„Mindig letörik egy darab” – Bertók László: Hangyák vonulnak

„Fekete tejút, hangyák vonulnak honnan-hová”— így indul a kötetcímadó vers, amelyről mindjárt eszünkbe juthat, hogy a hangyák buzgalma, fegyelme, a sokaság ereje, másfelől törékenysége és kiszolgáltatottsága az őket felülről szemlélő, cipőtalpas ember mindenhatóságának évszázadok óta kimeríthetetlen forrása a művészi és filozófusi reflexióknak.

Bertóknál a régi toposz újszerű eleme a sorból kiálló hangya, egy a millióból, aki fejét vakarja, „szöszöl, mocorog magában”, s ki tudja, azért-e, hogy

...effélékről, például a végtelen vonulás okáról,

céljáról tűnődjön. Netán gondolatait(?), érzéseit(?),

álmát(?) feljegyezze róluk egy porszemre? Vagy csak

elfáradt, megéhezett, megöregedett?

A menetből kioldalazó, tűnődő hangya önmetaforáján túl vonuló hangyákról beszélhetünk abban az értelemben is, ahogy ezek a hosszú szabadversek, parányi fekete pontok a fehér papíron, hosszú, tömött sorokban előttünk hömpölyögnek.

Amíg csak folyóiratokban találkozhattunk egy-egy darabbal, fel sem tűnt, mennyire egységes arculatot mutatnak ezek a versek. Az élmény szintjén az öregkor fájdalmas, tragikus, banális és komikus mozzanatait ragadják meg, ám az egységesség korántsem pusztán tematikai. Bertók rátalált egy új formára, és ahogy korábban is mindig, most úgy tűnik, ezt is a végletekig viszi, szétírja, nyűvi, és a végén szükségképp ugyanúgy eldobja, mint korábban a szonett és a haiku gúnyáját.  Ez a mostani forma azonban teljesen új csapásirány. Ezidáig fokozatos nyelvi-szerkezeti sűrűsödést, rövidülést tapasztalhattunk: az amúgy is feszes formájú szonettek a szokásosnál kevesebb rímpárból épültek fel, a rímes haikukkal pedig létrejött egy még szimmetrikusabb és tömörebb alakzat. A kikristályosodási folyamat ezzel a végpontjára jutott, s közben (részben már a haikukkal párhuzamosan, időben egymás mellett) kiszabadult valami a palackból. Bertók az utóbbi években hosszú, 30-40 soros szabadverseket ír, amelyekben a nyelvi jel, amellyel egyre takarékosabban bánt, most hirtelen burjánzásnak indul.

Mintha a megkönnyebülésből, az örökös

elégtételre készülődésből, indulatból,

közhangulatból, politikából, s a zsigerekbe ívódott

(feszült, préselt), megtagadni (elviselni?) lehetetlen

hazudozásból fakadó kemény (meggondolatlan?,

összevissza?) beszéd segítené leginkább

a pillanatnyi megmaradást...

Bertók szándékosan túlhasználja a zárójeleket, a kérdőjeleket, az idézőjeleket, és a hasonló mondattani elemeket, variációkat, ellentéteket. Néha az egész vers egyetlen hosszú, kacskaringós mondat, amelyben már-már végleg elveszünk, de végül mégis kigabalyodunk belőle valahogy. A versnyelv jobbára egészen dísztelen, a hétköznapihoz közelítő, s ha bizonyos kifejezések, egy-egy kósza metafora vagy szokatlan szórend olykor-olykor nem törné meg a rendet, akkor egyenesen antilíráról beszélhetnénk. Így azonban egy érdekes, az esszényelvhez közelítő versbeszéd keletkezik, amely nem ritkán a Dongó a szobában prózakötet darabjaira emlékeztet. A szintaktikai komplexitás és a markáns írásjelhasználat együttesen eredményezi, hogy a „hangyaversek”, noha nem hagyományos értelemben vett képversek, mindenképpen a szemünk előtt, látva-olvasva tudnak igazán kibontakozni.

Bertók továbbra is teret enged a hármas szám hatványai iránt érzett misztikus vonzalmának, hiszen a kötet három ciklusának mindegyike 18 verset tartalmaz. E szigorú szerkesztettség keretein belül azonban csupa bizonytalanság, ellentmondás, önmagával való vitatkozás és viaskodás ez a líra. Nagy nekigyűrkőzések élménynek, gondolatnak, majd hirtelen megtorpanások, tapogatózás. A kiinduló vershelyzet sokszor valami egyszerű mindennapos tevékenység, egy parkolóba tolatás, éjszakai felriadás, ceruzacsonkok illesztgetése egy alkalmas tollszárba, az ajtó kulcsrazárása. „Kettőt csörrent a telefon, mire fölkapta, / de addigra letették.” – ebből a helyzetből, némi humoros közjáték után, egyre sötétedő tónus mellett jutunk el a magány és a visszautasítástól való félelem megrendítő megfogalmazásáig:

Miért, hogy idegesen (eszelősen?) várja

a megszólítás (a kapcsolatteremtés),

a megtartó kérdések és válaszok

bizonytalan csörrenéseit is, ha mint a

sebzett állat, menekül a váratlan

helyzetek (találkozások, döntések) elől?

Bertóktól persze nem szokatlan a hétköznapi eseményekre épülő vers, azonban a személyesség foka minden eddiginél nagyobb. Ez kiváltképp a harmadik ciklusról mondható el (Hidegfont? Meleg?), amely leginkább folytatja a Valahol, valami kötet hasonló hosszúverseit. Az öregedés, testi-lelki kínok, rossz éjszakák, „a ritmuszavar, légszomj, álmatlanság, halálfélelem” versei ezek, súlyos-szomorú számvetések: „Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt, / csak nem merte kimondani, mi több, / bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint / át sem élte.” Érdekes, hogy a Bertók egész költészetében jelenlévő, eddig viszonylag rejtett mozzanat, az elfogadás és elfogadtatás mélyről jövő vágya ebben a kötetben különösen hangsúlyosság válik, sőt, most először explicite versszervező is (Az anyjának akarna megfelelni?).

Mindezek ellenére ebben a ciklusban, ahogy tulajdonképpen az egész kötetben, az elégikus és tragikus pillanatokat jó érzékkel oldja a mindenen átsegítő, szemérmes önirónia, „a csönd, hogy mosolyogni tud még önmagán”.

Nyomogatja a gombokat, böngészi a használati

utasítást, elakad...

...Mi történhetett? Mielőtt a következő

gombot megnyomná, még egyszer végiggondolja,

amit tudnia kellene (illene) már, de hol az ujja

csúszik melléje, hol az agya bicsaklik meg,

mígnem kiköt az automatikus programozás

konfekciója mellett, miközben majd szétveti

a düh, az idegszálaiba szorult fékezhetetlen

világmindenség...

A második ciklusba  (Azt mondják, költő) került a legtöbb művészettel, hivatással foglalkozó ars poetica-szerű darab. Itt a legnyilvánvalóbb a megkettőződött személyiség is, az önmagát rendszerint harmadik vagy második személyben megszólító lírai alany kitartó önmegfigyelése. Ahogy a költő a fülszövegben írja: „Mint a titkos megbízott, úgy követi, fürkészi az egyik felem a másikat, s írogatja róla a jelentéseket”. Ezzel összefügg a Bertóknál régtől kísértő dinamika, az állandó viaskodás a megnevezhetetlennel, a fenyegető, üldöző másikkal, amely hol mint nyálkás bőrű ősdög jelenik meg, hol pedig mint a „rések közötti résekben is tetten érhető, / a megfoghatatlan, az örökkévaló, az ellene szegülő.”

Noha formailag tökéletesen illeszkedik a többi vershez, mégis az első ciklus (Az órájára néz) folytatja leginkább a bertóki szonettek, és némiképp a haikuk világát: metaforikusabb, megemeltebb a versnyelv, a központban pedig az idő áll, a mindenki számára kiporciózott idő, a „hangya-idő”, a „rigó-idő”. Ebben az összefüggésben különösen fontos az a bizonyos „ráadás”, az a parányi extra pillanat, mozdulat, amely átjárást jelent egy másik dimenzióba. A lírai én joggal kéri számon tehát „Azt a két szem cseresznyét, / aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad / a többibe... / Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől / hullámot vet a levegő”.

A kozmikus és Bertóknál kezdettől fogva panteisztikus távlatokba helyezett idő a kor előrehaladtával végképp ellenáll minden filozófiai okfejtésnek. „Nem léphetsz bele kétszer ugyanabba a pocsolyába sem”, mondogatja Hérakleitosz nyomán, ugyanakkor

úgy érzi, hogy ugyanoda toccsan, ugyanott

okoskodik (bölcselkedik, tehetetlenkedik),

ahol egyszer (vagy többször) ott volt már,

ahonnan el akart (el szeretne) távolodni,

de a teste folyton lemarad a képzeletéről.

Talán a legfontosabb, az idővel összefüggő mozzanat Bertóknál a rend kérdése. Akárcsak a Valahol, valami kötetben, itt is jellemző motívum a rámolás, a pakolászás, a rendezgetés, mint a végső rend elérését helyettesítő, kísértő (pót)cselekvés. „Régi szekrényeket nyitogat, kifakult ingeket, / félretaposott cipőket, kopott nadrágokat rak egyik polcról a másikra”. Másrészt időskorban, akárcsak az emberi élet legelején, a gyermekek számára, újra élet-halál kérdésévé válik a tárgyak épsége, mint a világ rendjének igazolása:

Mindig letörik egy darab, az előbb még

eszedbe sem jutott, hogy ott van, most meg

halálra rémülsz, hogy nincs ott…

... leejted a szemüvegedet, beleakad a

körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába,

s vége, elveszted a fejed...

Rakovszky Zsuzsa a gyermek nézőpontjából ír erről A hullócsillag évének Határok című fejezetében, mondván néha a dolgok egy „óvatlan pillanatban átcsúsznak a határ túloldalára”. Az eltiport hangya, a gyufásdobozban felejtett cserebogár, a leesett, derékban kettévált krinolinos-parókás porcelánnő közvetett tanúsága mellett a főszereplő kislány „ha csak a térdét nyúzza is le, attól fél, meg fog halni, mert már nem tökéletes”. Fontos különbség azonban, hogy a gyermek külső segítséget vár a kizökkent idő helyretolásához, az érett felnőtt azonban csak önmagában keresheti a megváltást:

...S mintha a törés benned

keletkezett volna, s tőled függene, hogy

megszűnik-e (megszüntethető-e),

helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű

rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?,

lobbant?) időleges univerzumban

(azt hiszed) megvan...

Szokatlan személyességük ellenére e versek egy olyan létállapotot képesek megragadni, amely – ahogy a könyvbemutatón Parti Nagy Lajos is felhívta rá a figyelmet – nem életkor függő: a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az ismeretlentől való félelem örök emberi érzések. Bosszankodva, beletörődőn és önironikusan, Bertók sűrűn reflektál a tépelődés, a „sorból kiálló hangya” lelki-szellemi beállítódására is: „megint képtelen volt azt mondani, hogy nem, holott igent se mondott”. Ennek az egyébként teljesen korszerű, mondhatni posztmodern attitűdnek azonban újra és újra nekifeszül valamiféle dacos ellenállás. „Az, hogy ismeretlen terepen, váratlan pillanatban / milyen esetlen, ügyefogyott, szerencsétlen (gyáva?, / beszari?) sokszor kiderült már”, írja, máskor viszont képesnek érzi magát, hogy „dacosan (elszántan?, keserűen?) / megfeszüljön, szembeszálljon, szembeköpje / a pillanatot”.

Minden felszíni bizonytalanság, halmozás, puhatolózás, kérdő- és zárójel ellenére e versek mögött markánsan kirajzolódik a bertóki költészet sokféle alakváltozatának legállandóbb vonása: a hit, hogy mégis létezik, kell, hogy létezzen valamiféle lényeg, kimondhatatlan igazság, s ennek elérése a próbálkozások sorozatos kudarca ellenére sem lehetetlen: „Most / kimondhattad volna az egyetlen szót, / ami az összest helyettesíti.” A tét itt és most sem kevesebb, mint immár négy évtizede:

…Átélni

bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,

hanem az életről van szó, akkor képes vagy

felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)

akasztott horgon te tartod a mindenséget,

hiába száll veled.

E szokatlan versbeszéd, az őszikék dömpingje, az „én-áradás” e lenyomata mindenképpen a magyar líra különlegességeként tartható számon. A mindig váratlant felmutató, kísérletező kedvű költőtől újabb fordulat várható, amire bizonyság a folyóiratokban már megjelent, A hangyák vonulnak kötetből az egységesség végett kihagyott, újabb versek formája, hangja. Ezek visszatérést jelentenek a kötött formához, amely nélkül Bertók, úgy látszik, nem tud tartósan létezni. Korai volna általános kijelentéseket tenni a költő által találóan régi-új verseknek nevezett darabokról, az azonban már most látszik, hogy a kötött forma keretein belül egy hallatlanul izgalmas, szimbolikus és szürrealisztikus elemekben gazdag képi világ kezd kitárulkozni.

Orosz Ildikó

Magvető, 2007, 116 oldal, 1990 Ft

A cikk a Parnasszus folyóiratban jelent meg (2007/4).
Fotó: Manda.blog.hu