elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2019. április 25., csütörtök

„Úgy nyerj, hogy legyen következő parti” – Beszélgetés Jesztl József szociálpedagógussal a társasjátékokról

Jobb lenne a világ, ha többet játszanánk. Rugalmasság, kreativitás, önérdek-érvényesítés és kooperativitás – a mai komplex társasjátékok az élmény mellett sokféle, az életben nélkülözhetetlen kompetenciát fejlesztenek, ezért jól használhatók a tehetséggondozásban, a felzárkóztatásban és a rehabilitációban. Jesztl József szociálpedagógussal többek közt arról beszélgettünk, miért kezdett a táblajátékok mellett társasokat használni, mi az a drámafaktor és hogyan csomagolta be a dobozba az ördögöt egy kockázatelemzőből lett játékfejlesztő.

Miért érdemes bevinni a társasjátékokat az iskolába?
Jesztl József: A játék a gyerek saját közege, neki van kitalálva. Amikor bemutatok egy játékot, deklarálom, hol az eleje, hol a vége, világosak a szabályok. A gyerek látja, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel indul. Számára a játék mint probléma relevanciaszintje magas, ugyanakkor a kockázat alacsony. Nem olyan, mint az iskola, ahol egy hibának súlyos következménye lehet. A mai, modern társasjátékok meglehetősen bonyolultak, a gyerekek észrevétlenül oldanak meg komplex problémákat, és nem érzik tehernek, sőt kérik a következőt - holott a legtöbb iskola arra szocializál, hogy kerüld el, úszd meg a nehéz feladatokat. Pedig a mai világban a legfontosabb a rugalmas gondolkodás, az ismeretek konvertálása, nem lehet leélni egy életet egy végzettség megszerzésével. A tapasztalat szerint a rendszeresen játszó gyerekek nyitottak, és ami a legfontosabb: motiváltak. A pozitív élmények megerősítik őket, hogy érdemes kipróbálni új helyzeteket.
Jesztl József: "A társasjátékok sokféle készséget kinyitnak" (Fotó: Sióréti Gábor)
Sokat hallunk mostanában a sakk pedagógiai hasznáról, hiszen számos képességet fejleszt: logika, türelem, memória, stratégiai gondolkodás. Miben tudnak mást vagy többet a mai társasjátékok?
A sakk gyönyörű játék évezredes evolúcióval, és a saját univerzumán belül verhetetlen. De nem old meg mindent. A többi absztrakt játékhoz hasonlóan a kognitív (értelmi) funkciókat dolgoztatja meg. Az absztrakt játékoknál gyakorlatilag rejtett formában matekozunk, a lehető legjobb lépések követik egymást. Az lesz eredményes, aki több sémát ismer fel, vagy mélyebbre lát az időben. Absztrakt játék a malom, ami nagyon vacak játék, a skála másik végpontján pedig a nagyon bonyolult sakk – a kettő közt legalább háromszáz jól kipróbált játék van.

A társasjátékoknál viszont a kognitív funkciók mellé bekapcsolódik egy sor egyéb személyes és társas kompetencia: önérdek-érvényesítés, önvédelem, empátia, kölcsönösség, a másik szándékainak felismerése, együttműködés, közösségtudat és így tovább. Több példát tudnék mondani, amikor másodikos gyerekem egy egyszerű esélylatolgatós játékban könnyedén vert egy sakkmesterjelöltet.
Tehát a társasok jobban közelítenek az élethez, hiszen a való világban sem elég a boldoguláshoz a jó logika?
Így van. A társasjátékokban többféle attitűddel lehet eredményesnek lenni, míg az absztrakt játékoknál kőkeményen ki kell számolni a legjobb lépést. Kezdetben én is csak absztrakt játékokat használtam a tehetséggondozásban, de egy idő után elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, rigiddé válik a gyerekek gondolkodása. Soha nem felejtem el az egyik tanítványom arcát, amikor elé toltam egy egyszerű licitemelős játékot: magyar bajnok volt dámajátékban, de erre összeráncolta a homlokát, és kikérte magának a helyzetet! Ekkor jöttem rá, hogy nem szeretnék szakbarbár gyerekeket, és elkezdtem az absztrakt játékok mellé odatenni olyan társasokat, amelyek más készségeket is kinyitnak.
Hogyan működik egy ilyen licitemelős játék, amit az imént említett, és milyen, az életből ismert helyzeteket modellez?
A licitálós játékokban okosan kell vásárolni és eladni, a műveletek licitek formájában valósulnak meg. Azzal kell operálni, hogy nekem valamennyire megéri egy dolog, de sokan ülünk az asztalnál, nem tudhatom, hogy a másiknak mennyire éri meg. Fontos, hogy beleérezzem magam a másik helyzetébe, kiismerjem az attitűdjét, felmérjem, mennyire agresszív vagy épp konfliktuskerülő, és ennek függvényében kell döntéseket hozni. Szerepe van az intuíciónak is. A licitálós játékok remekül modellezik a mai világban a pályázati rendszert: a vállalkozónak önrészt kell felmutatnia, meg kell mutatnia, miből mennyire van szüksége, és árajánlatot tesz. Nyilvánvaló, hogy ezt nem a puszta számolás dönti el, mindenki azon agyal, hogy a másik mit ígérhetett.

Egyébként ma már arra is van példa, hogy bizonyos cégek nem a jelölt papírját kérik az állásinterjún, hanem elé tesznek két ötperces szabálymagyarázatú, húsz perc alatt lejátszható társasjátékot, amelyben gazdasági döntéseket kell hozni a másik döntései alapján, és ezután választanak.
És aki nem szereti a pénzügyi manőveres játékokat?
Rengeteg jó játék van ezeken kívül is. A Dixit például asszociációs játék egy gyönyörű kártyapaklival, amit állítom, hogy száz év múlva is játszani fognak. Festmények vezérlik az asszociációkat, és bele kell helyezkedni a másik gondolkodásába. Egy idő múlva tökéletesen mindegy, ki hányadik helyen áll, és a játék után senki nem emlékszik már arra, hányadik helyen végzett. Arra viszont igen, hogy milyen bravúrokat kellett megoldani.
Az iskolai kereteket tekintve melyek a jó játékok?
Az absztrakt játékok előnye, hogy kevés a szabály. Három percben elmondom, a gyerek öt perc múlva játszik, tíz perc múlva már talál egy adódó törvényszerűséget. A modern társasjátékok hátránya, hogy sok szabály van. Igyekszünk egyszerűbbeket használni, és olyat, ahol a játékidő legfeljebb 45-60 perc. Ma már nagyon szép repertoárt lehet összeállítani ilyen játékokból.

Pedagógiai szempontból nagyon fontos a drámafaktor, ami játékos meghatározásban azt jelenti, hogy reménytelennek látszó helyzetből is van lehetőség a nyerésre. Ilyenkor a játékos csinál egy olyan "motort", ami javakat termel neki, vagy előnybe hozza, és aki addig nem volt tényező, a játék végére az lesz. Ez lényeges, hiszen léteznek olyan játékok – ilyen volt például a Monopoly –, amelyekben ha rosszul indultál el, akkor két órán keresztül asszisztálhattál a nyertesnek.
Már értem, miért nem vonzott soha a Monopoly...
Ezek vacak játékok, és sokban tehetnek arról, hogy rossz híre van a társasoknak, hiszen ezeken nőttünk fel. Kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan, fontos új utakat mutattak a fejlesztésben, de a játékmenet nem állta ki az idő próbáját. Mi értelme egy olyan játéknak, ahol valaki több órára beleragad egy rossz helyzetbe? Ennél sokkal szebb mechanizmusok léteznek, ma már arra is figyelnek a fejlesztők, hogy ne húzzon nagyon szét a mezőny – csak nagyon buta játékkal lehet végletesen leszakadni.
Azt szokták mondani, hogy a játék azért is jó, mert megtanít veszíteni.
Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanítson nyerni. Ma Magyarországon az emberek nem tudnak nyerni. A győztesek mindent letarolnak, és igyekeznek elintézni, hogy soha többé ne kelljen megmérkőzniük senkivel. A politikában ellenségek vannak, nem ellenfelek. Ezzel szemben a játék arra tanít, hogy légy szíves úgy nyerj, hogy legyen kedvem még egyszer leülni veled. Hogy legyen lehetőség egy következő partira. Ezt a legegyszerűbb absztrakt játék is tudja, de könnyebben hozza egy társasjáték, ahol nemcsak egy vesztes és egy győztes van, hanem köztük több helyezés is. Nagyon lehet örülni egy második, harmadik helynek, a vesztést pedig könnyen el lehet simogatni, el lehet nevetni.
A hazai oktatási rendszer nagy hibája, hogy a gyerekek elvétve találkoznak olyan problémákkal, amelyeket együtt kell megoldaniuk. Hogyan segítenek a társasjátékok a kooperativitás kialakításában?
Kevés jó és sok rossz kooperatív társasjáték létezik, jóra példa a Pandemic, vagy az idei fejlesztésű Hannabi. De az együttműködést nem kizárólag a célzottan kooperatív játékok segítik elő. Az egyik kedvenc szerzőm a német Reiner Knizia, aki banki kockázatelemzőből lett főállású játékfejlesztő. Az általa kitalált Quo vadis esetében először azt éreztem, hogy becsomagolta a dobozba az ördögöt.
A játéktábla bizottságokat ábrázol, nincs kártya, se dobókocka. Egy-, három- és ötfős bizottságokból úgy lehet továbbkerülni a szenátusba, ha rád szavaznak a többiek. Az előrejutás bizonyos pénzösszeggel jár. Az nyer, aki bejut a szenátusba, és eközben a legtöbb pénze lesz.
Ehhez egyezségre kell jutni a többiekkel, és bármit lehet ígérni, pénzt, szavazatot a következő bizottsági ülésen, vagy akár játékon kívüli dolgokat is, de a játékszabály szerint az összes ígéretet csak egy körön át kell betartani. Tehát feloldom a 10-12 éves gyereket az alól, amit a szájába rágnak, hogy tartsa be a szavát. Csakhogy a játékot szériában játsszuk: általában táborban mutatom be, elmondom, hogy sokat fogjuk játszani, és aki az elején lerabolja azokat, akikkel egy asztalnál ül, azzal a következő kanyarban senki nem fog együttműködni. És csodák csodája, nem lesz káosz, egy végletesen versengő szabály mellett nem fog mindenki eszetlenül dezertálni. (A dezertálás a játékelméletben versengő magatartás, amikor megígérek valamit, de elállok tőle - O. I.) Nem kötelező, mégis betartják az ígéreteiket. Nem az lesz eredményes, aki becsapja a másikat, és kialakul az együttműködés. Persze ha nincs jól bevezetve a játék, vagy nem sorozatban játsszák, fordítva is elsülhet. Ezért is fontos a pedagógusképzés.
Manapság a társasjáték-kultúra felfutóban van. Mennyire sikerült bejutnia az iskolákba?
Egyre több a jó kezdeményezés, szaporodnak a klubok, először csak néhány játékkal, amelyet a résztvevők magukkal hoznak. Ideális esetben idővel létrejön egy könyvtárhoz hasonló, folyamatosan bővülő játéktár. A Nebuló Alapítvány írt ki az iskolák számára olyan pályázatot, amelyben játéktárat és képzést lehetett nyerni a Gémklub támogatásával. A társasjátékok ára nem borzalmas, összehasonlítva egy mozijeggyel, de nem elvárható, hogy a szülő mindig új játékot vegyen. Márpedig egy játékban van néhány mechanizmus, játszunk vele ötször, tízszer, megtanuljuk belőle, amit meg lehet, aztán felkerül a polcra. Jól pörög a társasjátékok másodlagos piaca is.

Az sem elhanyagolható edukációs vonal, hogy miként vagyunk fizikailag jelen egy játékban, eszünk-e fölötte, mellétesszük-e a poharunkat, ami egy idő után biztosan ráborul. Az én játékaimat nagyon sokan használják, egy agyonhasznált játék elég kiábrándító. A gyerekek számára az jelent élményt, ha úgy veszem ki a dobozból, mintha új lenne, ekkor érzik, hogy közösen fedezünk fel egy új világot.
Mit nyerhet a felnőtt a játékból?
 Amikor szembetalálkozunk valami újjal, kétféle folyamat történhet: ha már láttunk hasonlót, berakjuk a fejünkben arra a polcra, ahova az addigi ismereteink alapján való. Ez az asszimilációA másik az akkomodáció, amikor rájövök, hogy hú, a fenébe, nem működik, amit idáig gondoltam, új polcokat kell gyártanom. Ez rettentő fájdalmas, és felnőttkorban nagyon kevésszer csináljuk. A felnőtt a játékba pont fordítva megy bele, mint a gyerek, számára a relevanciaszint alacsony, a kockázat viszont magas: gyakorló tanárként esetleg gratulálnom kell a Dezsőkének? Ez rémületes. Ügyesen át kell hangolnunk a pedagógus érzelmeit, és védett környezetben, műhelymunkában lehetőséget adni a játékrutin megszerzésére. Ha felnőttként el tudjuk engedni, hogy a játék veszélyes, lehetőséget kapunk, hogy kiszakadjunk a rögzült gondolkodási sémákból. Hogy ne kelljen kidobnunk azokat a könyveket, amelyek nem férnek fel a polcainkra.
Orosz Ildikó
Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/51).

2019. április 14., vasárnap

Csavard fel a szőnyeget! – Női birkózás

Nem iszapban dagonyázó hajtépős macák: a női birkózás kemény sport, amire egyre többen felfigyelnek. 2004 óta olimpiai szám. Az alábbi riportot a hazai női birkózás hajnalán készítettem – azóta a magyar lányok számos nemzetközi versenyen arattak sikereket. Sastin Marianna az első magyar világbajnok lett 2013-ban. Most pedig, 2019 áprilisában Barka Emese megszerezte az első magyar női Európa-bajnoki címet. Emese még csak 15 éves volt az alábbi cikk írása idején.

A válogatott birkózónők közös keretedzésére igyekszem a Nemzeti Sportcsarnokba. A magyar lányoknak nem sikerült az athéni kvalifikáció, hogy kiköszörüljék a csorbát, teljes mellszélességgel készülnek a jövő évi budapesti vébére. A hivatalos elnevezés: "kötött-, szabadfogású és női birkózó világbajnokság" félrevezető lehet, hisz a női birkózás nem valamiféle harmadik típusú szőnyegakrobatika. A lányoknál csak szabadfogás létezik, a szabályok pedig azonosak a férfiakéival.

Barka Emese a 2013-as budapesti vb-n bronzérmes. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
Egy "héraklészes" apuka készséggel megmutatja a lányokhoz vezető utat (a Héraklész utánpótlásprogram tizenöt női birkózót is támogat), de látva, hogy az ajtóban hátrahőkölök, árnyalatnyi büszkeséggel a hangjában megjegyzi: "Itt aztán van szag!" Kétségbeesetten dünnyögöm: kizárt, hogy ez nőkből jön.

Kijönnek a helyzetekből

A hatalmas teremben egy regiment kamasz fiú közt szinte elvesznek a nők. Vámos Péter szakágedző felvilágosít: a junior és felnőtt lányok ilyenkor párhuzamosan edzenek a terem nagyobb felét kitöltő junior fiúkkal. De nem is baj, hisz belevaló edzőpartnerekből hiány van, ezért a lányok mellé gyakran egy-egy fiatalabb vagy kisebb súlycsoportba tartozó fiút osztanak be.

"A szabályok ugyanazok, ám a nők az eltérő fizikai-biológiai adottságok miatt másképp mozognak. Sokkal hajlékonyabbak, olyan helyzetekből is képesek kijönni, ahonnan egy férfinak esélye sincs" - mondja Vámos, majd hozzálát, hogy a fejtámaszok, híd- és más bemelegítő gyakorlatok után új fogást mutasson. Míg a karkulcsot, más néven amerikai kulcsot próbálgató lányok közt körbejár, feltűnik a pólójára írt, a helyzetnek némiképp ellentmondó hitvallás: "A kislányok kézilabdáznak. A kisfiúk fociznak. A férfiak birkóznak."

Most már országszerte 120 lány is. Az egyesületek száma folyamatosan nő, de ez még mindig kevés.

"Súlycsoportonként gyakorlatilag egy-egy versenyzőnk van. Nincs kivel edzenünk, így nehéz felkészülni a nemzetközi versenyekre" - mondja Vatai László, a női szakág vezetője, hozzátéve, hogy kívülről, az eredményeket tekintve a helyzet nem olyan drámai. A világ kezdi megismerni a magyar lányokat, és lassan felcseperedik az utánpótlás is, az elsők, akik nem más sportág - jellemzően a cselgáncs - felől "igazoltak át".

Godó Kitti egy durcás képű fiút dögönyöz. A 21 éves lány tavalyelőtt juniorként szerezte meg a felnőtt vb hatodik helyét az 55 kg-osok mezőnyében. Egykori riválisa, Sastin Marianna - aki feljebb lépett az 59 kilósok közé, és negyedik lett - sérülése miatt ma nincs itt. Távolabb egy magas szőke páros akaszkodik össze: a 29 éves Soós Rita és a 19 éves Szerencse Mónika - ők is a nemzetközi elismertség küszöbén állnak. Az ifik korábbi edzéséről maradt itt a törékeny alkatú, 15 éves Barka Emese, aki az idei kadett Európa-bajnokság bronzérmeseként a hazai női birkózás egyik nagy reménysége.

Vatainak kezdetben egyáltalán nem tetszett a női birkózás: "Mindig fiúkkal dolgoztam, idegenkedtem tőle, ahogy más a női focitól. De aztán láttam, hogy a lányok milyen elszántak, a cél érdekében félretolnak magánéletet, szórakozást, és úgy döntöttem: rendben, rajtam ne múljon. Először az embereket szerettem meg, rajtuk keresztül köteleztem el magam a női birkózás mellett." A dabasi szakosztályvezetőt január 1-jétől kérték fel a női szakág felkarolására, ezután nyolc hónapon át folyamatosan edzőtáboroztak, napi három edzés mellett még hétvégén is csak ritkán mehettek haza.

Tessék odavágni!

Elérkezik az edzés legszilajabb szakasza, a szituációs birkózás. A lányoknak nyakatekert kiindulóhelyzetből kell kitörniük adott idő alatt. Ha sikerült, máris kezdhetik újra. "Fogd meg a lábát! Nyomd be a fejét a szőnyegbe! Tessék rendesen odavágni!" Vatai elismeri, hogy a birkózáshoz szükség van egy adag agresszióra, ám szerinte a nők ebben nem szűkölködnek. A szőnyegen az is bebizonyosodik, hogy a nőknek magasabb a fájdalomtűrő képességük.

"Akkor jöttem rá, milyen komoly térdízületi sérülése van az egyik lánynak, amikor rendesen kivizsgáltattuk. Az orvos azt mondta, hogy ugyanilyen sérülésnél egy válogatott rögbis fiú közölte volna: nem éli túl. Strapabírók a lányaim, szó nélkül tűrnék, hogy tropára menjen a térdük. De most mindenki elvégeztette a szükséges műtéteket, rendbe tetették magukat a közelgő versenyekre."

Sastin Marianna, az első magyar női birkózó világbajnok, 2013. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

A női birkózásnak nagy hagyománya van az ázsiai országokban. Nehéz ellenfelek az oroszok, a németek és a lengyelek is, és meglepően sokan birkóznak Skandináviában. "A többiekkel talán fel tudjuk venni a harcot. Az áprilisi Eb-n legalább egy érmet várok, és a többieknek is be kell csúszniuk a pontszerző helyekre" - mondja Vatai, akihez Vámos mellett az utóbbi időben az Európa-bajnok Bíró László is csatlakozott, hogy együtt munkálkodjanak a hazai női birkózás felvirágoztatásán. A felkészülést nehezíti, hogy olyan gyorsan változtatják a szabályokat, hogy néha még a szakmabeliek is nehezen tudják követni. Most például január 1-jétől egy sor cselgáncs- és szumószabályt vesznek át.

Fáj, ha megütöm a mellem

Az edzés végén járunk, már csak a nyújtás-lazítás van hátra. Néhányan extra erősítési feladatot kapnak, mások maguktól nyomnak le még egy sorozat felülést. Kitti meg van elégedve a mai edzéssel, mert "nem volt unalmas". Édesanyja szerint a kirobbanó energiájú szajoli lány a helyi sportklub kispadján, fiú barátait nézve kapott rá a birkózásra, első osztályos korában. Akkoriban nemigen létezett a női birkózás, ezért rövid ideig más sporttal próbálkozott, de maradt a régi szerelem. A szakág megalakulásakor átigazolt a Fradihoz, feljött Pestre, most a Testnevelési Egyetemre jár. Veleszületett halláskárosodása különösebben nem akadályozza a birkózásban. "A bírók a nemzetközi versenyeken is nagyon rendesek. Ha úgy adódik, nem sípszóval jeleznek, hanem odajönnek, és megérintik a vállamat."

"A birkózás durva, de gyönyörű sport. Gyors, robbanékony, látványos dobásokat lehet csinálni. Egy nagy ívű dobás után még nincs vége a meccsnek, mint a cselgáncsban, csak pontot adnak érte" - mondja Szerencse Mónika. Míg a birkózás komolyabbra nem fordult, válogatott szinten cselgáncsozott, most az élsport mellett újságírást tanul. Egy idő után a cselgáncsszövetségben nem nézték jó szemmel, hogy birkózni kezdett, ezért választás elé állítottak. "A birkózás jobban ment, több sikerélményem volt, ennél maradtam. Lehet, hogy egy laikusnak nem tetszik, hogy izzadt testek tologatják egymást egy körben, de aki csak egy kicsit is ért hozzá, észreveszi a szépségét. Nem lehet megunni, itt mindig vannak új dolgok."

A birkózás ma jó karrierlehetőséggel kecsegteti a keményebb sportokat kedvelő lányokat, akik azonban civilben cseppet sem férfiasak: nem rengenek rajtuk gyanús kötegek, alakjukon meglátszik, hogy a birkózás elsősorban a természetes mozdulatokon alapul. "Nő vagyok, úgy öltözöm és úgy is viselkedem. Én is szoktam nyavalyogni, sírni, sajnáltatni magam. Fáj, ha megütöm a mellem, de ez benne van a pakliban" - mondja az egyikük, aki a többiekkel együtt nem érti, hogy az utóbbi időben felkapott, többek által látványosnak mondott női bokszban miért veretik szét a lányok az arcukat. Nekik csak a fülükre kell vigyázniuk, arra meg ott a fülvédő. A fiúkkal kifejezetten szeretnek edzeni, mert jobban tűrik a "szadizást, és keményebben meg lehet őket markolni" - bizonyos fogásoknál.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg 2004/50.
Fotó: MTI/mob.hu

2019. április 5., péntek

Csapra verve – A cinkotai asszonyirtó nyomában


Nem egyszerű Budapest peremkerületében városnéző sétát szervezni, de talán könnyebb, ha az apropót az első magyar sorozatgyilkos munkássága szolgáltatja. Kiss Béla rémtettei leszorították a címlapokról az I. világháború híreit, bár ezenkívül is történt egy és más Cinkotán az elmúlt ezer évben. 
1916. május 14-én a Kis Újság nyitó oldalán a következő szalagcímeket lehetett olvasni: „A franciák véres kudarca a verduni arcvonalon”, „Az olaszok újabb súlyos veszteségei”, „A cinkotai szörnyeteg hat áldozatát felismerték”.
A címlap kétharmadát kitöltő grafikán kakastollas csendőrök, gyászruhás asszonyok és kalapos férfiak gyűrűjében hét deszkakoporsó, bennük félmeztelen női testek görcsös pózban. A részletes képaláírás: „A cinkotai temetőben a vadállatias Kiss szomorú áldozatainak tetemnézése a borzalmas bűnper egyik megindító jelenete volt”. Azt a pillanatot látjuk, amint „Csaplárné egy piros alapon sárga mintás blúzban és egy fodros hímzett alsószoknyában felismerte Pesadik Juliska ruháit, ki mint [Kiss Béla] felesége szerepelt s aztán eltette láb alól”.
A magyar bűnügyi krónika legbizarrabb esete némileg beárnyékolja a napos őszi délutánt, amelyen nekivágunk, hogy megismerjük az ezeréves Cinkotát. Kalauzunk Benedek Ágnes Kertvárosi Időutazó néven tizenhárom éve vezet helytörténeti sétákat a 16. kerületben. A találkozási pont a HÉV cinkotai megállójában kiállított régi mozdony. Cinkota Budapesthez csatolásáig önálló település volt, melyet már 1888-tól gőzüzemű HÉV kötött össze a fővárossal – ezzel közlekedett Kiss Béla bádogosmester is. Sokáig itt volt a végállomás, csak 1911-ben hosszabbították meg a vonalat Gödöllőig, és a villamosítás is akkor fejeződött be. Múltidéző járat ez, legalább két okból: egyrészt Nagyicce állomás nevében őrzi a cinkotai kántor nevezetes történetét, aki igen szerette a jóféle bort, ezért Mátyás király három furfangos kérdésére megfelelve azt kérte jutalmul, hogy Cinkotán legyen nagyobb az icce.

A másik régiség, hogy ezek a vonatok a mai napig a menetirány szerinti bal oldalon közlekednek. A háború után e viszonylag épségben megmaradt vonal esetében ugyanis túl költséges lett volna az átalakítás az 1941-ben országosan bevezetett jobb oldali irányra. Rossz ómen, hogy emiatt rendszeresen történnek itt halálos balesetek.
Benedek Ágnes Kiss Béla arcképét mutatja. Fotó: Göndör Péter
Az állomáson Benedek Ágnes jókora, kemény táblás fotóval illusztrálja az egykorú tanúvallomásokat, miszerint Kiss Béla megnyerő külsejű, hetyke legény volt. 1898-tól, 21 éves korától adott fel apróhirdetéseket, mondván, hogy jóravaló iparosemberként házasodni akar. Levelezése alapján több mint 170 nő jelentkezett nála, és legalább hetvennek házasságot ígért. Ám miután pénzüket kicsalta, lelépett, és nem volt tanácsos utánamenni: „Felhajszoltam újra, mondtam, ne tegyen szerencsétlenné, ha már nem szeret, legalább az apám jussát adja vissza, megrugdalt nagyon… a pénzemet pedig nem adta vissza” – vallotta egyik első, túlélő áldozata, aki szemlátomást olcsón megúszta.
Egy "czinikus ember"
A cinkotai bádogost tisztességes, ámbár mulatozásra hajlamos embernek ismerték, aki hölgyismerőseinek nagy számát azzal magyarázta, hogy „a szerelmükkel üldözik a nők”. Nem tudjuk, azért költözött-e ki Budapestről, mert volt valami a rovásán, de tény, hogy ekkoriban sok olyan személy élt a jó közlekedésű Cinkotán, akit a fővárosból kitiltottak. Bérelt háza és műhelye az állomással szemben, a Kerepesi út túloldalán, az egykori Kossuth (ma Vidámvásár) utca sarkán állt. Átvágunk a forgalmas kereszteződésen, és egy Reál ABC előtt állva eltűnődünk, melyik polc helyén lehetett a fáskamra meg a disznóól, ahol 1916-ban megtalálták azt a hét különböző méretű, gondosan lecinezett bádoghordót, melyekbe Kiss az áldozatait gyűjtötte. Ha a balvégzetű ház nem is, de vele szemben az egykori Weisz-féle vendéglő és szálloda (ma gyógyszertár) ma is áll, és Kiss bizonyára megfordult a Tulipánkerthez címzett fogadóban is, melynek elhíresült szlogenje szerint „csúnya a magyar, ha józan”.

A tettes nem volt ott, amikor a hordókat megtalálták. 1914-ben bevonult, és állítólag hastífuszban meghalt, ám ezt sohasem sikerült bizonyítani. Könnyen lehet, hogy elcserélte iratait a kórházban egy elhunyt társával, és identitást váltott. Több mint száz nyomozót állítottak az ügyre, orosz hadifoglyokkal ásatták föl az udvart, újabb hordók után kutatva. Kiss elmeállapotáról maga Ferenczi Sándor, a hazai pszichoanalízis atyja, Freud munkatársa készített elemzést. Szerinte nincs szó kéjgyilkosságról, és semmi nem utal arra, hogy Kiss beszámíthatatlan lett volna. Inkább afféle „czinikus ember”, az a típus, aki jókedvű és vidám, ám „a statáriális ítéletek végrehajtásánál, amikor nincs kéznél hóhér, az első felszólításra önként jelentkezik, hogy elvégzi az akasztást”. Ilyen ember sok van, teszi hozzá Ferenczi.
Sétánk a csendesebb kertvárosi mellékutcákon folytatódik, húszfős csoportunk egy kivétellel kerületi. Benedek Ágnes szerint – aki a helytörténeti gyűjtemény munkatársa és a Kertvárosi Helytörténeti Füzetek alapítója is –, nehéz idecsábítani a távolabbról érkezőket, pedig árai jóval a belvárosé alatt maradnak (a 3 órás séta 900, diákoknak/nyugdíjasoknak 700 Ft). Kínálatában szerepel több sashalmi, cinkotai, mátyásföldi és rákosszentmihályi séta, biciklis és buszos túrák, valamint a kerületi iskolásokra szabott helytörténeti kirándulás – az utóbbit idén az önkormányzat is támogatja.

Árva leányok jótevője
„Gyerekkoromban ezen az utcán végig tótok laktak”, meséli valaki, majd a kertek alatt feltűnik egy kis buddhista templom, mutatván, hogy változik a környék népessége. A hajdani Edison mozi, a falusias kisposta és a művház mellett elhaladva folyamatosan emelkedik az út: ez már a Gödöllői-dombság. Az ősparkkal körülvett Szerb Antal Gimnázium környékén már-már hegyi levegőt szívhatunk. A vöröstéglás épület eredetileg árva leányok nevelőintézetének készült 1906-ban, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesülete kezdeményezésére. Az egylet aktív tagja, Bat­thyány Ilona cinkotai kastélyának kertjét ajánlotta fel az építkezésre.
A grófnő életét a jótékonykodás töltötte ki, talán mert a sors nem bánt vele kegyesen. Hét­éves volt, amikor apját, Batthyány Lajost kivégezték. Első házassága megromlott, ezután a környék urához, Beniczky Gáborhoz ment feleségül, aki olyannyira nagy sportember és gavallér volt, hogy 1884-re majd’ minden vagyonát eltékozolta, és öngyilkos lett.

A legnagyobb gyászt mégis kislánya, a három­éves Lea elvesztése jelentette számára. A park egy csendes zugában megkeressük a közelmúltban felújított 1883-as síremléket. (A grófnő halálakor, 1929-ben Lea maradványait is áthelyezték a Batthyány-mauzóleumba.)
Az I. világháború végén sikeresen mentették át az épületbe a pozsonyi tanítóképzőt. Az öntudatos igazgatónő, Tabódy Ida nem adta át a cseh katonáknak a pozsonyi kulcsokat, hanem magával hozta őket, és gyászszalagon őrizték Cinkotán. A rangos intézményben Bartóktól Bárdosi Lajoson át Auguszta főhercegnőig számos arisztokrata, politikus és művész megfordult.
Nem csak a gimnáziumot köszönhetik a helyiek Batthyány Ilonának. Még élt Beniczky, amikor birtokaikon megkezdődött a mátyásföldi nyaralótelep kialakítása: a patinás villanegyed ma is a főváros éke. A grófnő az I. világháború alatt kórházat alapított, a sebesültek gondozásában személyesen is részt vett. Kiss Bélával is dolgoztatott, akit másokhoz hasonlóan ő is megbízható embernek ismert.

Hétszer felakasztani
1916 májusában a közszemlére tett holttestek azonosítására sorra érkeztek az eltűnt rokonaik után kutatók, és valóságos népvándorlás indult a temetésre. „A helyiérdekű vasút fennállása óta annyi ember még nem ment ki Czinkotára, mint ma… Nyolc különvonatot kellett indítanom… Máskor minden félórában indul egy vonat Czinkota felé, ma délután tizenöt percenként indultak a villamosok, és az utasok heringek módjára szorongtak”, nyilatkozott az Ujságnak a HÉV budapesti állomásvezetője.
Az eseményekről minden országos és helyi lap beszámolt. A szenzáció tálalásán túlmenően kisebbfajta társadalmi vita bontakozott ki arról, vajon miért nem szúrt szemet senkinek egy csomó cselédlány eltűnése. Miért nem mozdították a hatóságok tíz éven át a fülük botját sem, holott az egyik szomszéd már 1906-ban feljelentést tett, mert sikolyokat és hörgést hallott kiszűrődni a házból? Az okok közt felmerült a nők, kivált a cselédek alacsony megbecsültsége. A Népszava álláspontja szerint Kiss Béla „menyasszonyai” végeredményben a magántulajdon áldozatai, hisz’ „a mai társadalmi rend kezére járt a paráznának, amikor nemileg kiéhezett, férfibolond, az első szóra magát rongyként odavető nőket nevel, és kezére járt a gyilkosnak, amikor megteremtette a cselédet. A cselédnek a lichthof a barátja, munkatársa a mosogatórongy, szerelmese a konyha hideg kövére dobott szalmazsák.”
A riporterek közt ott volt az Ujság számára tudósító Karinthy Frigyes, aki a temetésen tapasztalt lincshangulatot („ha most itt lenne a gyilkos, le kellene ütni, ízekre szedni, hétszer felakasztani, kitépni a beleit és a nyaka köré tekerni”) ironikus ugródeszkaként használta pacifista eszmék terjesztésére, mondván, a bosszú újabb vérontást szül, és az erőszak folytatódik „az idők végezetéig”. Figyelemre méltó, már-már eretnek gondolat volt ez egy olyan háború közepén, amely Ferenc Ferdinánd halálát indult megbosszulni.
Utunk a katolikus templomhoz vezet, melynek bádogozásán annak idején Kiss Béla is szorgoskodott. Rajna László helytörténész tart itt előadást, stílusosan a bűnbánat témájára felfűzve. A templomot 1747-ben Mária Terézia rendeletére építtette penitencia gyanánt az egyik Beniczky gróf, amiért korábban elhajtott a kapujából egy kolduló szerzetest. Nem véletlen, hogy a „parasztbarokk” templom bűnbánó Mária Magdolnáról kapta a nevét, és a faragott oltár hiányos öltözetű főalakja is a megdicsőült parázna asszony, míg egy térdeplő mellékalakban a töredelmes grófot ismerhetjük fel. Ezen a ponton Benedek Ágnes új oldaláról mutatkozik be: elmélyülésünket (és meglepetésünket) fokozandó felszökken a karzatra, és játszik nekünk egy kis Bachot az orgonán.
A plébánia hímzett falvédőgyűjteményének megtekintése után, már szürkületben érjük el Cinkota legmagasabb pontját, az erődített támfalakkal körülvett műemléki evangélikus templomot. Az ezeréves Cinkota legrégibb emléke ez, elődjének építését Szent István rendelte el, majd a tatárjárás után pusztulni kezdett. Egy ideig reformátusok használták, majd az 1699-ben betelepített, zömében szlovák evangélikusok rendbe hozták, és elnyerte mai formáját. A templom mögötti, elhagyott Öreg temetőben már elemlámpával és telefonjaink fényében teszünk egy kis kört. A sírkertet birtokba vette az erdő, fák törik át a köveket, a súlyos fedlapok egy része félretolva, alattuk tátongó sírgödör. Minden út ide vezet: megtaláljuk néhány Beniczky uraság feledésbe merült sírját és Tabódy Ida felújított emlékhelyét, de valahol itt nyugszanak Petőfi anyai ági rokonai (a cinkotai Hrúz-ház helyén, ahol a költő is megfordult, ma emléktábla van) és nem utolsósorban Kiss Béla áldozatai is.
A „cinkotai kékszakáll” története már a maga korában kultikussá vált, szárnyára vette a krajcáros ponyvairodalom, a józsefvárosi búcsúban széltében-hosszában énekelték a szomorú dalokat az árusok. A legendák szerint több tucat áldozata lehetett; segédje, akiről nem sikerült bizonyítani, hogy bűntársa volt, egyszer azzal dicsekedett, hogy gazdája ismeretlen címekre küldött el lezárt hordókat. Külföldi karrierjét elősegítette, hogy neve angolul „csókot” jelent; német területen Bela Küssként híresült el. Évekkel később is felfedezni vélték a Margit hídon, a Francia Idegenlégióban, a Time Square-en. A szemfülesek szerint 1936-ban a hatvanas éveiben járó Kiss házmester a New York-i Hatodik sugárút egy bérházában.

Orosz Ildikó
A cikk és a második fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/45).
Nem archív fotók: Göndör Péter (2, 3, 5)
Ezzel, és két másik írásommal (itt és itt) Zsigmond Márta médiadíj kaptam 2015-ben.

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.