Pataki Ági: Nyitottan a világra – Utam a kifutótól a vörös szőnyegig

Szeptember elején jelent meg a 70-dik születésnapját ünneplő Pataki Ági önéletrajzi könyve, amelynek létrejöttében alkotószerkesztőként közreműködtem. 

Megismerhetjük belőle nem mindennapi karrierváltásainak történetét, magánéleti örömeit és kudarcait, beszél a divat és a Kádár-korszak viszonyáról, produceri kihívásokról, gyűjtőszenvedélyéről és a női közösségek erejéről is. Örülök, hogy segíthettem neki felidézni és kötetté rendezni az emlékeit, gondolatait. Lendületes, vagány, profi és elkötelezett nőt ismertem meg benne. És ami a Nyitottan a világra című könyv klasszikusan elegáns borítójából nem jön át, de tanúsíthatom: remek humora van, és nem fél saját magán is alkalmazni!

Sokat elárul a személyiségéről, és egyben a könyv egyik különlegessége, hogy Ági egy füzetbe gyűjti azokat a híres nőktől származó frappáns idézeteket, amelyek elgondolkodtatják vagy egyszerűen csak megnevettetik – Coco Chaneltől kezdve Madonnán át Szabó Magdáig vagy Oprah Winfrey-ig. A könyvéből az is kiderül, miért tetszenek neki ezek a gondolatok, és hogyan vonatkoznak a saját életére. 

Orosz Ildikó

*

A könyv megjelentésének alkalmából álljon itt egy régebbi beszélgetésünk, amely még a MOM Park magazinban jelent meg 2011-ben:

Manökenből üzletasszony. Divatkreátorból filmproducer. Belvárosiból hegylakó. Notórius

szalonnaevőből az egészséges életmód híve. Pataki Ági a változás és megújulás asszonya. Keleti stílusban berendezett budai lakásában beszélgettem vele, ahol a falakon, a polcokon antik üveg és bronz tárgyak sorakoznak, és a bútorok is távoli kultúrákról mesélnek. A MOM Park magazin fotózásán videó is készült a Pataki Ági–Kovács Gábor producer házaspár otthonában. 

Honnan ez a vonzalom a keleti csecsebecsék iránt?

Pataki Ági: Modellként számos egzotikus helyen megfordultam, többek közt Japánban. Ott szereztem be az első darabokat, később pedig más országokban, és itthon is vásároltam hozzá. Először voltak a tárgyak, aztán a bútorok. Érdekes, hogy amíg nem jártam Japánban, addig teljesen mást gondoltam róla. Nem értettem, hogyan tudnak ennyire élen járni a divatban, az építészetben. A helyszínen viszont átéreztem, hogy a régi kultúrából mindez levezethető. Többször jártam Japánban, és szeretnék visszamenni a családdal. Csakhogy ez hosszú túra, körülbelül egy hónap lenne. Ennyi időre nagyon nehéz a munkából kiszakadni. Ráadásul a férjemnek más preferenciái vannak: ő Indiában nevelkedett, oda látogatna el szívesen.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Ha valamelyik eltörik, megragasztod?

Persze. A tárgyaknak elsősorban az esztétikuma érdekel, ezért ha eltörik, és értékét veszti, akkor is kijavítom. Sok olyan darabom van, ami megsínylette a költözéseket. De ragaszkodom hozzájuk, mert mindnek története van: az orosz kalcedon üvegtojásokat – nem Fabergé! – a moszkvai útjaimon kezdtem gyűjteni, de a szacumákból is van vagy ötven. A férjem szerint céllövölde-versenyt rendezhetnénk belőlük. Különösen kedves egy gyönyörű, régi szobrocska, amit Burmában vettem a piacon, amikor Frei 8 nap alatt a Föld körül műsorával ott jártunk. Ez volt az utolsó szerzeményem, ami egyben az utazós korszakom lezárását is jelentette.

Az utazásból visszavettél, viszont egyre aktívabban sportolsz. Mi vitt rá, hogy negyvenöt felett egyszer csak „megmozdulj”?

Ahogy az lenni szokott, minden nap feljött rám egy kis súly. Egyszer egy kirakat előtt sétálva mackós mozgású nénit láttam visszatükröződni. Megdöbbentem. Barátnőm, Stefanek Gertrúd vívóvilágbajnok is fogyni akart, pedig rajta nem 15 kiló volt, hanem 5 gramm. A férjeinket bevonva kitaláltuk, hogy amelyik házaspár százalékosan több súlyt ad le két hónap alatt, az meghívja a másikat egy európai hétvégére. Nagyon eredménycentrikus vagyok, úgyhogy mi nyertünk, ráadásul úgy, hogy a férjem semennyit nem fogyott! Ekkor kezdtem el futni, és közben megszerettem a mozgást. Ez több mint tíz éve történt. Most hetente három-négyszer sportolok. Nehezen indulok neki, de tudom, hogy utána sokkal jobb lesz a közérzetem, és pszichésen is jót tesz, hogy az egészségem és az életminőségem fenntartása érdekében megtettem, ami tőlem telik.

Az étkezési szokásaidon is változtattál?

Szeretek enni, és nem tudok lemondani az édességről, meg a fagyiról. Azért racionalizáltam az étkezéseimet, elhagytam a szalonnát reggelire, meg a töltött káposztát éjjel kettőkor, hidegen. De a kulcs a mozgás. Van egy baráti család, akikkel úgy járunk nyaralni, hogy közben rengeteget mozgunk. Síelés, futás a tengerparton, fitnesz terem. A férjemmel sokszor lemegyünk a Balatonra, mert imádunk Tihanyban futni. Ha pedig városba megyünk, akkor gyalogolunk. A Cannes-i Filmfesztivál idején szándékosan olyan tengerparti szállodát választunk, ami jó 45 perc sétára van a várostól, és ezt naponta kétszer, délelőtt és délután is megtesszük.

… és a vörös szőnyegre való cipő?

Kézben visszük. Mezítláb gyalogolunk, és a városban felvesszük. Általában dolgozni vagy vetítésre megyünk be, és nagyon jó érzés egy kiadós séta után elvégezni a teendőinket. Szerencsére a férjem ebben partner. Nekünk nagyon fontos, hogyan töltjük el az időt a családon belül, és a barátainkkal: az együttléteinket átszövi az aktivitás.

A divatban visszajön a 70-es, 80-as évek, a fiatalságod és a modellkorszakod ideje. Hordasz retro ruhákat nosztalgiából?

Nem! Még ha vágyódnék is rá, nem vehetek fel ilyesmit, mert az emberek nem azt gondolnák, hogy követem a divatot, hanem hogy „szegény Pataki Ági, nem vette észre, hogy közben eltelt negyven év”! Van egy stílusom, ami nem igényel különösebb energiát. A trendeket naprakészen követni rengeteg idő, pénz és energia, és ez a motiváció belőlem már kiveszett. Húsz évet töltöttem el a szakmában, ezalatt beleuntam.

Igaz, közben egy barátnőmmel elkezdtünk divatüzleteket csinálni, és ez a része érdekelt is. A 80-as években nagy feladat volt a semmiből létrehozni valamit. Nem volt alapanyag, mindent magunk gyártottunk. Volt egy konfekció műhelyünk, egy bőrdíszműves műhelyünk. Izgalmas időszak volt. A rendszerváltás után, amikor kinyílt a piac, ezt is egy kicsit eluntuk. Ezekkel a kisipari módszerekkel nem lehetett volna megmaradni, növekedni kellett volna, be kellett volna menni a plázákba, de azt már nem vállaltuk.

Ha ma lennél pályakezdő, megint eltöltenél húsz évet modellként?

Biztos, hogy nem. Egyrészt alkatilag sem lennék rá alkalmas: akkoriban más volt az ideál, és már akkor sem voltam az. Másrészt ma rengeteg lehetőség van, a határok minden tekintetben nyitottabbak. A 70-es években modellkedni kicsit olyan volt, mint az 50-es, 60-as években sportolónak lenni: sokkal többet nyújtott annál, mint amit valójában. Ma modellnek lenni azt jelenti, hogy modellnek lenni. Akkoriban azt is jelentette, hogy szabadabban élni, utazni, világot látni. Ez óriási vonzerőt jelentett a számomra – annak ellenére, hogy eredetileg nem készültem modellnek.

Persze tudtam, hogy minél hosszabb időt töltök el ezen a területen, annál inkább beszűkülnek az egyéb lehetőségeim, hiszen akkor modellkedtem, amikor más felépíti a karrierjét. Ugyanakkor az én esetemben nem okozott problémát a váltás: igaz, nem egyedül, de képes voltam elkezdeni egy vadonatúj szakmát, a filmezést.

Producerként közönségfilmekkel és művészfilmekkel is foglalkozol. Fogyasztóként melyik műfaj áll hozzád közelebb?

Jobban érdekelnek az art filmek, de ez nem jelenti, hogy egy jó közönségfilm ne szórakoztatna. A nagy amerikai szuperprodukciók azonban ritkán érdekelnek. A férjem ezeket is szereti, ezért sokszor külön megyünk moziba: más típusú filmeket nézünk meg, és utána találkozunk. Én sokszor elmegyek úgy a Cirkóba, hogy nincs időm megnézni, mit játszanak, de a két terem közül az egyikben biztosan találok olyat, ami érdekel. A férjem ugyanígy, „vaktában” beül egy plázába.

Örök ellentét van a film alkotói és a gyártási oldal közt, hiszen az alkotó mindig többet akar. Diplomatikus producer vagy?

A producernek az a dolga, hogy megteremtse a feltételeket, és az adott kereteken belül tartsa a produkciót. Ez mindig nehéz, olyan még nem volt, hogy az alkotók ne feszegették volna a kereteket! A feszültség elkerülhetetlen, ám ha a producer elég empatikus és professzionális, akkor képes a feszültséget olyan szinten tartani, ami még tolerálható. Empátiában a férjem jobb, iszonyatosan toleráns az alkotókkal. Én szigorúbb vagyok, kevesebbet engednék: mindig félek, hogy túllépjük a kereteinket.

Most, ebben a tetszhalott állapotában, vannak a magyar filmnek tartalékai?

A magyar filmet most nagyon támadják, pedig igenis jó állapotban van. Nem azt mondom, hogy minden filmnek el kellett készülnie – sok a sallang, amit valószínűleg ki lehetett volna szűrni. De nem lehet mindig 100 százalékosan teljesíteni. Amerikában és a többi, nagy filmiparral rendelkező országban is rengeteg produkció megy a kukába. Igaz, hogy lehetett volna jobban szelektálni, és kevesebb filmet készíteni, ugyanakkor azok a rendezők, akik az utóbbi évtizedben lehetőséget kaptak – Tarr Béla, Mundruczó, Hajdú Szabolcs, Pálfi György, Kocsis Ági, Fliegauf és sorolhatnám – az európai filmkultúra szempontjából is értékes filmeket készítettek. A cannes-i, berlini, locarnói fesztiválszereplésekkel ott vagyunk az élmezőnyben, annak ellenére, hogy egy ilyen kis piacon, egy ilyen drága műfajban nehéz kiemelkedőt alkotni. Sajnos a magyar filmmel kapcsolatos jelenlegi kommunikációban nem kap elég hangsúlyt, hogy az ország méretéhez képest sok kiemelkedő rendezőnk van, akikre vigyáznunk kellene.

Látom, elérzékenyültél…

Igen... A mi életünkben a játékfilmek jelenleg nem a megélhetést jelentik (bár úgy lenne, hogy egyszer igen!). Ez nem jelenti, hogy az Üvegtigris ne volna anyagilag is sikeres vállalkozás. De ha az egészet nézem, akkor nem egzisztenciális kérdés, hanem olyasmi, ami feltölt és motivál, amitől úgy érezzük, hogy valami fontosat hozunk létre. Bár nem mi vagyunk az alkotók, de segítséget nyújtunk, részt veszünk az értékteremtésben, és ez nagyon jó érzés.

Névjegy 

Magyarország egyik első sztármanökenje, a Fabulon arca. A 70-es évek társadalmi viszonyait jól jellemzi, hogy ikonikussá vált fotóit egy végzős képzőművész hallgató készítette vizsgamunkaként – ezeket a Fabulon első körben a modell tudta nélkül vásárolta meg. Húsz évig dolgozott modellként, ezzel párhuzamosan, a 80-as években divatbutikot nyitott a Váci utcában, ahol a saját gyártású Váci 10 márkát árusították. Az 90-es évek elején ismét váltott: bekapcsolódott férje, Kovács Gábor főként reklámfilmes cégének munkájába (Filmpartners), és közösen számos hazai közönségfilmet (Üvegtigris 1-3, Kalandorok) és nemzetközi fesztiváldíjas művészfilmet (Fehér tenyér, Bibliothèque Pascal, Adás) vittek sikerre. Produceri munkájukat idén tavasszal Balázs Béla-díjjal ismerték el.  Számos civil és jótékonysági ügy szószólója: részt vesz a Csányi Alapítvány, a segítséggel élők integrációján fáradozó Mosolyország Alapítvány, valamint a Hospice kommunikációs munkájában. Támogatta a Nők a Pályán Egyesület népszavazási kezdeményezését a nők magasabb arányú politikai reprezentációjáért, a fővárosi művészmozik létjogosultságért pedig a Budapesti Art Mozi Egyesület elnökeként állt ki. 

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg (2011. nyár), Filmen innen, fotón túl címmel.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Videó: Madarász Isti
Smink: Horacsek Ági
Haj: Zsidró Szalon
Styling: Holdampf Linda
Művészeti vezető: Novák András / Aevum

Tovább olvasom

„Ezek öntisztulóak” – Halpedikűr, halszépészet, halterápia

„A holló vájja ki a szemedet!”, „A ráksüly essen beléd!”, „A hal rágja le a lábadat!” – míg az első kettő cifra ősi átok, a harmadik prémium kategóriás szolgáltatás. Halpedikűrnek hívják, és szabályozása egyelőre hiányos, aminek a vendégek és a halak ihatják meg a levét. A körültekintően végzett halszépészetben ugyanakkor ma, a természetes eljárások iránti növekvő kereslet korában, van üzleti potenciál. (A cikk 2011-ben készült – O. I.)

–  Nem kell megmosni a lábamat? – kérdezem bizonytalanul.

– Á, nem. Nyugodtan beleteheted. De óvatosan, mert egy kicsit még félnek. Csak tegnap érkeztek.

– De új a zoknim, és tiszta szösz a talpam...

- Nem baj, ezek öntisztulóak.

Az exkluzív kozmetikumokat árusító belvárosi üzletben, térdig felhajtott nadrágszárral, mezítláb állok a műfűvel borított, huzatos lépcsőfordulóban. Itt helyezték el néhány napja a halpedikűr-kezelésre alkalmas óriási akváriumot. Összefagyott lábamat belemerítem a 29 fokos vízbe. A halak azonnal rácuppannak. Ötszázan vannak, egyszerre öt kuncsaftot tudnak kiszolgálni, de most csak velem kell beérniük. Az érzés kevesebb mint csiklandós, a látvány bizarr, de hamar hozzá lehet szokni.

Mindent a szájnak. Egyébként nem, ez nem az én lábam. Fotó: Sióréti Gábor

A pontyfélék családjába tartozó Garra rufa, magyarul piros szívogató márna édesvízi doktorhalként, bőrevő halként és sok más néven ismert. Eredetileg Törökország, Szíria, Irak, Irán vizeiben honos. Az 1910-es években az anatóliai Kangal mellett figyeltek fel először arra, hogy a halakkal teli termálvíz jótékony hatással van különböző bőrbántalmakra - itt ma már egy óriási kezelő központ működik, és több ezer ember megfordul évente. A 37 fokot kedvelő halnak nincs foga, bajuszával dörzsölgeti le, illetve a szájával képzett enyhe vákuum segítségével távolítja el az elhalt hámsejteket, amit táplálékhiányos környezetben el is fogyaszt. Természetes közegében tíz évig is elél, és 10 centisre megnő, de ezeket már nem használják, mert túl ijesztőek. Ideálisak a másfél éves, 5-6 centis példányok, bár sokan már a hat hónapos, 3-4 cm-esekkel is dolgoztatnak, amelyek jóval olcsóbbak.

Dr. Fish

Hívei szerint a Garra rufa nemcsak letakarítja az elhalt hámréteget, de egy speciális enzimet is termel, amely alkalmas lehet a pikkelysömör, ekcéma és más bőrbetegségek tüneteinek enyhítésére (lásd Kutatás című keretes írásunkat). Mivel ezek a részint genetikai, részint lelki eredetű bőrbántalmak sokak életét megkeserítik, és jelenlegi tudásunk szerint nem gyógyíthatóak, csak karbantarthatóak, nem csoda, hogy az utóbbi öt évben Európában is egyre komolyabban foglalkoznak a terápiás felhasználási lehetőséggel. Németország élen jár a szigorú egészségügyi előírások és dokumentáció mellett folytatott kezelésekben, de létezik halterápiás klinika Ausztriában, Horvátországban és Írországban is. A terápiás hatásnak bizonyára van pszichológiai összetevője is: a halas fürdő, mint minden wellness, állítólag jó relaxáció és társasági élmény is lehet. A hatályos jogszabályok szerint ma Magyarországon a halterápia nem tartozik a gyógyító eljárások körébe, ilyen tevékenységre működési engedély nem adható ki. Nálunk egyelőre csak halpedikűr, -manikűr, szépségápolási, illetve egész testre kiterjedő halszépészeti szolgáltatás nyújtható. Ám korántsem mindegy, hogy ezeket hol vesszük igénybe.

A halpedikűr, mivel úgyis „csak” a lábat érinti, szabályozás szempontjából világszerte a legelhanyagoltabb terület. A szolgáltatók ügyesen lovagolják meg a doktorhalak jó hírét, miközben sok esetben nem biztosítják azokat a feltételeket, amelyek mellett kizárhatóak a halról az emberre és az emberről emberre terjedő fertőzések. Az 50-100 hal által végzett pedikűr kíméletesebb, mint a reszelő meg a kés, de a masszívabb bőrkeményedések eltávolítása több idő. Nálunk exkluzív kezelésként, leginkább a forgalom növelése érdekében kínálják a szépség- és wellness-szalonok, s mivel magában nemigen lenne eladható, más szolgáltatások (pl. hagyományos pedikűr, masszázs) mellé csomagolják.

 Társasági esemény (asasespa.co.uk)

Míg a Közel- és a Távol-Keleten úton-útfélen látni halaktól hemzsegő medencéket, amelyekben békésen megfér sok pár láb, addig a nyugati féltekén mások az elvárások. A legnehezebb a víz tisztán tartása, hiszen nem lehet az uszodákban, fürdőkben szokásos fertőtlenítőket alkalmazni. Az ÁNTSZ Országos Tisztifőorvosi Hivatal szerint ma Magyarországon a halakkal végzett szépségápolási szolgáltatási tevékenység végzésének közegészségügyi követelményrendszerére nincs közvetlen hatályos jogforrás, az igénybe vett víz minőségére nincsenek rögzített vízminőségi határértékek. Bár a hatóság célja a jogszabályi rendezés, egyelőre nem kötelező igazolni, hogy a halpedikűr során használt víz veszélytelen az emberre. Így a természetesnek meg "biónak" kikiáltott eljárás során nemritkán baktériumtenyészetben és algamentesítő vegyszerekben áztatjuk a lábunkat.

„Amikor a területi ÁNTSZ-nél bejelentettük a halpedikűr szolgáltatást, azt mondták, nyitás után kijönnek megnézni, mert még sosem hallottak róla. Négy hónapja nyitottunk, még nem jöttek” – mondja egy vidéki vállalkozó. Párjával két egyszemélyes halpedikűregységet állított fel, és 100 halat vettek egy szlovák tenyésztőtől. A befektetés 4-500 ezer forint volt. Halat korábban nem tartottak, ismerősöktől informálódtak. A vizet 29 fokig fűtik, a melegebb gyorsítaná a baktériumok elszaporodását. A szűrés mellett folyamatos UV fény világítja meg a kezelőt, hetente háromszor cserélik a víz egyharmadát, és algamentesítő vegyszert is használnak. Pontos adataik a vízminőségről nincsenek. A vendég lábát kezelés előtt általános gomba-, vírus- és baktériumölővel mossák le, melyet a behatási idő után leöblítenek: „Azt hallottuk, az Innoseptet bírják legjobban a halak.”  Vendégforgalomtól függően egyszer vagy kétszer etetnek közönséges haltáppal: úgy tudják, akkor jó a mennyiség, ha öt perc alatt elfogy, így a halak nem laknak túlságosan jól. A nyitás óta száz halból húsz pusztult el.

Állatvédelem „A halszépészet állatvédelmi szempontból is aggályos” – vélekedik Szilágyi István, a Fehérkereszt Állatvédő Liga kurátora. Gerinces állatokról lévén szó, a halakra is vonatkozik az állatvédelmi törvény: nem megfelelő tartásuk állatkínzásnak minősülhet. Vizsgálni kellene, hogy biztosított-e számukra a megfelelő vízminőség és élettér. Tudván, hogy a halaknál a bőrevés a táplálékszerzés egy formája, kérdés, hogy nem történik-e éheztetés azért, hogy „dolgozzanak” – ez a szempont néhány, a halpedikűrt betiltó amerikai államban is hivatkozási alap volt. Van-e pihentetés, és mennyi? Ártalmas lehet, ha a természetes élőhelyükhöz képest hidegebb vízben tartják őket, és a víztisztaság érdekében folyamatos UV fény éri őket. A halak számára veszélyes a kezelés előtti fertőtlenítős lábmosás (még ha le is öblítik utána), mivel pont a vegyszermaradékokkal teli bőrfelszínt csipegetik. Állítólag a Garra rufák annyira érzékenyek, hogy még a kezelendő bőrfelület előzetes bekrémezése is árt nekik.

Gombamód

A hatóságok megítélése országonként változó, általában nemigen tudnak mit kezdeni a jelenséggel. Az USA-ban eddig 18, Kanadában 4 államban tiltották be a halpedikűrt, főként azon az alapon, hogy nem egyeztethető össze a szépségiparra vonatkozó, érvényes szabályozásokkal, mert a használt eszközök (tartály, hal) nem fertőtleníthetőek és nem egyszer használatosak. A brit Health Protection Agency a közelmúltban vizsgálta a szigetországban az utóbbi másfél évben gombamód szaporodó fish spákat, amelyek mobil változatban már a plázákban is elérhetőek. Állásfoglalásuk szerint kellő elővigyázatosság mellett a fertőzésveszély minimális, de nem kizárható. Alapkövetelményként határozzák meg a kezelés előtti szappanos-vizes lábmosást, és azt, hogy szakértő szem tekintse át a lábat az esetleges nyílt sebek, gombás és egyéb fertőzések kiszűrésére, ami egyfelől a vendég saját érdeke, másrészt a többiek biztonságát szolgálja. Hangsúlyozzák, hogy vizsgálatuk kizárólag valódi Garra rufával történő kezelésekre terjedt ki.

Ez pedig nem is olyan evidens. Törökországból évek óta tilos kihozni ezt a fajt, mivel a hirtelen megnőtt kereslet veszélyeztette a fennmaradásukat. A tenyésztés külön iparággá fejlődött. Egy Garra rufa mérettől, mennyiségtől és szállítási távtól függően 5-10 eurót kóstál, ám gyakran a hasonló kinézetű, szaporább és igénytelenebb csincsin nevű hallal helyettesítik, melyhez 2 euró alatt hozzá lehet jutni. A csincsin bizonyos életkor felett apró fogakat növeszt, valószínűleg ez a faj áll az olyan, a bulvársajtó által felkapott esetek mögött, amikor a halak vérző sebeket ejtettek a vendégek lábán. Nyugaton léteznek halszépészetek, ahol az előtérben élő példányok és magyarázó szöveg segítségével mutatják be a két faj közti különbséget, ám a mezei felhasználó számára megfejthetetlen, hogy diplomás doktorhallal vagy kontárral van-e dolga.

Garra rufa, az igazi bőrevő. Vagy mégis csincsin? (wikipedia)

Az egész testet érintő halszépészeti kezelésekre világszerte szigorúbb szabályozás vonatkozik, mint a lábáztatásra. Az ÁNTSZ tájékoztatása szerint itt részben a közfürdők létesítésének és üzemeltetésének közegészségügyi feltételeiről szóló rendelet alkalmazható. Nem könnyű, de nem is lehetetlen garantálni azt a vízminőséget, amely minden hozzáadott vegyszer nélkül biztonságos az emberre és az állatokra, ez azonban nagyságrendekkel több ráfordítást igényel. „Kipróbáltuk a piacon lévő, túlnyomórészt ázsiai eredetű megoldásokat, de nem tartottuk elég biztonságosnak, ezért kifejlesztettük a saját technológiánkat” – mondja Varga Szilárd a Garra Rufa Technology részéről. Ők többéves akvarisztikai múlttal a hátuk mögött 2008-tól kezdtek el foglalkozni az egész testre kiterjedő halszépészet megvalósíthatóságával. Szakértők bevonásával vizsgálták a víz terhelhetőségét és paramétereit, a halak mikrobiológiáját, a műszaki hátteret. A fejlesztés költsége "nyolc számjegyű" volt. A szolgáltatás 2010-ben indult el Gödöllőn, az egyik legismertebb hazai halwellness-szalonban, ahol Magyarországon először nemcsak pedikűr, de egész testes halfürdő is elérhető. Ezt a jogszabályi környezet miatt nem terápiás, hanem közérzetjavító, stresszoldó szolgáltatásként hirdetik.

A szalon az ÁNTSZ felügyelete mellett kapott működési engedélyt. Rendszeresen küldenek vízmintát és nyilvántartásokat a vízügyi és az egészségügyi hatóságoknak, a tanúsításra három hónap alatt kb. egymillió forintot költenek. Halaikat meghatározott időközönként állatorvos ellenőrzi, az elhullott állatokat minden esetben boncoltatják. Az elhullás aránya nem haladja meg az 1 százalékot. „Az első halainkat mi is importáltuk, de rossz tapasztalataink voltak. Előfordult, hogy az orvosi tanúsítvány ellenére a szállítmány 70 százaléka fertőzött volt.” Hosszas próbálkozás után ma már maguk tenyésztenek, jelenleg 4500 darabos az állomány, de ezt még 5-8000-re akarják bővíteni. A 32 fokos halfürdőben 225 hal dolgozik, majd 3 hét munka után 9 hét pihenés következik egy külön akváriumban. Halpedikűrrendszerük rendelkezik ugyanazokkal a tanúsítványokkal, mint az egész testes kezelés. A technológia több helyen működik bérleti formában, pl. Algyőn és Gyomaendrődön, ahol a bérbeadó intézi a karbantartást, a halcserét és a tanúsításokat.

Halterápia-kutatás A halak terápiás hatását számos megfigyelés igazolja, és régóta használják őket a Közel- és Távol-Keleten. Azonban pontosan dokumentált eredmények egyelőre korlátozottan állnak rendelkezésre. A legtöbbször hivatkozott kutatás a bécsi orvosegyetemen készült 2006-ban: 67 súlyos és közepesen súlyos pikkelysömörben szenvedőt három hétig kezeltek napi kétórás Garra rufa-fürdővel plusz UV-A-kezeléssel. Az eljárást fokozott higiéniai körülmények közt végezték, a vizet folyamatosan tisztították (700 liter/h) plusz UV-C-besugárzással is fertőtlenítették. A betegek külön kádat használtak, a vizet naponta 3-4 alkalommal cserélték. A kezelés végére látványos javulást értek el. Azonban nem egyértelmű, hogy ezért milyen arányban felelős a víz, a hal és az UV-kezelés.

Orosz Ildikó

A cikk és az első fotó (Sióréti Gábor) a Magyar Narancsban jelent meg (2011/49.)

Tovább olvasom

„Szeretnék ránevetni az életre” – Beszélgetés D. Tóth Kriszta műsorvezetővel

Tizenöt évig politikai és hírműsorok szerkesztő-riportereként és műsorvezetőként ismertük, Brüsszelben történelmi pillanatban képviselte hazánkat. Egy ország várta hétről-hétre Lola-történeteit, amelyekkel vállaltan formálta az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Most a DTK – D. Tóth Kriszta Show háziasszonyaként nem akar mást, mint érdekes emberekkel beszélgetni, és igényesen szórakoztatni. (Update: A beszélgetés 2012-ben készült, utóbb D. Tóth Kriszta felmondott a Magyar Televíziónál és létrehozta a wmn.hu online magazint.)

Krisztinaként anyakönyvezték, de mindig is Kriszta volt, akár az édesanyja: vagány, elszánt és céltudatos. A MOM Park magazin interjú fotózásának vidám pillanatait videó is őrzi.

Hamar megtaláltad a hivatásodat, hiszen az angol mellett média szakra jelentkeztél. Pályaválasztás előtt álló középiskolásként mit tudtál arról, hogy eszik-e vagy isszák a médiát?

D. Tóth Kriszta: Eredetileg nem műsorvezetőnek készültem, hanem újságírónak – nem véletlen, hogy a később adódó képernyős munkáim mellett mindvégig kitartottam riporteri, újságírói feladataim mellett is. Ezt pedig annak köszönhetem, hogy 16 évesen elnyertem egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba. Kint töltöttem egy nyarat a keleti parton, egy connecticuti kisvárosban, ahol életem legnagyobb kultúrsokkja ért. 1991-et írtunk, a rendszerváltozás után, kaposvári gimnazistaként, szülők, barátok nélkül egy olyan iskolába kerültem, amit addig csak a tévében láttam. Szerencsémre a legjobb helyen kezdtem ismerkedni a szakmával: a kurzus keretében elvittek bennünket a The New York Times és a The Washington Post szerkesztőségébe, a CBS televízió hírstúdiójába. Megfertőzött ez a hivatás, úgy jöttem haza, hogy tudtam: ez az én utam, és innentől célirányosan készültem.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Ugorjuk tíz évet: ezalatt végigjártad az írott és az elektronikus sajtó szintjeit, kereskedelmi és közszolgálati vonalon is. A pályád egyik csúcsát jelentette, amikor 29 évesen Brüsszelbe kerültél az MTV tudósítójaként. Milyen érzésekkel vágtál bele?

Nagy életmódbeli változást és szakmai lehetőséget jelentett. Olyan pillanatban mentem ki, amikor hirtelen mindenki Brüsszelre figyelt. Az uniós csatlakozás után „elődöm”, Nagy Kriszta az egyik EU biztos kommunikációs csapatában kapott állást, így az MTV tudósító nélkül maradt. Egy hónap alatt kellett találniuk valakit, aki képes a háttérben riporterkedni, de bejelentkezni is, beszél nyelvet és dolgozott nemzetközi környezetben. Óriási kihívás volt: minden lélegzetvétellel szívtam magamba az információkat, esténként úgy mentem haza, hogy zsongott a fejem az újdonságoktól. Amit a néző a képernyőn lát, az csak a munka egy kis szelete, sok háttérkutatás van mögötte. Egy mini iroda vezetőjeként adminisztratív és gyártási feladatokat is elláttam, és ehhez járult egyfajta reprezentatív szerep. Fantasztikusan izgalmas időszak volt.

Honnan merítettél erőt ahhoz, hogy egy ilyen nagy feladatnak megfelelj?

Nem úgy mentem ki, hogy én ezt a kisujjamból kirázom. De világ életemben szerettem és tudtam tanulni, ami valószínűleg pedagógus szüleim öröksége. Nem az iskolai tanulásra gondolok, hanem az új dolgok befogadására, amikor valaminek utána kell menni, olvasni. Bíztam benne, hogy ezek a képességeim segítenek, hogy hamar beletanuljak az új szerepbe.

Lola megszületése után evidens volt, hogy itt letelepedtek le, és nem a férjed szülőhazájában?

Azt tudtuk, hogy Brüsszelben nem szeretnénk maradni, mert kisgyerekkel nem ideális környezet. Felmerült Anglia is, de végül Alex mondta ki, hogy jöjjünk ide: szerette volna megismerni azt a kultúrát és társadalmat, ahonnan a család egyik fele származik. Én pedig semmi jónak nem vagyok az elrontója, hiszen hiányoztak a barátaim, a családom, és az a rengeteg szál, ami ide köt. Szeretünk itt élni, ugyanakkor egy nemzetközi házasságban soha nem lehet kimondani azt, hogy biztosan örökre itt maradunk. Előfordulhat, hogy egy idő után a férjemnek elkezdenek hiányozni a gyökerei, és nekem ezt meg kell értenem.

Amikor belefogtál a Lola-történetekbe, motoszkált benned olyan szándék, hogy ha már médiaszereplőként úgyis félig-meddig a nyilvánosság előtt zajlik az életed, akkor legalább te határozhasd meg a témákat?

Valószínűleg igen, szerettem volna egy kicsit kézben tartani a dolgokat, nagyobb kontrollt gyakorolni. Addigra már hoztam rossz döntéseket, többször megégettem magam a bulvársajtóval. Tanultam a saját káromból. Nem vitatom el az emberek kíváncsiságát a közszereplők élete iránt, én is elolvasom néha a sztárokról szóló híreket. De amikor megszületett Lola, akinek média értelemben „civil” az apukája, és ráadásul személyiségét tekintve szemérmesebb, akkor meg kellett húzni a határokat. Eldöntöttük, hogy nem mutatjuk meg Lola képét a Nők Lapjában, hogy óvjuk az identitását. Elsőre furcsa volt az olvasóknak, de hamar elfogadták, mi pedig így tudtunk elszámolni a lelkiismeretünkkel. Utólag jó döntés volt, hiszen Lola már hat és fél éves, és pontosan látszik, hogy az édesapjához hasonlóan nem szereplős típus.

A gyereknevelés ügyes-bajos dolgai mellett több tabunak számító témát megírtál. Néha ugyancsak sistergett körülötted a levegő…

Sok nőnek adott erőt, hogy le mertem írni, hogyan változik meg szülés után a női testkép, ez hogyan hat a párkapcsolatra, milyen elvárások nehezednek a kismamákra a szoptatással kapcsolatban, és hogy bizony egyre több olyan fiatal nő és férfi létezik, akik úgy döntenek, hogy nem szeretnének gyereket vállalni, és emiatt senkinek nincs joga ítélkezni felettük. Kaptam hideget-meleget, amikor visszamentem dolgozni, Lola pedig másfél évesen bölcsődébe került. De ebbe bele kellett állni: el kellett dönteni, hogy maszatolok és megpróbálok mindenkinek megfelelni, vagy az igazat mondom. Elhatároztam – és ebben Molnár Gabi akkori főszerkesztő partner volt –, hogy ezt a sorozatot csak kíméletlen őszinteséggel lehet írni. Persze kaptam kritikákat, és igencsak megviselt, amikor feketén-fehéren rossz anyának neveztek. Tudomásul kell venni, hogy az anyaság olyan feladat, amelyet sokan művelünk, és mindenki visszaigazolást keres, hogy ahogyan ő csinálja, az úgy jó. Az eltérő megoldások indulatokat válthatnak ki. A lényeg, hogy elkezdődött egy nagyon érdekes párbeszéd az olvasókkal, sokat tanultunk egymástól, és nem egyszer én kértem tőlük tanácsot.

Öt év után mégis befejezted a sorozatot. Szemérmesebb lettél?

Azt vettem észre, hogy már nem háromszor, hanem tizenháromszor gondolom meg, hogy leírhatok-e egy mondatot. Egy gyermek születése, az ezzel járó gondok és örömök egyetemes történések. De ahogy nő a gyerek, egyre inkább kibontakozik a saját személyisége, és a meséje egyedivé válik. Egy kislány 5-6 évesen hihetetlen érzelmi fejlődésen megy keresztül, elkezd befelé gazdagodni, a lelke finomhangolódik. Bekapcsolt az arányérzékem, úgy éreztem, a történet innentől már nem univerzális, hanem csak Lolára jellemző – és ezt nem szeretném megosztani a nyilvánossággal.

Tizenöt év után önként kiléptél a hírműfajból és a szórakoztatás felé fordultál. A DTK Show-ban könnyedebb, vagányabb oldaladat mutatod meg, ahogy egyszer fogalmaztál „kilépsz a komfortzónádból”. Könnyen ment?

Dehogyis! Még ma sem megy könnyen. De eltelt fél év, mostanra megtaláltam a hangomat. A nézők is észrevették, hogy belelazultam a szerepbe, és a csapat is, amellyel dolgozom, ráállt a megfelelő vágányra. Nekünk nem volt lehetőségünk a műsor hosszas előkészítésére, mint például az angol vagy amerikai televíziók induló műsorai esetén – mindent élesben kísérleteztünk ki a stílustól a világításig. A díszletben akkor dolgoztam először, amikor az első adást felvettük. Meg kellett tanulnom, mi áll jól nekem és mi nem: például nem kell úgy tennem, mintha humorista lennék, mint Fábry Sanyi. Én az újságírás felől érkeztem ebbe a műfajba, őszintén érdekel az, aki velem szemben ül, igazi kérdéseket teszek fel neki, szeretem megnyitni és olyan dolgokat kihozni belőle, amelyekről maga sem gondolta, hogy szívesen beszélne. Örülök, ha úgy ér véget a műsor, hogy pozitív tévés élménnyel gazdagodtunk, hiszen annyi negatív hatás ér mindenfelől. Nem akarok politizálni, nem akarom megváltani a világot, egyszerűen szeretnék ránevetni az életre.

Nem sok magyar show woman példája lebeghetett a szemed előtt, hiszen eddig csak Szulák Andreát láttuk ilyen szerepben. Voltak külföldi mintáid?

Sok külföldi adást nézek, szeretem például Ellen DeGeneres napi talkshow-ját, aki szintén azt a vonalat követi, hogy érezzük jól magunkat, és felejtsük el egy picit a napi gondjainkat. De nem gondolom, hogy bárkit utánozni kellene: ez a műsor akkor működik jól, ha a műsorvezető egyénisége tartja össze. Kétségtelen, hogy ma Magyarországon nehéz nőként elfogadtatnom magam ebben a műfajban. Sokkal keményebben kritizálnak, míg egy férfi showman-nek soha nem rónák fel, hogy adott esetben mekkora a hasa, addig nekem a cipőmtől a lábamon át a sminkemig az egész megjelenésem komoly „szakmai kritika” tárgyát képezi. Nálunk ez nem számít nőies műfajnak, át kell törni egy falat. De ez engem nem vet vissza, valakinek ezt is meg kell csinálnia!

  

Orosz Ildikó

A cikk és a fotósorozat a MOM Park magazinban jelent meg (2012. tavasz), a videó a MOM Park weboldalán.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Smink: Horacsek Ági
Videó: Madarász Isti
Styling: Záray Kata
Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon
Művészeti vezetés: Novák András / Aevum

Tovább olvasom

A hős, a borbélysegéd, meg a kaméleon – Interjú Nagy Ervin színművésszel

A színpadon és a filmvásznon is számos műfajban bizonyította, hogy az alkatából fakadó amorózó szerepkörénél jóval többre képes. A mai húzd meg-ereszd meg világban, ahogy ő fogalmaz, „ésszel alkuszik”: nem zárkózik el a nyilvános szerepléstől, de távol tartja magát a bulvártól. Fontos számára az ismertség, de az is, hogy ne celebként, hanem művészként tartsák számon. Nagy gonddal őrzi azt a titokzatosságot, amelyre a magánéletével és a családjával kapcsolatban szüksége van.  A MOM Park magazin fotózásán videó is készült.

(Update: Az interjú 2011 őszén készült.)

Tavaly a kislányod születése miatt nem vállaltál premiert, de a futó darabokban sokat játszottál. Idén lesz új bemutatód?

Nagy Ervin: Novemberben mutatjuk be a Katonában a Woyzecket Ascher Tamás rendezésében. Tamburmajort játszom, én szeretem el Woyzeck feleségét. A Vígszínházban a Makrancos Katában Petruchiót alakítom, január végén lesz a premier, a rendező Gothár Péter. Kíváncsian várom, mert ez sikerdarab és ziccerszerep. A Katonában nagy valószínűséggel sosem vennénk elő, mert nem illik a színház profiljába ez a könnyed, filozófiai mélységeket nem feszegető shakespeare-i vonulat. Örülök a felkérésnek, mert így nem megy el mellettem ez a szerep is.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Mi az, ami elment? Harmincöt évesen nagyon sokféle műfajban játszottál, a görög drámától a kortárs darabon és a Bozsik Yvette-féle táncos produkción át az operettig, sőt az operáig – amit nem sok prózai színész mondhat el magáról.

Tényleg nem panaszkodhatom. De azért vannak darabok, amelyeket jó, ha bizonyos életkorban eljátszik egy férfi színész, mert fontos támpontot jelentenek a karrierjében. Ilyen a Don Juan vagy a Macbeth, amelyeket a saját színházam műsorra tűzött, de annyira más volt a művészi koncepció, hogy az én karakterem sajnos nem fért bele. Egy társulaton belül ugyanazt a darabot általában nem veszik elő a következő tíz évben, addigra pedig lehet, hogy már kiöregszik belőle az ember. Ezért érdemes néha más színházakban is játszani.

Hivatásos sportoló szülők mellett, sporttagozatos középiskolai háttérrel, a színészet nem volt evidens pálya.

Sokat kaptam a szüleimtől, és a sport jó táptalajt jelentett, de alapvetően más fából faragtak, mint a családom tagjait. Viszont volt egy pesti nagymamám, aki igazi művészetbarát volt, és rengeteg kulturális eseményre elvitt. Németül tanított, múzeumokba cipelt, mindenképpen valami humán befolyást igyekezett tenni rám – úgy látszik, sikerrel. Nagy fájdalmam, hogy nem érhette meg tiszta tudattal, hogy felvettek a főiskolára, és ennyi ember ismer. Remélem, figyel odafentről…

Gyerekként, fiatalon voltak meghatározó színházi élményeid?

A legelső borzalmas volt: a Szélkötő Kalamona. Rettentő nyomasztó mese, amelyre túl korán vittek el. Hazáig üvöltöttem. Mondjuk, én a Télapótól is féltem. Később, kisgimnazistaként rendszeresen jártam a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházba, ahová Smuk Imre igazgató mindig hívott meg jó nevű színházakból művészeket koprodukciós előadásokra. Két életre szóló élményem volt: az egyik az Akárki, Zsámbéki-rendezésében, Csákányi Eszterrel. Imádtam, legalább nyolcszor láttam, minden szereposztásban. A másik az Éjjeli menedékhely volt a Kaposvári Csiki Gergely Színház előadásában, a nagy színházban. Ez a két darab teljesen beszippantott – persze a koromnál fogva nem értettem őket, de éreztem, hogy nagyon jók.

Már fiatalon játszottál Törőcsik Mari, Garas Dezső és mások mellett. Hogyan viszonyultál a nagy öregekhez?

Élvezem az ilyen helyzeteket, megsokszorozza a játékkedvemet. Azt gondolom: lássuk, ki a legény a gáton! Persze nem akarom otromba módon lejátszani a másikat, de mindent megteszek, hogy ne alárendelt szereplő, hanem méltó partner legyek. Annak idején, a Szent György és a sárkányban csodáltam Törőcsik Marit, de törekedtem arra, hogy a néző tudja, ki az, aki a karjában vitte az „öreganyját”. Inspirál a közös játék, talán nem véletlen, hogy ezért az alakításért díjat is kaptam (POSZT: Legjobb 30 év alatti színész, 2002 – O. I.). De a legnagyobb ilyen élményem a Hídemberben volt, amikor Kossuth Lajosként az országgyűlési jelenetben beszédet kellett mondanom hatvan színész előtt, akik közül kábé húsz Kossuth-díjas volt – miközben ők szerep szerint hallgattak. Kiborotválták a fejemet, megkaptam a nagy állszakállamat, ők meg csak néztek, hogy ki ez a taknyos. Ez volt az én nagy találkozásom a szakmával, olyan volt, mintha egy zsűri előtt állnék. Aztán láttam az arcukon, hogy „na, öcsi, ez egész jó lesz”, úgyhogy átmentem a vizsgán. Azóta persze már más a helyzet, hiszen én sem vagyok már tejfelesszájú, ismeretlen kezdő.

Eddigi szerepeid közül melyiket tartod a Top 3-nak?

A talizmánt nagyon szerettem, és a pályám szempontjából is meghatározó volt. Életem első főszerepe lényegében bukás volt, utána azt hittem, sokáig nem kapok semmit. De az osztályfőnököm, mai igazgatóm, Máté Gábor, egy év elteltével adott még egy lehetőséget, amellyel élni tudtam. Szentendrén mutattuk be A talizmánt, ahol nem aratott tetszést, de miután bevittük a színházba, szárnyalni kezdett. Rengeteget tanultam itt bohózattechnikából – ami azért érdekes, mert nem következik az alkatomból –, olyannyira, hogy ebből a mai napig építkezem. Ráéreztem a siker ízére, hiszen tíz évig játszottuk. Fontos volt a Bakkhánsnők is, amelybe véletlenül kerültem bele, mivel a Dionüszoszt alakító főszereplő, Tóth Anita egy hónap próba után elkiabálta a hangját. Zsótér Sándor váratlanul engem tett meg főszereplővé, úgyhogy gyorsan kellett tehetségesnek lenni. Úgy tűnik, azóta jó beugró vagyok. Az Ivanov óriási szakmai siker volt, amellyel beutaztuk a Földet; és újabban megszerettem az Esőembert is, amellyel országszerte turnéztunk a nyáron. Nem mindennapi élmény vidéki művelődési házakban egy csomó kipirult, lelkes arcot látni a közönség soraiban.

Milyen a jó beugró típus?

Aki meri vállalni, hogy délelőtt megtanulja, és este hiba nélkül előadja a szerepet. Sok legendát hallottam jó beugró színészekről, de eszembe sem jutott, hogy én is közéjük tartoznék. De mostanában volt néhány jó élményem, legutóbb a Cigányokban, ahová valami félreegyeztetés miatt kellett beugrani. Azt nem tudom, hogy milyen szövegmennyiséget tudnék megtanulni, de kisebb szövegekkel elboldogulok egy nap alatt. Talán a sportból ered, hogy a versenyhelyzet és az adrenalin növeli a teljesítményemet.

Többször nyilatkoztad, hogy nem vagy elégedett a Kaméleon végeredményével, pedig ez volt eddigi legnagyobb közönségsikered. Mit hiányoltál?

Valóban rengetegen látták, és nem bántam meg, hogy elvállaltam. Ugyanakkor a forgatás fizikailag és művészileg nagyon kimerítő volt. HD kamerával dolgozunk, a hagyományos filmhez képest sokkal többször forgattunk le egy-egy jelenetet. Napi 250 snitt készült, és én úgy éreztem, hogy ezalatt minden szó és mondat elkopott, kifáradt. Számomra a filmezés csodája éppen az, hogy van egy hihetetlenül fókuszált pillanat, amikor ötven ember, beleértve a rendezőtől a büfékocsiig mindenkit, ugyanarra figyel, minden idegszál egyfelé mutat. Amikor ez megtörténik, és elhangzik, hogy „ennyi”, egyfajta eufóriát él át az ember. Ez a koncentráltság azonban nem ismételhető meg végtelen számú alkalommal.

A legtöbb apuka este 6 és 9 közt találkozik a bébijével, és szakterülete a fürdetés. Neked, aki ebben az időszakban a színpadon vagy, mi a specialitásod?

Sokoldalú vagyok, a legújabb profilom a Dagályban strandolás, kettesben apával. 15 hónapos a kislányom, és már egyedül megy be úszógumival a vízbe. Ügyesen mozog, bukfencezni is tud, amire nagyon büszke vagyok. Abban a korban van, amikor feszegeti a határait. Ha valamit nem kap meg, igazi kis pulyka. Mivel nem vállaltam új bemutatót, ezért napközben sokat tudtam vele lenni, és ki tudtam aludni magamat. Eleinte nagyon kemény éjszakáink voltak, sokszor én keltem és vitézkedtem a visszaaltatásnál. Igyekszem az elején szorosra fűzni a szálakat, mert nem szeretnék – néhány kollégámhoz hasonlóan – lemaradni az első évekről, amikor visszahozhatatlan dolgok történnek.

Egy kisgyerek születése után időbe telik, mire az új család kialakítja a saját ünnepi szokásait. Mit hozol magaddal a régi karácsonyokból?

Nekünk elég abszurd és kapkodós karácsonyaink voltak, ahogy az sok helyen megesik, nálunk is ilyenkor került felszínre a legtöbb konfliktus. Édesapám magas fokon művelte a „hogyan szerezzünk fát az utolsó pillanatban” gyakorlatát, én pedig nem egyszer álltam szenteste a létra tetején, fűrésszel a kezemben. Meghittebb ünnepre vágyom, hosszú és nyugodt rákészüléssel. Szeretnék én is sütni, főzni – a konyha a hétköznapokban sem idegen terep a számomra. Azt hiszem, karácsony tekintetében konzervatív vagyok: elképzelem azt az asztalt, amelyet néhány évtized múlva húszan ülünk majd körül.  

Orosz Ildikó

Névjegy

1976. szeptember 25-én született Dunaújvárosban. Szülei elsőosztályú sportolók voltak, édesanyja kézilabdázó, édesapja labdarúgó; maga is aktívan sportolt. Tizenhat évesen került Budapestre, a középiskolát itt fejezte be. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Budapesti Katona József Színház szerződtette. Rendszeresen lép fel vendégművészként más színházakban is. Prózai színészként és énekes-táncos szerepekben is sikert aratott. A Katonában BozsikYvette János vitéz és Playground című koreográfiájában lépett fel, a Marica grófnőben operettszerepet vitt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2009-ben a Vígszínház és az Operaház közös Varázsfuvola-produkciójában Papagenót énekelte Miklósa Erika és Polgár László mellett. Szinkronszínészként is foglalkoztatott, többek közt Johnny Depp magyar hangja.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Smink: Horacsek Ági
Styling: Holdampf Linda
Videó: Madarász Isti
Művészeti koncepció: Novák András / Aevum

Az interjú és a fotók a MOM Park Magazinban  jelentek meg (2011. ősz), a videó a MOM Park weboldalán.

Tovább olvasom