„Szeretem a kihívásokat, csak a gyávák futamodnak meg” – Beszélgetés Ónodi Eszterrel

Itt a HVG Extra: A Nő magazin legfrissebb, nyári száma (2022/2.), amelyben Ónodi Eszterrel beszélgetek – nem először, és remélem, nem is utoljára. 

A Katona József Színház megújulásra mindig kész művésze a napokban debütált musicalszínészként a Szegedi Szabadtéri Játékok óriás színpadán, a Chicagóban, melyben övé az egyik főszerep. Velma Kellyt, a gátlástalan  lokáldívát játssza – akit az Oscar-díjas filmben Catherine Zeta-Jones –, partnerei pedig Nagy Ervin (Billy Flynn) és Czakó Julianna (Roxie).

Az énekes-táncos szerep kihívásairól beszélgettem vele, valamint arról, hogy mit tesz testi-szellemi frisseségének megőrzéséért – a lapszám témája ugyanis a természetes szépség, minden oldalról körüljárva.

Régebbi interjúm Ónodi Eszterrel itt olvasható.

Orosz Ildikó 

Tovább olvasom

Nem született varázslónak, mégis az lett – Boldog születésnapot, Halász Jutka!

Nemzeti intézmény, szekértáborok felett álló közös nevező, gyerekkori idol. Halász Judit október 7-én ünnepelte 76. születésnapját. Három éve ilyenkor az utolsó simításokat végeztük Nem születtem varázslónak című önéletrajzi könyvén.

Azoknak a generációknak, akik az ő lemezein cseperedtek, a felnőtté válás egyik mutatója rájönni: Halász Judit nem csupán a mindennapjainkat átszövő, kedves dalaink előadója, de csodás színésznő, akit a színpadon és a filmvásznon is legendás szerepekben láthatunk a mai napig.

Szeretjük és ismerni véljük, de valójában keveset tudunk róla, hiszen a nyilvánosság előtt rendkívül szemérmes, vallja, hogy az ember életében lennie kell egy helynek, ahová visszavonulhat, egy ajtónak, amit magára csukhat. Ezért is volt nagy öröm számomra, hogy a Park Kiadó felkérésére együtt dolgozhattam Jutkával önéletrajzi könyvén, amelyben minden addiginál közelebb engedi magához az érdeklődőket.

Feltárul a gyerekkora, édesanyjához fűződő kapcsolata, díjugrató lovas karrierje, és számtalan anekdota a Vígszínház berkeiből, amelynek több mint ötven éve a tagja. Őszintén – de azt a bizonyos ajtót nem sarkig tárva – vall anyaságról, nagymamaságról, betegségéről. Felidéz egy sor mulatságos és megható történetet a gyerekekről, akik negyven éve kitartóan várják a koncertek után. 

Halász Jutkával a Libri Allee közönségtalálkozón 2015 novemberében (Fotó: Göndör Péter)

Kiderül, ki volt Karakán. Miért ordította le a kisművésznő fejét Latinovics Zoltán? Mitől felejti el olykor még a Micimackónak is a szövegét? Hogyan készíti a nevezetes zöld levest? És hogyan csodálkozott rá egyszer egy kislány, hogy Jutka néni tényleg létezik.

Mi az, hogy. Negyveneseket megszégyenítően aktív, játszik a színházban – például az Audiencia című kortárs brit darabban a főszerepet, II. Erzsébet angol királynőt –, és hétvégente koncertezik. Az autója, amelyet mindig maga vezet, szinte már magától eltalál az ország legtávolabbi szegleteibe. Nem született varázslónak, mégis az lett.

Boldog születésnapot, Jutka!

Orosz Ildikó

Néhány olvasói vélemény a moly.hu-n:

Ez a könyv pont olyan, mint a művésznő: kedves, érdekes, megható és néha vicces is. Olyan „halászjutkás” ❤

 *

Történetek szerepekről, színházról, zenéről, dalokról, gyermekversekről, koncertekről. Kedves olvasmány. Megerősít abban, hogy a sorsunkat gyakran nem mi irányítjuk, a dolgok csak úgy megtörténnek velünk méghozzá úgy, ahogyan lenniük kell, hogy valami értékes születhessen. 

 *

Olyan, mint a színésznő: elegáns, finoman távolságtartó. (...) Nem celebkönyv.

 *

Számomra, aki tényleg ismeretlen ismerősként kezdtem róla/tőle olvasni, élményt jelentett a könyv. Mindenről szó esik egészen onnan, amikor ő még kislány volt addig, hogy hívják a nagymamát (amúgy pont nem, mert az unokáknak is csak Jutka). Színházi, filmes, tévéjátékos, koncertes, albumos kulisszatitkok és persze rengeteg dal: olvasmányos, érdekes, mesélős stílusban.

*

Recenzió a Criticai Lapok folyóiratból:

Varga Kinga: Halász Judit és a memoár

Halász Judit – Orosz Ildikó: Nem születtem varázslónak

Criticai Lapok, 2015/7-8.

Olyan gazdag, sokrétű és összetett színészi/előadói pálya számbavételekor, mint amilyen Halász Judité is, nem könnyű megtalálni a módját annak, hogy a hangsúlyok a megfelelő helyre kerüljenek, s a rengeteg adat, a sokféle közelítésmód és sziporkázó ötletlehetőség ne oltsa ki egymást. A létrejött mű, a 285 oldalas, egyes szám első személyben írott szöveg minden csapdát elkerült, könnyen olvasható, kedves, informatív olvasmány, képekkel illusztrálva, vers- és dalszövegekkel kiegészítve. Méghozzá úgy, hogy egy jó humorú, rendkívüli műveltséggel és bölcsességgel rendelkező művészt, színésznőt, megzenésített versek éneklésével műfajt teremtő előadót rajzol meg, akinek hangja tisztán és őszintén szól, s valami különlegeset szólaltat meg a világból, ami úgy hat a gyerekekre, hogy feltehetően később, felnőttként sem tudják majd elfelejteni. A könyv ugyanakkor megmutatja az embert is, aki lényeglátó, nem szereti a túlbonyolítottságot, s könnyen foglal össze elsőre nehéznek tűnő dolgokat. Aki tapasztalatait végiggondolja, és levonja belőlük a racionális következtetést. Mindezzel együtt magáról nem árul el sokat, nem érzeleg, élete eseményeiről, pályája fordulópontjairól tényszerűen és pontosan beszél, mert jellemző rá az általa fontosnak tartott erény, a szemérmesség. Az elmondottakból, a stílusból (mely maga az ember) mégis csak feltárul sok minden, és ez Orosz Ildikó, a kérdező, a szerzőtárs munkáját dicséri, aki nagy beleérző képességgel szólaltatja meg partnerét.

A Park Kiadó Halász Judit-könyve a marketing (az eladhatóság felépítése), a műfaj (két szerzős memoár) és a kultusz (ember és színésznő/előadó kettőssége) szempontjából egyaránt izgalmas és profi vállalkozás.

Marketing

Év végén jelent meg, bemutatóját stílszerűen Halász Judit anyaszínházában, a Vígben tartották. Közvetlenül az ajándékozási láz előtt dobták piacra, hogy a hagyományos novemberi és decemberi vígszínházi Halász Judit-koncertek után az előtérben elhelyezett CD- és DVD pultról, illetve a könyvesboltok polcairól könnyen beszerezhető és ajándékként a fa alá tehető legyen. Borítóján Halász Judit mosolygós, állát összekulcsolt kezeire támasztó mellképe, a szerző neve (Orosz Ildikó), a cím (Halász Judit), az alcím (Nem születtem varázslónak), illetve felső-indexben Radnóti Miklós-idézet, a hátsó borítón két ajánlás Bródy Jánostól és Lukács Sándortól, a belső borítón pedig gyerekrajz: „Szeretünk Jutka néni!” címzéssel. Az egyenként is figyelemfelkeltő elemek együtt zsúfoltság benyomását keltik, azonban megfelelnek az eladhatóság követelményének, a könyv tehát egy bestseller külső jegyeit hordozza magán. Ez a sokféleség, a mindent együtt láttatni akarás a tartalomban már – szerencsésen – nem köszön vissza, a külcsín betölti küldetését: csalogat és felkelti a várakozásokat, hogy azokat később a belbecs beteljesítse.

Műfaj

A műfaj memoárként, visszaemlékezésként meghatározható, hiszen egyes szám első személyben elmesél egy élettörténetet, melynek hitelességét a különböző időszakokból, magánéletből és a pályát megörökítő felvételekből két fényképblokk erősíti. Érdekessége, hogy interjúhelyzetből született, vagyis a kérdező, Orosz Ildikó, a szerzőpáros egyike és a válaszoló, Halász Judit, a másik szerző– ahogy az a könyvbemutatón kiderült – beszélgetések sorozatával hozta létre azt a szöveget, mely a szerkesztéssel kapott végső elrendezettséget, formát. Kollaboratív memoárról van tehát szó, ahol az elbeszélő és/vagy elbeszélt én közvetítőn keresztül született meg, de nyilvánvalóan közös ellenőrzések és javaslatok figyelembe vételével. Nem hagyományos értelemben vett beszélgető könyv, mert az élőszóban elhangzott kérdések hiányoznak, azokat a kronológia és a tematika által tagolt alfejezetek és címszavak helyettesítik. Itt, a szerkesztésben, a dalszövegek és versidézetek elhelyezésében érhető tetten ténylegesen a kérdező Orosz Ildikó szerepe, de természetesen a könyv minden egyes szavában ott van ő is, hiszen partnere szavait és ezen keresztül személyiségét érzékenyen, mint egy áteresztő membrán adja vissza.

Kultusz

A memoár műfajának önmagában is magas szinten megfelelő írás izgalmas elemzési lehetőség a Halász Judit-kultusz szempontjából is. A kötet tudatosan játszik rá erre a kultuszra, ezt bizonyítja a könyvborító és a címválasztás is: Halász Judit mosolygós, aranyszőkén csillogó haja a képen és az általa énekelt Bródy János-dal címe a kötet címeként – „Nem születtem varázslónak” ‒ egyszerre hordozzák a kultuszépítő és a kultuszromboló szándékot. Rávilágítanak arra, hogyan is működik ez a kultusz. Ha nem született varázslónak Halász Judit, akkor ez azt jelenti, hogy ember, de mégis csak varázslóvá vált, ugye? A hátsó borítón szereplő Bródy János-idézet is a kötetben elhangzó három, éppen a kultusz problémáját boncolgató történet egyikét emeli ki, melyben egy kisgyerek nem akar hinni a szemének, amikor Halász Juditot közelről látja, és ezt a Mikulás létezésére is bizonyítéknak tekinti. A másik két történettel közös, hogy a kisgyerek a számára megnevezhetetlen csodát, varázslatot testközelben látva, személyes kontaktusba lépve, kommunikálhatva vele, a döbbenettől valami elvont transzállapotot él át, ahogy a vágyott, elképzelt és a valós találkozik. A különbség annyi, hogy az első történetben a ráismerés pillanata szándékos utánajárás következménye, a kisgyerek Halász Juditot a koncert után megkeresi, míg a másik két esetben az előadóval magánhelyzetben kapcsolatba kerülő gyerek döbben rá arra, hogy tulajdonképpen kivel is beszélget, s ekkor áll elő ez a köztes tudatállapot.

Ezek a történetek az elbeszélő, tehát Halász Judit interpretálásában jelennek meg, aki ezt a hatást művészként létrehozni képes. Az önelemző helyzetekben ez is egy kettősség, mert ő maga is rácsodálkozik erre a hatásra, ahogy további két történetben is, melyek nem előadó-énjéhez, hanem színész-énjéhez kapcsolódnak. A Mirr-Murr mesék felolvasójaként és az Ismeretlen ismerős című film főszereplőjeként azonosították szerepével: az elsőben a tévé képernyőjén az esti mesében elaltatott kisgyereket hitték sajátjának, utóbbiban az egyedülálló színésznővel azonosították, aki örökbe fogad egy kisfiút, és végül kiteljesíti életét azzal, hogy gyerekeknek kezd el koncerteket adni. Nem mellesleg a filmet életbeli férje, Rózsa János rendezte. A könyv igyekszik tisztázni a valós és a színészi helyzeteket, de egyértelmű, hogy az összemosás és a szétválaszthatatlanság magából a működési mechanizmusból adódik. Valamennyi szándékoltság feltételezhető ezeknek a szituációknak az előállításában, de az is biztos, attól, hogy sikeres tévéműsorról és filmről van szó, azok elérték céljukat, és természetes módon vonták magukkal az azonosítást, ami abból adódott, hogy egymáshoz jelentésben közel eső dolgok (valóság és fikció) együtt kezdtek el értelmezési lehetőségeket adni, a nézők számára komoly jelentőséggel bírva.

Az olvasó, aki nagy valószínűséggel a kultusz fenntartásának cinkosa, hiszen Halász Judit az ő számára sem más, mint egy varázsló, esetleg megtorpan, ha a fentieket végiggondolja, mert fájónak érzi, hogy egykori énje, aki szorongva várakozott autogrammért az öltöző előtt, s aki kicsit azt remélte, hogy az egyes szám második személyű megszólítás a dalban csak neki szól, rájön, egy volt csak a nagyon sok közül, akivel lehetetlenség az aláírás meghitt pillanatán túl közelebbi viszonyt kialakítani, és aki generációnként – a tapasztalatok ezt mutatják – újratermelődik. De akinek a titkát, ha egyszer megírta vagy megsúgta Halász Juditnak, ő soha nem adja tovább, mert tudja, mekkora felelősséggel tartozik ezekért a rábízott titkokért.

Az elbeszélő, még ha próbált is korábban távolságot tartani a magáról önmaga kialakította képtől, itt azonosul vele, illetve ekkor derül ki: azonos vele. A könyv ebben a pillanatban a kultusz beteljesítőjévé válik, és az a kísérlet, hogy tisztázza az életműben az előadó által háttérbe szoruló színész helyzetét, egyszerűen feleslegessé válik.

Varga Kinga

Tovább olvasom

Haddon-Stephens: A kutya különös esete az éjszakában

Az azonos című regényből készült darab hőse egy Asperger-szindrómával élő kamasz, aki egy vasvillával ledöfve találja a szomszéd kutyát, és nyomozni kezd a gyilkos után. Az Asperger-szindróma az autizmus enyhébb formája, amikor meglévő társas-viselkedéses zavarok mellett az intellektuális képesség átlagos, vagy akár átlag feletti is lehet. Christopher kiváló absztrakt logikával rendelkezik, a hétköznapi problémamegoldás és kommunikáció terén azonban elveszett. 

Kovács Krisztián (Christopher), a háttérben Scherer Péter (Apa).

A detektívsztoriba oltott, napló formájú nevelődési regényből Puskás Tamás rendezése is beemel részleteket. A könyv erénye, hogy nem egzotikus csodabogárként tekint az autista fiúra, hanem bemutatja azt a sajátos észjárást és érzékelési módot, amely a furcsa szokások és a zsákutcába torkolló társas helyzetek mögött húzódik. Ebben a világban minden önmaga, nem létezik a sorok közötti rejtett jelentés, épp ezért színlelés sem. „Az emberek gyakran azt mondják: Csönd legyen! De azt nem mondják meg, meddig legyen csönd. Vagy kiírják egy táblára, hogy: Fűre lépni tilos! De nem mondják meg, hogy csak a tábla mellett tilos, vagy az egész parkban.”

Kovács Krisztián aprólékosan kidolgozott, remek alakítása – akárcsak annak idején Kulkáé az Esőember színpadi változatában – önmagában véve is bőven megéri az estét. Egyszerre idegesítő és szerethető manírjai, a zártság mögötti sebezhetősége erős imperativus a környezete számára a hazugságokkal való szembenézésre. A leporellóként kihajtható díszletfalak előtt rövid, villanásszerű jelenetek peregnek, ám a darab sajnos nem sok lehetőséget kínál a többi karakter kibontására (a főbb szerepekben Scherer Péter, Pokorny Lia, Szilágyi Csenge – update: ma már Kakasy Dóra), ami a regényhez képest hagy némi hiányérzetet. 

Érdekes áthallást eredményez, hogy egy harmincas férfi játssza a 15 éves, életkoránál fogva alapból rokonszenves kamaszt, amiről eszünkbe juthat, hogy a társadalom a gyerekekhez képest mennyivel kevésbé türelmes és támogató a fogyatékkal élő felnőttekkel szemben. Pedig, akárcsak Christopher, ők is felnőnek egyszer.

Centrál Színház

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2014/16).

Tovább olvasom

Marton László – Orosz Ildikó: Összpróba. Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései

Update: Ezt a bejegyezést 2017. október 24-én frissítettem az alábbiakkal:

2016-ban a Park Kiadó kért fel, hogy működjek közre Marton László önéletrajzi könyvének megírásában. Az Összpróba – Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései című memoár 2017. júniusában, az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Célja a nemzetközileg is elismert igazgató, rendező és tanár életútjának megörökítése volt – az ő saját nézőpontjából, saját hangsúlyaival, reflexióival, egyes szám első személyben elbeszélve. Olyan könyvet akartunk létrehozni, amely színház- és társadalomtörténetileg is érdekes és értéket közvetít. 

Ezért különösképpen megrendülve értesültem a Sárosdi Lillával és más nőkkel történtekről. 
Szeretném kinyilvánítani, hogy elítélem az anyagi, státuszbeli, intellektuális és pszichés fölénnyel vagy hatalommal való visszaélés, bántalmazás minden formáját. Együttérzek és szolidaritást vállalok minden ilyen visszaélés elszenvedőjével, támogatom a megelőző és segítő rendszerek kiépítését és a jó gyakorlatok bevezetését, mindenekelőtt a leginkább hierarchikus intézményekben: az oktatási és egészségügyi intézményekben, illetve a munkahelyeken.

Felnőtt emberek konszenzuális szexuális viszonya magánügy, senkinek sincs joga beleszólni vagy erkölcsi ítéletet mondani felette. Ám a hatalmi helyzetekkel való rendszerszintű visszaélés közügy. A köz mi magunk vagyunk. Végül pedig, hiszek az őszinte párbeszédben és a bocsánatkérés erejében.

Orosz Ildikó

*

Szerettem volna megismerni és egy interjú formájában a nyilvánossággal megosztani Marton László álláspontját az ügy kirobbanása után, de sajnálatomra nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel.

Az alábbiakban azt a posztot lehet olvasni, amelyet 2017. 05. 06-án, a könyv megjelenésekor tettem ki:

Emlékek egy letűnt polgári világból. Vígszínház minden mennyiségben. Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, A Pál utcai fiúk, Ibsen, Csehov, Moliere. Várkonyi, Darvas, Ruttkai, Páger, Sulyok, Halász Judit. "Marton elvtárs, téged fúrnak nálam." Hortobágy-látogatás Károly herceggel, sörözgetés az ír miniszterelnökkel. Kertész, Spiró és 2 db, eddig közöletlen Örkény-anekdota.

Orosz Ildikó:
Marton László – Összpróba. Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései

„Különös krónikát tart a kezében az olvasó. Egy olyan összetett, rétegzett szöveget, mint amilyenek egy jó színdarab mondatai. Ez nem véletlen, hiszen a könyv főhőse színházi ember, ismeri a jó előadás követelményeit, és kiváló érzelmi és képi memóriával rendelkezik. Ez a krónika egyszerre családtörténet, korszaktörténet, színháztörténet, nevelődés- és fejlődéstörténet, egyúttal izgalmas művészkarrier-történet is.”

(Részlet Radnóti Zsuzsa előszavából)

Marton László (1943) színházrendező, a Vígszínház főrendezője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.

A 88. Ünnepi Könyvhéten Marton László dedikál június 10-én szombaton, 15:00 órakor a Park Kiadó standjánál. A könyv a Könyvhét ideje alatt 20% kedvezménnyel vásárolható meg. Facebook esemény a dedikálásról itt.

Megjelenés : 2017. május

Terjedelem: 300 oldal, 32 oldal színes képpel

Méret: 140 x 210 mm

Kötés: keménytáblás védőborítóval

ISBN: 9789633553183

Ár: 3950 Ft

Ajánlók a könyvborítón:

„Marton László az egyik legfontosabb ember és művész a számomra. Örökké példamutató, fiatal, és új utakat keres. Egy padláson, Nóra babaházában, popfesztiválon, a Pál utcában. A Vígszínházban és külföldön. Közöttünk, a tanítványaival, a színészeivel, a nézőkért.”

Eszenyi Enikő

Eszenyi Enikő a könyvbemutatón a Vígszínházban, 2017. június (Fotó: Németh Dániel/Park)

„Olvasom Marton könyvét. Ismerős történetek közt homályos részletek jönnek föl, vagy épp olyanok, amelyekre én e könyv nélkül már biztos nem emlékeznék. És most tudok meg dolgokat, amelyek a sok-sok év alatt a közelemben játszódtak le, amelyeket észre se vettem vagy nem értettem…”

Presser Gábor

„Ebben a fontos könyvben feltárul egy korszakos magyar művész gazdag életének mentális térképe sok-sok szereplőjével, városaival, országaival, földrészeivel, melynek közepében ott ragyog a Vígszínház, Marton László rendezői, színházvezetői, színészpedagógusi életművének legfőbb alkotóműhelye.”

Hegedűs D. Géza

Marton Lászlóval régi tanítványa, Fesztbaum Béla beszélgetett a könyvbemutatón
(Fotó: Németh Dániel/Park)

„Marton Lászlót majdnem fél évszázada ismerem. Több jelentős rendezésében dolgozhattam. Így alkalmam volt tapasztalni, hogyan kamatoztak nála azok az élmények, melyeket egy kulturált polgári család szellemiségéből meríthetett. Hazai és külföldi művészi sikerei mellett a Vígszínház vezetését is legfontosabb szívügyének tartotta.”

Lukács Sándor

„Martonról? Sokat dolgoztunk együtt, sokat röhögtünk, sokat veszekedtünk, sok mindent megéltünk. Sokat köszönhetek neki. Több mint 50 éve ismerem… Boldog vagyok, hogy ismerhetem.”

Kern András

Részlet a könyvből:

A vizsga napján pokolian esett az eső. Várkonyi a Vas utcában, a Színművészeti Főiskola épületében jött lefelé az emeletről, hazafelé tartott. Köztudottan nagy hipochonder volt, mindig rettegett, hogy megfázik, beteg lesz. Ömlött az eső, nem volt kedve kimenni. Látva, hogy kisebb tömeg ácsorog a folyosón, megkérdezte, mi történik itt. Mondták neki, hogy a rendezőhallgatók vizsgái zajlanak. Éppen szünet volt, azért ácsorogtak a folyosón.

– Milyen hosszú lesz a következő darab? – kérdezte.

– Negyven perc – válaszolták.

Várkonyi felnézett az égre, látta, hogy addig biztosan nem áll el az eső. Sóhajtott, és beült a következő vizsgaelőadásra. Ez volt a mi Májusunk. Ő persze nem tudta, hogy kinek a vizsgarendezését látja, de tetszett neki az előadás.

Miután kijött, szólt valakinek, hogy beszélni akar a rendezővel. Odamentem hozzá, mire rám nézett, és felvonta a szemöldökét:

– Maga az? – Ismert ugyan a Vígből, ahol asszisztenskedtem, de addig nemigen keltettem föl az érdeklődését. – Mondja meg a Venczel Verának, hogy holnap tizenegyre magával együtt várom az irodámban.

Másnap mindkettőnket leszerződtetett a Vígszínházba.

Sokszor elgondolkoztam: ha nincs az a zápor, talán az egész életem másképp alakul.

Tovább olvasom

Mi vagyunk a grund – Négy gyerek- és ifjúsági színházi előadás

A csillagszemű juhász a Bábszínházban

Ez a juhász nem az a juhász. Nem az állatok nyelvén tudó, aki a kutyájával is jobban szót ért, mint a feleségével, jól elveri hát az asszonyt, itt a vége, fuss el véle. Nem, ez a juhász abszolút jó fej, a szabadság bajnoka, aki ha valahol messze a palotában tüsszent a király, feszt nem mondja, hogy „adj’ isten egészségére, felség”. Hiába a három halálos ítélet, hiába a három csábító megvesztegetési kísérlet, parancsra nem gazsulál. Pedig készséggel megteszi ezt mindenki, akinek kedves az élete, és nem akarja elveszíteni a kuncsaftjait a parasztasszonytól az ingatlankereskedőn át a gyufaárus lányig.

Nem először adaptál a bábszínháznak népmesét Szálinger Balázs. Pár évvel ezelőtt a szintén élőszereplős Fehérlófia esetében jobban érdekelte a költészet, mint a színház; most a prózaibb szövegért cserébe feszesebb dramaturgiát kapunk. Barna Zsombor a balhés juhászgyerek szerepében gyorsan belopja magát a szívekbe, nem kis részben vagány cifraszűrének hála, amely a maga kapucnis, mélyen szembehúzott változatában egy ősmagyar pásztor és egy anarchista rapper házasítása – és ebben a hagyományt újraértelmező, friss szellemben készült az egész látvány.

Az átirat újszerűsége az autoriter király (Hannus Zoltán) jellemfejlődésében csúcsosodik: kiderül, hogy sok évvel ezelőtt ő is lánglelkű rebellisként könyökölt az aktuális uralkodó oldalába, de az évek múlásával megkérgesedett, önfejű türannosszá vált. Várjunk csak, honnan ismerős ez?

Az előadás ajánlójában kiemelik, hogy minden gyerek számára napi tapasztalat az engedelmesség kényszere, és a szabályokat felnőttként sok esetben csupán hatalmi pozíciónkkal indokoljuk. Bár e téren szülőként biztosan akad tennivalónk, nem lehet nem észrevenni a tágabb társadalmi kontextust, a rendszerdöntőből diktátorrá idült népvezér politikai áthallásait. Ez a király végül belátja, hogy tévedett, és átadja a koronát a csillagszeműnek, aki bejelenti, hogy „ez az ország megérett a változásra”. De ilyen csak a mesében van.

Budapest Bábszínház, rendezte: Markó Róbert, bemutató: 2016. október 8.

Már megint kezdik a Kolibriben

Alig 60 perc, mégis erős élmény a 10–14 éves korosztálynak és az őket napi szinten túlélni próbáló felnőtteknek. Egy olyan nehéz és képlékeny életkort ragad meg, amelyről kevés szó esik a színházban, kivált fiús szemszögből. Az igazi, nagy kamaszkor és a hivatalos gyerekkor közötti senkiföldjén járunk, ami eleve gáz, mert normális neve sincs – már az olyan szavaktól is, mint „kiskamasz”, pláne „pubi”, kiveri az embert a ragya.

A 12 év körüli Hicks az anyjával él, de most mintha mégis vissza akarna költözni hozzájuk az apja. Jó ez? Fene sem tudja. De a szokásos kérdés, hogy fiatal felnőttek játszhatnak-e hitelesen gyerekeket, ezúttal fel sem merül. Úgy tűnik, csupán rendezés és színészi játék (meg persze fizimiska) kérdése, hogy igen. Pedig most még a fizikai távolság sem segíti az illúziókeltést, hiszen mint holmi idegesítő szülő mélyen betolakodunk hőseink intim szférájába: a játéktér a pincehelyiség teljes hosszát kitölti, és körben, a falak mentén alig negyven néző foglalhat helyet.

Ahhoz képest, hogy milyen rövid a német Kirsten Fuchs darabja, meglepően sok dráma és humor fért bele. Zsizsegnek a hormonok, matekórán jönnek-mennek a message-ek, a tesitanár igazi marha, a zenetanár jó szándékú balek, és kisül, hogy a hármas számrendszer nem is olyan bonyolult. A két barátot alakító Lendváczky Zoltán és Nizsai Dániel jól hozzák a kényszeres kúlság, a kapcsolódni vágyás, az önfeledt hülyülés és a koravén bölcsesség gyorsan váltakozó pillanatait; és a lányok, Alexics Rita és Kőszegi Mária is kellően bonyolultak. Ebben a társulatban nem újdonság, de meg kell jegyezni, hogy a színészek bírják torokkal a dalokat, a dalok pedig menők.

Kolibri Pince, rendezte: Laboda Kornél, bemutató: 2016. december 3.

A Pál utcai fiúk a Vígben

Ha minden jól megy, unokáink is látni fogják, akárcsak A dzsungel könyvét vagy a Padlást. Persze akkor már nem ez lesz a szereposztás, de még emlegetni fogjuk az eredeti srácokat, Wunderlich Józsefet (Boka), Csapó Attilát (Geréb), Józan Lászlót (Áts Feri) és mindenekelőtt Vecsei Miklóst, akiben olyan hézagmentesen gittelődik Nemecsek szorongása, bátorsága és szégyene, hogy azt nemigen lehet elfelejteni.

Annyira kellett már egy előadás, ami reanimálja ezt a mindenki által ismert, a hétköznapoknak is számos szófordulatot adó, még­is nehezen megfejthető regényt, hogy az ne csupán a nagyszüleink ifjúságát idéző, nosztalgikus panoptikum és ötödik osztályos olvasónaplók kínkeserves alapanyaga legyen, hanem olyasmi, amihez ma is lehet viszonyulni. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy a vörösingesek bőr- meg bombercuccokat hordanak, és jól tolják a mai szlenget, hanem elsősorban a szenvedélyessége által. Csoportszínház ez, amelynek láthatóan mindenki odaadja magát, és ami odakint, a való világban már annyira régen nem történik meg: a grund ügye valódi közösséggé alakítja a nézőteret.

Geszti Péternek sok éve szívügye a történet feltámasztása, megmutatkozott ez már a Nagy Könyv kampányában és a regény századik évfordulóján Nemecsekhez írt levelében is. Ha akad is egy-két kevésbé eredeti fordulata, túlnyomórészt szellemesen hányja a rímeket, néhol pedig kifejezetten költői szövegeket írt Dés László zenéjéhez. A monumentális vígszínházi szcenikához képest visszafogottabb, sokoldalúbb a díszlet – Khell Csörsz a napokban lett az év díszlettervezője –, és ezen belül elementáris hatást kelt az élő víz jelenléte. A színpad elején található medence előbb az iskolából kiszabaduló fiúk önfeledt pocsolásához asszisztál, majd itt történik a legdrámaibb pillanat, Nemecsek megfürdetése, és itt süllyed el örökre az a bizonyos einstandolt, kedvenc üveggolyó. Elő a zsebkendőkkel!

Vígszínház, rendezte: Marton László, bemutató: 2016. november 5.

Nyolckor a bárkán az RS9-ben

Ígéretesnek tűnik a német szerzésű mű, amelyet külföldön színielő­adás és könyv formájában is számos díjjal kitüntettek, és nálunk is bemutattak már vidéken. Adott három bolondos pingvin, akik folyton civakodnak, de azért jó barátok. Ám az özönvíz meghirdetésekor csak ketten kapnak beszállókártyát Noé bárkájára. Mi legyen a harmadikkal?

Persze nem hagyják magára, ezzel együtt majdnem az első felvonás végéig kell várni arra, hogy megkedveljük e burleszkbe illő, harsány triót. A második rész jobban sikerül, hálás vígjátéki helyzeteket kínál az óriás kofferben rejtegetett potyautas, és több szerepet kap a legmókásabb karakter, a dagadt, fehér Galamb. E zsémbes, mártírságra hajlamos jószág (Baksa Imre eltalált alakításában) feladata messze túlmutat az olajág beszerzésén: a teljes bárkaprojekt logisztikai vezetője, Noé jobbkeze, akinek a vállán nyugszik az özönvíztúl­élés felelőssége, beleértve, hogy az utasok ne falják föl egymást, és kitartson a zoocsemege (utóbbiból a családias hangulat jegyé­ben megkínálják a gyerekeket is a szünetben).

Kár, hogy a darab végén megjelenő Noé túlméretezett parókájában, műszakállával és napszemüvegében úgy néz ki, mintha egy Irigy Hónaljmirigy-produkcióból lépett volna elő. Azt pedig sajnos csak elképzelni lehet, hogyan hangoznának Darvas Ferenc dalai tisztán elénekelve. Máskülönben van ez olyan szórakoztató időtöltés, mint, mondjuk, egy vasárnap délelőtti istentisztelet, kivált, hogy belefér néhány szellemes eszmefuttatás az Örökkévaló mibenlétéről, akinek – mint az egyik pingvin megjegyzi – elég szegényes lehetett a fantáziája, amikor az Északi-sarkot megteremtette. A meghirdetett „családi előadás” kitétel mindazonáltal túlzás. Pont elég, ha valamelyik nagyszülő elviszi a 10 éven aluliakat.

RS9 Színház, rendezte: Koleszár Bazil Péter, bemutató: 2016. december 23.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2017/3).

Tovább olvasom

Egerek és trollok – Négy gyerekszínházi előadás

Komikus lovageposz szelíd hősökkel, tízemeletes házak szerelme, szőrszínalapú viszálykodás és förtelmes, gilisztazabáló váltott gyerek. Négy gyerekszínházi előadást szemléztünk.

Jeney Zoltán: Rév Fülöp

Frissen bemutatott gyerekelő­adást péntek délután megtekin­teni maradandó élmény, minden szülőnek kötelezővé kellene tenni, aki kételkedik a pedagógusbér-emelés és -életpályamodell sürgető szükségességében. A nézőteret tíz év körüli osztályok töltik meg, amelyek teljes joggal itt eresztik ki a heti gőzt. A sötétben azonosítatlan tárgyak koppannak a fejünkön (csak rágót ne!), a szünetben a hangerő fülrepesztő. Kérdés, sikerül-e két órára lekötni e zsizsegő horda figyelmét egy régies nyelvezetű lovagtörténettel? Meglepetésre igen. Ehhez persze kell az, hogy mindjárt az első percben kiforduljon a főhős a függőágyból, és a továbbiakban átlag nyolcpercenként valakit fejbe kólintsanak vagy farba szúrjanak.

Rév Fülöp (Ágoston Péter) egyszerű szántódpusztai fiúcska, aki felkerül Balatónia uralkodójának, a hatalmas Csobánc királynak a palotájába, ahol számos nemes és póri származékkal együtt azt a feladatot kapja, hogy szerezze meg a király szűnni nem akaró csuklásának ellenszerét. A gyógyvirág messze földön nyílik, akkor is csak a legderekabb vitéz előtt. Fülöpöt fegyverhordozójává fogadja az inkább nyelvét, semmint kardját ügyesen forgató Ádánd lovag (Lovas Rozi), és a két unortodox hős együtt indul a kalandos küldetésre.

Jeney Zoltán irodalmár, műfordító, egyebek mellett a középkori obszcén versantológia, az Udva­riatlan szerelem szerkesztője, két éve jelentkezett első Rév Fülöp-regényével, melyet a Fajszföldön játszódó második, majd idén karácsonykor a harmadik kötet (Rév Fülöp és Nyár Lőrinc) követett. Az előadás az első könyvön alapul, melynek ismerete nem hátrány, hiszen az események olykor igencsak felpörögnek. A lazán egymás mellé fűzött kalandokból több kedvenc kimarad, de az újabbakkal együtt még így is a túlzsúfoltság érzése keletkezik. A színpadi megoldások többsége a szórakoztató műfajban jól bevált kategó­ria, néhány emlékezetes kivétellel. Ilyen a Fülöp véletlen győzelmével végződő párbajjelenetek lelassítása: a moziban megszokott eszköz (testek szaltóznak és repülnek métereket) igazi truváj élőben, ráadásul Monosz, a ló kommentárjától kísérve. És hogy átjön az üzenet a bátorság és a jó szív primátusáról a nyers erővel szemben, azt a tétova Fülöp megnyugtatására bekiabáló nézőtéri cérnahang is tanúsítja: „De igenis, hős vagy!”

(Magyar Színház, rendezte: Göttinger Pál)

Selma Lagerlöf: A trollgyerek

Ha a Rév Fülöp a gyerek­előadások könnyed, szórakoztató vonalát képviseli, akkor A trollgyerek a súlyosabb témákat feszegető, szűkebb közönséghez szóló művészszínház. A svéd Selma Lagerlöf – a Nils Holgersson írója, az első nő, aki 1909-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat – ebben a balladisztikus mesében a minden kultúrában létező váltott gyerek témáját járja körül, és ezzel ősi szülői és gyermeki félelmeket mozgat meg. Az erdőben sétálva egy boldog, jómódú házaspár szépséges, rózsaszín csecsemőjét elcseréli a maga csúf, visszataszító gyerekére egy troll­banya. Hogyan fogadja ezt a szűkebb és a tágabb környezet? Az anyában (Megyes Melinda) a kezdeti viszolygás ellenére felülkerekedik az együttérzés, ám az apa (Mészáros Tamás) képtelen elfogadni a rusnya teremtményt, a babonás falubeliek pedig legszívesebben agyonvernék.

A szülők közt mélyül a konfliktus, barátaik elmaradnak, a családi birtok ügyei lejtmenetbe fordulnak. Egyik sorscsapás a másikat éri, és az apa nem tud szabadulni a gondolattól, hogy mindennek a váltott gyerek az oka – ami annál kínosabb, hisz a kis troll vésze­sen emlékeztet egy közönséges kölökre: naphosszat üvölt, de elége­detten szuszog, ha megkapta a maga gilisztaadagját, rühelli a körömvágást, de rá lehet venni, ha cserébe belenézhet a varródobozba. Slágergyanús dalok árnyalják a karakterrajzokat Novák János és Fábri Péter szerzésében (ilyen például a „Nem kell ez a tej, kiborít ez a tej...” kezdetű nóta), és jelentősen oldja a feszültséget Fehér Dániel remeklése a trollfióka (illetve az embergyerek és a mesélő) szerepében. Ám anya és apa 70 perces drámája után – egy gyerekdarabhoz képest – túl későn és rövidre zárva jön el a megváltó fordulat.

Hét–tíz éveseknek ajánlják, de reálisabbnak tűnik 9 évtől, azzal, hogy az ifjú befogadónak ne ez legyen az első színházi élménye. Mert amiképpen igyekszünk az első könyvét betűző gyereknek könnyed, humoros olvasmányt adni, úgy a színházban is érdemes az egyszerűbben befogadható előadásokkal kezdeni. Nem azért, mintha az ifjúság ne értené A trollgyerek tragédiáját (ami akkor is tragédia, ha a végén vörös farokként ott fityeg a hepiend), hanem épp azért, mert nagyon is átveszik, hogy a többé-kevésbé explicit mondanivaló, miszerint minden gyereknek, még ha troll is, joga van az élethez és a szeretethez, kiegészül azzal a ki nem mondott, szorongató érzéssel, hogy minden gyerek idegesítő troll, akit az apja legszívesebben lehajítana egy szakadékba

(Kolibri Színház, rendezte: Novák János)

Gimesi Dóra: Tíz emelet boldogság

Az utóbbi években a színházak elkezdték felismerni a kortárs gyerekirodalomban rejlő lehetőségeket. Csak néhány példa: Czigány Zoltán Csoda és Kószáját élő hangjátékként játsszák az Örkényben, ugyanitt évek óta megy Pogány Judittal A Sötétben Látó Tündér. Az ég tudja, százhanyadik előadásánál tart A rettentő görög vitéz a Stúdió K-ban (bár itt a darab előbb volt, mint a könyv), Rumini pedig már nemcsak a Magyar Színházban, hanem a kortárs magyar irodalom legaktívabb bábos műhelyében, a veszprémi Kabóca Bábszínházban is látható – együtt a Nyulász Péter (Helka) és Máté Angi (Volt egyszer egy...) műveiből készült adaptá­ciókkal.

A Budapest Bábszínházban a díjnyertes Boribon és Annipanni mellett figyelemre méltó a kísérletező padlásszínpad, hivatalos nevén Játszó-tér előadása, a szombathelyi Mesebolttal közös Tíz emelet boldogság is. A szerző, Gimesi Dóra tavaly jelentette meg a budapesti hétköznapokat varázslattá szövő mesekönyvét, a Csomótündért, ennek egyik kedves történetéből készült az előadás. Hősei a földtörténet hajnalán szabadon mászkáló, majd a városokban tízemeletes házak formájában letelepedő óriások. Az angyalföldi illetőségű tízemeletes, Jankó új lakót kap egy csillagász személyében, akinek távcsövébe belenézve meglát a budai oldalon egy szépséges óriáslányt. A szerelmi depriváció nyomán a pesti házban áramkimaradás, a budaiban csőtörés nehezíti a lakók életét.

Az egyszemélyes produkció Hannus Zoltánt dicséri, akit megérdemelten díjaztak a Magyarországi Bábszínházak XII. Találkozóján. Egyfelől színészként ő alakítja a csillagászt, másrészt elbábozza a tízemeletesekben élők mindennapjait a kihajtható babaházra emlékeztető gyönyörű díszletben (Grosschmid Erik munkája). A magányos kutyás néni, az ihlethiányos költő, az anyjával élő, álmodozó fiúcska, a lúzer detektív és a folyton veszekedő házmester ábrázolása kis magyar szocio­riport. De mert a szerző főállású dramaturg, minden szál olyan profin össze van öltögetve a boldog vég érdekében, mint egy holly­woodi moziban. Csupán az előadás szűk 40 perces hossza hagy némi hiányérzetet maga után: jólesett volna még az a tíz perc, amennyivel kevesebbet kaptunk a meghirdetettnél.

(Budapest Bábszínház–Mesebolt Bábszínház, rendezte: Kovács Petra Eszter, báb: Bartal Kiss Rita)

Urbán Gyula: Egerek

Az eredetileg bábelőadásként bemutatott zenés mesejáték, a Minden egér szereti a sajtot nem egy generáció számára alapmű. Először a Ratkó-unokák hallgatták rongyosra a Hungaroton bakelitlemezét, amelyen többek közt Csákányi László, Hacser Józsa, Váradi Hédi, Bodrogi Gyula hangja hallható. A proli szürke és arisztokratikus fehér egércsaládok viszálya közepette kibontakozó (jóra forduló) Rómeó és Júlia-történet azóta számos feldolgozást megért. A leg­kisebbek számára is jól átélhető toleranciamese most a Karaván Színház kezdeményezésére, öt színház együttműködésében valósul meg, több szereposztásban. A produkció eredetileg Nyári Oszkár hátrányos helyzetű, tehetséges roma gyerekeket felkaroló színi tanodájának volt emblematikus előadása, előbb vizsga-, majd nyolc évig repertoárdarabja. Az egykori pincedarabot karolta fel a Nemzeti Színház.

Ha már nagyszínpad, akkor beletettek apait-anyait, amiből egy nagyon vidám előadás született, új dalbetétekkel, élő zenével, akrobatikus mutatványokkal, egérfüles jegyszedőkkel. Fecsó Andrea díszletének köszönhetően az empátialecke első lépéseként mindannyian lemegyünk egérbe. A rágcsálók lakhelyéül szolgáló sajtkészítő műhely ugyanis arányosan felnagyítva tárul elénk: gigantikus trappisták, malomkeréknyi mackósajtok, jókora áramkapcsoló gomb, seprű méretű ecset. Egy olyan gyerekelőadás, amelyben hőseink alkalomadtán fejest ugranak egy óriási trambulin-ementáliba, eleve sikerre van ítélve. Nem beszélve arról, hogy néha elözönlik a színpadot a rózsaszín plüssegérnek öltözött gyerekszínészek, akik szerepük szerint csúfolódnak a más baján, de olyan bájosan, hogy az felér egy vigasztalással.

Hogy mégsem akad ki a cukiságmutató, azt egyebek mellett Veér Bertalan lendületes zenéje szavatolja: megtartja és felturbózza a legjobb dalokat, elenged néhány régi számot, újakat komponál.Ebben az értelmezésben a színeváltott gyereküket ki­tagadó szülők nem ússzák meg egy kis dorgálással, nagyon helyesen a fejükre olvassák, hogy „Ó, az isten egerét! Nem szereti a gyerekét!”. Paszkál, a jóságos varázsegér pedig – aki az eredeti műben meglehetősen vérszegény figura – itt úgy jelenik meg, mint egy kis pukkancs feltaláló, egy narcisztikus zsebzseni, aki távirányítóval kapcsolgatja a Nagy Macskamágus rém vicces robotfiguráját.

(Nemzeti Színház, koprodukció, rendezte: Tóth Géza)

Tovább olvasom

A hős, a borbélysegéd, meg a kaméleon – Interjú Nagy Ervin színművésszel

A színpadon és a filmvásznon is számos műfajban bizonyította, hogy az alkatából fakadó amorózó szerepkörénél jóval többre képes. A mai húzd meg-ereszd meg világban, ahogy ő fogalmaz, „ésszel alkuszik”: nem zárkózik el a nyilvános szerepléstől, de távol tartja magát a bulvártól. Fontos számára az ismertség, de az is, hogy ne celebként, hanem művészként tartsák számon. Nagy gonddal őrzi azt a titokzatosságot, amelyre a magánéletével és a családjával kapcsolatban szüksége van.  A MOM Park magazin fotózásán videó is készült.

(Update: Az interjú 2011 őszén készült.)

Tavaly a kislányod születése miatt nem vállaltál premiert, de a futó darabokban sokat játszottál. Idén lesz új bemutatód?

Nagy Ervin: Novemberben mutatjuk be a Katonában a Woyzecket Ascher Tamás rendezésében. Tamburmajort játszom, én szeretem el Woyzeck feleségét. A Vígszínházban a Makrancos Katában Petruchiót alakítom, január végén lesz a premier, a rendező Gothár Péter. Kíváncsian várom, mert ez sikerdarab és ziccerszerep. A Katonában nagy valószínűséggel sosem vennénk elő, mert nem illik a színház profiljába ez a könnyed, filozófiai mélységeket nem feszegető shakespeare-i vonulat. Örülök a felkérésnek, mert így nem megy el mellettem ez a szerep is.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Mi az, ami elment? Harmincöt évesen nagyon sokféle műfajban játszottál, a görög drámától a kortárs darabon és a Bozsik Yvette-féle táncos produkción át az operettig, sőt az operáig – amit nem sok prózai színész mondhat el magáról.

Tényleg nem panaszkodhatom. De azért vannak darabok, amelyeket jó, ha bizonyos életkorban eljátszik egy férfi színész, mert fontos támpontot jelentenek a karrierjében. Ilyen a Don Juan vagy a Macbeth, amelyeket a saját színházam műsorra tűzött, de annyira más volt a művészi koncepció, hogy az én karakterem sajnos nem fért bele. Egy társulaton belül ugyanazt a darabot általában nem veszik elő a következő tíz évben, addigra pedig lehet, hogy már kiöregszik belőle az ember. Ezért érdemes néha más színházakban is játszani.

Hivatásos sportoló szülők mellett, sporttagozatos középiskolai háttérrel, a színészet nem volt evidens pálya.

Sokat kaptam a szüleimtől, és a sport jó táptalajt jelentett, de alapvetően más fából faragtak, mint a családom tagjait. Viszont volt egy pesti nagymamám, aki igazi művészetbarát volt, és rengeteg kulturális eseményre elvitt. Németül tanított, múzeumokba cipelt, mindenképpen valami humán befolyást igyekezett tenni rám – úgy látszik, sikerrel. Nagy fájdalmam, hogy nem érhette meg tiszta tudattal, hogy felvettek a főiskolára, és ennyi ember ismer. Remélem, figyel odafentről…

Gyerekként, fiatalon voltak meghatározó színházi élményeid?

A legelső borzalmas volt: a Szélkötő Kalamona. Rettentő nyomasztó mese, amelyre túl korán vittek el. Hazáig üvöltöttem. Mondjuk, én a Télapótól is féltem. Később, kisgimnazistaként rendszeresen jártam a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházba, ahová Smuk Imre igazgató mindig hívott meg jó nevű színházakból művészeket koprodukciós előadásokra. Két életre szóló élményem volt: az egyik az Akárki, Zsámbéki-rendezésében, Csákányi Eszterrel. Imádtam, legalább nyolcszor láttam, minden szereposztásban. A másik az Éjjeli menedékhely volt a Kaposvári Csiki Gergely Színház előadásában, a nagy színházban. Ez a két darab teljesen beszippantott – persze a koromnál fogva nem értettem őket, de éreztem, hogy nagyon jók.

Már fiatalon játszottál Törőcsik Mari, Garas Dezső és mások mellett. Hogyan viszonyultál a nagy öregekhez?

Élvezem az ilyen helyzeteket, megsokszorozza a játékkedvemet. Azt gondolom: lássuk, ki a legény a gáton! Persze nem akarom otromba módon lejátszani a másikat, de mindent megteszek, hogy ne alárendelt szereplő, hanem méltó partner legyek. Annak idején, a Szent György és a sárkányban csodáltam Törőcsik Marit, de törekedtem arra, hogy a néző tudja, ki az, aki a karjában vitte az „öreganyját”. Inspirál a közös játék, talán nem véletlen, hogy ezért az alakításért díjat is kaptam (POSZT: Legjobb 30 év alatti színész, 2002 – O. I.). De a legnagyobb ilyen élményem a Hídemberben volt, amikor Kossuth Lajosként az országgyűlési jelenetben beszédet kellett mondanom hatvan színész előtt, akik közül kábé húsz Kossuth-díjas volt – miközben ők szerep szerint hallgattak. Kiborotválták a fejemet, megkaptam a nagy állszakállamat, ők meg csak néztek, hogy ki ez a taknyos. Ez volt az én nagy találkozásom a szakmával, olyan volt, mintha egy zsűri előtt állnék. Aztán láttam az arcukon, hogy „na, öcsi, ez egész jó lesz”, úgyhogy átmentem a vizsgán. Azóta persze már más a helyzet, hiszen én sem vagyok már tejfelesszájú, ismeretlen kezdő.

Eddigi szerepeid közül melyiket tartod a Top 3-nak?

A talizmánt nagyon szerettem, és a pályám szempontjából is meghatározó volt. Életem első főszerepe lényegében bukás volt, utána azt hittem, sokáig nem kapok semmit. De az osztályfőnököm, mai igazgatóm, Máté Gábor, egy év elteltével adott még egy lehetőséget, amellyel élni tudtam. Szentendrén mutattuk be A talizmánt, ahol nem aratott tetszést, de miután bevittük a színházba, szárnyalni kezdett. Rengeteget tanultam itt bohózattechnikából – ami azért érdekes, mert nem következik az alkatomból –, olyannyira, hogy ebből a mai napig építkezem. Ráéreztem a siker ízére, hiszen tíz évig játszottuk. Fontos volt a Bakkhánsnők is, amelybe véletlenül kerültem bele, mivel a Dionüszoszt alakító főszereplő, Tóth Anita egy hónap próba után elkiabálta a hangját. Zsótér Sándor váratlanul engem tett meg főszereplővé, úgyhogy gyorsan kellett tehetségesnek lenni. Úgy tűnik, azóta jó beugró vagyok. Az Ivanov óriási szakmai siker volt, amellyel beutaztuk a Földet; és újabban megszerettem az Esőembert is, amellyel országszerte turnéztunk a nyáron. Nem mindennapi élmény vidéki művelődési házakban egy csomó kipirult, lelkes arcot látni a közönség soraiban.

Milyen a jó beugró típus?

Aki meri vállalni, hogy délelőtt megtanulja, és este hiba nélkül előadja a szerepet. Sok legendát hallottam jó beugró színészekről, de eszembe sem jutott, hogy én is közéjük tartoznék. De mostanában volt néhány jó élményem, legutóbb a Cigányokban, ahová valami félreegyeztetés miatt kellett beugrani. Azt nem tudom, hogy milyen szövegmennyiséget tudnék megtanulni, de kisebb szövegekkel elboldogulok egy nap alatt. Talán a sportból ered, hogy a versenyhelyzet és az adrenalin növeli a teljesítményemet.

Többször nyilatkoztad, hogy nem vagy elégedett a Kaméleon végeredményével, pedig ez volt eddigi legnagyobb közönségsikered. Mit hiányoltál?

Valóban rengetegen látták, és nem bántam meg, hogy elvállaltam. Ugyanakkor a forgatás fizikailag és művészileg nagyon kimerítő volt. HD kamerával dolgozunk, a hagyományos filmhez képest sokkal többször forgattunk le egy-egy jelenetet. Napi 250 snitt készült, és én úgy éreztem, hogy ezalatt minden szó és mondat elkopott, kifáradt. Számomra a filmezés csodája éppen az, hogy van egy hihetetlenül fókuszált pillanat, amikor ötven ember, beleértve a rendezőtől a büfékocsiig mindenkit, ugyanarra figyel, minden idegszál egyfelé mutat. Amikor ez megtörténik, és elhangzik, hogy „ennyi”, egyfajta eufóriát él át az ember. Ez a koncentráltság azonban nem ismételhető meg végtelen számú alkalommal.

A legtöbb apuka este 6 és 9 közt találkozik a bébijével, és szakterülete a fürdetés. Neked, aki ebben az időszakban a színpadon vagy, mi a specialitásod?

Sokoldalú vagyok, a legújabb profilom a Dagályban strandolás, kettesben apával. 15 hónapos a kislányom, és már egyedül megy be úszógumival a vízbe. Ügyesen mozog, bukfencezni is tud, amire nagyon büszke vagyok. Abban a korban van, amikor feszegeti a határait. Ha valamit nem kap meg, igazi kis pulyka. Mivel nem vállaltam új bemutatót, ezért napközben sokat tudtam vele lenni, és ki tudtam aludni magamat. Eleinte nagyon kemény éjszakáink voltak, sokszor én keltem és vitézkedtem a visszaaltatásnál. Igyekszem az elején szorosra fűzni a szálakat, mert nem szeretnék – néhány kollégámhoz hasonlóan – lemaradni az első évekről, amikor visszahozhatatlan dolgok történnek.

Egy kisgyerek születése után időbe telik, mire az új család kialakítja a saját ünnepi szokásait. Mit hozol magaddal a régi karácsonyokból?

Nekünk elég abszurd és kapkodós karácsonyaink voltak, ahogy az sok helyen megesik, nálunk is ilyenkor került felszínre a legtöbb konfliktus. Édesapám magas fokon művelte a „hogyan szerezzünk fát az utolsó pillanatban” gyakorlatát, én pedig nem egyszer álltam szenteste a létra tetején, fűrésszel a kezemben. Meghittebb ünnepre vágyom, hosszú és nyugodt rákészüléssel. Szeretnék én is sütni, főzni – a konyha a hétköznapokban sem idegen terep a számomra. Azt hiszem, karácsony tekintetében konzervatív vagyok: elképzelem azt az asztalt, amelyet néhány évtized múlva húszan ülünk majd körül.  

Orosz Ildikó

Névjegy

1976. szeptember 25-én született Dunaújvárosban. Szülei elsőosztályú sportolók voltak, édesanyja kézilabdázó, édesapja labdarúgó; maga is aktívan sportolt. Tizenhat évesen került Budapestre, a középiskolát itt fejezte be. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Budapesti Katona József Színház szerződtette. Rendszeresen lép fel vendégművészként más színházakban is. Prózai színészként és énekes-táncos szerepekben is sikert aratott. A Katonában BozsikYvette János vitéz és Playground című koreográfiájában lépett fel, a Marica grófnőben operettszerepet vitt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2009-ben a Vígszínház és az Operaház közös Varázsfuvola-produkciójában Papagenót énekelte Miklósa Erika és Polgár László mellett. Szinkronszínészként is foglalkoztatott, többek közt Johnny Depp magyar hangja.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Smink: Horacsek Ági
Styling: Holdampf Linda
Videó: Madarász Isti
Művészeti koncepció: Novák András / Aevum

Az interjú és a fotók a MOM Park Magazinban  jelentek meg (2011. ősz), a videó a MOM Park weboldalán.

Tovább olvasom