„Lotka Lipót hol van máma?” – Balassagyarmat zsidó öröksége

Balassagyarmat lakosságának 40 százaléka volt zsidó a 19. században. Valaha itt állt Közép-Európa második legnagyobb – 4000 fő befogadására alkalmas – ortodox zsinagógája, de a holokauszt után csak 136-an tértek vissza a városba. A Zsidó Gyűjtemény az egykor virágzó közösség múltját mutatja be.

Civitas Fortissima. Az 1950-ig megyeszékhelyként működő, majd a Rákosi-érában polgárias jellege miatt "reakciós fészeknek" minősített Balassagyarmat büszkén viseli a soproni Civitas Fidelissima (leghűségesebb város) mintájára megalkotott "legbátrabb város" címet. A Károlyi-kormány idején ugyanis, amikor a kezdeti antantbarát, pacifista politika jegyében az ukáz szerint tilos volt a fegyveres harc, az 1919. január 15-én bevonuló cseh légiósokat helyi önkéntesek január 29-én kiverték a városból. Minthogy Balassagyarmat lakossága jelentős részben zsidó volt, az akció több hőse is közéjük tartozott. Például a tarkólövésben elhunyt Weisz Sándor 21 éves kereskedősegéd és Kondor Miklós repülős és géppuskás tiszt, aki első világháborús és 1919-es érdemei miatt egy rakat kitüntetést kapott; később Horthy Miklós személyesen mentette fel a sárga csillag viselése alól. Már ameddig ez számított.

Egykor közösségi ház, ma kiállítótér

Minderről az Ipoly menti Zsidó Gyűjtemény és Kiállítóteremben hallunk Majdán Béla művelődéstörténésztől, aki kuratóriumi titkára a helyi zsidó kulturális örökség ápolására hivatott Kertész István Alapítványnak. A gyűjtemény épületének története a balassagyarmati zsidóság 20. századi viszontagságait is tükrözi: az 1920-as években Ehrenfeld Saul sajtmanufaktúra-tulajdonos és néhány tehetősebb zsidó polgár finanszírozásában épült a fiatalok számára közösségi és művelődési háznak. A két háború közt színkör és dzsesszklub is működött itt, míg hátul a Chevra Kadisa (a temetkezési és egyéb ügyeket intéző "szent egylet") kapott helyet.

A vészkorszak után a túlélő kevesek imaháznak használták, de 1980-tól pusztulásnak indult. Az 1990-es évek elején leleményes vállalkozók bárhelyiséggé vagy fitneszközponttá szerették volna alakítani, ám az alapítványnak a 80 éves Róth József vezette maroknyi hitközséggel karöltve sikerült ezt megakadályoznia. Az önkormányzat, a Mazsihisz és magánemberek támogatásával felújított épületben 2000-ben nyílt meg a kiállítás: a tóratekercsek, menórák, archív fotók hazánk egyik legrégebbi, hatszáz évre visszatekintő zsidó közösségének állítanak emléket.

A mini kiállítás hazánk egyik legrégebbi zsidó közösségének állít emléket. Fotó: Göndör Péter

A törökdúlás után a 18. századtól települtek vissza a zsidó kereskedők a városba; a század második felében már zsinagóga és jesiva is működött. Az izraelita vallásúak aránya a 19. század közepére elérte a lakosság csaknem 40 százalékát. A bővülő közösség 1839-ben egy nagyobb zsinagóga építésébe fogott, ám a munkálatok a hitközségen belüli anyagi és műszaki jellegű viták miatt évtizedekre elhúzódtak. Erről tanúskodik a Vasárnapi Újság képe az 1850-es évekből: a rézmetszet a szlovákiai dombok felől mutatja Gyarmatot, ahol az evangélikus, katolikus és görög templom mellett a tető nélküli, félben maradt zsinagóga határozza meg a városképet.

4000 fős zsinagóga

A viszálykodásnak az 1851-ben a városba érkező rabbi, Deutsch Áron Dávid vetett véget, és 1868-ban végre elkészült a kb. 4000 fő befogadására alkalmas monumentális templom, Közép-Európa második legnagyobb ortodox zsinagógája. Deutsch, aki az európai askenázi zsidóság szellemi vezetőjének, a pozsonyi Sofer Moysénak volt az egyik legkedvesebb tanítványa, a zsidó "egyházszakadást" követően a hazai ortodoxia vezető személyiségévé vált - nem véletlen, hogy a gyarmati közösség is az ortodoxia útjára lépett.

Az 1868-as emancipációs törvény után a zsidóság tagjait a város társadalmi, gazdasági és kulturális életének valamennyi területén megtaláljuk. A mai főutca régi épületeinek döntő többsége zsidó tulajdonban volt: alul működött a bolt, felül lakott a család. Az aranykorról mesélnek az 1910-es évekből a Hoffman-féle seprű- és ecsetgyár tulajdonosait és alkalmazottait vagy az 1930-as évek Szántó-féle festékboltját megörökítő fotók, valamint a keresztény és zsidó gyerekek közös születésnapi zsúrját ábrázoló kép.

A következő falon, egy homályos felvételen már az utolsó transzport látható. A zsinagóga körül kialakított gettó szűkösnek bizonyult, így a közeli Nyírjes település dohánypajtáiba gyűjtötték a zsidókat. Maga a dohánytároló is zsidó tulajdonban volt: Illovszky Ármin hozott itt létre virágzó mintagazdaságot, amelyhez többek közt egy hét tóból álló mesterséges halastó-rendszer és bolgárkertészet is tartozott. A Nyírjes-tó és parkja ma természetvédelmi terület és kedvelt kirándulóhely - az persze kérdés, hogy múltjáról mit tud a vasárnapi ifjúság.

A Kertész István Alapítvány munkatársai és a szórvány hitközséget összetartó Bauer család a maguk részéről mindent megtesznek az ismeretterjesztés érdekében. Majdán Béla például a regionális oktatóbázisként is működő múzeumban rendszeresen tart kihelyezett történelemórákat iskolás csoportok számára a zsidóság történelmi-kulturális szerepéről. Ő maga palócnak és katolikusnak vallja magát, de az ELTE-n szerzett bölcsészdiplomája mellé a Zsidó Egyetem művelődéstörténet szakát is elvégezte.

A védett sírkertben első világháborús hősök is nyugszanak. Fotó: Göndör Péter

"Kegyelemre és oltalomra"

Van miről mesélnie. Ipolyságtól Szécsényig összesen 5-6000 embert deportáltak, Gyarmat volt a "bevagonírozás" központja. A megyeszékhelyről több mint 2000 zsidót hurcoltak el, 136-an tértek vissza. A háború alatt élelmiszer- és lőszerraktárként használt zsinagógát 1944. december 9-én robbantották fel az elvonuló németek. Évekig romjaiban állt, mígnem egy Budapestről kivezényelt utászalakulat 1950-ben végleg felrobbantotta és eltakarította életveszélyes maradványait. Helyére a városi piacot építették.

A kiállítás különleges darabja egy súlyos márványtábla, amely eredetileg a zsinagóga bejáratánál volt. Rajta Ferenc József szavai héberül és magyarul, aki egy 1894-ben tartott audiencián a gyarmati zsidóság delegáltjainak a következőket mondta: "A Nógrád megyei izraeliták hitközségének hódolatát és tántoríthatatlan hűségének biztosítását köszönettel fogadom. Népeim irányában a valláskülönbség nem képez válaszfalat szívemben. Királyi kegyelemre és oltalomra tehát önök is mindenkor számíthatnak." Legalábbis a kiegyezés után, amikor már anyagilag is támogatta a budapesti rabbiképző felállítását, kompenzálva azt a súlyos hadisarcot, amelyet az 1848/49-es szabadságharcban való részvétele miatt korábban a zsidóságra kivetett.

A márványtábla kalandos úton került a gyűjteménybe: az 1990-es évek elején Gyarmat környéki gazdák gyakran feljártak Budapestre, ahol lakótelepeken és a kertvárosban kínálták a nógrádi burgonyát. Ilyen őrhalmi krumplizóktól hallott egy Budán élő egykori katonatiszt arról, hogy "újjáépítik a gyarmati zsinagógát" (valójában az imaterem múzeummá alakításáról volt szó). A nyugdíjas utászparancsnok vezette egykor a zsinagóga maradványainak 1950-es felrobbantását. A táblát akkor hazavitte, és nejlonba csomagolta, majd több mint negyven év elteltével, 1993-ban jogos helyére visszaadta.

Műemléki sírkert

A gyűjtemény megtekintése után átmegyünk a belvárosi keresztény temető mellett található zsidó temetőbe. A mintegy 3400 sír közül a legrégebbiek a 18. század elejéről valók. A szépen gondozott, ma már jelölt parcellákra tagolódó sírkert az első volt Magyarországon, amelyet a rendszerváltás után országosan védett műemlékké nyilvánítottak. Van itt keleties, szefárd stílusú, barokkos és palóc tulipánmotívummal díszített sírkő is. A bejárattól nem messze nyugszik a Kertész István Alapítvány névadója: a zárkózott, magányos életet élő "Pista bácsi" eredetileg szobafestő volt, de az 1970-es évektől a temető gondozásának szentelte az életét. Mindennap kijárt az akkor még félig elkerítetlen, elhanyagolt sírokat rendbe tenni, s bár héberül nem tudott, legjobb tudása szerint átfestegette az olvashatatlanná vált betűket. A hazalátogató elszármazottaknak segített megkeresni az ősök nyughelyét, és a tőlük kapott egy-két dollárokat, sékeleket zacskóba gyűjtve 1992-ben mintegy kétmillió forintos alapítványt tett. A Pro Urbe Díjjal kitüntetett Kertész István 1997-ben halt meg az Amerikai úti Szeretetkórházban.

A régebbi temetőrészben áll Deutsch Dávid főrabbi két méter magas, mívesen faragott sírköve. Őt fia, Joszef Izrael, majd annak fia, Dávid követte a gyarmati rabbinátus élén - utóbbi önként kísérte a közösségét Dachauba. A sírok rendszerezése nyomán részben sikerült a történészeknek feltárniuk a rabbi családok kapcsolatait is, kiderült például, hogy a pozsonyi Sofer Moyse is több szálon kötődött ide. A sajtgyáros Ehrenfeld Saul mellett nyugszik fia, a város büszkesége és nemzetközi imázsának legkülönösebb építője, Michel Gyarmathy (lásd A revükirály című keretes írásunkat). A közelben található Vértes Ervin nemzeti színű szalaggal átkötött sírja - ő a család egyetlen gyermekeként 1915-ben, 21 évesen hősi halált halt az orosz fronton.

Beszélgetni a bőrfejűekkel

2009. augusztus 20-án két részeg bőrfejű megrongálta a temető sírjait. Tíz éven belül ez volt a második eset. Kis közösségben az ilyenek törzshelye közismert, a rendőröknek sikerült kézre keríteniük a tetteseket. Majdán Béla elhivatott tanáremberként azt tette, ami leginkább hiányzik a magyar igazságszolgáltatásból: leült beszélgetni a rongálókkal. Több héten át igyekezett eloszlatni téveszméiket, és kivitte őket Vértes Ervin sírjához is - bár ki tudja, hogy erőfeszítése hosszú távon mekkora sikerrel jár. Mindenesetre a fiatalemberek utóbb bocsánatkérő levelet írtak a Mazsihisznek és egyikük a kárrendezés költségeinek felét is kifizette.

Balassagyarmaton, mint a vidéki Magyarország nagy részén, a zsidó hitéletnek már csak a nyomai lelhetők föl. A körülbelül félszáz, többségében nem vallásos zsidó egy része elmegy az évenként megrendezett holokauszt-emléknapra. A világ minden tájáról jelentkező elszármazott gyarmatiak őseinek felkutatását tavaly óta sírkövenkénti fotódokumentáció, szöveges adatbázis és térkép segíti.

A revükirály

Michel Gyarmathy Ehrenfeld Miklós néven született Balassagyarmaton, 1908-ban. Iparművészeti tanulmányai után a Király Színházban, a Fővárosi Operettszínházban és más színházak zenés darabjaiban lett díszlettervező - ekkor javasolja számára a Gyarmathy nevet Honthy Hanna. 1933-tól Párizsban él, a Folies-Bergère revüszínház nagy hatású díszlet- és jelmeztervezője, művészeti igazgatója, részvénytulajdonosa, Josephine Baker felfedezője. Híresen lokálpatrióta, gyakran öltözteti a táncosokat magyar népviseletbe, egy legendás produkcióban japán és amerikai turisták ovációja közepette elhangzik a magyar Himnusz, megjelennek a Mátyás-templom díszletei és a balassagyarmati vasútállomás, az állomásjelző táblával.
1970-ben saját költségén verseskötetet ad ki Mosolyok és könnyek címmel, amelynek szociografikus kínrímeiben szintén megidézi a gyarmati gyerekkort. A Családi összejövetel például a végenincs zsidó família felsorolása: "A sok rokon sajtgyárba jön / Náci bácsi és Brack Ödön. ... Lotka Lipót hol van máma? / Miért nem jött uzsonnára? / Erna itt van és szépsége / Lotti néni büszkesége. / Hédi, Klári új ruhába / Ernusom a kék vásznába." A számos francia és magyar kitüntetés birtokosa, Monsieur Michel 1996-ban hunyt el. Kérésére szülei mellett nyugszik a balassagyarmati zsidó temetőben.

Balassagyarmat, Hunyadi u. 24. Előzetes bejelentkezéssel látogatható.

Orosz Ildikó

A cikk és a 2-dik fotó a Magyar Narancsban jelent meg "Kegyelemre és oltalomra" címmel (2011/41).
Fotó: Göndör Péter (1, 2), Giancarlo Botti/GettyImages (3)

Tovább olvasom

Azért a gőz az úr – A tiszaberceli szivattyútelep

Egy genderkonform fiúgyermek mellett új, ismeretlen világok nyílnak meg egy anya számára – ha mégoly sikerrel sajátította is el anno technikaórán a ráspoly és a reszelő fogalmi, használatbeli különbségét. Ezt a lányos anyák előtt örökre rejtve maradó világot flexek, finisherek, láncos buzogányok és Nohabok népesítik be. Kisfiúk nyaraltatásakor – a minden gyerek számára az élmények netovábbját jelentő játszótér-szökőkút-fagylalt hármassága mellé – feltétlenül be kell iktatnunk néhányat a következő témák közül: lovagi torna, kőbánya, vízerőmű, atombunker.

A Tisza vidékén bőven találunk a kis szakikat transzba ejtő műtárgyakat. Ezek egyike a Tokajtól mintegy félórányi autóútra található ipartörténeti emlék, a tiszaberceli szivattyútelep. A falu azon szerencsés települések egyike, amelyen nem vág át főút: le kell kanyarodni és a kígyózó utcákon át eljutni a hangulatos révhez, emellett található az objektum. Behatolunk az udvarra, amelyen tyúkok kapirgálnak, kiálljuk egy töpszli kutya ostromát, és hangos kiáltozásunkra csakhamar megjelenik a telep mögötti udvarban gazdálkodó Kerekes János. Szakértő idegenvezetésben lesz részünk, hiszen a kulcsok őre a pár száz méterrel feljebb található, ma is működő elektromos szivattyútelep gépésze.

Fotók: Göndör Péter

A savas tenyér korrodál

A műemléki védettséget élvező gőzszivattyú-telep kívülről jellegtelennek és lepukkantnak látszik - annál nagyobb a meglepetés az épületbe lépve. A kifogástalanul karbantartott gépezet gigantikus öntöttvas elemei és a nyers téglafalazat a százhúsz évvel ezelőtti aranykorba repítenek vissza. "Volt már itt Ráday Mihály is, mindent körbefényképezett, megszólalni sem volt szabad." Az újszerű állapot annak köszönhető, hogy Kerekes és munkatársai minden évben átcsiszolják-pucolják a rendszert. ("Gyerekek, ne kapaszkodjatok a lépcsőkorlátba, a savas tenyér korrodál!")

A szivattyútelep feladata régen és ma is a felsőszabolcsi terület itt összegyűlő belvizeinek átemelése a Tiszába. A belvizet a Tisza áradásai mellett az esőzések és a déli irányból, a nyíri dombokból nagy sebességgel idezúduló vizek táplálják. Gyakran ez az egyetlenegy telep dolgozik a régióban, így többet üzemel, mint a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság többi szivattyútelepe együttvéve.

A gőzszivattyútelep építését zsilipek előzték meg. A zsilip olyankor volt alkalmas a belvíz szabad folyású leeresztésére, ha a Tisza vízállása alacsonyabb volt, mint a belvízé. 1858-ban készült el Bercel és Paszab határában a paszabi kőzsilip, melyet a folyó hamar tönkretett. Még néhány, árvíz elmosta konstrukció után 1872-ben, Meiszner Ernő tervei alapján elkészült egy masszív szerkezet, amely már alkalmas volt arra, hogy a 20. század elején megerősítsék, majd egy belső zsilippel és ellennyomó medencével kiegészítve sikerrel álljon ellen a nagyobb nyomásnak is. A zsilip egészen a tiszalöki duzzasztógát üzembe helyezéséig (1954-ig) működött - ezután annyira megemelkedett a folyó vízszintje, hogy megszűnt a gravitációs elven működő zsilip használhatósága.

Felemelni a Tiszába

És itt jön a képbe a szivattyútelep, amely a belvíznél magasabb vízállású Tiszába átemeli a vizet. A megye legrégibb gőzszivattyútelepét 1895-ben kezdték építeni, és hét hónap múlva már zakatolt, egészen 1970-ig (a mai elektromos szivattyútelepet 1967-ben üzemelték be). Fő elemei három budapesti gyárban készültek: a gőzt két Simonis és Lanz-féle kazán biztosította, amelyeket a Nicholson gépgyárban öntöttek, a szivattyúkat a Schlick, a gőzgépet a Láng Gyépgyár szállította. A korszerű, zárt rendszerből nem pöfögött ki a gőz: visszakondenzálták vízzé, így a zajszintje nem érte el egy gőzmozdonyét sem. A szivattyúk teljesítménye 3 m3/s volt, így a kettő együtt összesen 6000 litert tudott átpumpálni másodpercenként. Főként tavasszal és ősszel, nagyobb belvizek idején indították be - arra nem volt példa, hogy több mint másfél évig folyamatosan üzemeljen, mint ahogy az utódával történt: a mai elektromos szivattyútelep a tavalyi nagy esőzéseket kompenzálandó 2009 decemberétől ez év júniusáig szakadatlanul dolgozott.

Míg a gőzszivattyúk üzemeltetéséhez műszakonként legalább 10-15, de akár 25 emberre is szükség volt (fűtők, olajzók, szolgálatos gépész, szénbehordók) - addig a mai, lényegesen nagyobb kapacitású elektromos szivattyútelep működéséhez csupán két ember kell. "Bár ha jön az uszadék, akkor néha tíz ember is kevés."

A zsiliprendszer makettjét egy régi, ismeretlen szivattyútelepi munkás szabad idejében építette meg; Kerekes és kollégái pedig szintúgy kedvtelésből egészítették ki az egész rendszert jól szemléltető terepasztallá. Mire bejárjuk a kéthelyiséges épületet és beleolvasunk a régi üzemnaplóba, Morzsa kutya is megbékél velünk. Megtekintjük a szomszéd udvarban Sanyi, az anyakecske két gidáját: a fehér barátkozós, Joe Black viszont nem haverkodik.

Ha Tiszabercel neve irodalmi tanulmányainkból is ismerősen cseng, akkor nem tévedünk: itt született a felvilágosodás nagy alakja, A holmi írója, Bessenyei György. Ne menjünk el anélkül, hogy tiszteletünket tennénk a szülőházában - habár itt az élmény felnőttnek és gyereknek egyaránt jóval szerényebb lesz.

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2011/33.)
Fotók: Göndör Péter

Tovább olvasom

„Mint egy szimfónia” – Interjú Alföldy Gábor tájépítész, kerttörténésszel

Hazánkban a világháború után háttérbe szorult az addig európai színvonalú kertkultúra, sokan azt sem tudjuk, mit jelent a történeti kert kifejezés. A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága (NG) főkertésze és tudományos munkatársa tíz éve küzd azért – olykor szó szerint „bozótharcosként” – , hogy ez megváltozzék. Az Europa Nostra díjas kert-műemlékvédelmi szakember volt az előkészítője öt nyertes uniós pályázatnak, és ennek köszönhetően 1945 óta nem jutott annyi pénz kastélyparkjaink helyreállítására, mint a következő néhány évben. (A cikk 2011-ben készült – O. I.)

Az NG kezelésébe jelenleg húsz jelentős park tartozik. Ön főkertészként asztalnál vagy terepen dolgozik?

Alföldy Gábor: Itt is, ott is. A munkámba a klasszikus tájépítészi és tervkonzultációs feladatoktól a kerttörténeti kutatásokon át a projektmenedzsmentig vagy a bozótirtással kapcsolatos helyszíni bejelölésekig sok minden beletartozik. Egyszerre kell az egynyári virágkiültetés ügyeivel foglalkozni, egyeztetni az erdészeti hatóságokkal, de sokszor levéltári kutatást kell végeznem, ami szintén a szenvedélyem.

A mostani pályázatok történeti kertek helyreállítását célozzák (lásd keretes írásunkat - O. I.). Mit tekintünk pontosan történeti kertnek?

Azokat a múltban - akár a 60-as, 70-es évekig bezárólag - keletkezett kertművészeti alkotásokat, amelyek magukban hordozzák egy vagy több kor kertészeti ismereteit, stíluselemeit, természetről vallott felfogását, ízlésvilágát, és jelentős műemléki értéket képviselnek. Jelen esetben kastélykertekről van szó, de ide tartoznak a villakertek, közparkok is, például a Városliget vagy a Népliget. A kertművészetnek ugyanúgy vannak stíluskorszakai, mint az építészetnek vagy a zenének, és ezekkel egyenrangú művészeti ágról van szó, még ha erről sokszor meg is feledkezünk.

Fertődön megújul az a historizáló rózsakert, amely Cziráky Margit grófnő megrendelésére készült 1908-ban. Ez azonban Fényes Miklós barokk konyhakertje helyén épült. Mi alapján dől el, hogy melyik állapotot állítják helyre?

Több szempontot kell mérlegelni. Alapvető, hogy nem rombolunk le létező műemléket egy korábbi állapot visszaállításáért. A rózsalugas és a közepén álló pagoda rossz állapotban van ugyan, de helyreállítható. Ha ezeket megőrizzük, értelmetlen volna konyhakertet építeni köré. Emellett, bár ez nem műemlékvédelmi szempont, a rózsakert turisztikailag fontos vonzerőt jelent. Elképzelhető, hogy hosszú távon növényárusítás is lesz a rózsakert mögötti területen – ahol mellesleg a „magyar narancs” története játszódott le az 50-es évek elején, amikor a kastélyban működő növénynemesítési kutatóintézetnek gyapottal és déligyümölcsökkel kellett kísérleteznie. Gondolni kell a rekonstruált állapot fenntarthatóságára is: mire a rózsakert elkészül, legalább három embert kell rózsaszakértővé kiképeztetnünk a húszezer tő gondozása miatt.

A fertődi rózsalugas állapota a felújítás előtt

Van úgy, hogy a régi állapotot nem érdemes helyreállítani?

A fertődi angolkertet például Anton Umlauft, Ferenc József kertészeti igazgatója tervezte 1906-ban – pontosan oda, ahol egykor Haydn operaháza és Fényes Miklós herceg gárdistáinak szálláshelye állt. Kihasználjuk a kert helyreállítását arra is, hogy megkeressük az operaház maradványait, viszont az egykori épület újjáépítésének itt nincs realitása – a védendő műemlék most már a 105 éves park.

A dobai Erdődy-kastély esetében a helyi lakosok fotói is segítséget jelentettek a régi állapotok megismeréséhez. Milyen forrásokból dolgozik még a kerttörténész?

A családi levéltárak pusztulása ellenére számos forrásból eredményesen dolgozhatunk, bár több szerencse és kitartás kell, mint más műemléktípusok esetében. Régi leírások, tervrajzok, újságcikkek, növénylisták, grafikák, képeslapok mellett nagyon fontos az oral history. Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még élnek olyan emberek, akik látták az 1945 előtti, nem feltétlenül a fénykort jelentő, de azért elfogadható állapotokat. Bányai Balázs történész kollégám például több tucat embert interjúvolt meg Dégen, akik beszámoltak a kastély egykori berendezéséről, használatáról és a parkról. Füzérradványban a parkot 1900 körül kiépítő főkertész unokájától tudtam meg fontos adatokat. A dobai park kutatásakor számos fényképet kaptam a ma Nymphenburgban élő Erdődy-leszármazottól, Lászlótól, akinek apja szenvedélyes fotós volt. De sokszor még a 1970-es években készült képek is tartalmaznak olyan elemeket, amelyeknek már nyoma sincs. Mára nélkülözhetetlenné vált a kertrégészet műfaja is, amely hihetetlenül sok, a talajban megőrződött részletet képes meghatározni. Az is lényeges, hogy a kerttörténész a kulturális-történeti vonatkozások ismerete mellett rájöjjön, akár a helyszíni bozótbejárás során, akár otthon, a régi térképeket és légi fotókat bújva, hogy milyen volt a parkok kompozíciója – hiszen ezek a kertművészeti alkotások az állandó változás ellenére éppúgy egységes, nagy egészet alkottak, mint, mondjuk, egy szimfónia.

A dobai kastély és parkja légifelvételen

Tudott valami még az 1970-es évek óta is eltűnni ezekből a kertekből?

Nagyon sok minden! Például amíg a dobai kastély tüdőszanatóriumként működött, gondozták a tórendszert: a négy tóba halakat telepítettek, ebből főztek a konyhán, és el is adták. A rendszer kitűnően működött, a tavakat halászmester gondozta. Aztán a kastély funkciót váltott, az 1970-es években pszichiátriai otthon lett belőle. Mivel szálkás ételt nem adhattak az elmebetegeknek, elküldték a halászmestert, és leeresztették a tavakat. Dégen épp a fordítottját tapasztalhatjuk: az a baj, hogy túl sok a víz, és időnként elárasztja a szigeten lévő gyönyörűséges Hollandi házat, amelyet egy nemrég megjelent oxfordi kertenciklopédia egész oldalon mutat be. Az áradás oka, hogy 1980 körül – jó szándékkal – úgy kotorták ki a tavat, hogy az árapasztó csatornákat nem tisztították ki, sőt, elzárták.

A dégi volt az első olyan kastélykert, amelyet teljes történeti egységében nyilvánítottak védetté. Nehezen ment át?

2004-ben kezdeményeztük az összes, a Műemlékek Nemzeti (akkor még Állami) Gondnoksága kezelésében lévő történeti kert védetté nyilvánítását – ez akkor 15 kastélykertet jelentett, amelyek többsége azonban a mai napig nem műemlék. A dégi park védetté nyilvánítása a széttagolódott tulajdoni viszonyok ellenére példátlan gyorsasággal, fél év alatt átfutott. Az azóta eltelt években, főként 2008 óta rettenetesen lelassult, sőt évekig le is állt a védések sora, magát a védési osztályt is hathatósan parkolópályára tették, holott a veszélyeztetettség nem csökkent. Korábban Dégen a 300 hektárból csupán 35 hektár, a kastély közvetlen környezete volt védett. Ma a teljes történeti kert, a melléképületek és kerti építmények is védelem alatt állnak – csakúgy, mint egy benzinkút és egy üdülőfalu, amelyek még korábban épültek bele. Azóta a védelemmel sok olyan spekulációs beruházást sikerült megakadályozni, amelyek már teljesen tönkretettek volna bizonyos területeket. Sajnos a legtöbb park esetében még ma is csupán az a helyrajzi szám van műemléki jegyzékbe véve, amelyen a kastély vagy más védett épület található.

Dég, rózsalugas

Ahol egyelőre nincs uniós pénz a helyreállításra, például Nádasdladányban, ott a bozótirtás az egyik legfontosabb cél. Baj, ha a természet visszahódítja az elhagyott kerteket?

A bozót nem olyan, mint egy szép erdő, amelynek megvan a maga harmóniája és biológiai egyensúlya: egy invazív fajokból álló, kefesűrűségű növényállományt kell elképzelni, amelyben igazán madárvilág meg aljnövényzet sincs. Egy tíz méter magas bozótban gyakran látunk haldokló faóriásokat, amelyeknek csak a fölső ágai kapnak fényt. Sokkal nagyobb élmény nyírt – vagy éppen legeltetett – gyepet, gondozott facsoportokat látni, ahol egy-egy megtisztított nyiladékban előbukkan a kastély oszlopcsarnoka vagy a szomszéd falu templomának tornya.

A hazai kertkultúra elég lehangoló állapotban van. Mivel magyarázza ezt?

Elsősorban történelmi okokkal. A kertkultúránk egykor európai szintű volt - hogy mást ne mondjak, a füzérradványi Károlyi-kastély parkját az a világhírű Édouard André tervezte, aki a 19. század közepén Haussmann báró munkatársaként a nagy párizsi közparkokat is megalkotta, de voltak világhírű hazai kerttervezőink, kertészeink is. Az államosítással megszűntek az uradalmi kertészetek, és pillanatok alatt elveszett a kastélyparkok történetéről és azok szakszerű fenntartásáról való tudás.
Furcsának tűnhet, de a rendszerváltással tovább romlott a helyzet. A privatizált ingatlanok tulajdonosai rossz ízléssel, kulturális háttér nélkül nyúltak a kertekhez, a szállodává alakított kastélyok parkjában a fő látványelem az úszómedence és a teniszpálya lett, a gipszoroszlánokról nem is beszélve. Ahol jó állapotban fennmaradtak az épületek – például Szigligeten –, ott is elhanyagolták a kerteket az előző évtizedekhez képest a pénzhiány miatt.
1992 után a műemlékvédelmi hivatalnál nem maradt kertszakember, miközben fontos rekonstrukciók kezdődtek. A nem kellően megkutatott, szakszerűtlen "helyreállítások" még a sok évtizedes elhanyagolásnál is nagyobb károkat okoznak: végleg el lehet pusztítani több száz éves értékeket, és erre sajnos ma is látunk példát. Külföldön a kert-műemlékvédelem módszereit és szemléletmódját tekintve ugrásszerű fejlődésen ment át az utóbbi két évtizedben.
Nekünk nemcsak e terén vannak lemaradásaink, hanem az általános kertkultúrát tekintve is. Míg egy brit polgár az anyatejjel és jobbnál jobb BBC-sorozatokkal szívja magába ezt a tudást, addig nálunk nincs egy olyan markáns, greenfingered személyiség, aki a díszkertkultúrát magas színvonalon népszerűsíteni tudná. A mostani projektjeink célja, hogy a közönség számára evidenssé tegyük a történeti kertek fogalmát, fontosságát, és élményszerűvé, szokássá váljon a látogatásuk. Szeretnénk hozzájárulni az egykor virágzó hazai kertkultúra feltámasztásához.

Megújuló történeti kertek

A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága (NG) az állami tulajdonban maradt kiemelkedő értékű műemlékek kulturális hasznosítója és szakmai vagyonkezelője. Május elején hozták nyilvánosságra, hogy öt kastélypark-rekonstrukciós projektjük nyert a „Gyűjteményes növénykertek és védett történeti kertek megőrzése és helyreállítása” (KEOP 3.1.3.) pályázatok keretében. Ilyen pályázatok névleg 2007 óta léteztek, de kezdetben csak védett fajok és élőhelyek megőrzésére irányultak; csak a legutóbbi években változott a kiírás úgy, hogy valóban figyelembe veszik a műemléki szempontokat. Így az elkövetkező három évben öt helyszínen hét parkrekonstrukciós projekt fut közel másfél milliárd forint összértékben.

A dégi Festetics-kastély körül található az ország legnagyobb, közép-európai viszonylatban is egyik legjelentősebb angolkertje. A 300 hektáros park központi eleme egy másfél kilométer hosszú, helyenként 100 méter széles kerti tó. A fejlesztés során a tavat helyreállítják, a zsiliprendszert működőképessé teszik, rekonstruálják a parti sétányokat, a hiányzó hidakat és a Festetics család sírdombját.

A fertődi Esterházy-kastély óriási parkjának három része újul meg, valamennyi a kastélyegyüttes második fénykora idején, a 20. század első évtizedében keletkezett. A rózsakertben helyreállítják a 220 méter hosszú, kereszt alakú lugast, közepén a pagodaszerű pavilonnal, és ismét 20 ezer rózsatő fog itt illatozni. Itt kap helyet a 87 esztendős Márk Gergely nemzetközi hírű rózsanemesítőnk több mint 700 saját nemesítésű fajtájának teljes gyűjteménye.

Megújulás alatt a dobai park (Fotó: Ruzsa István/MTI)

Dobán és Füzérradványban kisebbek a parkok, ezért ezek szinte hiánytalanul megújulhatnak. A füzérradványi Károlyi-kastély 85 hektáros parkjában a tó és a dombokra felfutó tisztások helyreállítása, több kilométer sétaút rekonstrukciója valósul meg (a projektet az NG konzorciumi partnere, az Északerdő Zrt. viszi). A dobai Erdődy-kastély körül visszaállítják a négy tóból álló tórendszert. A kastély egy dombtetőn áll, a nyiladékok megtisztítása után a kastélyt és a 91 hektáros parkot tervező francia Charles Moreau elképzelésének megfelelően ismét látszani fog a környező táj összes látványos épülete - templomtornyok és a somlói vár.

Az ötödik helyszín az edelényi L'Huillier-Coburg-kastély, ahol már kivitelezés alatt áll a kastélyszigetet körülölelő Holt-Bódvaág revitalizációja.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2011/22.)
Fotók: epiteszforum.hu (1), nemzetimuemlekek.hu (2,4), kertorokseg.hu (3)

Tovább olvasom

Élő műemlékek – Interjú Alföldy Gábor tájépítész, kerttörténésszel

A Műemlékek Állami Gondnoksága (MÁG) főkertészeként két éve kastélyparkjaink helyreállítását vezeti, történetét kutatja. "Ollója" alá tartozik többek közt a fertődi Esterházy-, a dégi Festetics-, a füzérradványi Károlyi- és a nádasdladányi Nádasdy-kastély parkja. Számos kerttörténeti tanulmány szerzője, és részt vesz az örökségvédelmi törvény módosításában is.

Update: Alföldy Gábor nemzetközi színvonalú szakértelmére a MÁG, ill. a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága (NG) jogutódja, a Forster Központ 2015 óta nem tart igényt.

A MÁG feladata az állami tulajdonban maradt műemlékek egy részének kezelése. Milyen állapotban voltak a kastélyparkok, amikor elkezdték a munkákat?

Alföldy Gábor: A parkokat ötven-hatvan évig teljesen elhanyagolták. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy nem nyírták a gyepet, vagy nem ültettek virágokat, de nem volt szakszerű, történeti alapú, folyamatos gondozás. A kerteket szétszabdalták, állami, önkormányzati és magántulajdonú területek sokszor egymásba ékelődnek, ezért nagyon nehéz az egykori művészi kompozíció vizuális egységét visszaidézni. Fertődön a kastély kovácsoltvas kapujától száz méterre két italmérés üzemel, de van a történeti park területén kemping és focipálya is. Több fontos kastélyparkunk jelentős része erdészeti kezelésben van, az egykori kertet ma faanyagtermelésre használják. Ilyen sorsra jutott például a lovasberényi kastélypark nagyobbik része is: 1945 után kitermelték az összes fát, majd erdővel ültették be. Ma nem lehet ráismerni, az ember fiatal tölgyesben sétál ott, ahol 1830-ban még az ország egyik legjelentősebb parkja volt.

Milyen stílus jellemzi leginkább a hazai kastélyparkokat?

Barokk kor előtti kert nemigen maradt fenn Magyarországon, pedig a budai Várban és Visegrádon már Mátyás uralkodása idején is reneszánsz ("olasz") kerteket építettek, és a 16-17. században Erdélyben, a török nem pusztította vidékeken európai színvonalon virágzott a kertkultúra. Ezeket nem is annyira a történelem viharai, inkább az új divatirányzatok tüntették el, átalakították őket barokk ("francia") kertté. A felvilágosodással aztán megjelentek a természet formáiból kiinduló tájkertek, az "angolparkok". A legtöbb műemlék parkunk ebből az időszakból való, például a füzérradványi és a dégi kastélypark vagy a martonvásári Brunszvik-kastély kertje.

A többszörösen egymásra épített kertváltozatok közül melyik tekinthető hitelesnek?

Mint minden műemléknél, a kertnél is az a hiteles, ami megmaradt, ebből kiindulva kell minél többet bemutatni. Nehézség, hogy a kert "élő műemlék", tehát állandóan változik. Jó példa Fertőd: itt a 18. században két komplett barokk kert követte egymást, a második különösen nagyszabású, Mária Terézia látogatásakor óriási ünnepségek színhelye volt. Aztán a hercegi udvar több mint száz évre elhagyta a kastélyt, a 19. század végén költöztek vissza. A kertet historizáló stílusban átalakították, egyes részeit angolparkszerűen, a reprezentatív részeket geometrikus, "neobarokk" formában. A terveket Anton Umlauft, a kor jeles kerttervezője, a császári kertek, köztük Schönbrunn vezetője készítette.

Fertőd, Eszterháza

A 20. század elejére megváltozott, csökkent a reprezentációs szerep, szűkültek az anyagi lehetőségek. A melléképületek egy része elpusztult, az egykori bábszínházat, narancsházat magtárrá alakították. Az első világháborúban krumplival vetették be a barokk kert legpompásabb részét, a partert. Eszterházán az egyes kertrészekről külön történeti kutatás készül. Ásatások már feltárták a régi szökőkutak alapjait, de a szobrokat egyelőre keressük. Mára a 100 éve ültetett, eredetileg másfél méteres, kúp alakúra nyírt tiszafák 4-5 méteresre nőttek, formájukat vesztették. Ám nyilvánvaló, hogy a 200 darab százéves tiszafa is kerttörténeti értéket képvisel, úgyhogy ezekkel is kell kezdenünk valamit. Tehát a helyreállítás célja nem egyszerűen egy régebbi vagy épp a legutolsó kert rekonstrukciója, hanem a döntést körültekintően kell előkészíteni. Minden helyszínen más a teendő, és a fenntartás költségeire is gondolni kell.

Mit csinál egy főkertész télen?

A kutatás mellett még mindig vannak "tűzoltó" munkák: a bozótirtás, az elöregedett, életveszélyes fák kivágása, a száraz ágak eltávolítása. Látványos eredményeket hoz a következő szezonra a fertődi, a dégi, a tatai és a füzérradványi parkban tervezett növényszelekció, amely az elmúlt évtizedekben spontán nőtt fák eltávolításával az értékes példányok megóvását és a parkok térkompozíciójának helyreállítását szolgálja.

Kerttörténészként több kutatásban részt vesz, például a budai villák kertjeinek felmérését vezette. Mi a helyzet a fővárosban?

Magyarországon csupán 140-150 kertet tartanak nyilván műemlékként. Pedig az igazán értékes, az eredeti koncepciót tükröző történeti kertek száma megközelíti az ezret. Budapesten elkeserítő a helyzet: ha minden jól megy, a kertészeti egyetem felső arborétuma lesz az első olyan kert, amelyet nem egy műemléki épület "zöldtartozékaként", hanem önálló történeti kertként nyilvánítanak védetté. Ehhez képest több száz értékes kert található a fővárosban, főleg budai villakertek, amelyek folyamatosan pusztulnak. Korábban a kitelepítésekkel letűnt kertkultúra volt az ok, ma pedig beépítések, telekspekulációk áldozataivá válnak. Az Orczy- és a Füvészkert is műemléki gondozást igényel. A legszörnyűbb talán közparkjaink állapota. A Városligetet és a Népligetet a hetvenes évek nagy beavatkozásai óta nem újították fel, pedig nagyon értékesek. A Városliget a világ első olyan közparkja, melynek megtervezését egy város rendelte meg pályáztatással, 1813-ban. Több kor, különösen a 19. században megerősödött polgárság művészi elképzeléseit, társadalmi berendezkedését tükrözi. Ezek a parkok - amellett, hogy ki kell elégíteniük a ma emberének rekreációs igényeit - műemléki védettséget és bánásmódot is megérdemelnének.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2003/50).

Fotó: nemzetimuemlek.hu (2)

Tovább olvasom

Teljes kiőrlés – Orfűi vízimalom

Hazánk egyetlen működési engedéllyel rendelkező, a látogatók fogadásán kívül bérőrléssel is foglalkozó patakmalma Orfűn található.

Az idegenforgalomból szépen prosperáló mecseki falu joggal hirdeti magát úgy, hogy az év minden szakában érdemes felkeresni. Az új Aquapark októberben már csendes, de a tó körül most is kirándulók, biciklisták, horgászok élvezik a késő őszi napot. Az 1960-as években mesterségesen kialakított tórendszert ugyanaz a patak táplálja, amely a vízimalmot is hajtja. A feltáratlan, ráccsal lezárt Vízfő-barlang szájából eredő vízfolyás mellett Csete György Forrásháza áll: az organikus építészet egyik első hazai alkotása az 1970-es évek elejéről ma már műemlék.

Az orfűi vízimalom ma is működik (Fotók: Göndör Péter)

A takaros épület falán molinó hirdeti, hogy a Malommúzeum idén (2010-ben) negyvenéves. Vízimalom azonban már az Árpád-kortól működött itt, kezdetben a közeli cisztercita kolostor fennhatósága alatt. Jelenlegi formáját a 19. század közepén nyerte el, ekkortól - sok ezer társával együtt - az 1950-es államosításig használták. Az utolsó tulaj, a kitelepített sváb Nicsinger Henrik már nem láthatta, hogy a berendezések nem élik túl a közösségi tulajdonba vételt. Az 1970-es helyreállítás néhány régi fénykép és az egykori molnársegéd emlékei alapján történt, a hiányzó elemeket a pécsváradi, zengővárkonyi és kökénypusztai malomból pótolták. Ezután múzeumként funkcionált, és csak az 1994-es nagyobb felújítást követően állították újra üzembe. Hasonló, működőképes malom Velemben, Örvényesen és Túristvándiban is van, ám az orfűi az egyetlen, amelyik a szükséges engedélyek birtokában hivatalosan is őrölhet gabonát.

Vadul zakatol

"A malomnak nincsen köve, mégis lisztet jár, / tiltják tőlem a rózsámat, mégis hozzám jár" - ha eddig csak a népdal második sorát tudtuk értelmezni, ideje végére járni az elsőnek is. A hengermalom esetében nem kövek, hanem különbözőképpen rovátkolt hengerek végzik az őrlést. A 19. századi magyar malomipari forradalom, a Ganz Ábrahám és Mechwart András által tökéletesített berendezések, illetve a speciális magasőrlési eljárás egy csapásra a világ élvonalába emelte a hazai malomipart: az újítások világszerte elterjedtek, és nagyrészt a mai, modern technológiájú gépekben is használatosak.

Az ágas-bogas, egyszerre archaikus és futurisztikus szerkezet álló üzemmódban is figyelemre méltó jelenség. De amikor megnyílik a zsilip, végképp bele kell szeretni. Minden vadul zakatol, páternoszter alapon működő kosárkákban (ún. serleges felvonó) "utaznak" felfelé a magok, rafinált módon válik el az ocsú a búzától, nem beszélve az egerekről (ezen a ponton ők is elválnak). Három hengerszéken folyik az őrlés, több rostán a válogatás. A síkszita például - hitelügyintézőket megszégyenítő alapossággal - 17 osztályba sorolja az eredményt a legdurvább takarmányliszttől a darán és a dercén át a réteslisztig, valamint az újabb őrlésre visszaforgatott finomlisztig.

Míg manapság különböző kódok jelölik a lisztfajtákat (tessék megnézni otthon a csomagolást!), addig régen rágással teszteltek: ha a sikértől kellően nyúlós lett a liszt, akkor jó volt a minősége. Lehull a lepel a nullás lisztről is: ez rovátka nélküli hengerek közt készül; és meggyőződhetünk róla, hogy a régen kizárólagosan ismert, ma orcátlanul túlárazott teljes kiőrlés valójában sokkal primitívebb eljárás, amelyhez képest óriási fejlődést jelentett a fehérliszt előállítása. Ráadásul teljes kiőrlésnél a nemritkán szennyeződéseket, baktériumokat tartalmazó külső héjat is bedarálják - és ugye, emlékszünk még a tavaly nagy vihart kavart esetre, amikor felmerült, hogy egy kislány esetleg fuzáriummal fertőzött gabonától kezdett 5 évesen menstruálni.

Szárazmalom, olajütő

A vízimalom mellett, egy külön épületben látható a Mekényesről áttelepített, itt sosem használt szárazmalom. Nem kevésbé tiszteletre méltó szerkezet. A közel tíz méter átmérőjű járgánykerékbe két lovat fogtak be, a korabeli humánerőforrás-menedzsment jegyében nem az átellenes oldalon, hanem egymáshoz közelebb: így csak az első állatot kellett embernek vezetnie, a második követni tudta társát. A malomnak a közösség életében betöltött központi szerepére bizonyság, hogy a háromóránként cserélt állatokat a falu adta, kötelező jelleggel.

Míg a szárazmalom a hét hat napján működött, addig az épület hátuljában található olajütő csak szombaton. A magvakat előbb megdarálták, meleg sajtolásnál meg is pörkölték, majd két hatalmas, egyenként közel másfél tonna súlyú gerenda lassú záródásával préselték ki az olajat. Eleink telített zsíroknak és szívbarát margarinnak hírét sem hallották: a repce, a tökmag, a napraforgó olaját elsősorban világításra használták, étkezéshez főként állati eredetű zsiradékot fogyasztottak. Hogy mégsem vált népbetegséggé az infarktus, azt többek közt az itt is bemutatott kézi malmok is szavatolták - az őrlőkövek némelyike a prehisztorikus időkből való.

Az alapítványi formában működő múzeum ügyesen él a lehetőségekkel: az idegenvezetéses malomtúrán kívül kézi dagasztású kenyeret sütnek a nyári konyha kemencéjében, így a búzától a kenyérig összeáll a folyamat (közben azért jól csúszik a magunkkal hozott vizes zsömle). Emellett az Orfűi Vízimalom Bt. bérőrlést is vállal, megrendelés leginkább Németországból és Skandináviából érkezik. Mivel itt relatíve kis mennyiségeket is meg tudnak őrölni, nem kell összeönteni a különböző beszállításokat, mint egy-egy nagyobb üzemben, ezért garantált a liszt minősége.

Köszönet Náfrádi Balázsnak a vezetésért.

Orosz Ildikó

Fotók: Göndör Péter

A cikk és az első kép a Magyar Narancsban jelent meg (2010/42.)

Tovább olvasom