elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2018. szeptember 10., hétfő

Kisgyereket mentett a 78 éves Batthyány Ilona – a grófnő ruhástul ugrott a vízbe

Batthyány Ilona, az első független magyar miniszterelnök lánya hosszú életének nagy részét cinkotai birtokán töltötte. Barátságos, közvetlen, az alkalmazottai jóllétére odafigyelő úrnőnek ismerték. Ha elhívták, elment a paraszti lakodalmakba, és még idős korában is szívesen vette, ha a legények felkérték egy csárdásra. Mindenkor az elesettek gyámolítója, de ha a Habsburgokról volt szó, akkor igazi troll.

Cinkotai emberek felmenőiktől számos anekdotát őriznek róla. Egykori alkalmazottja, az idős Ganyecz István bácsi például így emlékezett rá egy feljegyzés szerint:

"Egy alkalommal éppen tetőjavítást végeztünk, amikor váratlanul meglátogatott bennünket. Piszkos munkaruhában voltam.

– Fiam, fiam, micsoda ruhád van? Gyere le! Jöjj be az irodámba!
Amikor bementem, kinyitotta az egyik szekrényt és így szólt:
– Válassz magadnak ruhát! De előbb próbáld fel!
Téli ruhát, báránybéléses kabátot is adott."

Lefékezte a császárt

A grófnő életét a jótékonykodás töltötte ki, talán mert a sors nem bánt vele kegyesen. Hét éves volt, amikor édesapját, Batthyány Lajost kivégezték. A család vagyonát jórészt elkobozták, Ilona anyjával, gróf Zichy Antóniával emigrációba kényszerült. Később, hazatérte után, 18 évesen gróf Keglevich Bélához ment felségül, egy fiuk született, de kapcsolatuk megromlott. Elváltak.

Második férje, Beniczky Gábor (akié Cinkota is volt) vagyonát eltékozolta, majd öngyilkos lett. De ami legjobban fájt Ilonának: kislánya, Lea háromévesen meghalt. A grófnő élete végéig gyászolta, és megőrizte ruhácskáját.

Batthyány Ilona 22 évesen, első házassága idején. Kezében édesanya, Zichy Antónia képét tartja, 1864.

Batthyány Ilona a vallási demokratizmus jegyében a cinkotai református és a katolikus templomba is eljárt. Nem volt finnyás: az első világháborúban ápolónőként személyesen vett részt a sebesültek ellátásában. Számos jótékony szervezetet támogatott, cinkotai kastélykertjét pedig felajánlotta az árva leányok nevelőintézetének megépülésére – ez a szép, több mint 100 éves épület ma is áll, itt működik a Szerb Antal Gimnázium.

A grófnő von Haus aus a magyar függetlenség elkötelezettje volt, és látványosan utálta a Habsburgokat. A legenda szerint egyszer Ferenc József császár négylovas hintaján gödöllői kastélyába igyekezett. Amikor ez a grófnő tudomására jutott, befogatott hatlovas hintajába, Cinkotánál bevágtatott a császár elé, és csak lépésben engedte őket Kerepesig haladni. Amikor a császár megtudta, kivel van dolga, szó nélkül hajtatott tovább.

Vízből mentett kisgyereket

Batthyány Ilona nevezte el Cinkota kis patakját Caprerának, ami újabb fricska volt az osztrák császáriak felé, hiszen a Caprera egy kis Földközi-tengeri sziget neve, ahol az olasz szabadságharcos, Garibaldi élete utolsó szakaszát töltötte. 

A Caprera kiszélesedő medre kedvelt fürdőhely volt a századelőn, a grófnő is előszerettel úszott itt (később a patak mentén, kissé lejjebb nyílt meg a cinkotai strandfürdő). Levéltári források tanúsítják, hogy egyszer az idős grófnő nagy lélekjelenléttel kimentett egy fuldokló kisgyereket a vízből, és ezért miniszteri kitüntetésben részesült.

Erről az esetről így ír egy 1920. december 23-án kelt minisztertanácsi emlékeztető (betűhív szöveg):

"Ladik Gyula belügyminiszteri államtitkár előadja, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja az 1920. évi augusztus hó 30-án kelt ad.595. számu felterjesztésében özv. Beniczky Gáborné szül. Battyhyány Ilona grófnőnek áldozatkész magatartással véghezvitt életmentéséért magas elismerésben részesítését hozta javaslatba.

A hatóságól beérkezett adatok szerint az életmentés a következőképen történt:

Belovai Gáborné született Zsigai Rozália czinkotai lakosnak a czinkotai Caprera elnevezésű szabadfürdő bérlőjének Gábor nevű ötéves gyermeke 1920. évi június hó utolsó napjainak egyik délelőttjén közvetlen a víz partján lévő kabinok előtti padlózaton játszadozott, midőn egyszerre 

egyensulyát veszítve, fejjel előre a vízbe zuhant. A fürdőkben abban az időben a gyermek anyján és az ekkor már felöltözőben levő özv. Beniczky Gáborné született Batthyány Ilona grófnőn kívül senki sem volt. Az anya, az ijedségtől lélekjelenlétét elveszítve, gyermekének megmentésére nem tett kísérletet, 

a jelenlevő Batthyány Ilona grófnő azonban nyomban ruhástul utána ugrott s a gyermeket, kit már a víz a színhelyről körülbelül 15 méterre levő zsilip felé sodort, szerencséssen kimentette. A baleset szinhelyén a víz nem mély, de sodra erős, ugy, hogyha segítség nem érkezik, az uszni nem tudó kis gyermeket a zsilipnél levő mélyebb viz felé sodorta volna s ott pusztult volna. Az előadottak alapján és különös figyelemmel arra, hogy az életmentő özv. Beniczky Gáborné született Battyány Ilona grófné elaggott korban levő 76 éves nő, – nevezettnek áldozatkész magatartásáért, mellyel egy ember életét megmentette, magas elismerésben való részesítés iránt előterjesztést tenni szándékozik. Kéri minisztertanácsot, hogy ezen előterjesztéshez hozzájárulni méltóztassák.

A minisztertanács hozzájárul."

Valójában Batthyány Ilona néhány nap híján már 78 éves volt az életmentő akció idején. Szép kort ért meg: majd' 87 évet. Vagyonát jótékony célra hagyta, személyes tárgyait kedves alkalmazottai közt osztotta szét. Nyughelye a Fiumei úti sírkertben, a Batthyány mauzóleumban látható, mellette korán elhunyt kislánya, Lea parányi koporsója.

Orosz Ildikó

*
Köszönöm Szili Mártának a minisztertanácsi értesítő szövegét, melyet ő talált az Országos Levéltár digitális archívumában.


Itt pedig a Caprera-patakról és a cinkotai strandfürdőről.

Fotó: Schrecker Ignác/MNM

2018. szeptember 3., hétfő

"Kedves kolléga, ezt a tantervet ne tartsa be" – Interjú Vekerdy Tamás pszichológussal

Az ország legnépszerűbb pszichológusa mindig sokat ostorozta a magyar iskolarendszert, de az utóbbi évek oktatáspolitikai fejleményeit egyenesen katasztrofálisnak tartja. 
A legfrissebb adatok szerint az egy tanulóra jutó ráfordításunk az alapképzéstől a diplomáig az OECD-átlag fele. Nálunk a legalacsonyabb a pedagógusok fizetése a más hasonló képzettségű szakmákhoz képest is. (Megjegyzés: Az interjú 2015 őszén készült, a benne szereplő számadatoknál léteznek frissebbek – O. I.)
Vekerdy Tamás: Jelenleg az oktatás – és az egészségügy, szociális ügy, menekültügy – kezelése dilettáns és embertelen. Ellenzékben még minden párt azt mondja, hogy nézzétek meg a finneket, a dél-koreaiakat, a szingapú­riakat: a lehetőségeikhez képest az oktatásra rengeteg pénzt fordítottak, és lám, feljött a gazdaságuk. Ugyanez a párt kormányra kerül, és az első 60-70 milliárdot, majd további 100-200-at az oktatásból kanalazza ki. Közoktatást így lerogyasztani, egészségügyet így elrohasztani, szociális ügyet így megsemmisíteni… Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez nemzetrontás. Ezen a területen nyugszik egy közösség jövője.
Kik találják ezt ki, hol vannak a szakemberek? Sehol. Hiába kéri fel a kormány Klinghammer professzort, hogy dolgozza ki a felsőoktatási stratégiát, amelyet el is fogadnak, egyetlen ellenszavazat, a kereskedelmi és iparkamara elnökéé (Parragh László – O. I.) elég, hogy a kormányfővel karöltve megfúrják az általuk megrendelt, elfogadott straté­giát. Pedig ez tényleg nem pártpolitikai ügy. Ki mondta ki először, hogy az új köznevelési törvény rossz? A Fidesz oktatási kabinetjének elnöke, Pokorni Zoltán, akkor még az Országgyűlés oktatási bizottságának elnöke is. Ugyanő megállapította, hogy a Nemzeti alaptanterv túlzsúfolt és taníthatatlan, és konferenciát szervezett Pálinkás Józseffel, az Akadémia elnökével Mit mondanak a tények címmel, amely lényegében arról szólt, hogy a tények ellentétben állnak az új köznevelési törvénnyel és a NAT-tal.
Ordító dilettantizmus tombol, aminek a gyerekek és az ország látja kárát. Az egyetlen értelme, hogy felülről, egyetlen gombnyomással, az íróasztalról irányíthassák az egészet. Gróf Széchenyi István éles szavakkal tiltakozott, amikor a Bach-rendszer kultuszminisztere, gróf Thun Leo egységesítette a tantervet a birodalom középiskoláiban és teletömte tanulnivalóval. Tudós hülyéket fogunk nevelni, nem pedig felelős állampolgárokat, mondta Széchenyi, mert nem nagy tananyagra van szükség, hanem diszkusszióban fejlik a karakter – ezért vannak nagy államférfiai a szabad népeknek, és csak tudós hülyéi a rab népeknek.
Ha ad absurdum felkérnék oktatáspolitikai tanácsadónak, milyen intézkedéseket tartana a legsürgetőbbnek?
A Fazekas-gimnázium most nyugdíjba ment, kitűnő igazgatója, Hámori Veronika mondta, amikor erről kérdezték, hogy egy évig nem csinálna semmit, és erről biztosítaná a pedagógusokat. Fontos lenne nyugalmat teremteni. Ugyanakkor a rendszer nyilvánvalóan működésképtelen. Vissza kell adni az iskolákat az önkormányzatoknak, csak a szegény településeknél szükséges állami segítség. Nem kell mindent egy kaptafára szabni, finoman igazodni kell az igényekhez. Finnországban is van alaptanterv, de ehhez tartozik egy miniszter asszonyi levél, amely úgy szól, hogy kedves kolléga, ezt a tantervet ne tartsa be, alakítsa a mindenkori helyhez, időhöz és az egyes gyerekekhez!
A differenciálás a modern pedagógia alapszava, amely 27 fős osztályban is lehetséges, de ezt is meg kell tanulni. Le kell vonni a világ 25 legjobban működő iskolarendszeréről szóló McKinsey-jelentés konzekvenciáit. Ezekben az országokban a kezdő pedagógusok bére azonos a versenyszféra kezdő bérezésével. Nem kell borzasztó sokat adni, de rögtön az elején magasról kell indítani, még ha utána nem is emelkedik olyan mértékben, mint a versenyszférában.
A másik: ezekben az országokban rendkívül magas presztízsű a pedagógusi pálya. Óvónőnek, tanítónak, tanárnak nehéz bejutni az egyetemre, végzés után azonban óriási szabadságot kapnak. Finnországban a tanár szabad pálya, mint az orvos, ügyvéd, építész: azt csinál, amit akar. Amikor 2001-ben, a nevezetes PISA-felmérésből kiderült, hogy a finnek milyen jól teljesítettek, mi pedig milyen gyatrán, akkor mi azt mondtuk: rossz a mérés! A németek, akik sokkot kaptak attól, hogy a középmezőnyben végeztek, azonnal repülőre ültek, és mentek Helsinkibe. Egyik első kérdésük az volt: Hogyan működik nálatok a tanfelügyelet, hogy ilyen kiváló eredményt tudtatok elérni? A finn válasz: nálunk nincs tanfelügyelet. Nem igaz, hogy mindent ellenőrizni kell!
Egy kitűnő nyugatnémet pedagógus, iskolaalapító barátom mondta, hogy a világ leggonoszabb mondata: megbízni jó, ellenőrizni még jobb. Ezek állítólag Lenin szavai. Eszerint a jelenlegi oktatásunk lenini alapokon nyugszik.
Nem talál olyan elképzelést, amivel egyet tud érteni? Például a közösségi szolgálat az érettségi előtt személyiségfejlesztő és kapcsolódást jelent a való világhoz. A 9 évfolyamos általános iskola, bár egyelőre csak ötlet, megerősíthetné az alapkészségeket.
Persze, jó a közösségi szolgálat, de ha központi nyomásra hirtelen elrendelik, akkor olyan lesz, mint amikor a szocialista brigád színházba ment. Ki volt töltve, de senki nem volt ott, söröztek, egy ember lepecsételtette a papírokat a színházzal. Kilencosztályos iskola? Igen, az északi államok többségében is az van – de míg ott minden iskolában töltött évvel csökken a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége, addig a magyar iskolában minden évvel nő. Most akkor nőjön kilenc évig, amíg ott kilenc évig csökken?
Ezek az elgondolások önmagukban semmit nem jelentenek, belső szemléletbeli változásra lenne szükség. Mérei Ferenc (balra, a képen) mindig azt mondta: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Mindenki hőbörgött, hogy tanár úr, az élet nem kerti ünnepély, fontos a monotóniatűrés, a feladattartás. Mérei makacs ember volt, ilyenkor mindig megismételte: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Mert az élet, a világ, az ember nem unalmas. Ha úgy beszélnek róla, hogy unod, vagy rosszul mondják, vagy te nem vagy elég érett, fölöslegesen ülsz ott. Szegény Mérei nem érhette meg, hogy 1996–97-ben az agyfiziológusok kimutatták – és ezt Freund Tamás agykutató mindig elmondja –, hogy öröm, vagyis pozitív érzelmi hangoltság nélkül nincs hatékony tanulás.
A magyar iskola egyhez ért: szorongást kelt. Nem azt kérdezi, mint egy boldogabb északi: Mit tudsz, kisfiam? Fütyülni, táncolni, faragni? Nagyszerű! Hanem azt kérdezi, mit nem tudsz. Karácsony Sándor a két háború közt találóan állapította meg, hogy az iskola abszurd hely: az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolni, aki nem tudja. Ez máig így van. Holott a nagyszerű pedagógusok pontosan tudják, hogyan lehetne elérni, hogy a gyerek szeressen járni, jól érezze magát, ne szorongjon. Nem kell felelni, rengeteg időnk van, nem osztályozlak, de tudom, hol tartasz! Csodálatos, ahogy Winkler Mártánál, Lányi Mariettánál a harmadikos gyerekek pontosan tudják értékelni magukat és egymást. Mi ezt mind nem hisszük el, és a gyerekek ellenében próbáljuk működtetni az iskolákat.
Ez mélyről jön, nem írhatja kizárólag a jelenlegi kormány számlájára.
Nem is írom, de azt, hogy ennyire zsúfolt, vacak alaptantervet írtak, azt igen. Még a nyolcvanas években Dunakeszin, egy évnyitón felállt egy nagyszerű tanító néni, és elmondta, lakótelepen tanítunk, a gyerekeink beszélgetni szeretnének, és tudjuk, hogy erre volna szükségük, de nem tehetjük, mert hajt a tananyag. Mire az igazgató felugrott, Jolikám, eszedbe ne jusson beszélgetni, a tanács művelődési osztálya a tananyagot kéri számon! Pedig igen­is beszélgetni kéne. A kevesebb több, tudja ezt a finn iskola, ahol 4 órát tanulnak naponta a gyerekek, nincs nulladik meg hetedik-nyolcadik óra. Mi csodálkozunk, hogy a 85 éves bácsi mennyi mindenre emlékszik a gimnáziumból, a fiatal meg, aki tavalyelőtt érettségizett, nem tud semmit. Persze, mert a 85 éves bácsi sokkal kevesebbet tanult. A kevés, jól strukturált információ orientál és maradandó; a nagy tömegű, strukturálatlan információ dezorientál és felejtésre ítéltetik.
De a legutóbbi PISA-méréseken visszaestek a finnek, az élen kizárólag ázsiai országokat találunk, ahol teljesen más a módi: hosszabb tanulási idő, kevés szünet, éjszakába nyúló leckék, különórák. Az angolszász országok pánikolnak, hogy elvesztik a versenyképességüket. Egyedül a kreativitás terén jobbak a nyugati gyerekek, mint az ázsiaiak.
Épp ez a kérdés! Olyan gyerekeket akarunk-e kiképezni, akik jól működő fogaskerekek lesznek egy nagy gépezetben – nevezzük őket alattvalóknak –, vagy kreatív, vállalkozásra kész embereket készítünk elő? Hadd mondjak egy példát! Az első PISA-méréseken volt egy feladat: számítsd ki az Antarktisz területét! Megadták a térképet, a méretarányt, talán egy 100 km-t jelölő vonalkát. Mit csinál a magyar gyerek? Hozzá sem fog, mert az Antarktisz egy csipkés izé, nem téglalap, nem kör, nem háromszög, ő ezt nem tanulta. Mit csinál a finn gyerek? Berácsozza 100×100-as hálóval, megszámolja a teli négyzeteket, a feleket, és ahol csak egy pici van, összeadja, és jó közelítéssel megbecsüli a területet, amit a feladat megenged és elfogad. Azt kell látni, hogy nem japán töltőtollakat gyártanak Amerikában, hanem amerikaiakat Japánban. Legalábbis egyelőre.
Már megint a finnek. Update 2016: És most már az észtek is(Fotó: Smithsonian.com/Stuart Conway)
Mindennapos testnevelés, több ének és rajz, és most tekintsünk el attól, hogy a felmenő rendszerben emiatt több órája van egy elsősnek, mint egy negyedikesnek. De ezek a készségek ön szerint is fontosak.
Elsőtől negyedikig semmi szükség testnevelésórára. Rengeteg mozgásra igen. Miért olyan nagy a kisgyerek feje a testéhez képest? Mert felnőttagyveleje van. Tüdőlebenyének felszíne viszont csak egyötöde a felnőttének. Ezért 4-5 órát üvöltve kéne a szabad levegőn töltenie ahhoz, hogy az agya elég oxigénhez jusson. Fogócskázzon, bújócskázzon, kidobósozzon, hintázzon, ugrálókötelezzen! Nagyon kell a mozgás, de nem az irányított tornaóra.
Elsülhet ez jól is. Mivel nincs elég tornatermi kapacitás, kicsapják a gyerekeket az udvarra, és mindenki boldog, nem?
Sajnos ritkán történik így. Nemrég mesélte egy szülő, hogy náluk az iskola körül futtatják a gyerekeket – szigorúan tornasorban! Rendszeresen sírva jön haza a kislány, mert ő a legmagasabb, neki kell elöl futnia. Közvetlen mögötte egy kövérkés kislány lihegi: „Viki, lassabban!” Utána egy cingár kisfiú: „Viki, gyorsabban!” Ezek az őrületek magukon viselik a központból elrendelt, militáns szakszerűtlenség minden bélyegét. Ami a kötelező énekórát illeti: Sopronban végeztek egy kísérletet, 11 óvodai csoportban kötelező ének-zenei foglalkozás volt, egyben nem, de ott szabad játék, séta, kertészkedés közben lehetett énekelni az óvó nénivel. Ahol kötelező volt, ott a gyerekek kizárólag a foglalkozáson énekeltek. Ahol nem volt, ott háromszor-ötször annyit énekeltek spontán módon. Nem lehet mindent kötelezővé tenni és központilag meghatározni. Úgyis összecsiszolódnak a dolgok. Ha a nagyjából azonos életkorú gyerekeket teljesen rá­bízom az azonos kultúrában tanító tanárokra, hogy mit tanítanak (volt ilyen vizsgálat), akkor kiderül, hogy néhány dolgot mindegyik megtanít. Ez az egységesítési mánia minden szellemi tevékenységre ártalmas. Nincs irányított szellemi élet, nincs irányított művészet, nincs irányított iskola.
A korábbi kormányok oktatáspolitikájával tudott azonosulni?
Mindig sokat kritizáltam a magyar iskolarendszert, már a Kádár-korban is, aztán végig a rendszerváltás után. De tény, hogy 1985-től, amikor Gazsó Ferenc és munkatársai létrehoztak egy reform közoktatási törvényt, sok jó dolog történt. Különösen 1990 után, amikor bejöttek a modern módszerek, a reggeli beszélgetőkörtől a kooperatív tanuláson és a projektmódszeren át a témahétig. Megjelentek az alternatív pedagógiák, köztük a nemzetközileg ismert Montessori, Waldorf, Freinet, és olyan egyéni alternatívák, mint Winkler Mártáé (a Kincskereső Iskola alapítója – O. I.), a Lányi Marietta Gyermekek Háza, Horn Györgyék AKG-je vagy a Politechnikum. Mindez elkezdte gyerekközpontúvá formálni a magyar közoktatást. A gyerekközpontú nem azt jelenti, hogy szeretem a gyerekeket, bár ez sem árt, hanem azt, hogy kíváncsi vagyok, milyenek valójában, mikor mire van szükségük, és ezt hogyan lehet közvetíteni feléjük. Ma már úgy látom, az általam sokat kritizált, rendszerváltozás utáni első húsz év jó volt, noha természetesen akkor is adódtak problémák.
Például?
Jó dolgok hirtelen kimentek, mint jelszavak. „Integrálás!” Csakis integrálva lehet oktatni, ezt Ausztráliától Svédországon át Amerikáig mindenki tudja. De ezt is meg kell tanulni. Nem mondhatja egy önkormányzat, hogy nagyobb lesz a normatíva, gyerekek, integráljatok, miközben az érintetteknek fogalmuk nincs, hogy kell ezt csinálni. Ez rossz annak, akit integrálnak, rossz az osztálynak, szörnyű a pedagógusnak, és lejáratja az ügyet. Nem lehet a semmibe kipöccinteni ilyen jelszavakat és gyorsan elintézni.
Erről eszembe jut, hogy a jelenlegi kormány egyik első intézkedése volt a buktatás visszaállítása. A buktatásról a legalaposabb vizsgálatot Worth és munkatársai készítették, magyarul is hozzáférhető, Nagy József, a kitűnő szegedi professzor többször ismertette. Osztályismétlésre szánt gyerekek egy csoportját megbuktatták, a másikat továbbengedték. Egy év múlva tizenkét faktort mértek, nyolcban semmi különbség nem volt, háromban a továbbengedettek egyértelműen jobban teljesítettek, és csak egyetlen faktorban, a mechanikus számolásnál mutattak minimálisan jobb eredményt az osztályismétlő gyerekek. Pontosan tudjuk, hogy nem megoldás a buktatás, más módszerekre van szükség. Például pedagógiai asszisztensekre.
A gondolatai sok szülőével rezonálnak, de vannak, akik önre hivatkozva olyasmit kérnek számon a tanárokon, amiről ők nem tehetnek. Ez nem könnyíti meg a munkájukat.
Fontos, amit mond, és ha így van, az nagy baj. Csodák csodája, a magyar iskolarendszerben még mindig vannak nagyszerű tanárok. Már rég el kellett volna menekülniük, de itt vannak, mert igazán érdeklik őket a gyerekek. A szülőknek tudniuk kellene, hogy a pedagógusok, sokszor jobb meggyőződésük ellenére, irtózatos nyomás és egzisztenciális fenyegetettség alatt állnak. Sok év elkötelezett munka után portfóliót kell írniuk, amit senki nem fog elolvasni. Emlékszem, egyszer a győri helyi rádióban hallottam, hogy óvodásokat kérdeztek: Miért van az, hogy két hete csak a dadusok vannak veletek? Mire egy élénk kisfiú: „Mert az óvó nénik a minőségüket biztosítják.” Egyre több az adminisztráció, és egyre kevesebb idő jut a gyerekekre. Volt egy barátom, aki az 1970-es években az mondta: „Nem akarok orvoshős lenni, egyszerűen csak orvos akarok lenni.” Kicsit hasonló a helyzet ma az oktatásban. Vannak tanárhősök, akik mindent megpróbálnak a gyerekek érdekében.

Ünnep, oly szép (Az interjú 2015 karácsonya előtt készült – O. I.)

A karácsony afféle katalizátor, amely a családban a jót és a rosszat is felszínre hozza.



Valóban gyakran robbannak a dolgok, megszaporodnak az elköltözések, szakítások, öngyilkosságok, nagy a feszültség. Ahelyett, hogy az emberek karácsony előtt kivennének egy kis szabadságot, hogy kipihenjék magukat, rohannak, mindent letudnak, nem beszélve arról a marhaságról, hogy sokan úgy érzik, hat órára állnia kell a fának, ki kell sülnie halnak, el kell készülnie a bejglinek. Ettől meg lehet őrülni. Természetesen az ünnepeknek lenne egy mélyebb, ha úgy tetszik, kozmikus értelme, amely összefügg a napjárással. A karácsony egybeesik a téli napfordulóval, a legsötétebb nap után elkezd világosodni, és „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – kérdezi Shelley. Az ünnepeknek fontos szerepük volt az emberek életében, ritmizálták az évet. A paraszti életet nyáron kemény munka jellemezte, télen jött a kiengedés, kukoricamorzsolás, mesélés. A bolygók járásához kapcsolódó ünnepek, a karácsony, a húsvét, de a kínai újév, a ramadán is arra figyelmeztetnek, hogy van összefüggés köztünk és a világegyetem közt, és erre a testünk biológiailag is reagál.

Tudjuk, hogy nem kéne befeszülni, sokszor mégsem sikerül. Hol rontjuk el?


Ott kezdődik, hogy egyáltalán nem vesszük komolyan, és nem is tudjuk, miről van szó. Az evangéliumokat például senki nem olvassa egy országban, amely magát kereszténynek nevezi. Idézhetném, hogy jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mondja Jézus, mire a tanítványok tiltakoznak, de Jézus azt feleli, ha egyet nem fogadtatok be a legkisebbek közül, akkor engem nem fogadtatok be. Hol van ez az evangéliumi magatartás a menekültpolitikánkban? Jó, Beer Miklós váci püspök emlegeti, hogy ez talán nincs rendben, de Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök szerint egyenesen meg van tévedve a pápa.

Saját családjában sikerült megvalósítani a stresszmentes ünnepet?


Nem hajszoltuk és nem gyötörtük önmagunkat karácsony ürügyén, és ez ma is így van. Persze szokott lenni bejgli, mert a gyerekek – akik mára felnőttek – vágynak rá. De ahhoz csak valamikor karácsony és újév közt, vagy az új évben jutunk el. Emlékszem, milyen békés ünnepünk volt néhány nappal karácsony után, a második fiunk születésekor. Akkor jöttek haza a kórházból, és miért ne lehetne a karácsonyeste másnap vagy harmadnap?

Kisgyerekes szülők dilemmája, hogy ki hozza az ajándékot: Jézuska, angyalka, Mikulás, vagy legyen prózai verzió? Úgy látom, a gyerek maga dönti el, meddig akar hinni a csodában.


Pontosan. A kisgyerek megtudja a nagyobb testvérétől vagy az óvodában, hogy nincs Mikulás, de a Mikulás kell! Arra is van normális válasz, ha idővel rákérdez, hogy: Tényleg ti veszitek az ajándékot? El lehet mesélni, hogy élt egyszer egy Miklós nevű püspök, aki segített egy szegény családon, amelyik éhezett – az eredeti történet szerint egyébként a lányok már el akartak menni prostituáltnak. A püspök aranyat dobott be az ablakukon, és megmentette őket. Mi négy gyerek mellett nem sokat lacafacáztunk, a nagyokkal viszonylag hamar közösen vettük meg a fenyőt. Egy darabig igyekeztünk úgy letenni, hogy a legkisebb ne nagyon lássa, de ha meglátta, az se volt baj. Az olyan történetek, hogy Jézuska átrepül a szobán, és beteszi a fa alá az ajándékot, szerintem ennek a személyiségnek a megalázása, rossz polgári konvenció. Persze a kisded születése szép és fontos történet. Lényeg, hogy minél természetesebben vegyük az egészet; ha nem feszengjük túl, a gyerekek belenőnek.

Említette az ünnepek mentálhigiénés szerepét. Hogyan hat a társadalmi lelki egészségre, hogy már a legnagyobb nemzeti ünnepeken is megosztott az ország?


Ez katasztrófa. Lásd Babits Petőfi koszorúi című zseniális versét: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek!” Mármint hogy a hatalom 1922-ben Petőfit ünnepli, de mi köze hozzá? Semmi. És ez mindig így van. Életem legnagyobb élménye volt 1956, sok mindent tudtam volna régebben mesélni róla. Ma már meg sem akarom említeni, olyan pokolivá tették az egészet. Olyan emberek bukkantak fel hősként, akikkel soha semmilyen közösséget nem vállalnék. Ott voltam a Szent István körúton az egyetemista menetben, amikor Szabó Sipos Tamás kivágta a zászlóból a címert egy erkélyen, meglengette, aztán lerohant a menetbe. Akkor fantasztikusnak találtam, de mára megutáltam a lukas zászlót, annyira visszaélnek mindennel. Megszüntették, kivégezték, elvették tőlem 1956 emlékét. Egyszer kaptam három papír 500-ast az általam addig ismeretlen, nagyszerű textilművésztől, Székely Júliától. Akkoriban 1956 emlékére kiadtak olyan 500-asokat, amelyeken lukas zászló volt, a művész ezt piros, fehér illetve zöld textil darabkákkal beszőtte, és elküldte nekem postán.

Nem próbálta meg visszavenni 1956 emlékét azoktól, akik kisajátították?


Írtam erről egy utólagos naplóféleséget, amely a Zsidó könyv című provokatív kis könyvecskémben jelent meg. Jegyzetek formájában azt is beleírtam, ki mit mondott bizonyos eseményekről később. Úgyhogy a magam részéről megpróbáltam – ahogy maga fogalmaz – visszavenni ezt az emléket. Régi bölcsesség, hogy van, aki száján hordja hitét és hazáját, van, aki a szívében – az elsőnek egy szavát se hidd.

Orosz Ildikó
Névjegy
1935-ben született, a pszichológia előtt jogot is végzett. Volt házi tanító, színházi statiszta, nevelési tanácsadóban pszichológus, egyetemi docens. 1983-tól az Országos Pedagógiai Intézet főmunkatársa, 1998-tól a pedagógus-továbbképzési módszertani központ alternatív továbbképzési igazgatója. Fontos szerepet vállalt a Waldorf-intézmények meghonosításában. 1989 és 1995 között az iskolázás szabadsága európai fórumának kelet-európai szóvivője, majd alelnöke, 1998–2002-ig az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság elnöke. Sok éve aNők Lapja rovatvezetője, közel harminc könyv szerzője; legismertebb a Kicsikről nagyoknak, legújabb a Nagy családkönyv és a Jól szeretni – Tudod-e, hogy milyen a gyereked?Országszerte tart előadásokat szülőknek, pedagógusoknak.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel (1)
Az interjú és az (1) fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2015/50).

Nem habos torta – Gyerekirodalmi sikerlista, külföldi mezőny

Ez a gyerekirodalmi sikerlista viszonylag régi, de ma is hasznos iránymutatás lehet: a helyezést elért könyvek kisebb része még kapható a kiadóknál, a többit pedig keressétek a könyvtárakban! Külföldi mezőny!

Minden eddiginél nagyobb volt a szórás az elmúlt egy év legjobb gyerek- és ifjúsági könyveinek szavazásán, sok kiadványra érkezett voks, de kevésről gondolták többen is, hogy a legjobb négy között a helye. Magabiztosan emelkedik ki a mezőnyből az amerikai Matthew Dickstől az Egy képzeletbeli barát naplója. Elsősorban 10-14 évesekhez szól, de nagyobbak és felnőttek számára is ajánlható, érzékenyítő olvasmány.

A narrátor neve Budo, aki egy kisfiú fantáziájának szüleménye. Ismeretes, hogy a kisgyerekek bizonyos életszakaszokban képzeletbeli barátok segítségével dolgozzák fel félelmeiket, vágyaikat, örömeiket. Budo kitalálója, a kilencéves Max azonban nem átlagos fiú. Bár a könyvben nincs nevesítve, rá lehet jönni, hogy jó értelmi képességekkel rendelkező autista gyermek, akinek világát - a fura szokások mátrixát, a társas-kommunikációs nehézségeket, a biztonságot és örömöt jelentő mániákat – kiválóan ismeri a pedagógus szerző. A "hétköznapok lelki akadálymentesítéséért" (lásd Csontos Erika kritikáját az ÉS-ben) felelős Budo szintén érdekes egyéniség, aki saját fejlődési utat jár be, számos veszély és akció közepette, s közben előszeretettel elmélkedik a (képzeletbeli) lét nagy kérdésein.
Nagyobb kamasz olvasók kedvencévé válhat John Greentől a Csillagainkban a hiba, melyet nem véletlenül találunk több könyvesboltban a szépirodalmi, nem pedig az ifjúsági szekcióban. A 16 éves Hazel és a 17 éves Gus története "szellemesebb, karcosabb love story a net nemzedékének", más meghatározásban "elégikus komédia". És valóban, a drámai szüzsé – két rákbeteg kamasz találkozása egy segítő csoportban, szerelmük kibontakozása, majd egyikük halála – olyan humorral és életigenléssel párosul, amit nehezen hihetnénk, hacsak nem láttunk volna már hasonlót az életben. Adott két jó fej, intelligens, szexi fiatal, egy nagy szenvedély, egy kis titok meg egy csomó szellemes párbeszéd a halál árnyékában: ez biztosan elég, hogy Hollywood is felfigyeljen, gyorsabban, mint a Tajtékos napokra.
Maximum tizenegyes! A Magyar Narancs gyerekirodalmi sikerlistája, külföldi mezőny (2013. november)
1. Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója (ford. Nagy Boldizsár, Kolibri, 2012) 57 pont
2. Werner Holzwarth-Wolf Erlbruch: Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére (ford. Győri Hanna, Pagony, 2013) 52 pont
3. John Green: Csillagainkban a hiba (ford. Bihari György, Gabo, 2013) 30 pont
4-6. Szergej Szedov: Anyukamesék (ford. M. Nagy Miklós, Vivandra, 2013);
Patrick Ness-Siobhan Dowd: Szólít a szörny (ford. Szabó T. Anna, Vivandra, 2012);
Lois Lowry: A fiú (ford. Dobosi Beáta, Animus, 2013) 25 pont
7. Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései (ford. Gyuris Norbert, Alexandra, 2012) 21pont
8. Otfried Preu§ler: Torzonborz, a rabló (ford. Nádori Lídia, Kolibri, 2013) 18 pont
9. Daniel Pinkwater: A titokzatos gyíkzenekar története (ford. Pék Zoltán, illusztráció: Stark Attila, Európa, 2013) 13 pont
Szavazóink: Both Gabi, Gombos Péter, Komáromi Gabriella, Kucska Zsuzsa, Lovász Andrea, Nagy Boldizsár, Németh Eszter, Pompor Zoltán, Rácz I. Péter, Szekeres Nikoletta, Varga Betti
A szavazóknak 4, az elmúlt egy évben (2012. november – 2013. október) magyarul megjelent külföldi gyermek- vagy ifjúsági könyvet kellett megnevezniük. Az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik 3 pontot kapott. A listára szabályaink szerint legfeljebb 11 cím kerülhet.















Ugyanehhez a korosztályhoz szól, de komor megközelítését adja a betegség és a halál témájának Patrick Ness Siobhan Dowd ötletén alapuló regénye. Dowd emberi jogi aktivistából lett elismert író, aki utolsó művét már nem tudta befejezni, mellrákban meghalt. A könyvet a Káosz-trilógia szerzője, tavalyi sikerlistánk győztese írta meg. A 14 éves kortól ajánlott könyv középpontjában egy kamasz fiú lelki vívódásai állnak, akit egyedül nevel végstádiumban lévő, rákbeteg anyja. A metaforikus történet valójában egy belső utazás, amelyben a tagadás, a düh, az elfogadás és az elengedés fázisait követhetjük végig. A fiú belső démonait Jim Kay fekete-fehér grafikái fogalmazzák képekké, az IBBY "év gyerekkönyve" díjas fordítás Szabó T. Anna munkája. A könyv még az egyre igényesebb küllemű ifjúsági regények közül is kiemelkedik művészi szépségével.
Számít a külcsín, de egy egyszerű, puha fedelű, jellegtelen című könyv is lehet tartalmas ifjúsági olvasmány: bizonyság erre Lois Lowrytól A fiú. A fiatalok körében nagy népszerűségnek örvendő Az emlékek őre tetralógia utolsó darabja, de önmagában is olvasható. Megbízható színvonalú, a 12-16 éves korosztálynak megfelelő emberi, társadalmi problémákat érintő antiutópia. Egy jövőbeli közösség tökéletes, minden egyenlőtlenségtől, erőfeszítéstől és mély érzéstől mentes, egyhangú életét ismerjük meg. A szülőanya szerepre kijelölt Claire nem a terveknek megfelelően szállítja le "termékét" és az érzelemelnyomó tablettát sem kapkodja, ezért abnormális módon kötődni kezd újszülöttjéhez, ami elindítja a bonyodalmakat.
Nem elképzelt világban, hanem a 90-es évek elején játszódik Stephen Chbosky kamaszregénye, az Egy különc srác feljegyzései – egy újabb "modern Zabhegyező", amelyből film is készült már. Nem érdemes megnézni, elolvasni viszont igen. A 15 éves Charlie érzékeny, társaságkerülő, introvertált fazon, története fontos beszélgetésekre adhat alkalmat a családon belüli bántalmazás generációkon át újratermelődő köreiről.
Ha kellően kikészültünk a súlyos témákat feszegető ifjúsági könyvektől, akkor forduljunk vigaszért a kicsiknek szóló képeskönyvekhez. Egyértelmű konszenzus uralkodik abban, hogy az elmúlt egy év legjobbja e kategóriában a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére. A német szerzőpáros a címben megfogalmazott jogos igény nyomán egy irtó vicces és - bár a téma kapcsán furcsán hathat – letisztult lapozót készített, mely a klasszikus állatmesékhez hasonlóan fontos emberi tanulságokkal szolgál.
Méltán került az élbolyba az orosz Szergej Szedov Anyukamesék című könyve. A népmeséket és klasszikus motívumokat kifordító, újraíró szabálytalan történetek szereplői anyák, akik közt van hétgyerekes, ejtőernyős, afrikai, kiabálós és földönkívüli; és gyerekek, akik közt akad medve, Piroska és kannibál is.
Felhőtlen szórakozást ígér Otfried Preussler vásári bábjátékokat idéző, rengeteg helyzetkomikummal, bárgyú félreértéssel és ártatlan bonyodalommal tűzdelt meséje, a Torzonborz, a rabló, melynek hőse Paprika Jancsi és Vitéz László. Nem könnyű, de jobb már most, a sorozat első darabjánál túllendülni azon, hogy az eredendően német kiadványban Vitéz László a Kemény Henrik-féle bábokhoz szokott szem számára rendkívül szokatlan, erdei manó külsejű.
A végére maradt Daniel Pinkwater nehezen besorolható pszichedelikus regénye, A titokzatos gyíkzenekar története, mely eredetileg 1976-ban látott napvilágot Amerikában, úgyhogy kicsit olyan, mintha a Marsról pottyant volna ide. Kérdés, hogy kezébe veszi-e a 10-14 éves célcsoport, vagy megmarad gyerekirodalmi, gyerekszociológiai érdekességnek. A felütés lehetne egy Csukás-regény kezdete is: hősünk 11 éves kiskrapek, akit a szülők nyáron néhány hétre a nővére gondjaira bíznak, ám a tesó lelép a haverokkal. Ő persze mindent kipróbál, amit nem lehet, éjszakákon át pizzát zabál és tévét néz, mígnem egy idő után összecsúszik a valóság és a fantázia: különös gyíkokat vél felfedezni, és elindul, hogy a rejtély nyomára bukkanjon.
Bánatunkra idén egyetlen humoros és/vagy kalandos regény sem került a legjobbak közé, bár többen kaptak szavazatot, például a rém szórakoztató Gengszter nagyi; a Doktor Proktor pukipora és az Egy ropi naplója újabb kötetei; kosztümös kategóriában pedig az impresszív történelmi kalandregény, A zarándokút.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/48.)

2018. augusztus 15., szerda

Utazás a Jézuskához – Kiállítás a társasjátékokról a Kiscelli Múzeumban, már csak augusztus 20-ig!

„A világkongresszus beszédei révén a férfiak makacs feje olyan lágy lesz, mint a viasz. Egyetlen dobás és eljön a szabadság napja!” – olvassuk a svéd női választójogi küzdelem főbb állomásain végigvezető, német nyelvű társasjáték egyik mezőjén, közel a célhoz. A Magyar Feministák Egyesületének hagyatékából származó, több mint százéves tábla csak egy abból a rengeteg ikonikus vagy éppenséggel ismeretlen társasból, amelyeket a Kiscelli Múzeum tavasszal nyílt, többször elcsomagolt és újra elővett kiállításán megtekinthetünk. (Már csak aug. 18-20. között lehet megnézni, mert a Kiscelli 17-ig megint zárva!)

A legősibb absztrakt-logikai játékok, a sakk, a go, a dáma és a francia meg a magyar (magyarul: német) kártya soha nem megy ki a divatból. Ennek szellemében láthatjuk itt Kossuth és Vörösmarty sakk-készletét – filigrán ezüst és elefántcsont mestermunkák – vagy Babits diódominóját: egy óriási kibelezett dióhéjat picike zsanéros fedéllel, benne parányi csontdominókkal.


Dobj és  lépj, dobj és lépj! Végül összeáll az öröklakás (Gazdálkodj okosan!)
Ezekkel szemben az adott korszak társadalmi és dizájnjegyeit magukon viselő társasjátékok többnyire gyorsan elavulnak – egy kiállítás kontextusában mégis ezek az igazán érdekesek. Nem meglepő módon a legrégibb típusok indiai eredetűek, egyszerű, kockadobós-lépegetős moralizáló társasok, amelyek a viktoriánus Anglián keresztül jutottak el Európába, és amelyekben az „erény létráin” gyorsabban kapaszkodhatunk az üdvösséget jelképező célmező felé, míg a „bűn kígyóin” visszasiklunk egy alacsonyabb létformába/mezőre. Az Utazás a Jézuskához játékban például a szülők tisztelete, a rendszeretet és az imádság előrelendít, a lustaság és a böjt megszegése visszavet, a legszerencsétlenebb mezőre, a „rossz gyónásra” lépve pedig egyenesen a pokol fenekén találjuk magunkat.


Trianon és Kádár-kor
Fontos ideológiai küldetést teljesítenek a propagandajátékok: a revizionista A trianoni magyar gyermek játéka minden lépés után versbe szedett imádság felmondását írja elő; míg a Szerezzük vissza Nagy Magyarországot! játékban – melynek különböző években ki­adott változatai nyomon követték a bécsi döntésekkel módosult határokat – 100 városon át kerékpározva kell eljutni „a csonka hazán, majd Nyugat-Magyarországon át a szép Felvidéken, a vadregényes Erdélyen, Bánát és Bácska gazdag földjén” keresztül Fiumébe.
Ennél rejtettebb módon töltötte be szerepét a Kádár-kor jóléti ideálját tükröző Gazdálkodj okosan!, amelyben a komfortosan berendezett saját otthon elvileg mindenki számára elérhető. Különböző kiadásait az aktuálisan kapható termékkel frissítették, a CSÉB biztosítást idővel felváltotta a hifitorony, ma pedig már bankkártyával fizethetünk és céges autóra hajthatunk ebben a – kultusz ide vagy oda – rettentő unalmas játékban, amely örök megújulóként bízvást túl fogja élni az utolsó MSZP-s politikust.
Külön tematikus csoportokba rendezték a kereskedős, pénzügyes, városismereti, űrkutatási játékokat. A végvári csatákkal operáló „fiús” játékokkal szemben a „lányos” társasok korán pályára állították a jövő háziasszonyait: a sütés-főzéssel, bevásárlással és gyerekneveléssel kapcsolatos játékok régebbi, polgári változataiban még több nyelven is meg kellett válaszolni, hogy miként készül, mondjuk, a gyors almás sütemény; míg az 1960-as években már az is elég kihívást jelentett, hogy beszerezzük a táblán haladva a szükséges holmikat a Közértben, a Tejboltban meg a Dózsa T. SZ. Cs.-ben.

Hiánygazdaság témában egyébként készült egy modern fejlesztésű retró játék is: a 2011-es lengyel Kolejka – Sorban állás az élhető szocializmus mindennapjaiba enged bepillantást, olyan élethűen, hogy Oroszországban be is tiltotta a fogyasztóvédelem. A játék célja, hogy megszerezzük a bevásárlólistánkon szereplő termékeket, de mert a polcok üresek, így elsősorban ügyes sorban állással és tolakodással teljesíthető a küldetés.
Ejnye, de csúnya dolog ez!
Több játék kis asztal mellett kipróbálható, sőt egy szabadulószoba-ajtót is beépítettek egy átjáróba, amelynek számzáras kódját nem kevés munkával lehet megfejteni (de akinek nincs kedve, meg is kerülheti). A többi társas vitrin mögött ajándékoz meg a ráismerés örömével: ezt mennyit játszottuk, ennek sosem értettem a szabályát, ezt hogy utáltam! Ma is átjár a keserűség az „egészségre és higiéniára nevelő” Ébredéstől elalvásig ilyen mondataitól: „Folyton dörzsölöd a szemed és piszkálod az orrod. Ejnye, de csúnya dolog ez! Menj vissza a 66-os mezőre, 2 dobásból kimaradsz!” És egy világ dől bennem össze, amikor kiderül, hogy a Police07, amelyben Budapesten keresztül-kasul kell hajkurászni a bűnöző Doktor Faktort, azért volt olyan jó szórakozás, mert a Novoplast – sok más játékkal együtt – lekoppintott egy 1983-as Spiel des Jahres díjas külföldi fejlesztést, a Scotland Yardot.
A legjobb Budapest-játék. Kár, hogy az angoloktól loptuk (Police 07)
Eljutunk a modern kooperatív játékokig, amelyekben nem egymás ellen versengünk, hanem együtt kell működnünk, és csak együtt nyerhetünk vagy veszíthetünk, és megjelennek a napjaink legnagyobb gémerújításának tartott legacy típusú játékok is. Utóbbiak úgy viszonyulnak a hagyományos társasjátékokhoz, mint a tévésorozatok az egyestés filmélményhez: sorozatban játsszuk őket, akár több hónapon át, és minden játék dinamikus módon hat a következőre.
A homo ludens kultúrtörténete ősidőktől összefonódik a szerencsejátékkal – ez ügyben is találunk érdekességeket. Emlékezetes Dr. Kotoff Olivér detektívfelügyelő története, aki az 1930-as években szokatlan módszerekkel eredt az illegális hazárdjáték nyomába: szmokingot öltött, két (szintén férfi) társa pedig elegáns nőnek öltözött, így buktattak le hármasban egy fényűző belvárosi lakásban üzemelő bűnbarlangot. Az archív fotó láttán, amelyen a felügyelő és talpig (ál)úrinő társai pózolnak, már csak egy kérdés marad: hogyan lehetséges, hogy a Budapest Történeti Múzeum igazgatósága, mit sem törődve a rendőrjelölt kisfiúk képlékeny szexuális identitásával, hozzájárult e botrányos kép kiállításához?
Orosz Ildikó
Megtekinthető: július 14-től augusztus 20-ig.

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018/28).

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból és könyvszerkesztésekből.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.