elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2018. december 19., szerda

Ha nem áll a fa és késik a bejgli – Vekerdy Tamás pszichológus a karácsonyról

Hol rontjuk el és hogyan lehetne jobban csinálni a karácsonyt? – sok más mellett erről beszélgettem Vekerdy Tamással. Az alábbiakban a beszélgetés ünnepekre vonatkozó része olvasható. A teljes interjú, amely leginkább az oktatási rendszerről szól, itt található.

A karácsony afféle katalizátor, amely a családban a jót és a rosszat is felszínre hozza.

Vekerdy Tamás: Valóban gyakran robbannak a dolgok, megszaporodnak az elköltözések, szakítások, öngyilkosságok, nagy a feszültség. Ahelyett, hogy az emberek karácsony előtt kivennének egy kis szabadságot, hogy kipihenjék magukat, rohannak, mindent letudnak, nem beszélve arról a marhaságról, hogy sokan úgy érzik, hat órára állnia kell a fának, ki kell sülnie halnak, el kell készülnie a bejglinek. Ettől meg lehet őrülni. Természetesen az ünnepeknek lenne egy mélyebb, ha úgy tetszik, kozmikus értelme, amely összefügg a napjárással. A karácsony egybeesik a téli napfordulóval, a legsötétebb nap után elkezd világosodni, és „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – kérdezi Shelley. Az ünnepeknek fontos szerepük volt az emberek életében, ritmizálták az évet. A paraszti életet nyáron kemény munka jellemezte, télen jött a kiengedés, kukoricamorzsolás, mesélés. A bolygók járásához kapcsolódó ünnepek, a karácsony, a húsvét, de a kínai újév, a ramadán is arra figyelmeztetnek, hogy van összefüggés köztünk és a világegyetem közt, és erre a testünk biológiailag is reagál.

Tudjuk, hogy nem kéne befeszülni, sokszor mégsem sikerül. Hol rontjuk el?


Ott kezdődik, hogy egyáltalán nem vesszük komolyan, és nem is tudjuk, miről van szó. Az evangéliumokat például senki nem olvassa egy országban, amely magát kereszténynek nevezi. Idézhetném, hogy jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mondja Jézus, mire a tanítványok tiltakoznak, de Jézus azt feleli, ha egyet nem fogadtatok be a legkisebbek közül, akkor engem nem fogadtatok be. Hol van ez az evangéliumi magatartás a menekültpolitikánkban? Jó, Beer Miklós váci püspök emlegeti, hogy ez talán nincs rendben, de Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök szerint egyenesen meg van tévedve a pápa.

Saját családjában sikerült megvalósítani a stresszmentes ünnepet?


Nem hajszoltuk és nem gyötörtük önmagunkat karácsony ürügyén, és ez ma is így van. Persze szokott lenni bejgli, mert a gyerekek – akik mára felnőttek – vágynak rá. De ahhoz csak valamikor karácsony és újév közt, vagy az új évben jutunk el. Emlékszem, milyen békés ünnepünk volt néhány nappal karácsony után, a második fiunk születésekor. Akkor jöttek haza a kórházból, és miért ne lehetne a karácsonyeste másnap vagy harmadnap?

Kisgyerekes szülők dilemmája, hogy ki hozza az ajándékot: Jézuska, angyalka, Mikulás, vagy legyen prózai verzió? Úgy látom, a gyerek maga dönti el, meddig akar hinni a csodában.


Pontosan. A kisgyerek megtudja a nagyobb testvérétől vagy az óvodában, hogy nincs Mikulás, de a Mikulás kell! Arra is van normális válasz, ha idővel rákérdez, hogy: Tényleg ti veszitek az ajándékot? El lehet mesélni, hogy élt egyszer egy Miklós nevű püspök, aki segített egy szegény családon, amelyik éhezett – az eredeti történet szerint egyébként a lányok már el akartak menni prostituáltnak. A püspök aranyat dobott be az ablakukon, és megmentette őket. Mi négy gyerek mellett nem sokat lacafacáztunk, a nagyokkal viszonylag hamar közösen vettük meg a fenyőt. Egy darabig igyekeztünk úgy letenni, hogy a legkisebb ne nagyon lássa, de ha meglátta, az se volt baj. Az olyan történetek, hogy Jézuska átrepül a szobán, és beteszi a fa alá az ajándékot, szerintem ennek a személyiségnek a megalázása, rossz polgári konvenció. Persze a kisded születése szép és fontos történet. Lényeg, hogy minél természetesebben vegyük az egészet; ha nem feszengjük túl, a gyerekek belenőnek.

Említette az ünnepek mentálhigiénés szerepét. Hogyan hat a társadalmi lelki egészségre, hogy már a legnagyobb nemzeti ünnepeken is megosztott az ország?


Ez katasztrófa. Lásd Babits Petőfi koszorúi című zseniális versét: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek!” Mármint hogy a hatalom 1922-ben Petőfit ünnepli, de mi köze hozzá? Semmi. És ez mindig így van. Életem legnagyobb élménye volt 1956, sok mindent tudtam volna régebben mesélni róla. Ma már meg sem akarom említeni, olyan pokolivá tették az egészet. Olyan emberek bukkantak fel hősként, akikkel soha semmilyen közösséget nem vállalnék. 

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban (2015/49.) jelent meg egy nagyobb beszélgetés részeként, amelynek tárgya a hazai oktatási rendszer helyzete volt. A teljes interjú itt olvasható.

Fotó: Németh Dániel

2018. november 30., péntek

A dinó is madár – Interjú Angela C. Milner paleontológus, dinoszaurusz-szakértővel

Mindig úgy tudtad, hogy a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtt kihaltak? Tévedtél. Egy részük tollat növesztett, szárnyra kelt és ma is itt él közöttünk verebek, cinkék és gólyák formájában. A kutatók ma már számos bizonyíték alapján, meggyőződéssel állítják, hogy a madarak a kis termetű, húsevő dinoszauruszok egyenesági leszármazottai. 

Milyen előnyökkel járt a toll a dinók számára? Hogy bírja a őslénykutató, hogy a munkája jórészt a szerencse függvénye? Hogyan lehet leleteket hamisítani? Erről beszélgettem téma szakértőjével. Angela C. Milner a londoni természettudományi múzeum (Natural History Museum) munkatársa, számos cikke jelent meg a világ vezető tudományos folyóirataiban. Ötletgazdája a Tollas dinók című, kínai-brit koprodukciós gigakiállításnak, amelyet a Magyar Természettudományi Múzeumban is láthattunk a 2000-es évek közepén. 

*
Amikor annak idején megnéztem a Tollas dinók kiállítást, az az érzésem támadt, hogy a madarak evolúciója ezeknek az őskövületeknek a megtalálásáig nagyobb talány volt a kutatók számára, mint az emlősöké.
Angela C. Milner: Valójában nem így van. A madarak származásáról azóta folyik parázs vita, hogy az 1960-as években felfedezték az első, a Dromeoszauruszok családjába tartozó, kis termetű húsevő dinoszauruszokat. Olyan fajokról van szó, mint például a Jurassic Parkból is ismert Velociraptor. Ezek csontváza olyan jellegzetes, a madarakkal közös vonásokat mutat, ami a legtöbb kutatót már meggyőzte a kapcsolatról. Logikusnak tűnt a következtetés, hogy a madarak őseinek tekinthető dinoszauruszokat valószínűleg toll borította. Erre azonban eddig nem volt bizonyíték. A kínai Liaoningben talált fajok az utolsó láncszemet jelentik annak bizonyításában, hogy a madarak közvetlen leszármazottai a kistermetű húsevő dinoszauruszoknak.
A "vegetáriánus" madarak is tőlük származnak?
Természetesen.
Valójában hogyan növesztettek tollat a dinók?
Csaknem bizonyos, hogy a kis termetű fajok fejlesztették ki először a tollruhát, méretüknél fogva nekik volt legnagyobb szükségük jó hőszigetelést biztosító kültakaróra. Az állandó testhőmérséklet minden szempontból kedvező: jobb emésztést és életfunkciókat biztosít. Másrészt valószínűleg lehetővé tette, hogy ezek az állatok a hűvösebb hajnali és alkonyati órákban, sőt akár éjszaka is aktívak maradjanak. Tehát nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy a klímában lehűlés következett be. A toll óriási előnyt jelentett, minden bizonnyal hozzájárult ezeknek a fajoknak a túléléséhez és evolúciós sikeréhez.

Acheopteryx, vagyis "ősszárny". Repült vagy futkorászott?
A madárrá válás kulcsa a repülés elsajátítása volt. Tudván, hogy a tollas dinóknál nagyobb testű őshüllők is tudtak repülni, adódik a kérdés: miért volt ez olyan nehéz?
A mindenki által ismert óriás repülő őshüllők, a Pteroszauruszok semmilyen rokonságban nincsenek a madarakkal! Az, hogy tudtak repülni, csak felszíni hasonlóság, valójában a szárnyuk és az egész testfelépítésük teljesen más. A repülő őshüllők egyébként 67 millió éve eltűntek a Föld színéről. A kis termetű húsevő dinoszauruszok más utat jártak be. Hogy valójában hogyan és miért keltek szárnyra, egyelőre kérdés. Valószínűleg így könnyebben el tudtak menekülni a ragadozók elől.
Gondolom, a repülés elsajátításának folyamata a kövületekből nem olvasható ki.
Valóban, erre más kutatási területek bevonásával igyekszünk választ adni. Egyik kollégám, Ken Dial, a Montanai Állami Egyetem kutatója például ma élő, földön lakó madarakat, fácánokat, fürjeket vizsgál. Ezek az állatok tudnak repülni, de csak ritkán teszik. Viszont előszeretettel futnak a földön. Ha megtámadja őket egy ragadozó, többnyire odaszaladnak a legközelebbi fához, és felfutnak rá, miközben hevesen csapkodnak a szárnyukkal. Ez nem igazi repülés, a mászásban segíti őket. Lehet, hogy a kis termetű dinoszauruszok is hasonlóan menekültek. Ha ez igaz, akkor a mellső végtagjaik felületének növekedése gyorsabb futást tett lehetővé, ami szelekciós előnyt jelentett számukra. Természetesen sokáig kezdetleges, repülésre alkalmatlan tollazat borította ezeket a majdani szárnyakat. Egy másik elképzelés szerint a szárnyak kialakulásával a dinoszauruszok a fáról siklórepülésben tudtak leszállni, és így tanultak meg repülni. Mindez azonban egyelőre feltételezés, talán sosem tudjuk meg az igazi választ.
A szenzációs kövületek a kínai Liaoning tartományból kerültek elő. Ki ismerte fel az értéküket?
Az első fosszíliák a kilencvenes évek elején kerültek elő, a helyi földművesek véletlenül bukkantak rájuk. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy értékes, szokatlanul jó állapotban megőrződött leletekről van szó. Hamar felfigyeltek rájuk a kínai tudósok. A helyiek most már több mint egy évtizede szinte nagyüzemben tárják fel a területet különböző kvalitású kutatócsoportok segítségével. Sok helyi számára a fosszíliák jelentik a megélhetést. Rengeteg ember dolgozik a területen, és meglehetősen kaotikus politikai állapotok uralkodnak. A különböző csoportok, az újonnan felállított kis helyi múzeumok és a nagyobb városok tudományos intézetei, beleértve Pekinget is, keményen versengenek egymással. Ahelyett, hogy együttműködnének.
Ilyen körülmények közt nyilván virágzik a csempészet.
Sajnos... A kínai kormány szigorú rendeletekkel tiltja, hogy a kövületeket kivigyék az országból, ennek ellenére rengeteg értékes darab kerül a feketepiacra. Ezt kivédeni lehetetlen, de igyekszünk minden erőnkkel meggyőzni az érintetteket, ne hagyják, hogy az emberiség közös öröksége magángyűjtők fiókjába kerüljön.
A kiállításon látható egy "idegen tollakkal" ékeskedő, hamisított dinoszaurusz is. Mennyire súlyos probléma a hamisítás?
Rengeteg a hamisítvány, de a többségük elég kezdetleges. Tény azonban, hogy dolgozik Liaoningben néhány olyan ember, akinek megvan a szakértelme, hogy úgy rakjon össze dolgokat, hogy az elsőre érdekesnek tűnjön. Körülbelül két éve történt egy eset: új fajra bukkantak, amelynek az Archeoraptor nevet adták. A leletről azután bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Két külön faj részeit gondosan összeillesztették. A kínai és kanadai kutatókból álló csoport nem vette észre a csalást, és természetesen publikálni akarták eredményeiket. A vezető tudományos folyóiratok, a brit Nature és az amerikai Science, azonban szakértők tanácsára nem fogadták el a kéziratot. A kutatók figyelmeztetése ellenére a National Geographic lehozta a cikket.
Legalább a két rész külön-külön használható volt?
Történetesen mindkét rész értékesnek bizonyult. Az eleje egy valódi madár elülső része volt, a hátulja pedig egy Microraptor nevű pici dinoszaurusz. A vállalkozó kedvű ismeretlen az evolúciós fejlettség magasabb fokán álló első részt egy primitívebb hátsóval rakta össze. Az eset óta még óvatosabban bánnak az új felfedezésekkel.
A londoni természettudományi múzeum négy évre, 2006-ig bérelte ki a tollas dinoszauruszokat a tulajdonos pekingi geológiai múzeumtól. Önök modern eljárásokkal konzerválták a maradványokat és vándorkiállítást készítettek. Nem hátráltatja a kiállítás a kutatást?
A kiállított példányok mostanra már nagyon jól dokumentáltak. Van köztük egészen friss lelet, a többségüket azonban már 1996-97-ben leírták, közzétették. A tudományos vita azóta is tart, maga a kutatás azonban igazából befejeződött, nincs szükség rá, hogy ezek a darabok "kézben" legyenek. Ezért is engedélyezték számunkra a kiállítást a kínaiak. Eddig Londonban, Edinburghban és Belfastban mutattuk be az anyagot. Magyarország után Lisszabon következik, és folynak a tárgyalások, hogy mi legyen a következő cél.
Mennyibe került a múzeumnak a bérlés joga?
Ez az információ nem publikus.
Van-e olyan alternatív elmélet a madarak eredetére vonatkozóan, amelyet a most bemutatott leletek megcáfolnak?
Néhány kutató még ma is azon az állásponton van, hogy a madarak egy sokkal régebbi állatcsoportból fejlődtek ki, amely a krokodilokkal rokon. Tény, hogy a madarak ma élő legközelebbi rokonai a krokodilok. A leszármazásra azonban jelenleg nincs elég kézzelfogható bizonyítékunk. A bizonyítékok többsége azt támasztja alá, hogy a madarak a dinoszauruszokból fejlődtek ki.
Milyen kövületeket látna még szívesen, hogy teljesebb legyen a kép?
Tudjuk, hogy a Németországban talált, 147 millió éves Archeopteryx ("ősszárny", a képen balra - O. I. ) igazából már átlépi a dinoszauruszok és a madarak közti határt: a mai madarakhoz hasonló tollazata és szárnya volt, valamennyire tudott repülni. A legfrissebb kutatásaim szerint már a madarakra jellemző, a repülésre alkalmas agyi felépítése és az egyensúlyozáshoz elengedhetetlen belső fülszerkezete volt. Ez tehát a legősibb ismert madár. Azt azonban még mindig nem tudjuk, mikor léptek a dinoszauruszok a madárrá válás útjára. Ehhez újabb bizonyítékokra lenne szükségünk korábbról, úgy 200 millió évvel ezelőttről.
Hogyan bírja, hogy a munkája ennyire ki van szolgáltatva a véletlennek?
Hát, néha elég frusztráló. De ha csak azt nézzük, hogy az utóbbi tíz évben milyen gazdag lelőhelyek és milyen értékes maradványok kerültek elő, akkor nem lehet okunk panaszra. A dinoszauruszokról és a madarakról való ismereteink forradalmi fejlődésen mentek át, egyrészt az új leleteknek, másrészt a rendelkezésünkre álló modern technológiáknak köszönhetően. Az Archeopteryx például már 1862 óta van a múzeumunk tulajdonában, de sok vonására csak napjainkban derül fény. A már említett agyszerkezeti kutatásokat csak CT segítségével tudtam elvégezni. (Az eredményeket Angela C. Milner a múlt hónapban tette közzé a Nature-ben - O. I.)
Mennyiben változtatták meg az életét a kínai leletek?
Az én kutatómunkámra közvetlenül nem hatott ez a felfedezés - bár az Archeopteryxszel kapcsolatosakat közvetve elősegítette. De a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor a legelső liaoningi lelet előkerült. Épp egy megbeszélésen voltam a New York-i természettudományi múzeumban 1995-ben. Egy új fotográfia járt a kutatók közt kézről kézre. A Sinosauropteryx prima ("az első kínai sárkányszárny" - O. I. ) egy fiatal példányát ábrázolta, amelyen már jól látszanak a kezdetleges tollpihék. Óriási volt az izgalom. "Végre, előkerült az első tollas dinoszaurusz!" John Ostrom, az a nagyszerű amerikai kutató, aki a Dromeoszauruszokkal kapcsolatos kutatásai alapján a legkorábban arra az álláspontra jutott, hogy a madarak a kis termetű dinoszauruszok leszármazottai, szóval amikor John meglátta ezt a fényképet, elkezdtek potyogni a könnyei. Csodálatos pillanat volt!

Orosz Ildikó

*
A Tollas dinók kiállításról (Magyar Természettudományi Múzeum, 2004)  
Az északkelet-kínai Liaoning tartományból származó tollas dinoszauruszok egy nagy múltú tudományos feltételezés végső bizonyítékai. Ennek lényege, hogy nem minden dinoszaurusz pusztult ki a földtörténet során: a kis termetű húsevő dinoszauruszok egy része az évmilliók során tollat növesztett, és szárnyra kelt, s ma rigók és verebek formájában itt repked közöttünk. A kiállítás középpontjában 13 kínai őskövület áll, amelyek a 90-es évektől kezdve kerültek elő, és eredeti formájukban lehet őket megcsodálni. Némi csalódással nyugtázzuk, hogy a legősibb ismert madár, az Archeopteryx csak másolatban érkezett hozzánk. Angela C. Milner elmondta, hogy azért nem hozták el, mert rendkívül vékony és törékeny, így alkalmatlan a szállításra. 
A képzőművészeti alkotásokkal is felérő, látványos leletekhez frappáns feliratok, interaktív magyarázatok kapcsolódnak. Ezzel együtt az ősmadarak történetét nem könnyű befogadni. A levegőben keringő, amúgy lenyűgöző Pteroszauruszok kapcsán érdemes lett volna kiemelni, hogy ezeknek a monumentális őshüllőknek a látszólagos hasonlóság ellenére semmi közük a madarakhoz. Ugyanez vonatkozik az új magyarországi leletre, a Bakonyból származó, 90 millió éves repülő őshüllő maradványaira. De mindenképp érdemes kétszer körbesétálni, hogy végül összeálljon a kép. 
A kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeumban vendégeskedett 2004-ben. Kiegészítették a kicsiket elszórakoztató, repüléssel kapcsolatos játékok, Nagy Szilvia viaszból készült ősállatszobrai, valamint Frans Lanting, a National Geographic világhírű fotósának képei. 
A múzeum a megelőző évek legnagyobb múzeumi beruházásának eredményeként kibővítve várta az érdeklődőket, a megszokott és megszeretett interaktivitás szellemében. Kedvencünk az igen szemléletes földtörténeti időösvény, melyen 1 méter 100 millió évet jelöl. A kanyargó szalag mellett haladva táblák jelzik a nagyobb változásokat: a Föld keletkezése: 4600 millió év, első életjelek: 3500 millió év stb. A kezdeti hosszú szünetek után egyre sűrűsödnek a táblák, már egymás hegyén-hátán tolonganak, mire 25 ezer évvel ezelőtt (más megközelítésben a huszonnegyedik óra utolsó percében) végül megjelenik a mai ember. Vegyük észre, hogy a véletlen folytán pont mellé került egy múzeumi szemeteskosár.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg "Az utolsó láncszemek" címmel (2004/38). 

Horrorral a jobb oktatásért – Nevelj jedit! A képzelet pedagógiája

Hogyan állná meg a helyét egy roxforti tanár a magyar pedagógiai minősítő rendszerben? Milyen pedagógiai programja lehetne az X-Men mutánsiskolának? Milyen kurrikulummal támogatható meg a sárkányirtástól a sárkányszelídítésig ívelő kulturális paradigmaváltás a Hibbant-szigeten? 

Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ ez a nem szokványos tanulmánykötet, amely a popkultúra népszerű műveiből kiindulva tárgyal neveléstudományi kérdéseket. Poroszos iskola vs. reformpedagógiák, tehetséggondozás, motiváció, bullying, szegregáció és integráció: a szerzők – a filozófia, esztétika, kulturális antropológia vagy éppen a közgazdaságtan terén is jártas pedagógiai szakemberek – igyekeznek a sci-fi, a fantasy és a horrorfilmek világán keresztül bemutatni ezeknek a kérdéseknek az elméleti hátterét.
A képzelt világok előnye – ahogy az Nagy Ádám szerkesztő utószavából is kiderül –, hogy tisztán mutatnak fel tankönyvi kategóriákat, tehát az egyes társadalmi-pedagógiai konstrukciók jobban kirajzolódnak; másrészt nem kell figyelembe venni különböző érzékenységeket, aktuális vélt vagy valós érdekeket; végül pedig, ismert történetekről lévén szó, mindenki tud hozzájuk viszonyulni (hasonló megfontolásból született korábban a popkult univerzumokat politológiai szempontból elemző Fantasztikus világok című tanulmánykötet).
Adja magát, hogy a jediket a japán szamurájok, a Trónok harcát a középkori lovagok, a Csillagközi inváziót pedig a spártai katonák nevelésével állítsuk párhuzamba – ezen a téren nagy meglepetés nem ér, de érdekes információmorzsákat azért fel lehet csipegetni: ki gondolta volna, hogy a katonai képzésre alkalmatlannak ítélt, a Taügetoszra kitett gyerekek a közvélekedéssel ellentétben legtöbbször nem haltak meg, hanem örökbe fogadták őket?
Az X-Men-mutánsok elkülönített képzésének apropóján szó esik a tehetséggondozásról, valamint a szegregációval járó előnyökről és buktatókról (pl. homogén csoportokban könnyebb kialakítani a tantervet, viszont az elszigeteltség beszűküléshez és torz világképhez vezethet). Érdekes, hogy mivel az életbeli teljesítmény nagyrészt az iskolai időszak utánra esik, a legkorszerűbb szakirodalomban ma már nem szokás az iskoláskorúak esetében „tehetségről” beszélni, sokkal inkább „tehetségígéretről”, amely később vagy realizálódik, vagy sem.
A bullying többször előkerül a Harry Potter-sorozat és Stephen King művei, kiváltképpen az Az kapcsán. Megismerjük a zaklatók, csatlósok és bystanderek (passzív szemlélők) működését és az áldozattá válás folyamatát, különös tekintettel a különböző szerepek újratermelődésére. Maga a jelenség régóta ismert – a The Times már az 1880-as évek közepén beszámolt arról, hogy egy 12 éves fiú társai szisztematikus szekálása miatt lelte halálát –, de sokáig az iskolai élet velejárójának tartották. Ma már tudjuk, hogy a bullying nem néhány gyerek hibája, hanem rendszerszintű probléma, amit csak komplex megközelítéssel, pozitív iskolai légkör kialakításával, a rivalizálás mérséklésével, a frontális oktatási helyzet helyett a közös projektek és a kooperatív technikák alkalmazásával lehet csökkenteni.
A kötet számos pontján felmerül, hogy a mai oktatási szemlélet szerint minden gyereknél meg lehet találni azt a területet, ahol másoknál gyorsabban sajátít el új dolgokat (mindenkiben ott a tehetséget meghatározó „mutáns gén”), és a nevelési-fejlesztési stratégia részeként a személyiséget ezen a legtöbbet ígérő pontján kellene megragadni – nem pedig a frusztráló „mi nem megy” típusú deficitszemlélettel. Ehhez kapcsolódik, hogy maga az intelligencia sem egydimenziós, Howard Gardner szerint legalább hét (másutt nyolc vagy kilenc) típusa létezik: a nyelvi-verbális, logikai-matematikai, képi-téri-vizuális, zenei-ritmusos, testi-kinesztéziás, személyes és társas-interperszonális intelligencia. Sajnos az iskola, kiváltképpen a magyar, szinte kizárólag az első kettőt értékeli, a többiről tudomást sem vesz – ez az, amit mások mellett Vekerdy Tamás olyan sokszor kifogásol.
Szintén az egész kötetet áthatja, hogy az oktatás a fejlett világban az „ismeretátadás pedagógiája” felől (amely a gyerekeket passzív edénynek tekinti, amelybe bele kell tölteni a tudást), az aktív „cselekvés pedagógiája” és az ún. empowerment felé tart – utóbbi fogalom a vezetéselméletben régóta ismert, de a pedagógiában csak az ezredfordulón került fókuszba. Lényege, hogy a hatékony tanulás érdekében sokkal több felhatalmazást, felelősséget kellene adni a diákoknak a saját tanulási folyamatuk alakításában, és bátrabban lehetne őket olykor magukra hagyni ebben. Az 1990-es évek végén a híres Hole in the Wall című kísérlet során Újdelhi egy utcáján a falba süllyesztettek egy számítógépet úgy, hogy elhelyezése miatt csak a gyerekek számára legyen hozzáférhető. Egy hónap alatt a gyerekek, akik addig sosem láttak ilyesmit, felnőtt segítsége nélkül alapszinten megtanulták használni az eszközt. Ma sokan úgy gondolják, hogy a tanári beavatkozás minimalista szemlélete a jövőbe mutató (egyébként ezzel párhuzamosan a gyereknevelésben is egyre több híve van az új minimalizmusnak, szemben a 20. század második felében eluralkodó „mindent megadok a gyerekemnek, és mindent elintézek helyette” attitűddel, amelyből egyenes út vezet a helikopterszülőséghez).
Bár a könyv az előzetes ígéretéhez képest néhol kissé száraz és kevéssé gyakorlatias, összességében érdekes olvasmány, elsősorban a gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozók számára. Csüggedt tanerők akár hitet is meríthetnek az effajta szép gondolatokból: „Az oktatás és a nevelés nem a tudás, a viselkedés vagy az ismeretek reprodukálásáról szól, hanem valami új teremtéséről, alkotásról, amelyet nem a tanár, hanem a tanítvány lesz képes létrehozni, akár évekkel, évtizedekkel később.”
Más szóval, ha a tanítás igazán jó, akkor a tanítvány mindig felülmúlja mesterét – és mint a hollywoodi filmekben, akár még a világot is megmentheti.
Athenaeum, 2018, 350 oldal, 3699 Ft
Orosz Ildikó
A cikk szerkesztett változata a Magyar Narancsban jelent meg (2018/41).

2018. november 21., szerda

"Olló, gyógyszer, szemüveg" – Bertók László: Valahol, valami

Bertók László irányzatokkal és kortársi törekvésekkel nehezen rokonítható, öntörvényű költői pályájának egyik jellegzetessége az állandó megújulásra való képesség. Az elmúlt évtizedekben többször is átrendeződött ez a líra, új motívumok, beszédmódok és formák jelentek meg benne, hogy néha minden folytatás nélkül elhamvadjanak, máskor meg hosszú évek költői bíbelődésének tárgyává váljanak – írtam a Valahol, valami kötet megjelenésekor, és ez tulajdonképpen ma is igaz. Recenzió a győri Műhely folyóiratból, annak apropóján, hogy Bertók Lászlót 2018-ban Prima Primissima-díjra jelölték. 

Bertók egyik legradikálisabb költői megújulásnak a szonettkorszak lezárása után lehettünk tanúi. A Három az ötödiken kötet jelentős teljesítmény, valójában költői tett volt. Bertók kilenc év alatt a végsőkig feszítette a forma maga szabta határait, szinte szétírta a szonettet, miközben a forma legalább ilyen intenzitással vette birtokba őt. A korszak lezárása óta immár a harmadik kötet jelenik meg.

A Valahol, valami különösen jól szemlélteti a bertóki megújulás dinamikáját. Három ciklusa közül az első mintegy visszacsatol a megelőző kötetekhez, a második tapogatózásként, útkereséseként fogható fel, a harmadik pedig egy új hang megtalálásának a dokumentuma (persze jó érzékkel elrendezett kötetkompozíció ez, nem kronológia).

Az első ciklus, a Lyukas korsó az utolsó két könyv világának a meghosszabbítása. Mintha a Deszkatavasz zaklatott, néha túlságosan is meghökkentő képzettársításai a Februári kés letisztult hangján szólnának itt. A rideg, a Deszkatavaszból kölcsönzött szóval „fémízű” tárgyak és szokatlan asszociációk már az első sorokban megjelennek: „Maréknyi vékony huzal, /  kusza vonalas grafika, idegvezeték, tél, / elnagyolt táj. Fejmagasságban / kalauz röpül végig a kocsin” (Táj).

Másutt a régi nyarak ízét a jelen hóesésével összeöltő fura szerkezettel a „lekvárvarrógéppel” találkozunk. Nyomasztó, idegenszerű holmikkal zsúfolt világ rajzolódik ki, amely a tudat szürreális tájképeire emlékeztet Chirico, Dalí stílusában (Golyó, Zsombék, Holnapra, Tű). Az alapélmény az idő múlása, mely ebben a ciklusban tragikus tapasztalatként jelenik meg. A lírai én egész lényével megéli a időt a Homokóra című versben, ahol a test válik időmérővé:

Vizes homok. Először az agyában.
Az agy alsó, hátsó részében. Aztán
a nyakában, a vállában, a karjaiban.
Ahogy megszorul, lefolyik, nehezedik
a lábaiban. Ahogy hirtelen
megfordítja valaki, s csorogni kezd
visszafelé. (…)

Érdemes megfigyelni két régebbről ismert Bertók-motívum átértelmeződését az idő függvényében. A Mintha maga is című versben egy régi játszma megfáradt szereplőiként, menthetetlenül összenőve – talán ugyanazon lírai személyiség két oldalaként? – jelenik meg üldöző és üldözött: „Valaha vaktában lőtt, s úgyszólván / véletlenül esett el egy-egy. (…) Most / ott áll veled szemben, látni ahogy / vacakol, körülményeskedik, / rád emeli, elvéti, leereszti.” Mintha az egész pályát végigkísérő félelem- és fenyegetettség-érzés törne meg ennek a talányos vadásznak a figurájában. A másik motívum az „arrébb tenni” mozzanata, ami többször felbukkan az életműben, de most a könyv egyik legszebb darabjának versszervező elemévé is válik. A Kék a változás, a változtatás nehézségét verseli meg, azt, hogy idővel egyre nehezebb a dolgokat egyszerűen csak arrébb tenni (N.b.: Külön tanulmányt érdemelne a pakolás, rakosgatás, összerakás, arrébb tevés motívumainak vizsgálata Bertóknál).

Az első rész sötét tónusával kontrasztban a második ciklus könnyedebb, kísérletező kedvről árulkodik. A címhez hűen, mint Felhőből a hold bukkanak elő limerickek, hangzójátékok és alkalmi versek, de ebben a ciklusban kaptak helyet a régebben felfedezett haikuk is. A háromkák, ahogyan Bertók a saját képére formált, rímes-hangsúlyos japán formát nevezni szereti, több ágon rokonai a szonetteknek. Először azért, mivel ez a kötött forma is nagy fegyelmet, és számolást igényel.

Érdekes, hogy míg a Három az ötödiken kötethez a megszokottól eltérő számszimbolika kapcsolódott (vö. a 243-as szám, mint az elsőre értelmezhetetlennek tűnő teljesség), addig a bertóki számmisztika az utóbbi években klasszicizálódni látszik. A Februári kés óta Bertók az ötödik hatványnál egyszerűbb matematikai műveletekben gondolkodik, de továbbra is a hármas számra épít. Az újabb könyvek három ciklusa és a 18 verset tartalmazó ciklusok esetenkénti belső hármas tagolódása mellett a számszimbolika leginkább mégis a háromsoros haikukban folytatódik, melyeket Bertók eleve kilences csoportokba rendez.  Utóbbi két kötetébe kilenc-kilenc ilyen „fürt” került bele, és valószínű, hogy újabb darabok is készülnek.

Másrészt a haikuk azoknak a szonetteknek a hagyományát folytatják, amelyek apró hétköznapi eseményekből indítottak. Az évszakok témájára felfűzött háromkákban a vershelyzet jellemzően egy fűnyírás, hóesés, madáretetés: „Virágot ültet. / Színt, formát, illatot ír / néma betűknek.” (Bokor). A Bertók-líra mindig közel állt a természethez – „Én azelőtt fák és füvek, / végtelen voltam, kapcsolat” írta egy régi szonettben –, azonban a transzcendentális természetfelfogás helyett most az önmagukra mutató természeti képek dominálnak, a médium-költő szerep ellenében az ásóval, kapával és hangyákkal bizalmas viszonyban lévő, kertjében prücskörésző (pásztor-)költő képe kerekedik felül.

A harmadik ciklus, a Köszönni kellene a legújabb költői hang kiteljesítése. Az eddig leginkább csak Bertók lírai naplójából (Dongó a szobában, 1998. ) ismert személyesség, az önfeltárulkozás, a folyamatos reflexió versei ezek. Noha mindig jelen volt az életműben az önreflexió, eddig többnyire a költői tevékenységgel számot vető, ars poetica-szerű megszólalásokkal találkoztunk. Most viszont beemelődnek a mindennapok apró-cseprő ügyei és nyavalyái, szüntelen tevés-vevésben képeződik le a világ. Ennek megfelelően felerősödik az önirónia hangja:

Toporog, sziszeg, előre-hátra
húzogatja a bevásárlókocsit, jobbra-
balra tekintget, s ha valamelyik
szomszédos pénztárnál rövidebb
vagy rövidebbnek látszó a sor,
rögtön kivág, átgurul (…)  (Mintha az élete)

A meghatározó élmény továbbra is az idő múlása, a korosodás tapasztalata, de az idő most nem annyira tragikus, mint inkább zavarba ejtő tény, olyan új dimenzió, ami a megszokott koordinátákat is elbizonytalanítja: „Képtelen visszaemlékezni rá, hogy bedobta-e / tegnap a levelet, amit a garázsba menet / magához vett, hogy a postaládába bedobja.” (Agyából a levél). Az új költői nyelv jellegzetes szavai a vacakolás, kecmergés, bosszankodás, nyelvtani képzője a gyakorítás: számolgat, mondogat, köszönget, kapcsolgat, több tucat ilyen tétova igeformával találkozhatunk. Megszaporodnak a kérdő- és zárójelek, és jellemző alakzatok a kanyargó listák apró-cseprő tárgyakról, részletező leírások rutintevékenységekről, gépiessé vált mozdulatokról. „Fogpiszkáló, olló, gyógyszer, szemüveg / zsebrádió, radír, telefon, levelek,  s persze / ceruzák, tollak, papírok” (Ó, ennivaló szörnyetegeim).

A látszólagos dilik, bogarak, listák mögött valójában a rend, valamiféle rendszer, szabályszerűség megtalálásának a vágya áll. Bertók költészetében alapvető kérdés egy ilyen képlet megtalálása, mint a lírai személyiség széthullásának egyedüli alternatívája. Korábban a szonett, ez a Parti Nagy kifejezésével élve „belül tág jambikus kaloda” tartotta egyben a tudatot: „csak találd meg a rímeit / s az utolsó szóig kitarts // a többi tégla meg habarcs / mély lélegzet aprócska hit” (Ahogy botorkálsz magadig). Most pedig ugyanilyen elszántsággal kapaszkodik a hétköznapok apróságaiba.

A megszokott tárgyak, tevékenységek olyan mintázatot alkotnak, amire lehet támaszkodni. Ezért retteg attól, hogy megbotlik, hogy kiloccsan a tej, hogy nem dobja be a levelet, ezért fél, hogy a padláson kutakodva a megszokott tárgyak, ismerős zugok közt:

(…) nem veri-e meg az ajtóval szemben
porosodó dobokat hirtelen valaki (a kamaszkor
szelleme? a kaszás?), kigyullad-e a kezében
szorongatott zseblámpa (…)

A napi rutinból való kizökkenés maga lenne a kizökkenő idő: „Úgy érzi, meghal, pedig csak / ott felejti az aprót” (Apró).

Érdekes lenne összehasonlítani, hogy a Bertók-líra új személyessége mennyiben tér el a kortárs Tandori „személyiségkultuszától”. Úgy tűnik, a bertóki személyesség nem csak öniróniával, de egy kis elégedetlenséggel is vegyül, a napi a szöszmötölés elfecsérelt időnek tetszik. „Többnyire az ilyen helyeken, helyzetekben / múlt el az élete, veszett el a <nagy mű>” (Mintha az élete), és: „Miért takarod le, akarod elzárni /(magad elől is) (…) ha körülírsz, / lefetyelsz az egyenes beszéd helyett” (Jót is akarhat).

A bertóki személyesség hátterében a lírai én többszörös megújulásának, építésének hosszú története áll. Az ív anagy egésztől az apró részletek, a grandiózus látomásoktól a szemüvegkeresgélése felé húzódik. A legújabb kötet szép foglalata a poétikai hangsúlyok szüntelen eltolódásának, a különböző irányból ugyanabba a pontba mutató költői törekvéseknek, bizonyság arra, hogy Bertóknak mindig vannak újabb poétikai tartalékai.

Magvető Kiadó, 2003.
Orosz Ildikó

A cikk a Műhely folyóiratban jelent meg (2003/4).
Fotó: Magvető kiadó honlapja

2018. november 8., csütörtök

Szerkesztéseim: A terapeuta esetei sorozat

A terapeuta esetei sorozat szerzői magyar pszichológusok és pszichiáterek, akik egy-egy valós terápiás eset olvasmányos bemutatásával bepillantást engednek a pszichoterápia folyamatába, miközben nem félnek saját érzéseiket, gondolataikat, akár sebezhetőségüket is feltárni. Az írások leginkább Irvin D. Yalom amerikai pszichiáter-író esetbemutatásaira emlékeztetnek, és azokhoz hasonlóan laikusok és pályakezdő szakemberek számára is tanulságosak. Nem véletlen, hogy Tanács Eszter felelős szerkesztőnek és nekem szerkesztőként szívügyünk ez a sorozat. Folyamatosan bővítem a posztot az újabb kiadványokkal. További kiadványok a Szerkesztéseim menüpontban.

Megyeri Zsuzsanna: Gyere közelebb! Visszatalálni egymáshoz párterápia segítségével. HVG Könyvek, 2019.

Kapitány-Fövény Máté: Függőben. Az alkoholizmus lélektana. HVG Könyvek, 2018.

Orvos Tóth-Noémi: Egy nárcisztikus hálójában. Felépülés egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatból. HVG Könyvek, 2018.

Deliága Éva: Ketten háromfelé. Válás gyerekkel. HVG Könyvek, 2018.

Dr. Belső Nóra: Hullámvasúton. Élet bipoláris zavarral. HVG Könyvek, 2018.

Dr. Lukács Liza: Lenyelt vágyak. Mi üzen a túlsúly? HVG Könyvek, 2017.

Nógrádi Csilla: A fattyú. HVG Könyvek, 2017.

2018. október 15., hétfő

Esténként Batman – Három ifjúságinovella-antológia

Még öt-hat évvel ezelőtt is az volt az uralkodó nézet, hogy a novella halott, aki egyáltalán még vásárol könyvet, annak vaskos regényekre fáj a foga. Azóta viszont, főleg a közösségi média hatására, annyira megváltoztak az olvasási szokások, hogy ismét kelendővé vált a rövid történet, különösen az ifjúsági korosztályban. Amikor generációk nőnek fel úgy, hogy az agyuk a képcunami közepette legföljebb tweetnyi szövegmennyiségre huzalozott, a novella, úgy tűnik, kap még egy utolsó esélyt.


A tematikus antológiák logisztikailag is könnyen elkészülnek: a szerzők egymással párhuzamosan írhatják (vagy ha mázlijuk van, találnak egy témába vágó, félbemaradt regényt a fiókban), a szerkesztők, tördelők is egyszerre dolgozhatnak, és minden szerző hozza magával az olvasótáborát.
Budapest OFF – Kortárs novellák
Vállaltan urbánus antológia, amelynek különféle budapesti helyszínek adják a gerincét Újlipóciától a Belvároson át Pasarétig és Pest­erzsébetig. Ha csak annyit mondanánk róla, hogy helyet kapott benne egy kiváló Időfutár spin-off Tasnádi Istvántól, amely a kies Rákospalotán játszódik, már lenne egy masszív olvasóbázisa – különösen most, amikor rajongók ezrei estek transzba, mert feltámadt és hetedik kötetét morzsolgatja az egyszer már lezárult Gimesi–Jeli–Tasnádi–Vészits-sorozat.

De jóval több ennél a Budapest OFF, hiszen tizenhárom ismert szerző írt bele változatos, de egyenletesen erős műveket: fanyar bohózatot, komor disztópiát, megható drámát. Emlékszünk még, ugye, arra a pesti fiatalemberre, aki azzal került be a sajtóba, hogy esténként Batman-jelmezt húz, és segít a Belvárosban a bajbajutottakon? Berg Judit magasra nőtt tinilány hőse is hasonlóképpen teremti meg a saját mítoszát ismeretleneknek nyújtott apró jócselekedetekkel. Dániel András főszereplője végigjárja első szerelmének helyszíneit a Városligetben – ahogy a kapcsolat is fájdalmasan hirtelen szakadt meg, úgy a romba döntött Liget végnapjait is vele gyászolhatjuk. Kertész Erzsi az Astoriánál, a régi városfal mentén nyit időkaput a múlt századba, Kalapos Éva Veronika csellengő ferencvárosi, Kiss Tibor Noé kulcsos Wekerle-telepi fiatalokról ad emlékezetes pillanatképet. A város néhol mint fakó díszlet, másutt mint karakteres, lakóinak életét alapvetően meghatározó tér jelenik meg, így együtt, Kárpáti Tibor illusztrációival karöltve rajzolja ki ezt a szeretve gyűlölt metropoliszt. Ami azt illeti, jöhetne még egy kötet a nagy kimaradókkal, a Tabántól Kőbányán át Cinkotáig.
(Tilos az Á, 2018, 227 oldal, 2990 Ft)

2050 – Ifjúsági novellák a jövőről
„A nyári szünet első hetében közöltem a szüleimmel, hogy beperelem őket” – így kezdődik az egyik legfordulatosabb történet (Moskát Anita: Gumicukorszív), amelynek narrátora azt hányja szülei szemére, hogy többrendbeli kép-, hang- és illatfelvételeket osztottak meg róla gyerekkorában az engedélye nélkül; továbbá a rózsaszín ruhák és az állandó balettoktatás révén gendersztereotip neveltetésben részesítették. Hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, az apa már nem valós mivoltában, hanem az életbeli tulajdonságai alapján generált digitális „szellem” formájában gyakorolja gondviselői szerepét. A többi novella központi témája is az elidegenedés, az élhetetlen környezet, a retinába ültetett csipek és humanoid robotok térnyerése, és sok minden más, ami ismerős lehet például a Black Mirror című kultikus brit tévésorozatból.
Néhány ismert író mellett többségében ismeretlen szerzők teszik le itt a névjegyüket, nem is rosszul. A kiadó pályázat útján választotta ki őket – akárcsak az antológia két éve megjelent párdarabja, az Év Gyermekkönyve díjat nyert Jelen! esetében. Az a kötet a fiatalok aktuális helyzetéről adott emlékezetes körképet (és nem mellesleg ez nyitotta meg nálunk a kortárs ifjúságinovella-antológiák sorát); a mostani kötet hívószava pedig egy elvileg futurisztikus évszám: 2050. Ha nekünk, múlt századiaknak durván hangzik is, a kettes születési évszámú célközönség számára nem az. Vagy mégis? Látva a technológiai változások sebességét, a legmerészebb jövőkutató sem mondhatja meg, mit hozhat a következő 32 év. Meglehet, az itt vizionált, igencsak hátborzongató történetek közel járnak majd a valósághoz – de még ha mindezt megúsznánk is, tuti, hogy beleveszünk a room tour és az unboxing videók elképesztő tengerébe. Azért egy kis humor jól jött volna legalább itt-ott – még szerencse, hogy Lackfi Jánosra mindig lehet számítani.
(Móra/József Attila Kör, 2018, 222 oldal, 2499 Ft)

Szakítós – Novellák, életek, könnyek
Ez is „párdarab”, a tavaly megjelent Az első című antológia folytatása: míg előbbi az első szex témáját boncolgatta, addig most a szükségszerű vég kerül terítékre. A szakítás kétségkívül hálátlanabb topik, s mert kimenetele jobbára ismert, már az indulásnál ott kísért e kötet felett az egyhangúság veszélye. Szerencsére a húsz szerző (akik közt van ifjúsági, szép- és bulváríró is) nem korlátozta magát a párkapcsolatokra, szakítani lehet például egy gyerekkori baráttal is, akivel nem találjuk a régi összhangot, vagy egy ígéretes kézilabdás karrierrel, ha az edző porig alázza a játékosokat.

A leginvenciózusabban Dragomán György egyperces etűdökből álló írásfüzére mutatja meg, milyen sokféle groteszk pillanat adódhat az életben – a szerszámait ottfelejtő, örökre eltűnő kéményseprőtől a klasszikus „lemegyek gyufáért” típusú lelépésig –, amelyek mindegyike arra a mondatra fut ki: „soha többé nem láttuk egymást”. Ez a változatosság az, ami menti a kötetet, amely azonban a kamasz célközönség szempontjából gyaníthatóan még így is érdektelenségbe fúl. Túl sok a „középkorú narrátor a jelenből visszatekint fiatalságára” alaphelyzetű nosztalgiázó vagy didaktikus szöveg, miközben elvétve jelenik meg a mai kamaszok életstílusa, nyelve, tárgyi kultúrája. A végeredmény meglehetősen vegyes, de általánosságban azt lehet mondani, hogy a szakítás témája nem ihlette meg maradandóan a szerzőket – meglehet, az alapanyag inkább a költők asztalára kívánkozik.
(Menő Könyvek, 2018, 374 oldal, 2990 Ft)
Orosz Ildikó
A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018/36).

2018. október 12., péntek

"Nem félek az önfeltárulkozástól" – Interjú Irvin D. Yalom pszichiáterrel

Napjaink egyik legnagyobb hatású pszichiátere jóval nyolcvanon túl is töretlenül dolgozik: délelőttönként ír, délután pácienseket fogad. Legendás szemináriumain generációk nőttek fel, népszerű művein keresztül pedig bárki bepillanthat a pszichoterápia kulisszái mögé. Exkluzív interjú (Megjegyzés: az interjú 2014-ben készült - O. I.)

Az ön neve összefonódik az egzisztenciális pszichológiai irányzattal, melynek lényege, hogy szembe kell néznünk az emberi élet végességével és a végső pillanat magányával. Elég erre egy emberöltő?

Irving D. Yalom: Fontos, hogy elfogadjuk a halandóságunkat, ami az emberi lét meghatározó mozzanata, de érthető, ha ez szorongással tölt el. Valamennyire mindannyian tisztában vagyunk az élet végességével, ám a páciensek egy részét ez olyan fokú rettegéssel tölti el, hogy képtelen felszabadultan élni a hétköznapokban. Első körben persze magának a terapeutának kell egyenesbe jönnie ezekkel a kérdésekkel, hogy nyíltan beszélhessen róluk és valóban tudjon segíteni.

Yalom: "A pszichoterápiában nem gyógyításról, hanem fejlődésről, előrelépésről beszélünk"

Módszerének kulcsa, hogy a terapeuta mélyen elköteleződik a páciens iránt a terápiás folyamatban és a felé irányuló érzéseit is megosztja vele. Ez a maga korában újszerűnek számított – mennyire elfogadott ma?

Már előttem is sokan hangsúlyozták, hogy a terápiás folyamatban a legfontosabb a terápiás kapcsolat minősége, ez Carl Rogers megközelítésében is alapvető. A pályám elején magam is jártam klasszikus, hosszú freudi analízisbe, melynek során a terapeuta sokkal rejtőzködőbb és kizárólag értelmezéseket ad. Úgy éreztem, ez a pszichoterápiás modell nem megfelelő, nyíltabb viszonyulás szükséges. Szerintem ma már nemigen használják a régi, szigorúan távolságtartó megközelítést.

Műveiben megosztja az olvasóval legbelsőbb érzéseit, gondolatait, terapeutaként és emberként is. Soha nem félt attól, hogy kiszolgáltatja magát?

A pályán kezdetén csoportterapeutaként szereztem gyakorlatot, ott tanultam meg, hogy a terapeuta egyszerre résztvevője és megfigyelője a folyamatoknak. Ekkor érlelődött meg bennem, hogy a terapeutának maximálisan el kell köteleződnie. Ott legbelül mindannyian csak emberek vagyunk, ezért a munkámban soha nem félek az önfeltárulkozástól. Ez természetesen nem jelenti, hogy a legsötétebb titkaimat is kiteregetem, de azt feltétlenül, hogy nyíltan megosztom a pácienssel az adott helyzetben megélt érzéseimet.

Első könyvét Minden nappal közelebb címmel egykori páciensével, álnéven Ginny Elkinnel közösen írta. Hogyan tekint rá negyven év távlatából?

Ez volt az első munkám, amelyben igazán el tudtam engedni magam. Az írás során megadtam magamnak azt a szabadságot, hogy ne akarjak megfelelni semmilyen szakmai vagy akadémiai elvárásnak. Úgyhogy végeredményben innen eredeztethető az írói felszabadulásom.

Két magyar vonatkozású műve is van, A magyar macska átka címadó novellája, és a holokauszt témájú kis könyv, a Szólok a rendőrnek. Milyen kötődése van Magyarországhoz?

A kötődésem annyi, hogy egy nagyon közeli barátom, Robert L. Brent Magyarországról származott. Az orvosegyetemen ismerkedtünk meg és életre szóló barátságot kötöttünk. Rengeteget mesélt a múltjáról és az önök országáról. Végül együtt írtuk meg életének és kettőnk barátságának történetét Szólok a rendőrnek című könyvben.

Csoportterápiáról szóló könyveit világszerte használják gyakorló és leendő szakemberek. A csoportterápia nálunk közel sem olyan elterjedt, mint Amerikában. Miben rejlik a csoport ereje?

Lehetőséget ad a tagok számára, hogy megértsék és fejlesszék a másokhoz fűződő kapcsolataikat. Rengeteg ember jön terápiába azért, mert képtelen a tartós kapcsolatok kialakítására és fenntartására. A csoportban a tagok teljes mértékben a másik hat-hét ember felé irányuló érzéseik és tetteik megértésének szentelik magukat. Mindenkinek ez a feladata, ezért a csoport intenzíven fókuszál az "itt és most"-ra. Feltételezzük, hogy azok a problémák, amelyeket a személy a világban a másokhoz fűződő kapcsolatában megtapasztal, a csoporton belül is tükröződnek. Így a csoport rendkívül hatékony eszköze a változásnak, változtatásnak.

Október elején mutatták be Zürichben a Yalom's Cure (Yalom gyógyítása) című életrajzi filmjét. Mit tudhatunk róla?

A svájci Sabine Gisiger három évvel ezelőtt keresett meg, hogy készítsünk közösen filmet. Ismertem egy korábbi, kiváló munkáját, ezért igent mondtam. Azelőtt már egy francia rendezőnő is szeretett volna velem forgatni, de a folyamat forráshiány miatt elakadt. Mire ismét jelentkezett, már belekezdtük a Yalom's Cure készítésébe. Meg kell mondjam, a cím nem az én ötletem, és számomra elég furcsán hat. A pszichoterápiában nem gyógyításról, hanem fejlődésről, előrelépésről, gyarapodásról beszélünk.

Milyen lesz ön szerint a jövő pszichoterápiája, hisz a Skype-on történő analízisben?

Kezdetben nagyon szkeptikusan álltam a Skype-on keresztüli terápiához, úgy éreztem, a terápiás kapcsolat így sokkal kevésbé valóságos és intim. Aztán megkeresett egy páciens, aki a világ távoli szegletében élt, ahol több száz kilométerre nem talált terapeutát. Fenntartásaim ellenére belevágtunk, és a dolog nagyon jól sikerült. Azóta több Skype-os pácienst elvállaltam, akik elszigetelt helyeken élnek.

Ha visszatekint egykori fiatal önmagára, elfogadná magát tanítványának?

Azt hiszem, igen, és meg lennék elégedve azzal, hogy milyen mélyen el akar köteleződni a páciensei iránt. Annak az egykori fiatalembernek valószínűleg éppen az volt az erőssége, hogy valóban érdekelték a páciensei elbeszélései és őszinte kíváncsisággal várt minden egyes találkozást.


Orosz Ildikó

Irvin D. Yalom 
Amerikai pszichiáter, író, a Stanford Egyetem nyugalmazott professzora. Könyvei világszerte több millió példányban keltek el. Regényei, novellái ötvözik a pszichoterápiát, az irodalmat és a filozófiát.
1931-ben született Washingtonban, orosz zsidó bevándorló családba.
Felesége és egyben műveinek szerkesztője Marilyn Yalom történész, feminista író.
Magyarul megjelent: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek, A magyar macska átka, Amikor Nietzsche sírt, A Schopenhauer-terápia, Szólok a rendőrnek, Minden nappal közelebb 
Orosz Ildikó

Az interjú a Nők Lapja Pszichében jelent meg (2014. nov.)

2018. október 7., vasárnap

Nem született varázslónak, mégis az lett – Boldog születésnapot, Halász Jutka!

Nemzeti intézmény és szekértáborok felett álló közös nevező, gyerekkori idol és generációkon átívelő kulturális (lét)minimum. Halász Judit október 7-én ünnepelte 76. születésnapját. Három éve ilyenkor az utolsó simításokat végeztük Nem születtem varázslónak című önéletrajzi könyvén.

Azoknak a generációknak, akik az ő lemezein cseperedtek, a felnőtté válás egyik mutatója rájönni: Halász Judit nem csupán a mindennapjainkat átszövő, kedves dalaink előadója, de kiváló színésznő, akit a színpadon és a filmvásznon is legendás szerepekben csodálhatunk a mai napig.

Szeretjük és ismerni véljük, de valójában keveset tudunk róla, hiszen a nyilvánosság előtt rendkívül szemérmes, vallja, hogy az ember életében lennie kell egy helynek, ahová visszavonulhat, egy ajtónak, amit magára csukhat. Ezért is volt óriási öröm számomra, hogy a Park kiadó felkérésére együtt dolgozhattam Jutkával önéletrajzi könyvén, amelyben minden addiginál közelebb engedi magához az érdeklődőket.

Feltárul a gyerekkora, édesanyjához fűződő kapcsolata, díjugrató lovas karrierje, és számtalan anekdota a Vígszínház berkeiből, amelynek több mint ötven éve a tagja. Őszintén – de azt a bizonyos ajtót nem sarkig tárva – vall anyaságról, nagymamaságról, betegségéről. Felidéz egy sor mulatságos és megható történetet a gyerekekről, akik negyven éve kitartóan várják a koncertek után. 

Halász Jutkával a Libri Allee közönségtalálkozón 2015. novemberében (Fotó: Göndör Péter)
Kiderül, ki volt Karakán? Miért ordította le a "kisművésznő" fejét Latinovics Zoltán? Mitől felejti el olykor még a Micimackónak is a szövegét? Hogyan készíti a nevezetes "zöld levest"? És hogyan csodálkozott rá egyszer egy kislány, hogy Jutkanéni tényleg létezik?

Mi az, hogy! Negyveneseket megszégyenítően aktív, játszik a színházban – például az Audiencia című kortárs brit darabban a főszerepet, II. Erzsébet angol királynőt –, és hétvégente koncertezik. Az autója, amit mindig maga vezet, szinte már magától eltalál az ország legtávolabbi szegleteibe. Nem született varázslónak, mégis az lett.

Boldog születésnapot, Jutka!
Orosz Ildikó


Néhány olvasói vélemény a könyvről a moly.hu-n:

Ez a könyv pont olyan, mint a művésznő: kedves, érdekes, megható és néha vicces is. Olyan „halászjutkás” ❤
 *
Történetek szerepekről, színházról, zenéről, dalokról, gyermekversekről, koncertekről. Kedves olvasmány. Megerősít abban, hogy a sorsunkat gyakran nem mi irányítjuk, a dolgok csak úgy megtörténnek velünk méghozzá úgy, ahogyan lenniük kell, hogy valami értékes születhessen. 
 *
Olyan, mint a színésznő: elegáns, finoman távolságtartó. (...) Nem celebkönyv.
 *
Számomra, aki tényleg ismeretlen ismerősként kezdtem róla/tőle olvasni, élményt jelentett a könyv. Mindenről szó esik egészen onnan, amikor ő még kislány volt addig, hogy hívják a nagymamát (amúgy pont nem, mert az unokáknak is csak Jutka). Színházi, filmes, tévéjátékos, koncertes, albumos kulisszatitkok és persze rengeteg dal: olvasmányos, érdekes, mesélős stílusban.
*
Egy hosszabb recenzió a Criticai Lapok folyóiratból:

Varga Kinga: Halász Judit és a memoár

Halász Judit – Orosz Ildikó: Nem születtem varázslónak

Criticai Lapok, 2015/7-8.

Olyan gazdag, sokrétű és összetett színészi/előadói pálya számbavételekor, mint amilyen Halász Judité is, nem könnyű megtalálni a módját annak, hogy a hangsúlyok a megfelelő helyre kerüljenek, s a rengeteg adat, a sokféle közelítésmód és sziporkázó ötletlehetőség ne oltsa ki egymást. A létrejött mű, a 285 oldalas, egyes szám első személyben írott szöveg minden csapdát elkerült, könnyen olvasható, kedves, informatív olvasmány, képekkel illusztrálva, vers- és dalszövegekkel kiegészítve. Méghozzá úgy, hogy egy jó humorú, rendkívüli műveltséggel és bölcsességgel rendelkező művészt, színésznőt, megzenésített versek éneklésével műfajt teremtő előadót rajzol meg, akinek hangja tisztán és őszintén szól, s valami különlegeset szólaltat meg a világból, ami úgy hat a gyerekekre, hogy feltehetően később, felnőttként sem tudják majd elfelejteni. A könyv ugyanakkor megmutatja az embert is, aki lényeglátó, nem szereti a túlbonyolítottságot, s könnyen foglal össze elsőre nehéznek tűnő dolgokat. Aki tapasztalatait végiggondolja, és levonja belőlük a racionális következtetést. Mindezzel együtt magáról nem árul el sokat, nem érzeleg, élete eseményeiről, pályája fordulópontjairól tényszerűen és pontosan beszél, mert jellemző rá az általa fontosnak tartott erény, a szemérmesség. Az elmondottakból, a stílusból (mely maga az ember) mégis csak feltárul sok minden, és ez Orosz Ildikó, a kérdező, a szerzőtárs munkáját dicséri, aki nagy beleérző képességgel szólaltatja meg partnerét.

A Park Kiadó Halász Judit-könyve a marketing (az eladhatóság felépítése), a műfaj (két szerzős memoár) és a kultusz (ember és színésznő/előadó kettőssége) szempontjából egyaránt izgalmas és profi vállalkozás.

Marketing

Év végén jelent meg, bemutatóját stílszerűen Halász Judit anyaszínházában, a Vígben tartották. Közvetlenül az ajándékozási láz előtt dobták piacra, hogy a hagyományos novemberi és decemberi vígszínházi Halász Judit-koncertek után az előtérben elhelyezett CD- és DVD pultról, illetve a könyvesboltok polcairól könnyen beszerezhető és ajándékként a fa alá tehető legyen. Borítóján Halász Judit mosolygós, állát összekulcsolt kezeire támasztó mellképe, a szerző neve (Orosz Ildikó), a cím (Halász Judit), az alcím (Nem születtem varázslónak), illetve felső-indexben Radnóti Miklós-idézet, a hátsó borítón két ajánlás Bródy Jánostól és Lukács Sándortól, a belső borítón pedig gyerekrajz: „Szeretünk Jutka néni!” címzéssel. Az egyenként is figyelemfelkeltő elemek együtt zsúfoltság benyomását keltik, azonban megfelelnek az eladhatóság követelményének, a könyv tehát egy bestseller külső jegyeit hordozza magán. Ez a sokféleség, a mindent együtt láttatni akarás a tartalomban már – szerencsésen – nem köszön vissza, a külcsín betölti küldetését: csalogat és felkelti a várakozásokat, hogy azokat később a belbecs beteljesítse.

Műfaj

A műfaj memoárként, visszaemlékezésként meghatározható, hiszen egyes szám első személyben elmesél egy élettörténetet, melynek hitelességét a különböző időszakokból, magánéletből és a pályát megörökítő felvételekből két fényképblokk erősíti. Érdekessége, hogy interjúhelyzetből született, vagyis a kérdező, Orosz Ildikó, a szerzőpáros egyike és a válaszoló, Halász Judit, a másik szerző– ahogy az a könyvbemutatón kiderült – beszélgetések sorozatával hozta létre azt a szöveget, mely a szerkesztéssel kapott végső elrendezettséget, formát. Kollaboratív memoárról van tehát szó, ahol az elbeszélő és/vagy elbeszélt én közvetítőn keresztül született meg, de nyilvánvalóan közös ellenőrzések és javaslatok figyelembe vételével. Nem hagyományos értelemben vett beszélgető könyv, mert az élőszóban elhangzott kérdések hiányoznak, azokat a kronológia és a tematika által tagolt alfejezetek és címszavak helyettesítik. Itt, a szerkesztésben, a dalszövegek és versidézetek elhelyezésében érhető tetten ténylegesen a kérdező Orosz Ildikó szerepe, de természetesen a könyv minden egyes szavában ott van ő is, hiszen partnere szavait és ezen keresztül személyiségét érzékenyen, mint egy áteresztő membrán adja vissza.

Kultusz

A memoár műfajának önmagában is magas szinten megfelelő írás izgalmas elemzési lehetőség a Halász Judit-kultusz szempontjából is. A kötet tudatosan játszik rá erre a kultuszra, ezt bizonyítja a könyvborító és a címválasztás is: Halász Judit mosolygós, aranyszőkén csillogó haja a képen és az általa énekelt Bródy János-dal címe a kötet címeként – „Nem születtem varázslónak” ‒ egyszerre hordozzák a kultuszépítő és a kultuszromboló szándékot. Rávilágítanak arra, hogyan is működik ez a kultusz. Ha nem született varázslónak Halász Judit, akkor ez azt jelenti, hogy ember, de mégis csak varázslóvá vált, ugye? A hátsó borítón szereplő Bródy János-idézet is a kötetben elhangzó három, éppen a kultusz problémáját boncolgató történet egyikét emeli ki, melyben egy kisgyerek nem akar hinni a szemének, amikor Halász Juditot közelről látja, és ezt a Mikulás létezésére is bizonyítéknak tekinti. A másik két történettel közös, hogy a kisgyerek a számára megnevezhetetlen csodát, varázslatot testközelben látva, személyes kontaktusba lépve, kommunikálhatva vele, a döbbenettől valami elvont transzállapotot él át, ahogy a vágyott, elképzelt és a valós találkozik. A különbség annyi, hogy az első történetben a ráismerés pillanata szándékos utánajárás következménye, a kisgyerek Halász Juditot a koncert után megkeresi, míg a másik két esetben az előadóval magánhelyzetben kapcsolatba kerülő gyerek döbben rá arra, hogy tulajdonképpen kivel is beszélget, s ekkor áll elő ez a köztes tudatállapot.

Ezek a történetek az elbeszélő, tehát Halász Judit interpretálásában jelennek meg, aki ezt a hatást művészként létrehozni képes. Az önelemző helyzetekben ez is egy kettősség, mert ő maga is rácsodálkozik erre a hatásra, ahogy további két történetben is, melyek nem előadó-énjéhez, hanem színész-énjéhez kapcsolódnak. A Mirr-Murr mesék felolvasójaként és az Ismeretlen ismerős című film főszereplőjeként azonosították szerepével: az elsőben a tévé képernyőjén az esti mesében elaltatott kisgyereket hitték sajátjának, utóbbiban az egyedülálló színésznővel azonosították, aki örökbe fogad egy kisfiút, és végül kiteljesíti életét azzal, hogy gyerekeknek kezd el koncerteket adni. Nem mellesleg a filmet életbeli férje, Rózsa János rendezte. A könyv igyekszik tisztázni a valós és a színészi helyzeteket, de egyértelmű, hogy az összemosás és a szétválaszthatatlanság magából a működési mechanizmusból adódik. Valamennyi szándékoltság feltételezhető ezeknek a szituációknak az előállításában, de az is biztos, attól, hogy sikeres tévéműsorról és filmről van szó, azok elérték céljukat, és természetes módon vonták magukkal az azonosítást, ami abból adódott, hogy egymáshoz jelentésben közel eső dolgok (valóság és fikció) együtt kezdtek el értelmezési lehetőségeket adni, a nézők számára komoly jelentőséggel bírva.

Az olvasó, aki nagy valószínűséggel a kultusz fenntartásának cinkosa, hiszen Halász Judit az ő számára sem más, mint egy varázsló, esetleg megtorpan, ha a fentieket végiggondolja, mert fájónak érzi, hogy egykori énje, aki szorongva várakozott autogrammért az öltöző előtt, s aki kicsit azt remélte, hogy az egyes szám második személyű megszólítás a dalban csak neki szól, rájön, egy volt csak a nagyon sok közül, akivel lehetetlenség az aláírás meghitt pillanatán túl közelebbi viszonyt kialakítani, és aki generációnként – a tapasztalatok ezt mutatják – újratermelődik. De akinek a titkát, ha egyszer megírta vagy megsúgta Halász Juditnak, ő soha nem adja tovább, mert tudja, mekkora felelősséggel tartozik ezekért a rábízott titkokért.

Az elbeszélő, még ha próbált is korábban távolságot tartani a magáról önmaga kialakította képtől, itt azonosul vele, illetve ekkor derül ki: azonos vele. A könyv ebben a pillanatban a kultusz beteljesítőjévé válik, és az a kísérlet, hogy tisztázza az életműben az előadó által háttérbe szoruló színész helyzetét, egyszerűen feleslegessé válik.

Varga Kinga


Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.