„Ősi szövetségeseink a szikvizesek” – Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal a PET Kupa folyómentő tevékenységéről

A vidám szemétszedő roncsderbiként indult Tiszai PET Kupa mára nemzetközi szintű folyómentő szervezetté nőtte ki magát, amelynek három pillére a folyótisztítás, a kutatás és a környezeti nevelés. „Atti kapitánnyal” hibbant álmokról, hiányos műanyagműveltségről, és jogi személyiséggel rendelkező folyókról beszélgettünk. 

Korábbi beszélgetésem Molnár Attila Dáviddal természetfilmezésről itt. 

Idén ötödször rendezték meg a Tisza-tavi PET Kupát. Mit tud ez a nagy testvérrel, a felső-tiszai kupával összehasonlítva, amelyet ezen a héten (augusztus 24-től) már tizenegyedszerre rendeznek meg?

Molnár Attila Dávid: A magyar néplélek úgy viszonyul a Tiszához, hogy a ciánszennyezés óta nem nagyon hisszük el, hogy itt bármi jó történhet. Hol van már a legendás Egri Kiss Tibor-féle, évtizedeken át megrendezett Nemzetközi Tisza Túra? A mi munkánk a Felső-Tiszáról indult, a Tiszabecs és Tokaj közötti szakaszról, amely rengeteg szennyezést kap. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság hívott minket a Tisza-tóra, ebből aztán nagyon sok minden nőtt ki. Míg a Felső-Tiszán joggal érezhetik úgy a vízügyesek – és mi is –, hogy a végeken harcolnak/harcolunk, addig a Tisza-tó sokkal inkább szem előtt van. A „Kelet Balatonjánál” többeket zavart a szennyezés, itt ismertük meg igazán a probléma „stakeholder map”-jét, vagyis azt, hogy ki mindenkit érint negatívan – önkormányzatokat, horgászokat, szállásadókat –, és elkezdtünk ezzel mélyebben foglalkozni, ami megalapozta a nemzetközi elismertségünket.

A PET Kupa idén bekerült a világ legnagyobb hulladékgazdálkodási szövetsége, az ISWA jó gyakorlatokat bemutató kötetébe. Egész évben számos projekt fut húsz munkacsoporttal, tizenöt állandó munkatárssal, rengeteg szakmai partnerrel, kerekasztalokkal, konferenciákkal, több ezer önkéntessel. Mi a PET-kalózok titka? 

Sokan emelnek ki szemetet a folyókból, de a többség ezt valahol egyszerűen deponálja. A mi hulladékos munkánk igazából ott kezdődik, ahol a gyűjtés végetér. Jókor csatlakoztunk a nagy nemzetközi folyómentők sorába, 2013-ban egyszerre indultunk az Ocean Cleanup, a River Cleanup és a német Plastic Pirates szervezetekkel. Akkor még nem tudtunk egymásról, de egyszerre éreztük meg, hogy baj van, és tenni kell valamit. Mára az Ocean Cleanup is felismerte, hogy a folyókon érdemes megállítani a szennyezést, hiszen az óceáni szemét kétharmada onnan kerül be. Mire ők átálltak, mi már 7-8 éve ezt csináltuk. Nem vagyunk szokványos szervezet: tíz éve tudatosan munkálkodunk azon, hogy az embereink nyugodtan tudjanak dönteni és dolgozni úgy, hogy senki nem koppint a fejükre. Büszke vagyok rá, hogy létrehoztunk egy ilyen munkahelyet, mert ha körbenézek, nem ezt látom, hanem azt, hogy „kérem, én ezt nem tudom, nem dönthetem el.”

A kiskörei duzzasztóműnél nyílt az első „folyómentő központ”, ezt követte az olaszliszkai. „Horgonyhelyek” működnek Nagykörűn, Szegeden és Nyírtelken. Mi történik ezeken a helyeken?

A folyómentő központokban kezeljük a folyóból és az árterekből begyűjtött hulladékot, ami 30-40 csoportra válik szét fajta szerint: műanyag, üveg, fém, mérgező anyagok, kommunális, organikus hulladék... Van bálázógép, présgép, daráló, innen viszik el a hulladékot a teherautók. Ezek igazából munkaterületek, de azért ide is szervezünk önkéntes akciókat és csapatépítéseket. A horgonyhelyek kisebb bázisai a lakókörnyezeti folyótisztításnak, ami nagyon erős közösségépítő erő tud lenni. Ezeket helyi magánszemélyek, civil szervezetek üzemeltetik, akiknek nem akarjuk megmondani a tutit, de kapnak zsákot, kesztyűt, szaktudást, és hajrá! A tele zsákokkal pedig nem kell bajlódniuk, mert a folyómentő központok befogadják tőlük.

Fontosak még a szemléletformáló Műanyag Műhelyek (MüMü), ahol a folyóműveltség és a műanyagműveltség alapismereteit tanítjuk meg észrevétlenül. Különböző mélységben, a guruló konténerbe berendezett, nagyobb műhelytől kezdve – amelyben van daráló, olvasztó, prés, és a gyerekek helyben elő tudnak állítani hétköznapi használati tárgyakat –, az úszó kompkiállításon keresztül egészen a mini edukációs készletig, amely elfér egy hátizsákban.

Önöknél híresen magas arányú a folyami hulladék újrahasznosítása, hogy állnak most ezzel?

Tömegre nézve 98 százalékos, de ez csalóka, hisz a legnagyobb rész uszadékfa, azt pedig könnyen és szívesen használják újra, leginkább szociális tüzelőként a rászoruló családok. De ha csak az emberi eredetű hulladékot nézzük, tömegarányosan akkor is 65 százalékon állunk, és igyekszünk ezt még feljebb tornászni. 

A szokásos dolgokon túl miféle újrahasznosítást képzeljünk el?

Hibbant álmokból van bőven, és egyik-másik bejön. Aktuális példa: ősi szövetségeseink a szikvizesek. Kihalóban lévő fajta, pedig jóval a palackozott ásványvizek megjelenése előtt fenntartható üzleti modellt vittek – mi is kezdettől zero hulladékkal vesszük tőlük a frissítőt. Évente több száz tonna üveg jön le a Tiszán – zárójelben jegyzem meg, azért nem süllyed el, mert az emberek alapvetően rendesek, üvegre, palackra szorgosan visszacsavarják kupakot. Mi legyen vele? Legyen szikvizes üveg! Most ezen dolgozunk az orosházi üveggyárral, szeretnénk visszajuttatni a tiszai üveget, friss vízzel feltöltve, a tiszamenti éttermek asztalára.

Kritikus kérdés a PET-palackok újrahasznosítása, hisz ebből van a legtöbb. Nemrég a Műegyetemmel szövetkezve sikerült nagy előrelépést tenni.

A PET huncut anyag, nem egyszerű feldolgozni, drága gépek kellenek hozzá. Nagyon rigid, és olyan az olvadásgörbéje, mint a forintárfolyam, még meg sem olvadt, amikor már elég. Régóta dolgozunk a Műegyetem termék- és gépfejlesztőivel, vízmérnökeivel különböző projekteken, ezekből néha pályázat vagy tudományos cikk lesz, vagy mint legutóbb: szabadalom. Tavaly jegyeztek be egy eljárást a polimertechnikán, amelynek köszönhetően most már tudunk a folyami PET-ből másodlagos nyersanyagot készíteni: apró golyócskákat, amelyeket bármilyen, a műanyagiparban használt gépbe bele lehet tölteni. Ez óriási áttörés, nem kell többé külföldre küldenünk a palackokat, hanem helyben magas hozzáadott értékű anyagot tudunk előállítani, és meg tudjuk ezt tanítani más civileknek is.

A tiszai szennyezést kezdettől igyekeznek a forrásánál kezelni. Nemrég készített egy nagyon szép dokumentumfilmet A folyómentő teherautó címmel a kárpátaljai Francz Béláról, aki szent őrültként egymaga vette fel a harcot a szennyezéssel, az önök támogatásával. Hogyan érinti az ottani munkát a háború?

Rettentően megnehezíti. Előtte gyönyörű együttműködéseink indultak, tavaly a költségvetésünk felét költöttük olyan magánszemélyek és civil szervezetek támogatására, akik helyben gyűjtik a hulladékot, például folyóparti lerakókat számolnak fel. Nekünk most lesz először céges autónk, de Kárpáalján van több teherautónk, présgépek, darálók, targoncák. Most zárunk egy nagyon sikeres, a Diageo által támogatott kétéves projektet, amelynek célja a szennyezés megelőzése volt – hiszen ez tízszer hatékonyabb, mint a későbbi problémakezelés, ráadásul helyben jövedelmet generál. De most minden partnerünk aggódik, hogy nem talál munkaerőt, mi pedig nem tudunk lobbizni, mert az ukránok neheztelnek Magyarország oroszbarát külpolitikája miatt. Borzalmas a közhangulat, állandóan bocsánatot kell kérnünk. A helyiek nagyon hazafiasak, Béla is folyton azon vergődik, nem kéne-e indulnia a frontra. Négy évvel ezelőtt közösségi adománygyűjtésből vettünk neki egy teherautót, amivel azóta hetente 40 köbméter hulladéktól mentesíti a folyót, ez eddig 8 ezer köbméter! Rendszeresen kell beszélgetnünk vele arról, hogy „Béla, van két gyereked, nekünk meg egy pályázatunk, csak benned bízunk, ne menj el harcolni.” Dermedten figyeljük, mi történik.

Egy helyen azt nyilatkozta, hogy azzal a tempóval, amelyet a háború előtt sikerült felvenni, tíz év alatt műanyagmentessé lehetett volna tenni a Tiszát. Ezt még most is így gondolja?

Igen, és azóta is ezt siratom. A következő történt akkor: az ukrán együttműködéseinkkel egyidőben a Felső-Tisza magyarországi szakaszán elindult egy szisztematikus állami védekezés: beállítottak uszályokat keresztbe a folyóba, feltartóztatva a szennyezést. Minket a védekezésbe nem vontak be, de a hulladék válogatásánál már ott lehettünk. Közben az oldalfolyókon jött még szennyeződés, de azt megállította Kisköre, ott a KÖTIVIZIG-gel elkezdünk mindent kiszedni. És elindult a Tisztítsuk meg Magyarországot program, amelynek keretében egymás után pucoltuk ki az ártereket, de valami hihetetlen tempóban. Négy hónap alatt több ezer hektárt tisztítottunk meg! Olyan mentális állapotba kerültünk, hogy amikor jött a következő áradat, és tudtuk, hogy a Bodrogon nincs védekezés, lezúztunk a helyszínre, valamilyen talált pénzből beállítottunk hajókat, és februárban, jégben-fagyban elkezdünk védekezni, hogy ne szennyeződjenek be a már megtisztított alsóbb szakaszok. Ennek vetett véget a háború, a válság és az állami védekezés beszüntetése. Most, mint a vécés néni, ülünk a bódé előtt, szívjuk a cigit, miközben tudjuk, hogy aki bent van, mellépisil… De ne legyek ilyen negatív: annyi szeretetet és megbecsülést kapunk a nemzetközi partnereinktől, hogy úgy néz ki, meg fogjuk oldani.

A terepi munka mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap önöknél a kutatás. Milyen hozzájárulást tudnak tenni a tudományos ismeretekhez?

Kicsit úgy vagyunk most a műanyagokkal, mint az emberiség tudása volt 150 évvel ezelőtt a madárvonulással kapcsolatban. Elterjedt elképzelés volt, hogy a madarak télen a Holdba repülnek. Aztán jött Herman Ottó, bevezették a madárgyűrűzést, mindenki hülyének nézte őket, és lám, a Times 1909-ben lehozta, hogy találtak egy gyűrűzött magyar gólyát a dél-afrikai Natalban. Nem sokat tudunk a műanyagokról, túl kevés ideje élünk együtt velük. Az átlagember két fajtát nem tud megkülönböztetni, holott több százféle vesz körül. Ma is sokan hiszik, hogy a műanyagok 100 év alatt bomlanak le, holott már 10-15 év alatt elkezdenek mikronizálódni, belekerülnek az ivóvízbe, a talajba, a halakba.

Az is tévhit, hogy a folyókból minden szemét a tengerbe ömlik: valójában rengeteg halmozódik fel a természetes szűrőként működő árterekben, amelyeket sok évtizeden át magukra hagytuk, és most kilométerenként több tonnányi műanyagot rejtenek az avar alatt, a gyökerek között. Először ezekről gyűjtöttünk adatokat, majd GPS-szel jelöltünk palackokat, és most már a „citizen science”, a közösségi tudomány is segít: idén 8 ország diákjai jelölnek palackokat a Dunán, hogy megtudjuk, mi történik velük. Ez az egyik húzó uniós projektünk, az Aquatic Plastic kis szelete. Ez egy 13 nemzetközi partnert és 25-30 társpartnert felölelő program, amelyben rengeteg adatot kezelünk: mikroszkóposakat a mikroműanyagokról, okostelefonos hulladéktérképet, GPS jelölt palackokat és már az űrből, GPS-szel is felderítjük az úszó szemétszigeteket, hogy meghatározhassuk, hol vannak a folyón a gyógyítandó sebek.

A Tisza-medencében összegyűlt tudásunk kezd kinőni a Duna-medencére is. Sokat jelent, hogy a legnagyobb, határokon átnyúló szervezet, a Nemzetközi Duna-védelmi Bizottság (ICPDR) is felfigyelt az eredményeinkre, és bevont a legmagasabb szintű szakmai munkába. 

Az ötödik Tisza-tavi PET kupa egynapi zsákmánya. Fotó: PET Kupa

A pályázatok mellett a társadalmi felelősségvállalásban érdekelt cégekkel is kapcsolatban állnak. Több kritika érte önöket, amikor 2018-ban összeálltak a világ legnagyobb műanyagkibocsátójával, a Coca-Colával, emiatt a Greenpeace is szakított a PET Kupával. Milyen megfontolások vezérelték önöket?

Emlékszem, amikor az első politikus egy PET hajóra lépett, elfogott a gyomorgörcs. Mit akar és mit kell ilyenkor csinálni? Ugyanez az érzés, amikor megkeresnek a nagy cégek: vajon mit akarnak belőlünk kisajtolni? Minket egyetlen elv vezérel: hogy nem veszélyeztethetik az önálló döntéseinket. Az első pillanatban, amikor az lenne, hogy „Pelikán elvtárs, majd kérni fogunk magától valamit”, akkor rakjuk le a telefont. Csak olyanokkal szerződünk, akik azt mondják: tudjuk, hogy ebben profik vagytok, szívesen segítünk, van kétszáz emberünk, hova menjünk.

Sok barátot is elvesztettem a kóla-ügy miatt, holott az Admiralitásban (a PET Kupa felső döntéshozó testülete – O. I.) nekem egyesületi elnökként ugyanúgy csak egy szavazatom volt. Sok év távlatából visszatekintve, nekünk szervezetként ez a fejlődésünkben nagyon sokat jelentett. Amint beindult az általuk támogatott Hulladékmentes Tisza programunk, berobbant a többi vállalati megkeresés, megsokszorozódtak az erőforrásaink és a hatékonyságunk. Ezután kezdtünk el segítséget nem csak kérni, hanem nyújtani is azoknak, akik nap mint nap küzdenek a hulladékkal.

Erősödő trend, hogy világmárkák újraanyagokból készítenek drága luxustermékeket, mondjuk, ötszörös árú Adidas-cipőt óceáni műanyagból. Van ilyen együttműködésük?

Akinek csak az üzlet lebeg a szeme előtt, annak bőven van lehetősége eladni a szemetét ilyen célra. Minket is folyamatosan keresnek, hogy csináljunk konyhaasztalt, üzemanyagot, sportpólót. Nagy a kísértés, de civil szervezetként az a küldetésünk, hogy a műanyagot, ami leginkább a folyómenti közösségeket sújtja, visszairányítsuk oda, ahonnan jön, hogy ott segítsen: kikötőt, hajót építünk belőle, közösségi élményt adunk, berendezési tárgyként jelenik meg a horgonyhelyeken. A helyiek annyi mindennel küzdenek, mi lenne, ha mutatnánk nekik egy olyan ladikot, amit nem kell minden évben lecsiszolni, átfesteni és bekátrányozni? Mert az nem csak rengeteg munka, hanem borzasztó szennyező is. Míg egy jól adalékolt, fényvédelemmel ellátott folyami-műanyag lemezhajó tizedannyi környezeti kárt okoz.

Menőbb, mint a luxuscipő, de ki talál ki ilyeneket?

Hát, én ilyenekkel fekszem és kelek... Fiatal koromban volt ez a „nagy óceán, nagy felfedezés” mániám, ami mostanra megszelídült. Rájöttem, milyen szép és érdekes a folyókultúra, és mekkora potenciál van benne. Szeretnék legalább egy tiszai halászbárkát újjáéleszteni, mert azok majdnem olyan szépek voltak, mint a Viking hajók. De sajnos ma már egy sincs, hagyták mindet elkorhadni – miközben a norvégok minden évben vízre raknak három hagyományos, rekonstruált hajót. Jó lenne ilyen szerelemprojektekkel foglalkozni, de környezetvédelmi minisztérium hiányában sokkal alapvetőbb problémákkal küszködik mindenki, akinek fontos a természet megőrzése, így mi is.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy fontos lenne személyiségi joggal felruházni a folyóinkat – miért?

A demokrácia nélküli kapitalizmus felszámolja a politikai-gazdasági lobbierővel nem rendelkező entitásokat, legyenek azok növény- vagy állatfajok, embercsoportok – mint a hagyományos halászok, akiket sikerült a 2016-os halászati törvénnyel tönkretenni –, vagy éppen természeti képződmények. Az egyik fegyver a személyiségi jog odaítélése, erre remek példák vannak Amerikában, Új-Zélandon, Dél-Amerikában. Van például egy nagy mocsár Floridában, amit csak ilyen módon tudtak megmenteni a lecsapolástól, és precedenst teremtett.

Európában a Víz Keretirányelv megfelelő, csak nem számol a tagállamok engedetlenségével, szigorúbb szabályozásra lenne szükség. Jó, hogy a szégyenletes magyar vétó ellenére sikerült elfogadni a természet-helyreállítási törvényt, aminek egyik hozadéka, hogy uniós szinten 25 ezer kilométernyi folyószakaszt kell visszakanyargósítani. A személyiségi jog kérdése is asztalon van, mi is támogatjuk a szakmai anyagainkban, de valószínűleg nem egyhamar lehet keresztülvinni olyan folyókon, mint a Tisza vagy a Duna, amelyek sok országon át kanyarognak.

Hisz még abban, hogy műanyagmentessé lehet tenni a folyóinkat?

Mindig lesz olyan tinédzser, aki ott hagyja a vízparton az üres sörösdobozt. Mindig lesz vihar, ami befújja a palackokat a szemetesből a vízbe. A baj nem ezzel van, hanem azzal, hogy Kárpátalján 450 település teljes szemete megy a folyóba. Az ipari szennyezésnek véget lehet vetni, ez nem sci-fi. Bőven van tennivaló, de amit csinálunk, az egy önfelszámoló folyamat. Jó esetben a PET Kupa 20 év múlva csak egy evezősklub lesz Szolnokon.

Névjegy – Molnár Attila Dávid

Rendező, producer, író, búvár-operatőr, tudománykommunikátor, környezetvédő. Kollányi Ágoston díjas, Rockenbauer emlékdíjas, több nemzetközi filmfesztivál díjazottja, a „25 legbefolyásosabb hazai zöld személyiség” (2023) egyike. Az ELTE-n molekuláris biológus szakirányon végzett, később a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett doktori fokozatot természetfilmes témában. Több mint 200 ismeretterjesztő film, sorozat, tudományos video-absztrakt fűződik a nevéhez. Pályája első felében extrém körülmények között is forgatott: tagja az I. Magyar Antarktiszi Expedíciónak, filmezte a Monarchia hajóroncsait 75 méteres mélységben, Afrikában orrszarvú-spermára vadászó tudósok munkáját dokumentálta. Az 1990-es években a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének tagja, 23 éven át a Spektrum TV fordítója és szerkesztője. A PET Kupa mögött álló Természetfilm.hu Egyesület (és jogelődje, az ECO Film) társalapítója; 28 éven át, idén májusig elnöke. 

Orosz Ildikó

A cikk rövidebb változata eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2024. június 27.)
Fotó: Molnár Attila Dávid, PET Kupa

Tovább olvasom

„Együtt képesek lehetünk a változtatásra” – Beszélgetés dr. Jane Goodall-lal a közös jövőnkről

A 88 éves etológus, csimpánzkutató ma a világ egyik legismertebb környezetvédő aktivistája, a harminc országban jelen lévő Jane Goodall Intézet alapítója. Számos kitüntetése mellett idén neki ítélték a tudomány és a spiritualitás ötvözéséért járó rangos Templeton-díjat – ő azonban legalább ilyen büszke arra, hogy a cherokee indiánoktól megkapta a „Földanya Húga” megtisztelő nevet.

Zoomon értem el a délnyugat-angliai Bournemouthban, abban a házban, amely gyerekkora óta az otthona. Másodszor beszélgetek vele, ezúttal kifejezetten a környezetvédelmi tevékenységéről és ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatairól kérdeztem a HVG Extra A Nő című magazin klímavédelemről szóló tematikus számába. (Korábbi életútinterjúm vele itt olvasható.)

*

A karanténidőszak az ön számára különösen nagy változást jelentett, hiszen azt megelőzően évente 300 napot úton volt. Hogyan élte meg a kényszerpihenőt?

Jane Goodall: Kezdetben nagyon frusztrált, hogy le kellett mondani az összes programom, úgy éreztem, cserben hagyom az embereket. Aztán a munkatársaimmal összedugtuk a fejünket és megalkottuk a „virtuális Jane”-t. Online interjúkat adok, előadásokat tartok, videó és podcast beszélgetéseken veszek részt, naponta minimum egyen, de inkább három-négyen, hétvégente is, néha az időeltolódás miatt este 9-10 órakor. Talán soha nem dolgoztam annyit, mint az elmúlt 18 hónapban, de pozitívum, hogy így sokkal több embert el tudok érni, és a függetlenül működő Jane Goodall Intézetekkel is sokkal aktívabb kapcsolatba tudtam kerülni.

A napokban jelent meg Öntől A remény könyve (The Book of Hope). Ez már nem az első könyve, amelynek címében szerepel a „remény” szó. Milyen új gondolatokat fogalmaz meg benne?

Elgondolkodtam azon, hogy valójában mi a remény. Az igazi remény nem csupán egy áhított esemény bekövetkeztére irányuló vágy, hanem magában foglalja, hogy ezért a célért keményen meg kell dolgozni. Politikai, társadalmi és környezeti értelemben is sötét, baljós időket élünk, de fontos, hogy ne veszítsük el a reményt, máskülönben belesüllyedünk az apátiába. Hiszem, hogy mindazon szörnyűség ellenére, amit a Földünkkel most teszünk, együtt képesek lehetünk megfordítani a folyamatokat.

Honnan ered a rendíthetetlen optimizmusa?

Végigéltem a második világháborút, a bombázások elől ennek a háznak a pincéjébe húzódtunk be. Egy ideig Anglia egymaga nézett szembe a náci Németországgal, Európa többi országát legyőzték, vagy megadták magukat. Nem voltunk felkészülve, nem volt szárazföldi, sem tengeri hadseregünk, csak a légierőnkben bízhattunk, azokban a hősies fiatal pilótákban, akik tudták, hogy bármikor meghalhatnak, mégis minden nap elindultak. Ahogy Churchill mondta, a történelem során „még soha nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Churchillnek sikerült ébren tartania az emberekben a kitartást, és a brit humor is segített. Nem tudták megtörni az országot, és végül még épp időben Amerika is belépett a háborúba – Normandiába tartó csapataik itt állomásoztak tankjaikkal az utcánkban. Az, hogy egy ilyen kilátástalannak tűnő helyzeten, nagy veszteségek árán, de sikerült túljutnunk, segít bíznom abban, hogy az emberiség a mai reménytelennek tűnő helyzetet is képes lesz megoldani.

Felmérések szerint egyre több fiatal él meg komoly stresszt a klímakatasztrófa közeledtével. Mit tehetünk a klímaszorongás ellen?

Szokták mondani, hogy „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan”. Szerintem nem ez a helyes hozzáállás, mert így a depresszió elkerülhetetlen. Legyen a sorrend fordított: először nézzünk körbe magunk körül, és tegyük fel a kérdést, hogy mit tehetek én, itt és most, a saját környezetemben. Érdekel az újrahasznosítás, a hajléktalan emberek sorsa, az állatmenhelyek ügye? Üljünk le néhány barátunkkal, akik hozzánk hasonlóan éreznek, tűrjük fel az ingünk ujját, és cselekedjünk! Csak ezután merjünk globálisan gondolkodni. Nagyon szeretem azokat a személyes történeteket, amelyek azt bizonyítják, hogy együtt képesek lehetünk a változtatásra. A médiának a vészharangok kongatása mellett az is a feladata lenne, hogy bemutassa azokat a fantasztikus embereket és szervezeteket, amelyek másokat inspirálhatnak.

Ebben a szellemben indította el harminc évvel ezelőtt a Roots&Shoots nemzetközi ifjúsági programot, amely ma már több mint 60 országban aktív (lásd írásunkat az interjú végén). Van kedvenc projektje?

Nehéz lenne bármit kiemelni, hiszen ez egy organikus folyamat, amely 12 tanzániai gimnazistával kezdődött, majd fokozatosan kinőtte magát, és olyan formáját terjesztette el az önkéntességnek, ami azelőtt nem létezett. A résztvevő fiatalok Kanadától Kínáig, Bulgáriától az Egyesült Arab Emirátusokig, a saját környezetükben tapasztalt problémák megoldására projekteket indítanak el az emberek, a környezet vagy az állatok helyzetének javítására.

A Kongói Demokratikus Köztársaság legelső projektje nagyon jól szimbolizálja a program szellemiségét. Az ország keleti részén, ahol állandó harcok dúlnak, tizenöt 10-14 éves gyerek odaállt a helyi Roots&Shoots mentor elé, és azt mondták: „Az iskolában tanultunk, hogy az a kopár hegy ott, valamikor erdővel borított szent hely volt. Szeretnénk újra betelepíteni fákkal.” Az ötlet nem tűnt túl reálisnak, a hegy jóval nagyobb és távolabbi volt, mint képzelték. De a mentoruk nem akarta letörni a lelkesedésüket, úgyhogy szerzett facsemetéket, és felkereste az állandóan változó milíciák vezetőjét, hogy engedélyt kérjen. Az ezredes négy jól megtermett fegyveres őrt adott melléjük. A gyerekek a helyszínen már látták, hogy a feladat nehezebb, mint hitték, de a fáikat mindenképpen el akarták ültetni. A legkisebb kislány, talán 9 éves lehetett, nem boldogult a kemény talajjal, és elsírta magát. Akkor az egyik katona letámasztotta az AK47-esét, és megragadta az ásót. Tíz percen belül minden katona letette a fegyverét, és segített a gyerekeknek. Azóta több projekt fut az országban, általában lövöldözéssel a háttérben...

Ön a korát megelőzően kezdett környezetvédelemmel foglalkozni, de egy személyesebb, szelídebb hangot képvisel. Sokak szerint azonban ez ma már nem elég, erőteljesebb, radikálisabb intézkedésekre van szükség a problémák megfékezésére.

Mindenféle megközelítésre szükség van, de kétségtelen, hogy nagyobb politikai elkötelezettség kellene, olyan vezetők, akik be is tartják az ígéreteiket. Ezért néz most mindenki nagy várakozással az ENSZ novemberi klímakonferenciája (COP26) elé, ami itt lesz, Glasgowban. Közben azt is látni kell, hogy egyre több vállalat tesz komoly erőfeszítéseket a fenntarthatóság, az etikus beszerzési láncok, az alkalmazottak méltányos megfizetése terén – mi is ilyen partnerekkel dolgozunk együtt.

Etológusként múlhatatlan érdemeket szerzett a főemlősök viselkedése, és ezáltal önmagunk mélyebb megismerése terén. Természetvédőként mely eredményeire a legbüszkébb?

Talán arra, ami az egyik legelső célunk volt: hogy csimpánzokat ne használjanak orvosi kísérletekhez. Hosszú küzdelem volt, rengeteg ember segített a megvalósításában, de végül sikerült. Ugyanakkor továbbra is harcolunk az illegális vadászat és vadhúskereskedelem ellen. Már afrikai munkánk kezdetén beláttuk, hogy az élőhelyek pusztítása, az erdőirtás megállítása csak a szegénység felszámolásával, az oktatás és az egészségügy komplex fejlesztésével érhető el, ezért indítottuk el holisztikus szemléletű TACARE programunkat Tanganyikában, 1994-ben. Megtanítjuk a helyieket arra, hogyan tudnak hatékony földművelési technikákkal, az elsivatagosodott talaj javításával környezetpusztítás nélkül is boldogulni, mikrohiteleket adunk a nőknek saját fenntartható vállalkozás elindítására. A program ma már további hat országban, 104 faluban működik. A helyiek partnereink a környezet megóvásában, én pedig igyekszem minél több fórumon felhívni a figyelmet a problémákra, pénzt szerezni, és reményt adni az embereknek.

6 villámkérdés dr. Goodallhoz

1. Egy jó emlék Magyarországról, ahol többször is megfordult

Két nyomkövetővel ellátott haragossiklót engedtem szabadon a budai hegyekben, egy élőhelyvédelmi program keretében, 2016-ban.

2. Egy közelmúltbeli hír, amely reménnyel töltötte el

Új-Zéland nemet mondott egy gigantikus mélytengeri bányászati vállalkozásra, amely hatalmas környezeti károkat okozott volna.

3. Ha nem lenne etológus és természetvédő, milyen foglalkozást űzne?

Sosem akartam más lenni. Kisgyerek koromtól csodálom az állatokat, ezért biztos, hogy bármit is csinálnék, a közelükben lennék.

4. A legjobb könyv, amit mostanában olvasott?

Meg Lowman: The Abornaut. A szerző kiváló biológus és környezetvédő, aki a magas lombkoronák eddig ismeretlen, lenyűgöző világát mutatja be, amit a „nyolcadik kontinens”-nek nevez.

5. Egy dolog, ami tetszett önnek, de nem vásárolta meg, mert nem fenntartható

Nem tudnék ilyet. De leginkább akkor veszek ruhát, ha a régi már nagyon lyukas.

6. Mit reggelizik egy átlagos napon?

Általában egy fél pirítóst, fenntartható gazdaságból – a partnereinktől – származó kávéval. Ebédre megeszem a pirítós másik felét némi vegán sajttal, salátával, paradicsommal. Este az unokahúgom vegánt főz, amelyhez hetente egyszer rendelünk helyi alapanyagokat.

Orosz Ildikó

Roots&Shoots Magyarországon

A magyarországi Roots&Shoots (Rügyek és gyökerek) mozgalmat az ELTE biológus hallgatói indították el 15 évvel ezelőtt – ehhez bárki bármikor csatlakozhat, aki kitalál valamilyen helyi környezetvédelmi vagy szociális projektet, és megosztja annak tanulságait. Ebből nőtt ki a Jane Goodall Intézet hazai képviselete, amely nonprofit szervezetként iskolai és céges ismeretterjesztő előadásokat és workshopokat tart, hogy helyi szinten cselekvésre, változtatásra inspirálja az embereket. Aktuális kampányukban („Passzold vissza, Tesó!”) a leselejtezett mobiltelefonok visszajuttatására hívnak fel (akár teljes céges flották leadására is van lehetőség) – ezzel nem csak a környezetet védjük, hanem a szervezet az újrahasznosításból származó bevétellel afrikai kisközösségek életét is támogatja.

A pesthidegkúti Hármashatár-hegyi repülőtérnél három évvel ezelőtt adta át Dr. Jane Goodall a róla elnevezett tanösvényt, amely a fokozottan védett kaszpi haragossikló élőhelyét és a helyi természeti kincseket mutatja be. Ehhez kapcsolódóan tematikus túrákat szerveznek, megismerkedhetünk például a környéken található gyógynövényekkel, és kis szerencsével akár össze is futhatunk e 1,5-2 méteresre is megnövő, veszélyeztetett (nem mérges!) hüllővel. A tanösvényen jövő tavasszal Jane Goodall életéről szóló, egyszemélyes szabadtéri színi előadást mutatnak be Pelsőczy Réka rendezésében. Az óvodásokat célozza a legkisebb ökológiai lábnyom elvén készült, jelenleg is futó magyar-angol nyelvű Rügyek és gyökerek című mini előadás és interaktív foglalkozás a Budapest Bábszínházban.

Orosz Ildikó

Az interjú eredetileg a HVG Extra A Nő magazinban jelent meg (2021/3.) A lapszám közvetlenül a kiadótól még megvásárolható.

Korábbi életút interjúm Jane Goodall-lal itt olvasható. 

Fotók: HVG (1.), Jane Goodall Institute (2.), Orosz Ildikó (3.)

Tovább olvasom

Kezdetleges kultúra – Beszélgetés Jane Goodall etológussal

Egyszerű gépírónőből vált a világ legelismertebb főemlős-kutatójává. Új fejezetet nyitott a viselkedéstudományban, amikor a csimpánzoknak egyénített nevet adott, és gondolatokat, érzelmeket tulajdonított nekik. Az elmúlt harminc évben, szakmai és emberi hitelét felhasználva, a környezetvédelem és a fenntarthatóság ügyének szentelte életét. 80+ évesen is folyamatosan utazik, lobbizik és előadásokat tart, abban a hitben, hogy az emberiség képes megoldani a saját maga által előidézett problémákat. 2008-ban beszélgettem vele Budapesten.

Az ötvenes évek végén egy szál bőrönddel érkezett Tanganyikába. Milyen érzések kavarogtak önben?

Jane Goodall: Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok Afrikába. Amikor végül sikerült összegyűjtenem az útiköltséget, és hajóra szálltam, leginkább a valószerűtlenség érzése kerített hatalmába. Lassan szoktam hozzá a gondolathoz, hogy ez tényleg megtörténik velem. Később találkoztam Louis Leakyvel. Kezdetben a Serengeti-ásatásokra kísértem el őt és feleségét. Ez a hely ma már világhírű az ott talált emberi maradványokról, de amikor odaérkeztem, még nem volt ott semmi. Később, a Tanganyika-tó melletti Gombéi Nemzeti Parkban imádtam a vadont, de nagy nyomás nehezedett rám: nem akartam cserbenhagyni Leakyt, féltem, hogy kifutunk az időből, mert a pénz csak hat hónapra volt elegendő.

De hol van Budapesten ilyen dzsungel? (Megfejtés a cikk végén.) (Fotók: Természetfilm.hu)

De megtörtént az áttörés. Egyik legfontosabb, tudományos szenzációnak számító felfedezése az volt, hogy a csimpánzok szerszámokat használnak, és átalakítják a tárgyakat, vagyis szerszámokat készítenek. Ezt addig kizárólag az emberre jellemző képességnek tekintették. Könyveiben érzékletesen festi le azt a pillanatot, amikor először látta meg, hogy egy csimpánz egy fűszál segítségével egy termeszvár mélyéről kiszedegeti a hangyákat. Tudatában volt akkor e felfedezés horderejének?

Valószínűleg nem tudatosult volna bennem ennek a megfigyelésnek a jelentősége, de éppen két héttel azelőtt történt, hogy meglátogatott George Scheller, a kiváló gorillakutató, és azt mondta: "Jane, ha meglátod, hogy szerszámot használnak, akkor van értelme folytatni a kutatást." Én addig nem jártam egyetemre, mit sem tudtam ezekről a dolgokról. Úgyhogy amikor először láttam Szürkeszakállú Dávidot, amint szerszámot készít és használ, akkor nehezen hittem el, hogy ez tényleg az. Még többször meg kellett róla győződnöm a saját szememmel, mire értesítettem a mentoromat.

Később, Afrika más részein az eszközhasználat más fajtáit is megfigyelték, amelyek egy-egy közösségben tovább hagyományozódtak. Mi ennek a jelentősége?

Az eszközhasználat úgy működik, hogy valamelyik egyed véletlenül felfedezi a tárgy bizonyos használatának előnyeit, és ez a tudás a közösségben elterjed. A fiatalok elképesztő érdeklődéssel és figyelemmel, az anyjuktól tanulják meg utánzás révén ezt a tudást, ami aztán generációkon át öröklődik. Így az emberszabásúak esetében lényegében egy kezdetleges kultúráról beszélhetünk.

Fontos felfedezés volt az is, hogy a csimpánzoknak is vannak érzelmeik. Mi erre a bizonyíték?

Valószínűleg sosem tudjuk bebizonyítani az érzelmek létezését. Nem bizonyítható, hogy ha ön azt mondja, boldog, akkor ugyanúgy érez, ahogyan én, amikor ugyanezt állítom. Ma már senki sem vitatja, hogy a csimpánzoknak vannak érzelmeik. De amikor először megjelentem Cambridge-ben - Louis Leaky biztatására, aki ragaszkodott hozzá, hogy szerezzem meg a doktori fokozatot -, alaposan letoltak. "Hogy jövök ahhoz, hogy nevet adok a csimpánzoknak, ahelyett, hogy számokkal jelölném őket?" "Milyen alapon állítom, hogy van személyiségük, képesek a gondolkodásra és az érzelmekre?" De a szemem előtt ott lebegett gyerekkori kutyám, Rusty képe, és pontosan tudtam, hogy ezek a professzorok, készítsenek is bármilyen remek statisztikákat, ezúttal tévednek.

Forgatás miatt ülünk ilyen messze egymástól. Az interjú elhangzik a Természetfilm.hu A remény hajtásai című filmjében

Úgy szerzett doktori fokozatot, hogy diplomája sem volt, csak gépírói képesítése. Mit érzett, amikor a tudományos világ megpróbálta hitelteleníteni?

A neves etológus, Robert Hinde lett a konzulensem. Nagyon kimért, precíz ember volt. Aztán, amikor már annyit hallott a csimpánzokról, eljött Gombéba, és azt mondta, hogy egy hét alatt többet tanult, mint egész életében. Ő segített, hogy úgy írjam le a megfigyeléseimet, hogy hű maradjak a meggyőződésemhez, de ne szolgáltassam ki magam, és a többi kutató ne tudjon darabokra tépni. Sosem felejtem el például, hogy a magam naiv módján leírtam, hogy "Fifi féltékeny volt, amikor egy másik kölyök odament, és meg akarta érinteni újszülött testvérét". Robert Hinde azt mondta, ilyet nem lehet mondani, mert nem bizonyítható, hogy féltékeny volt. Írja azt, hogy "Fifi úgy viselkedett, hogy ha egy gyermekről lenne szó, akkor azt mondhatnánk, hogy féltékeny volt". Hát nem zseniális?

1967-ben megszületett a fia. A vadonbeli szervezési nehézségeken túl hogyan változtatta meg a munkáját az anyaság?

Addig semmitől sem féltem, egyáltalán nem zavart, ha a puszta közepén szembetalálkoztam egy hatalmas elefánttal. A gyermekem megszületése után azonban sokkal óvatosabb lettem. De anyaként nagyon sokat tanultam a csimpánzoktól is. Tőlük tanultam meg, milyen fontosak a korai tapasztalatok, ezért az első három évben napi néhány óránál tovább soha nem mentem el a gyermekem mellől, és éjszakára sem hagytam magára. Anyaként sokkal jobban megértettem a csimpánzanyákat, például azt a szinte irracionális dühöt, amit akkor éreztek, ha valaki megijesztette vagy akár csak felébresztette a kicsinyüket.

Gombéban a mai napig folytatódnak a kutatások, de amióta ön nem dolgozik ott, ezekről keveset hallani. Milyen fontosabb eredmények születtek az utóbbi években?

A tudományos technológia fejlődése új kutatási távlatokat nyitott meg. Korábban például soha nem tudhattuk biztosan, melyik kölyöknek melyik hím az apja. Ma egy kis elhullajtott minta segítségével meghatározható a DNS-profil, és ez pontosan megállapítható. Vizsgálni lehet az örökletes hasonlóságokat, a kötődést és egy sor egyéb kérdést. A műholdas technika és a GPS segítségével követhető, hogy az állatok pontosan mikor milyen területeket járnak be, és a vándorlásuk milyen környezeti tényezőkkel áll kapcsolatban. Aztán rengeteg kutatás folyik reprodukciós témákban, köszönhetően annak, hogy csaknem ötven éve követjük az állatokat. Távoli egyetemek kutatói évtizedekre visszamenő feljegyzéseket, adatbázisokat tanulmányozhatnak. Vizsgálhatják például, hogy egy nőstény rangja hogyan befolyásolja hosszú távon utódai számát. Ezek az izgalmas kérdések az emberi faj evolúciója szempontjából is relevánsak.

Kutatásainak fontos szempontja volt, hogy a csimpánzok szociális viselkedését a lehető legkevesebb emberi beavatkozás mellett, természetes környezetében vizsgálják. Ugyanakkor egy időben például banánetetőt állítottak fel, és hagyták, hogy néhány kíváncsi kölyök megérintse a kutatókat.

Megváltozott az ezzel kapcsolatos politika. Ma már egyáltalán nem etetik Gombéban a csimpánzokat. A kutatóknak bizonyos távolságból szabad csak megfigyelniük az állatokat, és igyekeznek kerülni az érintést. Részben azért is, mert ma már tudjuk, hogy az emberszabásúak mennyire fogékonyak az emberi betegségekre, amelyek sokszor végzetesek lehetnek számukra. Nagyon kell vigyáznunk, mivel a nemzeti park körül gyakorlatilag eltűnt az erdő, Gombe ma már csak egy kis sziget, és az emberi közösség közelebb húzódása még több betegséggel fenyeget.

Milyen egyéb veszélyek fenyegetik az emberszabásúakat?

A konkrét problémák mindenütt mások, de általánosságban az emberi népesség megnövekedése és ezzel párhuzamosan az élőhelyek pusztulása a legnagyobb gond. Az ipari méretű erdőirtás nemcsak az élőhelyek csökkenését eredményezi, de hozzájárul a "bozóthús-kereskedelem" virágzásához is. A helyiek korábban is vadászták a vadon élő állatokat a húsuk miatt, a nyolcvanas évek közepétől azonban megjelentek a nagy faipari cégek, amelyek a korábban érintetlen erdők belsejébe is utat vágtak. Így ezek a területek kiszolgáltatottá váltak a vadállatok élelmezési célú, kereskedelmi méretű vadászatának, beleértve a majmokat és az emberszabásúakat is. A vadászok elmennek az út végéig, és mindent lelőnek, ami mozog. Régebben nem lőtték le az anyákat és a kicsinyeket, de ma már ez is megváltozott.

Afrikában a Jane Goodall Intézet fenntartható fejlődést célzó munkája legalább annyira koncentrál az emberekre, mint az állatokra. Mennyiben mások a programjaik, mint a többi afrikai segélyprogram?

Itt van például a TACARE (Lake Tanganyika Catchment Reforestation and Education), amelyet kezdettől holisztikus programként képzeltünk el, belátva, hogy az oktatás, a higiénia, a vízellátás és az összes többi, megoldásra váró probléma csak együtt fejleszthető. A program része a hatékony földművelési technikák meghonosítása, az erősen leromlott, elsivatagosodott talaj helyreállítása, mikrohitelek a nők számára, akik így el tudják indítani saját fenntartható vállalkozásukat, az egészségügyi nevelés. Ösztöndíjakat adunk a lányoknak, tudván, hogy a nők iskolázottságának növelésével csökken a családok mérete. A programban kizárólag tanzániaiak vesznek részt, és nem kívülről jövő, sajnálkozó fehérek mondják meg, hogy mit kellene csinálni. Éppen azért sikeres, mert a helyiek magukénak érzik az egész kezdeményezést. Ahogy a mondás tartja, ha az ember éhes, ne halat adjunk neki, hanem hálót.

Az elmúlt húsz évben a környezetvédelemnek szentelte az életét. Gyakran hangoztatja a személyes felelősség fontosságát. De képes-e személyiségével, kapcsolataival, szakmai hitelével nyomást gyakorolni a döntéshozókra, politikusokra, vállalatvezetőkre is?

Sokan kérdőre vonnak, miért dolgozunk együtt nagy faipari cégekkel, tárgyalunk olajvállalatok vezetőivel. Erre azt tudom mondani, hogy akik ennek az értelmét megkérdőjelezik, azok is vezetnek autót és használják az elektromosságot. A szerves tüzelőanyag használatának nem lesz egyik napról a másikra vége. Az a feladatom, hogy megértessem a nyitottabb cégvezetőkkel és tulajdonosokkal, hogy bizonyos gyakorlatok miért rosszak, és miért fontos, hogy ezen változtassanak. A közvéleményt pedig arról próbáljuk meggyőzni, hogy az etikus cégektől vásároljanak, még akkor is, ha ez egy kicsit többe kerül.

A kutatásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elmosódjék az éles határvonal az ember és az állatvilág között. Ön szerint mi az, ami végső soron emberré tesz bennünket?

Kizárólag az ember képes az árnyalt és összetett nyelvre: tudunk beszélni jelen nem lévő dolgokról, múltbeli eseményekről, el tudjuk tervezni a távoli jövőt, képesek vagyunk a párbeszédre, és egy asztalnál ülve, a tudásunkat összeadva, képesek vagyunk a véleményünk megváltoztatására. Ezért különösen szomorú, hogy a legintelligensebb lény, amely valaha a földön élt, a saját otthonát pusztítja el. Úgy érzem, valahogy megszakadt az összeköttetés a fej és a szív között. Régen az emberek összegyűltek egy-egy fontosabb döntés előtt, és megvitatták, hogy annak hetedíziglen milyen következménye lesz a következő generációkra. Ma sokaknak csak az számít, hogy a döntésüknek milyen következménye lesz aznap.

Orosz Ildikó

Középen Dr. Sós Endre, a Fővárosi Állat- és Növénykert főállatorvosa, aki többször járt tanulmányúton Gombéban.

Életrajz

Jane Goodall 1934-ben született Londonban. Az ötvenes évek végén egy barátnőjét látogatta meg Afrikában, és egy életre ott ragadt. Mentora, Louis Leaky antropológus és paleontológus titkárnőnek vette fel, de látván a lány érdeklődését és tehetségét, az ősemberekkel kapcsolatos kutatásainak támogatására elküldte a tanzánai (akkor Tanganyika) Gombe-völgybe, hogy megfigyelje a ma élő emberek legközelebbi rokonait. Goodall hamarosan korszakalkotó megfigyeléseket tett a csimpánzok életével, szociális viselkedésével kapcsolatban. A témára ráharapott a National Geographic, nem véletlen, hogy Goodallt a tudományos világ kezdetben csak "NatGeo-címlaplányként" kezelte. Első férje a lap fotográfusa, második férje Derek Bryceson, a tanzániai parlament egyetlen fehér képviselője, az ország nemzeti parkjainak igazgatója, aki fontos lelki és diplomáciai támasza volt abban a válságos időben, amikor 1975-ben zaire-i fegyveresek elraboltak négy külföldi diákot a gombéi táborból.

1977-ben alapította a Jane Goodall Intézetet, mely vezető szerepet tölt be a csimpánzok és élőhelyük védelmében. Környezeti nevelési hálózata, a Rügyek és Gyökerek (Roots and Shoots), a világ 97 országában van jelen, három éve Magyarországon is. Számos rangos tudományos elismerést kapott, 2002-ben Kofi Annan az ENSZ békenagykövete címet adományozta neki. Könyvei és a róla készült dokumentumfilmek világszerte népszerűvé tették.

Orosz Ildikó

Fotók: Természetfilm.hu. A fényképek a Fővárosi Állat- és Növénykert Pálmaházában készültek.

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2008/7).

Tovább olvasom

Off-grid – Élet a hálózaton kívül

Valós alternatíva a fenntarthatóságért, vagy Hobbitfalva által ihletett naiv álomkép? Múló divathullám, vagy működő vállalkozás? Reális társadalmi utópia, vagy kiégett városiak futó kalandja a vadonban? Sok a kérdés az off-grid mozgalommal kapcsolatban.

Végy egy jókora fedeles vödröt, vágj a tetejére lyukat, húzd rá egy vécépumpa nyelére. Önts a vödörbe vizet, mehet bele a mosószappan és a szennyes, rá a fedő a pumpával. Aztán pumpáld keményen! Az off-grid.net honlapon az egyik legtöbb hozzászólást megért topik arról szól, hogyan készítsük el kézi mosógépünket. Emellett megtaláljuk a házi mosószappan előállításának fortélyait, és a ruhaszárító kötél vélt hátrányainak tételes cáfolatát. (Lásd Teregess a szabadságért! című keretes írásunkat.) A fogyasztói társadalomtól megcsömörlött rétegek egyik kurrens, sok tekintetben széttartó mozgalmának középpontjában az off-grid (más néven off-the-grid - OTG), azaz a hálózaton kívüli életforma áll. A mozgalom nem meglepő módon a par excellence konzumtársadalomban, az Egyesült Államokban szökkent szárba. Nem homogén mozgalomról van szó, az egyéni motivációk, a háttérben húzódó elvek és a gyakorlati megvalósítás sokféle formát ölthet.

Az off-grid alaphelyzetben az elektromos, gáz-, víz- és csatornahálózatoktól független életet jelenti. Nyilvánvaló, hogy ennek az életformának az egyik végpontján azok a modern, ún. autonóm házak állnak, melyek saját energiaszükségletüket maguk termelik meg a legújabb technológiák és alternatív energiaforrások bevonásával, a másik végponton azok a harmadik világbeli milliók, akik eleve kívül rekednek minden közműhálózaton.

Önellátók

A kettő között viszont ott van az önként választott off-grid, ami az elmúlt években egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Többféle indíttatás állhat mögötte, ezek közül tekint át néhányat Nick Rosennak, a The Times és a The Guardian egykori kolumnistájának Off the Grid (A hálózaton kívül) című, tavaly megjelent riportkönyve, amely a "nagyobb teret, kisebb kormányt és valódi szabadságot célzó mozgalom" hátterét kutatja. Rosen a legkülönfélébb riportalanyokkal beszélt: van itt környezettudatos fiatal és kiöregedett hippi, a hatalom minden formája ellen lázadó anarchista és a társadalom peremére szorult, antiszociális figura. A szerző egyébként több szálon köthető a mozgalomhoz: 2007-es How To Live Off-Grid (Hogyan éljünk a hálózaton kívül) című munkája a vadonbeli túlélési technikák kézikönyve volt, és ő indította el az off-grid.net webközösséget is.

Természetesen egy rakás más könyv is igyekszik meglovagolni a témát, és rengeteg blogger osztja meg velünk kalandos hétköznapjait - bizonyítva, hogy aki minden hálózatról lekapcsolódik, annak sem kell lemondania a világhálóról. Ezért akinek a kézi mosógép készítésénél bonyolultabb kérdései támadnak az alternatív energiarendszerek beszereléséről, a napelemes hűtőről, az esővízgyűjtésről, a komposztáló vécéről vagy a vegyszermentes kártevőirtásról, annak sem kell rögtön pánikba esnie.

"Jelenlegi házunk akkora, mint a régi házunkban a mosókonyha" - írja egy blogger, aki szűk 12 négyzetméteren kezdte újra az életét. Az ilyen blogok többsége legfeljebb két-három éve működik, és sok közülük a kezdeti lelkesedés ellenére el is hal, de - kedvcsinálónak - akad néhány régi keletű sikertörténet is: a New York-i Greg Seaman például 1980-ban költözött ki feleségével és két kisfiával az USA északnyugati partjánál található kis szigetre, ahol önellátásra rendezkedtek be.

Kezdetben egy fafeldolgozó üzem hulladékanyagából készítettek gombokat, de mára családi vállalkozásuk óriásira nőtt; harmincéves hálózaton kívüli életük minden hitelét felhasználva rengeteg terméket kínálnak a környezettudatos élethez a nem túl eredeti víztakarékos zuhanyrózsától és fa virágládáktól a több nemzetközi díjat nyert szívószálig, amely megköti a rajta áthaladó víz szennyeződéseit, ezért mindenféle túlélőtúrán jó szolgálatot tesz (igaz, a gyakorlott túrázó eddig is gond nélkül megitta a forrásvizet). Seamanék a sikeres üzletvitel mellett sem hagytak fel az energiafelhasználás minimalizálására törekvő életmódjukkal: "Asztalomon jelenleg egy kerozinlámpa és egy gyertya található a számítógép mellett" - kommentálja Seaman a blogjában bemutatott bizarr csendéletet.

Az off-grid életmódnak nem csupán egyéni/ családi, de közösségi formája is létezik - ez többnyire világnézeti, vallási-ideológiai vagy egyéb alapon szerveződő mesterséges közösségeket jelent. Ilyenkor a hálózatról való leszakadás kivonulást is jelent a társadalomból. Hogyan kovácsolódik össze egy ilyen közösség? Például az interneten keresztül. Több weblapon találhatunk landbuddy-kereső fórumokat, ahol off-grid aspiránsok keresnek maguknak közösségalapításhoz társakat, illetve olyan létező közösségeket, amelyekhez csatlakozhatnának: "Fiatal család vagyunk, két gyerek, két kutya, két macska. Északnyugaton keresünk 5-25 hektáros telket. Fákra, vízre és napfényre vágyunk, belefáradtunk a városi életbe. A feleségem Montessori-pedagógus, otthon neveli 5 éves fiunkat és 3 éves lányunkat. Maximálisan családcentrikusak vagyunk, nálunk a gyerek az első, de szeretnénk, ha mások is csatlakoznának hozzánk! Célunk a hálózaton kívül élet, egy bambuszfalu létrehozása és a biogazdálkodás. Szeretnénk létrehozni egy kis bambusztermékeket kínáló üzletet. Hat éve tanulmányozzuk a témát, a bambuszé a jövő!"

Magától értetődik, hogy a kivonulás anyagi áldozattal jár: földet kell venni vagy bérelni, fel kell hagyni a városi állással, meg kell építeni saját házunkat vagy bérelni egy készet. A gyakorlatban úgy kell ezt elképzelni, hogy van egy nagyobb földterület, amit egy vagy több ember közösen megvásárol, és lehet hozzájuk csatlakozni. Van, aki a csatlakozást véglegesnek képzeli el, más csak belekóstol a vadonbeli életbe, és néhány hónap után odébbáll. A csatlakozás díját, vagy ha kész házba költözünk be, a bérleti díjat általában a közösség számára végzett munkával lehet megváltani. Arról egyelőre nincs adat, hogy hosszú távon hogyan működnek, működnek-e egyáltalán az ilyen közösségek.

Egyes becslések szerint a világon úgy ezer (mások szerint több ezer) mesterséges off-grid közösség létezik. Új közösségek létrehozásának, illetve a létezőkhöz való csatlakozásnak az egyik legfrekventáltabb helyszíne Hawaii. A Nagy-sziget sok szempontból ideális választás: jó a klíma, van elegendő esővíz, amely biztosítja a vízellátást, nagyjából állandó, 25 fok körüli a hőmérséklet, vagyis nem kell fűteni, olcsón vásárolhatók nagy, beépítetlen földterületek. Emellett fontos szempont, hogy a helyiek befogadóak, és az amerikai állampolgároknak a letelepedés sem ütközik nehézségekbe. Hawaiin jelenleg mintegy negyven mesterséges off-grid közösség létezik, például művész-, homoszexuális és panteisztikus vallási alapon szerveződő közösségek, átlag 10-15 taggal. Többségük nonprofit "vállalkozás", amelyből nyereség nem realizálható. A fenntarthatóságot biogazdálkodással, kerámiák készítésével, szobrászkodással, oktatással (például off-grid életre tanítás, gyakorlati kurzusok), vagy a látogatók elszállásolásával biztosítják - utóbbi esetben a fizetség általában ledolgozható a közösségen belül.

 Magyarok az erdőben

"Az off-grid mozgalomban nem a versenynek, hanem az együttműködésnek kell meghatározóvá válnia. Minden eredmény, tapasztalat, megoldás fontos a többiek számára. Hawaii arra lehet példa - többek között az off-grid módszerek, technológiák és technikák fejlesztésén és kikísérletezésén túl -, hogyan lehet új alternatívát kínálni a fogyasztói társadalom helyett, s újraéleszteni a szolidáris kisközösségeket" - vallja Gáspár Mátyás, aki fiát követve, nyugdíjasként vágott bele családjával a hálózaton kívüli életbe a hawaii Nagy-szigeten. A kivonulás előtt közigazgatás-szervezéssel foglalkozott, de ő volt a magyarországi Teleház mozgalom egyik elindítója is. (A Teleház célja a hátrányos helyzetű kistelepüléseken modern multimédia-eszközökkel felszerelt információs központok létrehozása a kilencvenes évek közepétől, a helyi közösség problémáinak megoldására és a felzárkóztatásra.) A hálózaton kívüli életformára való átállást fia, András kezdeményezte, aki családjával és kisgyermekével nyugodtabb, természetközelibb életformára vágyott. András egyenesen Hollywoodból, Andy Vajna stúdiójából katapultált ide, ahol személyi titkárként és projektszervezőként dolgozott. Míg a Budapestről érkező nagyszülők nem zárják ki a lehetőségét, hogy visszatérnek Magyarországra, a fiatalok véglegesnek gondolják a letelepedést.

Gáspárék kiemelik az ország kényelmes tempóját, a helyiek közvetlenségét és toleranciáját minden furcsaság iránt, a szabadság és az "aloha" érzését, vagyis a természettel való együttélést, amelynek része minden természeti "képződmény" tisztelete. Számukra - sok más hawaii közösséggel szemben - a vallási tartalom nem meghatározó a jövőképet tekintve. Részben ez is volt az ok, amiért függetlenedni akartak attól a helyi közösségtől, amelyhez első körben csatlakoztak: ennek vezetője afféle meditációs-vallási tanítóként lépett fel. Ezzel a társasággal szakítottak Gáspárék, akik két, összesen 2,4 hektáros, esőerdővel borított területet vásároltak egy magánszemélytől hawaii szegényebb és olcsóbb részén.

Mesefalu: a Gáspár család offgrid életének helyszíne Hawaii szigetén (Fotó: offgrid.blog.hu)

A birtok 700 méter magasságban, a tengertől félórányi autóútra található, 8 km-re az aktív vulkáni működéstől. A területet több évtizeddel ezelőtt parcellázta fel 1,2 hektáronként az állam, 2010 elején a hatalmas földterület ára mintegy 5 millió forint volt. A Volcano községhez tartozó településrész neve Fern Forest (Páfrányerdő), és kb. 100-150 ember lakja. Gáspárék az ember nem járta erdőben most kétkezi munkával építik házukat, kezdetben a környékbeliek segítségével, akik közt van épületasztalos is (addig egy ideiglenes házban laknak). Mint minden épületre, erre is szigorú földrengés-biztonsági előírások vonatkoznak. Az utcában lenne áram, de Gáspárék nincsenek rácsatlakozva. Áramszükségletük 80 százalékát napelem fedezi, a benzines generátort a nagyobb fogyasztású gépek üzemeltetésénél kapcsolják be. Az esővizet gyűjtik, de ivásra egyelőre a közkutak vizét használják. Fatüzelésű kályhájuk mellett PB-gáz-palack is rendelkezésükre áll. Míg a férfiak építkeznek, addig az asszonyok főznek. Rendszeresen szomszédolnak, keresik a hasonló érdeklődésűek társaságát, és néha bemennek a közeli városba, egy-egy koncertre. Bár hálózaton kívüliségük viszonylagos, nem kétséges, hogy a városi életükhöz képest már most is jóval kevesebb energiát használnak, hiszen megtervezettebben, környezettudatosabban élnek.

 Hogyan képzelik el a jövőt? "Tíz év múlva szeretnénk egy kis önfenntartó közösséget létrehozni, amelyet Mesefalunak nevezünk, mert az egész olyan, mint egy valóra váló, szép mese. A közösséghez bárki csatlakozhat, aki szeretné megtapasztalni, hogy a hálózaton kívül is van élet. Bevételi forrásként az idegenforgalomra és pékáruk készítésére szeretnénk támaszkodni, hogy fenn tudjuk tartani magunkat" - mondják. Az általuk írt első magyar off-grid blog (offgrid.blog.hu) olvastán pedig egyértelmű: az internetről és a hálózaton kívüli élet aprólékos dokumentációjáról ők sem mondtak le.

Teregess a szabadságért!

Amerikában az elmúlt néhány évben a környezettudatosság egyik szimbólumává vált a ruhaszárító kötél. Több államban az erőteljes főbérlői lobbi hatására a mai napig tilos látható helyre kiteregetni a ruhát, mert rontja a környék megítélését és az ingatlanok értékét a látvány. Az áramfogyasztás mint státuszszimbólum és a háztartási gépek használatának állami szintű propagálása a második világháború után kezdődött a tengerentúlon, és az amerikai álomnak ma is szerves része a szárítógép. Ezzel megy szembe a Right to Dry (szárítás joga) mozgalom, amely a szárítógépek és az általuk kibocsátott szén-monoxid visszaszorítása érdekében kampányol. Steven Lake Drying for Freedom (Teregess a szabadságért!) címmel dokumentumfilmet is készített a témában. A civil szerveződések eredményeképp az elmúlt években egyre-másra semmisítik meg a szabadtéri szárítást tiltó helyi szabályozást, az egyik első helyszín Colorado volt, 2008-ban. "Gyerekkoromban szégyelltem, hogy anyám a hátsó udvaron kiteregeti a ruhát. Gyűlöltem a napon száradt ruha szagát és durva tapintását " - írja egy off-grid blogger. A hálózaton kívüli életet választó amerikaiak visszatérő témája annak felismerése, hogy nem ciki a ruhaszárító kötél, és nem büdös a napszagú ruha.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2011/45.)

Tovább olvasom

Gyűjtsd a vasat – Mandl Péter: Sári és nemszemétke

Célkitűzését tekintve újszerű, "zöld" mesekönyv, amely a pazarlásról meg az újrahasznosításról szólna nem didaktikus formában, munkafüzettel kiegészítve. Meg is kapta 2011-ben az Aranyvackor-díjat, amit - fontos hangsúlyozni - nem kész könyvekre, hanem könyvtervekre ad a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése.

A megvalósult könyv vizuálisan nagyon erős: Kismarty-Lechner Zita különleges szemétobjekteket varázsol elénk fotókollázs-technikával, természetesen újrapapírra. A szöveg azonban alulmarad a dizájnnal szemben. Indításképpen Sári - akiről tudható, hogy a szerző kislánya alakítja - a kukába bújik a testvére elől. Elviszi a kukásautó, ide-oda borogatják, ami láthatóan nem viseli meg: "Találtam egy fél doboz kekszet. Ne egyél a szemétből, mondta volna anyu, ha ott lett volna, de nem volt ott, úgyhogy megettem. Finom volt." 

Végül egy szigeten találja magát, ahol minden szemét hasznosul. Furcsa lények, épületek, járgányok készülnek hulladékból, előkerül Sári rég elveszett mackója, Gyapóc, és feltűnik a sziget egyetlen hús-vér lakója, az ezermester Barkács.

A történet a hasznos és az értéktelen relatív voltára igyekszik rávilágítani, és eközben - jórészt a képeknek köszönhetően - igazán kedves, szerethető "nemszemét" figurákat teremt. Viszont nehezen érthető, miért van a sziget a világtól elvágva, miért nincs semmiféle kapcsolat velünk, szeméttermelő emberekkel. Így a nyüzsgő hulladékváros önmagába záródó látomás csupán, nincs szó tényleges újrahasznosításról - még akkor sem, ha végül mégis a szánkba rágják, hogy ne dobjunk mindent ki. Az ellentmondáson csak némileg enyhít a munkafüzet, amely azonban nem a mese által megszólított 3-6 éveseket dolgoztatja meg, hanem a Praktika újságokon edződött szülőt, aki nem rest leeresztett gumiállatból kis tasakot varrni, lomizott faládából kerekes járgányt fabrikálni. A többieknek marad a szelektív gyűjtés.

Cerkabella, 2011, 2900 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2012/22).

Tovább olvasom

Félre gatya, pendely – Használtruha-üzletek

A nyugati használt ruha fénykorát a rendszerváltás jelentette. A piac némileg visszaesett, de a turkálás sokak számára ma is az önmegvalósítás része. Honnan jön és milyen stációkon megy keresztül egy széjjelmosott márkás trapéznadrág, öt percig viselt kombiné, kinyúlt motoros kezeslábas?

A turkálók vásárlóközönsége nem kizárólag a szociálisan rászorulókból áll. Egyre többen vannak, akiknek a túrás nem gazdasági kényszer, hanem az önmegvalósítás része. Mánia, szenvedély, mámorító örömforrás, hetente akár kétszer is. A belvárosi luxusturkálók jómódú közönsége sok pénzt megad egy-egy darabért, amely biztosan nem fog szembejönni az utcán. Az üzletek ennek megfelelően differenciálódtak, és a növekvő igények alaposan felsrófolták az árakat.

Mindenki másképp csinálja: feszült csendben, halk sikolyok kíséretében operál, ráérősen lapozgat, vagy gyors, szakszerű mozdulatokkal dolgozik. Jól szituált asszonyok hatosával viszik a próbafülkébe a kétezer forintos, látszólag tökegyforma virágos ruhákat, fiatal nők karon ülő gyerekkel, fél kézzel válogatnak. Színészek és közszereplők napszemüvegben, behúzott kalapban osonnak. Egyesek a magányos portyákra esküsznek, mások szerint az élmény terjeszkedni akar. A közös turkálás nem pusztán jó program, de

egy barátság igazi próbája is

Ha közel a tél, a vadiúj metálzöld pufidzsekit egy ezresért csak a legkedvesebb barátnőjének engedi át az ember. Van abban némi perverzió, amikor az ember kikotor egy rozzant ridikült, melyben valaki valaha a noteszát meg a rúzsát tartotta, vagy felhúz egy topot, ami ki tudja, hány mellen feszült már.

"Alapvetően Nyugat-Európából importáljuk a használt ruhát, mivel tapasztalataink szerint az ottani divat áll a legközelebb a hazai ízlésvilághoz" - állítja dr. Jelinek István, a Rutitex Rt. elnök-vezérigazgatója. Az egykori Fővárosi Ruhatisztító Szövetkezet jogutódjaként működő cég nagy- és kiskereskedelemmel (Ruti Butik üzletlánc) is foglalkozik. Egy csoportot alkot a magánszemélyek által alapított Pontex Kft.-vel, valamint az Alkalmi Áruház Vállalat jogutódjával, az Alkalmi Kft.-vel. Az importruha alapvetően két forrásból érkezik. Egyrészt Nyugat-Európában az emberek megunt ruháikat a szelektív hulladékgyűjtés szellemében az utcán kihelyezett konténerekbe dobják. Ekkor a konténer üzemeltetője jogosult a rongyok továbbadására.

A másik, célirányosabb gyűjtési mód, amikor segélyszervezetek, egyházak karitatív gyűjtést rendeznek. Ilyenkor az emberek viszonylag jó minőségű ruhákat visznek a megadott helyekre, illetve a szervezetek házhoz mennek az adományokért. A ruhákat azután rongygyűjtő, -feldolgozó üzemeknek adják el. A közvélekedéssel ellen-tétben a segélyszervezetek nem a ruhákat fordítják jótékony célra, hanem az ebbõl származó pénzt. Amint a rongyok-ruhák bekerülnek a kereskedelmi forgalomba, minden karitatív jelleg lekopik róluk.

A válogatás már a külföldi fel-dolgozó üzemekben megkezdődik. A levetett ruhák nagy része

ipari tömítőanyag, géprongy

formájában teljesíti ki karrierjét. A jobb sorsra érdemes darabok kelet felé indulnak. A legsilányabb, ún. "afrika minőségű" holmi préselt bálákban, hajón utazik Afrikába, a Közel-Keletre, Pakisztánba, Bangladesbe. A begyűjtött ruháknak csak igen kis százaléka, elméletileg a legjobb minőség kerül Kelet-Közép-Európa országaiba.

"Az ún. originál, azaz válogatás nélküli ruha 100-150 kg-os juta-zsákokban érkezik a hazai leraka-tokba - tájékoztat Fekete Éva, a használtruha-importtal foglalkozó Dressland Kft. nagykereskedés tulajdonosa. - Fontos, hogy ezeket valóban senki ne bontsa meg, hiszen ha valaki előzetesen belenyúl, akkor már kiválogatja az értékesebb darabokat. Épp ezért az egész folyamat egyik legfontosabb tényezője a megbízható partner." Résen kell lenni: előfordulhat, hogy a gyűjtőhelyen téglával vagy más nehéz tárggyal próbálják növelni a szállítmány súlyát, de arra is volt példa, hogy egy kamionnyi ruhát vízzel belocsoltak.

A másik lényeges pont a gyors és pontos válogatás. A nagyker lerakatokban betanított munkások, többnyire nők szortíroznak minőség és típus szerint. Minden egyes darabot megfognak és átnéznek, keresik a szakadásokat, foltokat, hibákat. Pontosan kell ismerniük a márkákat; van, aki a férfiingekre vagy épp a legnagyobb ügyességet igénylő gyerekruhákra szakosodik. "Egy kamion 17-18 tonna ruhát jelent, ezt 10 embernek körülbelül egy hét alatt szét kell válogatnia. Az általunk importált áruból átlagosan 10 százalék az extra, vagyis a legjobb minőségű ruha, 30-40 százalék az I. osztály és ugyanennyi a II. osztály" - mondja Fekete Éva, hozzátéve, hogy mindig felbukkannak olyan exkluzív darabok, egy hibátlan frakk, sosem hordott esküvői ruha, amelyeket magasabb áron értékesítenek.

Manapság egyre ritkább a régi jó kilós bolt. A 100-200 forintos nagy fogás már a múlté, akárcsak a jellegzetes turkaszag. A kiskereskedők többsége a szétválogatott, becsomagolt ruhát kilóra veszi, és kimosva, kivasalva,

egyesével, vállfára akasztva

kínálja, darabáron. Élelmesebb kereskedők a vásárlókra bízzák a ruha piacképességének megítélését: sok helyen az a rendszer, hogy hét elején, "új" áru érkezésekor magasabb az egységár (a Belvárosban akár 1500 Ft is), hét közepére a maradék hátrébb kerül a boltban (1200 Ft), végül a legeldugottabb sarokban köt ki. Sok helyütt még ekkor sem adják 600 forintnál alább, rajtuk is marad az elszabott mini, az "afrika minőségű" Lacoste. A maradék elsuvasztása nem is olyan egyszerű. A hosszú kitérő után a sokszorosan átválogatott ruha visszakerül oda, ahonnan vétetett: jótékonysági és civil szervezetek, kutyamenhelyek, üzemek kapják, szegényebb vidéken.

Nagyobb hatásfokkal dolgoznak az "extrém" használtruha-boltok, amelyek inkább egy életstílust képviselnek. Tóth Kristóf, a Ciánkáli vezetője elmondta, hogy ők részben már a külföldi gyűjtőhelyeken elvégzik a ruharostát, és csak a számukra értékes darabokat fuvaroztatják ide. Egyedi darabokra vadásznak - körbenézve csak fejfedőből vagy húszfélét találunk, a cilindertől a filc-kalapon át a repülős sapkáig. A népszerű antidivatüzlet annak idején "ávós" bőrkabátok felvásárlásával tört be, és bőrben, farmerben, bakancsban ma is erős, bár jelenleg úgy tűnik, az oldschool az üdvözítő. Nem okoz nekik nagy gondot, ha a legextrémebb darabok nem kelnek el, hiszen színházi és filmes produkciók számára is kölcsönöznek. A legmerészebb darabokat többnyire még mindig a külföldiek veszik meg, akiknek kevésbé számít az ár.

A használtruha-biznisz momentán stagnál. A rendszerváltás utáni virágkornak régen vége, de sikerült túljutni a néhány évvel ezelőtti hanyatlás időszakán is, amelyet az olcsó és gyenge minőségű, de mégiscsak új árut kínáló ázsiai boltok és a hipermarketek megjelenése okozott. Turkálót ma bárki viszonylag könnyen nyithat, és a vámunió óta mind több kisvállalkozó hoz be használt ruhát, kis tételben. Egyre-másra tűnnek fel a pár négyzetméteres üzletek, többségük viszont nem éri meg a szezon végét. Szakértelem és kapcsolatok hiányában könnyen betemetheti őket egy vonzó áron felvásárolt, értéktelen rongyhalmaz.

Ügyeskedésre

persze mindig van mód. A "kamionról leesett" típusú csencselés, a nyugat-európai ruhagyűjtő konténerek megdézsmálása - ami miatt egy idő után már inkább nem tették ki a gyűjtőket a határ közeli városokban - csak a kisüzem. A nagy tételben játszóknak is megvannak a módszereik. Nagy botrányt okozott néhány éve, amikor kiderült, hogy a használt ruhások jelentős hányada jogosulatlan vámkedvezményeket vett igénybe olyan nyilatkozat kiállításával, miszerint az importáru az EU-ból származik - holott a mindenfelől begyűjtött ruhánál az eredet nem igazolható. Másrészt a legalacsonyabb értékkategóriában, géprongyként hozták be az árut, amivel jócskán lehetett spórolni a vámon és az áfán. Az EU-csatlakozás óta megszűnt a vám, de a használt ruha alulszámlázása továbbra is járható út.

A nyugat-európai országokban nagy hagyománya van a használt ruha gyűjtésének és feldolgozásának. Hollandiában nagyon megy, de Németország, Ausztria, Franciaország sem panaszkodhat. A szakemberek szerint Magyarország messze van attól, hogy idáig jusson. Egyrészt mi valósággal ronggyá hordunk mindent, másrészt a szelektív gyűjtésben is van még javítanivalónk. Amíg nem alakul ki a használtruha-gyűjtés társadalmi háttere és infrastruktúrája, addig nem érdemes ilyesmivel foglalkozni, legalábbis nagy tételben.

Orosz Ildikó

Sztár ár

- lila melegítőfelső, karján két fehér csík, 100 százalék poliészter, magyar termék, hetvenes évek, ramaty állapotban: 2480 Ft; ugyanez bordóban: 1280 Ft;

- katonai hátizsák, semmi extra: 2800 Ft;

- Pantene Pro-V reklámpóló, rávasalt ábrával (selymes haj), sosem hordott, "not for sale": 690 Ft;

- férfi westerncsizma, hegyes orrú, varrott, közepesen roggyant: 9800 Ft;

- sötétbarna bõr orvosi táska, a zár nem mûködik: 12 000 Ft.

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2004/35).

Tovább olvasom