Észak-fok, titok – Diego Marani: Új finn nyelvtan

Megtévesztő címe ellenére nem nyelvészet, hanem regény – jóllehet az olasz író eurokrata tolmács-fordítóként gyűri az ipart Brüsszelben. Nevéhez fűződik egyebek mellett az europantó, egy laza szabályokkal bíró, dominánsan angol salátanyelv kitalálása, melynek alapja a beszélő tudásának megfelelő, különféle uniós nyelvekből kölcsönzött szókincs. Végre egy kommunikációs forma, amelyben a magyar ember is jeleskedik, s ahol a "where is your kilyukasztott ticket bitte" teljes létjogosultsággal bír!

Az Új finn nyelvtant nagy várakozással vesszük kézbe, hiszen Marani több irodalmi kitüntetés birtokosa, a The Guardian agyondicséri, tavaly a The Independent külföldi fikciós díjának döntősei közé került, fej fej mellett Eco A prágai temetőjével. Az alaphelyzet ígéretes: a II. világháborúban félholtan találnak egy katonát, aki lassan felépül, de beszédközpontja sérült, semmilyen nyelven nem tud megszólalni, nincsenek emlékei, és csak a ruhájába varrt címke alapján azonosítják Sampo Karjalainen finn állampolgárként - ahogy az olvasó számára már az első oldalakon kiderül, tévesen.

A férfi a finn nyelv elsajátításával párhuzamosan kétségbeesetten igyekszik megtalálni elveszett önazonosságát, és erről naplót vezet; tanulmányozza a Kalevalát, és szorgalmasan ürítgeti a koskenkorvás üvegeket. A patetikus stílus részint a férfi mentora, egy lánglelkű lelkész, részint egy posztmodern "szöveggondozó": a naplót javítgató-közzétevő, Németországba szakadt finn orvos számlájára írható. Az egzotikus finn nyelvről és néplélekről szóló, enyhén turistaszagú passzusok és hosszas tájleírások közé néhány érzékletes, minimalista jelenet vegyül a háború végi finn hátország mindennapjaiból, ám a katarzis elmarad: csupán egy elnyújtott tanmesét kapunk nyelv és identitás elválaszthatatlanságáról. A magyar kiadás érdeme az alapos szöveggondozás és a szépséges megjelenés, a hátoldalon egy Magritte-festmény alkalmi átiratával.

Orosz Ildikó

Fordította: Lukácsi Margit. Park Kiadó, 2013, 222 oldal, 2900 Ft

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/21).

Tovább olvasom

Fordításaim: Paul Krugman: A liberális lelkiismeret (könyv)

Az egyik legismertebb és legbefolyásosabb amerikai politikai kommentátor (a 2008-as közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje) száz év amerikai történelmét tekinti át, s egy újabb reformkor szükségessége mellett érvel. Programjában az általános egészségügyi biztosítás éppúgy szerepel, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése és egy olyan új politikai koalíció szükségessége, amely a társadalmat nemcsak igazságosabbá, hanem demokratikusabbá is teszi. A kötetet a kortárs történelem, politika és politológia iránt érdeklődőknek ajánljuk.

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret

Gondolat Kiadói Kör, 2010

Fordította: Orosz Ildikó

Eredeti cím: The Conscience of a Liberal

DEMOS KÖNYVEK sorozat
348 oldal
Kötés: karton

Ár: 2890 Ft

Almási Miklós a Mozgó Világban a könyvről (2010. október):

Almási Miklós: Beszólás középről

Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta szeretem, mégis amikor ez a könyve megjelent (2007), csak átfutottam, na jó, mondtam, ilyen már volt. Aztán jött a Nobel-díj (2008), meg a válság, és a sok oldalról beindult kíméletlen támadás Obama elnök ellen – és a szövegek felforrósodtak, véres aktualitást nyertek. Ma úgy olvasom, mint valami haditudósítást. (Az amerikai társadalmi-gazdasági reformháborúk állásáról. És persze úgy is, ahogy az ember a tengerentúli csatározások elemzéseit óhatatlanul a magyar tükörben is látja.)

Krugman nem csak ökonómiai tényeket prezentál: amit mond, azt szociológiai (netán pop-kulturális divatokból) rakja össze: a kép, amit nyújt, multidimenziós. Az 1985-tel elinduló radikális konzervatív fordulatot pl. egy Rambo-film (First blood, 1982) átütő sikerével (széles közvélemény-formáló), hatásával is jelzi. (A film egyértelmű üzenete az volt, hogy „megnyertük volna a vietnami háborút, ha nem gáncsolnak a nyafi keleti parti értelmiségiek, a liberálisok és a meleg,rock-and-rollos drogosok”.) Vagyis úgy használja a pop-kultúra elemeit, mint az egyik irányjelző és trendalakító tényezőt… Ez a fajta látásmód egyedülálló az irodalomban: Krugman sikerrel törte át a közgáz zárt szakmai területét, össztársadalmi analízist ad.

Mai olvasatban két topic ragad meg igazán Krugman Amerika-interpretációjából: a társadalmi egyenlőtlenség és az egészségügy igazságtalansága. Az elsőben arra a különös történelmi szituációra keres rá, hogy bár Amerikában mindig is voltak milliárdosok, a New Deal és a háború utáni fellendülés idején – 1965-ig – a kiegyenlítés volt a jellemző politika (gazdaságban és társadalomban egyaránt). A hetvenes, de még inkább a nyolcvanas évektől beindul egy radikális republikánus fordulat: a középosztály jövedelme stagnál (vagy leszakad), az alsó két decilis szegénysége növekszik, viszont a legfelső 1 százalék vagyona-jövedelme hihetetlen méreteket ölt. Kialakult a világ egyik leginkább egyenlőtlenségre épülő társadalma. Ezt nem tudja elviselni a „liberális lelkiismeret”. Főképp, mert tudja, hogy korábban a dolgok jobban mentek – egy kiegyenlítettebb társadalmi struktúrával, széles, gazdagodó középosztállyal, mobilitásperspektívával Amerika vezérlő csillag lehetett. Ezek a vívmányok azonban Reagan és főképp George W. Bush alatt eltűntek. A fellendülésből csak a társadalom 10 százaléka részesül, a 90 százalék életnívója stagnál vagy hanyatlik, a középosztály – Amerika gerince – megroppan. Ugyanakkor a legfelső 0,1 százalék körében káprázatos jövedelemrobbanás tanúi lehetünk. 10–40 milliárdos menedzserfizetések és -bónuszok óriási felháborodást keltettek már a válság előtt is (Richard Grasso, a NY-i tőzsde egykori elnöke legendás 200 milliós kompenzációja szinte robbantotta e korszak erkölcsei elleni tiltakozást). Aztán a válság idején kiderült, hogy volt ennél felháborítóbb javadalmazás is. Ma az USA egyike a leginkább egyenlőtlen társadalmaknak. (Nemcsak a bónuszok és fizetések miatt – a középosztályt lesöprő adózási rend, a társadalmi mobilitás leállása mind az egyenlőtlenség fokozása felé nyomott. Ami nagy baj: hisz ma már léteznek olyan felmérések is, miszerint azoknak a társadalmaknak nagyobb a fejlődési potenciáljuk, ahol kisebb az egyenlőtlenség, más szóval: a társadalmi igazságosság kihat a GDP-növekedésre.) A liberális elv, az egyenlőtlenség szélsőségei elleni küzdelem tehát nem(csak) morális jellegű: legfőbb gazdaságpolitikai téma.

Van azonban itt egy talány. Legalább két választási cikluson át ugrásszerűen nőtt a társadalmi egyenlőtlenség, azaz romlottak a középosztály és a szegények életfeltételei, és ezzel párhuzamosan ezer százalékkal nőttek a szupergazdagok jövedelmei, ami mindenki számára (fájón) nyilvánvaló volt. Ugyanakkor a jónépet mégis rá lehetett venni, hogy nyolc éven át erre az igazságtalan jövedelem- és adópolitikára – a republikánus koncepcióra – szavazzon. Ez volt a 2000-es évek nagy megtévesztése, és Krugman azt nyomozza, mivel lehetett rávenni a jónépet, hogy alapvető érdekei ellenében szavazzon. Krugman szerint a megtévesztés legfőbb eleme a déli államok fehér választóinak félelme volt: ha az állam „kiegyenlíti” az óriási jövedelemkülönbségeket, segíti a szegényeket, akkor a színes bőrűek járnak jól, azaz úgy gondolták, a demokraták által javasolt adózási program (a „jóléti állam” visszaállítása) a fehérektől veszi el a pénzt. Hihetetlen következtetés: évtizedek múltak el a faji diszkriminációk eltörlése óta, de egészen tegnapig ez a mélyen ülő rasszista előítélet befolyásolta a választásokat. Ezzel lehetett elterelni a figyelmet az iraki háború hiábavalóságáról, Amerika Kínával szembeni fokozatos függőségéről, és ami a legfontosabb: a középosztály életszínvonalának végzetes romlásáról, a szupergazdagok állami támogatásáról (az adórendszere elsősorban a legfelső decilisnek kedvezett…).

Itt ugyan szkeptikus vagyok a könyv olvasása közben – a „rasszista” képlet túl egyszerűnek látszik. Bármint van is: a republikánus adminisztráció (elsősorban a neokonok vezényletével) zseniális tömegámítást hozott össze. Az ébredés csak a válság közeledtével érett meg a közvéleményben. Ekkor született a jelszó: „elég volt”. És jött Obama.

Ez bizony szociológiai szempontból is jelentős felfedezés: ki hitte volna, hogy „a népet nem lehet becsapni” közkeletű tézisével szemben a társadalom többségét évtizedeken át rá lehet venni, hogy ne mérlegelje saját – és környezete – anyagi helyzetének romlását, hogy elhiggye: fontosabb pl. az abortuszügy, az iraki háború vagy hogy igaza van-e Darwinnak, mint a szocioökonómiai alaptrendek vagy még inkább a családi büdzsé összeomlása. Vagyis hogy a fél ország egy képzelt világot tartson valósnak, s ne vegye észre, hogy önmagát gáncsolja. Mit mondjak, e jelenségelemzésben jó adag abszurd üzenet van számunkra, magyarok számára is… Ámításban, vakulásban, öncsalásban fel tudjuk venni a versenyt Amerikával…

A könyv másik fő tézise, hogy Amerikának évtizedek óta legfontosabb – ám rejtegetett – sebe a felemás egészségügy. (A lakosság kb. 20–30 százalékának nincs vagy csak töredékes biztosítása van, miközben a beteg-, ill. öregségi ellátás árai húsz év alatt az egekbe szöktek.) Ezért nem csoda, ha „a felmérések rendre azt mutatják, hogy a szavazók számára az egészségügyi ellátás valójában a legfontosabb belpolitikai kérdés… A liberális kormányzati intézkedések azt jelentenék, hogy csökkentenék mind az egyenlőtlenséget, mind a bizonytalanságot. A reform az új New Deal kulcskérdése.” A könyv itt gyújtja be igazi patronjait, itt derül fény arra, hogy mivel és miért folytatja élethalálharcát Obama elnök.

Krugman azzal nyit, hogy a republikánusok harminc év óta próbálják eltörölni a még megmaradt egészségügyi támogatást és a nyugdíjak rendszerét (legalább három elnök bicskája törött bele e tarthatatlan helyzet megreformálásába), miközben az USA „a gazdagabb országok közt az egyetlen, amely nem biztosítja állampolgárai számára az alapvető egészségügyi ellátást”. Snassz, gondolta Krugman – könyve voltaképp kiáltvány e berögzült osztálypolitika oldására: úgy értem, a „szupergazdagok” befolyásának ellensúlyozására.

A könyv meghökkentő paradoxonba fut: Krugman, a liberális – konzervatívnak nevezi magát. Igaz, csak a stílusfordulat kedvéért. Mert a konzervatív nála azt jelenti, hogy vissza kell hozni a roosevelti New Deal vívmányait (egy új New Deal nevében) és renoválni a „középosztály Amerikáját”, amit az egyenlőtlenség gazdaságpolitikája lepusztított. Krugman itt éles hangot üt meg: azt bizonygatja, hogy vegyük tudomásul, hogy Amerikában nem létezik esélyegyenlőség. Egy felmérést említ, amit általános iskolát végzők körében végeztek. Két tesztsor volt: az egyik a tehetséget mérte, a másik a szülők társadalmi besorolását vizsgálta. Kisült, hogy a tehetséglistán magas pontszámot elértek közül a jómódú gyerekek tízszer többen jutottak felsőbb képzési formákba, mint a tehetségesek, de csóró szülői házból valók. Fordítva: a tehetségtelenek közül a „gébégyések” – azaz a „gazdagék buta gyerekei” – ugyancsak tízszer többen léptek feljebb. (Lábjegyzet: a „gébégyések” fordítási bravúr, és mivel ilyen bravúrral másutt is találkozol, kalapemelés érte Orosz Ildikónak.) Itt, a könyv finisében olykor az emberben megáll az ütő, olyan „komcsi” szövegekbe ütközik: a kormányzati korrupciót a nagypénzűek által teremtett légkör okozza; a gazdagok Amerikán belül egy másik országot építettek maguknak – külön lakóvidékkel, külön közlekedéssel (magán-jet), külön orvosi ellátással, miközben azt hirdetik, hogy ma már nincs különbség milliomos és átlagember között…

Komolyra fordítva a szót, reveláció olvasni, hogy Krugman a szélsőséges egyenlőtlenség társadalmának felszámolásában az egészségügyet látja kulcsfeladatnak. Mi ezt idehaza – vagy akár Európában – nem tudjuk elképzelni. Errefelé szinte hihetetlen, hogy egy betegség egy alsó középosztálybeli családot is földhöz vághat, rámegy apu banki kontója, állása, lakása, mindene. De az egyenlőtlenség elleni „magánküzdelembe” a középosztálybeli Amerika úgy általában is belerokkan: merthogy gyerekeit a legjobb iskolákba akarja járatni, de ezek az iskolák messze vannak, oda kell költözni, ott viszont jóval drágább az élet, a biztosítás, a közlekedés – ami mind megemeli a családi kiadásokat. És emellett bírni kell a versenyt a tehetősebb gyerekek igényeivel – illetve a saját gyerekek nyafogásával: „anyúúú nekem miért nincs olyan…” stb. (ismerjük, nálunk is így van). Krugmannál ezek csak apró példák, melyekkel felvezeti javaslatát: vissza kell térni a negyven évvel korábban még elfogadott adózási rendhez: fizessenek a gazdagok. (Egy medián középosztálybeli adótétele kb. 35 százalékos, a tőkebefektetéssel rendelkezők erre vonatkozó – kedvezményes – adórátája csak 15 százalék. Hát persze hogy padlóra kerül az apuka, ha ezzel akar versenyezni.) Krugman tehát igazságosabb adózást javasol. És bár tanácsa – az adóemelés arányossága – körül van bástyázva, de hogy a közvélemény ezt le tudja-e nyelni, abban erősen kételkedem. Pláne most, hogy Obama ebbe az irányba tart: programjának egyik sarkalatos pontja az egészségügyi reform mint az egyenlőtlenség felszámolásának kezdete, bankok megregulázása, a középosztály (és a szegények) felkarolása. Hát: nehéz…

Ha idáig eljutsz e krimi olvasásában, rájössz, hogy Krugman Obama „titkos tanácsosa” (bár lapjában sokszor élesen kritizálja az elnököt…). Akárhogy is: Barack Obama ezen az úton indult, és ezzel a liberális iránytűvel akar továbbmenni. Pedig most nagyon kell kapaszkodnia: jön a félidős választás (november 2.) és az ún. „teadélutánok” (republikánus polgári körök) árnyékában necces, hogy az elnököt (ill. a demokratákat) e reform megindításáért ne szavazzák ki a Kongresszusból és a Szenátusból. (Ahol most többségük van.) Névlegesen persze nem ezért szavaznak ellene, hanem mert szoft Afganisztánban, mert „szovjet rendszert” akar bevezetni az orvoslásban, mert felkarolja a kisebbségeket, mert nem tud odavágni (ahova köll), ahogy elődje tette, hanem demokratáskodik a hatalmi szférában…

Bár ne legyen igazam.

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.

Tovább olvasom

Lékelés – Bratka László: Felhős

Bratka Lászlónak, az orosz irodalom egyik legkiválóbb fordítójának, a groteszk-fantasztikus irányzat, Mandelstam, Jerofejev és Nabokov, legutóbb pedig Viktor Pelevin hiteles átültetőjének önálló költői-írói pályája meglehetősen visszhangtalan. Talán mert nyelvi fantasztikumokkal tűzdelt, könnyednek tetsző, valójában azonban filozofikus indíttatású szövegei lényegében társtalanok a magyar irodalomban. 

„nem kell piros rongyot kötni a szavak végére, hiszen úgyis mindenki a más szájába adott saját szavaiba rohan bele”

(Bratka László: Kilenchatvan – mondja a baba)

Pedig éppen az orosz eredetiből „magyarított”, mégis egészen Bratka sajátjának tekinthető lágermese a legfényesebb bizonyíték arra, hogy szükségünk van a világ csodás és virgonc bratkai értelmezésére. A Hagyjállógva, Vászka filmen vitte sikerre Bratka szövegét, és a mese nyelve legalább olyan magával ragadó volt, mint Gothár Péter rendezése. Emlékszünk még a pityeri tolvajra, aki az Állami Bank tetején a vérehullató szardíniakulccsal vágott lyukon keresztül, a vezérfonalon ereszkedik alá?

Ahogy Vászka és Ványka története, úgy Bratka önálló művei – prózába hajló versei, lirizált prózaszövegei, illetve korábban keletkezett párbeszédes-dramatikus elbeszélései – is a nyelv, valamint a műfajok határait feszegetik. Bratka pályája időben előre haladva szervesen építkezik, egészen a legutóbb megjelent kötetig. A Felhős a szerző legfrissebb, különböző irodalmi folyóiratokban részben már publikált, összegyűjtött kisnovelláit tartalmazza. Az idáig vezető út valójában a kilencvenes éveken ível át, hiszen Bratka első verseskötetének megjelenése után (Verseim idegen tájban, 1981.) egy évtizeden át csak műfordítóként tevékenykedett. 1992-ben megjelent újabb kötete már a szerző mai írásai felé mutató darabokat tartalmaz. A mohóság hajtotta, a titkok szomja… című, korlátozott példányszámban megjelent füzetkében rövid prózaversek kaptak helyet. A sokszor asszociációkra felfűzött, szójátékokra épülő művek visszatérő témája az idő mitikus körforgása, az élet örökös újrakezdődése (Megy, mendegél a vitéz szabólegény, Brehm REHM-e).

A következő kötet, a Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében az ismétlődő címek, szereplők révén már a Felhőshöz hasonló nagyobb kompozicionális egésszé áll össze. Előtérbe kerül benne a filozofikum és az explicit, a szerző egész életművét meghatározó művészi hitvallás: „szavakkal metszed szakszerűen a fordított perspektíva vonalait, összekötöd a metszéspontokat és a hálóban pókként figyelsz, hogy hol, mi mozdul a világban, tudásodat tápláló prédaként” (Szavak még nem voltak). Ezt követően a hangsúly a filozófia felől a mítosz irányába tolódott: az Ecce volt, hol nem volt kötet rendezőelve az archetípusokra épülő világmagyarázat, a varázstörténetek és -mondókák logikája. Ez különösen igaz a könyv legnagyobb részét kitevő, allúziókkal teli párbeszédes mesére (Ferhád pasa gyűrűje, avagy a nagy sztambuli zarándoklat).

Bár megfigyelhetők bizonyos hangsúlyeltolódások, mégis, mintha Bratka mindig ugyanazokat a köröket tenné meg írásaiban. Erre enged következtetni az is, hogy motívumok, szavak, mondatok, sőt teljes művek újra beemelődnek Bratka későbbi köteteibe. A Felhősben például önreflexióként idéződik be a régebbi keletű írás, a Mintha a fémes téli szürkületből…, mely egy bekezdésben tágul kocsma előtti utcarajzból kozmikus kérdéssé. De a múltból bukkan fel a Hiába volt minden, vagy az Angyal panírban című novella is, utóbbi a megismerés korlátairól szól groteszk-csúfondáros formában. A tudás megszerezhetősége a témája A mohóság hajtotta, a titkok szomja… című írásnak is, mely szintén többször felbukkan az életmű során.

Ezek a visszatérő művek a pálya hosszanti irányú kapcsolódási pontjaiként szolgálnak. Még erősebb azonban a legújabb kötet vertikális kohéziója: a Felhős regénnyé összeálló novellafüzér. A könyv beleilleszkedik a magyar vidéki lét ábrázolásának reneszánszát élő hagyományába, azon belül is leginkább talán a fiatal Cserna-Szabó András, Ficsku Pál és Szálinger Balázs – korántsem homogén – írásaival rokonítható. Egy Pápa melletti falu mulattató és groteszk élete bontakozik ki a kvázi-folklorisztikus történetekben, az ötvenes évek „ántivilágától” egészen napjainkig. Hálás írói mikrokörnyezet ez az Isten háta mögötti, de folyamatosan a Rekordok Könyvébe készülődő falu, melyben egy fél évszázad minden változása és abszurditása szemléltethető.

Jelenet a Hagyjállógva Vászka című Gothár Péter-filmből, melynek Bratka írta a szövegkönyvét

Egyetlen példa: régi időkben a gyerekek fő szórakozása a gyulakémezés volt, tudniillik Gyulának, a falu kikiáltott kémének a cukkolása, akit egyébként „teljesen hülyére kellett verni ahhoz, hogy beismerje, hogy titkos rádióadón kiküldi az imperialistáknak tejszínt, a vajat, plusz hét ellenséges hatalomnak kémkedik” (Gyula, kém). Manapság viszont Guzsalyka néni nem tudja megérteni, hogy lehet, hogy a Csömödér Nikolett, a helyi betelefonálós rádió műsorvezetője, „egyetlen nap alatt annyit liheg, nyögdécsel, burukkol, sikkantgat a mikrofonba, amennyit ő egész életében összesen sem a két elhalt férjének (…) amikor úgy voltak” (Gyuzsalyka néni dilemmában). Sójáró Cézár Krisztián, aki szippantóskocsijából öt köbmétert pumpál a lakodalmas házba, amiért lecsapták a kezéről a menyasszonyt, vagy Pöczök Mester, a helyi női kézilabdacsapatra gerjedő edző-menedzser, Skatulyovics doktor, Toklász Terus és Adupássz bácsi – mind megannyi gyönyörködtetően karikírozott szereplő.

A szerző, aki mindig vonzódott a meséhez, a mítoszhoz, most a feje tetejére állítja ezt a hagyományt. A legenda helyét átveszi a legendásítás, a mese helyét a csalimese. Az állítólag, „illetve nem is állítólag, hanem állítólag tényleg” (Posztmodern). A legkisebb fiú, aki elindul szerencsét próbálni, maffiózóként tér vissza. Szerepelnek sárkányok, sőt, akárcsak valami mágikus indián mesegyűjteményben még maga a Szél is, viszont az is megesik, hogy egyszerűen nem érkezik meg az időjárás. Jönnek ellenben a Liberátorok, akik elpotyogtatják a pápai reptérre menet a bombáikat. Akár idő és tér nélküli, akár pedig könnyen beazonosítható vidéken járunk, egy biztos: ez a világ nagyon ismerős. 

A kavargó egyvelegben nem kaphatunk megnyugtató választ arra, hogy mégis melyik jobb: az ántivilág, vagy ez a mostani. Mert amott legalább adott volt három biztos pont: a templom, a temető, a kocsma, létezett a közösség és az akolmeleg. Ma viszont „egyenlőség van, mindenki csak egy pittyenés az istenke információs jászolához kötve” („Húzz innen, te köcsög!…”). Bratka rengeteg ötlettel és humorral láttatja a faluközösség felbomlását, miközben szereplőivel együtt maga is elszántan keresi a széthullásban a biztos pontot, az „ősnyelvet”, az „origók origóját”. De amíg korábbi könyveiben még felfedezhető valamiféle tanulság, szerepelnek ars poetica jellegű megszólalások, és megszerezhető némi illékony ismeret, addig a Felhősben csak a sanda abszurditás marad. Hiába az égi jelek, hiába a mindentudó Guszti kecske: amikor végre megtudhatnánk valamit, mikor már éppen okosabbak lehetnénk, akkor mindig közbejön valami – kitakarja az angyalt egy lisztfelhő, a mindentudó Guszti kecske figyelmét meg elvonja a legelészés.

Bratka erőssége a „felhőkönyv” tanúsága szerint is a szellemes, a világ jelenségeit a megnevezés által gyarapító, újszerű nyelvhasználat. Nem afféle erőszakolt neológia ez, pusztán a használatban – a szerző egy korábbi hasonlatával élve – spárgaként elványadó szóvilágunk frissítése. Emlékezetes, amikor „kipitypangolnak” a repülőgépből az ejtőernyősök, amikor Tűzkő gazda agyában kihuny a „zápszikra”, könnyen belátható, milyenek a mai „napkerepli bölcsek”, és napnál világosabb társadalombírálat rejlik abban, hogy a „speciálmachinációk” korában nem légbőlkapottak, hanem „légbetoltak” a hírek. A játékos verbalitás szinte feledteti, hogy a könyv valójában szomorkás végkifejletbe torkollik. A falu jámbor bolondjának, aki egyben a „felhőket pásztoroló babérkoszorús” a könyv elején még megadatik az ihlet, tudniillik „verssé csomózódik a szavak kukoricaháncsa” (Ihlet és valóság). De végül mégsem nem találja meg a helyét ebben a furcsán megváltozott, felgyorsult világban, ezért az utolsó fejezetben el is száll az égbe kedves kutyája pórázán csüngve.

A Felhős korántsem felhőtlen tónusú könyv. Humora, ha nem is igazán fekete, de amolyan szürke humor: borongós, mint az őszi ég. Bratka László felcsillanó nyelvi leleményei úgy vágnak léket ezen a piszkosszürke, felhős égen, mint a vérehullató szardíniakulcs az Állami Bank tetején.

Széphalom Könyvműhely, 2001.

Orosz Ildikó

A recenzió a győri Múhely folyóiratban jelent meg (2001/6).

Tovább olvasom

Fiatalság, bolondság – Gyerekirodalmi sikerlista, külföldi mezőny

Szeretjük ezt a listát, mert annyira gömbölyű: került bele kamaszregény és kicsiknek szóló képeskönyv, nyomasztó és vidám, kalandos és lelkizős, romantikus és kisrealista, újító és hagyományos. Képviselteti magát nyolc hazai könyvkiadó és hét nemzet. Az angolszász irodalom mellett kiemelkednek az "északi országok", köszönhetően díszvendégeskedésüknek a tavaszi könyvfesztiválon. A Magyar Narancs 2012. novemberi gyerekirodalmi sikerlistája, a külföldi könyvek mezőnyében.

Összességében taroltak az ifjúsági regények, ami arra is bizonyság, hogy miközben a kisebbeknek szóló magyar könyvek terén ma már egészen jól állunk, addig a kamaszok speciális érdeklődésének és betűéhségének kielégítésére egyelőre inkább a külföldi művek alkalmasak.

Első helyen végzett az amerikai Patrick Ness Káosz-trilógiájának befejező része (lásd interjúnkat a VIII-X. oldalon). Az akciófilmszerű jelenetekből építkező antiutópia középpontjában egy távoli bolygó áll, ahol az emberek hallják egymás "Zaját", vagyis gondolatait, érzéseit, ezek a belső monológok adják ki a regényt. Az őslakosokat leigázni igyekvő diktátorral a felnőttkor küszöbén álló Todd és szerelme, Viola veszi fel a harcot. A harmadik kötet, a Háború a békéért az eddigiekhez hasonlóan bővelkedik vérben és indulatokban, azonban az első kötet (Kés a Zajban) lendülete némileg megtörik. Ezzel együtt fontos mű, amely stílusában, társadalmi és lélektani problémafelvetésében mindenképpen új hangot képvisel az ifjúsági irodalomban - nem kevés felnőtt rajongót is szerezve így.

Maximum tizenegyes! A Magyar Narancs gyerekirodalmi sikerlistája - külföldi mezőny (2011. novembertől 2012. októberig) 1. Patrick Ness: Háború a békéért (fordította: Nagy Boldizsár, Vivandra, 2012) 55 pont 2. Stian Hole: Garmann nyara (fordította: Vaskó Ildikó, a szerző illusztrációival, Scolar, 2012) 49 pont 3. Timothée de Fombelle: Vango - A hazátlan herceg (fordította: Pacskovszky Zsolt, Móra, 2012) 35 pont 4. Wolfgang Herrndorf: Csikk (fordította: Bán Zoltán András, Scolar, 2012) 26 pont 5-6. Jo Nesbø: Doktor Proktor pukipora 1-2. (fordította: Petrikovics Edit, illusztrálta: Mike Lowery, Kolibri, 2012); Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben (fordította: Demény Eszter, illusztrálta: Anna Laura Cantone, Pagony, 2012) 21 pont 7. Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret (fordította: Dunajcsik Mátyás, a szerző illusztrációival, Kolibri, 2012) 19 pont 8-10. Jeff Kinney: Egy ropi naplója - Kutya egy idő (fordította: Gyurkovics Máté, a szerző rajzaival, Könyvmolyképző Kiadó, 2012); Emma Thompson: Nyúl Péter további kalandjai (fordította: Szabó T. Anna, illusztrálta: Eleanor Taylor, General Press, 2012); Robert Williams: Luke és Jon (fordította: Simonyi Ágnes, Scolar, 2012) 15 pont 11. Seita Parkkola: Vihar (fordította: Bába Laura, Cerkabella, 2012) 12 pont Szavazóink: Both Gabi, Gombos Péter, Komáromi Gabriella, Kucska Zsuzsa, Lovász Andrea, Nagy Boldizsár, Németh Eszter, Pompor Zoltán, Rácz I. Péter, Szekeres Nikoletta, Varga Betti A szavazóknak 4, az elmúlt egy évben (2011. november - 2012. október) magyarul megjelent külföldi gyermek- vagy ifjúsági könyvet kellett megnevezniük. Az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik 3 pontot kapott. A listára szabályaink szerint legfeljebb 11 cím kerülhet.

Kétrészes sorozat lezárása a bronzérmes A hazátlan herceg. Ármány, gyilkosság és sírig tartó szerelem - a francia szerző romantikus kalandregényében Verne és Dumas nyomdokain jár. Az 1920-as évektől 1945-ig tartó időszakban, illetve többek közt New York, Párizs, Skócia, Szicília és a Kaukázus tájain járunk. A háttérben diktatúrák épülnek és lángokban áll a világ, kisebb szerephez jut Sztálin lánya, valamint kiderül, mi okozta a Hindenburg léghajó katasztrófáját. Az első rész, az Ég és Föld között kamaszhőse már felnőtt, a könyv végére fény derül titokzatos származására és arra, miért üldözték keresztül-kasul a földgolyón.

A Scolar három éve indított, formás kivitelű ifjúsági sorozatából két regény is felkerült a legjobbak közé, mindkettő érzékeny, helyüket kereső kamasz fiúkról szól. Wolfgang Herrndorf kortárs road movie-jának elbeszélője gazdag családból származó, érzelmileg magára hagyott srác, aki egy dögunalmasnak induló nyári szünetben - anya elvonón, apa a szeretőjével "üzleti úton" - megcsinálja élete nagy kalandját. Köszönhető ez a kezdetben félnótásnak tűnő új osztálytársnak, a lepukkant, orosz Csikknek, akivel közösen felszántják Németországot egy lopott Ladával. Világmegváltó gondolatok, első szerelmek, nagy rácsodálkozások és remek humor - nem véletlenül nevezte a német kritika a könyvet az új Zabhegyezőnek.

Robert Williams lélektani regényének középpontjában szintén két különc kamasz barátsága áll. A 13 éves, festésre hajlamos Luke anyja halálos autóbalesete után próbál új életet kezdeni az összeomlás szélén álló apjával egy isten háta mögötti kisvárosban. Apa és fiú magára találásában fontos szerep jut a nyomorúságos körülmények közt élő Jonnak, akit pártfogásukba vesznek. Érdekes módon ez az egyetlen olyan regény a listánkon, amelyben egyáltalán nincsenek csajok.

Végül még egy nyomasztó, ám roppant érdekes kamaszregény: a finn Seita Parkkola allegorikus regénye a valóságot és a képzeletet összecsúsztató, erőteljes képekkel jeleníti meg a kamaszok szabadság- és szeretetvágyát. Elbeszélője egy rasztahajú, graffitiző deszkás srác, akit az Esélyek Háza nevű iskolában mint afféle falanszterben próbálnak mintapolgárrá átnevelni.

Ennyi dráma után végre fellélegezhetünk: Jo Nesbø regénye teljességgel komolytalan. A Doktor Proktor pukiporát a norvég krimiszerző állítólag a lánya által megadott kulcsszavak alapján írta, de a címadó találmányt, amely egyébként dramaturgiailag igen jól kihasználható, már nyilván a saját örömére tette meg központi motívummá. Valahol neki is ki kell ereszteni két bűnkönyv közt a gőzt.

Szórakoztató bestsellersorozat az Egy ropi naplója. A 12 éves Greg mindent megtesz, hogy átlendüljön a kis lúzer kategóriából a nagymenőbe, persze hiába. Annyit mindenesetre elért, hogy lenyomta Harry Pottert: a brit gyerekek az évtized legjobb gyerekkönyvének választották, ami azért vélhetően összefügg a belőle készült filmek népszerűségével is. A negyedik kötet (Kutya egy idő) egy irtó béna nyár története, rengeteg vicces rajzzal. Mindemellett a könyv erősen beágyazott az amerikai kultúrába és fogyasztói társadalomba, ezért a 10-14 éves magyar olvasó számára nem fog átjönni minden poén.

Scorsese sokoscaros rendezése után aligha kell bemutatni A leleményes Hugo Cabret történetét, a párizsi vasútállomáson lődörgő kissrácot és a titokzatos, morcos öregembert. A könyv befogadásának szempontjából különlegesség, hogy Selznick felváltva mesél képekkel és szövegesen, olykor 20-30 oldalon keresztül átadva a főszerepet a különleges kivágású fekete-fehér grafikáknak és George Méliés álomszerű képeinek. Az eredmény egy nagyon vonzó, iszonyú vastag, ám könnyen fogyasztható mű.

Az ifjúsági regények után három képeskönyv. Második helyet szerzett a norvég Stian Hole bizarr és szép könyve. A Garmann nyara egy iskolakezdés előtt álló hatéves kisfiú félelmeit mutatja be a közeledő ismeretlentől, miközben három idős tántin keresztül az elmúlásról is magától értetődő, közvetlen formában beszél. Torzított fotómontázsok képezik le a gyermeki érzékelést - itt egy pohár vízben ázó fogsor, amott az orrán ülő katicára bandzsító kiskrapek és a nagy fejű szomszéd ikerlányok, akik olyan szerencsések, hogy már hullanak a tejfogaik.

Szintúgy a kisgyermekkori szorongás áll a Bagoly, aki félt a sötétben mesekönyv középpontjában, amelyet joggal ajánlanak több országban is segítő könyvként a pszichológusok. Hupp, a sötéttől irtózó gyöngybagoly különböző kalandok során megismeri a sötétséget, és végül megbarátkozik vele. A tragikus sorsú Jill Tomlinson világhírű (1968-as) meséjét kedves, kicsit sajdikos illusztrációk kísérik.

Még egy nagy múltú mesehős került a listánkra, némi ráncfelvarrás után: Beatrix Potter Nyúl Pétere. További kalandjait Emma Thompson (igen, a színész) vetette papírra. Nem semmi marketingfogás: a brit kiadó egy megrágott reteklevél kíséretében üzenetet küldött a filmsztárnak a nyúl nevében, írna már ugyan egy új kalandot a születésnapjára. Merthogy Nyúl Péter idén 110 éves. Kiszámítható, bájos képeskönyv született, az eredetire hajazó, angolos illusztrációkkal és néhány skót tájszóval - s ami a fő: nyár óta a fél világ erről beszél.

Orosz Ildikó

 A sikerlista a Magyar Narancsban jelent meg (2012/48).

Tovább olvasom

Gyűjtsd a vasat – Mandl Péter: Sári és nemszemétke

Célkitűzését tekintve újszerű, "zöld" mesekönyv, amely a pazarlásról meg az újrahasznosításról szólna nem didaktikus formában, munkafüzettel kiegészítve. Meg is kapta 2011-ben az Aranyvackor-díjat, amit - fontos hangsúlyozni - nem kész könyvekre, hanem könyvtervekre ad a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése.

A megvalósult könyv vizuálisan nagyon erős: Kismarty-Lechner Zita különleges szemétobjekteket varázsol elénk fotókollázs-technikával, természetesen újrapapírra. A szöveg azonban alulmarad a dizájnnal szemben. Indításképpen Sári - akiről tudható, hogy a szerző kislánya alakítja - a kukába bújik a testvére elől. Elviszi a kukásautó, ide-oda borogatják, ami láthatóan nem viseli meg: "Találtam egy fél doboz kekszet. Ne egyél a szemétből, mondta volna anyu, ha ott lett volna, de nem volt ott, úgyhogy megettem. Finom volt." 

Végül egy szigeten találja magát, ahol minden szemét hasznosul. Furcsa lények, épületek, járgányok készülnek hulladékból, előkerül Sári rég elveszett mackója, Gyapóc, és feltűnik a sziget egyetlen hús-vér lakója, az ezermester Barkács.

A történet a hasznos és az értéktelen relatív voltára igyekszik rávilágítani, és eközben - jórészt a képeknek köszönhetően - igazán kedves, szerethető "nemszemét" figurákat teremt. Viszont nehezen érthető, miért van a sziget a világtól elvágva, miért nincs semmiféle kapcsolat velünk, szeméttermelő emberekkel. Így a nyüzsgő hulladékváros önmagába záródó látomás csupán, nincs szó tényleges újrahasznosításról - még akkor sem, ha végül mégis a szánkba rágják, hogy ne dobjunk mindent ki. Az ellentmondáson csak némileg enyhít a munkafüzet, amely azonban nem a mese által megszólított 3-6 éveseket dolgoztatja meg, hanem a Praktika újságokon edződött szülőt, aki nem rest leeresztett gumiállatból kis tasakot varrni, lomizott faládából kerekes járgányt fabrikálni. A többieknek marad a szelektív gyűjtés.

Cerkabella, 2011, 2900 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2012/22).

Tovább olvasom

Bahrein, kicsiny királyság – Rongyolnak ezerrel

Tizenhat hónappal ezelőtt még homokot meg néhány hipermarketből elszabadult nejlonzacskót kavart a sivatagi szél ott, ahol ma a világ egyik legkorszerűbb, 60 ezer néző befogadására alkalmas Forma-1-es pályája áll. Április 2. és 4. között futamot rendez a Bahreini Királyság. 

Update: Ez a cikk 2004-ben jelent meg. A feszültségek a 2011-es arab tavasz idején robbantak. Manamában véres összecsapásokra került sor. Az uralkodó szunnita család a környező arab államok, elsősorban Szaúd-Arábia katonai segítségével verte le a siíta lázadást. Irán támogatta volna a hatalomváltást, ez azonban a nyugatnak sem állt érdekében, hiszen Bahrein fontos stratégiai támaszpont az Arab-öbölben.

A high-tech kísérőlétesítmények közt van helikopterleszálló, VIP-torony, egészségügyi és egyéb szolgáltatóintézmények, valamint a legfontosabb: hathengeres sajtóközpont, mely rekordmennyiségű (550) újságírót bír kényeztetni. A reptéren hőérzékelő szűri ki a fertőző betegeket, a többieknek az erre szokásos macerával ellentétben rögvest beütik a vízumát, és taxin, luxusbuszon száguldhatnak vadiúj autópályán a helyszínre.

Lóerő a sivatag közepén

A kis ország királya nagyot álmodott: a beruházás 56,4 millió bahreini dinárba (150 millió dollár) került, nem számítva a járulékos költségeket, szállodabővítéseket vagy az olyan bagatelleket, mint a kérészéletű sivatagi gyepszőnyeg és igény szerinti virágeső. Hogy az országimázsba fektetett összeg egyáltalán megtérülhessen, ahhoz először le kell bonyolítani az eseményt nagyobb botrányok nélkül, és ez nem is olyan egyszerű: míg a turisták egy esetleges terrortámadástól tartanak, addig őfelségének most is inkább a síita aktivizmustól fáj a feje.

Gilgames és tengeri híd

A 650 km2 területű, több kisebb-nagyobb szigetből álló Bahreinben 650 ezer ember él. Ennek csak 65 százaléka helyi, a többiek nagyrészt ázsiai vendégmunkások, kisebbrészt más országbeli arabok, perzsák, továbbá Nyugatról importált szakemberek és amerikai katonák. A munkavállalók csaknem fele külföldi. A helyi népesség folyamatosan nő, a sekély tengertől elhódított részekkel együtt pedig az ország is lassan terjeszkedik. Legutóbb 2001-ben nőtt nagyot, amikor a hágai Nemzetközi Bíróság - a szomszédos Katarral szemben - neki ítélte az értékes Havar-szigeteket.

Bahrein stratégiailag fontos helyen, a Perzsa-öböl közepén, Szaúd-Arábia partjainál fekszik. Már ötezer évvel ezelőtt fejlett kultúrával rendelkezett, a kereskedelmi útvonalak fő állomása volt Mezopotámia, India és Perzsia között; állítólag ez a Gilgames-eposzban keresett Halhatatlanság szigete is. Sokáig portugál gyarmatosítók, perzsa sahok és arab törzsek marakodtak a szigetért, végül persze a britek kezére került. 1971-ben nyerte el függetlenségét.

Bahreini látkép. Balra a Four Seasons, középen a KMPG épülete.
Mindkettő a cikk megírását követően emelkedett ki a földből. (Fotó: fourseasons.com)

1932-ben itt találtak először a térségben olajat. A fekete arany bányája nem bizonyult olyan kifogyhatatlannak, mint a környező országokban, úgyhogy hamar rákényszerültek a gazdaság diverzifikálására. A bankoknak és off-shore cégeknek hála, Bahrein ma a régió pénzügyi központja. Az utóbbi években fellendült az idegenforgalom: no nem a hátizsákos, hanem az ötcsillagos.

Rengeteg a szórakozni átruccanó szaúdi, akik a tengert átszelő autópályán hajthatnak ide. A 25 km hosszú hidat - közepén egy mesterséges szigeten meghúzott határral - 1986-ban adták át. A szaúdi férfiak az alkohollal és táncosnőkkel gazdagon ellátott bárok, a szerencsés szaúdi nők pedig a mozi és az autóvezetés iránti szenvedélyük kiélése miatt járnak a szabados szigetre. (Évente egyszer a bahreiniek is nagy számban autóznak át a hídon - Mekkába.) Bahrein a szimbolikusnak tekinthető hídnál erősebb szálakkal is kötődik a szomszédos Nagy Testvérhez: a gazdaság legfőbb alapja ugyanis a szaúdi nyersolaj-finomítás. 

Emírből király

Bahrein a térség egyik leggyorsabban demokratizálódó állama. Az uralkodó Sejk Hamad bin Isza al-Kalifa 1999-ben örökölte meg apjától az emíri trónt. Igaz, 1994 és 1997 között több zendülés is volt, vallási konfliktussal tetézett gazdasági-politikai okok miatt. A legtöbb olajmonarchiához hasonlóan a lakosság aránytalanul részesült az olajmillárdokból, ráadásul itt az uralkodó szűk elit - a háború előtti Irakhoz hasonlóan - szunnita, míg a lakosság nagyobb része, körülbelül 70 százaléka síita. Ők az elnyomottak, legyenek bár plázákon, amerikai filmeken, saját autón és márkás farmeren nevelkedett középrétegek vagy falusi szegények, akik ma is döngölt padlón, kecskék társaságában, hagyományos arab módon élnek. A korábbi uralkodó a síitákat Irán ügynökeinek kiáltotta ki: kizárta őket a hadseregből, és megbízható pakisztáni zsoldosokkal felvértezve jól megtömte velük a börtönöket. (Irán valóban támogatja a világszerte többnyire kisebbségben levő síitákat, s Bahreinre a britek kivonulásakor igényt is tartott, ám az ország a függetlenséget választotta.) 

Sejk Hamad óvatos reformokba fogott: kezdeményezte egy alkotmány létrehozását, melynek elfogadásáról 2001 februárjában népszavazás döntött. A 97 százalékos támogatottságnál érdekesebb, hogy nők is szavazhattak. Az elmúlt években több száz politikai fogoly kapott amnesztiát, a száműzöttek közül többen hazatérhettek. Bejegyezték az első majdnem-pártot. A 2002-es év különösen mozgalmasra sikeredett: februárban az uralkodó emírből királlyá koronáztatta magát, s kikiáltották a királyságot. Márciusban lezajlottak az ország történetének első helyhatósági, októberben az első parlamenti választásai. Decemberben, csaknem harminc év abszolutisztikus kormányzás után, összeült a parlament, bár nyolcvan tagjából csak negyven kerülhetett be választás útján: a többit, a szúratanács tagjait, a király jelölte ki.

A törvénykezés az iszlám jog, a saría és az angol jog keverékén alapul. Például a nőknek van szavazati joga, de ingatlantulajdonosok már nem lehetnek; ingyenes az orvosi ellátás és a gyógyszer, de nincs független bíróság. Az uralkodódinasztiából kikerülő miniszter nagybácsik, tárca nélküli sejkek és más atyafiak továbbra is hatalmas vagyonnal és kiváltságokkal rendelkeznek: a legjövedelmezőbb cégek, bankok, olaj-, alumínium- és építési vállalatok tulajdonosai, az energiaszektor, a távközlési monopólium fő haszonélvezői. Ilyen körülmények közt őfelsége ad hoc népjóléti intézkedései - hogy például királysága örömére egyik napról a másikra elengedi minden olyan ingatlanhitel hátralékát, aminek a fele már törlesztve van - nem oldják meg az alapvető problémákat, például a munkanélküliséget, ami egyébként a harcos síiták állandó vesszőparipája.

A 2011-es arab tavasz Bahreint is elérte: tüntetők az ország jelképe, a Perl (Gyöngy) körül. A szobrot a felkelések idején ledöntötték, és azóta sem építették újjá.

Bahrein az első Öböl-háborúban a szövetségesek fontos légibázisaként szolgált. Az iraki háborútól viszont elhatárolódott, az aktív szerepvállalás Katarra korlátozódott. A bahreini szunnita uralkodókat érthető okokból különösen érzékenyen érintette az iraki síita ellenállásra is bazírozó amerikai stratégia. Felerősödött az országban az Amerika-ellenes érzület, aminek nem használt, hogy a szigeten állomásozik az amerikai haditengerészet ötödik flottája. A háború újabb ürügyet szolgáltatott a helyi radikális erők utcára vonulásához, őfelsége pedig aggódva leste, hogy a gyújtogató és kirakatbetörő tömegek indulata mikor fordul Bushról az ő személye felé. Tegyük hozzá: a randalírozók csak kis részben meggyőződéses fundamentalisták, többnyire forrófejű ifjú lázadók, akik Levis farmerben és Ford autóban elvezetnek a tüntetésre, felgyújtanak egy McDonald'sot, majd 2 liter popcorn és 1 liter kóla kíséretében komolyabb lelkiismereti válság nélkül nézik végig a Terminátor 3-at.

Bahreinben pillanatnyilag csend honol. Ragyognak a kirakatüvegek, hajónyi autók döngetnek, fekete nők piros tangák közt válogatnak. Balról dől Hollywood, jobbról előz Bollywood, közepén meg itt a Forma-1. A kis sziget talán nem süllyed el a több tíz ezerre becsült látogató rohamától, a helyi lányok pedig máris új mintát festetnek hennával a tenyerükre: az autópálya körvonalát. A nagy felhajtás feledteti az utóbbi évek kellemetlen híreit az erőszakba torkolló demonstrációkról, az Amerika-ellenes jelszavakról, a követségek megrohamozásáról. Ami pedig az alattvalókat illeti, történik végre valami, főleg azután, hogy a napokban a tiltakozások hatására beszüntették a helyi Big Brothert. A Forma-1 még az iszlám fundamentalisták szemében is feddhetetlen: motor bőg, szivarok repesztenek, lóerőből errefelé sosem elég. Az viszont csak idő kérdése, hogy a benzingőz eloszlása után mikor lesz megint valami gáz.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2004/14).
Fotó: Wikipedia/bahrain.viewbook.com (3)

Tovább olvasom