A többi gyűjtőknek való – Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Friss, meleg vér a kortárs magyar irodalomban! – írtam Szécsi Noémi indulásakor, a 2000-es évek elején a Kritika folyóiratban. Azóta Szécsi ígéretes tehetségből sok műfajú, eredeti íróvá nőtte ki magát, és ma már az Európa kiadó szerzője – lelkendező mondatom pedig felkerült a Finnugor vámpír új kiadásának borítójára. Szécsi első regénye egy jobb sorsra érdemes vámpír története, mely egyszerre táplálkozik az irodalomtörténet klasszikusainak kék véréből és utcai ponyvák olcsó rémségeiből – e két hagyományon kívül azonban még sok másikkal is kíméletlenül elbánik.

Jerne, a rendhagyó vámpírivadék jól szituált, a konvencióknak megfelelően mesterségesen patkányosított pesti bérházban éli a vámpírok hétköznapjait kétszáz éves nagymamájával. A helyes táplálkozásnak köszönhetően feszes bőrű nagyi éjjelente férfiak vérét szívja, nappal meg, ha épp nem koporsójában pihen, tisztes üzletasszonyként tevékenykedik. Jernének is szüksége van fedőtevékenységre: ő egy könyvkiadónál lektorkodik, igazi hivatásának azonban a meseírást tartja. A fő konfliktus éppen ebből adódik: Jerne a vérrel szemben a salátát, a pizzafutárral szemben a pizzát preferálja, és szívesebben értekezik Andersenről, semhogy potenciális áldozatok becserkészésének módját fontolgassa.

Szécsi Noémi a vérbő történetet remek dramaturgiai érzékkel, és rengeteg iróniával szerkesztette meg. Az irodalom két nagy toposzának megfelelően az első rész Jerne halálának, a második pedig szerelmének története. De micsoda olcsó kis halál ez, mely leginkább egy horrorfilmre emlékeztet, és miféle szerelem bontakozik ki ilyenformán: "Az O. bekerítésére és vérének kiszívására irányuló igyekezetemet – amit az egyszerűség kedvéért mostanában kulturális antropológiai szakszóval terepmunkának neveztem magamban – újabban elméleti háttér segítette elő"?

Jerne objektív, mindent kívülről és fölülről látó, részvétlen megfigyelői nézőpontja nagy játékteret enged az ironikus ábrázolásnak. Míg a nagyi ragaszkodik magyarságához – belső használatú névjegyére az egzotikus hangzású "finnugor vámpír" titulust íratta, és irredenta bögréből öblöget vérszívás után –, addig Jerne kimérten, minden érzelmi kötődés nélkül szemléli lakóhelyét: "Magas sikértartalmú búza, cukorban gazdag gyümölcs terem, szilaj ménesek száguldoznak a rónán, jól táplált magyar sertések és marhák legelésznek a délbábos pusztán. Én még nem láttam, de nem is érdekel." 

Az elfogulatlan hangvételt a történet szintjén indokolja, hogy Jerne sokáig külföldön élt (egy előkelő angliai egyetem meseírás szakán tanult), tehát van rálátása a magyar nyomorra. Ám a hazai virtus paprika-szempontú elemzésének, a Vajdahunyad várához vagy a Turul-madárhoz fűzött evidencia-kitérőknek a legfőbb iróniája mégis az, hogy valóságosan is jól jöhetnek a regény esetleges külföldi kiadásakor. Míg tehát hősünk fanyalog ("Emlékszem, valahová feljegyeztem, mennyire jó Magyarországon lakni. Feltétlenül meg kell keresnem azt a lapot, mert képtelen vagyok visszaidézni a tartalmát"), addig a regény, Liszttel, Bartókkal, Jókaival és Lugosi Bélával megspékelve mégiscsak a magyar kultúra sajátos promóciójává válik.

A regényen végigvonuló ál-tudományosság különösen a második részben tobzódik, itt érezhető leginkább Szerb Antal Pendragon-legendájának is a hatása. Az első rész naivabb, derűsebb humora után a második rész sötétebb tónusú, szarkazmussal teli (hát igen, a halál utáni élet azért már nem ugyanaz, még vámpíréknál sem). Jerne kíméletlenül közömbösnek, néha frivolnak tűnik, és a kezdetben a maga módján gondoskodó nagymama is szadista öregasszonnyá vedlik. Igazi stílusbeli bravúrt jelentenek az első rész lendületes, minimalista dialógusai után a második rész nyúlósan filozofálgató eszmefuttatásai.

Szécsi Noémi okosan, a világtrendeknek megfelelően írta meg regényét, és erre az attitűdre folyamatosan rá is játszi. Témává emeli például a nemiség és határainak kérdését. Az első részben Jerne inkább feminin, a második részben maszkulin vonásokkal rendelkezik, azonban a regény szándékosan kerüli nemének meghatározását. Pedig igencsak más megvilágításba helyeződik a szöveg ha Jernét nőként, másképp ha férfiként képzeljük el – pláne, ha még egy Orlandó-típusú félidős nem-váltást is megengedünk. A szöveg nyilvánvalóan a "nőies" kontra "férfias" tulajdonságokkal és írásmóddal kapcsolatos előítéleteink felülvizsgálatára szólít. Ugyanakkor mindjárt idézőjelbe is teszi mindezt, amikor kvázi tudományos alapon durva szexista kijelentéseket fogalmaztat meg hősével: "Csak becsülni tudom az általam feldolgozott prózai művek számát, de állíthatom, a merítés van annyira nagy, hogy szignifikáns eredményt hozzon. Ennek alapján teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy a nőkben a testük az, amivel közelebbről foglalkozni érdemes, a többi gyűjtőknek való." 

A meredek szerelmi kalandok ellenére nemtelen hősünket valójában egyetlen dolog hozza érzékien tűzbe: a legfőbb szipoly, az irodalom. A regény érdekesen közelíti meg az "író, mint vámpír" témáját. Elsőre úgy tűnik, Jerne számára az irodalom a vámpírsággal szembenálló alternatíva. Valójában azonban a két létforma nem is áll olyan távol egymástól: ahogy a vámpír-nagyi ereiben ott csörgedezik minden korábbi áldozatának kiszívott vére, éppúgy táplálkozik Jerne, az író, kedvenc szerzőinek munkáiból, tágabb értelemben pedig körvonalazható az az irodalmi hagyomány (vérvonal), melybe a Finnugor vámpír illeszkedik. A szintek ravaszul egymásba csúsznak, amire jó példa Oscar Wilde alakja: ővele a nagymama még személyesen találkozott ("egy közöletlen aforizmát" mondott neki), ugyanakkor a botrányos életű író a történetbeli Jerne egyik példaképe, végül pedig Wilde drámái érezhetően hatottak Szécsi Noémi prózájára. 

A szerző valódi vamp-író, aki gazdag kulturális és irodalmi hagyományt szívott magába. Előszeretettel csapolta meg a finnugor és az angol-szász vérvonalat, s ezt saját írói vénáján átszűrve remek vérregényt és egyben szemtelen(ül jó) irodalmi paródiát írt. Ezek közül az előbbit könnyű lesz filmre vinni –  mert tervezik –, az utóbbit lehetetlen. De azért a jó öreg Marx torokharapás nélkül is biztos szívbajt kapna, látva, hogy ezek a mai angolos vámpírok már a Das Kapital-t is Der Capital-nak írják, és senki se veszi észre – oly sok szívás után.

első megjelenés: JAK-Kijárat Kiadó, 2002. új kiadás: Európa, 2011.

Orosz Ildikó

A cikk egy változata a Kritika folyóiratban jelent meg (2003. április).