elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. március 17., csütörtök

A többi gyűjtőknek való – Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

Friss, meleg vér a kortárs magyar irodalomban! – írtam Szécsi Noémi indulásakor, a 2000-es évek elején a Kritika folyóiratban. Azóta Szécsi ígéretes tehetségből sok műfajú, eredeti íróvá nőtte ki magát, és ma már az Európa kiadó szerzője – lelkendező mondatom pedig felkerült a Finnugor vámpír új kiadásának borítójára. Szécsi első regénye egy jobb sorsra érdemes vámpír története, mely egyszerre táplálkozik az irodalomtörténet klasszikusainak kék véréből és utcai ponyvák olcsó rémségeiből – e két hagyományon kívül azonban még sok másikkal is kíméletlenül elbánik.

Jerne, a rendhagyó vámpírivadék jól szituált, a konvencióknak megfelelően mesterségesen patkányosított pesti bérházban éli a vámpírok hétköznapjait kétszáz éves nagymamájával. A helyes táplálkozásnak köszönhetően feszes bőrű nagyi éjjelente férfiak vérét szívja, nappal meg, ha épp nem koporsójában pihen, tisztes üzletasszonyként tevékenykedik. Jernének is szüksége van fedőtevékenységre: ő egy könyvkiadónál lektorkodik, igazi hivatásának azonban a meseírást tartja. A fő konfliktus éppen ebből adódik: Jerne a vérrel szemben a salátát, a pizzafutárral szemben a pizzát preferálja, és szívesebben értekezik Andersenről, semhogy potenciális áldozatok becserkészésének módját fontolgassa.

Szécsi Noémi a vérbő történetet remek dramaturgiai érzékkel, és rengeteg iróniával szerkesztette meg. Az irodalom két nagy toposzának megfelelően az első rész Jerne halálának, a második pedig szerelmének története. De micsoda olcsó kis halál ez, mely leginkább egy horrorfilmre emlékeztet, és miféle szerelem bontakozik ki ilyenformán: "Az O. bekerítésére és vérének kiszívására irányuló igyekezetemet – amit az egyszerűség kedvéért mostanában kulturális antropológiai szakszóval terepmunkának neveztem magamban – újabban elméleti háttér segítette elő"?

Jerne objektív, mindent kívülről és fölülről látó, részvétlen megfigyelői nézőpontja nagy játékteret enged az ironikus ábrázolásnak. Míg a nagyi ragaszkodik magyarságához – belső használatú névjegyére az egzotikus hangzású "finnugor vámpír" titulust íratta, és irredenta bögréből öblöget vérszívás után –, addig Jerne kimérten, minden érzelmi kötődés nélkül szemléli lakóhelyét: "Magas sikértartalmú búza, cukorban gazdag gyümölcs terem, szilaj ménesek száguldoznak a rónán, jól táplált magyar sertések és marhák legelésznek a délbábos pusztán. Én még nem láttam, de nem is érdekel." 

Az elfogulatlan hangvételt a történet szintjén indokolja, hogy Jerne sokáig külföldön élt (egy előkelő angliai egyetem meseírás szakán tanult), tehát van rálátása a magyar nyomorra. Ám a hazai virtus paprika-szempontú elemzésének, a Vajdahunyad várához vagy a Turul-madárhoz fűzött evidencia-kitérőknek a legfőbb iróniája mégis az, hogy valóságosan is jól jöhetnek a regény esetleges külföldi kiadásakor. Míg tehát hősünk fanyalog ("Emlékszem, valahová feljegyeztem, mennyire jó Magyarországon lakni. Feltétlenül meg kell keresnem azt a lapot, mert képtelen vagyok visszaidézni a tartalmát"), addig a regény, Liszttel, Bartókkal, Jókaival és Lugosi Bélával megspékelve mégiscsak a magyar kultúra sajátos promóciójává válik.

A regényen végigvonuló ál-tudományosság különösen a második részben tobzódik, itt érezhető leginkább Szerb Antal Pendragon-legendájának is a hatása. Az első rész naivabb, derűsebb humora után a második rész sötétebb tónusú, szarkazmussal teli (hát igen, a halál utáni élet azért már nem ugyanaz, még vámpíréknál sem). Jerne kíméletlenül közömbösnek, néha frivolnak tűnik, és a kezdetben a maga módján gondoskodó nagymama is szadista öregasszonnyá vedlik. Igazi stílusbeli bravúrt jelentenek az első rész lendületes, minimalista dialógusai után a második rész nyúlósan filozofálgató eszmefuttatásai.

Szécsi Noémi okosan, a világtrendeknek megfelelően írta meg regényét, és erre az attitűdre folyamatosan rá is játszi. Témává emeli például a nemiség és határainak kérdését. Az első részben Jerne inkább feminin, a második részben maszkulin vonásokkal rendelkezik, azonban a regény szándékosan kerüli nemének meghatározását. Pedig igencsak más megvilágításba helyeződik a szöveg ha Jernét nőként, másképp ha férfiként képzeljük el – pláne, ha még egy Orlandó-típusú félidős nem-váltást is megengedünk. A szöveg nyilvánvalóan a "nőies" kontra "férfias" tulajdonságokkal és írásmóddal kapcsolatos előítéleteink felülvizsgálatára szólít. Ugyanakkor mindjárt idézőjelbe is teszi mindezt, amikor kvázi tudományos alapon durva szexista kijelentéseket fogalmaztat meg hősével: "Csak becsülni tudom az általam feldolgozott prózai művek számát, de állíthatom, a merítés van annyira nagy, hogy szignifikáns eredményt hozzon. Ennek alapján teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy a nőkben a testük az, amivel közelebbről foglalkozni érdemes, a többi gyűjtőknek való." 

A meredek szerelmi kalandok ellenére nemtelen hősünket valójában egyetlen dolog hozza érzékien tűzbe: a legfőbb szipoly, az irodalom. A regény érdekesen közelíti meg az "író, mint vámpír" témáját. Elsőre úgy tűnik, Jerne számára az irodalom a vámpírsággal szembenálló alternatíva. Valójában azonban a két létforma nem is áll olyan távol egymástól: ahogy a vámpír-nagyi ereiben ott csörgedezik minden korábbi áldozatának kiszívott vére, éppúgy táplálkozik Jerne, az író, kedvenc szerzőinek munkáiból, tágabb értelemben pedig körvonalazható az az irodalmi hagyomány (vérvonal), melybe a Finnugor vámpír illeszkedik. A szintek ravaszul egymásba csúsznak, amire jó példa Oscar Wilde alakja: ővele a nagymama még személyesen találkozott ("egy közöletlen aforizmát" mondott neki), ugyanakkor a botrányos életű író a történetbeli Jerne egyik példaképe, végül pedig Wilde drámái érezhetően hatottak Szécsi Noémi prózájára. 

A szerző valódi vamp-író, aki gazdag kulturális és irodalmi hagyományt szívott magába. Előszeretettel csapolta meg a finnugor és az angol-szász vérvonalat, s ezt saját írói vénáján átszűrve remek vérregényt és egyben szemtelen(ül jó) irodalmi paródiát írt. Ezek közül az előbbit könnyű lesz filmre vinni –  mert tervezik –, az utóbbit lehetetlen. De azért a jó öreg Marx torokharapás nélkül is biztos szívbajt kapna, látva, hogy ezek a mai angolos vámpírok már a Das Kapital-t is Der Capital-nak írják, és senki se veszi észre – oly sok szívás után.

első megjelenés: JAK-Kijárat Kiadó, 2002. új kiadás: Európa, 2011.
Orosz Ildikó

A cikk egy változata a Kritika folyóiratban jelent meg (2003. április).


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.