Ki segít Malalai Joyának? – Nőellenesség Afganisztánban

A talibán utáni Afganisztánban gyorsított eljárásban fogadták el a törvényt, amely szentesíti a családon belüli nemi erőszakot, súlyosan korlátozza a nők mozgásszabadságát és legalizálja fizikai és lelki függőségüket. Akkoriban még nem sejtette a világ, hogy az ISIS milyen rémtetteket követ majd el az iszlám jogra, a saríára hivatkozva.

A 2004 januárja óta érvényes afgán alkotmány ugyan kimondja a nők egyenjogúságát, ellenben bizonyos kivételeket enged meg a síita kisebbségnek, többek közt lehetőséget ad nekik külön családjogi törvény kidolgozására - ez történt most (Ez a cikk 2009-ben íródott - O. I.). A síiták a lakosság körülbelül 10 százalékát alkotják, és főként (de nem kizárólag) a mongolok leszármazottaiként ismert hazara népcsoporthoz tartoznak. Bár a jogszabály elvileg "csak" rájuk vonatkozik, nyilvánvalóan a teljes társadalmi normarendszerre és gyakorlatra kihathat.

Ez komoly? (Fotó: Pixabay)

A törvény több mint egy év halogatás után, idén februárban szokatlan gyorsasággal ment át a parlament alsó- és felsőházán. Mire a nemzetközi közvélemény felocsúdott, már meg is száradt rajta a tinta az afgán államfő aláírásával. Nem véletlenül sietett Hamid Karzai, úgy hírlik, hogy az otthon és külföldön is egyre népszerűtlenebb államfő az idén esedékes elnökválasztásokra gyűjti ily módon a politikai szövetségeseket.

Eltitkolt tartalmak

A törvény előkészítését nagyjából elhallgatták, a parlamenti vitát, különösen a jogszabály 263 oldalas terjedelméhez képest, erősen korlátozták. A lényegi módosítások követelőit sebtében letromfolták, hogy iszlámellenesek, ami errefelé súlyos, ellentmondást nem tűrő szitokszó. Valójában máig sem került nyilvánosságra a dokumentum, noha például emberi jogi szervezetek már jó ideje próbálják megszerezni. Csak afgán parlamenti képviselőktől tudható, mi áll benne.

Semmi jó. A nők csak férjük beleegyezésével, illetve felügyeletével vehetnek részt az oktatásban, a munkavállalásban, az egészségügyi ellátásban és több más szolgáltatásban (133. tc.); sőt, csak férjük engedélyével hagyhatják el az otthonukat (177. tc.). Szentesíti a családon belüli nemi erőszakot: előírja, hogy a nő legalább minden negyedik éjjel köteles eleget tenni férje szexuális igényeinek, feltéve, hogy nem beteg vagy nem utaznak éppen (132. tc.). Válás esetén a kiskorúak elhelyezését az apáknak és nagyapáknak biztosítja (47. tc.), és hallgatólagosan jóváhagyja a kiskorúak közötti elrendezett házasság intézményét (122. tc.). Ha pedig egy asszony megözvegyül, a férjétől kizárólag ingóságokat örökölhet, szemben a férfiakkal, akik a házastársuk utáni ingatlan vagyont is öröklik (226. tc.).

Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy felismerjük: itt bizony az iszlám jogalkotás, a saría érvényesül. Bár az Afganisztáni Iszlám Köztársaság alkotmányában a rossz emlékű Talibánra való tekintettel nem nevezték meg a saríát, másutt mégis rögzítették, hogy amennyiben az alkotmány nem ad iránymutatást, a bíróságok a Hanafi joggyakorlatot követik (ez történetesen az iszlám jog egyik ága).

Az iszlám jog a kezdettől fogva Damoklesz kardjaként lebegett az ifjú afgán demokrácia feje felett. Amikor 2006-ban, egy Londonba érkezett afgán delegációban két parlamenti képviselőnő is részt vett, keményvonalas férfi képviselőtársaik mérgesen rázták az öklüket, hogy nő három napnál tovább nem maradhat férfi hozzátartozó nélkül az idegen országban. Az eset újabb bizonyíték volt arra, hogy Afganisztánban a saría korántsem fejezte be pályafutását a tálibokkal.

Nem teljesült

Árulkodó az is, hogy kik hozták vissza az iszlám jogot a törvényalkotásba. A nemzetközi hátszéllel összerántott afgán parlament 2005-ben ült először össze. Az ünnepélyes eseményen Malalai Joya, a még csak 24 esztendős képviselőnő felállt, és beszédében rámutatott a tisztelt házban helyet foglaló hadurak, drogbárók és egykori tálib kollaboránsok jelenlétére. A mikrofonja rögtön elnémult, őt vizes palackokkal dobálták meg és lekommunistakurvázták, még olyan képviselő is akadt, aki odaröffentette, hogy "vigyétek és erőszakoljátok meg".

Malalai Joyát (a képen jobbra) 2007-ben a parlament kizárta soraiból, emberi jogi, nőjogi tevékenységét azóta partizánként, életveszélyes fenyegetések közt folytatja. Négy merényletet élt túl, de nem tágít; bújtatják, kis batyujában a legfontosabb könyvei. Két-három éjszakánál többet soha nem tölt egy helyen. A sors fintora: a nőjogi harcos legfőbb támasza az afgán nők elnyomásának szimbóluma, a burka, ami alatt el tud rejtőzni. (Bátorságáért több nemzetközi kitüntetésben részesült már, legutóbb március végén vette át Rotterdamban a 2009. évi nemzetközi diszkriminációellenes díjat.)

Lehet persze azt mondani, hogy Malalai Joyának nem volt igaza, amikor kifogásolta a törvényhozóvá avanzsált köztörvényesek személyét, és hogy a háborúktól kivérzett Afganisztánban a béke egyetlen útja a megbocsátás lehet. Csak a dolog nem ilyen egyszerű. Afganisztánban a nők helyzete részint a háború, részint a társadalmi hagyományok következtében katasztrofális. Kétségtelen, hogy a tálib rezsim félreállítása, 2001 óta bizonyos országrészekben jelentős a javulás; jogilag adott az egyenlőség, a tanulás, a munka lehetősége, a viselet szabadsága. Ez azonban kevés - még csak nem is a boldoguláshoz, de a puszta életben maradáshoz is. Az elvárások, amelyekkel a világ az afgán nők felszabadítása elé nézett, nem teljesültek.

Afganisztánban ma riasztó méreteket ölt a nők elleni erőszak. A helyi független emberi jogi bizottság (AIHRC) 2008. őszi jelentése szerint az emberi jogi visszaélések száma a megelőző év azonos időszakához képest duplájára nőtt, és ennek legfőbb áldozatai a nők. Az ENSZ népesedési alapjának (UNFPA) felmérése szerint a nők 25 százaléka szexuális erőszak áldozata. Heratban a szegénység, az iskolázatlanság, az erőszakolt házasságok és a kilátástalanság együttes hatására megsokszorozódott az önmagukat felgyújtó nők száma, jóllehet az öngyilkosság az iszlámban is bűn. A déli Kandaharban az iskolás lányok és tanáraik állandó fenyegetettségben élnek, fanatikusok például nemrég savat locsoltak iskolába igyekvő lányok arcába. Mindennapos a nők és kiskorúak elleni csoportos nemi erőszak, a gyilkosság. A híradások szerint e bűncselekményeknek nagy része büntetlenül marad.

Az igazságszolgáltatás súlyos hiányosságai és e tálibokat idéző törvény keresztülvitele láttán felmerülhet a kérdés, hogy nem a fejétől bűzlik-e a hal. Nincs-e mégis azoknak igazuk, akik Malalai Joyával együtt egyre csak azt szajkózzák, hogy ne borítsunk ilyen könnyen fátylat a múltra? A nemzetközi közösségnek alaposabban meg kellett volna válogatnia annak idején, hogy ki lehet képviselő. De talán nem késő még az elszámoltatás.

A tiszták

Hamid Karzai és kormánya az új "családjogi" törvénnyel elcserélte az afgán nők szabadságának a lehetőségét néhány szavazatra, és a parlamenti többség asszisztált neki. A [2009.] március 31-i, Afganisztán jövőjéről tartott hágai konferencián több ország külügyminisztere, köztük Hillary Clinton, a törvény viszszavonására szólította fel az afgán kormányt. De miért nem léptek közbe már az előkészítő, illetve a parlamenti szakaszban?

Hisz az afgán parlamentben a nők, akiket sokszor azért választottak meg, mert ahogy egy képviselő fogalmazott, "az ő kezük legalább tiszta", nem tudták megtorpedózni a törvényt. (Annak ellenére, hogy arányuk a parlamentben 27 százalék, ami a 2005-ös választásokon még a 25 százalékos alkotmányosan kötelező kvótát is felülmúlta.) A legtöbb, amit el tudtak érni, hogy kivették az "ideiglenes házasság" intézményéről szóló cikkelyt. A síiták körében létező, a szunnita értelmezésben többnyire a prostitúció melegágyának tekintett ideiglenes házasság lehetővé teszi, hogy egy férfi lényegében bármilyen rövid időre, akár csak néhány pásztorórára is, úgymond házasságra lépjen egy nővel. A másik módosítás, amit a képviselőnők elértek, hogy a nők javasolt házasodási életkorát feltornászták 16 évre.

Ez is valami: a tervezetben, ha igaz, kilenc év szerepelt.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2009/15).