Kudarcparti, konfettieső – Három gyerekkönyv

Az első és a harmadik könyv már nem kapható, de érdemes kivenni könyvtárból. Kertész Erzsi művei folyamatosan elérhetőek a boltokban is.

Caleb Krisp: Állítsátok meg Ivyt!

Tisztában vagyok vele, hogy udvariatlan dolog egy trilógia második kötetét ajánlani, mégis megteszem, mert ritka az a könyv, amit egymás kezéből tépnek ki a gyerekeim. A 9 éves lányok és a 12 éves fiúk érdeklődési köre közismerten divergens, a közös metszetbe Bud Spenceren, Pamkutyán és a hagymás csipszen kívül nem sok minden tartozik – de most már ide sorolható Ivy Pocket, a nagyszájú angol szobalány hajmeresztő és mulatságos kalandfolyama is. Tovább gyűrűzik a kalamajka a rejtélyes óralánc körül, ami átjárást biztosít egy másik világba, csak most még penetránsabb a hullaszag, ugyanis hősnőnket egy temetkezési vállalkozó házaspár veszi magához, amely szemlátomást érdekelt a gyors és csendes elmúlásban. (A trilógia bizarr humora és cselekményszövése miatt 9 éven aluliaknak nem ajánlott.)

Ivy különleges tüneménye a gyerekirodalomnak, mindent elsöprő szívjósága és mérsékelt belátó képessége megingathatatlan önbizalommal párosul; ő az, akitől isten óvja Angliát, mert ahol jár, ott ember nem marad megváltatlan, hiába is könyörög, hogy hagyják már békén. Ivy teljességgel öntörvényű, ráadásul nem is száz százalékig evilági figura – ezért is vettem tőle rossz néven, hogy az első kötetben folyamatosan szitokszóként használja másokra az „elmebeteg, őrült, tébolyodott, féleszű, háborodott” kifejezések valamelyik – amúgy Pék Zoltánnak hála igencsak sokféle – szinonimáját. Ezt mostanra kinőtte, de megtartotta jó szokását az abszurdba hajló szentenciák képzésére. Ami az illusztrációkat illeti, hősnőnknek némileg groteszkebb, elrajzoltabb fizimiskát képzelnék, de a többi figura nagyon rendben van. (Fordította: Pék Zoltán, illusztráció: John Kelly. Kolibri, 2017, 304 oldal, 2499 Ft) 

Kertész Erzsi: Göröngyös úti iskola – Lássatok csodát!

Kertész Erzsi napjaink egyik legsokoldalúbb gyermek- és ifjúsági írója, több korosztály számára különböző műfajokban alkot, és termelékenysége különös módon nem megy a minőség rovására, ami sajnos nem mondható el minden kortárs sikerszerzőnkről. Eddig leginkább az általa teremtett világok eredetiségével tűnt ki (Panthera, Labirintó, Fény Sebestyén), a Göröngyös úti iskola érdekessége viszont az, hogy éppen olyan, mint bármelyik iskola. Nyilván pocsék a menza (vagy ha mégsem, akkor is illik szidni), lehetetlen megtartani a mindennapos testnevelést (nincs hol), és titokban kell becsempészni a fénymásoló papírt (hogy a „klikk” meg ne tudja). Ez mind egészen nyilvánvaló, de minderről nem esik szó a Cerkabella kiadó alsó tagozatosoknak szánt sorozatában, mert ezek a könyvek a gyerekközösségek sokkal mélyebb és archaikusabb problémáit mutatják be egy-egy különálló, magában is kerek egész történetben.

Az első könyv, a Helló, felség! főszereplője a 2.b osztályba érkező új fiú volt, aki naphosszat koronával a fején, palásttal a vállán jött-ment, és meg volt róla győződve, hogy ő egy igazi király. Míg az a könyv az el- és befogadás, az egyéniség és betagozódás kérdései körül forgott, addig a Lássatok csodát! a népszerűségvágy és a másoknak való megfelelni igyekvés útvesztőibe kalauzol egy hangsúlyosan lányos közegben, szivárványszínű radírok és mosómedvés hajcsatok világában. Arika élénk fantáziával megáldott kislány, aki az osztálybeli népszerűségi indexét emelendő
kiötöl magának egy csodálatos élménybirtokkal rendelkező, gazdag svájci nagynénit, akihez hamarosan elmehet látogatóba, és magával viheti a legjobb barátját is. Egy csapásra beindul a rivalizálás és taposás Arika figyelméért, ám a füllentéslufi, ahogy az várható, hamarosan kipukkad. Az igazi kérdés az, hogy mi történik ezután. Kedves humorral és empátiával megírt történet, amelyben sok gyerek magára ismerhet, miközben az alapvetően jó szándékú felnőttek felelőssége sincs elkenve – remek kiindulópont egy erkölcstan­órához vagy otthoni beszélgetéshez. (Illusztráció: Metzing Eszter. Cerkabella, 2017, 120 oldal, 2950 Ft) 

Helaine Becker: Ne izgulj!

Világszerte riasztó mértékben növekszik a gyerekek körében a szorongás, a depresszió és más hangulatzavarok előfordulása, amihez jórészt hozzájárul az itthon sokat kárhoztatott, de egyébként a nyugati országok többségére jellemző, teljesítménycentrikus oktatási rendszer. Bármennyire kényelmes áthárítani a felelősséget, erre szülőként sokszor mi is ráteszünk egy lapáttal kimondatlan elvárásainkkal, kismillió különórával és a gyerekek percre beosztott napirendjével, amelybe a Vekerdy-féle termékeny álmodozás és semmittevés még véletlenül sem fér bele. Épp ezért minden olyan igyekezet, amely szelepet kínál az új generációkban felgyűlt feszültség levezetésére, rendkívül fontos.

Ez a kis könyv alcíme szerint „trükköket, tanácsokat, praktikákat” kínál gyerekeknek, „hogy ne legyenek stresszes felnőttek”. Nem világos, milyen korosztályhoz szól pontosan, a tanácsok egy része kamasz (sőt akár felnőtt) olvasót feltételez, más ötletek már 10 éves kor alatt működhetnek. Táncolj, pörögj, mint egy búgócsiga, fogadd el és köszönd meg a dicséretet, írd fel egy papírra és zárd befőttesüvegbe a gondjaidat, keress magadnak egy sima felületű, jó fogású „nyugikövet” – ilyesmi praktikus módszereket, relaxációs és attitűdformáló gyakorlatokat gyűjt össze, és bár némelyik nyilvánvalóan a „könnyű azt mondani” kategóriába tartozik, azért kár lenne kihajítani. Már az is egy lépés a jó irányba, ha nem idegesítjük fel magunkat a „vedd elő a partikellékeket, fújd meg a trombitát és dobálj konfettit, így ünnepeld a kudarcaidat, mert minél többet hibázol, annál többet tanulsz” típusú bölcsességeken. Hanem ráhagyjuk a gyerekre, hogy esetleg megfontolás tárgyává tegyen egy olyan szemléletet, amelyhez mi már túl fásultak vagyunk, de a Szilícium-völgyben – ahol komoly cégek díjazzák a leg­kreatívabb hibákat, mondván, ezeken át vezet az út a sikerhez – teljességgel alap. (Fordította: Kiss Enikő Hajna. Manó Könyvek, 2017, 96 oldal, 1990 Ft) 

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018. március 15.)

Tovább olvasom

„Kedves kolléga, ezt a tantervet ne tartsa be” – Interjú Vekerdy Tamás pszichológussal

Vekerdy Tamás (1935-2019) 80 éves volt, amikor ezt az interjút készítettem vele.

Az ország legnépszerűbb pszichológusa mindig sokat ostorozta a magyar iskolarendszert, de az utóbbi évek oktatáspolitikai fejleményeit egyenesen katasztrofálisnak tartja. 

A legfrissebb adatok szerint az egy tanulóra jutó ráfordításunk az alapképzéstől a diplomáig az OECD-átlag fele. Nálunk a legalacsonyabb a pedagógusok fizetése a más hasonló képzettségű szakmákhoz képest is (Megjegyzés: az interjú 2015-ben készült, a benne levő adatok nem frissültek).

Vekerdy Tamás: Jelenleg az oktatás – és az egészségügy, szociális ügy, menekültügy – kezelése dilettáns és embertelen. Ellenzékben még minden párt azt mondja, hogy nézzétek meg a finneket, a dél-koreaiakat, a szingapú­riakat: a lehetőségeikhez képest az oktatásra rengeteg pénzt fordítottak, és lám, feljött a gazdaságuk. Ugyanez a párt kormányra kerül, és az első 60-70 milliárdot, majd további 100-200-at az oktatásból kanalazza ki. Közoktatást így lerogyasztani, egészségügyet így elrohasztani, szociális ügyet így megsemmisíteni… Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez nemzetrontás. Ezen a területen nyugszik egy közösség jövője.

Kik találják ezt ki, hol vannak a szakemberek? Sehol. Hiába kéri fel a kormány Klinghammer professzort, hogy dolgozza ki a felsőoktatási stratégiát, amelyet el is fogadnak, egyetlen ellenszavazat, a kereskedelmi és iparkamara elnökéé (Parragh László – O. I.) elég, hogy a kormányfővel karöltve megfúrják az általuk megrendelt, elfogadott straté­giát. Pedig ez tényleg nem pártpolitikai ügy. Ki mondta ki először, hogy az új köznevelési törvény rossz? A Fidesz oktatási kabinetjének elnöke, Pokorni Zoltán, akkor még az Országgyűlés oktatási bizottságának elnöke is. Ugyanő megállapította, hogy a Nemzeti alaptanterv túlzsúfolt és taníthatatlan, és konferenciát szervezett Pálinkás Józseffel, az Akadémia elnökével Mit mondanak a tények címmel, amely lényegében arról szólt, hogy a tények ellentétben állnak az új köznevelési törvénnyel és a NAT-tal.

Ordító dilettantizmus tombol, aminek a gyerekek és az ország látja kárát. Az egyetlen értelme, hogy felülről, egyetlen gombnyomással, az íróasztalról irányíthassák az egészet. Gróf Széchenyi István éles szavakkal tiltakozott, amikor a Bach-rendszer kultuszminisztere, gróf Thun Leo egységesítette a tantervet a birodalom középiskoláiban és teletömte tanulnivalóval. Tudós hülyéket fogunk nevelni, nem pedig felelős állampolgárokat, mondta Széchenyi, mert nem nagy tananyagra van szükség, hanem diszkusszióban fejlik a karakter – ezért vannak nagy államférfiai a szabad népeknek, és csak tudós hülyéi a rab népeknek.

Ha ad absurdum felkérnék oktatáspolitikai tanácsadónak, milyen intézkedéseket tartana a legsürgetőbbnek?

A Fazekas-gimnázium most nyugdíjba ment, kitűnő igazgatója, Hámori Veronika mondta, amikor erről kérdezték, hogy egy évig nem csinálna semmit, és erről biztosítaná a pedagógusokat. Fontos lenne nyugalmat teremteni. Ugyanakkor a rendszer nyilvánvalóan működésképtelen. Vissza kell adni az iskolákat az önkormányzatoknak, csak a szegény településeknél szükséges állami segítség. Nem kell mindent egy kaptafára szabni, finoman igazodni kell az igényekhez. Finnországban is van alaptanterv, de ehhez tartozik egy miniszter asszonyi levél, amely úgy szól, hogy kedves kolléga, ezt a tantervet ne tartsa be, alakítsa a mindenkori helyhez, időhöz és az egyes gyerekekhez!

A differenciálás a modern pedagógia alapszava, amely 27 fős osztályban is lehetséges, de ezt is meg kell tanulni. Le kell vonni a világ 25 legjobban működő iskolarendszeréről szóló McKinsey-jelentés konzekvenciáit. Ezekben az országokban a kezdő pedagógusok bére azonos a versenyszféra kezdő bérezésével. Nem kell borzasztó sokat adni, de rögtön az elején magasról kell indítani, még ha utána nem is emelkedik olyan mértékben, mint a versenyszférában.

A másik: ezekben az országokban rendkívül magas presztízsű a pedagógusi pálya. Óvónőnek, tanítónak, tanárnak nehéz bejutni az egyetemre, végzés után azonban óriási szabadságot kapnak. Finnországban a tanár szabad pálya, mint az orvos, ügyvéd, építész: azt csinál, amit akar. Amikor 2001-ben, a nevezetes PISA-felmérésből kiderült, hogy a finnek milyen jól teljesítettek, mi pedig milyen gyatrán, akkor mi azt mondtuk: rossz a mérés! A németek, akik sokkot kaptak attól, hogy a középmezőnyben végeztek, azonnal repülőre ültek, és mentek Helsinkibe. Egyik első kérdésük az volt: Hogyan működik nálatok a tanfelügyelet, hogy ilyen kiváló eredményt tudtatok elérni? A finn válasz: nálunk nincs tanfelügyelet. Nem igaz, hogy mindent ellenőrizni kell!

Egy kitűnő nyugatnémet pedagógus, iskolaalapító barátom mondta, hogy a világ leggonoszabb mondata: megbízni jó, ellenőrizni még jobb. Ezek állítólag Lenin szavai. Eszerint a jelenlegi oktatásunk lenini alapokon nyugszik.

Nem talál olyan elképzelést, amivel egyet tud érteni? Például a közösségi szolgálat az érettségi előtt személyiségfejlesztő és kapcsolódást jelent a való világhoz. A 9 évfolyamos általános iskola, bár egyelőre csak ötlet, megerősíthetné az alapkészségeket.

Persze, jó a közösségi szolgálat, de ha központi nyomásra hirtelen elrendelik, akkor olyan lesz, mint amikor a szocialista brigád színházba ment. Ki volt töltve, de senki nem volt ott, söröztek, egy ember lepecsételtette a papírokat a színházzal. Kilencosztályos iskola? Igen, az északi államok többségében is az van – de míg ott minden iskolában töltött évvel csökken a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége, addig a magyar iskolában minden évvel nő. Most akkor nőjön kilenc évig, amíg ott kilenc évig csökken?

Ezek az elgondolások önmagukban semmit nem jelentenek, belső szemléletbeli változásra lenne szükség. Mérei Ferenc (balra, a képen) mindig azt mondta: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Mindenki hőbörgött, hogy tanár úr, az élet nem kerti ünnepély, fontos a monotóniatűrés, a feladattartás. Mérei makacs ember volt, ilyenkor mindig megismételte: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Mert az élet, a világ, az ember nem unalmas. Ha úgy beszélnek róla, hogy unod, vagy rosszul mondják, vagy te nem vagy elég érett, fölöslegesen ülsz ott. Szegény Mérei nem érhette meg, hogy 1996–97-ben az agyfiziológusok kimutatták – és ezt Freund Tamás agykutató mindig elmondja –, hogy öröm, vagyis pozitív érzelmi hangoltság nélkül nincs hatékony tanulás.

A magyar iskola egyhez ért: szorongást kelt. Nem azt kérdezi, mint egy boldogabb északi: Mit tudsz, kisfiam? Fütyülni, táncolni, faragni? Nagyszerű! Hanem azt kérdezi, mit nem tudsz. Karácsony Sándor a két háború közt találóan állapította meg, hogy az iskola abszurd hely: az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolni, aki nem tudja. Ez máig így van. Holott a nagyszerű pedagógusok pontosan tudják, hogyan lehetne elérni, hogy a gyerek szeressen járni, jól érezze magát, ne szorongjon. Nem kell felelni, rengeteg időnk van, nem osztályozlak, de tudom, hol tartasz! Csodálatos, ahogy Winkler Mártánál, Lányi Mariettánál a harmadikos gyerekek pontosan tudják értékelni magukat és egymást. Mi ezt mind nem hisszük el, és a gyerekek ellenében próbáljuk működtetni az iskolákat.

Ez mélyről jön, nem írhatja kizárólag a jelenlegi kormány számlájára.

Nem is írom, de azt, hogy ennyire zsúfolt, vacak alaptantervet írtak, azt igen. Még a nyolcvanas években Dunakeszin, egy évnyitón felállt egy nagyszerű tanító néni, és elmondta, lakótelepen tanítunk, a gyerekeink beszélgetni szeretnének, és tudjuk, hogy erre volna szükségük, de nem tehetjük, mert hajt a tananyag. Mire az igazgató felugrott, Jolikám, eszedbe ne jusson beszélgetni, a tanács művelődési osztálya a tananyagot kéri számon! Pedig igen­is beszélgetni kéne. A kevesebb több, tudja ezt a finn iskola, ahol 4 órát tanulnak naponta a gyerekek, nincs nulladik meg hetedik-nyolcadik óra. Mi csodálkozunk, hogy a 85 éves bácsi mennyi mindenre emlékszik a gimnáziumból, a fiatal meg, aki tavalyelőtt érettségizett, nem tud semmit. Persze, mert a 85 éves bácsi sokkal kevesebbet tanult. A kevés, jól strukturált információ orientál és maradandó; a nagy tömegű, strukturálatlan információ dezorientál és felejtésre ítéltetik.

De a legutóbbi PISA-méréseken visszaestek a finnek, az élen kizárólag ázsiai országokat találunk, ahol teljesen más a módi: hosszabb tanulási idő, kevés szünet, éjszakába nyúló leckék, különórák. Az angolszász országok pánikolnak, hogy elvesztik a versenyképességüket. Egyedül a kreativitás terén jobbak a nyugati gyerekek, mint az ázsiaiak.

Épp ez a kérdés! Olyan gyerekeket akarunk-e kiképezni, akik jól működő fogaskerekek lesznek egy nagy gépezetben – nevezzük őket alattvalóknak –, vagy kreatív, vállalkozásra kész embereket készítünk elő? Hadd mondjak egy példát! Az első PISA-méréseken volt egy feladat: számítsd ki az Antarktisz területét! Megadták a térképet, a méretarányt, talán egy 100 km-t jelölő vonalkát. Mit csinál a magyar gyerek? Hozzá sem fog, mert az Antarktisz egy csipkés izé, nem téglalap, nem kör, nem háromszög, ő ezt nem tanulta. Mit csinál a finn gyerek? Berácsozza 100×100-as hálóval, megszámolja a teli négyzeteket, a feleket, és ahol csak egy pici van, összeadja, és jó közelítéssel megbecsüli a területet, amit a feladat megenged és elfogad. Azt kell látni, hogy nem japán töltőtollakat gyártanak Amerikában, hanem amerikaiakat Japánban. Legalábbis egyelőre.

Már megint a finnek. Update 2016: És most már az észtek is. (Fotó: Smithsonian.com/Stuart Conway)

Mindennapos testnevelés, több ének és rajz, és most tekintsünk el attól, hogy a felmenő rendszerben emiatt több órája van egy elsősnek, mint egy negyedikesnek. De ezek a készségek ön szerint is fontosak.

Elsőtől negyedikig semmi szükség testnevelésórára. Rengeteg mozgásra igen. Miért olyan nagy a kisgyerek feje a testéhez képest? Mert felnőttagyveleje van. Tüdőlebenyének felszíne viszont csak egyötöde a felnőttének. Ezért 4-5 órát üvöltve kéne a szabad levegőn töltenie ahhoz, hogy az agya elég oxigénhez jusson. Fogócskázzon, bújócskázzon, kidobósozzon, hintázzon, ugrálókötelezzen! Nagyon kell a mozgás, de nem az irányított tornaóra.

Elsülhet ez jól is. Mivel nincs elég tornatermi kapacitás, kicsapják a gyerekeket az udvarra, és mindenki boldog, nem?

Sajnos ritkán történik így. Nemrég mesélte egy szülő, hogy náluk az iskola körül futtatják a gyerekeket – szigorúan tornasorban! Rendszeresen sírva jön haza a kislány, mert ő a legmagasabb, neki kell elöl futnia. Közvetlen mögötte egy kövérkés kislány lihegi: „Viki, lassabban!” Utána egy cingár kisfiú: „Viki, gyorsabban!” Ezek az őrületek magukon viselik a központból elrendelt, militáns szakszerűtlenség minden bélyegét. Ami a kötelező énekórát illeti: Sopronban végeztek egy kísérletet, 11 óvodai csoportban kötelező ének-zenei foglalkozás volt, egyben nem, de ott szabad játék, séta, kertészkedés közben lehetett énekelni az óvó nénivel. Ahol kötelező volt, ott a gyerekek kizárólag a foglalkozáson énekeltek. Ahol nem volt, ott háromszor-ötször annyit énekeltek spontán módon. Nem lehet mindent kötelezővé tenni és központilag meghatározni. Úgyis összecsiszolódnak a dolgok. Ha a nagyjából azonos életkorú gyerekeket teljesen rá­bízom az azonos kultúrában tanító tanárokra, hogy mit tanítanak (volt ilyen vizsgálat), akkor kiderül, hogy néhány dolgot mindegyik megtanít. Ez az egységesítési mánia minden szellemi tevékenységre ártalmas. Nincs irányított szellemi élet, nincs irányított művészet, nincs irányított iskola.

A korábbi kormányok oktatáspolitikájával tudott azonosulni?

Mindig sokat kritizáltam a magyar iskolarendszert, már a Kádár-korban is, aztán végig a rendszerváltás után. De tény, hogy 1985-től, amikor Gazsó Ferenc és munkatársai létrehoztak egy reform közoktatási törvényt, sok jó dolog történt. Különösen 1990 után, amikor bejöttek a modern módszerek, a reggeli beszélgetőkörtől a kooperatív tanuláson és a projektmódszeren át a témahétig. Megjelentek az alternatív pedagógiák, köztük a nemzetközileg ismert Montessori, Waldorf, Freinet, és olyan egyéni alternatívák, mint Winkler Mártáé (a Kincskereső Iskola alapítója – O. I.), a Lányi Marietta Gyermekek Háza, Horn Györgyék AKG-je vagy a Politechnikum. Mindez elkezdte gyerekközpontúvá formálni a magyar közoktatást. A gyerekközpontú nem azt jelenti, hogy szeretem a gyerekeket, bár ez sem árt, hanem azt, hogy kíváncsi vagyok, milyenek valójában, mikor mire van szükségük, és ezt hogyan lehet közvetíteni feléjük. Ma már úgy látom, az általam sokat kritizált, rendszerváltozás utáni első húsz év jó volt, noha természetesen akkor is adódtak problémák.

Például?

Jó dolgok hirtelen kimentek, mint jelszavak. „Integrálás!” Csakis integrálva lehet oktatni, ezt Ausztráliától Svédországon át Amerikáig mindenki tudja. De ezt is meg kell tanulni. Nem mondhatja egy önkormányzat, hogy nagyobb lesz a normatíva, gyerekek, integráljatok, miközben az érintetteknek fogalmuk nincs, hogy kell ezt csinálni. Ez rossz annak, akit integrálnak, rossz az osztálynak, szörnyű a pedagógusnak, és lejáratja az ügyet. Nem lehet a semmibe kipöccinteni ilyen jelszavakat és gyorsan elintézni.

Erről eszembe jut, hogy a jelenlegi kormány egyik első intézkedése volt a buktatás visszaállítása. A buktatásról a legalaposabb vizsgálatot Worth és munkatársai készítették, magyarul is hozzáférhető, Nagy József, a kitűnő szegedi professzor többször ismertette. Osztályismétlésre szánt gyerekek egy csoportját megbuktatták, a másikat továbbengedték. Egy év múlva tizenkét faktort mértek, nyolcban semmi különbség nem volt, háromban a továbbengedettek egyértelműen jobban teljesítettek, és csak egyetlen faktorban, a mechanikus számolásnál mutattak minimálisan jobb eredményt az osztályismétlő gyerekek. Pontosan tudjuk, hogy nem megoldás a buktatás, más módszerekre van szükség. Például pedagógiai asszisztensekre.

A gondolatai sok szülőével rezonálnak, de vannak, akik önre hivatkozva olyasmit kérnek számon a tanárokon, amiről ők nem tehetnek. Ez nem könnyíti meg a munkájukat.

Fontos, amit mond, és ha így van, az nagy baj. Csodák csodája, a magyar iskolarendszerben még mindig vannak nagyszerű tanárok. Már rég el kellett volna menekülniük, de itt vannak, mert igazán érdeklik őket a gyerekek. A szülőknek tudniuk kellene, hogy a pedagógusok, sokszor jobb meggyőződésük ellenére, irtózatos nyomás és egzisztenciális fenyegetettség alatt állnak. Sok év elkötelezett munka után portfóliót kell írniuk, amit senki nem fog elolvasni. Emlékszem, egyszer a győri helyi rádióban hallottam, hogy óvodásokat kérdeztek: Miért van az, hogy két hete csak a dadusok vannak veletek? Mire egy élénk kisfiú: „Mert az óvó nénik a minőségüket biztosítják.” Egyre több az adminisztráció, és egyre kevesebb idő jut a gyerekekre. Volt egy barátom, aki az 1970-es években az mondta: „Nem akarok orvoshős lenni, egyszerűen csak orvos akarok lenni.” Kicsit hasonló a helyzet ma az oktatásban. Vannak tanárhősök, akik mindent megpróbálnak a gyerekek érdekében.

Ünnep, oly szép (Az interjú 2015 karácsonya előtt készült – O. I.)

A karácsony afféle katalizátor, amely a családban a jót és a rosszat is felszínre hozza.

Valóban gyakran robbannak a dolgok, megszaporodnak az elköltözések, szakítások, öngyilkosságok, nagy a feszültség. Ahelyett, hogy az emberek karácsony előtt kivennének egy kis szabadságot, hogy kipihenjék magukat, rohannak, mindent letudnak, nem beszélve arról a marhaságról, hogy sokan úgy érzik, hat órára állnia kell a fának, ki kell sülnie halnak, el kell készülnie a bejglinek. Ettől meg lehet őrülni. Természetesen az ünnepeknek lenne egy mélyebb, ha úgy tetszik, kozmikus értelme, amely összefügg a napjárással. A karácsony egybeesik a téli napfordulóval, a legsötétebb nap után elkezd világosodni, és „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – kérdezi Shelley. Az ünnepeknek fontos szerepük volt az emberek életében, ritmizálták az évet. A paraszti életet nyáron kemény munka jellemezte, télen jött a kiengedés, kukoricamorzsolás, mesélés. A bolygók járásához kapcsolódó ünnepek, a karácsony, a húsvét, de a kínai újév, a ramadán is arra figyelmeztetnek, hogy van összefüggés köztünk és a világegyetem közt, és erre a testünk biológiailag is reagál.

Tudjuk, hogy nem kéne befeszülni, sokszor mégsem sikerül. Hol rontjuk el?

Ott kezdődik, hogy egyáltalán nem vesszük komolyan, és nem is tudjuk, miről van szó. Az evangéliumokat például senki nem olvassa egy országban, amely magát kereszténynek nevezi. Idézhetném, hogy jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mondja Jézus, mire a tanítványok tiltakoznak, de Jézus azt feleli, ha egyet nem fogadtatok be a legkisebbek közül, akkor engem nem fogadtatok be. Hol van ez az evangéliumi magatartás a menekültpolitikánkban? Jó, Beer Miklós váci püspök emlegeti, hogy ez talán nincs rendben, de Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök szerint egyenesen meg van tévedve a pápa.

Saját családjában sikerült megvalósítani a stresszmentes ünnepet?

Nem hajszoltuk és nem gyötörtük önmagunkat karácsony ürügyén, és ez ma is így van. Persze szokott lenni bejgli, mert a gyerekek – akik mára felnőttek – vágynak rá. De ahhoz csak valamikor karácsony és újév közt, vagy az új évben jutunk el. Emlékszem, milyen békés ünnepünk volt néhány nappal karácsony után, a második fiunk születésekor. Akkor jöttek haza a kórházból, és miért ne lehetne a karácsonyeste másnap vagy harmadnap?

Kisgyerekes szülők dilemmája, hogy ki hozza az ajándékot: Jézuska, angyalka, Mikulás, vagy legyen prózai verzió? Úgy látom, a gyerek maga dönti el, meddig akar hinni a csodában.

Pontosan. A kisgyerek megtudja a nagyobb testvérétől vagy az óvodában, hogy nincs Mikulás, de a Mikulás kell! Arra is van normális válasz, ha idővel rákérdez, hogy: Tényleg ti veszitek az ajándékot? El lehet mesélni, hogy élt egyszer egy Miklós nevű püspök, aki segített egy szegény családon, amelyik éhezett – az eredeti történet szerint egyébként a lányok már el akartak menni prostituáltnak. A püspök aranyat dobott be az ablakukon, és megmentette őket. Mi négy gyerek mellett nem sokat lacafacáztunk, a nagyokkal viszonylag hamar közösen vettük meg a fenyőt. Egy darabig igyekeztünk úgy letenni, hogy a legkisebb ne nagyon lássa, de ha meglátta, az se volt baj. Az olyan történetek, hogy Jézuska átrepül a szobán, és beteszi a fa alá az ajándékot, szerintem ennek a személyiségnek a megalázása, rossz polgári konvenció. Persze a kisded születése szép és fontos történet. Lényeg, hogy minél természetesebben vegyük az egészet; ha nem feszengjük túl, a gyerekek belenőnek.

Említette az ünnepek mentálhigiénés szerepét. Hogyan hat a társadalmi lelki egészségre, hogy már a legnagyobb nemzeti ünnepeken is megosztott az ország?

Ez katasztrófa. Lásd Babits Petőfi koszorúi című zseniális versét: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek!” Mármint hogy a hatalom 1922-ben Petőfit ünnepli, de mi köze hozzá? Semmi. És ez mindig így van. Életem legnagyobb élménye volt 1956, sok mindent tudtam volna régebben mesélni róla. Ma már meg sem akarom említeni, olyan pokolivá tették az egészet. Olyan emberek bukkantak fel hősként, akikkel soha semmilyen közösséget nem vállalnék. Ott voltam a Szent István körúton az egyetemista menetben, amikor Szabó Sipos Tamás kivágta a zászlóból a címert egy erkélyen, meglengette, aztán lerohant a menetbe. Akkor fantasztikusnak találtam, de mára megutáltam a lukas zászlót, annyira visszaélnek mindennel. Megszüntették, kivégezték, elvették tőlem 1956 emlékét. Egyszer kaptam három papír 500-ast az általam addig ismeretlen, nagyszerű textilművésztől, Székely Júliától. Akkoriban 1956 emlékére kiadtak olyan 500-asokat, amelyeken lukas zászló volt, a művész ezt piros, fehér illetve zöld textil darabkákkal beszőtte, és elküldte nekem postán.

Nem próbálta meg visszavenni 1956 emlékét azoktól, akik kisajátították?

Írtam erről egy utólagos naplóféleséget, amely a Zsidó könyv című provokatív kis könyvecskémben jelent meg. Jegyzetek formájában azt is beleírtam, ki mit mondott bizonyos eseményekről később. Úgyhogy a magam részéről megpróbáltam – ahogy maga fogalmaz – visszavenni ezt az emléket. Régi bölcsesség, hogy van, aki száján hordja hitét és hazáját, van, aki a szívében – az elsőnek egy szavát se hidd.

Orosz Ildikó

Névjegy

1935-ben született, a pszichológia előtt jogot is végzett. Volt házi tanító, színházi statiszta, nevelési tanácsadóban pszichológus, egyetemi docens. 1983-tól az Országos Pedagógiai Intézet főmunkatársa, 1998-tól a pedagógus-továbbképzési módszertani központ alternatív továbbképzési igazgatója. Fontos szerepet vállalt a Waldorf-intézmények meghonosításában. 1989 és 1995 között az iskolázás szabadsága európai fórumának kelet-európai szóvivője, majd alelnöke, 1998–2002-ig az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság elnöke. Sok éve aNők Lapja rovatvezetője, közel harminc könyv szerzője; legismertebb a Kicsikről nagyoknak, legújabb a Nagy családkönyv és a Jól szeretni – Tudod-e, hogy milyen a gyereked?Országszerte tart előadásokat szülőknek, pedagógusoknak.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel (1)

Az interjú és az (1) fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2015/50).

Tovább olvasom

Nyalogassuk kölykeinket! – Hat könyv a gyereknevelésről

A gyereknevelés olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, és mindenki jobban. A magyar ember kiváltképp futball- és gyerekszakértő, a legújabb nevelési szakirodalmat csak merő kíváncsiságból veszi kézbe, így, karácsony táján, amikor már tényleg agyára megy a családja.

Kevin Leman: Péntekre új gyerek

Amikor leszállnak az angyalok, a gyerekekből előbújik az ördög. Erős a vágy, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljunk a nemkívánatos viselkedési formáktól. Ez a borító egy szutykos, pimaszul vigyorgó kiskölköt mutat hétfőn, akiből kimosógépezett, szelíd cukipofa válik péntekre. A csábító alcím: „Hogyan változtasson gyermeke hozzáállásán és viselkedésén 5 nap alatt?”

Tekinthetnénk ezt marketingfogásnak vagy gyereknevelési hacknek is, csakúgy, mint a felütést: „Összeesküvés zajlik Ön ellen, méghozzá a saját otthonában. Az apróhad kiskatonáinak és a lázadó kor minden partizánjának egytől egyig megvan a maga haditerve, mellyel garantáltan elérik, hogy Ön a falra másszon.” Ám hamarosan kiderül, hogy a szerző nem tréfál: tényleg hadba szólít gyerekeink ellen, mondván, „mesterei a manipulációnak”, és annál jobb, „minél előbb megtanulják, hogy az életben semmit sem adnak ingyen.” Szerinte jó (az egyetlen jó) megoldás a bevásárlóközpontban hisztirohamban fetrengő kisgyereken szó nélkül átlépni, és otthagyni, a mosakodást hanyagoló kamasznak meg beírni az üzenőjébe, hogy tisztelt tanárnő, a fiam ma azért késett el, mert bűzlött, és elzavartam zuhanyozni, kérem, szabja ki rá a méltó büntetést.

Leman doktor ujját a sliccén át kilobogtató, anyaszomorító kölökből lett az anyák megmentőjeként tetszelgő provokatív megmondó ember. Isten őrizz, hogy komoly gond esetén hozzá forduljunk, mentségére legyen mondva, hogy ahol nincs probléma, ott nem is kreál: a bili, a cumi és az evés kérdését egy mondatban elintézi. Sajnos túl jól ír, ezért – főként, ahol saját szülői bénázásainkat ostorozza –, egészen szórakoztató tud lenni. Eredményességét viszont leginkább azzal a levéllel lehet érzékeltetni, melyben egy szülő hálát mond, mert csemetéje, aki addig rendszeresen „adjál csipszet” felkiáltással fordult feléje, a Leman-módszer bevezetése után imigyen szólott: „kérek csipszet”.

(Fordította: Hamerli Nikolett. Harmat, 2013, 292 oldal, 2500 Ft)

Jan-Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát

Ez az egyszerű, sokrétű cím szépen kifejezi, hogy a gyerekek számára az ésszerűen és következetesen kijelölt korlátok nem terhet, hanem biztonságot jelentenek: „A korlát óvja a gyereket, időt és teret enged számára ahhoz, hogy önállósodjék, öntudatos személyiséggé váljék. Ugyanakkor egyértelműen jelez egy határt, biztos keretet ad, de kihívás is a gyereknek, hogy nekifeszüljön vagy áthágjon rajta. Mert hiszen leghőbb vágya, hogy megtudja, mi lesz, ha nem tartja magát a megbeszélt szabályokhoz, szertartásokhoz és megállapodásokhoz.” Testvérféltékenység, öltözés, leckeírás, zsebpénz, a hétköznapi rutint átíró nyaralás: megannyi téma, amit nem lehet elégszer végigzongorázni.

A szerző figyelmeztet a túlságosan szabadjára eresztett nevelés veszélyeire, és arra, hogy egyre több gyereket vonnak be túl korán a döntéshozatalba. Kivált érdekesek a párbeszédes esettanulmányok, melyeknél már a közlés módja is hat az olvasóra. Nem véletlenül ért meg húsz év alatt több, immár átdolgozott kiadást, rengeteg jó gondolat és humor sűrűsödik a lapjain – bár olykor túlságosan bő lére eresztve, és egy gyerekszoba rendetlenségét idéző formában. Bettelheim és Winnicott óta tudjuk, hogy a szülőnek nem kell tökéletesnek lennie, megfelel az is, ha „elég jó”. Rogge ebben a szellemben biztat, hogy engedjük el a maximalizmust, hiszen a nevelés minden, csak nem aprólékosan előre tervezhető folyamat. És ahogy nincs tökéletes szülő, sem pedig mindentudó tanácsadó, úgy érjük be avval, hogy ez a könyv „elég jó”.

(Fordította: Lendvay Katalin. Park, 2013, 273 oldal, 2900 Ft)


Szülők iskolája (szerk. Árvay N. Tivadar)

Amit szükségképp hiányoltunk az előbbi, 90-es évek eleji német kiadványból – hogy közvetlenebbül reagáljon a legújabb jelenségekre és a magyar valóságra –, azt megtaláljuk a Waldorf Pedagógiai Intézet gyereknevelési előadás-sorozatából szerkesztett kötetben. Bácskai Júliától Herczog Márián át Karkus Ottóig ismert és kevésbé ismert szakemberek járnak körül egy-egy témát az élőbeszédszerűségből fakadó, könnyen emészthető stílusban.

Vekerdynek két Goethe- és Rudolf Steiner-idézet közt mindig vannak új, imádnivaló sztorijai (lásd mit tesz a szülő, ha belemegy a gyerek fülébe a víz), miközben ismét előkerülnek mára már szállóigévé lett intelmei. Anyák, ne vasaljatok!; olyan, hogy nevelés nincs, csak hiteles együttélés van; jó menedzser nem abból lesz, aki már óvodás korában különórákra járt, hanem abból, aki sokat játszott, sok mesét hallgatott, később pedig lehetett merengő, lusta kamasz.

Nem ússza meg a hazai iskolarendszer, amely E. Szabó László fizikus szavaival „ítélkezési dühben” szenved, és kizárólag a verbális és lexikális tudásra fókuszál. Hiába tud egy gyerek „fúrni, faragni, építeni, fütyülni, táncolni, mesélni, az iskolát ez nem érdekli”. Nem állítható, hogy minden szöveg egyformán érdekes, de feltétlenül kiemelendő még kettő: Gyarmathy Éva pszichológus arra keresi a választ, hogy a valóság mely változásaival magyarázható, hogy egyre több a „disz-pinty”, vagyis a diszlexiás, diszgráfiás, hiperaktív, SNI-s gyerek. Kökéndy Ákos Waldorf-pedagógus pedig a mélyére néz a hazai reálbunkóság eredetének: miért lett nálunk generálisan unalmas, érhetetlen tárgy a kémia, és hogyan vehetjük fel ez ellen a harcot hamuval meg káposztalével.

(Saxum, 2013, 146 oldal, 1800 Ft)


Stefanie Glaschke: A patchwork család

„A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.” Sokan ismerik Karinthy Frigyes örökbecsűjét, de azt kevesebben tudják, ki volt a gyepa tárgya: a Böhm Arankával kötött második házasságából született közös gyerek, Karinthy Ferenc. Gyerekkora, ahogy később ő fogalmazott, afféle „cifra bohém vircsaftban” telt, de „ebéd, vacsora, ruha, nyaralás, bicikli” mindig került.

E kellékek ma is adottak lehetnek, ám ezzel együtt a legtöbb patchwork vagy mozaikcsalád élete nem mindig egyszerű. Az elvált szülők – egyik, másik vagy mindkettő – új családalapítása bonyolult kapcsolatrendszert hoz létre vér szerinti és nevelőszülők, saját és közös gyerekek közt, s mindezt féltékenység, értékrendi súrlódások, logisztikai nehézségek tetézhetik. A békés együttélés alapja a nyitott kommunikáció, amely tekintettel van a tagok sebezhetőségére, hiszen mindenki a saját múltjával, történetével érkezik, a szülőknek pedig nem tanácsos rágörcsölniük, hogy bebizonyítsák, mindenképp sikeresek lesznek az új családjukban.

A mozaikcsalád, amely talán a jövő társadalmának családmodellje lesz, nem is annyira új képződmény, gondoljunk az ősközösségre, ahol a különböző gyerekeket közösen nevelték, vagy a közelmúltban a háborúk, betegségek tizedelte csonka családok újraformálódására. Inkább kezdőknek ajánlható zsebkönyv ez, néhány jópofa, családon belüli csapatépítő gyakorlattal. Gyengéje, hogy elég rapszodikusan váltogatja a nézőpontját, ezért néha nehezen követhető, ki kinek a kicsodája. De ez már csak egy ilyen téma.

(Fordította: Farkas Tünde. Saxum, 2013, 144 oldal, 1800 Ft)


Debenedet-Cohen: Hancúrozni jó! Apás játékok otthon és a szabadban

Amikor először kinyitottam, azt gondoltam: erős váll, pihent agy. Itt kérem, részletes leírásokat olvashatunk ábrákkal, nyilakkal arról, hogyan kell párnacsatázni, gyereket pörgetni, hintáztatni, dögönyözni, és mire használható egy bot. Aztán, ahogy belemélyedtem, egyre jobban megtetszett. Igazán sok gondoskodással és szeretettel van megírva, például: „Harc közben mindig a cipzáras vagy gombos felénél kell megragadni a párnát, és csak a puhább részével szabad ütlegelni az ellenfelet, hogy megelőzzük egymás szemének kiverését”, vagy a görög katapult nevű játéknál: „körülbelül 30-45 fokos szögig nyújtsa előre a lábait, nehogy a gyermek önre essen vissza”.

Az előszóban személyes motivációinak megvallásával azonnal levesz a lábunkról a szerzőpáros (két férfi). Egyiküknél mindennapos volt a játékos bokszolás, birkózás, és apaként ő is sok fizikai játékot játszott a gyerekeivel. A másiknál ilyesmi soha nem fordult elő, számára gyerekként a birkózás egyet jelentett azzal, hogy nagyobb társai jól elagyabugyálták. Aztán, amikor a lánya megszületett, és látta, hogy ő mennyire szereti a hancúrozást, az iránta való imádatból kényszerítette magát, hogy beszálljon, és tudatosan képezze magát. Később megjelent az életében egy tízéves nevelt fiú, akivel szemben új szabályokat kellett kialakítani, alapvetően azért, hogy ő maga ne sérüljön meg.

A játékok közt rövid elméleti részek kaptak helyet arról, hogy a vadulás nem csak örömet okoz, de fejleszti többek közt a tanulási képességet, az érzelmi intelligenciát, jótékony hatású a szülő-gyerek kapcsolatra, erősíti az ön- és az egymás iránti bizalmat, a szülőnél pedig késlelteti a demenciát. Érdemes hát bőszen gyakorolni a tomboló elefántot, az alvó denevért, a spanyol lépcsőt meg a Houdinit.

(Fordította: Kelemen László. Libri, 2013, 208 oldal, 2690 Ft)


Paul Tough: Segítsük kibontakozni gyerekeinket!

Kinek sikerül, és kinek nem? Miért teljesítenek egyesek kiválóan, és miért botladoznak mások? Mit tehetünk mi mindannyian azért, hogy egy bizonyos gyermeket vagy gyermekek egész generációját távol tartsuk a kudarctól, és a siker felé tereljük? Ne számítsunk gyors és könnyű válaszokra, ez nem egy nevelési egyszeregy, hanem egy oktatásszociológiai riportkönyv, amelynek vannak családon belüli vonatkozásai.

A szerző – saját bevallása szerint „újságíró és aggódó apa” – alapos neurobiológiai, pszichológiai és társadalomtudományi érvekkel, kutatásokkal és statisztikákkal megtámogatott dolgozatot kanyarított. Szocioriport-szerű felvezetése Chicago szegénynegyedeitől, a bűnözés melegágyától, a hagyományos oktatási struktúra csődjétől indul (nem kell különösebb erőfeszítés, hogy a hátrányos helyzetű, traumatizált suhancok helyébe magyar szereplőket képzeljünk), és eljut oda, hogy a kudarckerülés a rendszer felső csúcsán is megjelenik: a mai tipikus Harvard-diplomást „inkább hajtja a sikertelenségtől való félelem, mint valamilyen meghatározott vágy, hogy ezt vagy azt szeretné csinálni”.

Szó esik többek közt tanult optimizmusról, a nem kognitív készségek szerepéről, valamint a fejlesztésükre irányuló oktatási programokról. Persze ez is ott kezdődik, mint minden: a születés körül. Hogy mást ne mondjak, azok a patkánykölykök, akiket rendszeresen nyalogat és tisztogat az anyuk (legyen vér szerinti vagy gondozó), könnyebben kitalálnak a labirintusból, bátrabban fedezik fel az új területeket, jobban esznek, kevésbé szoronganak és érdeklődőbb, egészségesebb felnőttek lesznek. Szaporán, elő a nyelvekkel!

(Fordította: Szalai Virág. HVG Könyvek, 2013, 300 oldal, 3500 Ft)

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/21).

Tovább olvasom