elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. június 29., szerda

Jobb lator – Börtönmúzeum Sátoraljaújhelyen

Hóhérok és meggyötört viaszbábuk ma már számos kínzókamra-panoptikumban borzongatnak, a hazai büntetés-végrehajtás múzeumának azonban nem a szórakoztatás, hanem a szakszerű ismeretterjesztés a célja.
Mi köze a nyelvnek a büntetés-végrehajtáshoz? A művelt olvasó bizonyára rávágja, hogy a "nyelv börtön". Azonban létezik egy kevésbé nyilvánvaló válasz is: Sátoraljaújhely. Itt, az ország északkeleti csücskében található ugyanis két, a maga nemében páratlan múzeum: a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalom városrészben (erről most nem lesz szó), és a Börtönmúzeum a centrumban, a városi fegyház alagsori részében.
A farkasgúzs alkalmazása szigorú büntetésnek számított
A patinás Törvényszéki Palota és Fogház az 1900-as évek elején épült, tervezője Czigler Győző, aki számos fővárosi bérpalota mellett többek közt a Gozsdu udvart, a Műegyetem több pavilonját és a Széchenyi fürdőt jegyzi. A kiállítás ötlete a budapesti királyi országos gyűjtőfogház egykori igazgatójától, Vajna Károlytól származik, aki 1906-ban nemcsak vaskos könyvet jelentetett meg a témában (Hazai régi büntetések I-II.), de rengeteg tárgyi emléket, fotót, levelet és egyéb dokumentumot is összegyűjtött. Ezt kezdetben Budapesten, a gyűjtőfogházban helyezték el, majd 1920-tól az Igazságügyi Minisztérium épületében. A második világháború után az állam nem tartott igényt a feudális relikviákra, a megcsappant gyűjtemény előbb raktárba, majd a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumba került.
A kiállítás 2007 óta látható Sátoraljaújhelyen, kialakításában részt vettek a helyi elítéltek - többnyire súlyos, erőszakos cselekmények elkövetői. A tárlat Az év múzeuma pályázaton a "hatásvadászmentes kiállítás létrehozásáért" nyert oklevelet: a hangsúly ugyanis nem az attrakción, hanem a tudományos rendszerezésen van. Sőt, amint az a beharangozóból kiderül, a célok közt a bűnmegelőzés és a normakövetés előmozdítása is szerepel.
A maszkokat azért alkalmazták, hogy a fogvatartottak a magánzárkán kívül se láthassák egymást
Ennek szellemében lépünk be a lipótvári fegyintézetből származó vaskapun. Az első nagyobb teremben a büntetés-végrehajtás története bontakozik ki szöveges-képes molinókon, olyan részletességgel, amiből csak szemezgetni lehet - különösen, ha néhány érdeklődő, ám fegyelmezetlen kiskorúval érkezünk. Kínvallatás Magyarországon - legalábbis hivatalosan - a 18. század végéig létezett: satuk, prések, ujjak, végtagok szorítása, tüzes vas, forró szurok és így tovább. A nyújtólétra a testet akár 10-15 cm-rel is meghosszabbította, minek ára a végtagok kiszakadása volt, a kínpadon tüskés hengereket (ún. spékelt nyúl) is végighúztak a meztelen testen.
Kelléktár (Fotók: Orosz Ildikó)
Korát megelőző intézmény volt a 19. század végén a közvetítő intézet. Ide azok kerülhettek, akik büntetésük nagy részét letöltötték, és "a javulásra alapos reményt" mutattak. A rabok itt mezőgazdasági munkát végeztek, enyhébb bánásmódban részesültek. Bár a módszer bevált, és szakemberek szorgalmazták az bővítését, mégsem terjedt el a két világháború között.
Említést érdemel az 1944. március 22-i sátoraljaújhelyi börtönfelkelés. Előzménye, hogy 1942-től ide hozták az ellenállókat és politikai elítélteket, akik a német megszállás után pár nappal megpróbáltak kitörni. Kis részük elmenekült a hegyekbe, többségükre megtorlás várt - ám Lindenberger Lajos ezredes megakadályozta, hogy a nácik kivégezzék őket: a humánus börtönparancsnok nevét a fegyház falán emléktábla őrzi. A háború után az elítéltek nagy tömege zúdult a börtönökre, egyes források szerint számuk 1952-ben elérte a 60 ezret, az internáltaké a 100 ezret. Szovjet mintára nyitott végrehajtási helyeket: gyárakat, üzemeket, bányákat adtak át a büntetés-végrehajtás számára.
Börtöntetkók. Jobbra: "Jobkaromal védem a hazámat"
A múzeum leglátványosabb, elegyes termében egyenruhás börtönőr- és csíkos rabfigurák, különböző bilincsfajták, raboktól elkobzott tárgyak, Rózsa Sándor körözési hirdetménye, régi betyárportrék és modern börtöntetoválások fényképei váltakoznak: "JOBKAROMAL (sic!) VÉDEM A HAZÁMAT". Az eredeti kivégző- és megszégyenítő eszközök - akasztófa, pallos, szégyentáblák, szégyenkövek, fenekelőlapát, bikacsök - mellett az elítéltek által készített kortárs tárgyakat is kiállították: a sok ezer használt gyufából összerakott hajómodell, az apró magvakból ragasztott bohócos kép a vánszorgó idő lenyomata.
A továbbiakban a rabok hétköznapjait, étkeztetését, oktatását, egészségügyi ellátását, munkavégzését ismerhetjük meg - a helyi börtönben működő Ábránd ágynemű- és fehérneműgyár mintaboltja pár utcával arrébb, a főtéren köszön vissza. Ám a sok apró betűs szöveg szétfeszíti egy kiállítás kereteit, ezek egy részét érdemes lett volna a múzeumhoz tartozó digitális archívumba száműzni.
Igazi felüdülés, amikor bepillanthatunk egy 1850-es évekbeli és egy mai cellába, gyerekeinket pedig pár percre bezárhatjuk az ún. álló sötétzárkába (képünkön jobbra). Ezt a zárkatípust az 1950-es évekig használták, azért álló, mert helyszűke miatt leguggolni sem lehetett benne. Ha a fogvatartott elájult, gyakran maradandó károsodást szenvedett.
Bár a tréfás kedvű ügyeletes fegyőr, aki egyazon helyiségben, különböző monitorokon követi egyfelől a börtönfolyosókon az elítéltek, másfelől a múzeumban a látogatók magaviseletét, egyszer-kétszer hatásosan ráijeszt unatkozó gyerekeinkre a hangosbemondón keresztül ("micsinász?!"), ám összességében múlt századi kiállítás ez, amelyből fájón hiányzik az élményszerűség, az interaktivitás, a személyes történetek rabokról, őrökről.
Jó kezdeményezés a múzeumi bolt, ahol elítéltek által készített tárgyak kaphatók, szerény számban: kerámiaedények, kézzel festett rendőrautók, pár olajfestmény, például orrszarvú vagy női akt. Ennél azonban sokkal több, a tényleges foglalkoztatásban előállított, nem pedig az elítéltek szabadidejében készített terméket kellene felvenni a kínálatba, hogy látszódjék: értelmes munka folyik a rácsok mögött, és létezik visszaút a való világba.
Orosz Ildikó
A cikk és a 3. fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/32).
Fotó: Orosz Ildikó

2016. június 16., csütörtök

„A fejlődés lehetősége mindenkinek adott” – Interjú Carol C. Dweck pszichológussal

Hogyan dicsérjük, vagy épp vigasztaljuk gyermekünket úgy, hogy hosszú távon segítsük a boldogulását? Mit üzennek a helikopterszülők? Milyen a vállalati kudarc hozzáadott értékkel? A kulcs a szemléletmódban rejlik. Interjú a stanfordi professzorral.

Egy kamasz fiú az apjával barkácsol, és kiborít egy nagy doboz szöget. "De béna vagyok!", mondja bocsánatkérően. Mire az apa: "Ilyenkor nem ezt mondjuk, hanem azt, hogy kiborítottam a szöget, mindjárt összeszedem". Mit mond ez a könyvéből vett szituáció a fejlődési és a rögzült szemléletmódról?

A fiú ügyetlennek minősíti magát egy apró hiba miatt, de az apa rávezeti, hogy a hibák a tanulási folyamat természetes velejárói, amelyeket egyszerűen kijavítunk, és túllépünk rajtuk. Ez a fejlődési szemléletmód egyik alapja. Ebben a megközelítésben a képességeink – legyen szó intelligenciáról, művészi vagy éppen barkácsolási készségről – folyamatosan fejleszthetők. Nem félünk a nehezebb feladatoktól és a kisebb kudarcoktól. Ezzel szemben a rögzült szemléletmód tévedése, hogy minden képesség fix adottság: van belőle valamennyink, és kész. Ilyen szemléletmód esetén attól félünk, hogy esetleges kudarcaink a tehetségünk hiányát bizonyítják, ezért meghátrálunk a nehéz feladatoktól, nehogy kiderüljön, mégsem vagyunk tökéletesek.

Mi vezette el önt e kétféle szemléletmód elméletének kidolgozásához?

Mindig érdekelt, miért élvezik egyesek a kihívásokat, és tekintik az átmeneti visszaesést természetesnek, míg mások, akik alapból ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, rettegnek a nehezebb feladatoktól, és összeomlanak a kudarctól. Az első ezzel kapcsolatos kutatásunkban tízéves gyerekeknek adtunk az életkorukhoz képes nehéz feladatokat. Feltételeztem, hogy különbözőképpen kezelik majd a helyzetet, de arra nem számítottam, hogy egyesek milyen élvezettel vetik bele magukat a munkába. "Imádom a kihívásokat", állapította meg az egyik, egy másik pedig így értékelte a dolgot: "Reméltem, hogy tanulhatok belőle valamit!". Szerettem volna a végére járni, mi motiválja ezeket a gyereket.

A szülők sokat tehetnek azért, hogy a fejlődési szemléletmód felé tereljék a gyerekeket. Egy másik példája, amikor egy kislány egy gimnasztikaversenyre készülve mindent megtesz a győzelemért, mégsem ér el helyezést, amitől rettentő csalódott. Egy szülőnek nehéz ilyenkor megállnia, hogy ne mondja: "Nekem te voltál a legügyesebb".

Természetes reakció lenne, de érdemes visszatartani, mert ezzel csak pillanatnyi vigaszt nyújtunk, hosszú távon nem segítjük a gyerek boldogulását. Mondhatjuk, hogy legközelebb ügyesebb leszel, ez azonban nem feltétlenül igaz: ha nem gyakorol tovább, ugyan mitől lenne ügyesebb? Vigasztalhatjuk azzal is, hogy nem voltak igazságosak a bírók. De ezzel csak azt sugalljuk, hogy a saját kudarcunkért másokat okoljunk. Sok mindent mondhatunk, amivel nem erősítjük a gyerekben a fejlődési szemléletet. Ebben a konkrét esetben az apa nagyon jól reagált: elmondta a lányának, hogy nem muszáj versenyekre járnia, sportolhat csupán a mozgás öröméért is. Ha viszont fontos neki a verseny, még keményebben kell edzenie, hiszen a többiek is így tesznek. A lány újult erővel vetette bele magát a munkába, és másfél év múlva szép eredményeket ért el.

Ősrégi vita, vajon milyen arányban játszik szerepet a sikerben a tehetség és a szorgalom.

A tehetség létező faktor, és nem mindenki indul ugyanannyival. De ma már számos kutatás igazolja, hogy kemény munkával és megfelelő módszerekkel beláthatatlan mértékben fejleszthető. Alfred Binet azért találta ki az intelligenciateszteket, hogy az alacsonyabb teljesítményű gyerekeket felzárkóztatás céljából kiszűrje. Nem vitatta az egyéni különbségeket, de hitt abban, hogy az intelligencia tanulással és gyakorlással fejleszthető. Sajnos ma sokszor arra használják az IQ-teszteket, hogy a gyerekeket skatulyákba gyömöszöljék. Holott számtalan példát látunk arra, amikor a tehetséges gyerek idővel lemorzsolódik a nála szorgalmasabb kortársaihoz képest. Szülőként tartózkodjunk az olyan dicsérettől, amely a gyerek adottságait méltatja ("Hogy te milyen okos vagy!", "Ez a gyerek egy őstehetség!"), mert ezzel azt érjük el, hogy el fogja kerülni azokat a feladatokat, amelyeket nem tud elsőre megoldani. Ehelyett az erőfeszítést, a jó tanulási és feladatmegoldási módszereket érdemes értékelni. Einstein mondta: "Nem vagyok én olyan okos, csak tovább foglalkozom a problémákkal."

 
Adódik, hogy a szorgalmáért dicsérjük azt, aki megküzd a jó eredményért. De hogyan lehet ösztönözni azokat, akik a tehetségük folytán túl könnyen veszik az akadályokat?

A tehetség legnagyobb csapdája, hogy azok, akik kezdetben könnyen érnek el sikereket, nem tanulják meg a kitartás fontosságát és a kudarc kezelését. Természetesen hiba volna egy gyereket a szorgalmáért dicsérni, ha szemlátomást a kisujját sem kellett mozdítania a sikerért. Ezért fontos, hogy a tehetséges gyerekeket mindig a képességeikhez mért kihívások elé állítsuk, hogy ők is megdolgozzanak. A "jó fajta dicséret" nemcsak az erőfeszítést, hanem a stratégiákat, az új ötleteket és a csapatmunkát is értékeli.

Könnyebb az apáknak "józanabbul" dicsérni, mint az anyáknak, akiktől a társadalom nagyobb elfogultságot vár el?

Erre vonatkozóan nincsenek kutatások. Azt viszont kimutattuk, hogy szülőként hajlamosabbak vagyunk a tanulási folyamatot, a kitartó próbálkozást dicsérni a fiúgyerekek esetében, mint a lányoknál. Talán mert a fiúk lassabban érnek, szétszórtabbak, ezért jobban értékeljük az erőfeszítéseiket. Így a fiúk szocializációjába a kezdetektől jobban beépül a fejlődési szemléletmód. Fontos, hogy a lányok is kapjanak olyan visszajelzést, amely ezt erősíti bennük.

névjegy

Carol C. Dweck a Stanford Egyetem professzora, fő kutatási területe a motiváció, a személyiségfejlődés és a szociálpszichológia. 1946-ban született. Nevéhez fűződik a rögzült és a fejlődési szemléletmód elmélete, erről szóló könyve, a Szemléletváltás. A siker új pszichológiája magyarul is olvasható.

Az iskolában többnyire kőkemény százalékok, érdemjegyek minősítik a teljesítményt. Hogyan lehet ilyen körülmények között a gyengébb eredményűeket motiválni?

Egy chicagói középiskolában láttam egyszer, hogy azoknak, akik nem érték el a kívánt szintet, azt írták a dolgozatukra: "Még nem!" Ez remekül kifejezi, hogy a fejlődés lehetősége mindenkinek adott. Módot kell biztosítani a javításra, egy-egy vizsga megismétlésére. Ha az értékelésnél csak rideg kategóriák vannak, akkor apedagógus, a szülő feltétlenül értelmezze a számokat a gyereknek. Mondja el, hogy "ez nem fejezi ki, mire vagy képes, arról ad pillanatképet, most hol tartasz". Beszélgessenek arról, mit szeretne tenni a gyerek a fejlődés értékében, és ebben hogyan tudnak neki segíteni. Fontos, hogy lássa maga előtt a bejárható utat, ne higgye, hogy azonos szinten marad. Egy kutatásban gyerekek egy csoportjának úgy tanítottak meg nehéz feladatokat, hogy előtte közösen elolvastak egy tudományos cikket arról: gyakorlással növelhető az intelligencia. Ezek a gyerekek sokkal jobb eredményt értek a kísérlet végére, mint az a csoport, amelyben a képességek és a tanítási módszerek azonosak voltak, de nem ültették el a gyerekekben a fejlődésbe vetett hitet.

Felnőttként milyen gyakorlati lépésekkel mozdulhatunk el a fejlődési szemlélet felé?

Minden emberben mindkét szemléletmód megtalálható, csak különböző arányban. Első körben érdemes megfigyelni, mi hívja elő belőlünk a rögzült szemléletmódot. Ha ki kell lépnünk a komfortzónánkból, megszólalhat bennünk a kisördög: "Képtelen vagyok megcsinálni, nem fog sikerülni. Ha elrontom, hülyét csinálok magamból." Ha hibázunk, azt pusmogja: "Ugye, megmondtam?! Még nem késő kiszállni". Mások sikerét látva pedig így okoskodik: "Persze, neki könnyű, hiszen tehetséges." Néhány hétig figyeljük meg ezt a belső hangot. Aztán egy idő után kezdjünk el vele vitatkozni a fejlődési szemlélet jegyében: "Igenis, meg tudom csinálni. Csak az nem hibázik, aki nem próbálkozik." Ha valaki nálunk jobban teljesít, próbáljuk tőle ellesni, milyen stratégiák állhatnak ennek a hátterében.

Sok évtizedes rálátása van a társadalomlélektani folyamatokra. Milyen változásokat érzékel az újabb generációk szemléletmódjában?

Felnőtt korba lépett az első túlóvott generáció. Amerikában helikopterszülőnek nevezzük azokat, akik folyamatosan a gyerekük felett "köröznek", hogy bármikor beavatkozhassanak és eltávolíthassanak minden akadályt. Ezek a gyerekek nem ismerik a kudarcot, nem tanulják meg kezelni a nehézségeket. A szülők megírják helyettük a házi feladatot, később az önéletrajzukat, és képesek betelefonálni a gyerek munkáltatójához, hogy egyengessék az útját. Az Egyesült Királyságban hóekeszülő néven ismert ez a jelenség. Ezek a szülők, miközben mindent megtesznek, hogy a gyerekük sikeres legyen, kimondatlanul is azt kommunikálják felé: "Nem hiszem, hogy képes volnál egyedül is elboldogulni". Ez a rendkívül káros, rögzült szemléletmódot erősítő üzenet aláássa a gyerek önbecsülését.

Motivációs elméletét a vállalatirányításra is kiterjesztette. Milyen a szemléletmódja a jó és sikeres vállalatvezetőnek?

A rögzült szemléletű vezetőt mindennél jobban foglalkoztatja saját reputációja. Állandóan bizonyítani igyekszik alkalmasságát, és fenyegetve érzi a magát, ha a cégen belül ambiciózus emberrel találkozik. Fontosabbnak tartja a pillanatnyi, mint a hosszú távú sikert. Ezzel szemben a jó vezető hisz abban, hogy a cégen belül minden ember fejlődőképes, és a szervezet bármely szintjéről érkezhet tudás, ötlet és hozzájárulás. A közelmúltban a Microsoft vezetője bejelentette, hogy a cég jövőjét kifejezetten a fejlődési szemléletre alapozzák. Szerinte a jó vezető feladata, hogy az alkalmazottaiból a legtöbbet hozza ki. A fejlődési szemléletű vezető nem tartja magát tévedhetetlennek. Rossz döntéseit, tévedéseit elismeri, és tanul belőlük. A Szilícium-völgyben ma már kifejezetten ünneplik a kudarcokat, mondván: a tévedés "hozzáadott érték", amely elkerülhetetlen a sikerhez vezető úton.

 Orosz Ildikó


Az interjú a HVG Extra magazin Man különszámában jelent meg (2015).
Kép: Stanford.univ

2016. június 13., hétfő

"Kiöntjük az álmát" – Interjú Nótár Ilona romaügyi tanácsadóval

A mélyszegénységből jött, évekig volt roma mentor, idén jelent meg legújabb, gendertémájú könyve, a magyar–angol nyelvű Amit a nő kíván. Nótár Ilona szerint a roma kultúra ismeretével sok konfliktus megelőzhető lenne az egészségügy területén.
Évek óta interkulturális kommunikációt tanít a Semmelweis Egyetemen és másutt. Miért érezte szükségét a program elindításának?

Nótár Ilona: Harmadéves egészségügyi hallgatóként, szülésznői gyakorlatom során szembesültem azzal, hogy óriási gondok vannak a kommunikációs csatornákban a páciens és az egészségügyi dolgozók között. Bölcsészdiplomával, a roma hagyományokat jól ismerve úgy találtam, a problémák gyökere a legtöbb esetben nem a gyűlölet, hanem az ismeretek hiánya. Nekem roma páciensként és egészségügyi dolgozóként is volt rálá­tásom a helyzetre, ezt a kétféle szempontot szerettem volna ötvözni. Egy vakmerő lépéssel felkerestem a rektort, aki nyitott volt arra, hogy kidolgozzak egy programot a mentálhigiénés tanszék számára. Ez hét éve történt, azóta a moduljaimat beépítik az ELTE, a Corvinus, a pécsi, a debreceni, a nyíregyházi egyetem kurzusaiba.

Hogy néznek ki ezek a kurzusok?
A lényeg, hogy ez nem romológia, mert azzal, hogy a hallgatók megtudják, hányadik században jöttünk be, a problémák nem lesznek megoldva. Helyzetgyakorlatokkal dolgozunk, nem én mondom meg a tutit, a hallgatóknak kell rájönniük, hogyan tud az egészségügyi dolgozó sikerélményt elkönyvelni, miközben a páciens is azt érezheti, hogy egyenlő bánásmódban részesül. Az egészségügyi dolgozók többsége azon az állásponton van, hogy tanuljon meg a páciens viselkedni. Én azt mondom, tanuljuk meg egymást tisztelni. Joga van egy roma nőnek azt mondani, hogy nem szeretne levetkőzni két orvos előtt, csak a sajátja előtt, és úgy, hogy a férje ne lássa. Ezzel nem ellenáll a kezelésnek, ez az ő hagyományának a része. Ugyanakkor joga van-e az egészségügyi dolgozónak megijedni, amikor egy cigány ember ráförmed, hogy „ha nem menti meg a feleségemet, megölöm!”? Természetesen igen. Kérdés, hogy miért alakulnak ki ezek a szituációk, és tudjuk-e őket a helyükön kezelni. Vajon tényleg gyilkossági szándék húzódik-e egy ilyen mondat mögött, vagy inkább a félelem attól, hogy ő nem olyan ellátást kap, mint a többségi társadalom tagja?
Milyen félreértéseket lehetne elkerülni a roma hagyományok ismeretével?
Rengeteg rítus kapcsolódik a születés és a halál eseményéhez. Értsük meg, hogy amikor egy gyerek születésekor felvonul az egész család, és mindenki iszik, az nem azt jelenti, hogy alkoholisták, hanem az ivás a gyerek tiszteletére történik, és áldással párosul. A szülésnél viszont nincs jelen az apa, mert szeretné a feleségét egyfajta tiszta állapotban visszakapni, és a nők sem akarnak szülés közben (sem) mutatkozni a férjük előtt. Hiszen a szex, a nemiség férfi és nő között tabu a hagyományos roma családokban.
A házasság már akkor érvényes, amikor „elhálják”, de a család csak a gyerek születésével jön létre. Fogadjuk el, hogy az újszülöttre pénzérmét tesznek, a csuklójára piros szalagot kötnek, amely megvédi a szellemektől, és a keresztelőig rajta marad. Kár azon sopánkodni, hogy mindez nem higiénikus. Imákat, áldásokat mondanak rá az öregek, rituálisan megköpdösik – csak úgy tesznek, mintha –, hogy elkerülje a kicsit a balszerencse.
A védőnők sajátos helyzetben vannak, hiszen nekik az otthonukban kell felkeresniük az anyákat.
Minden kommunikációt blokkol, ha az asszonyt a férje előtt kérdezik női dolgokról. Megjött-e már, vérzik-e még? Egy asszony nem beszél ilyesmiről a férje előtt. Ilyenkor jelezni kell, hogy arról szeretném kérdezni, hogy érzi magát a szülés utáni napokban, de nem tudom, a férje is akarja-e ezt hallani. Ilyenkor a férfi azonnal kimegy, és a nő számára lehetőség van megnyílni. Gyakran nem érti a védőnő, miért haragszanak rá, amikor hosszan nézegeti a csecsemőt. Ilyenkor attól tartanak, hogy szemmel veri az újszülöttet. A kiskád pedig nem lustaságból áll ott az előző esti fürdésből, hanem mert csak másnap önthetjük ki, különben kiöntjük vele a gyerek szerencséjét és álmát. Ezer ilyen dolog van, és gyakran már a belépésnél elbukik a dolog: azért, mert egy ház szegényes, a szőnyeg kopott, még lehet ragyogó tisztaság, és ugyanúgy illik megkérdezni, hogy le kell-e venni a cipőt, illetve hogy tegezheti-e a kismamát, és ennek viszonosnak kell lennie.
Mit tehet az, aki nem ismeri az összes ilyen szokást?
Érdemes a hierarchiában legmagasabb szinten állót megszólítani. Ez általában a legidősebb férfi, de női dolgokban a rangidős asszony. Ha nem vonjuk be az anyóst a fiatal anyával folytatott párbeszédbe, akkor nem érünk célt, hisz a menyecske ezerszer jobban bízik az anyósában. Ha az anyós azt mondja, ugye, a cumit jól meg kell nyalogatni, és úgy beleadni a gyerek szájába, akkor ne csattanjunk fel, hogy „hülyeség, azt akarja, hogy a gyerek szája tele legyen sebbel!”, hanem ismerjük el, hogy ez egy jó megoldás volt régebben, de most már elég, ha egy kis vízzel lemossák. Ezek egyszerű, húsz másodperces lépések, de ha kihagyjuk őket, képtelenség megteremteni a bizalom légkörét, ami az együttműködés alapja.
A hazai cigányság nem homogén. Fontos tudni, mely közösségről van szó?
Nem árt tisztában lenni az alapokkal, hiszen sok olyan dolog van, ami az egyik csoport számára erény, a másiknak szégyen vagy hátrány. Hogy csak egyet mondjak, a muzsikus cigányoknál egyre gyakoribb, hogy a lány tanult, legalábbis a középfokig. Az oláh cigá­nyoknál ez nem igazán erény. Náluk az a dicsőség, ha a nő házias, tiszta, szűz, és korán férjhez megy. A pletykát megelőzendő korán megegyeznek a házasságcserében. Legyen a menyecske fiatal azért is, mert akkor még jól alakítható a személyisége az anyós felügyelete mellett. A csoportok egymás között is tele vannak feszültséggel, a statisztikák szerint a különböző cigány csoportok közötti házasság ritkább, mint a többségi társadalom tagjával való házasságkötés. A feszültség az iskolázottsággal párhuzamosan csökken, de az alacsonyabb iskolázottságú, zárt közösségekben és főként vidéken ezek ma is erősek.
Egy csomó pozitív sztereotípia is van a cigányságról. Hogy az asszonyok ösztönösebbek, könnyebben szülnek, szoptatnak. Lehet ez alapja bármiféle párbeszédnek?
Szerintem vannak olyan beidegződések, amelyek igenis pozitív példaként állíthatók. Ma már a Védőnők Országos Szövetsége is kimondta: nincs olyan, hogy háromórás szoptatás, igény szerinti szoptatás van. Ezt a vándor életmódot folytató cigányok mindig is így csinálták. Ugyanakkor a modern világ, a feminizmus rájuk is hat, elsősorban a muzsikus cigányokra. Náluk már nem biztos, hogy magától jön, hogy négykézláb szüljenek, vagy ne kérjenek epidurális érzéstelenítést. Ezért az egészségügyben minden esetben fel kell ajánlani a rendelkezésre álló lehetőségeket, azzal, hogy ha nem akar, akkor nem kell vele élnie. Tartja magát a hagyomány, hogy az asszony akkor jó, ha erős és mindent kibír. Ezért egy cigány nő számára nagyobb kudarc, ha császármetszésre szorul, nem boldogul a szoptatással, vagy éppen megbetegszik. Nem véletlen, hogy addig nem megy el orvoshoz, amíg harmad-negyed­stádiumú a rákja, vagy össze nem esik. A fér­fiak is eltagadják a betegséget, mert az státuszvesztéssel jár számukra. A betegséget nagyon erősen a halállal kötik össze („jaj, doktor úr, meg fogok halni!”), de ha éppen nincs tünet, nem veszik be a gyógyszert, ezért külön módszerek, technikák vannak, hogyan lehet velük végigcsinálni egy hosszú távú kezelést. Elsősorban türelem kell hozzá, kellő rugalmasság, és persze egyenrangúnak kell tekinteni őket.
A cigányság körében sokkal rosszabbak az egészségügyi mutatók, ami csak részben adódik a rosszabb szociális, lakhatási körülmények miatt.
NI: Nem véletlen, hogy a roma férfiak 12, a nők 10 évvel korábban halnak, mint a többségi társadalom tagjai. Ezért lenne nagy szükség a prevencióra, ami jelenleg egyáltalán nem vagy nagyon kevéssé létezik. Ebből a szükségből nőtt ki a Tudatos Életre Nevelés Program, amelyet részben a stanfordi, részben a harlemi módszer alapján dolgoztam ki – előbbi a nyelvi-kulturális különbözőséggel és hátránnyal induló migránsok, utóbbi a spanyol ajkú és afroamerikai gyerekek integrálását célozza. Az általam kidolgozott, a hátrányos hazai településekre irányuló program egyik része fiataloknak és tinédzsereknek, 12–24 éveseknek szól. Megtanítom őket arra, hogyan fogalmazhatnak meg célokat, és hogyan érhetik el ezeket, beszélünk a szerelem, a szexualitás, a fogamzásgátlás, az érintés kérdéseiről. Ezek mind tabutémák. A program másik ága a felnőtteknek, 3–6 gyerekes anyáknak, illetve a velük foglalkozó szakembereknek szól. Az anyákkal arról beszélgetek, hogyan tudják megvalósítani, kiteljesíteni anyaként önmagukat, átadni a gyerekeiknek az önmagukba vetett hitet. Beszélünk a nemi betegségek, a családtervezés kérdéséről, a tradícióik, identitásuk értékeiről, fontosságáról, annak továbbadásáról. Mivel az egészségnevelés alapjait a nők adják át, rajtuk keresztül lehet megnyerni az egész családot.
A Pozitív Attitűd Formálás Alapítvány közelmúltbeli konferenciáján említette, hogy a roma hagyományban erősen él, hogy a nő deréktól felfelé tiszta, deréktól lefelé tisztátalan. Ha ezt elfogadjuk, akkor innentől nagyon nehéz például családtervezésről, fogamzásgátlásról beszélni.

Nem elég a szaktudás, ismerni kell a kultúrát, tudni kell, hogy kit kell a közösségből megszólítani, és meddig lehet elmenni. Mondok egy példát. Ózdon, a Hétes telepen kizárólag cigányok élnek, nagyon rossz szociális körülmények közt. Nincs víz, csatorna, egy utca végi, büdös latrina mellől, a kútról hordják a vizet. Nem kevés félelemmel indultam neki, hogy az utcán ülő emberekkel a családtervezésről és a tudatosabb életről beszélgessek. Odajöttek a férfiak, elkezdték, hogy gyere a bokorba, megmutatom én neked, mi a családtervezés. Mondom, nem jó embert találtál meg, ugyanolyan cigány vagyok, mint te, hogy merészelsz velem így beszélni. Ha kívánásod van, vedd elő a feleséged, ha neki is van kedve. Keményen leoltottam az embereket az asszonyaik előtt. Aztán a hierarchiának megfelelően jöttek az idős asszonyok. Elmondtam, csodálatos, hogy szülik a gyerekeket, de létezik olyan, hogy családtervezés, és azért érdemes erre gondolni, hogy a gyerekeinknek a legjobbat adhassuk. Egy idős asszony beszólt, hogy én azt akarom, öljék meg a gyereküket, ami ebben a környezetben nagyon erős mondat. Mondom neki, szomorú vagyok, hogy így beszélsz, anyámnak, aki annyi idős, mint te, hat gyereke van, nekem is van kettő, szülésznő volnék, úgyhogy ha valaki meg tudja mondani neked a jót és a legnagyobb tisztelettel, az én vagyok. Azért jöttem ide, hogy segítsek nektek, mert ugyanúgy tisztelem és szeretem az éle­tet, mint ti. De a gyermekeink többet és jobbat érdemelnek, erre neked kéne megtanítanod a fiatalokat, és nem pedig nekem rontani. Te itt sírsz, hogy nincs a gyerekednek étele, én azt szeretném megmutatni, hogyan lehetne.
Nagyon meglepődött a szavaimon és a bátorságomon, hogy ellene mertem szólni. Egyből bocsánatot kért, odahívta a lányát, unokáját, és elkezdődött valami. Két óra alatt tabukat döntöttünk le, mertek kérdezni a spirálról, húgyúti fertőzésről, egyebekről. Közülük jöttem, ezért tudtam, meddig mehetek el, és azt hogyan kell megtennem, de rizikós helyzet volt, ha túlfeszítem a dolgot, simán kapok két pofont. Szóval, ez egy nehéz terep, semmiképp nem küldenék oda kezdőt, mert becsomagolják és eldobják. Ezért fontosak a hozzáértő, számukra hiteles (roma) szakemberek, megfelelő empátiával, szaktudással, alázattal és kellő határozottsággal. Ilyen mediátorokat kell képezni, ez a következő előttem álló feladat. A segítségre szükség van. De jó segítőknek és minden alkalommal fogadókészeknek kell lennünk, hogy ezektől a nagyszerű emberektől képesek és készek legyünk tanulni. A metodikámnak ez a lényege: tanulni egymástól.


Orosz Ildikó
Fotó: Németh Dániel
Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/50.)

2016. június 8., szerda

"El kellett viselniük egymás társaságát" – Interjú Kim Sterelny filozófussal

A biológia filozófiájával foglalkozó ausztrál professzor egy időben az oxfordi All Souls College-ban vendégeskedett, ahol előadást tartott az emberi együttműködés eredetéről. Arról beszélgettem vele a patinás kollégiumban, hogy miképpen kooperáltak elődeink, mi köze lehet a háborúnak az együttműködéshez, és miről mesélnek a szexuálisan túlfűtött barlangrajzok.
A tudósok sokféleképpen vélekednek. Ön szerint mikortól beszélhetünk emberi együttműködésről?
Szerintem meglehetősen régen, 3-4 millió évvel ezelőtt kezdődhetett a történet. Ekkortól állnak rendelkezésre olyan régészeti leletek, amelyekből arra következtethetünk, hogy elődeink már húst is fogyasztottak. Még nem vadásztak, nem voltak erre alkalmas fegyvereik, hanem feltehetően dögevők voltak: elkergették a kisebb ragadozókat a zsákmányuk mellől. Ehhez is komoly együttműködésre volt szükség, hiszen egy mindössze1-1,2 méter magas, vékonydongájú előember számára rendkívül kockázatos lett volna szembeszállni mondjuk egy sakállal. De hatan-nyolcan kiabálva, köveket dobálva, botokkal hadonászva képesek lehettek megkaparintani a zsákmányt.
Kim Sterelny az oxfordi All Souls College udvarán (Fotó: Orosz Ildikó)
Honnan ered az emberi tolerancia?

Az általánosan elfogadott magyarázat szerint elődeink azért jártak be a főemlősökétől eltérő evolúciós utat, mert érzékenyen érintette őket az éghajlatváltozás. 5-6 millió évvel ezelőtt még sűrű erdőségekben éltek, ahol egész évben egyenletes a klíma és a táplálékhoz való hozzáférés (ilyen környezetben élnek ma is a csimpánzok meg a bonobók), majd körülbelül négymillió évvel ezelőtt, először Kelet-Afrikában szárazabbá és szezonálissá vált az időjárás, és a száraz évszakban nehezen lehetett táplálékhoz jutni.

A nyíltabb, szavannás területeken elődeink kiszolgáltatottabbá váltak, például nem tudtak a ragadozók elől olyan könnyen elbújni vagy felmenekülni egy fára. Nem volt járható út az, hogy berágok a másikra, mert nem tetszik a képe, aztán majd egyedül elboldogulok – együtt kellett maradniuk, és el kellett viselniük egymás társaságát a biztonságuk érdekében, tehát a toleranciára szelektálódtak. Az első lépés a kollektív éberség lehetett: mindenki figyelte a veszélyt, illetve a kollektív védelem: a legkorábbi közös tevékenység valószínűleg a ragadozók elriasztása volt kődobálással.
Ilyesfajta együttműködést a főemlősök is produkálnak. Az emberhez képest mennyiségi vagy minőségi a különbség?
Inkább mennyiségi, de az nagyon nagy: elődeink összehasonlíthatatlanul többet működtek együtt. Valóban léteznek főemlősfajok, amelyek közösen védekeznek, különösen azok, amelyek nyíltabb, szavannás területeken élnek. De például a páviánok más evolúciós útra léptek, nem használnak botokat és köveket, hiszen van beépített fegyverük: a szemfoguk csaknem akkora, mint egy leopárdé. A hím csimpánzok közösen védik a területüket; hogy közösen vadásznak-e, az már egy kicsit vitatott, míg a nőstények nem mutatnak különösebb együttműködést. Tehát van bizonyos szintű kooperáció és tolerancia a főemlősöknél, az emberi együttműködés nem a semmiből ered.
Előadásában hangsúlyozta, hogy az együttműködés evolúciója hosszú folyamat, amelyben két forradalmi időszak figyelhető meg: az első a pleisztocén, a második a holocén korszakban. Kezdjük az elsővel: milyen együttműködésre kell gondolnunk?
A folyamat körülbelül százezer évvel ezelőtt kulminálhatott, amikor már elődeink az együttműködés rendkívül sokrétű és kifinomult formáit gyakorolták. Nemcsak a nagy vadakat közösen elejtő férfiak, de a gyűjtögető, kisebb állatokat elejtő nők is sokat tettek a közösbe. 50-100 ezer évvel ezelőtt bonyolult technológiákat ismertek: közvetett bizonyítékok alapján tudtak ragasztani, varrni, eszközeiket, ruháikat jórészt közösen készítették.

Fontos volt a reprodukciós együttműködés: egyetértek Sarah Hrdyvel, hogy a nők legalább a homo erectus óta (1,5 millió éve) segítségre szorultak a gyermekek világrahozatala és gondozása terén, hiszen ezek állandó mozgásban lévő, vándorló közösségek voltak, és ráadásul az embergyerek szokatlanul hosszú ideig szorul gyámolításra. Az együttműködés információs értelemben is működött: a gyűjtögető-vadászó társadalmakban a gyerekeknek rengeteg dolgot kellett megtanulniuk, és ebben a közösség számos tagja a segítségükre volt.
A vadászatnál is ősibb közös projekt lehetett az utódok felnevelése, bár erről nem szólnak a barlangrajzok
(Altamira, 17-11 ezer éve)
A gyűjtögető társadalmak átlátható, egalitárius közösségek voltak, ez azonban gyökeresen megváltozott a letelepedés, a növénytermesztés és az állattenyésztés megjelenésével, amikor elkezdődött a hierarchizálódás. Ennek milyen következményei vannak a kooperáció szempontjából?
A lapos struktúrával rendelkező gyűjtögető társadalmakban senki nem mondhatja meg a másiknak, hogy mit csináljon, ez teljességgel tabu. Közös megbeszélések és közös döntések vannak. Nem csak a felnőttek egymás közti viszonyára jellemző egyfajta egyenlőség: a gyerekek is sok tekintetben szabadabban élnek, szemben a növénytermesztő társadalmakkal, ahol már 5-6 évesen hasznukat veszik, bevonják őket a munkába. Ez nem jelenti, hogy a gyűjtögető társadalmakban biztonságos az élet: nagyon is veszélyes társadalmak ezek, magas a halálozási arány és a gyerekeket is gyakran megölik. Ugyanakkor mindenki egyformán érdekelt az együttműködésben, mert egyformán részesül az előnyeiből. Nincsenek potyautasok: aki nem tartja be a normákat, azt a közösség keményen megbünteti.

A holocén korban, a növénytermesztés megjelenésével megkezdődik a hierarchizálódás, megszűnik az egyenlőség és a transzparencia. Az emberek legnagyobb részét megfosztják a forrásoktól, és egyáltalán nem részesülnek az együttműködés előnyeiből. Az együttműködés egy nagy átverés és/vagy a totális elnyomás eredménye – gondoljunk a vallási ideológiákra épülő államszervezetekre és a rabszolgatartó társadalmakra. Számomra egyébként a legérdekesebb éppen a pleisztocénből a holocénbe, az egyik stabil rendszerből a másikba mutató átmenet, amely a világ különböző pontjain kisebb-nagyobb eltérésekkel, úgy 6-10 ezer évvel ezelőtt zajlott le. Nem nehéz belátni, hogyan tudtak fennmaradni ezek az elnyomó államszervezetek azután, hogy már megszilárdultak. Azonban kérdés, hogy miként tudta túlélni a gyűjtögető társadalmak normakövetése az egyenlőtlen társadalmakba való, relatíve hosszú átmeneti időszakot.

Vajon milyen lehetett az átmenet a lapos társadalmakból az erősen hierarchikus rendszerekbe?
Van válasza erre a kérdésre?
Még nincs. De gyanítom, hogy az interregnum idején a hierarchia közepén lévők veszítenének azáltal, ha megpróbálnák elmozdítani a hierarchia tetején lévőket. Tehát olyan komplex dinamika biztosította a társadalmi szerződés túlélését, amelyben a csúcson lévők elegendő előnyt – nem pszichológiai, hanem valós előnyt: a forrásokból való részesedést – kínálnak a közepén lévőknek ahhoz, hogy azok az alsó rétegeket odalent tartsák. Hogy ennek a "megvesztegetésnek" a dinamikája pontosan hogyan néz ki, azt egyelőre nem tudom, még csak hat hónapja foglalkozom a témával.
Ön azt mondja, hogy egy másik, ennek hátterében álló kérdés, hogy egyáltalán hogyan és miért szilárdult meg a növénytermesztés 8-10 ezer évvel ezelőtt.
Amikor a növénytermesztés már bevett gyakorlat volt, akkor világos, hogy óriási forrástöbbletet jelentett. Az átmeneti periódus azonban rendkívül kockázatos lehetett. A gyűjtögető társadalomban a talált élelmiszert azonnal elfogyasztod, ami szintén kockázatos, de adottak a kockázat kezelésének módjai: például a mobilitás (ha nem találsz ennivalót, odébbállsz), vagy az, hogy sokféle forrásra támaszkodik. Ezzel szemben a növénytermesztés csupán egy-két forrásra támaszkodik, miközben a termés rendkívül kiszolgáltatott az aszálynak, árvizeknek, kártevőknek. A tárolás is problematikus: a gabona bepenészedhet, megehetik a patkányok, ellophatja a szomszéd stb.

Ilyen környezetben különösen fontos lehetett az együttműködés. Meggyőződésem, hogy minimum a szomszédok közötti békés egymás mellett élésre, de még valószínűbb, hogy például aktív együttműködésre is szükség volt, hogy távol tartsák földjeiktől a támadókat, a kártevőket vagy akár a saját állataikat. Ráadásul a növénytermesztés nem ott szilárdult meg a legkorábban, ahol a gyűjtögetés nem volt fenntartható, hanem ott, ahol a természet amúgy is bőkezűen kínálta kincseit: a termékeny folyóvölgyekben.
Előadásában vitatta Samuel Bowles közgazdász elméletét, miszerint az emberi együttműködés a háborús konfliktusok időszakából eredne. Miben áll az önök nézetkülönbsége?
Sam Bowles és Herbert Gintis kidolgozott egy elméletet, amely az elmúlt 4-5 évben bejárta a világsajtót, és éppen most jelent meg könyv formában is (Bowles-Gintis: A Cooperative Species: Human Reciprocity and Its Evolution, 2011 / Az együttműködő faj: az emberi kölcsönösség fejlődése - O. I.). Szerintük a gyűjtögető társadalmak egalitarizmusa és együttműködése sokkal későbbi fejlemény, mint ahogy azt én gondolom. Elképzelésük szerint csak az utóbbi 100-150 ezer évben alakult ki, mégpedig azért, mert elődeink erősen rivalizáló, egymással háborúban álló közösségekben éltek, és e heves csoportközi konfliktusok miatt szelektálódtak a csoporton belüli együttműködésre.

Én ezzel nem értek egyet, ugyanis a háborúkra utaló első régészeti leleteink jóval későbbi eredetűek, úgy tízezer évesek. Ekkor már a növénytermesztés kialakulása következtében valóban gyakoriak voltak a csoportközi háborúk, de nézetem szerint korábban nem. Ha megnézzük a régebbi, pleisztocén korabeli barlangrajzokat, amelyek bőséggel rendelkezésre állnak, akkor azt látjuk, hogy ezek alapvetően a közös vadászatokról, illetve a szexről szólnak. Óriási mennyiségű barlangrajz maradt fenn, amely leginkább a férfivécékben található ikonográfiára emlékeztet, ezek persze nem szerepelnek a decens művészeti albumokban. Olyan barlangrajzot viszont egyáltalán nem ismerünk, amely emberek egymás közötti erőszakos cselekményeire, háborúra, rivalizálásra utalna.


A legrégibb barlangrajzok témái: vadászat és szex. Háborús rajzokat nem ismerünk.
Ezen a 28 ezer éves, ausztráliai festményen a fehér pár (jobbra, fent) szemlátomást nem vadászik.
Dale Guthrie írt egy remek könyvet (The Nature of Paleolithic Art, 2005 / A paleolitikum művészete - O. I.), amelyben azt mondja, hogy a barlangrajzok zöme körülbelül a hétéves fiúk gondolatvilágát tükrözi, akik tele vannak tesztoszteronnal, szexről, vadászatról fantáziálnak. Szerinte, ha olyan sok lett volna teszem azt 30 ezer évvel ezelőtt az erőszak és a háború, akkor a "kisfiúk" hős katonaként ábrázolták volna magukat, ahogy később, a történelem folyamán mindig is tették. Tehát a régészeti bizonyítékok nem támasztják alá, hogy ebben a korban jelentős közösségek közti háborúskodás folyt volna.
Hogyan alakult az együttműködés evolúciója a későbbiekben, és ön szerint lezárt folyamatról van-e szó?
A fejlődés lassú és többé-kevésbé lineáris volt a pleisztocén korban, majd megugrott a holocénban, amikor durván 6-7 ezer év alatt az emberek túlnyomó többsége valamilyen államformában tömörült. Persze léteztek gyűjtögető társadalmak, de egyre elszigeteltebb jelenségként. Ezt a gyors folyamatot már szinte kizárólag kulturális evolúciós folyamatok mozgatták, genetikai evolúcióról csak nagyon korlátozottan beszélhetünk. Az utóbbi néhány száz évben is jelentős kulturális változások történtek: 4-500 évvel ezelőtt az emberiség nagy része még erősen hierarchikus társadalmakban élt. Ehhez képest általában véve sokkal egyenletesebb a hatalom és a források elosztása – bár természetesen továbbra is létezik egyenlőtlenség, államhatalmi intézmények. De gondoljunk csak arra, hogy amikor például ez a gyönyörű college, az All Souls a 15. században létrejött, még milyen óriási különbség volt egy kisszámú gazdag elit és a sokaság között. Ma már aligha mondhatjuk, hogy ez a hely bevehetetlen.A kulturális evolúció nem zárult le, de hogy végül hova vezet, arról sejtelmem sincs.

Orosz Ildikó

Kim Sterelny– Névjegy

Az Australian National University (ANU) és a Victoria University of Wellington (VUW) professzora. Fontosabb könyvei: a Paul Griffiths-szel közösen írt Sex and Death: An Introduction to Philosophy of Biology / Szex és halál: bevezetés a biológia filozófiájába (1999), a nemzetközi bestsellerré vált Dawkins vs. Gould: Survival of The Fittest / Dawkins versus Gould: a rátermettség próbája (2001). 2004-ben a Thought in a Hostile World: The Evolution of Human Cognition / A gondolat az ellenséges világban: az emberi megismerés evolúciója című könyvéért megkapta a magyar matematika- és tudományfilozófus nevét viselő nemzetközi Lakatos Award-ot; 2008-ban a Jean Nicod Prize-t. Az új-zélandi VUW honlapján száműzetésben élő ausztrálként jellemzi magát, aki "a filozófia mellett curryevéssel, borozgatással, búvárkodással, bozóttúrákkal és madarászással múlatja idejét".

Orosz Ildikó

Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2011/24.)

2016. június 7., kedd

"Jobb egy dühös barát, mint egy halott" – Dr. Balázs Judit gyermek- és ifjúságpszichiáter az öngyilkosság megelőzéséről

Magyarország második helyen áll Európában az öngyilkosságok arányát tekintve, hazánkban évente mintegy 2500 ember hal meg így. A serdülőkori megelőzés lehetőségeiről, tabukról és tévhitekről beszélgettünk a téma szakértőjével, aki egy átfogó uniós projekt (SEYLE) eredményeit ismertette a Magyar Pszichiátriai Társaság VIII. Nemzeti Kongresszusán.
Az Európai Unióban a 15-29 éves korosztályban az öngyilkosság a második leggyakoribb halálok a közlekedési balesetek után. Milyen a hazai serdülők helyzete európai összehasonlításban a SEYLE kutatás alapján? 
Dr. Balázs Judit: Az öngyilkossági gondolatok, a halálvágy előfordulása tekintetében a jobb eredményű országok közt vagyunk, de a számok így is aggasztóak: a fiatalok 3 százaléka a vizsgálatot megelőző két hétben foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, vagy tervezte; 12 százalék pedig gondolt már arra, hogy jó lenne meghalni. Körülbelül a középmezőnyben vagyunk a rizikós magatartásokat tekintve, ide tartozik a túlzott alkoholfogyasztás, a dohányzás, a droghasználat, a testsúlyproblémák, a kevés alvás és a túlzott internethasználat.
Jó hír, hogy az átlagnál jobban teljesítettünk a szülői odafigyelés terén. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a vizsgálat az adott országra nem reprezentatív, mindenhol egy-egy területet mértünk fel, például a németek Heidelberg környékét, mi az érettségit adó budapesti iskolákat. Önerőből picit tudunk hozzátenni ehhez, most ősszel például lelkes ELTE-s hallgatókkal a szakiskolákat is felmértük, az eredmények feldolgozása folyamatban van. Nagyon jó lenne az ország többi részébe is elvinni a vizsgálatot.

Magyarországon nehézségekbe ütközött az iskolák bevonása, sokan visszautasították a megkeresést.
Magyarországon nagyon sok a témával kapcsolatos előítélet és tabu. Míg Nyugat-Európában sorban álltak az iskolák, hogy a programba bejussanak, nálunk a szükséges létszám is nehezen jött össze. Először az iskolaigazgatókat kerestük meg, sokan már attól megijedtek, ha kiejtettem az öngyilkosság szót. Azt hitték, ha bekapcsolódnak a programba, a szülők nem fogják odavinni a jó diákokat. Többen mondták, hogy köszönik szépen, náluk nincs ilyen probléma - köztük egy olyan jó nevű gimnázium is, ahol tudtuk, hogy történt már tragédia. Volt, aki bekapcsolódott, de a lelkünkre kötötte, hogy ne mondjuk el senkinek. Külföldi kollégák javasolták, hogy adjuk oda a projekt logóját, hogy a részt vevő iskolák kitehessék a honlapjukra - na, ebből végképp nem kértek! A szülők körében is magas volt az elutasítás, 60 százalék nem adta beleegyezését, ezzel az összes részt vevő ország közül hazánkban volt a legalacsonyabb a szülői beleegyezés. Ami viszont jó hír, hogy azok közül a fiatalok közül, akiknek a szülője hozzájárult, 98 százalék vállalta a részvételt.
Milyen segítséget tudtak adni az állapotfelmérés után?
Az első és legfontosabb az akut szűrés volt. A kollégáim minden esetben közvetlenül a kérdőívek felvétele után, az iskolában átlapozták a válaszokat. Ahol súlyos problémát észleltünk, tehát a fiatal azt jelölte be, hogy öngyilkossági gondolatai vannak, ott még aznap felvettük a kapcsolatot a családdal, és azonnali segítséget ajánlottunk. Nagyon feszült pillanatok voltak orvosi és etikai szempontból is. Vannak olyan adatok, amelyeket ráérünk hónapokkal később bogarászni, de ha ma tudjuk valakiről, hogy öngyilkos gondolatai vannak, az nem játék.
Megbízható ilyen esetekben a kérdőíves felmérés?
Természetesen nem egy csodamódszer, benne van, hogy valaki szórakozik, vagy az, hogy mégsem olyan nagy a baj, mint a kérdőívből látszik, sőt az is, hogy valaki nem jelöli be, ha tényleges öngyilkos gondolatai vannak. Ugyanakkor vannak, akiket ezzel a módszerrel találtunk meg. Több oldalról kell megpróbálni közelebb kerülni azokhoz, akik bajban vannak. Voltak szülők és serdülők, akik visszajelezték, hogy milyen jó, hogy hívtuk őket, érezték, hogy baj van, de nem tudták, hogy ekkora, vagy nem tudták, hová forduljanak.
Előadásában említette, hogy kevésbé súlyos esetekben a szülők nemigen akartak foglalkozni a problémával. Vajon miért?
Ahol úgy találtuk, hogy nincs akut probléma, de azért a gyerek például többet iszik vagy többet szorong, két-három héten belül megkerestük a családot, és felajánlottunk egy beszélgetést szakemberrel. Míg az akut esetekben mindenki eljött, itt a szülők nem voltak fogadókészek a segítségre: "tudjuk, de most nem érünk rá", "majd később jelentkezünk" - mondták. Lehetséges, hogy azért, mert egy gyermekpszichiátriai kórházba hívtuk el a családot, és a pszichiátria - a világon mindenütt, de nálunk különösen - stigmatizáló. A most szerzett tapasztalatok alapján úgy látjuk, hogy valószínűleg más megközelítésre van szükség.

névjegy

Dr. Balázs Judit gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvos az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar tanszékvezető egyetemi docense, a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház tudományos és kutatási igazgatója, több, a serdülők mentális egészségével és öngyilkosság-prevenciójával foglalkozó nemzetközi és hazai projekt vezetője. Egyetemi tanulmányait 1995-ben végezte el a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán, ugyanitt 2003-ban PhD címet szerzett, majd 2011-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen habilitált. Kiemelt szakmai érdeklődési területe a figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar, a küszöb alatti pszichiátriai zavarok és az öngyilkosság-prevenció.

Prevenciós módszer a tanárok képzése is, szintén önkéntes alapon. Milyen tapasztalataik voltak?
Gyakran úgy éreztük, hogy nagyon nehéz téma a tanároknak az öngyilkosság, és ebből nekünk, szakembereknek is le kell vonnunk a tanulságokat. A gyerekek sok időt töltenek az iskolában, ezért a tanároknak különösen fontos gate-keeper, kapuőr szerepük van, ami azt jelenti, hogy felismerhetik a bajt, és tehetnek a megelőzésért. Például, ha egy gyereknek megváltozik a viselkedése, jó tanulóból rossz tanulóvá válik, kevesebbet jelentkezik, nem szívesen vesz részt korábban kedvelt tevékenységekben, akkor nem feltétlenül lusta lett, hanem lehet, hogy depressziós. Megtanítottuk, hogy miről ismerhetik fel a bajt, és mit tehet ilyenkor a pedagógus: fontos, hogy merjen leülni és beszélgetni a gyerekkel, biztosítsa arról, hogy mindenkinek lehetnek problémái, és nem "ciki" segítséget kérni. Természetesen a kapuőr szerep nemcsak a tanárokra, hanem mindenkire vonatkozik. A mai szemlélet szerint bárki felismerheti a környezetében, barátjánál, kollégájánál a veszélyt, és hozzájárulhat, hogy az illető segítséghez jusson - hasonlóan ahhoz, ahogy a világ egyes részein komolyan veszik, hogy mindenki tudjon elsősegélyt nyújtani és újraéleszteni, amíg a mentő kiér. Aztán a probléma további ellátását már nekünk, szakembereknek kell végeznünk.
Ebben az életkorban óriási szerepük van a kortársaknak. Hogyan vonták be a fiatalokat?
Kidolgoztunk egy ötalkalmas programot, amelyet a serdülők nagyon jól fogadtak. Az általános tájékoztatás után szerepjátékokat játszottak pszichológusok, gyógypedagógusok, foglalkoztatók vezetésével. A felelősség, a segítségnyújtás, a nehéz döntéshelyzetek felől indultunk, például egy buli után a barátod felajánlja, hogy hazavisz, de amikor beszállsz mellé a kocsiba, észreveszed, hogy részeg. Mit teszel? Vagy: hogyan reagálnak a barátok, ha egy társuk 16 évesen teherbe esik. Egyre súlyosabb témákon át jutottunk el az öngyilkosságig, amikor a barátod azt mondja: "Van egy titkom, öngyilkos leszek. Ne mondd el senkinek!" Megmutatjuk, mit lehet egy ilyen szörnyű helyzetben reagálni, és hogy ezt a titkot nem lehet megőrizni, amit azonnal meg is kell mondani a barátnak, de mellette kell maradni, és segítséghez juttatni. Kicsit szlogenszerű, de ebben a nehéz helyzetben könnyen előhívható üzenet, hogy "jobb egy dühös barát, mint egy halott".
A kutatást a 14-16 éves korosztályban végezték, de utalt rá, hogy ennél korábban el kellene kezdeni a megelőzést.
A kutatás tervezésekor, a korábbi adatok alapján gondoltuk úgy, hogy a prevenciót a 14-16 éves korosztályban ideális megkezdeni. A mostani állapotfelmérés alapján azonban bizonyos rizikós magatartások, például az alkoholfogyasztás, a dohányzás 12 éves kor után hirtelen megugrik, és 14 éves korra már komoly problémaként csúcsosodhatnak ki a veszélyeztetett fiatalok körében.

Fiatal életek

A Saving and Empowering Young Lives in Europe (SEYLE) kutatás az Európai Unió támogatásával 11 országban (Ausztria, Észtország, Franciaország, Írország, Izrael, Magyarország, Németország, Olaszország, Románia, Szlovénia, Spanyolország) zajlott a svéd Karolinska Institutet vezetésével 2009-2012 között. 14-16 éves serdülők életmódját, értékeiket, az öngyilkosság szempontjából kockázatos magatartását és öngyilkossági gondolatait mérték fel, és a különböző prevenciós módszerek hatékonyságát vizsgálták. A projektben összesen több mint 12 ezer diák vett részt, Magyarországról mintegy 1000, tizenöt budapesti gimnázium 99 osztályából. A részvétel önkéntes volt, a vizsgálat az iskolák, a szülők és a serdülők beleegyezésével, az Egészségügyi Minisztérium Tudományos és Kutatásetikai Bizottsága engedélyével történt.

Az ön egyik szakterülete a "küszöb alatti zavarok". Mit jelent ez?
Az öngyilkosságok hátterében az esetek 90 százalékában pszichiátriai betegség áll, többségében kezeletlen. A pszichiátriai betegségek meghatározásánál klasszifikációs rendszerek rögzítik, hogy milyen tüneteknek, hány tünetnek és mennyi ideig kell fennállnia ahhoz, hogy betegségről beszéljünk, és csak akkor tekinthető valaki betegnek, ha nem tud megfelelően működni a hétköznapokban. Ezt hívják funkciókárosodásnak. A küszöb alatti zavar azt jelenti, hogy baj van, de még nem akkora, a tünetek nem merítik ki a teljes diagnózist. Nagyon fontos, hogy elkerüljük a medikalizációt, vagyis azt, hogy mindenkit betegnek tekintsünk. Ugyanakkor a felmérés alapján is azt látjuk, hogy a küszöb alatti depresszió esetén is háromszorosára nő az öngyilkosság esélye, ami teljes depresszió esetén kilencszeres. Vagyis a megelőzésnek ilyen állapotokra is ki kell terjednie. 
Számos kutatás bizonyítja, hogy az öngyilkosságokról szóló, nem megfelelő híradások növelik a rizikót a veszélyeztetetteknél (lásd Werther-effektus című keretes írásunkat - O. I.). Milyen lenne "ideális" esetben egy öngyilkosságról szóló híradás?
Fontosnak tartjuk, hogy a híradások legyenek tényszerűek, és jelenjen meg a prevenció. Természetesen ha engem szakértőként egy konkrét esetről kérdeznek, arról nem tudok beszélni, vagy azért, mert nem ismerem azt az esetet, vagy ha ismerem, köt az orvosi titoktartás. De arról tudok beszélni, amiről most is, hogy az öngyilkosságnak vannak rizikótényezői, például a depresszió; vannak figyelmeztető jelei, ilyen a viselkedés megváltozása; és ha valaki azt mondja, hogy "meg akarok halni", akkor azt komolyan kell venni. Tévhit, hogy aki beszél róla, az biztosan nem követi el, és hogy aki elhatározta, azt úgysem lehet megállítani. Tudatosítani kell, hogy az öngyilkossághoz vezető állapotok többsége kezelhető, és létezik segítség.

Werther-effektus

Kutatások szerint az öngyilkosságokról szóló híradások növelhetik a kockázatot a veszélyeztetettek körében, és nem kizárólag akkor, ha népszerű, híres személyről van szó - ezt hívják Werther-effektusnak. Goethe regényalakja többeket hasonló öngyilkosságra indított, ezért több német városban és hercegségben betiltották, a költő pedig versben üzente Werther szellemén keresztül az őt követni vágyóknak, hogy "férfi légy és ne járj utamon". A WHO médiaetikai irányelvei szerint az öngyilkosságról szóló híreket nem ajánlott vezető helyen közölni, részletezni az elkövetés módját, a helyszínt, az elkövető személyes adatait, fényképét, és találgatni az állítólagos okokat. Viszont jó, ha megjelenik preventív célú tájékoztatás, segítő üzenet és egy telefonszám. Nálunk ilyen a mobilról is ingyenesen hívható lelki elsősegély száma: 116-123.













Orosz Ildikó
Ezért, és egy másik cikkért (amely itt olvasható) 2015-ben Antistigma-díjat kaptam.
A díjjal az Ébredések Alapítvány azoknak az újságíróknak a munkáját ismeri el, akik hozzájárultak a pszichiátriai zavarokkal élőkkel szembeni előítéletek csökkentéséhez.

Fotó: Galló Rita
A cikk és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/5).

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból és könyvszerkesztésekből.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.