"El kellett viselniük egymás társaságát" – Interjú Kim Sterelny filozófussal

A biológia filozófiájával foglalkozó ausztrál professzor egy időben az oxfordi All Souls College-ban vendégeskedett, ahol előadást tartott az emberi együttműködés eredetéről. Arról beszélgettem vele a patinás kollégiumban, hogy miképpen kooperáltak elődeink, mi köze lehet a háborúnak az együttműködéshez, és miről mesélnek a szexuálisan túlfűtött barlangrajzok.

A tudósok sokféleképpen vélekednek. Ön szerint mikortól beszélhetünk emberi együttműködésről?

Szerintem meglehetősen régen, 3-4 millió évvel ezelőtt kezdődhetett a történet. Ekkortól állnak rendelkezésre olyan régészeti leletek, amelyekből arra következtethetünk, hogy elődeink már húst is fogyasztottak. Még nem vadásztak, nem voltak erre alkalmas fegyvereik, hanem feltehetően dögevők voltak: elkergették a kisebb ragadozókat a zsákmányuk mellől. Ehhez is komoly együttműködésre volt szükség, hiszen egy mindössze1-1,2 méter magas, vékonydongájú előember számára rendkívül kockázatos lett volna szembeszállni mondjuk egy sakállal. De hatan-nyolcan kiabálva, köveket dobálva, botokkal hadonászva képesek lehettek megkaparintani a zsákmányt.

Kim Sterelny az oxfordi All Souls College udvarán (Fotó: Orosz Ildikó)

Honnan ered az emberi tolerancia?

Az általánosan elfogadott magyarázat szerint elődeink azért jártak be a főemlősökétől eltérő evolúciós utat, mert érzékenyen érintette őket az éghajlatváltozás. 5-6 millió évvel ezelőtt még sűrű erdőségekben éltek, ahol egész évben egyenletes a klíma és a táplálékhoz való hozzáférés (ilyen környezetben élnek ma is a csimpánzok meg a bonobók), majd körülbelül négymillió évvel ezelőtt, először Kelet-Afrikában szárazabbá és szezonálissá vált az időjárás, és a száraz évszakban nehezen lehetett táplálékhoz jutni.

A nyíltabb, szavannás területeken elődeink kiszolgáltatottabbá váltak, például nem tudtak a ragadozók elől olyan könnyen elbújni vagy felmenekülni egy fára. Nem volt járható út az, hogy berágok a másikra, mert nem tetszik a képe, aztán majd egyedül elboldogulok – együtt kellett maradniuk, és el kellett viselniük egymás társaságát a biztonságuk érdekében, tehát a toleranciára szelektálódtak. Az első lépés a kollektív éberség lehetett: mindenki figyelte a veszélyt, illetve a kollektív védelem: a legkorábbi közös tevékenység valószínűleg a ragadozók elriasztása volt kődobálással.

Ilyesfajta együttműködést a főemlősök is produkálnak. Az emberhez képest mennyiségi vagy minőségi a különbség?

Inkább mennyiségi, de az nagyon nagy: elődeink összehasonlíthatatlanul többet működtek együtt. Valóban léteznek főemlősfajok, amelyek közösen védekeznek, különösen azok, amelyek nyíltabb, szavannás területeken élnek. De például a páviánok más evolúciós útra léptek, nem használnak botokat és köveket, hiszen van beépített fegyverük: a szemfoguk csaknem akkora, mint egy leopárdé. A hím csimpánzok közösen védik a területüket; hogy közösen vadásznak-e, az már egy kicsit vitatott, míg a nőstények nem mutatnak különösebb együttműködést. Tehát van bizonyos szintű kooperáció és tolerancia a főemlősöknél, az emberi együttműködés nem a semmiből ered.

Előadásában hangsúlyozta, hogy az együttműködés evolúciója hosszú folyamat, amelyben két forradalmi időszak figyelhető meg: az első a pleisztocén, a második a holocén korszakban. Kezdjük az elsővel: milyen együttműködésre kell gondolnunk?

A folyamat körülbelül százezer évvel ezelőtt kulminálhatott, amikor már elődeink az együttműködés rendkívül sokrétű és kifinomult formáit gyakorolták. Nemcsak a nagy vadakat közösen elejtő férfiak, de a gyűjtögető, kisebb állatokat elejtő nők is sokat tettek a közösbe. 50-100 ezer évvel ezelőtt bonyolult technológiákat ismertek: közvetett bizonyítékok alapján tudtak ragasztani, varrni, eszközeiket, ruháikat jórészt közösen készítették.

Fontos volt a reprodukciós együttműködés: egyetértek Sarah Hrdyvel, hogy a nők legalább a homo erectus óta (1,5 millió éve) segítségre szorultak a gyermekek világrahozatala és gondozása terén, hiszen ezek állandó mozgásban lévő, vándorló közösségek voltak, és ráadásul az embergyerek szokatlanul hosszú ideig szorul gyámolításra. Az együttműködés információs értelemben is működött: a gyűjtögető-vadászó társadalmakban a gyerekeknek rengeteg dolgot kellett megtanulniuk, és ebben a közösség számos tagja a segítségükre volt.

A vadászatnál is ősibb közös projekt lehetett az utódok felnevelése, bár erről nem szólnak a barlangrajzok
(Altamira, 17-11 ezer éve)

A gyűjtögető társadalmak átlátható, egalitárius közösségek voltak, ez azonban gyökeresen megváltozott a letelepedés, a növénytermesztés és az állattenyésztés megjelenésével, amikor elkezdődött a hierarchizálódás. Ennek milyen következményei vannak a kooperáció szempontjából?

A lapos struktúrával rendelkező gyűjtögető társadalmakban senki nem mondhatja meg a másiknak, hogy mit csináljon, ez teljességgel tabu. Közös megbeszélések és közös döntések vannak. Nem csak a felnőttek egymás közti viszonyára jellemző egyfajta egyenlőség: a gyerekek is sok tekintetben szabadabban élnek, szemben a növénytermesztő társadalmakkal, ahol már 5-6 évesen hasznukat veszik, bevonják őket a munkába. Ez nem jelenti, hogy a gyűjtögető társadalmakban biztonságos az élet: nagyon is veszélyes társadalmak ezek, magas a halálozási arány és a gyerekeket is gyakran megölik. Ugyanakkor mindenki egyformán érdekelt az együttműködésben, mert egyformán részesül az előnyeiből. Nincsenek potyautasok: aki nem tartja be a normákat, azt a közösség keményen megbünteti.

A holocén korban, a növénytermesztés megjelenésével megkezdődik a hierarchizálódás, megszűnik az egyenlőség és a transzparencia. Az emberek legnagyobb részét megfosztják a forrásoktól, és egyáltalán nem részesülnek az együttműködés előnyeiből. Az együttműködés egy nagy átverés és/vagy a totális elnyomás eredménye – gondoljunk a vallási ideológiákra épülő államszervezetekre és a rabszolgatartó társadalmakra. Számomra egyébként a legérdekesebb éppen a pleisztocénből a holocénbe, az egyik stabil rendszerből a másikba mutató átmenet, amely a világ különböző pontjain kisebb-nagyobb eltérésekkel, úgy 6-10 ezer évvel ezelőtt zajlott le. Nem nehéz belátni, hogyan tudtak fennmaradni ezek az elnyomó államszervezetek azután, hogy már megszilárdultak. Azonban kérdés, hogy miként tudta túlélni a gyűjtögető társadalmak normakövetése az egyenlőtlen társadalmakba való, relatíve hosszú átmeneti időszakot.

Vajon milyen lehetett az átmenet a lapos társadalmakból az erősen hierarchikus rendszerekbe?

Van válasza erre a kérdésre?

Még nincs. De gyanítom, hogy az interregnum idején a hierarchia közepén lévők veszítenének azáltal, ha megpróbálnák elmozdítani a hierarchia tetején lévőket. Tehát olyan komplex dinamika biztosította a társadalmi szerződés túlélését, amelyben a csúcson lévők elegendő előnyt – nem pszichológiai, hanem valós előnyt: a forrásokból való részesedést – kínálnak a közepén lévőknek ahhoz, hogy azok az alsó rétegeket odalent tartsák. Hogy ennek a "megvesztegetésnek" a dinamikája pontosan hogyan néz ki, azt egyelőre nem tudom, még csak hat hónapja foglalkozom a témával.

Ön azt mondja, hogy egy másik, ennek hátterében álló kérdés, hogy egyáltalán hogyan és miért szilárdult meg a növénytermesztés 8-10 ezer évvel ezelőtt.

Amikor a növénytermesztés már bevett gyakorlat volt, akkor világos, hogy óriási forrástöbbletet jelentett. Az átmeneti periódus azonban rendkívül kockázatos lehetett. A gyűjtögető társadalomban a talált élelmiszert azonnal elfogyasztod, ami szintén kockázatos, de adottak a kockázat kezelésének módjai: például a mobilitás (ha nem találsz ennivalót, odébbállsz), vagy az, hogy sokféle forrásra támaszkodik. Ezzel szemben a növénytermesztés csupán egy-két forrásra támaszkodik, miközben a termés rendkívül kiszolgáltatott az aszálynak, árvizeknek, kártevőknek. A tárolás is problematikus: a gabona bepenészedhet, megehetik a patkányok, ellophatja a szomszéd stb.

Ilyen környezetben különösen fontos lehetett az együttműködés. Meggyőződésem, hogy minimum a szomszédok közötti békés egymás mellett élésre, de még valószínűbb, hogy például aktív együttműködésre is szükség volt, hogy távol tartsák földjeiktől a támadókat, a kártevőket vagy akár a saját állataikat. Ráadásul a növénytermesztés nem ott szilárdult meg a legkorábban, ahol a gyűjtögetés nem volt fenntartható, hanem ott, ahol a természet amúgy is bőkezűen kínálta kincseit: a termékeny folyóvölgyekben.

Előadásában vitatta Samuel Bowles közgazdász elméletét, miszerint az emberi együttműködés a háborús konfliktusok időszakából eredne. Miben áll az önök nézetkülönbsége?

Sam Bowles és Herbert Gintis kidolgozott egy elméletet, amely az elmúlt 4-5 évben bejárta a világsajtót, és éppen most jelent meg könyv formában is (Bowles-Gintis: A Cooperative Species: Human Reciprocity and Its Evolution, 2011 / Az együttműködő faj: az emberi kölcsönösség fejlődése - O. I.). Szerintük a gyűjtögető társadalmak egalitarizmusa és együttműködése sokkal későbbi fejlemény, mint ahogy azt én gondolom. Elképzelésük szerint csak az utóbbi 100-150 ezer évben alakult ki, mégpedig azért, mert elődeink erősen rivalizáló, egymással háborúban álló közösségekben éltek, és e heves csoportközi konfliktusok miatt szelektálódtak a csoporton belüli együttműködésre.

Én ezzel nem értek egyet, ugyanis a háborúkra utaló első régészeti leleteink jóval későbbi eredetűek, úgy tízezer évesek. Ekkor már a növénytermesztés kialakulása következtében valóban gyakoriak voltak a csoportközi háborúk, de nézetem szerint korábban nem. Ha megnézzük a régebbi, pleisztocén korabeli barlangrajzokat, amelyek bőséggel rendelkezésre állnak, akkor azt látjuk, hogy ezek alapvetően a közös vadászatokról, illetve a szexről szólnak. Óriási mennyiségű barlangrajz maradt fenn, amely leginkább a férfivécékben található ikonográfiára emlékeztet, ezek persze nem szerepelnek a decens művészeti albumokban. Olyan barlangrajzot viszont egyáltalán nem ismerünk, amely emberek egymás közötti erőszakos cselekményeire, háborúra, rivalizálásra utalna.

A legrégibb barlangrajzok témái: vadászat és szex. Háborús rajzokat nem ismerünk.
Ezen a 28 ezer éves, ausztráliai festményen a fehér pár (jobbra, fent) szemlátomást nem vadászik.

Dale Guthrie írt egy remek könyvet (The Nature of Paleolithic Art, 2005 / A paleolitikum művészete - O. I.), amelyben azt mondja, hogy a barlangrajzok zöme körülbelül a hétéves fiúk gondolatvilágát tükrözi, akik tele vannak tesztoszteronnal, szexről, vadászatról fantáziálnak. Szerinte, ha olyan sok lett volna teszem azt 30 ezer évvel ezelőtt az erőszak és a háború, akkor a "kisfiúk" hős katonaként ábrázolták volna magukat, ahogy később, a történelem folyamán mindig is tették. Tehát a régészeti bizonyítékok nem támasztják alá, hogy ebben a korban jelentős közösségek közti háborúskodás folyt volna.

Hogyan alakult az együttműködés evolúciója a későbbiekben, és ön szerint lezárt folyamatról van-e szó?

A fejlődés lassú és többé-kevésbé lineáris volt a pleisztocén korban, majd megugrott a holocénban, amikor durván 6-7 ezer év alatt az emberek túlnyomó többsége valamilyen államformában tömörült. Persze léteztek gyűjtögető társadalmak, de egyre elszigeteltebb jelenségként. Ezt a gyors folyamatot már szinte kizárólag kulturális evolúciós folyamatok mozgatták, genetikai evolúcióról csak nagyon korlátozottan beszélhetünk. Az utóbbi néhány száz évben is jelentős kulturális változások történtek: 4-500 évvel ezelőtt az emberiség nagy része még erősen hierarchikus társadalmakban élt. Ehhez képest általában véve sokkal egyenletesebb a hatalom és a források elosztása – bár természetesen továbbra is létezik egyenlőtlenség, államhatalmi intézmények. De gondoljunk csak arra, hogy amikor például ez a gyönyörű college, az All Souls a 15. században létrejött, még milyen óriási különbség volt egy kisszámú gazdag elit és a sokaság között. Ma már aligha mondhatjuk, hogy ez a hely bevehetetlen.A kulturális evolúció nem zárult le, de hogy végül hova vezet, arról sejtelmem sincs.

Orosz Ildikó

Kim Sterelny– Névjegy

Az Australian National University (ANU) és a Victoria University of Wellington (VUW) professzora. Fontosabb könyvei: a Paul Griffiths-szel közösen írt Sex and Death: An Introduction to Philosophy of Biology / Szex és halál: bevezetés a biológia filozófiájába (1999), a nemzetközi bestsellerré vált Dawkins vs. Gould: Survival of The Fittest / Dawkins versus Gould: a rátermettség próbája (2001). 2004-ben a Thought in a Hostile World: The Evolution of Human Cognition / A gondolat az ellenséges világban: az emberi megismerés evolúciója című könyvéért megkapta a magyar matematika- és tudományfilozófus nevét viselő nemzetközi Lakatos Award-ot; 2008-ban a Jean Nicod Prize-t. Az új-zélandi VUW honlapján száműzetésben élő ausztrálként jellemzi magát, aki "a filozófia mellett curryevéssel, borozgatással, búvárkodással, bozóttúrákkal és madarászással múlatja idejét".

Orosz Ildikó

Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2011/24.)