elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. december 18., vasárnap

Egy csodálatos elme gyerekkora – Kristine Barnett: A szikra

Jacob Barnett. Érdemes ezt a nevet megjegyezni. Jake 15 éves, és a világ egyik legígéretesebb asztrofizikus-palántája, 170-es IQ-jával a köztünk élő kis Einstein. Egyetemen tanul, fizetett kutató, és egy olyan eredeti elmélet kidolgozásán munkálkodik, amelyért a hozzáértők (és nem csupán a média) szerint egyszer Nobel-díjat kaphat.


Nem volt ez mindig így. Két és fél évesen autizmussal diagnosztizálták, úgy vélték, soha nem fog beszélni, és a cipőjét sem lesz képes bekötni. Története, mint a legtöbb különleges képességekkel rendelkező savanté, alapvető kérdéseket vet fel az emberi elméről, a zsenialitás eredetéről és mibenlétéről. Míg háromévesen arra próbálták rávenni, hogy golyókat pakoljon egy dobozba, és nézzen a másik ember szemébe, addig az agya szemlátomást teljesen más dimenziókban mozgott: a fény és az idő természetéről végzett megfigyeléseket, bonyolult matematikai rendszerekben gondolkozott.
Kivált izgalmas, hogy kibontakozását egy olyan ember szemével követhetjük, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A diagnózis után anyja, Kristine óriási erőfeszítéssel éri el, hogy fiának legyenek barátai, korának megfelelő közösségi élményei, focizzon, játsszon az öccseivel, és normál általános iskolában kezdhesse meg a tanulmányait. De amilyen nagy érzékenységgel követi az igényeit, be kell látnia, hogy Jake egész egyszerűen máshol tart, és nem kizárólag azok a dolgok teszik boldoggá, mint a többi gyereket. Ne vezessen hát félre az alcím - "egy anya története a zseninevelésről" -, mert itt nem egy Polgár László-féle, előre kitervelt programról van szó. Ez az indianapolisi óvónő nem a saját ambícióit plántálja gyerekébe, amikor bocsánatkérő ábrázattal beül vele az első egyetemi kurzusra.
De ez a könyv nem csak Jake-ről szól, aki képességei alapján az egy a tízmillióhoz tartományba esik. Kristine jóval többet vállal, mint amit az élet rótt rá: autista gyerekeknek tart motiváló foglalkozásokat, sportközpontot gründol, szülőközösséget épít, és minden őrültségben benne van, csak hogy felszikrázzon a hite szerint minden gyerekben ott szunnyadó szikra. Mindemellett élvezetesen ír, jó érzékkel láttatja a kitartás és a csüggedés, a dráma és a humor egymásra torlódó pillanatait.

Jake és az anyja, Christine
Jacob Barnett neve ma már brand, Kristine-nel alapítványt hoztak létre az autizmussal élőkért. Jacob célja, hogy tudását az emberiség hasznára fordítsa, de közben több fronton igyekszik megszerettetni kortársaival a matekot. Tudjuk, hogy a csodagyerekek jelentős része néhány év után eltűnik, összeroppan a rá nehezedő elvárásoktól, vagy különleges képességeiért súlyos egészségi, szociális árat kell fizetnie. Nem így Jacob. Autisztikus vonásai ma már szinte észrevétlenek: imádnivaló, kissé csodabogár kamasz, sajátos humorral - amint erről bárki meggyőződhet, aki megnézi pár évvel ezelőtti TEDx-előadását vagy FB-oldalát, ahol tök normális áhítattal fényképezkedik Stephen Hawking irodája előtt, és linkel vicces videókat. Van egy strandpapucsa, amelyhez télen-nyáron, otthon és a CBS stúdiójában is ragaszkodik. És van egy anyja, aki ragaszkodik a boldogságához. Reméljük, nagy baj nem történhet.
Fordította: Komáromy Rudolf. Európa, 2013, 400 oldal, 3290 Ft
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2014/6).
Fotó: ctwnews.ca

2016. december 15., csütörtök

Békát a falhoz – Boldizsár Ildikó: Meseterápia (könyv)

Még a magas ingerküszöbbel rendelkező hazai média is felkapta, hogy az Üveghegyen túl és az Óperencián innen, a Balaton-felvidéki Paloznakon megnyílt a világ első Meseterápia Központja. Az alapítványi pénzből festői környezetbe álmodott intézmény kilenc hónapig épült; szeptember 30-án, a magyar népmese napján – Benedek Elek születésnapján – adták át.

Ekkorra időzítették a majdan itt folyó munka szellemi alapköveként definiált Meseterápia című könyv bemutatóját is, amelyet szintén kilenc hónap alatt "hordott ki" a mágikus számokhoz láthatóan vonzódó szerző. (Update: Ez 2010-ben történt, azóta Boldizsár Ildikó kivált a paloznaki központból és saját meseterápiás központot alapított – O. I.)

Persze Boldizsár Ildikó kapcsolata a mesékkel ennél jóval régebbi keletű: több mint húsz éve kutatja, gyűjti, elemzi őket, és állítja, hogy a népmesék archaikus, a mai ember számára elfeledett, de több-kevesebb erőfeszítéssel előhívható komplex tudás hordozói. Boldizsár nevéhez számos tanulmány, iskolai olvasókönyv, díjnyertes saját mese fűződik. Legutóbb szerkesztőként jegyzett egy négyrészes mesegyűjtemény-sorozatot nőkről férfiaknak, férfiakról nőknek, anyáknak és apáknak. Most elénk teszi, ami ezekből a kötetekből hiányzott: hogy mihez is kezdhetünk az olvasottakkal.
A meseterápia a paloznaki központ unikalitása ellenére nem magyar találmány. Világszerte gyakorolják pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek és pedagógusok a pszichoterápiák kiegészítéseként az oktatásban és önismereti csoportokban. Hazánkban viszonylag ismeretlen, mert nálunk a művészetterápia (amely alá a meseterápia is tartozik) még mindig úri huncutságnak számít. Ráadásul a zene, a tánc és a képzőművészet mellett különösen háttérbe szorul a biblioterápia, az írott művek bevonása a gyógyításba. Elszigetelt példák azért vannak: nemrég az Idegen Nyelvű Könyvtár indított biblioterápiás sorozatot, a Mosoly Alapítvány pedig évek óta mesél beteg és traumát átélt gyermekeknek.
Boldizsár Ildikó tehát egyszerre vállalkozott arra, hogy lefektesse egy itthon viszonylag ismeretlen terület elméleti alapjait, és összefoglalja saját gyakorlati tapasztalatait. Az általa kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszer lényege a mesék segítségével "elvezetni az embert odáig, hogy felismerje és megvalósítsa mindazt, amire vágyik (...), és működővé tegye maga körül azt, ami nem működik". Abból kiindulva, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja, a terápia során megkeresik az adott életszituációhoz tartozó mesét, amelynek hőse ugyanazt szeretné magában kibontakoztatni, mint a páciens, de vele ellentétben nem akadt el a folyamatban. Nem közvetlen megfelelésekről van szó; a mese helyszínei belső tájak, szereplőit, konfliktusait a személyiségen belül értelmezik - nem kell ahhoz valódi mostoha és mérgezett alma, hogy üvegkoporsóban találjuk magunkat, vagy bűbáj, hogy kővé dermedjünk. Fontos, hogy a boldogságért, az egyensúlyi állapotért a mesehősöknek is keményen meg kell küzdeniük, így jó eséllyel ösztönzik a mesehallgatót/olvasót saját sorsának kézbevételére: arra, hogy végül "király(nő) lehessen a saját országában".
Érdekes pszichológiai, kultúrtörténeti, néprajzi kalandozásban lehet részünk, amennyiben sikerül felülemelkednünk azon, hogy a könyv tárgyalásmódja meglehetősen vegyes: a szakszerű tipologizálás, a tudományos igényű okfejtés bizonyos részeknél erősen metaforikus diskurzusba csap át. Áttekinthetjük a különböző közösségek rituális mesemondó alkalmait (a mesék a 19. századig felnőtt közönséghez szóltak!), a par excellence magyar ősmítosz rekonstruálására irányuló sikertelen erőfeszítéseket és hogy milyen típusú mesék milyen jellegű problémák kezelésében lehetnek sikeresek; a szerző Jungtól Marie-Louise von Franzon át V. J. Proppig megidézi a nagy meseelmélészeket (Egy ilyen volumenű munkánál, amely a laikusok érdeklődésének kielégítésén túl a referenciakönyv státuszát is ambicionálja, jól jött volna a tárgymutató, de legalább egy bibliográfia).
A művészetterápia, beleértve a meseterápiát, nem egzakt tudomány, viszont évszázadok óta létező gyakorlat: gondoljunk a Dávid királynak hárfázó Saulra vagy Seherezádéra, aki 1001 éjszakán át balzsamozta történeteivel a szerelmi bánatában túlzásba eső Sahriár király szívét. Az eredményesség nehezen mérhető és soktényezős, mások mellett függ a terapeuta személyiségétől és módszereitől is. Boldizsár Ildikó évek óta vezet egyéni és csoportos terápiákat. Elemzései és esettanulmányai segítségével újragondolhatjuk Hófehérke, a csillagszemű juhász és Csipkerózsika történetét; táltosokkal égbe, boszorkányokkal pokolra szállhatunk. Megérthetjük, miért udvariaskodik a sárkány a hőssel (- Mivel küzdjünk? Karddal-é vagy birokkal?), és elmélázhatunk azon, milyen következményekkel járhat, hogy lányok generációi nőttek fel avval a tudással, hogy a békát meg kell csókolni, hogy királyfivá váljék, holott az eredetiben a falhoz kellett vágni.
Külön figyelmet és alaposabb feldolgozást érdemel az az anyag, amelyet a szerző tíz év alatt gyűjtött össze: rendszeresen meséli befejezetlen formában A fák titkos szíve című afrikai népmesét, és kéri hallgatóit, pácienseit, hogy írjanak befejezést a történethez. Tanulságos látni, milyen megoldásokkal állnak elő a különböző korú és társadalmi helyzetű gyermekek: a teljes családban élők például hajlamosabbak jó útra téríteni, megjavítani a mesebeli hazug és mohó hiénát, míg az állami gondozott gyermekek drasztikusabb véget, gyakran pusztulást szánnak neki. A paloznaki meseközpont célkitűzése szerint kiemelten foglalkozik majd ez utóbbi csoporttal – talán új véget érhetnek az ő meséik is.
Orosz Ildikó
Magvető, 2010, 368 oldal, 3490 Ft
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2010/44.)

2016. november 23., szerda

„Úgy hívjuk, stricitanszék” – Julie Bindel újságíró, feminista aktivista

Julie Bindel egy olyan nemzetközi bűnöző után nyomozott a Szeged melletti Balástyán, akiről hosszú éveken át minden vád lepergett. Mr. Teflon – ahogy a hatóságok nevezték John Daviest – májusban ugyan rács mögé került nagy összegű csalás miatt, de Bindel szerint a történet ezzel nem ért véget. A neves brit újságíró, aktivistát aktuális küldetése mellett jogvédő tevékenységéről és egy leszbikus átnevelőterápia tapasztalatairól is kérdeztük.

Fotó: Németh Dániel
Julie Bindel – Névjegy
Szabadúszó, a Guardian állandó szerzője, a Lincolni Egyetem vendégkutatója, korábban a Leedsi Egyetem erőszak, bántalmazás és gender központjának helyettes vezetője. Szakterülete a nők elleni erőszak, a prostitúció és emberkereskedelem, a meleg/leszbikus jogok és a vallási fundamentalizmus. Radikális, provokatív, megosztó személyiség, például ellenzi a melegházasságot, de vádolták már transzfóbiával is. 54 éves, az Independent Pink listáján a 101 legbefolyásosabb meleg/leszbikus brit egyike.

Járt már korábban is Magyarországon?

Julie Bindel: Igen, amikor a nemzetközi szexkereskedelemről szóló, készülő könyvemhez gyűjtöttem anyagot. Magyarország azért fontos, mert a nemzetközi szexkereskedelemben egyszerre tölti be a küldő és fogadó ország szerepét. Jól prosperál a szexpiac és az ide irányuló szexturizmus, mivel a kapitalizmus mellett patriarchális viszonyok uralkodnak. A mostani utazásom célja elsősorban John Davies ügyeinek feltárása (lásd A fehérgalléros balástyai rém című keretes írásunkat), mivel meggyőződésem, hogy emberkereskedő.

Miért érdekes Davies még azután is, hogy 12 évre lecsukták?

1999-ben egy prostitúcióval és emberkereskedelemmel foglalkozó konferencián odajött hozzám két europolos nyomozó, hogy vannak-e információim róla. Kelet-európai gyerekkereskedelemmel gyanúsították. Davies világszerte migrációs szakértőként lépett fel, és azt képviselte – ami ma egyetemi körökben is terjedő nézet –, hogy az emberkereskedelem nem olyan nagy probléma, csak a keresztények meg a feministák keltik a morális pánikot, és a szexmunkások „migrációja” még mindig jobb a nőknek, mint a vécépucolás.


Davies akadémiai karrierjét súlyos bűncselekmények elfedésére is használta, amelyek egy részéért egyelőre nem vonták felelősségre. Európa-szerte hamis alapítványokat hozott létre, és a jelek szerint román, ukrán, albán és más balkáni, főként szegény sorsú roma nőkkel és gyerekeikkel kereskedett. 2009-ben részt vettem egy brit tárgyaláson, ott a múltban elkövetett kétrendbeli gyermekbántalmazással vádolták: a vád szerint egy hatéves gyereket szexuálisan molesztált, egy nyolcévest pedig megerőszakolt. Bizonyítékok hiányában felmentették, ahogy ejtettek egy másik vádat is, mely szerint két nőt erőszakolt meg Magyarországon gyerekkorukban.
Davies felmentése után írtam egy levelet a Sussexi Egyetem migrációkutató tanszékének, kérdőre vontam őket az emberkereskedelmet tagadó, a feminista bírálatokat diszkreditáló hozzáállásuk miatt. Azért írtam nekik, mert erről a tanszékről, amit „stricitanszéknek” is nevezünk, számos szexmunkát és a szexmunkások „migrációját” támogató személy került ki. Itt szerezte doktoriját Davies, itt dolgozott a fia, Benjamin és munkatársa, Olsi Vullnetari (ma mindhárman börtönben ülnek csalás, illetve pénzmosás miatt); valamint Olsi testvére, Julie Vullnetari, aki Davies szeretője volt. Meggyőződésem szerint ő szintén részt vett albániai nők kereskedelmében.
Davies többször fenyegette rágalmazási perrel azokat, akik nyilvánosan firtatták az ügyeit, köztük engem is, de sikertelenül. Ráadásul miután elmélyedtem a témában, sokkal többre bukkantam, mint amire számítottam. Ezért szeretném, ha jelentkeznének az egykori áldozatok, illetve tanúk Magyarországról is, és az ő vallomásuk, illetve az új bizonyítékok segítségével Daviest és bűntársait – köztük elismert tudósokat – felelősségre vonnák. Kutatásaim egy részét nyilvánosságra hoztam, illetve később szeretném megjelentetni, de természetesen a nyomozó hatóságoknak is át fogom adni.
Vannak a sussexi „stricitanszékhez” hasonló műhelyek máshol is Nagy-Britanniában?
Nincsenek. A Sussexi Egyetem híres a posztmodern, liberális hozzáállásáról a szexualitás és a szexuális kisebbségek kutatásában. Azt hangoztatják, hogy a prostitúció a nők választása, amivel nincs semmi gond, a világ egy nagy piac, ahol az emberek a veséjüket is eladják. Vagyis problémamentesnek állítják be a szexipart, kizárólag a szegény nők pénzkereseti lehetőségeként jellemezve.
John Davies – A fehérgalléros balástyai rém
John Davies 58 éves brit állampolgárt idén májusban 12 évi börtönbüntetésre ítélték, mert kamu jótékonysági alapítványokon keresztül 5 millió fontot csalt el. Bűntársaival (egyikük a saját fia) szegény sorsú nők és gyerekek megsegítésének ürügyén loptak el milliókat a brit államtól és az adakozó emberektől, amit 15 ország bankszámláin átfuttatva mostak tisztára. Az elsíbolt pénz legnagyobb része a Szeged melletti Balástyán, Daviesék lakhelyén landolt, a teljes összegből eddig csak mintegy 800 ezer font került elő.

A doktori fokozattal rendelkező, migrációkutatóként elismert Davies letartóztatásáig számos támogatóval rendelkezett, rendszeresen adott elő nemzetközi konferenciákon, egyetemeken, és kampányolt a szexmunka és a szexkereskedelem legalizálása mellett. 1993-ban nemzetközi botrányt kavart, amikor romániai nőket rávett, hogy az ottani örökbefogadási szabályozást megkerülve Magyarországon szüljék meg és hagyják el gyermeküket, ő pedig 28 csecsemőt közvetített amerikai örökbefogadók felé, fejenként 20 ezer dollárért. Az 1990-es évektől több országban nyomoztak utána emberkereskedelem, gyerekkereskedelem, illetve nők és kiskorúak sérelmére elkövetett erőszak gyanújával, de rendre felmentették bizonyítékok hiányában. Ezzel együtt legalább két országból kitiltották (Egyesült Államok, Románia), Horvátországban pedig egyszer le is tartóztatták, de tisztázta magát.

Az  Amnesty International idén májusban szintén azzal állt elő, hogy a szexmunka dekriminalizálását tartják üdvösnek, bár továbbra is elítélik az emberkereskedelem és a bántalmazás minden formáját.

Én is kiállok amellett, hogy szexet pénzért árulni nem bűncselekmény. Csakhogy az Amnesty – ahogy ők fogalmaznak – a szexipar „minden működési aspektusának” dekriminalizációja mellett kampányol, és ezzel már mélységesen nem értek egyet, hiszen innentől kezdve az emberkereskedőket és striciket egyszerűen átkeresztelhetnénk menedzsereknek és ügynököknek. Úgy gondolom, hogy valóban békén kell hagyni azt a csekély kisebbséget, aki tökéletesen boldog a szexmunkával, de támogatni kell azokat, akik ki akarnak szállni, és fel kell számolni a stricik és az escortügynökségek világát, az emberkereskedelmet, a szexturizmust, a szexuális bántalmazást. Jónak tartom a prostitúcióval kapcsolatos ún. északi modellt, amely dekriminalizálja a szexuális szolgáltatást nyújtókat, de lesújt a futtatókra és a vásárlói oldalra.


Az Amnesty szerint is csak azt lehet szexmunkásnak tekinteni, aki szabadon döntött erről, nem kényszer hatására.
És közben olyan kifejezéseket használnak, mint „fiatalkorú szexmunkás”! Ráadásul az a kisebbség, amelyik elégedett a maga szexmunkás életével, nem reprezentálja a többséget, akik azért kényszerülnek áruba bocsátani a testüket, hogy ne haljanak éhen vagy enni adhassanak a gyerekeiknek.
Ön alapítója a Justice for Women jogsegélyszervezetnek. Legismertebb védencük, Emma Humphreys esete precedenst teremtett a brit joggyakorlatban. Mi volt ennek a lényege?
1990-ben hoztuk létre a szervezetet; azokat a nőket képviseljük, akik sorozatos bántalmazás és provokáció után, végső kétségbeesésükben megölik a bántalmazójukat. A bírák többsége nem mutat együttérzést ezekkel a nőkkel, azt kérdik, miért nem léptek ki a kapcsolatból, miért nem fordultak segítségért. Kevés ilyen eset van, Angliában és Walesben évente 10-12, ezzel szemben hetente két nő hal meg családon belüli erőszak miatt, s a háttérben évekre visszanyúló bántalmazás áll. Ilyenkor a bíróság enyhítő körülményként veszi figyelembe, hogy a férfi „feldúlt” volt, mert a nő – igaz vagy sem – megcsalta; vagy állandóan perlekedett vele. Fel sem merül, hogy a férfi is odébbállhatott volna. A legtöbbször emberölésért ítélik el a férfiakat, amiért enyhébb büntetés jár, a nőket viszont a súlyosabb gyilkosságért.
Emma Humphreys 16 éves volt, amikor megölte a bántalmazóját. Gyerekkorától rendszeres családon belüli erőszak szemtanúja, majd áldozata volt. 12 évesen megszökött otthonról, kezdetben fedélért prostituálta magát, aztán egy futtató lecsapott rá. Egy éjjel csoportosan megerőszakolták, és utána a stricije is megtámadta. Végső kétségbeesésében felkapott egy kést. Már hét éve ült börtönben, amikor megtalált bennünket. A partnerem – aki filmesből képezte át magát ügyvéddé – három éven át minden második héten bement hozzá, hogy megismerje az egész élettörténetét. Végül sikerült elérnünk, hogy a bíróság figyelembe vegye mindazt, ami idáig juttatta. Azóta létezik a „kumulatív provokáció” mint hivatkozási alap, vagyis hogy ezek a kétségbeesett nők nem gyilkosok.
Három évig harcoltunk a bíróságon, Emma fantasztikusan képviselte a kampányunkat, szabadulásakor rengeteg újságíró várta, címlapokon tárgyalták az esetét. Törékeny, sebezhető, és mégis erős nő volt. Sajnos az anorexiáját és a börtönben szerzett gyógyszerfüggőségét nem sikerült kezelni, és három év múlva meghalt. Az emlékére létrehoztunk egy díjat, amit olyan személyek, illetve csoportok kaphatnak meg, akik hasonló ügyekben sokat tettek. Várjuk a magyar jelölteket is!
Ön radikális feministának vallja magát. Genderkérdésekben hogyan tekint az utóbbi időszakra?
Az elmúlt 10 évben minden idők legnagyobb visszalépését látom. Egy új, liberális vonulat dominál, amelyben erősen privilegizált helyzetű, a radikális feminizmustól rettegő férfiak és nők amellett kardoskodnak, hogy például a prostitúció egyenlő a nők felszabadításával. A feminizmus egyre inkább az individuális jogokra koncentrál, ahelyett, hogy minden nő kollektív mozgalma lenne. Igen, radikális feminista vagyok, és nem hiszek az egyéni szintű politikában! Most például minden arról szól, hogy Hillary Clinton, vagyis egy  lesz-e az elnök, de elfelejtkezünk a társadalom legalján élő, kiszolgáltatott nők millióiról. Az üvegplafont döngetjük, miközben tömegek fuldokolnak a pincében. Nekem fontosabb, hogy egy nőnek legyen mit ennie, és elmehessen egy menekülttáborban a latrinára anélkül, hogy megerőszakolnák.
Egyszer részt vett egy leszbikus átnevelőterápián az Egyesült Államokban. Miért ment oda, és mit tapasztalt?
Először is le kell szögeznem: a terápia az esetemben nem járt sikerrel! A Straight Expectations (Heteró elvárások) című könyvemhez gyűjtöttem anyagot inkognitóban az USA-ban. Azért ott, mert Angliában felismertek volna. Olyan boldogtalan leszbikusként jelentem meg a terápián, aki hajlamai miatt elvesztette a családját és a vallását. A célom annak az aljas és veszélyes keresztény hozzáállásnak a feltárása volt, mely szerint a homoszexualitás bűnös, gonosz dolog.
Nos, a terápián megtudtam magamról, hogy bizonyára bántalmaztak szexuálisan és elhanyagoltak gyerekkoromban, a bátyáim elnyomtak, de az is lehet, hogy egyszerűen fejre ejtettek. A mentorom azt javasolta, hogy esténként maradjak otthon, ne nézzem meg turistaként a várost, ne találkozzak senkivel, hanem imádkozzak és gondolkozzak. Úgyhogy esténként elővettem egy üveg gint, iszogattam magamban és tévéztem.
Annak ellenére, hogy csak szerepet játszottam, rettentően megviselt érzelmileg ez az egész: még hazafelé, a coloradói repülőtéren is elsírtam magam. Beszállásnál az egyik utaskísérőnek elmeséltem, honnan jövök. Teljesen kiakadt, hogy létezik ilyen átnevelőterápia. Odahívta az egyik kollégáját, egy fiatalembert, akiről kilométerekről látszott, hogy meleg, és együtt szörnyülködtek. Mire felocsúdtam, már az első osztályon találtam magam a turistajegyemmel.
Orosz Ildikó
Fotó: Németh Dániel
A cikk és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2016/37).

2016. november 16., szerda

„Leképezi az elnyomást” – Beszélgetés Pléh Csaba pszichológus, nyelvésszel a hisztériáról

Mit tekintettek régen és ma hisztériának? Hogyan vált a századforduló pszichológiai kulcsfogalma köznapi kifejezéssé? Andrew Scull A hisztéria felkavaró története című könyvének apropóján beszélgettünk Pléh Csaba akadémikussal, aki Boross Ottiliával fordította a kötetet.
A hisztéria hétköznapi fogalmát ismerjük, de mit jelent pszichológiai, pszichiátriai értelemben: betegség, tünetegyüttes, viselkedészavar?
Pléh Csaba: Az utóbbi háromszáz évben sokszor változott, hogy minek tekintették. Klasszikus korszakában, 1880 és 1930 között a hisztéria központi fogalom volt a modern pszichiátriai gondolkodás kibontakozásában és neurobiológiai értelmezésében. Ekkoriban olyan jellegzetes betegségnek tartották, mint például az epilepsziát. Tünetei közé tartoztak a mozgás és az érzékelés furcsa, az idegrendszer vizsgálatával nem indokolható zavarai, görcsös rohamok, jellegzetes feszített testtartás, hátrahajlás, toporzékolás, egy vagy több végtag érzéketlenné válása, bénulása.

„Bizonyos korokban a biológiai magyarázat valójában a társadalmi kontroll eszköze” (Fotó: Sióréti Gábor)
A pszichoanalízis a hisztériás betegek elemzéséből indul ki: Freud egyik híres páciense hisztériás bénulásban szenved, ami első szinten azzal a traumával kapcsolódik össze, hogy a fiatal lánynak emelgetnie kellett bénulásos apját, és a bénulás áttevődik a lány kezére. Freud erre azt mondja, a hisztéria hátterében nem az apa betegsége áll, hanem korábbi, a kislánynak az apja iránt érzett vágya és ennek elfojtása. Nem kell ezt e pillanatban elfogadni vagy elvetni, de fontos tudni, hogy vagy ötven éven át a hisztéria elemzése irányította a pszichodinamikus szemléletű mozgalmat, mely szerint a furcsa viselkedéseket az érintett által át nem látott belső konfliktusok, vágyak okozzák, amelyeket a cenzúra nem enged megjelenni.

Másrészt ugyanebben a korban a hisztéria a működési típusú idegrendszeri magyarázatok egyik sarkpontjává válik. Ekkor már tudják, hogy az idegrendszer működése biológiai folyamat, és megpróbálják a hisztériás tüneteket funkcionális keretben értelmezni. Pavlovnál például a hisztéria az idegrendszerben túlzott mértékben tovaterjedő izgalmi folyamatok eredménye. Később Pavlov követői, például Eysenck és iskolája, sajátos személyiségtipológiát hoznak létre, melyben a hisztériás az ingerekre érzékenyen reagáló, extrovertált élménymód szélső pólusa. Mind Freud, mind Pavlov dimenzióként értelmezi a hisztériát, ami egyre inkább megszűnik önálló betegség lenni, és az idegrendszer egyik sajátos működésmódja lesz.
Beszélnek-e még a szakemberek hisztériáról?
A mai nevezéktanban nem használjuk a kifejezést, részben mert a szó a köznapi használat miatt tele van morális értékítélettel. De nem szerepel a nevezéktanban Freud másik nagy vezértémája, a neurózis sem. A mai nómenklatúra a viselkedészavarokat specifikus részösszetevőkre bontja. A hisztéria úgy jelenik meg, mint egy mozgásszervezéssel és érzékeléssel kapcsolatos kifejezési zavar, illetve funkcionális eredetű, egyes szervrendszereket érintő érzékkiesés, bénulás. A mai megközelítés sokkal mozaikszerűbb, míg a hisztéria egy komplex összképet próbált megragadni, addig a mai pszichiátria az összkép apró elemeit használja a diagnózisban.
Tehát a jelenség nem tűnt el, csak másként tekintünk rá.
Így van. Hadd mondjak egy analógiát: attól, hogy a szájsebészeti klinikán bonyolult dolgokat mondanak, még létezik olyan, hogy fogfájás. A tudomány részekre szedi, keresi az okokat, de a páciens számára legfeljebb annyi a különbség, hogy lüktető vagy tompa a fájdalom. A fogfájás az orvoslás fejlődése közepette is megmaradt mint köznapi kategória. Ugyanígy vagyunk a hisztériával.
A könyvbemutatón utalt arra, hogy a hisztéria mai megfelelője a depresszió lehetne. Milyen értelemben?
Ha a hisztériát nem pusztán orvosilag, hanem pszichológiailag és társadalmilag tekintjük, akkor azt látjuk, hogy mindig valamiféle sarokba szorítottságról szól. Az ember saját vágyai kifejezésében korlátozva érzi magát a környezet által, a hisztéria a tehetetlenség kifejeződése. Jellegzetes helyzet: a hisztiző kisgyerek mindenfélét akar, de közben a mamája viszi lefeküdni. Ma Magyarországon a panaszkodás kultúráját éljük. A hogy vagy? kérdésre fásult panaszáradat érkezik: jaj, ne tudd meg, ma reggel odaégett a kávéfőzőm gumija, aztán kiderült, hogy elfogyott a neszkávé, a szomszédban meg bezárt a kávézó és így tovább. A deprimáltság  nem a klinikai depresszió  elfogadott viselkedési változat lett, és ebben az értelemben kiváltja azt a funkciót, amit a hisztéria százhúsz évvel ezelőtt elsősorban a szexualitás és a nők cselekvési lehetőségeinek korlátozása terén betöltött.
Így kell tehát érteni a gyakran hangoztatott tézist, miszerint a hisztéria próteuszi jelenség, amely mindig leképezi az adott kor társadalmát?
Pontosan. A hisztéria a kor érvényes konfliktusainak tükre. Nem olyan közvetlen tükör, mint ahogy a nagyzási hóbortban szenvedő elmebetegek száz éve Rudolf trónörökösnek képzelték magukat, ma pedig ufónak. A hisztéria mindig a nagy elnyomásokat képezi le, amikor áthághatatlan falakba ütközünk.
A tünetekkel felhívjuk magunkra a figyelmet, kierőszakoljuk a környezet törődését. 140-150 évvel ezelőtt, Charcot világában ez szinte színészkedéssé fajult, az asszisztensek nemritkán betanították a nőket a betegbemutatásokon való szereplésre (Jean-Martin Charcot a neurológia úttörője, a 19. század második felében a párizsi Salpetriere kórház vezetője. Jobbra, a képen az ő híres fotódokumentációiból szerepel néhány kép  O. I.). Gondolja el, hogy egy szegény, vidékről feljött cselédlány hirtelen száz városi úriember érdeklődésének a tárgya lesz!
Azért ez nem pusztán feltűnési vágy volt, ezeket a nőket gyakran beszippantotta és fogva tartotta a tébolyda, amelyben prostituáltak, őrültek, tolvajok sűrűsödtek. Volt, aki csak álruhában tudott megszökni.
Valóban, sőt, Freudnak vannak olyan, híres páciensei, akikből később nőmozgalmi vezető vagy szocialista aktivista lett. Az egész élettörténetet tekintve a nők sokszor kilépnek a betegszerepből, és máshol találják meg a társadalmi érvényesülés útját. De a hisztériás viselkedés bizonyos esetekben az azonnali szereplésvágy kielégítését szolgálhatta.
A 18-19. században az orvosok egy része kegyetlen módszerekkel kezelte a hisztériás nőket az érzéstelenítés nélküli csiklómetszéstől a petefészek-eltávolításig. Egyetért a könyv állításával, miszerint a makacs tünetek frusztrálták az orvosokat, akik így torolták meg a gyógyulás elmaradását?
Szerintem nem annyira a bosszú, inkább a kontroll visszaszerzése volt a cél. Az orvos a hisztéria női nemi szervekkel kapcsolatos eredetére hivatkozva igyekezett visszaszerezni az ellenőrzést a keze közül kicsúszott beteg felett. Bizonyos korokban a biológiai magyarázat valójában a társadalmi kontroll eszköze, a hisztériás orvosi kezelése leképezi az elégedetlenséggel kapcsolatos hatalmi mintázatok medikalizálódását.
És ez ma másként van? Ma is lényeges, hogy miből lesz betegség, például mi kerül be az aktuális DSM-be (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, az amerikai pszichiátriai társaság által kiadott, a mentális zavarokat meghatározó, rendszeresen frissített kézikönyv, jelenleg az 5. kiadása van érvényben  O. I.).
Nem biztos, hogy radikálisan másképp van. A társadalom a mentálhigiéné eszközeivel ma is megpróbál valamiféle kontrollt gyakorolni a furcsa, megkérdőjelezhető viselkedésű embereken. De ma már valamivel ravaszabbak vagyunk, a pszichiátriai világ a maga nómenklatúráinak, például a DSM-nek az átalakításával sokkal nagyobb kontrollt gyakorol önmaga felett. Száz-kétszáz évvel ezelőtt egy-egy orvosnak korlátlan hatalma volt a páciensei felett, és óriási guruhatások érvényesültek. Charcot-t például a tanítványai szolgaian követték, amíg élt, és az előmenetelüket befolyásolni tudta, aztán miután meghalt, megtagadták. Ma egy pszichiátriai osztályon egy főorvos közel sem ekkora hatalmasság. A szakma szoros közösségi életet él, egymást ellenőrizve próbálják kialakítani a betegekkel kapcsolatos eljárásrendet. Nagyobb a diszkussziók szerepe, a radikális megoldások háttérbe szorulnak.
Scull könyvéhez Lafferton Emese írt egy fejezetet a 19. század végi magyar pszichiátria történetéről.
Úgy gondolom, ez nagyon gazdagította a könyvet, ha használhatok nagy szavakat, a nemzeti önismeret szempontjából. A budapesti pszichiátriai klinikán, a későbbi Moravcsik-klinikán a kornak megfelelő, magas színvonalú hisztéria- és a hipnóziskutatás folyt. Komoly feszültségeket generált, hogy a korabeli orvosoknak egyszerre kellett megfelelniük a tudományos kihívásoknak és beilleszkedniük a társadalomba: amikor az ember belső világát feltáró hipnózis elkezd kunszttá válni, ugyanakkor válnak népszerűvé a különböző spiritiszta szeánszok, és az orvosoknak el kell határolódniuk az asztaltáncoltatóktól. Úgy gondolom, a mai pszichiáterek önreflexióját is segíti, ha megértik, hogy egy száz évvel ezelőtti világban milyen izgalmas kérdések merültek fel magyar talajon” egy konkrét viselkedési minta, a hisztéria kezelésében.
A mai közéletben tapasztal hisztériára utaló jeleket?
A politikusok szerepléseit ma már mindenütt kommunikációs guruk irányítják, de azért néha átjön a hatalmi helyzetből kiszoruló csoportoknál a hisztérikus érzelemkifejezés, amit a hatalomba bekerülve elveszítenek. A hisztéria az eszköztelenség benyomását kelti, ezért taszítja az embereket. Annak idején Margaret Thatchert spin doctorok arra trenírozták, hogy veszítse el a kendős-kontyos boltoslány kinézetét és a rikácsolós hangfekvését. Kimutatták, hogy a második parlamenti ciklusára készülve egy oktávval mélyebb hangon beszélt. De van történelmi ellenpélda is: számos elemzés született arról, hogy a hisztéria milyen jegyeit mutatta az 1930-as évek lelkesítő beszédeiben Hitler. A fröcsögő, cikornyás indulatkitörés, amely alaphelyzetben a beszélő tehetetlenségének a kifejezése, a békeszerződések és egyéb korlátok miatt magát tehetetlennek érző tömeg számára megteremtette az azonosulás lehetőségét.
Itt még nem tartunk, de korábban említette, hogy amikor először járt Nagy-Britanniában, úgy érezte, ott nincsenek neurotikusok, szemben a magyar társadalommal, ahol mindenki az.
Utazáskor önkéntelenül is látjuk az emberek köznapi interakcióit  ahogyan tüzet kérnek egymástól, ahogy a mozgólépcsőn viselkednek , ami kifejezi egy kultúra hangulatát. Nekem meghökkentő volt a nyolcvanas évek elején, hogy Angliában sokkal kevésbé voltak jelen a kommunikációban a rejtett feszültségek. Ott az emberek egyenesebbek, straight-forward-abbak. Saját példám, hogy két nappal a vízumom lejárta után akartam hazajönni, és aggódtam, mi lesz a határon. A vendéglátóm, a konferencia szervezője jellegzetes brit iróniával írt egy levelet, miszerint jóindulatú balfácán vagyok, aki elfelejtette a dátumot, és megnyugtatott: Ne viccelj, ezek csak örülni fognak, ha végre kimész Angliából!” A közép-európai kultúra tele van elfojtásokkal és nehezen átléphető kontrollhelyzetekkel, ami hisztériás, körömrágós, szorongós interakciókhoz vezet. Ugyanakkor megvan ennek az előnye is, például nagyobb az utcai életben a kacérkodás, az udvarlás.
Amit ön előnyként értékel?
Természetesen. Vagy egy másik pozitív hozadék, hogy a száz évvel ezelőtti művészetben például sokkal fontosabb az ornamentikán keresztüli szimbolizáció. Ugyanaz a kultúra, amely a szexuális elfojtásokkal teli, hisztériás tünetegyüttes jellegzetes tárháza Bécsben, ugyanaz a kultúra lesz a közege Klimt és Schiele finom, dekoratív erotikus művészetének is. A hétköznapi deprimáltság hátteréhez hozzátartozik, hogy a magyar kultúra egészére jellemző a tanult tehetetlenség, a nihilisztikus úgysem lehet semmit tenni”  attitűd. Ez egy önmagát megerősítő circulus vitiosus: ha egyszer áttérek arra az értelmezési módra, hogy úgysem tudok mit csinálni, akkor egyre inkább tehetetlenként konstruálom meg magamat. Ez vezet a hétköznapi rossz hangulathoz és a klinikai depresszióhoz. Én azonban nem gondolom, hogy egy társadalomnak végzete a tanult tehetetlenség. Meg kell próbálni megtörni az önmagukat megerősítő ciklusokat, optimistának kell lenni abban az értelemben, hogy megtaláljuk a lehetetlen helyzetekben is a pici lehetőségeket, Bibó kifejezésével a szabadság kis köreit.
Orosz Ildikó
Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/11).

Ezért, és egy másik cikkért (itt olvasható) 2015-ben Antistigma-díjat kaptam.
A díjjal az Ébredések Alapítvány azoknak az újságíróknak a munkáját ismeri el, akik hozzájárultak a pszichiátriai zavarokkal élőkkel szembeni előítéletek csökkentéséhez.

2016. november 15., kedd

Egri csillagok szabadulószoba Újpalotán

A műfaj rajongóinak kötelező zarándokhely az újpalotai lakótelep, ahol szeptember 1-jén megnyílt az ország első ingyenes szabadulószobája.
Kivált ajánlott a tanulmányi kirándulás, ha az ember gyereke rákapott, hogy odahaza minden alkalmas és alkalmatlan helyiségből, ócska lakatból és számzáras aktatáskából szabadulószobát bütyköljön – itt ugyanis bőven meríthet a házilagos ötletekből.
Hagyjuk otthon a belvárosi vállalkozások nyomán kialakult elvárásainkat! Újpalotán, ahol minden ellenkező híreszteléssel ellentétben sosem fog járni a 4-es metró, egy tízemeletes ház földszintjén, a közösségi ház irodahelyiségét alakították át az egri vár föld alatti katakombájává. Az ötletgazda és helyi programszervező Várhegyi Gábor saját bevallása szerint még sosem járt szabadulószobában, de a kollégáitól eleget hallott róla; a megvalósítást a 15. kerületi önkormányzat és néhány magánszemély támogatta.
1552 szeptemberében járunk – de legalább annyira az 1970-es években. A falakon környékbeli iskolások rajzai, a hazai várak szuvenírboltjaiból ismerős fakard és az 1968-as Egri csillagok film színesben nyomtatott sztárjai: Venczel Vera Vicuska, Sinkovits mint Dobó és Bárdy, a legfélszeműbb Jumur­dzsák.

Irodából katakomba (Fotók: www.ujpalotainfo.hu)
Retró walkmanból csatazaj szól, az asztalon „török nassolnivalók” vonják el a kiskorúak figyelmét a küldetésről, a feladatokat gondosan lelakatolt papír cipősdobozokban találjuk. Kicsit sokan vannak, kicsit túlbonyolítottak, de azért az egész nagyon szimpatikus. Játékmesterünk legalább annyira élvezi, ahogy a feladataival birkózunk, mint mi, és csak olyankor tűnik el pár percre a galérián, amikor a forgatókönyv szerint működésbe kell hoznia valamely maga gyártotta, ügyes szerkezetet. Szorgos munkájának hála nincs ember, aki legkésőbb a 60. percben ki ne szabadulna.
Bp. XV., Zsókavár utca 2.; bejelentkezés: 20/971-7289; a játék ingyenes

Figyelem! ezt a szobát már lebontották, az ugyanitt kialakított új szoba témája Jules Verne regénye, amelyről itt lehet olvasni!
Orosz Ildikó
Fotók: www.ujpalotainfo.hu
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2016/37).

2016. november 8., kedd

„Aztán összegyűrt az élet” – Interjú Szécsi Noémi íróval

Írói indulása óta műfajokkal kísérletezik: írt történeti szatírát, társadalmi lektűrt, irodalmi paródiát és rémhistóriát. Ifjúsági regénye, a Mandragóra utca 2013-ban gyerekkönyves sikerlistánk élén végzett, és szerettük a Tetűmesét is. A Gondolatolvasó egy trilógia második kötete, mely az 1848-as szabadságharc utáni emigráns magyarság körében játszódó Nyughatatlanok szálait viszi tovább.
A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó a 19. századi magyar emigránsok körében játszódik. Hogyan találtál rá erre a nem túl frekventált irodalmi témára? 

Szécsi Noémi: Szerepet játszott ebben, hogy férjem (Hites Sándor – O. I.) irodalomtörténészként foglalkozott 19-20. századi emigráns írókkal, és ráláttam az anyagra. Másfelől engem mindig érdekelt Magyarország utóbbi kétszáz évének ez a párhuzamos történelme, a politikai, ideológiai, gazdasági okokból kivándoroltak sorsa. Ez jó alkalom arra is, hogy bizonyos távolságból tekintsek Magyarországra. A kívülállás, a kívülről szemlélődés nálam alapvető alkati kérdés.
A Nyughatatlanok a romantikus kosztümös regényt pátosztalanítja. Főállású szabadságharcosok jönnek-mennek, diskurálnak, családi életet élnek. Milyen forrásokból merítettél a hétköznapi élet ábrázolásához?
Rengeteg magyar és idegen nyelvű memoárt, életrajzot, kultúrtörténeti esszét olvastam. Nagyon izgalmas például Effie Gray Ruskin levelezése, aki ekkoriban férje, John Ruskin angol esztéta munkája miatt Velencében élt, és császárpárti magyar arisztokratákkal bálozott. Imponált neki a konzervatív mágnások társasága, akik hevesen szidták a magyar lázadókat. Válása híres viktoriánus botrány volt, mert Ruskinnal öt év alatt sem hálták el a házasságot. Jó forrás volt Kászonyi Dániel, a Magyarhon négy korszaka szerzője, a regénybeli Fábián Dániel ihletője. A jómódú emigráns létből hazatérve teljesen elszegényedett, egy ideig német rémregények írásából tartotta fenn magát, majd csatlakozott a baloldali mozgalmakhoz, és az 1880-as évek elején az ős-Népszava szerkesztője lett. Érdekes egybeesés, hogy Kászonyi Rakovszky Zsuzsa VS-ében is szerepel.
Rengeteg tabutémát érintesz: a korabeli szexualitás, a női testhez való viszony, fogamzásgátlás, angyalcsinálás – ezeket kiváltképp nehéz lehetett kikutatni.
Eredetileg angol-finn szakon végeztem, és az elmúlt években azért tanultam meg franciául olvasni, mert ezen a nyelven több forrás létezik. Egy brüsszeli ösztöndíjjal lehetőségem volt a Belga Királyi Könyvtárban kutatni, orvosi értesítőket, esetleírásokat böngésztem nőgyógyászati műtétekről, császármetszésről. Létezett titkos pornográf irodalom, de beszédesek a magzatelhajtó nők periratai és a különböző bűnesetek leírásai is. A gyilkosságnál számíthatott, ha a női elkövető menstruált, mert ez befolyásolhatta az elmeállapotát. A naturalista Zola-regényekből is kiderül egy csomó intim részlet.
A Gondolatolvasó narrátora egy tehetséges, több nyelven író siket fiatalember, Fülöp. Egyes kritikák szerint nem hihető, hogy egy siket személy ilyen valóságérzékelésre képes.
Mindenekelőtt leszögezném, hogy ez nem dokumentarista regény, hanem erősen metaforikus történet. Amúgy szerintem ez egyrészt intellektuális adottság, másrészt oktatás kérdése. Sok memoárt olvastam siketektől, olyanoktól is, akik értelmiségiekké váltak. Fülöp közvetlen ihletője az orosz emigráns forradalmár, Alexander Herzen fia, Kolja. A család Franciaországban és Angliában élt, Bakunyin meg az orosz anarchisták rendszeresen a jómódú Herzentől lejmoltak pénzt. A siket Kolját taníttatták, de gyerekként meghalt egy hajószerencsétlenségben.
Mi a jelentősége, hogy az elbeszélő egy fogyatékkal élő férfi, miközben a közeg egyértelműen női: az apák, férjek állandóan távol vannak fontos forradalmi vagy nőügyekben.
Az érdekelt, hogy egy olyan korban, amikor a női és férfiszerepek erősen szétváltak, és a férfiak kötelessége volt az aktivitás, a függetlenség, mások eltartása, milyen lehetőségei vannak Fülöpnek, aki minderre nem vagy csak korlátozottan képes. Az ő környezetében a nők lesznek tevékenyebbek, a szerepek megcserélődnek. Másrészt nem akartam olyan történelmi regényt írni, mint Jókai, ahol a hősök mind pompásak és kiválóak. Ha egy 19. századi regényben, mondjuk, a nálunk kevésbé ismert Wilkie Collinsnál, megjelenik egy fogyatékos hős, az a végére meggyógyul, a szegény meggazdagszik, a siket visszanyeri a hallását. Én a jelenből visszanyúlva olyan hőst akartam teremteni, aki élete végéig együtt él a fogyatékosságával, és ebből igyekszik a lehető legtöbbet kihozni.
Sokáig védjegyed volt a szarkazmus, ami mára sokat szelídült. Belefáradtál a provokatív szerepbe, vagy úgy gondoltad, jó lenne egy kicsit több olvasóra szert tenni?
Egyrészt lehiggadtam, másrészt a téma is objektívebb megközelítést igényelt. A Gondolatolvasó az első pátoszosabb próbálkozásom. Lehet, hogy a korral jár: most jutottam el oda, hogy meg merem csinálni. Egyébként éppen ez a hang kevésbé kirívó a magyar irodalomban, mert bár vannak népszerű szatirikus íróink, azért nálunk alapvetően a komolyságot tekintik belépőnek a magas irodalomba. Engem mindig az ember- és társadalomábrázolás érdekelt, de nálunk a szocializmus a maga tömeges, jobbára hazug társadalmi regényeivel nagyon lejáratta ezt a műfajt. Talán ezért került előtérbe a rendszerváltozás után az alanyiság és a szövegközpontú irodalom. Én ehhez az első könyvemben, a Finnugor vámpírban kerültem a legközelebb, és ott ezt le is zártam. Az író feladatát egyfajta médiumszerepnek látom. Egyébként mintha most kezdene visszatérni a társadalmi regény, gondolok például a Nincstelenekre.
Nemrég utaltál rá egy interjúban, hogy a pályád tele volt rossz kompromisszumokkal. Pontosan mire gondoltál?
Mielőtt az Európához szerződtem, több kalandom volt olyan kiadókkal, amelyeknek nem profilja a szépirodalom. Ezt a szerző mindig megsínyli. A másik, hogy mindig kívülálló voltam, nem kötődtem egyik szellemi-politikai közösséghez sem, ami sokáig nem okozott nehézséget. Adott egyfajta szabadságot, hogy azt írok és mondok, amit akarok. De az utóbbi időben néhányszor nagyon átéltem, hogy éppen a kívülállás miatt bizonyos helyzetekben nem áll mellettem senki. A tavalyi belgrádi könyvfesztivál után például határozottan úgy éreztem, hogy mindenki belém törli a lábát, a Magyar Narancstól a Balassi Intézetig. (A belgrádi vásárt, amelyről a Narancs kemény kritikát írt, Szécsi Noémi nyitotta meg.)
Azért te is tettél azért, hogy kizárd magad bizonyos körökből. Mintegy tíz éve például a kortárs nőírókról szóló recenzióiddal több pályatársadat vérig sértetted ezeken a hasábokon.
Persze, én is tehetek róla. Ma már jóval kompromisszumkészebb vagyok, sok mindent másképp csinálnék. Nagy lendülettel, kackiásan érkeztem, aztán összegyűrt az élet.
A jelenben játszódó társadalmi lektűröd, az Utolsó kentaur nem talált jó fogadtatásra, és igazából a közelmúlt politikatörténeti regénye, a Kommunista Monte Cristo is csak szűk körben vált ismertté. Ezért is váltottál a 19. századra?
Biztosan volt ebben valami menekülés. Az Utolsó kentaur után tényleg úgy éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam. Általában a távolságot keresem, és a jelennel kapcsolatban nem volt meg a kellő távolság. Nemcsak a kritikák voltak rosszak, de olyan politikai gyűlölethullám követte, ami igazából nem nekem szólt. Tanultam belőle, igyekszem a politikától távolabb kerülni. Utólag azt gondolom, nem is baj, hogy a Monte Cristót nem olvasták széles tömegek, mert esetleg ennek kapcsán is megindult volna a politikai fröcsögés. Így viszont csak azokhoz jutott el, akik megértették, hogy miért nem egy oldal felől közelít, miért váltogatja a nézőpontját.
A 2002-es Finnugor vámpír viszont valóságos sikersztori: közel tíz év után újra kiadta az Európa, több nyelvre lefordították. Hogy fogadták külföldön?
Jól, pontosan értették, hogy ez irodalmi paródia, és az angolszász utalásokat még jobban is vették, mint a hazai közönség. Az angolszász országokban egyébként is nagyobb hagyománya van a szatirikus stílusnak. Különösen érdekelte őket, hogy a magyar szövegből nem derül ki a főhős neme. A szexuális orientáció és a nemek határainak képlékenyebbé válása még inkább rezonál a mai nyugat-európai állapotokra, mint a regény megjelenésekor. Persze az indoeurópai nyelvekben nem lehet lebegtetni a nemet, a fordításokban Jerke női identitást kapott.
Orosz Ildikó
Fotó: Simonyi Balázs
Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/5.)

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.