A dinó is madár – Interjú Angela C. Milner paleontológus, dinoszaurusz-szakértővel

Mindig úgy tudtad, hogy a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtt kihaltak? Tévedtél. Egy részük tollat növesztett, szárnyra kelt és ma is itt él közöttünk verebek, cinkék és gólyák formájában. A kutatók ma már számos bizonyíték alapján, meggyőződéssel állítják, hogy a madarak a kistermetű, húsevő dinoszauruszok egyenesági leszármazottai. 

Milyen előnyökkel járt a toll a dinók számára? Hogy bírja a őslénykutató, hogy a munkája jórészt a szerencse függvénye? Hogyan lehet leleteket hamisítani? Erről beszélgettem téma szakértőjével. Angela C. Milner a londoni természettudományi múzeum (Natural History Museum) munkatársa, számos cikke jelent meg a világ vezető tudományos folyóirataiban. Ötletgazdája a Tollas dinók című, kínai-brit koprodukciós gigakiállításnak, amelyet a Magyar Természettudományi Múzeumban is láthattunk a 2000-es évek közepén. 

*

Amikor annak idején megnéztem a Tollas dinók kiállítást, az az érzésem támadt, hogy a madarak evolúciója ezeknek az őskövületeknek a megtalálásáig nagyobb talány volt a kutatók számára, mint az emlősöké.

Angela C. Milner: Valójában nem így van. A madarak származásáról azóta folyik parázs vita, hogy az 1960-as években felfedezték az első, a Dromeoszauruszok családjába tartozó, kis termetű húsevő dinoszauruszokat. Olyan fajokról van szó, mint például a Jurassic Parkból is ismert Velociraptor. Ezek csontváza olyan jellegzetes, a madarakkal közös vonásokat mutat, ami a legtöbb kutatót már meggyőzte a kapcsolatról. Logikusnak tűnt a következtetés, hogy a madarak őseinek tekinthető dinoszauruszokat valószínűleg toll borította. Erre azonban eddig nem volt bizonyíték. A kínai Liaoningben talált fajok az utolsó láncszemet jelentik annak bizonyításában, hogy a madarak közvetlen leszármazottai a kistermetű húsevő dinoszauruszoknak.

A "vegetáriánus" madarak is tőlük származnak?

Természetesen.

Valójában hogyan növesztettek tollat a dinók?

Csaknem bizonyos, hogy a kis termetű fajok fejlesztették ki először a tollruhát, méretüknél fogva nekik volt legnagyobb szükségük jó hőszigetelést biztosító kültakaróra. Az állandó testhőmérséklet minden szempontból kedvező: jobb emésztést és életfunkciókat biztosít. Másrészt valószínűleg lehetővé tette, hogy ezek az állatok a hűvösebb hajnali és alkonyati órákban, sőt akár éjszaka is aktívak maradjanak. Tehát nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy a klímában lehűlés következett be. A toll óriási előnyt jelentett, minden bizonnyal hozzájárult ezeknek a fajoknak a túléléséhez és evolúciós sikeréhez.

Acheopteryx, vagyis "ősszárny". Repült vagy futkorászott?

A madárrá válás kulcsa a repülés elsajátítása volt. Tudván, hogy a tollas dinóknál nagyobb testű őshüllők is tudtak repülni, adódik a kérdés: miért volt ez olyan nehéz?

A mindenki által ismert óriás repülő őshüllők, a Pteroszauruszok semmilyen rokonságban nincsenek a madarakkal! Az, hogy tudtak repülni, csak felszíni hasonlóság, valójában a szárnyuk és az egész testfelépítésük teljesen más. A repülő őshüllők egyébként 67 millió éve eltűntek a Föld színéről. A kis termetű húsevő dinoszauruszok más utat jártak be. Hogy valójában hogyan és miért keltek szárnyra, egyelőre kérdés. Valószínűleg így könnyebben el tudtak menekülni a ragadozók elől.

Gondolom, a repülés elsajátításának folyamata a kövületekből nem olvasható ki.

Valóban, erre más kutatási területek bevonásával igyekszünk választ adni. Egyik kollégám, Ken Dial, a Montanai Állami Egyetem kutatója például ma élő, földön lakó madarakat, fácánokat, fürjeket vizsgál. Ezek az állatok tudnak repülni, de csak ritkán teszik. Viszont előszeretettel futnak a földön. Ha megtámadja őket egy ragadozó, többnyire odaszaladnak a legközelebbi fához, és felfutnak rá, miközben hevesen csapkodnak a szárnyukkal. Ez nem igazi repülés, a mászásban segíti őket. Lehet, hogy a kis termetű dinoszauruszok is hasonlóan menekültek. Ha ez igaz, akkor a mellső végtagjaik felületének növekedése gyorsabb futást tett lehetővé, ami szelekciós előnyt jelentett számukra. Természetesen sokáig kezdetleges, repülésre alkalmatlan tollazat borította ezeket a majdani szárnyakat. Egy másik elképzelés szerint a szárnyak kialakulásával a dinoszauruszok a fáról siklórepülésben tudtak leszállni, és így tanultak meg repülni. Mindez azonban egyelőre feltételezés, talán sosem tudjuk meg az igazi választ.

A szenzációs kövületek a kínai Liaoning tartományból kerültek elő. Ki ismerte fel az értéküket?

Az első fosszíliák a kilencvenes évek elején kerültek elő, a helyi földművesek véletlenül bukkantak rájuk. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy értékes, szokatlanul jó állapotban megőrződött leletekről van szó. Hamar felfigyeltek rájuk a kínai tudósok. A helyiek most már több mint egy évtizede szinte nagyüzemben tárják fel a területet különböző kvalitású kutatócsoportok segítségével. Sok helyi számára a fosszíliák jelentik a megélhetést. Rengeteg ember dolgozik a területen, és meglehetősen kaotikus politikai állapotok uralkodnak. A különböző csoportok, az újonnan felállított kis helyi múzeumok és a nagyobb városok tudományos intézetei, beleértve Pekinget is, keményen versengenek egymással. Ahelyett, hogy együttműködnének.

Ilyen körülmények közt nyilván virágzik a csempészet.

Sajnos... A kínai kormány szigorú rendeletekkel tiltja, hogy a kövületeket kivigyék az országból, ennek ellenére rengeteg értékes darab kerül a feketepiacra. Ezt kivédeni lehetetlen, de igyekszünk minden erőnkkel meggyőzni az érintetteket, ne hagyják, hogy az emberiség közös öröksége magángyűjtők fiókjába kerüljön.

A kiállításon látható egy "idegen tollakkal" ékeskedő, hamisított dinoszaurusz is. Mennyire súlyos probléma a hamisítás?

Rengeteg a hamisítvány, de a többségük elég kezdetleges. Tény azonban, hogy dolgozik Liaoningben néhány olyan ember, akinek megvan a szakértelme, hogy úgy rakjon össze dolgokat, hogy az elsőre érdekesnek tűnjön. Körülbelül két éve történt egy eset: új fajra bukkantak, amelynek az Archeoraptor nevet adták. A leletről azután bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Két külön faj részeit gondosan összeillesztették. A kínai és kanadai kutatókból álló csoport nem vette észre a csalást, és természetesen publikálni akarták eredményeiket. A vezető tudományos folyóiratok, a brit Nature és az amerikai Science, azonban szakértők tanácsára nem fogadták el a kéziratot. A kutatók figyelmeztetése ellenére a National Geographic lehozta a cikket.

Legalább a két rész külön-külön használható volt?

Történetesen mindkét rész értékesnek bizonyult. Az eleje egy valódi madár elülső része volt, a hátulja pedig egy Microraptor nevű pici dinoszaurusz. A vállalkozó kedvű ismeretlen az evolúciós fejlettség magasabb fokán álló első részt egy primitívebb hátsóval rakta össze. Az eset óta még óvatosabban bánnak az új felfedezésekkel.

A londoni természettudományi múzeum négy évre, 2006-ig bérelte ki a tollas dinoszauruszokat a tulajdonos pekingi geológiai múzeumtól. Önök modern eljárásokkal konzerválták a maradványokat és vándorkiállítást készítettek. Nem hátráltatja a kiállítás a kutatást?

A kiállított példányok mostanra már nagyon jól dokumentáltak. Van köztük egészen friss lelet, a többségüket azonban már 1996-97-ben leírták, közzétették. A tudományos vita azóta is tart, maga a kutatás azonban igazából befejeződött, nincs szükség rá, hogy ezek a darabok "kézben" legyenek. Ezért is engedélyezték számunkra a kiállítást a kínaiak. Eddig Londonban, Edinburghban és Belfastban mutattuk be az anyagot. Magyarország után Lisszabon következik, és folynak a tárgyalások, hogy mi legyen a következő cél.

Mennyibe került a múzeumnak a bérlés joga?

Ez az információ nem publikus.

Van-e olyan alternatív elmélet a madarak eredetére vonatkozóan, amelyet a most bemutatott leletek megcáfolnak?

Néhány kutató még ma is azon az állásponton van, hogy a madarak egy sokkal régebbi állatcsoportból fejlődtek ki, amely a krokodilokkal rokon. Tény, hogy a madarak ma élő legközelebbi rokonai a krokodilok. A leszármazásra azonban jelenleg nincs elég kézzelfogható bizonyítékunk. A bizonyítékok többsége azt támasztja alá, hogy a madarak a dinoszauruszokból fejlődtek ki.

Milyen kövületeket látna még szívesen, hogy teljesebb legyen a kép?

Tudjuk, hogy a Németországban talált, 147 millió éves Archeopteryx ("ősszárny", a képen balra - O. I. ) igazából már átlépi a dinoszauruszok és a madarak közti határt: a mai madarakhoz hasonló tollazata és szárnya volt, valamennyire tudott repülni. A legfrissebb kutatásaim szerint már a madarakra jellemző, a repülésre alkalmas agyi felépítése és az egyensúlyozáshoz elengedhetetlen belső fülszerkezete volt. Ez tehát a legősibb ismert madár. Azt azonban még mindig nem tudjuk, mikor léptek a dinoszauruszok a madárrá válás útjára. Ehhez újabb bizonyítékokra lenne szükségünk korábbról, úgy 200 millió évvel ezelőttről.

Hogyan bírja, hogy a munkája ennyire ki van szolgáltatva a véletlennek?

Hát, néha elég frusztráló. De ha csak azt nézzük, hogy az utóbbi tíz évben milyen gazdag lelőhelyek és milyen értékes maradványok kerültek elő, akkor nem lehet okunk panaszra. A dinoszauruszokról és a madarakról való ismereteink forradalmi fejlődésen mentek át, egyrészt az új leleteknek, másrészt a rendelkezésünkre álló modern technológiáknak köszönhetően. Az Archeopteryx például már 1862 óta van a múzeumunk tulajdonában, de sok vonására csak napjainkban derül fény. A már említett agyszerkezeti kutatásokat csak CT segítségével tudtam elvégezni. (Az eredményeket Angela C. Milner a múlt hónapban tette közzé a Nature-ben - O. I.)

Mennyiben változtatták meg az életét a kínai leletek?

Az én kutatómunkámra közvetlenül nem hatott ez a felfedezés - bár az Archeopteryxszel kapcsolatosakat közvetve elősegítette. De a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor a legelső liaoningi lelet előkerült. Épp egy megbeszélésen voltam a New York-i természettudományi múzeumban 1995-ben. Egy új fotográfia járt a kutatók közt kézről kézre. A Sinosauropteryx prima ("az első kínai sárkányszárny" - O. I. ) egy fiatal példányát ábrázolta, amelyen már jól látszanak a kezdetleges tollpihék. Óriási volt az izgalom. "Végre, előkerült az első tollas dinoszaurusz!" John Ostrom, az a nagyszerű amerikai kutató, aki a Dromeoszauruszokkal kapcsolatos kutatásai alapján a legkorábban arra az álláspontra jutott, hogy a madarak a kis termetű dinoszauruszok leszármazottai, szóval amikor John meglátta ezt a fényképet, elkezdtek potyogni a könnyei. Csodálatos pillanat volt!

Orosz Ildikó

*

A Tollas dinók kiállításról (Magyar Természettudományi Múzeum, 2004)  

Az északkelet-kínai Liaoning tartományból származó tollas dinoszauruszok egy nagy múltú tudományos feltételezés végső bizonyítékai. Ennek lényege, hogy nem minden dinoszaurusz pusztult ki a földtörténet során: a kis termetű húsevő dinoszauruszok egy része az évmilliók során tollat növesztett, és szárnyra kelt, s ma rigók és verebek formájában itt repked közöttünk. A kiállítás középpontjában 13 kínai őskövület áll, amelyek a 90-es évektől kezdve kerültek elő, és eredeti formájukban lehet őket megcsodálni. Némi csalódással nyugtázzuk, hogy a legősibb ismert madár, az Archeopteryx csak másolatban érkezett hozzánk. Angela C. Milner elmondta, hogy azért nem hozták el, mert rendkívül vékony és törékeny, így alkalmatlan a szállításra. 

A képzőművészeti alkotásokkal is felérő, látványos leletekhez frappáns feliratok, interaktív magyarázatok kapcsolódnak. Ezzel együtt az ősmadarak történetét nem könnyű befogadni. A levegőben keringő, amúgy lenyűgöző Pteroszauruszok kapcsán érdemes lett volna kiemelni, hogy ezeknek a monumentális őshüllőknek a látszólagos hasonlóság ellenére semmi közük a madarakhoz. Ugyanez vonatkozik az új magyarországi leletre, a Bakonyból származó, 90 millió éves repülő őshüllő maradványaira. De mindenképp érdemes kétszer körbesétálni, hogy végül összeálljon a kép. 

A kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeumban vendégeskedett 2004-ben. Kiegészítették a kicsiket elszórakoztató, repüléssel kapcsolatos játékok, Nagy Szilvia viaszból készült ősállatszobrai, valamint Frans Lanting, a National Geographic világhírű fotósának képei. 

A múzeum a megelőző évek legnagyobb múzeumi beruházásának eredményeként kibővítve várta az érdeklődőket, a megszokott és megszeretett interaktivitás szellemében. Kedvencünk az igen szemléletes földtörténeti időösvény, melyen 1 méter 100 millió évet jelöl. A kanyargó szalag mellett haladva táblák jelzik a nagyobb változásokat: a Föld keletkezése: 4600 millió év, első életjelek: 3500 millió év stb. A kezdeti hosszú szünetek után egyre sűrűsödnek a táblák, már egymás hegyén-hátán tolonganak, mire 25 ezer évvel ezelőtt (más megközelítésben a huszonnegyedik óra utolsó percében) végül megjelenik a mai ember. Vegyük észre, hogy a véletlen folytán pont mellé került egy múzeumi szemeteskosár.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg "Az utolsó láncszemek" címmel (2004/38). 

Tovább olvasom

Vega pride: Három friss gyerekkönyv

M. Kácsor Zoltán: Utazás Dínómdánomba

A gyerektörténetekben kimeríthetetlen hagyománya van minden világok legjobbikának, ahol cukorka nő a fákon, pattogatott kukorica a földeken és fehércsoki-hegybe vájt barlanglakásokban lakhatunk, amelyek belméretét Rogán Antalt megszégyenítő egyszerűséggel, szimpla körbenyalogatással növelhetjük. Másfelől minden kisfiú életében eljön az idő, amikor az embervilág csodái másodlagos helyre szorulnak egy jól megtermett T. rexhez vagy apatoszauruszhoz képest. Ha e két témát összeborítjuk, ráadásul vicces beszélő neveket használva hosszú és veszélyes utazásra indítjuk hőseinket, elkerülhetetlen a siker.

Még akkor is, ha olyan újszerű, kevésbé populáris motívumok is fontos szerepet kapnak, mint a fogszuvasodás, illetve egy hírneves dinófogorvos kisállat, akitől hőseink az utazás végcéljaként megváltást, de legalább egy szép új fogsort remélnek. A gyerekponyvaregények térhódításának korában örülni lehet annak, hogy gyönyörűek Kecskés Judit rajzai, a tördelés és a tipo, és a mondatok is rendben vannak. Mondjuk, az, hogy közel kétszáz oldalon keresztül minden a zabálás körül forog (ráadásul ez egy készülő sorozat, a Zabaszauruszok első darabja), Európa leg­elhízottabb országában nem kifejezetten előremutató pedagógiai üzenet – és ezen az sem segít, hogy itt a rettegett ragadozófajok unortodox egyedeiről egymás után derül ki, hogy jámbor és bölcs vegetáriánusok, akik kizárólag padlizsánon meg banánon élnek. Nem tudom, hogy a 6–12 éves célközönség körében százból hány gyerek tud azonosulni a húsmegtagadással, nekem pont van egy megrögzött növényevő kiskorú a háztartásomban, aki rendkívüli önigazolást meríthet e műből. Ettől függetlenül azért igazán folyhatna itt egy kis vér.

(Kolibri, 2017, 166 oldal, 2699 Ft) 

Fodor Veronika: Egy kiállítás képei

Gyerekeknek komolyzenéről értőn és élvezetesen mesélni, ismeretet terjeszteni, ez szinte teljesen hiányzik ma a könyvkiadásból, a közszolgálati médiából, de még az emelt ének­óraszámmal büszkélkedő közoktatásból is. Pedig (vagy épp ezért) reneszánszát éli a gyerekek zenei képzése, a legtöbb zeneiskolába óriási a túljelentkezés – annak ellenére, hogy a kötelező szolfézs, Kodály országában, ma is közutálatnak örvend. Ezért is értékes a Holnap Kiadó klasszikus zeneműveket mesés formában bemutató, CD-melléklettel érkező sorozata – még ha a széria jelen darabja kissé zavarba ejtő is.

Rövid (felnőtteknek szóló) bevezetést olvashatunk a Viktor Hartmann festményeire írott Muszorgszkij-műről, majd következik a kitalált-elképzelt mese, amely nyomokban zenetörténeti tényeket is tartalmaz: az orosz komponista előtt megjelenik festő barátjának szelleme, és végigkalauzolja posztumusz kiállításán (amely a valóságban a zeneművet inspirálta). Viktor szelleme és Mogyeszt a képek közt sétálgat, beszélget a keletkezési körülmé­nyeik­ről, jobbára kitalált, meglehetősen elvont és néhol kifejezetten nehezen követhető jelenetek, anekdoták formájában. Valóság és fikció összevegyítésénél meglepőbb, ahogy Szimonidesz Kovács Hajnalka visszaillusztrálja a „Hartmann-festmények nyomán írt Muszorgszkij-zenére írt Fodor-mesét”. Merész vállalkozás, ha létezik ugyanis zenemű, amelyhez még a laikus hallgató is az eredeti festményeket vizionálja (vagy legalábbis érdeklődik irántuk), akkor az éppen az Egy kiállítás képei. Ha sikerül felülemelkedni e furcsa rezonancián, akár szórakoztatónak is találhatjuk gyerekünkkel közösen előbányászni a netről a Csibék tánca vagy a Katakombák Hartmann-féle eredetijét, és összehasonlítani Szimonidesz egyébiránt roppantul tetszetős festményeivel, amelyek egyértelműen a könyv erősségét adják. A képek miatt akár 6 éves kortól ajánlható lenne, de a szöveg aligha megy át 10 év alatt.

(Holnap Kiadó, 2017, 56 oldal, 2900 Ft) 

Dr. Stefanik Krisztina: Csillagbusz

Sokat hallunk arról, mennyi marhaság szerepel a „kötelezően választható” tankönyvekben, de legalább ilyen hosszú és keserves listát lehetne összeállítani mindabból, ami kimaradt belőlük. Az általános iskola 3. osztályos környezettankönyvében például az értelmi, látás-, hallás- és mozgássérült emberekről szóló száraz, tudományos passzusban egy árva szó sem esik az autizmusról (amely jogilag az ötödik elismert fogyatékosság). A Csillagbusz célja az 5–10 éves korosztályban az autizmus spektrumzavarral kapcsolatos ismeretek terjesztése, a megértés és az elfogadás elősegítése egy kedves, élményszerű, ugyanakkor szakmailag precíz képeskönyv formájában. A történet szerint új fiú, Misi érkezik az osztályba, akivel nehéz beszélgetni, zavarja a zaj, és nehezére esik követni az órát, ugyanakkor mindenkinél többet tud a buszokról és a rovarokról, rá­adásul olyan jószívű, hogy az már túlzás. A nagy igazság­érzettel rendelkező Dorkát először bosszantja, hogy nem tud kiigazodni rajta, aztán megtalálják egymással a közös hangot, összebarátkoznak, és végül a többiek is elfogadják Misit, akinek beilleszkedését szakember is segíti. Egyszerűen hangzik, de a valóságban piszok nehéz – viszont nem lehetetlen.

Vélhetően nem csupán a jó irányú érzékenyítést és az igényes kivitelt, de a kiadvány révén létrejött példás összefogást is értékelte a zsűri, amikor a kötetnek ítélte az Év Gyerekkönyve szavazáson az innováció kategória díját. Az ötletgazda és szervező Brokés Judit, a veszprémi AutiSpektrum Egyesület elnöke; a szerző a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar autizmus szakirányának vezetője, aki rendszeresen jelenik meg a médiában, és most a legkisebbeket is sikeresen megszólítja. Az illusztrációkra pedig napjaink legnépszerűbb „gyerekkönyvintézményét”, Bartos Erikát kérték fel, aki több egyetemi előadásra is beült, hogy minél hitelesebben rajzolhassa meg Misi különös, de nagyon szerethető világát. Minden alkotó karitatív módon dolgozott, a támogatók sora pedig hosszú, és ennek köszönhetően a mesekönyvet elvileg minden hazai könyvtárba, óvodába és iskolába sikerült térítésmentesen eljuttatni. Kereskedelmi forgalomba nem kerül, de önköltségi (nyomdai) áron bárki megrendelheti. (www.autispektrum.com, 2016, 76 oldal, 1200 Ft+postaköltség)

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2017/34).

Tovább olvasom

Szénjövesztés – A Mecseki Bányászati Gyűjtemény

Nem sokan tudják, hogy Pécs belvárosa alatt több száz méter hosszan kanyarog egy egyedülálló bányászati gyűjtemény.

Kisgyerekkel utazva átalakulnak az utazás és a kultúra fókuszpontjai. Pécsett megkerülhetetlen a kedélyes veterán masiniszta által üzemeltetett Misina-tetői erdei kisvonat, ami az állatkertet köti össze a vidámparkkal (előbbi rendben, utóbbit felejtsük el). Az ókeresztény emlékhelyek közül az Apáca utcai a nyerő: a mauzóleum udvarában él Mázli, az archeológusi babérokra törő arany retriever, aki előszeretettel ássa be magát a sírok feltáratlan, magántulajdonú ingatlan alá eső részébe. Ha szerencsénk van, a kiállítás őrének sikerül a farkánál fogva kihúznia az ebet, s míg a felnőttek művelődnek, a gyerekek kitartóan dobálhatják neki a gumicsontot.

A Mecseki Bányászati Gyűjtemény az idén átadott Eszperantó parki játszótér szomszédságában található. Ha csak fiús szülői kötelességtudatból keressük fel, és kétteremnyi kobakra meg fúróra számítunk, nagyon kellemesen fogunk csalódni. A Káptalan utcai kapun özönlenek befelé a turisták, ám az érdeklődés az egyazon udvarból nyíló Vasarely-kiállításnak szól. A helyszín akár szerencsés is lehetne, de a bányászmúzeum teljes észrevétlenségben marad. Részben azért, mert "intézményileg" a soproni Központi Bányászati Múzeumhoz tartozik, így teljesen kimaradt a kulturális főváros marketinggépezetéből (Pécs Európa kulturális fővárosa volt 2010-ben – O. I.).

Fotók: Göndör Péter

A bányászból lett jegyárus örömmel konstatálja, hogy látogatásunk célja nem a népszerű op-artista, hanem a mecseki szén. Eldugott ajtó mögött lépcső vezet le az egykori bortároló pincerendszerbe, amit bányászok alakítottak át 1981-ben. Az ásvány- és földtani részlegben megismerkedünk a legrégibb magyar dinóval, a Komloszaurusszal, ami 130-200 millió évvel ezelőtt futkározott a környező mocsárvilágban. (Ha három lábujjának lenyomata alapján nehezünkre esik elképzelni, akkor liftezzünk fel a tévétorony tetejére, ahol a szocreál presszó oldalában kis kiállítás mutatja életnagyságú szobrát kisdinóval, tojással színesítve.)

A vitrinekben világító- és szellőztetőberendezések, metánmérők és a szénfejtés régi eszközei, csákány, kapa és robbantógép. A falon heroikus fotók: "Szénjövesztés fejtőkalapáccsal, feltörésben". Lejtős vágaton ereszkedünk alá, szókincsünk rohamosan bővül: csillék szénnel, meddővel, visszafutásgátló, csillefogó. A "függőszékes személyszállító berendezés" egyszemélyes libegőre emlékeztet, csak a táj sokkal nyomasztóbb.

Leérünk a legnagyobb alapterületű, négyszáz méter hosszan kanyargó szintre, ahol a bánya kialakítását végző aknamélyítőktől a különleges üzemnek számító uránbányászok munkájáig az összes fontosabb munkafázis és bányabelső megtekinthető, tökéletesen autentikus formában. Fölöttünk húsz méterrel a történelmi belváros, körülöttünk gigantikus gépek, az omlástól védő fa- és fémszerkezetek, "trapéz vágatbiztosítás", "hidraulikus fémtámmal biztosított fejtés". A modern kori szénbányát idézi a sújtólégbiztos bányamozdony az Ikarus személyszállító kocsikkal - a zárt fémdobozokba beülni kész klausztrofóbia. A föld alatti "tanösvény" akkor is lenyűgöző, ha éppen lemaradtunk a múzeumi munkatárs (szintén vájár) által tartott idegenvezetésről.

A felszíni épületrész közelmúltban nyílt új tárlata a 200 éves múltra visszatekintő mecseki bányászatnak állít emléket. A kezdetek Mária Teréziáig nyúlnak vissza, de az igazi aranykort a főhercegek és grófok által alapított, számos privilégiummal rendelkező Első Duna Gőzhajózási Társaság (DGT) működése jelentette. A DGT - a hajóépítés és a folyami hajózás mellett - 1850-től száz éven át nagyipari módszerekkel termelte, forgalmazta és hasznosította a kokszolásra alkalmas (mint ilyen, az országban egyedülálló) mecseki szenet. Városnyi munkáskolóniákat építettek, és számos oktatási és szociális feladatot átvállaltak. Térképek, mentőkészülékek és "Süss-féle, Belházy rendszerű busszola" mutatja, hogy a társaság a kezdetektől őrizte az iparág jellegzetes használati eszközeit, dokumentumait.

A háború után a DGT egységei az 51 százalékban szovjet tulajdonú MESZHART-hoz kerültek. A következő időszak a széncsata, a 300 százalékos komlói termelésnövekedés és az Aki másnak palát ás (1955) típusú játékfilmek jegyében telt. Ugyanekkor a Kővágószőlős határában kutakodó első hazai uránbányászati vállalatot Bauxitbánya Vállalat fedőnévvel hozták létre. A szénhidrogének térnyerése, a világpiaci viszonyok megváltozása végül betette a kaput. 1989-től felbomlott a hazai szénpiac, és megkezdődött a mecseki bányák felszámolása. A végjáték utolsó nyolc évében (2000-ig) 13 aknát, 2 külfejtést és 13 meddőhányót szüntettek meg, és 7500 ember vesztette el a munkáját.

A bányászat nemcsak embert próbáló munka, hanem közösségi életforma is volt - tanú a dalárdaalapító okirat, a lövészegyleti díj és egyéb relikviák. A kolóniák saját egészségügyi ellátással és iskolákkal rendelkeztek, a könyveket, tanszereket a fenntartó vállalat finanszírozta. A mélyművelésű bányák bezárásával eltűnt egy sajátos, a régió fejlődését alapvetően meghatározó szubkultúra - kár, hogy sem Pécsnek, sem a soproni központnak nem ért meg egy molinót és pár száz szórólapot, hogy a kulturális főváros több ezer látogatója közül néhány ide is eltaláljon.

Orosz Ildikó

Nyitva tartás: november 1-jétől március 31-ig keddtől vasárnapig 10.00-16.00; április 1-jétől október 31-ig keddtől vasárnapig 10.00-18.00; belépő: 500 Ft, nyugdíjas, diák: 300 Ft

Fotók: Göndör Péter

A cikk és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2010/50).

Tovább olvasom