elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2018. január 15., hétfő

"Hagyjuk őket játszani békében vagy harcban" – Interjú Jesztl József játékpedagógussal

Aki szeret társasozni, annak a gondolkodása rugalmasabbá, nyitottabbá válik. Az élmény megerősíti a gyereket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó. A játék olyan készségeket is felszínre hoz, melyek a hagyományos oktatási rendszerben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerek közösségben elfoglalt helyére. Interjú Jesztl Józseffel, a hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakjával többek között arról, hogy ki az a playworker.

A hazai társasjáték-kultúra óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi években. Nálunk is van már Év Társasjátéka-díj, országos bajnokság, különféle események. Mit adhat a társas az iskolában, az élményen túl?
Jesztl József: A játék jól körülhatárolt, saját szabályai és törvényszerűségei szerint működő univerzum, amelyben a gyerekek kockázat nélkül kipróbálhatják, amit a világról éppen gondolnak. Maga a játék ad visszajelzést arról, hogy ez működik-e. Védett közeg, tehát a gyereknek nem kell félnie attól, hogy rossz döntése miatt a való világban veszély fenyegeti. Alapbölcsesség a tanulásról, hogy „mondd el, és elfelejtem”; „mutasd meg, és megjegyzem”; „engedd, hogy csináljam, és megértem”. Utóbbira kiválóan alkalmas a játék. Aktivizálja azokat a passzív ismereteket, amelyeket a hagyományos oktatási rendszer kínál.
Jesztl József: "Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát" Fotók: Túry Gergely
Az iskolában általában az lesz sikeres, aki szorgalmas, tanul és megcsinálja a leckét. A modern társasjátékokban azonban, ahogy az életben is, sokféle sikeres stratégia létezik. Sikeres lehet például az, akinek jó a taktikai érzéke, és ügyesen észreveszi a lehetőségeket. De szerepe lehet ezen felül a meggyőző erőnek, a kockázatvállalásnak és az intuíciónak – számos olyan készségnek, amit az iskola nem feltétlenül díjaz. Ugyanakkor fontos, hogy a játék az iskolába bekerülve is megmaradjon játéknak. Ahogy a jó mesét sem kezdjük el a végén megmagyarázni, kicsontozni, a játékot is hagyni kell magában hatni.

Mondana példát olyan játékra, amit gyakran használ, és fontos készségeket lehet benne kipróbálni?
A közoktatásban a mai napig egy szó sem esik a pénzkezelésről. Leérettségizhet valaki úgy, hogy fogalma sincs, mi az a megtakarítás, betét, licit vagy tőzsde. Aztán csodálkozunk, hogy rosszul gazdálkodik, rossz befektetések mellett dönt. A Medici (a képen balra) régi kedves játékom, amely szórakoztatóan és társasági módon szól a pénzkezelésről. Középkori környezetben, három kereskedői napon próbálunk meg javakat vásárolni ötféle termékből. A cél, hogy minden nap végén értékes rakománnyal legyen tele a hajónk, és egy-egy terméktípusból mi vigyünk el többet, mert a játék a monopolhelyzetet is díjazza.

Sokszor vesszük elő a For Sale-t is. Ebben mindenki azonos pénzösszeggel indul, először körlicit formájában ingatlanokat vásárolunk, majd a második körben vaklicitben megpróbáljuk ezeket visszaváltani pénzre, de nem tudjuk, ki mekkora ingatlant tesz be. Néhány parti után a gyerekek maguktól jönnek rá, hogyan oszthatják be a pénzüket, és tehetnek szert nagyobb nyereségre. Sőt akár ki is szoríthatják egymást a licitálás lehetőségéből, ami agresszív stratégia, de van létjogosultsága.

Ma már tudnak izgalmasak lenni az új fejlesztésű kvízjátékok is, amelyekben régen kizárólag a jó memória számított.
Fauna például az állatok világába kalauzol. Feljön egy kártya, mondjuk a vörös panda, és ennek jellemzőit – hol él, mit eszik, mekkora a súlya, a hossza – kell minél pontosabban megmondani. Sorban megyünk, egyszerre mindenki csak egy adatot tippelhet, ami annál többet ér, minél pontosabb. Megbecsülhetünk olyan jellemzőt is, amivel más már próbálkozott. Tehát nem az nyeri agyon magát, aki mindent tud, hanem sikeres lehet az is, aki okosan méri fel a többiek képességeit. Az iskolában általában büntetik, ha mások tudása alapján próbálunk információkat szerezni, holott az életben ez hasznos készség. Ráadásul, mivel több körön át masszírozzuk a vörös pandát, jó eséllyel tanulunk is róla valamit. A magyar változat jelenleg hiánycikk, de akár házilag is elkészíthető. Egy csomó játékhoz nem kell semmiféle kellék, a mechanizmus átültethető – egyebek mellett ebben segíthet a játékpedagógus. A Pictionary vagy a Tabu akár étteremben, a blokkokon is játszható.
Nem vitás, hogy játszani jó. De nem tűnik ettől még unalmasabbnak a hagyományos tanulás?
Ellenkezőleg, azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek motivációs spirálba kerülnek. A gondolkodásuk rugalmasabbá, nyitottabbá válik, órán is nagyobb kedvvel oldanak meg komplex feladatokat. A mai társasok bonyolultak, el kell sajátítani a szabályokat, megérteni a törvényszerűségeket, fél óráig, óráig vagy tovább komoly szellemi erőfeszítést kell tenni. De az élmény megerősíti a gyerekeket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó.

A játék sokszor felszínre hoz olyan készségeket, amelyek a hagyományos oktatási környezetben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerekek közösségben elfoglalt helyére is. Volt egy kissrácom, aki 7-8. osztályban fizikailag fejletlenebb volt a társainál. Külsőre negyedikesnek nézett ki, de belül sok tekintetben a többiek előtt járt. Azáltal, hogy jól vette észre a helyzeteket és ügyesen nyilvánult meg a társasjátékokban, idővel megemelkedett a státusa. Kiérdemelte a társaitól a Babyface Killer becenevet. Márpedig aki ilyen nevet kap, annak már nem adnak többé tockost a folyosón.
Jesztl József
A hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakja. Országszerte segített játékokat, társasjátékokat meghonosítani az iskolákban. A Tudor Alapítvány munkatársaként részt vett alternatív oktatási programok kidolgozásában, pedagógusok játékismereti képzésében és hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozásában. A Soteria Alapítványnál pszichiátriai betegek körében használta sikerrel a játékokat. Privát kollekciója félezer társasból áll. Jelenleg a gyermekvédelemben dolgozik.
Rengeteg jó játék több száz- vagy ezeréves múltra tekint vissza, például a sakk, a dáma, a go vagy a backgammon. Mi hívta életre a modern társasjátékokat?
A pénzkezeléssel kapcsolatos játékok az 1800-as évek végétől jelentek meg, amiben fontos szerepe volt annak, hogy a pénz elkezdett önálló életet élni. A második világháború után kettéhasadt a piac. A fejlesztésben élen járó németeknél – érhető okokból – nem voltak kedveltek a háborús játékok, így az ott népszerűek szerepe, hogy befolyást szerezzünk, kereskedjünk, alkudozzunk, akciópontokat kezeljünk. Amerikában hosszú ideig megmaradtak a háborús játékok, amelyekben általában két haderő küzd egymással, és a győzelem a jó haditerven és a kockadobásokon múlik – a magas szerencsefaktor miatt nevezik ezeket néha „Ameritrashnek”, azaz amerikai szemétnek. Ami egyébként nem jelenti, hogy ne kellene a véletlenre épülő játékokat is tanítanunk a gyerekeknek, hiszen azokon keresztül tudnak megítélni valószínűségeket. Kiváló példa a backgammon, amiről sokan nem tudják, hogy sorozatban játsszuk, és az győz, aki ügyesebb a nyerési esélyek latolgatásában.

De visszatérve a modern játékokhoz: 1979-től óriási lökést adott a fejlesztésnek a német Spiel des Jahres, az Év Játéka-díj, amelynek ma már számos alkategóriája van. Az úgynevezett gémer játékoknál erősen gondolkozunk, komoly matematikai feladatokat oldunk meg, sokfelé kell beosztani az erőforrásainkat. A családi játékok átláthatóbb mechanizmusokkal, rövidebb idő alatt nyújtják ugyanazt az élményt, ezért legkönnyebben ezek költözhetnek be a napközibe vagy a tehetséggondozásba. Melléjük oda lehet tenni néhány gémer játékot, már a felsős korosztályban.
Egyre több iskolában használnak játékokat, ugyanakkor a rosszul bemutatott játék rossz élményt is okozhat. Hogyan lehet ezt elkerülni?
Alapvető, hogy a játék ne legyen kötelező, ne váljék tantárggyá, és véletlenül se jusson eszébe senkinek leosztályozni. A Szovjetunióban a kötelező sakkoktatás világklasszisokat termelt ki, de senki sem szól a sakk áldozatairól, akik egy életre megutálták az egészet. A játékpedagógus külön szakma, jó lenne, ha minden iskolában megjelenhetne, hogy utat mutasson a pedagógusoknak. Nem kell azon aggódni, fejleszt-e a játék. Manapság óriási a nyomás a pedagógusokon, de a szülőkön is, hogy állandóan „fejlesszék” a gyerekeket. Holott leginkább arra volna szükség, hogy hagyjuk őket játszani békében, vagy harcban.
Ehhez képest sok szülő járatja öt-hat különórára a kisgyerekét, és lassan már születésnap sincs animátor, vagyis hivatásos foglalkoztató nélkül.
Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát. Angolszász országokban régóta létezik az úgynevezett playworkerek képzése pedagógusok és önkéntesek számára. Nálunk most a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány indított ilyet. A playworker – szemben az animátor jó szándékú buzgalmával – csupán megteremti a játék lehetőségét, klímáját, aztán hagyja, hogy a gyerekek feltalálják magukat. Jelen van, felelősséget vállal, de csak vészhelyzetben avatkozik közbe. Játékértő ember. Léteznek játszóházak, ahol önmagukban semmire se jó textilek, szivacsok, labdák, lécek, deszkák találhatók, ezekből a gyerekek spontán építenek bunkert, kalyibát.

Nálunk elítélik azt a pedagógust, aki csak úgy begurít egy labdát a gyerekek közé. Holott ezzel a gesztussal máris döntések sorozata elé állítja a társaságot: ki kell találni, mit játsszanak, hogyan, ki milyen szerepet vállaljon. Érdemes mindenkinek végiggondolnia, mi volt gyerekkora kedvenc játéka. Kimutatták, hogy a legmaradandóbb élményekben szinte soha nem szerepel felnőtt. A táblás játékoknál is higgyünk abban, hogy a gyerek szeret játszani, legközelebb is lesz kedve hozzá, és indirekt módon okul belőle.
Orosz Ildikó

Az interjú szerkesztett változata a HVG Extra Pszichológia magazinban (2015/2.) és a hvg.hu-n jelent meg. Fotók: Túry Gergely (1, 3)

2018. január 5., péntek

Ordítva, toporzékolva – A hisztériáról

Idegesítő műbalhé, teátrális kiborulás, manipulatív nagyjelenet. Gyerek a csap alatt. A hétköznapi értelemben használatos hisztéria fogalma merőben más, mint a Freud karrierjét megalapozó, a múlt századfordulón virágzó neurózisfajta. Kapcsolódási pontok azért vannak, de ezek méhen kívül keresendők.
Bár van némi konszenzus arról, hogy a hétköznapokban mit nevezünk hisztériának, jelentősek az egyéni különbségek. A populáris felfogás szerint a hiszti valamely tetszetős tárgy megszerzésére vagy kívánatos viselkedés elérésére irányuló toporzékolás, ridiküllel hadonászás. Más olvasatban egy csendesnek ígérkező vasárnap estét hazavágó, ajtócsapkodással tagolt többfelvonásos nagyjelenet, mely az unalomig ismert témákat variálja. Létezik minden látható ok nélküli, illetve ún. apróság által katalizált kiborulás, jogos féltékenységi dráma és indokolatlan munkahelyi cirkusz. Egyesek úgy vélik, hogy a hiszti összefügg a női ciklussal, a menstruáció közeledtének, meglétének vagy épp elmaradásának, a szexuális kielégítetlenségnek vagy éppenséggel a terhességnek a legbiztosabb jele.

Padlón, színpadon
A hiszti fontos eleme a teatralitás (vö. nagy tragika/komika/hisztérika), célja az odafigyelés kiprovokálása. "Mostantól fogva hisztizni fogok, sikítozni és földhöz verni magam, hogy gyere és elvigyél, hogy ne legyek oly magam" - énekelte egykor a Rés együttes, és valóban: a hiszti sokszor eszköz, és már az ezzel való fenyegetőzés is hatásos lehet. Ehhez persze szükség van a másik fél hathatós együttműködésére is.
"Általában úgy gondolok a feleségemre, mint aki meglehetősen hisztérikus, de igazság szerint az általa konstruált jelenetekben nekem is fontos szerep jut - mondja N., kisgyerekes apuka. - Engem egyszerre idegesít az igazságtalan és időben indokolatlanul hosszú túlcsordulás, ami nem feltétlenül kapcsolódik az adott helyzethez, lehet éppenséggel egy aznapi vagy régebb óta halmozódó frusztráció eredménye. Ugyanakkor szánom is őt, mert látom, hogy tényleg szenved. Van ezekben a hisztikben valami rizikó, valami hazardírozás, ott a lehetőség, hogy akárhogyan is végződhet. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy egyetemista a vizsgán: átmegyek, nem megyek?"

Előfordul, hogy a hisztéria magányosan, négy fal között játszódik, ám egy fiktív vagy vágyott közönség többnyire ekkor is jelen van: "Hároméves koromtól kezdve minden születésnapomon ünnepélyesen meg kellett ígérnem, hogy kinövöm a hisztit. (Lásd Kölyköd voltam című keretes írásunkat.) Csak így kaptam meg a tortát - mondja T., harmincas egyedülálló nő. A négy testvér közül mindig is ő volt a hisztis. - Hat gyertya volt a tortán, amikor közöltem, hogy többet ezt nem tudom megígérni, inkább a torta se kell. Kamaszkoromban egyszer kiráztam a levetett nadrágom, és nem volt benne a fél pár zoknim. Keresni kezdtem, de nem volt sehol. Egyre jobban behergeltem magam, hogy nincs meg, és senki sem segít. Apámnak bedurrant az agya, és úgy megvert, hogy összepisáltam magam. Ma is úgy érzem, képtelen vagyok tenni ezek ellen a rohamok ellen, de már megtanultam együtt élni velük. Nem szeretem mások előtt lejáratni magam, ha tudom, hogy közeleg, igyekszem hazarohanni és magamra zárni az ajtót. Nemigen vagyok magamnál, bőgök pár órát, a végén a földön kötök ki. Általában akkor jön elő, ha a véletlen folytán vagy valaki más hibájából nem valósul meg, amire nagyon számítok. Ha úgy érzem, az akaratom masszív falakba ütközik. Ilyenkor totálisan kiborulok. Nem kispályázom, nem nyavalygok folyamatosan minden hülyeségen. Eliotnak van egy Hisztéria című verse, szépen leírja, hogy ilyenkor elindul valami, és egy idő után már nem lehet abbahagyni. Olyan, mint valami fiziológiai folyamat. Szerintem annak lehetnek ilyesféle hisztériás rohamai, akinek határozott elképzelése van arról, milyen a világ, aztán, ha néha kiderül, hogy mégsem olyan, akkor úgy érzi, itt a vég. Ilyenkor leginkább mégis arra vágyok, hogy valaki odajöjjön, átöleljen, és azt mondja: minden megoldódik."
"A hétköznapi értelemben vett hisztéria egyfajta regresszív állapot, olyan problémakezelési mód, amelyben az egyén tehetetlennek érzi magát, és egy kisgyerekhez hasonlóan a környezetétől várja a megoldást" - mondja Hódi Ágnes pszichológus, az EGO Klinika munkatársa, hangsúlyozva, hogy ez az állapot semmivel sem gyakoribb a nőknél, mint a férfiaknál.

Nemtelen indulat
Jóllehet a hisztéria a hétköznapokban a nők érzelmi hullámveréseit minősítő, degradáló fogalom, nyilvánvaló, hogy a kontrollvesztéssel járó, figyelemfelkeltő és olykor manipulatív indulatkitörés legalább olyan gyakori a férfiaknál is. Csak épp az ő esetükben ezt dührohamnak hívják, és az eltérő társadalmi szerepelvárások miatt többnyire más formában jelentkezik. Míg a nők többsége a feszültséget sírással, verbális agresszióval vagy önmaga ellen irányuló destrukcióval vezeti le, addig a férfiaknál a másfajta szocializáció miatt nemritkán kifelé irányul az agresszió. Nem véletlen, hogy a nem kellően maszkulin férfiúi heveskedésre a környezet azonnal rásüti a többszörösen pejoratívnak szánt férfihiszti bélyegét. Bár egyes nők szerint a férfihiszti kifejezetten pozitív, kitüntető jelenség, amennyiben jobb egy puffogó férfi, mint kettőt kapni a szemünk alá, a társadalom mégis úgy tartja, hogy egy ivarérett férfi amúgy emberesen engedje ki a gőzt.
"Apám szemében az érzelmekkel kapcsolatos legszimplább, legjózanabb hangon kezdeményezett beszélgetés is azonnal hisztinek minősült. Miközben én tökéletesen higgadt maradtam, apám torkaszakadtából üvöltött, hogy hagyjam abba a hisztit - mondja egy negyvenes nő. - Persze az öcsém is magáévá tette ezt a hisztidefiníciót. Ehhez képest ő gyerekkorunkban ollókat vágott hozzám, vagy felemelte a széket, rám irányította a lábait, úgy rohant felém. Szerencse, hogy pilincka voltam, pont befértem a szék négy lába közé, amikor teljes erőből a falba csapódott. Felnőttként is könnyen elveszti a fejét, a legártalmatlanabb megjegyzésen megsértődik, csapkod, elköltözéssel fenyegeti a gyereke anyját. Mindez az ő szótárában nem minősül hisztinek."

Annak, hogy a hisztéria rajtaragadt a nőkön, történelmi-társadalmi okai vannak. Már az ókorban tudni vélték, hogy a nőknél itt-ott fellépő különféle fájdalmak és rejtélyes testi tünetek hátterében a méh (görögül hystera) rendellenes mozgása áll. Az egyiptomiak szerint ha egy nő sokáig nem szül gyereket, a méhe vándorolni kezd a testén belül. Az így kialakuló betegségek a kósza méh rendes helyére való visszacsalogatásával gyógyíthatók. A felfogás, miszerint "a hisztéria Próteusz, mely ezer formában mutatkozik meg, ám egyetlen formába sem foglalható bele", évszázadokig tartotta magát. A 19. század utolsó harmadában újjáéledt a hisztériakutatás, először a négyezer beteg, őrült és a társadalom peremére szorult nő menhelyéül szolgáló párizsi Salpetriére tébolydában. Az azilum orvosa, a neurológia atyjának tekintett Charcot nevezetes "keddi előadásain" nemcsak a korabeli nemzetközi orvostársadalom, de a művészvilág krémje is megfordult, hogy megcsodálja a már-már színpadi körülmények között prezentált hisztériás betegeket. (Lásd Méhvándorlás című keretes írásunkat.) Charcot "amfiteátrumában" Freud is gyűjtött tapasztalatokat, s ezeket hazatérése után szerette volna megosztani bécsi orvoskollégáival, ám elképzelése, miszerint a hisztéria férfiaknál is előfordulhat, merev ellenállásba ütközött. Idegorvosként eleinte elektroterápiával kísérletezett, aztán áttért a hipnózisra, és egy darabig együtt dolgozott Josef Breuerrel, Bécs egyik legtekintélyesebb háziorvosával, a hisztéria korabeli gurujával. 1895-ben adták ki közös könyvüket Tanulmányok a hisztériáról címmel. A két orvos útjai később elváltak, de jelképesen ennek a műnek a megjelenésétől datálódik a pszichoanalízis kezdete.
Aranykor
Freud egyedül vitte tovább az ún. konverziós hisztéria elméletét. E szerint a hisztéria valamely múltbeli lelki konfliktus lenyomata, amely védekezésképpen elfojtás alá (a tudattalanba) kerül, ám a későbbiekben szimbolikus testi tünetek formájában jelentkezik. Ilyen lehet például valamely végtag megbénulása, látás- vagy hallászavar, "undor"-érzés, képtelenség az evésre, ivásra. A tünetek eredetét sokáig hipnózisban igyekeztek feltárni, és az újabb átélés révén megszüntetni. Később Freud felhagyott a hipnózissal, és a szabad asszociációk, az álomfejtés és a pszichoanalízis segítségével igyekezett kezelni a betegséget, amelynek kialakulásában igen fontos szerepet tulajdonított a gyerekkorban elszenvedett, elsősorban szexuális természetű traumáknak.

Charcot a Blanche nevű "hisztériás nőbetegen" hipnózist hajt végre a Salpêtrière kórházban
(Pierre Aristide festménye, 1887)
A múlt századelőn valósággal hemzsegtek a hisztériás betegek, kiváltképp a nők. A korszellemre jellemző Csáth Géza Pucciniről írott tanulmánya, amelyben többek közt azt is megállapítja, hogy az olasz zeneszerző "számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet, és akik egymást szuggerálják. Van benne (Pucciniban) is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?"
Méhvándorlás 
Charcot elkülönítette a hisztériát az epilepsziától és az elmebaj más formáitól. A betegséget hírhedt fotósorozatban is rögzítette, amelyről Georges Didi-Huberman A hisztéria feltalálása című tanulmányában így ír: "Minden megtalálható itt: a pózok, a sikolyok, a krízisek, a szenvedélyes testtartások (...), a keresztre feszülések, azeksztázisok, a delírium megannyi pozitúrája. Mintha mindent összegyűjtöttek volna, a fényképezés szituációja ugyanis eszményi módon kikristályosította a hisztéria fantazmája és a tudás fantazmája közti szövetséget. Kölcsönös vonzás létesült a hisztéria képeire sóvárgó orvosok meg a hisztériások között, akik, orvosaikkal teljes egyetértésben, teatralizálták a tulajdon testüket. Így vált a hisztéria gyógykezelése színjátékká, a hisztéria föltalálásává. Sőt a kezelés titokban valamiféle művészetnek hitte magát, mely egészen közel áll a színházhoz meg a festészethez."
Hódi Ágnes szerint összetett társadalmi és kultúrtörténeti okokkal magyarázható, hogy a századelőn a hisztéria elsősorban női betegségnek számított. Hozzájárult ehhez, hogy a női szexualitás tabu volt, és bizonyos értelemben maga a pszichoanalitikus szituáció (női páciens fekszik egy díványon, a fejénél egy férfi analitikus) is "kedvezett" a témának. Nem valószínű, hogy az akkor hisztériásnak mondott betegeket ma ugyanígy diagnosztizálnák.
"A pszichiátriai értelemben vett hisztéria, illetve hisztériás tünetegyüttes ma is létező jelenség, igaz, olykor más kórképekbe, például a pánikbetegségbe ágyazottan" - mondja Hódi Ágnes. Legjellemzőbb formája ma is a klasszikus konverziós hisztéria, vagyis a lelki eredetű problémák testibe fordítása. A pszichoszomatikus eredetű betegségekkel szemben ugyanakkor fontos különbség, hogy míg ezeknél valódi szervi elváltozás mutatható ki (például gyomorfekély, szívelégtelenség), addig a hisztéria esetében organikus problémára nem derül fény, ám a beteg mégis szenved a tartós vagy hullámokban jelentkező tünetektől: erős szívdobogásra, érzékszervi zavarokra, verejtékezésre, fejfájásra, végtagbénulásra panaszkodik, "gombóc" van a torkában.
"Ragályos"
A hisztériát kiválthatja valamilyen trauma, de megkülönböztetnek hisztrionikus személyiség-típust is, amelynél a hisztéria nem egy állapot, hanem a személyiségfejlődés vonulatába illeszkedik. A klasszikus ok - Freud nyomán - az ödipális konfliktus megoldatlansága. "Bár a személyiségfejlődésről és magáról a hisztériáról való tudásunk, valamint a kezelési technika az idők során sokat gazdagodott, a századfordulón leírt esetek pszichodinamikája ma is követhető, és a következtetések a mai betegek kezelésében is hasznosíthatóak" - mondja Hódi Ágnes. Az analitikus terápiában a tudattalan okok feltárása és újraátélése vezethet gyógyuláshoz, a kognitív terápia pedig a beteg számára is ijesztő tünetek enyhítésében hatékony.
Ami a mindennapi hiszti "kezelését" illeti, az impulzió közismerten ragályos, könnyen átterjed a környezetre. De nem használ, ha mindkét fél bevonódik a jelenetbe: jó, ha legalább az egyikük képes megőrizni a realitásérzékét. A szakember ugyanakkor hangsúlyozza, hogy léteznek olyan párkapcsolatok, amelyeknél az időről időre hasonló forgatókönyv szerint lejátszódó közös jeleneteknek fontos feszültséglevezető vagy egyéb, az érzelmeket és a kapcsolatot életben tartó funkciója lehet. Az is előfordul, hogy a látszólagos protestálás ellenére egy családon belül kimondatlan konszenzus alakul ki a hisztis családtag tolerálására. Ilyenkor a felek valamiképp profitálnak az áldatlannak tűnő helyzetből, és valójában nem akarnak véget vetni neki. A külső segítség, a terápia akkor lehet hasznos, ha a részvevők képtelenek elviselni a fennálló helyzetet, mivel az érzelmi befektetés és a veszteség meghaladja a tudattalan nyereséget.
A hétköznapi értelemben vett hiszti és a hisztéria mint neurózis között vannak kapcsolódási pontok - ilyen a kontrollvesztéssel járó indulatiság, a színpadiasság, a figyelemfelhívó szándék és az életkori jellegzetességek -, de "nem minden rovar bogár": jelenetet rendezni nem kizárólag a hisztériás betegek tudnak. Egy biztos: a makacs sztereotípiák ellenére a hisztériások között épp annyi a férfi, mint a nő.
ILMA 
"A 19. században a hisztéria orvosi fogalma és társadalmi jelentései szövevényesen összefonódtak. A hisztéria orvosi-pszichiátriai fogalmát áthatotta a nők természetéről, a női testről és deviáns viselkedésről kialakított hétköznapi gondolkodás. Az elmebetegségről kiadott korabeli tankönyvek nem győzték hangsúlyozni a női testi folyamatoknak a női elmére és erkölcsökre kifejtett mérhetetlen hatását" - írja egy tanulmányában Lafferton Emese, aki a hisztériabetegség megkonstruálásának folyamatát Ilma példájával, az egyik legelső, hazai folyóiratban publikált hisztériaesettel szemlélteti: 
Lippán született 1860-ban, 16 gyermekes családban. Hároméves korától kezdve 16 évig zárdában élt, majd megszökött, és önálló életet teremtett magának egy olyan világban, ahol a nők lehetőségei igen szűk keretek közé voltak szorítva. Ilma férfiruhát öltött, okmányokat hamisított, hogy munkát vállalhasson, később kisstílű tolvajként és csalóként tartotta fenn magát Pesten, és nyíltan kimutatta vonzódását a nők iránt. Többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel, míg végül fennakadt a pszichiátria hálóján. 1885-ben törvényszéki esetként került Laufenauer Károly pszichiáterhez. Az állapotáról készített orvosi leírás a hisztéria szokásos testi és neurológiai szimptómáit (melyek közt megtaláljuk a gyakori rohamokat, ájulásokat, fejfájást, rángatózást, reflex- és érzékelési zavarokat) vegyíti a nő deviáns viselkedését illusztráló példákkal. Ilma nem a kezelésre szoruló, szerencsétlen betegként jelenik meg, hanem mint nyughatatlan, álmatlan, hazug nő, egy leszbikus, aki állandóan azt lesi, miként lépjen tiltott területre. Laufenauer megkonstruálja az ideges és kontrollálhatatlan nő képét. Orvosi gondolkodása és leírása társadalmi jelentésekkel és értékrenddel átitatott. Ilma kalandos élete a medikalizált deviancia pszichiátriai "regényévé" válik. Mai szociológiai-szociálpszichológiai szemszögből tekintve azt mondanánk: éppen deviáns életmódja tette lehetővé IIma számára, hogy önálló életet és anyagi függetlenséget vívjon ki magának.(Lafferton Emese A magántébolydától az egyetemi klinikáig. A magyar pszichiátria történetének vázlata európai kontextusban, 1850-1908 című cikke alapján)

POLITIKAI HISZTÉRIA

Bibó István A német hisztéria okai és története című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy a háború szempontjából a gazdasági érdekellentétek, ideológiai, faji konfliktusok másodlagosak a politikumhoz és annak tömeglélektani hatásához képest. Bibó egy adott politikai közösség működési zavarát társadalom-lélektani jelenségként kezelte, és a politikai egyensúly állapotából való kizökkenésként, vagyis politikai vagy közösségi hisztériaként értelmezte. "A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösség valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata..., melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja." Ilyenkor - a hisztérikus személyhez hasonlóan - a közösség elszakad a realitástól, önértékelése bizonytalan, képtelen arra, hogy "bajainak és kudarcainak az okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja".

Kölyköd voltam

Külön figyelmet érdemel a gyerekkori hisztéria. Egy gyereknél még kialakulóban van az indulati szabályozás, ezért természetes, hogy időnként fülét-farkát elereszti olyankor, amikor egy felnőtt - jó esetben - valamilyen operatív megoldáson gondolkozna. Ugyanakkor a gyerekek még nem képesek szétválasztani a testi és lelki folyamataikat, differenciálatlan világukban minden érzelmi reakció azonnal testibe fordul. Ez nem feltétlenül jelent betegséget. A csecsemő például erős szorongáskor elalszik, a 8-10 éves gyerekek pedig kiváltképp "szomatizálnak": szorongásaik, félelmeik fejfájásban, hasfájásban és más tünetekben jelentkezhetnek. Sokat segíthet a szülő, ha megadja a gyerek lelkének, ami jár: tudatosítja benne, hogy adott esetben nem azért hányt, mert beteg, hanem azért, mert nagyon izgult.
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2005/21.)
Ezt a cikkemet az azóta elhunyt Lust Iván a Psychoanalysis.hu-n méltatta:

Lust IvánMéhvándorlás. Hisztéria a Magyar Narancsban

(Psychoanalysis.hu 2005. június)


A hisztéria azon kevés pszichoanalitikus fogalmak egyike, amelyik hétköznapi nyelvünk és gondolkodásunk részévé vált. Igaz, a hisztis feleség vagy gyerek és a pszichodinamikai értelemben vett hisztériás tünetek között csak részleges az átfedés.

Ez csak hiszti, mondjuk gyakran. Hisztériás, állapítjuk meg valakiről. Mindezek a köznapi beszédben negatív, lebecsülő kifejezések. A változékony, gyakran fenyegető, végül mégis szervi elváltozások nélkülinek bizonyuló tünetegyüttes az orvosokat is évszázadok óta bosszantja. A szóhasználat a betegágynál is megőrzött valamit ebből a zavarból és ingerültségből – a hisztériát ma sem mindig veszik komolyan az egészségügyben, a hisztériás beteg bajai “csak” pszichések, mintegy indokolatlanul vonják magukra a figyelmet és törődést, amit a “valódi” – értsd súlyos testi- betegeknek jár.

A Magyar Narancs 2005.május 26-i számában a Pszicho+mód rovatban Orosz Ildikó kitűnő cikkét közli hisztéria tárgykörben. A hétköznapi tudatban élő hiszti-felfogást korrekten veti egybe a hisztéria lélektani felfogásával, sőt, egy rövid keretes írásban az egyén és a közösség hisztériás állapotainak összehasonlítására is sor kerül. A kényes témát Bibó Istvánnak a politikai hisztériáról írt munkája nyomán mintegy 200 szóban foglalja össze, kiválóan.

A pszichopatológiai és pszichoanalízis-történeti vonatkozásokban Hódi Ágnes pszichoanalitikus kandidátus szakszerű és tárgyilagos megjegyzései igazítanak el. Egy másik keretes írásban Lafferton Emese remek pszichiátriatörténeti cikkét idézi Ilmáról, a kiegyezés táján született magyar hiszterikáról. Laufenauer professzor betegének kalandos élete Lafferton szerint a medikalizált deviancia pszichiátriai “regényévé”vált.

A cikk néhány feszesen fogalmazott bekezdésben a hisztériának női betegségként való közkeletű felfogását is megfelelő szociálpszichológiai és kultúrtörténeti elemzésnek veti alá.

A hisztis gyerek, a hisztériás feleség és a tehetetlenség miatt politikai hisztériába hulló közösségek problémáinak közös nevezőre hozása a hisztéria fogalma alatt szép munka. A hazai sajtóban igazi ritkaság egy pszichológiai téma ilyen pontos, informatív, a színvonaltalan viccelődést elkerülő, sőt, azt magát is elemzés tárgyává tevő megközelítés. És mindezt úgy, hogy közben a “narancsos” hangvétel is megmarad.
Lust Iván

2018. január 3., szerda

Matt a sakknagyúrnak – Berg Judit: Alma – A sötét birodalom; Rumini a Fényvizeken

Az már eleve figyelemre méltó, ha a legnépszerűbb meseírónk összehajol minden idők legjobb női sakkozójával, és a két Judit, Berg és Polgár elénk tesz egy ifjúsági sakkregényt. Kaland, izgalom, bölcselkedés és sakkfeladványok – ilyen még tényleg nincs a rohamosan táguló gyerekkönyv-univerzumban.
Pedig sakkozni ma már sokkal coolabb, mint húsz-harminc éve, és ez részben épp a versenyzésből hátrébb lépő, a játék népszerűsítése felé forduló Polgár lányoknak köszönhető. Írtak már könyvet Tandorival közösen, iskolai oktatási programokban vesznek részt, és megafesztiválokon örömsakkoznak.
Az alaphelyzet legalább olyan ősi, mint maga a játék: Alma kiskamasz lány, aki egy hétköznap délután, három másik sráccal együtt átkerül egy ismeretlen világba. Rá kell jönniük e különös dimenzió működési elveire, meg kell fejteniük a talányait, és ki kell jutniuk belőle. Míg a felnőttek körében virágkorát éli a szabadulószobák és szerepjátékok műfaja, addig egy mai gyerek számára továbbra is a kétnapos osztálykirándulás jelenti a csapatépítés netovábbját – ehhez képest Dharma úr birodalmában életveszélybe kerülni, kiállni az együttműködés, a bátorság és a leleményesség próbáját, maga a gyönyörűség.
Bár a csapatból csak Anna sakkozik, a többiek képességeire is szükség van. A feladványokat az egylépéses mattoktól a trükkösebbekig Polgár Zsófi készítette, míg az utolsó nagy csata Judit Anand elleni, 1999-es győzelmét képezi le. Ezzel együtt az élményhez és az olvasáshoz egyáltalán nincs szükség sakktudásra – határozottabb szerkesztésre viszont lett volna. Bár a szándék az „életben semmi sem fekete vagy fehér” üzenet közvetítésére respektálható, ám a regényvégi fordulat mégis kissé kényszeredetten hat. Az első könyves Bernát Barbara fametszetszerű, dinamikus textúrájú illusztrációi bátran mernek tisztán fekete-fehérek lenni, és határozottan vonzóvá teszik a könyvet. Nem véletlen, hogy azóta egy kortárs olvasásnépszerűsítő iskolai program, a Betűfaló is beemelte a regényt az ajánlott olvasmányok közé, és tanítási segédanyagot is készített hozzá.
Ehhez képest azt hihetnénk, hogy Rumini-ügyben nincs új a nap alatt: minden furmányos kaland megvolt, a tengereket ától cettig bejárta a Szélkirálynő, és a varázskütyük terén sem várható újítás. Voltaképp így is van, a Rumini a Fényvizeken szám szerint a hetedik kötet, amelyben kevés személyi és tárgyi meglepetés ér – a műfaji játéknak köszönhetően mégis az egyik legszórakoztatóbb kötetet vehetjük kézbe. Berg Judit sikerszerzőként fontosnak tartja, hogy a gyerekeket bevezesse a különböző műfajokba: írt már dráma és napló formájú Ruminit, most pedig egy levélregényben tereli össze eddigi szereplőit.
Miközben a régi egérarcok Sajtos Rozitól Szkander Bobon át Balikóig keresztül-kasul leveleznek egymással, kibontakoznak a megelőző kötetekből úgymond „kimaradt” részek és néhány új epizód. Az akcióról a reflexióra helyeződik a hangsúly, a többféleképp elmesélt kalandok nem csupán a valóság sokféle értelmezhetőségére, de a kortárs kommentkultúrára is reflektálnak, habár itt nem elektronikus, hanem hagyományos sirály- és palackpostás mailek repkednek.
A leveleket pandúrsági jegyzőkönyvek és újságcikkek egészítik ki, melyekben az 5–12 évesek számára befogadható módon érintjük a szövegromlás, a szövegek szándékos manipulálása, sőt a médiaetika kérdéseit is. Miután Egérváros szurikátamegszállása után az Egérvárosi Hírmondó bejelenti névváltozását Szurikáta Szócsőre, komolyan azt várjuk, hogy a pockok mindjárt elefántléptékű stadiont avatnak. Kapunk némi csillagászati továbbképzést a nap járásáról, régi és új parabogarak, fabatkák, prizmanók és hangpiócák sürögnek – a „hivatalos” Rumini-illusztrátor, Kálmán Anna rajzaival. Az egyetlen, olvasói szempontból kifogásolható eljárás, hogy ehhez a könyvhöz – az eddigiekkel ellentétben – feltétlenül ismerni kell a megelőző hatot.
Alma – A sötét birodalom, Ecovit, 2013, 269 oldal, 3360 Ft
Rumini a Fényvizeken, Pagony, 2013, 317 oldal, 2990 Ft


Orosz Ildikó
A cikk a magyarnarancs.hu-n jelent meg (2014. május 14.)

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.