Itt a HVG Extra: A Nő magazin legfrissebb, nyári száma (2022/2.), amelyben Ónodi Eszterrel beszélgetek – nem először, és remélem, nem is utoljára.
A Katona József Színház megújulásra mindig kész művésze a napokban debütált musicalszínészként a Szegedi Szabadtéri Játékok óriás színpadán, a Chicagóban, melyben övé az egyik főszerep. Velma Kellyt, a gátlástalan lokáldívát játssza – akit az Oscar-díjas filmben Catherine Zeta-Jones –, partnerei pedig Nagy Ervin (Billy Flynn) és Czakó Julianna (Roxie).
Az énekes-táncos szerep kihívásairól beszélgettem vele, valamint arról, hogy mit tesz testi-szellemi frisseségének megőrzéséért – a lapszám témája ugyanis a természetes szépség, minden oldalról körüljárva.
Nemzeti intézmény, szekértáborok felett álló közös nevező, gyerekkori idol. Halász Judit október 7-én ünnepelte 76. születésnapját. Három éve ilyenkor az utolsó simításokat végeztük Nem születtem varázslónak című önéletrajzi könyvén. Azoknak a generációknak, akik az ő lemezein cseperedtek, a felnőtté válás egyik mutatója rájönni:
Halász Judit nem csupán a mindennapjainkat átszövő, kedves dalaink előadója,
de csodás színésznő, akit a színpadon és a filmvásznon is legendás szerepekben láthatunk a mai napig.
Szeretjük
és ismerni véljük, de valójában keveset tudunk róla, hiszen a nyilvánosság előtt
rendkívül szemérmes, vallja, hogy az ember életében lennie kell egy helynek,
ahová visszavonulhat, egy ajtónak, amit magára csukhat. Ezért is volt nagy öröm számomra, hogy a Park Kiadó felkérésére együtt dolgozhattam Jutkával önéletrajzi könyvén, amelyben minden addiginál közelebb engedi magához az érdeklődőket.
Feltárul a
gyerekkora, édesanyjához fűződő kapcsolata, díjugrató lovas karrierje, és
számtalan anekdota a Vígszínház berkeiből, amelynek több mint ötven éve a tagja. Őszintén
– de azt a bizonyos ajtót nem sarkig tárva – vall anyaságról, nagymamaságról, betegségéről. Felidéz egy sor mulatságos és megható történetet a gyerekekről,
akik negyven éve kitartóan várják a koncertek után.
Halász Jutkával a Libri Allee közönségtalálkozón 2015 novemberében (Fotó: Göndör Péter)
Kiderül, ki volt Karakán. Miért ordította le a kisművésznő fejét Latinovics
Zoltán? Mitől felejti el olykor még a Micimackónak is a szövegét? Hogyan készíti a
nevezetes zöld levest? És hogyan csodálkozott rá egyszer egy kislány, hogy
Jutka néni tényleg létezik.
Mi az,
hogy. Negyveneseket megszégyenítően aktív, játszik a színházban – például az Audiencia című kortárs brit darabban a főszerepet, II. Erzsébet angol királynőt –, és hétvégente
koncertezik. Az autója, amelyet mindig maga vezet, szinte már magától eltalál az ország legtávolabbi szegleteibe. Nem született varázslónak, mégis az lett.
Boldog születésnapot, Jutka!
Orosz Ildikó
Néhány olvasói vélemény a moly.hu-n:
Ez a könyv pont olyan, mint a művésznő: kedves, érdekes, megható és néha vicces is. Olyan „halászjutkás” ❤
*
Történetek szerepekről, színházról, zenéről, dalokról, gyermekversekről, koncertekről. Kedves olvasmány. Megerősít abban, hogy a sorsunkat gyakran nem mi irányítjuk, a dolgok csak úgy megtörténnek velünk méghozzá úgy, ahogyan lenniük kell, hogy valami értékes születhessen.
*
Olyan, mint a színésznő: elegáns, finoman távolságtartó. (...) Nem celebkönyv.
*
Számomra, aki tényleg ismeretlen ismerősként kezdtem róla/tőle olvasni, élményt jelentett a könyv. Mindenről szó esik egészen onnan, amikor ő még kislány volt addig, hogy hívják a nagymamát (amúgy pont nem, mert az unokáknak is csak Jutka). Színházi, filmes, tévéjátékos, koncertes, albumos kulisszatitkok és persze rengeteg dal: olvasmányos, érdekes, mesélős stílusban.
*
Recenzió a Criticai Lapok folyóiratból:
Varga Kinga: Halász Judit és a memoár
Halász Judit – Orosz Ildikó: Nem születtem varázslónak
Criticai Lapok, 2015/7-8.
Olyan gazdag, sokrétű és összetett színészi/előadói pálya számbavételekor, mint amilyen Halász Judité is, nem könnyű megtalálni a módját annak, hogy a hangsúlyok a megfelelő helyre kerüljenek, s a rengeteg adat, a sokféle közelítésmód és sziporkázó ötletlehetőség ne oltsa ki egymást. A létrejött mű, a 285 oldalas, egyes szám első személyben írott szöveg minden csapdát elkerült, könnyen olvasható, kedves, informatív olvasmány, képekkel illusztrálva, vers- és dalszövegekkel kiegészítve. Méghozzá úgy, hogy egy jó humorú, rendkívüli műveltséggel és bölcsességgel rendelkező művészt, színésznőt, megzenésített versek éneklésével műfajt teremtő előadót rajzol meg, akinek hangja tisztán és őszintén szól, s valami különlegeset szólaltat meg a világból, ami úgy hat a gyerekekre, hogy feltehetően később, felnőttként sem tudják majd elfelejteni. A könyv ugyanakkor megmutatja az embert is, aki lényeglátó, nem szereti a túlbonyolítottságot, s könnyen foglal össze elsőre nehéznek tűnő dolgokat. Aki tapasztalatait végiggondolja, és levonja belőlük a racionális következtetést. Mindezzel együtt magáról nem árul el sokat, nem érzeleg, élete eseményeiről, pályája fordulópontjairól tényszerűen és pontosan beszél, mert jellemző rá az általa fontosnak tartott erény, a szemérmesség. Az elmondottakból, a stílusból (mely maga az ember) mégis csak feltárul sok minden, és ez Orosz Ildikó, a kérdező, a szerzőtárs munkáját dicséri, aki nagy beleérző képességgel szólaltatja meg partnerét.
A Park Kiadó Halász Judit-könyve a marketing (az eladhatóság felépítése), a műfaj (két szerzős memoár) és a kultusz (ember és színésznő/előadó kettőssége) szempontjából egyaránt izgalmas és profi vállalkozás.
Marketing
Év végén jelent meg, bemutatóját stílszerűen Halász Judit anyaszínházában, a Vígben tartották. Közvetlenül az ajándékozási láz előtt dobták piacra, hogy a hagyományos novemberi és decemberi vígszínházi Halász Judit-koncertek után az előtérben elhelyezett CD- és DVD pultról, illetve a könyvesboltok polcairól könnyen beszerezhető és ajándékként a fa alá tehető legyen. Borítóján Halász Judit mosolygós, állát összekulcsolt kezeire támasztó mellképe, a szerző neve (Orosz Ildikó), a cím (Halász Judit), az alcím (Nem születtem varázslónak), illetve felső-indexben Radnóti Miklós-idézet, a hátsó borítón két ajánlás Bródy Jánostól és Lukács Sándortól, a belső borítón pedig gyerekrajz: „Szeretünk Jutka néni!” címzéssel. Az egyenként is figyelemfelkeltő elemek együtt zsúfoltság benyomását keltik, azonban megfelelnek az eladhatóság követelményének, a könyv tehát egy bestseller külső jegyeit hordozza magán. Ez a sokféleség, a mindent együtt láttatni akarás a tartalomban már – szerencsésen – nem köszön vissza, a külcsín betölti küldetését: csalogat és felkelti a várakozásokat, hogy azokat később a belbecs beteljesítse.
Műfaj
A műfaj memoárként, visszaemlékezésként meghatározható, hiszen egyes szám első személyben elmesél egy élettörténetet, melynek hitelességét a különböző időszakokból, magánéletből és a pályát megörökítő felvételekből két fényképblokk erősíti. Érdekessége, hogy interjúhelyzetből született, vagyis a kérdező, Orosz Ildikó, a szerzőpáros egyike és a válaszoló, Halász Judit, a másik szerző– ahogy az a könyvbemutatón kiderült – beszélgetések sorozatával hozta létre azt a szöveget, mely a szerkesztéssel kapott végső elrendezettséget, formát. Kollaboratív memoárról van tehát szó, ahol az elbeszélő és/vagy elbeszélt én közvetítőn keresztül született meg, de nyilvánvalóan közös ellenőrzések és javaslatok figyelembe vételével. Nem hagyományos értelemben vett beszélgető könyv, mert az élőszóban elhangzott kérdések hiányoznak, azokat a kronológia és a tematika által tagolt alfejezetek és címszavak helyettesítik. Itt, a szerkesztésben, a dalszövegek és versidézetek elhelyezésében érhető tetten ténylegesen a kérdező Orosz Ildikó szerepe, de természetesen a könyv minden egyes szavában ott van ő is, hiszen partnere szavait és ezen keresztül személyiségét érzékenyen, mint egy áteresztő membrán adja vissza.
Kultusz
A memoár műfajának önmagában is magas szinten megfelelő írás izgalmas elemzési lehetőség a Halász Judit-kultusz szempontjából is. A kötet tudatosan játszik rá erre a kultuszra, ezt bizonyítja a könyvborító és a címválasztás is: Halász Judit mosolygós, aranyszőkén csillogó haja a képen és az általa énekelt Bródy János-dal címe a kötet címeként – „Nem születtem varázslónak” ‒ egyszerre hordozzák a kultuszépítő és a kultuszromboló szándékot. Rávilágítanak arra, hogyan is működik ez a kultusz. Ha nem született varázslónak Halász Judit, akkor ez azt jelenti, hogy ember, de mégis csak varázslóvá vált, ugye? A hátsó borítón szereplő Bródy János-idézet is a kötetben elhangzó három, éppen a kultusz problémáját boncolgató történet egyikét emeli ki, melyben egy kisgyerek nem akar hinni a szemének, amikor Halász Juditot közelről látja, és ezt a Mikulás létezésére is bizonyítéknak tekinti. A másik két történettel közös, hogy a kisgyerek a számára megnevezhetetlen csodát, varázslatot testközelben látva, személyes kontaktusba lépve, kommunikálhatva vele, a döbbenettől valami elvont transzállapotot él át, ahogy a vágyott, elképzelt és a valós találkozik. A különbség annyi, hogy az első történetben a ráismerés pillanata szándékos utánajárás következménye, a kisgyerek Halász Juditot a koncert után megkeresi, míg a másik két esetben az előadóval magánhelyzetben kapcsolatba kerülő gyerek döbben rá arra, hogy tulajdonképpen kivel is beszélget, s ekkor áll elő ez a köztes tudatállapot.
Ezek a történetek az elbeszélő, tehát Halász Judit interpretálásában jelennek meg, aki ezt a hatást művészként létrehozni képes. Az önelemző helyzetekben ez is egy kettősség, mert ő maga is rácsodálkozik erre a hatásra, ahogy további két történetben is, melyek nem előadó-énjéhez, hanem színész-énjéhez kapcsolódnak. A Mirr-Murr mesék felolvasójaként és az Ismeretlen ismerős című film főszereplőjeként azonosították szerepével: az elsőben a tévé képernyőjén az esti mesében elaltatott kisgyereket hitték sajátjának, utóbbiban az egyedülálló színésznővel azonosították, aki örökbe fogad egy kisfiút, és végül kiteljesíti életét azzal, hogy gyerekeknek kezd el koncerteket adni. Nem mellesleg a filmet életbeli férje, Rózsa János rendezte. A könyv igyekszik tisztázni a valós és a színészi helyzeteket, de egyértelmű, hogy az összemosás és a szétválaszthatatlanság magából a működési mechanizmusból adódik. Valamennyi szándékoltság feltételezhető ezeknek a szituációknak az előállításában, de az is biztos, attól, hogy sikeres tévéműsorról és filmről van szó, azok elérték céljukat, és természetes módon vonták magukkal az azonosítást, ami abból adódott, hogy egymáshoz jelentésben közel eső dolgok (valóság és fikció) együtt kezdtek el értelmezési lehetőségeket adni, a nézők számára komoly jelentőséggel bírva.
Az olvasó, aki nagy valószínűséggel a kultusz fenntartásának cinkosa, hiszen Halász Judit az ő számára sem más, mint egy varázsló, esetleg megtorpan, ha a fentieket végiggondolja, mert fájónak érzi, hogy egykori énje, aki szorongva várakozott autogrammért az öltöző előtt, s aki kicsit azt remélte, hogy az egyes szám második személyű megszólítás a dalban csak neki szól, rájön, egy volt csak a nagyon sok közül, akivel lehetetlenség az aláírás meghitt pillanatán túl közelebbi viszonyt kialakítani, és aki generációnként – a tapasztalatok ezt mutatják – újratermelődik. De akinek a titkát, ha egyszer megírta vagy megsúgta Halász Juditnak, ő soha nem adja tovább, mert tudja, mekkora felelősséggel tartozik ezekért a rábízott titkokért.
Az elbeszélő, még ha próbált is korábban távolságot tartani a magáról önmaga kialakította képtől, itt azonosul vele, illetve ekkor derül ki: azonos vele. A könyv ebben a pillanatban a kultusz beteljesítőjévé válik, és az a kísérlet, hogy tisztázza az életműben az előadó által háttérbe szoruló színész helyzetét, egyszerűen feleslegessé válik.
A gyerektörténetekben kimeríthetetlen hagyománya van minden világok legjobbikának, ahol cukorka nő a fákon, pattogatott kukorica a földeken és fehércsoki-hegybe vájt barlanglakásokban lakhatunk, amelyek belméretét Rogán Antalt megszégyenítő egyszerűséggel, szimpla körbenyalogatással növelhetjük. Másfelől minden kisfiú életében eljön az idő, amikor az embervilág csodái másodlagos helyre szorulnak egy jól megtermett T. rexhez vagy apatoszauruszhoz képest. Ha e két témát összeborítjuk, ráadásul vicces beszélő neveket használva hosszú és veszélyes utazásra indítjuk hőseinket, elkerülhetetlen a siker.
Még akkor is, ha olyan újszerű, kevésbé populáris motívumok is fontos szerepet kapnak, mint a fogszuvasodás, illetve egy hírneves dinófogorvos kisállat, akitől hőseink az utazás végcéljaként megváltást, de legalább egy szép új fogsort remélnek. A gyerekponyvaregények térhódításának korában örülni lehet annak, hogy gyönyörűek Kecskés Judit rajzai, a tördelés és a tipo, és a mondatok is rendben vannak. Mondjuk, az, hogy közel kétszáz oldalon keresztül minden a zabálás körül forog (ráadásul ez egy készülő sorozat, a Zabaszauruszok első darabja), Európa legelhízottabb országában nem kifejezetten előremutató pedagógiai üzenet – és ezen az sem segít, hogy itt a rettegett ragadozófajok unortodox egyedeiről egymás után derül ki, hogy jámbor és bölcs vegetáriánusok, akik kizárólag padlizsánon meg banánon élnek. Nem tudom, hogy a 6–12 éves célközönség körében százból hány gyerek tud azonosulni a húsmegtagadással, nekem pont van egy megrögzött növényevő kiskorú a háztartásomban, aki rendkívüli önigazolást meríthet e műből. Ettől függetlenül azért igazán folyhatna itt egy kis vér.
Gyerekeknek komolyzenéről értőn és élvezetesen mesélni, ismeretet terjeszteni, ez szinte teljesen hiányzik ma a könyvkiadásból, a közszolgálati médiából, de még az emelt énekóraszámmal büszkélkedő közoktatásból is. Pedig (vagy épp ezért) reneszánszát éli a gyerekek zenei képzése, a legtöbb zeneiskolába óriási a túljelentkezés – annak ellenére, hogy a kötelező szolfézs, Kodály országában, ma is közutálatnak örvend. Ezért is értékes a Holnap Kiadó klasszikus zeneműveket mesés formában bemutató, CD-melléklettel érkező sorozata – még ha a széria jelen darabja kissé zavarba ejtő is.
Rövid (felnőtteknek szóló) bevezetést olvashatunk a Viktor Hartmann festményeire írott Muszorgszkij-műről, majd következik a kitalált-elképzelt mese, amely nyomokban zenetörténeti tényeket is tartalmaz: az orosz komponista előtt megjelenik festő barátjának szelleme, és végigkalauzolja posztumusz kiállításán (amely a valóságban a zeneművet inspirálta). Viktor szelleme és Mogyeszt a képek közt sétálgat, beszélget a keletkezési körülményeikről, jobbára kitalált, meglehetősen elvont és néhol kifejezetten nehezen követhető jelenetek, anekdoták formájában. Valóság és fikció összevegyítésénél meglepőbb, ahogy Szimonidesz Kovács Hajnalka visszaillusztrálja a „Hartmann-festmények nyomán írt Muszorgszkij-zenére írt Fodor-mesét”. Merész vállalkozás, ha létezik ugyanis zenemű, amelyhez még a laikus hallgató is az eredeti festményeket vizionálja (vagy legalábbis érdeklődik irántuk), akkor az éppen az Egy kiállítás képei. Ha sikerül felülemelkedni e furcsa rezonancián, akár szórakoztatónak is találhatjuk gyerekünkkel közösen előbányászni a netről a Csibék tánca vagy a Katakombák Hartmann-féle eredetijét, és összehasonlítani Szimonidesz egyébiránt roppantul tetszetős festményeivel, amelyek egyértelműen a könyv erősségét adják. A képek miatt akár 6 éves kortól ajánlható lenne, de a szöveg aligha megy át 10 év alatt.
(Holnap Kiadó, 2017, 56 oldal, 2900 Ft)
Dr. Stefanik Krisztina: Csillagbusz
Sokat hallunk arról, mennyi marhaság szerepel a „kötelezően választható” tankönyvekben, de legalább ilyen hosszú és keserves listát lehetne összeállítani mindabból, ami kimaradt belőlük. Az általános iskola 3. osztályos környezettankönyvében például az értelmi, látás-, hallás- és mozgássérült emberekről szóló száraz, tudományos passzusban egy árva szó sem esik az autizmusról (amely jogilag az ötödik elismert fogyatékosság). A Csillagbusz célja az 5–10 éves korosztályban az autizmus spektrumzavarral kapcsolatos ismeretek terjesztése, a megértés és az elfogadás elősegítése egy kedves, élményszerű, ugyanakkor szakmailag precíz képeskönyv formájában. A történet szerint új fiú, Misi érkezik az osztályba, akivel nehéz beszélgetni, zavarja a zaj, és nehezére esik követni az órát, ugyanakkor mindenkinél többet tud a buszokról és a rovarokról, ráadásul olyan jószívű, hogy az már túlzás. A nagy igazságérzettel rendelkező Dorkát először bosszantja, hogy nem tud kiigazodni rajta, aztán megtalálják egymással a közös hangot, összebarátkoznak, és végül a többiek is elfogadják Misit, akinek beilleszkedését szakember is segíti. Egyszerűen hangzik, de a valóságban piszok nehéz – viszont nem lehetetlen.
Vélhetően nem csupán a jó irányú érzékenyítést és az igényes kivitelt, de a kiadvány révén létrejött példás összefogást is értékelte a zsűri, amikor a kötetnek ítélte az Év Gyerekkönyve szavazáson az innováció kategória díját. Az ötletgazda és szervező Brokés Judit, a veszprémi AutiSpektrum Egyesület elnöke; a szerző a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar autizmus szakirányának vezetője, aki rendszeresen jelenik meg a médiában, és most a legkisebbeket is sikeresen megszólítja. Az illusztrációkra pedig napjaink legnépszerűbb „gyerekkönyvintézményét”, Bartos Erikát kérték fel, aki több egyetemi előadásra is beült, hogy minél hitelesebben rajzolhassa meg Misi különös, de nagyon szerethető világát. Minden alkotó karitatív módon dolgozott, a támogatók sora pedig hosszú, és ennek köszönhetően a mesekönyvetelvileg minden hazai könyvtárba, óvodába és iskolába sikerült térítésmentesen eljuttatni. Kereskedelmi forgalomba nem kerül, de önköltségi (nyomdai) áron bárki megrendelheti. (www.autispektrum.com, 2016, 76 oldal, 1200 Ft+postaköltség)
„Koncertezik, új
lemezt ír, szaunázik, hegyet mászik – magas fordulatszámon pörgő életébe
szervesen simul bele a várandósság. Épp
csak bemutatta az Ezeregy szefárd éjszaka című, trió formációban készült
albumot, de máris újabb lemezzel készül”, írtam a MOM Park magazinban, amikor az első kislányával várandós Palya Beával beszélgettem. A fotózáson videó is készült.
Gyerekként gyakran
álmodoztál a kert végi ribizlibokrok tövében arról, hogy énekes leszel. Hogyan
képzelted el ezt a pályát?
Palya Bea: A gyerekkori motivációm az öröm volt, a vágy, hogy
rezegtethetem a hangomat. Nem a színpad vonzott, az énekesi pályáról
elképzelésem sem volt. Hat-hét évesen bekerültem a Bagi Muharay Népi
Együttesbe, és a néptáncpróbákon hallott dalokba szerettem bele. Ez az öröm máig
megmaradt: húsz éve vagyok a pályán, de ugyanolyan lelkesedéssel tudok
rátekinteni egy-egy dalra, mint gyerekkoromban.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Az Egyszálének
lemezen van egy szám: a nagyapád, aki bőgős volt, elkezd egy nótát, amelybe
bekapcsolódsz. A régi felvétel megszakad, te fejezed be a dalt. A valóságban is
gyakran énekeltetek együtt?
Inkább én énekeltem neki, ő pedig meghallgatott. Neki
elsősorban a magyar nótakincs volt a fejében, nekem ez akkoriban még kevésbé.
Ehhez el kellett mennem erdélyi, moldvai népzene-gyűjtő utakra, népzenei
táborokba. Ma is sajnálom, hogy alig énekeltünk közösen. Pedig ennél a számnál
is annyira evidens volt, hogy egyszerre vesszük a levegőt, egyformán csináljuk
a nyújtásokat, díszítéseket. Nem kellett többször felvenni a számot a
stúdióban, elsőre tökéletes lett.
A népzene mellett
mást is hallgattál gyerekként?
Zenei mindenevő voltam: odaültem a Sokol rádiónk mellé, és mindent
megjegyeztem, néha le is írtam egy-egy sort. Társaságban ma is alapvető humorforrás,
amikor előállok Zoltán Erika meg Csepregi Éva slágerekkel. Nagy kedvencem volt
Whitney Houston és Michael Jackson, aki 1982-ben, amikor mi itthon egészen
másfajta popzenét hallgattunk, megcsinálta a Thrillert.
Sokféle tradícióból,
magyar, cigány, bolgár, török, arab, zsidó népdalokból táplálkozol. Mi az, amit
megérint ezekben?
Ezek a dalok nagyon sok lelken és torkon átmentek, mire egy
közösség egészére érvényessé érlelődtek. Azt a sort például, hogy „Annyi bánat
a szívemen, / Kétrét hajlott az egeken”, mindenki a saját életére tudta
alkalmazni. Addig senki nem nyitotta ki a száját, amíg nem volt miért. Én is
így tanultam énekelni: előbb volt a szándék, hogy dalban fejezzem ki, ami belül
mocorog, és erre jött rá később a zenei grammatika, a mesterség. Amikor
kazettáról hallgatom Simon Ferenc Józsefnét, első virtuális mesteremet, aki a
moldvai imában azt énekli: „Aludjál el Istennek báránya, / Szeretetből jöttél
erre a világra”, akkor látom magam előtt, ahogy közben bölcsőt ringat.
A
népdalok mindig valamire valók: születés, felnőtté válás, házasság, anyaság,
halál kísérői. Ezek az alapvető rítusok most is léteznek, csak nincs meg a
közös dalkincs a kimondásukra. Pedig szerintem a mai individualizmus mellett
borzasztóan erős az egyénben a közösséghez tartozás vágya. Ennek a kettősségnek
a feloldására kiválóan alkalmas a zene. Engem az izgat igazán, és persze
kihívás elé is az állít, hogy a hagyományból merítsek, de közben a saját
személyes tartalmaimat is kifejezhessem.
Idén harmadszor volt a
kapolcsi Művészetek Völgyében egyhetes Palya-udvar zenével, tánccal,
beszélgetésekkel, a közönség bevonásával. Itt mutattátok be az Ezeregy szefárd
éjszaka albumot.
Ez a lemez élő koncertfelvételekből állt össze, a trióban társaim
Bolya Mátyás kobzos, citerás és Dés András ütős. A szefárd zene igazi kincsesbánya,
a Spanyolországból menekülő zsidóság zenéje keveredett görög, török, bolgár dallamokkal.
Az anyag apropó volt új, saját számok írására is. Korábban az elérhetetlen szerelemről,
a fájdalomról énekeltem, most megjelennek a klasszikus női témák: önátadás a
szerelemben, esküvő, altatók – mindez a Kelet minden bujaságával,
fűszerességével. A témáim azzal párhuzamosan változtak, ahogy én is
megállapodtam: párkapcsolatban élek, gyermeket várok.
Tavaly óta létezik
jótékonysági árverés is Kapolcson. Honnan jött az ötlet?
Sok fellépőruhám van, amelyek néhány alkalom után elfáradnak,
emellett rengeteg ajándékot kapok. Jó érzés, hogy ilyen sokan szeretnek, de nem
tudok hová tenni ennyi holmit. Így született meg az árverés ötlete. Ez egy
nagyon vidám esemény, sokat bohóckodunk. Kapolcsra persze nem a leggazdagabb
réteg jár, de sok kicsi sokra megy. A kedvezményezettek közt van a Tánceánia
művészetterápiás egyesület, a súlyos beteg gyermekek kívánságait teljesítő
Csodalámpa Alapítvány, és mások.
A Ribizliálom című
könyved egy 21. századi kalandornő külső és belső utazásainak dokumentuma,
ahogy egy kritikusod találóan fogalmazott. Tabukat nem ismerve mesélsz magadról,
a párkapcsolataidról, miközben lezársz egy életszakaszt. Hogyan viszonyulsz
hozzá egy év távlatából?
Örülök, hogy megírtam, bár néha átkozottul nehéz volt, és
egy ponton legszívesebben visszahívtam volna a kéziratot a nyomdából. De el
akartam engedni dolgokat, ehhez segített a könyv, és utána új életet tudtam kezdeni.
Megerősödött bennem az érzés, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen gazdag
az életem, ennyit nevettem, utaztam, ilyen sok barátom, élményem van tájakról,
emberekről, állatokról, zenékről. Szinte csak pozitív visszajelzést kaptam,
rájöttem, hogy azok a „titkok”, amiket megírtam, mindenkivel megesnek, nincs
miért szégyenkeznünk miattuk. Készül a folytatás, a Várandós napló, amely
jövőre jelenik meg.
Most, hogy ilyen
gömbölyű az életed, miként vélekedsz arról a művészetelméleti alapvetésről, hogy
„aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”?
Nehéz kérdés. Én eleve nem teszek különbséget művész és nem
művész közt – számomra művészet az is, ha valaki jól elkészít egy rizottót vagy
egy interjút, ez csak formailag különbözik attól, hogy én énekelek. Mindenkiben
rengeteg kreatív erő van, legfeljebb sok lepel takarja, amit le kell hántani.
A
másik, hogy szerintem a pokoljáró dívák, például Whitney Houston, Amy
Winehouse, Maria Callas, Josephine Baker, Amália Rodriguez számára általában nincs
élet a színpadon túl. Ezért az x-edik születésnapi nagykoncertjük után másnap,
egyedül halnak meg egy szállodai szobában. Én nem szeretnék belepusztulni az
alkotásba – igaz, jártam már a pokolban is. De aztán úgy döntöttem, hogy kiszállok,
megnézem, milyen az élet a zeneiparon túl. Évi 150 koncert után lejöttem a
színpadról és elmentem Mexikóba két hónapra, megtanulni lassítani. Ott tisztult
le bennem, hogy sokkal jobban érdekel a teljesség, a lényem integritása, mint a
színpadi csillogás pillanatszerű örömei.
Ezért mented meg
Weöres Sándor Psychéjét is? Az eredeti szövegben a 19. század eleji, kitalált költőnő
fiatalon meghal. A lemezeden egy csavarral sikerül boldogulnia az életben.
Így van. Sokat viaskodtam Weöres Sándorral, miért kellett „kivégeznie”
ezt a nőt, akit annyira közelállónak érzek magamhoz. Ezért másképp fejeztem be
a történetet. Hiszek abban, hogy képes vagyok úgy alakítani a környezetemet,
hogy otthonra leljek benne – és olyan emberekre, akik velem tartanak ezen az
úton. Hosszú és fáradságos munka, de megéri.
Idén őszre várható
még egy lemez, saját szerzésű altatódalokkal. Gondolom, a születendő kislányod
ihlette.
Az ötlet régi, mindig szerettem a népi altatókat, és tudtam,
hogy szeretnék majd írni hasonlókat. A várandóságom alatt aztán olyan ellenállhatatlan
inspirációfolyam indult meg bennem, hogy néha úgy érzem, mintha nem is belőlem
jönnének ezek a dalok. A tibeti misztériumokban, ha valaki meghal, a lelke egy
ideig kering, mielőtt átkerül a túlvilágra. Lélekvezető segíti, hogy ne
tévedjen el. Az elalvás olyan, mint egy kis halál, átlépünk az ébrenlétből egy
másik, ismeretlen világba. Ezt az átmenetet szeretném minél gyengédebbé,
bensőségesebbé tenni. A főszerep az énekhangé, amelyet néhány hangszeren
kísérek, például indiai tanpurán, vagy a legújabb kedvencemen, a szanszulán. Ez
egy kis pengetős hangszer, az afrikai kalimba fejlettebb változata. Finoman
megszólalnak hangtálak, szélharangok, gongok.
Jó értelemben használható lemez
lesz, az altatókat az anyák, apák is megtanulhatják. Nekem kislányom lesz, de a
környezetemben sok a fiú, úgyhogy készülnek robotos, űrlényes dalok, és nem
feledkeztem meg a nagyszülőkről sem: „Fordul a nagy idő kereke, / Alszik a
gyerekem gyereke”. Szeretném, ha a jövő évi koncertekre a közönség készülne egy
kicsit, tervezem, hogy ehhez feltöltök segédletet az internetre. Nagy élmény
lesz a dalokat együtt megszólaltatni, hiszen a közös éneklés óriási energiákat
mozgósít.
Orosz Ildikó
Palya Bea
1976-ban született. Falujában, Bagon a helyi hagyományőrző
egyesületben kezdett népzenét és néptáncot tanulni. Pesten járt gimnáziumba, az
ELTE néprajz szakán végzett. A kilencvenes években több formáció tagja: Zurgó,
Laokoón, Folkestra, Hólyagcirkusz Társulat. Szólókarrierjének első állomása az
Ágról-ágra (2003); meselemez az Álom-álom, kitalálom (2004). A Hangzó Helikon
sorozatban jelent meg Weöres Sándor: Psyché (2005). A francia kiadású Adieu les
complexes (2008) felkerült a World Music Charts Europe legjobb 20 világzenei
albuma közé. Az Egyszálének (2009) a capella lemez, az Én leszek a játékszered
(2010) régi idők slágereit dolgozza fel. Több formációja él, játszik szólóban,
duóban, trióban, rendszeres partnerei, szerzőtársai: Bolya Mátyás, Dés András,
Gryllus Samu, Szokolay Dongó Balázs. Önéletrajzi könyve: Ribizliálom (2011). A La Femme magazin beválasztotta
az 50 legbefolyásosabb magyar nő közé. Több mint félszáz országban
koncertezett, huzamos ideig élt Franciaországban, Hollandiában, Mexikóban.
Orosz Ildikó
Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban (2012. ősz), a videó a MOM Park weboldalán és az Egyéletstílus.hu portálon jelent meg.
Szöveg: Orosz Ildikó Fotó: Nánási Pál
Videó: Studinger András
Művészeti vezető: Novák András / Aevum
Smink: Horacsek Ági Styling: Záray Kata Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon
Hol születnek a zongorák? Nem kell mindjárt a hamburgi Steinway & Sonsig szaladni, elég kimenni Budafokra, ahol kisipari módszerekkel épülnek újjá az atomjaikra bontott hangszerek.
"Bolond hangszer: sír, nyerit és búg. / Fusson, akinek nincs bora, / Ez a fekete zongora" - könnyen lehet, hogy az Adyt megihlető hangszer ma is létezik, bár egyre kevesebben vállalkoznak a régi zongorák alapjaiban történő felújítására. "A hazai zongorapark nyolcvan százaléka századelős vagy azelőtti hangszer. A felújításra érdemes, művészi célra alkalmas régi darabok most értek meg a nagyobb szerkezeti javításokra, amelyek már nem kisipari, hanem gyári szintű munkák. Ilyen a hangolótőke, a húrláb, valamint a hangzó felület, vagyis a rezonáns javítása, cseréje, illetve a húrokat tartó öntvény, a ráma passzítása. Az ilyen, hangzást alapvetően befolyásoló munkákat ma Magyarországon már csak 5-6 ember képes elvégezni" - mondja Rónai Márton, aki nem véletlenül választotta mesteréül Fási Vilmos hangszerkészítőt.
Fotó: Orosz Ildikó
Fási apja a hírneves Lyra Rt. résztulajdonosa és üzemvezetője volt, a cég névjegye ma is sok zongorán megtalálható. "Apám 34 embert dolgoztatott, a műhely a Blaha Lujza tértől egész a Hársfa utcáig tartott" - mondja az öreg, míg az ősök bizakodva néznek le egy faliképről a zsúfolt műhelyre, amelyet teljesen kitölt egy romos Hansmann. Fási a hatvanas években a Hangszerkészítő és Javító Szövetkezetnél dolgozott, manufakturális módszerekkel készítettek és javítottak hangszereket a Csengery utcai zongorateremnek.
Minden márka és modell különböző
"Ez itt egy angol mechanikás zongora - csap a nem létező, vagyis leszedett húrok közé Fási Vilmos. - A ripliket belehelyezem a gyári sablonba, és ívesre gyalulom. Aztán cverkben ráenyvezem a rezonánsfenékre." Mielőtt végleg elvesznénk a német terminológia dzsungelében, megtudjuk: az angol mechanika a régebbi keletű bécsivel ellentétben a billentyű teljes felengedése nélkül teszi lehetővé egy hang újbóli megszólaltatását. Vagyis gyorsabb, feltéve, ha olyan műszaki állapotban van. A kérdéses zongora nincs olyanban, több hónapos felújítás vár rá. A raktárban található Bösendorfer földi maradványairól sem könnyű elképzelni, hogy egy 4 millió forint értékű, újszerű hangszer alapját jelentik.
Bontás előtt méretet vesznek a hangszerről, és csak a legszükségesebb beavatkozásokat végzik el. A kompatibilitás fogalma nem létezik: minden márka és modell különböző.
"Ennek a Hansmann-nak volt vagy harmincötféle modellje: bécsi mechanikás, angol mechanikás, pianínó, ezen belül rövid, hosszú, félhosszú" - sorolja Rónai. Gyerekkorában zongorázni tanult, de nem volt elégedett a szülei által vásárolt ősrégi francia pianínóval, úgyhogy kihívták Vili bácsit, aki rendbe tette. Ekkor szeretett bele a szétkapott zongorákba. Később elvégezte a Zeneakadémia hangszerkészítő szakát, s bár az ottani zongorajavító műhelyben világmárkás, viszonylag fiatal hangszerekkel találkozott, komoly javításokra nem volt lehetősége. Ezt részben mesterétől tanulta, részben folyamatosan képezi magát: gyári oktatófilmeket, vaskos katalógusokat böngész, külföldi anyagbeszerző útjain kisüzemeket látogat.
A legtöbb régi bútordarab Budapesten van. "A belvárosi kerületekben minden házban van legalább egy zongora, még az aranykornak számító húszas-harmincas évekből. Sokan úgy költöztek el, hogy ott hagyták, ma is az eredeti helyén áll. Nemritkán világháborús repeszeket találni bennük." A hangszereket nemcsak az idő, de a szakszerűtlen javítás is kikezdi. Az öntvénytörés például, amely a zongora egyetlen gyógyíthatatlan betegsége, sokszor nem anyagfáradás vagy anyaghiba, hanem helytelen generáljavítás következménye. A húrokat tartó öntvényt 12-20 tonna húzóerő feszíti, ezért hajszálpontosan kell lerögzíteni, különben elpattan, és hangolhatatlanná válik. A reménytelennek tűnő hangszerek újjáépítéséhez a szaktudás mellett kötélidegek kel-lenek. Amikor már ott legbelül is csaknem elpattan egy húr, Rónai szerint arra kell gondolni, hogy "a gyárban is ember alkotta a hangszert, törvények és szabályok alapján, tehát ugyanúgy meg lehet csinálni, ahogy akkor".
Rongylabdás dörgölés
A mester régivágású szakember, szerinte a modern, tartós poliészter bevonat soha nem lesz olyan, mint a lakkfelhordással, rongylabdás dörgöléssel készített magasfényű politúr, amely olyan minőségű, hogy egyszer a műhelybe beosonó macska nekiugrott a saját tükörképének. De tanítványa a hagyományos ismeretek mellett az újabb technológiákat is igyekszik elsajátítatni. Saját érdi műhelyében épp egy százéves angol mechanikás zongorához készít új rezonánst. Csak a faanyagot 5 hónapig kereste, eldugott hazai fatelepekről, részben pedig külföldről sikerült beszereznie. A vastagolást nagyipari asztalos végzi bérmunkában, ezután jön a szakipari munka. A hangzó felület kialakítása gyári domborzati térkép alapján történik, minden tizedmilliméter számít.
Néha semmi sem tudható a hangszer történetéről, máskor pontosan dokumentálható a sorsa. Emlékezetes például az a kétméteres, mahagóni Förster, amelyet a tulajdonos édesanyja vásárolt 1903-ban. Megvolt hozzá az eredeti német garancialevél, a zongorán pedig Kohn Albertnek, a magyarországi márkaképviselőnek a táblácskája. A zongorát 1944 telén elvitték az oroszok, és más holmikkal együtt kitették egy falusi udvarba. A tulaj élete kockáztatásával, ökrös szekérrel lopta vissza, majd ötven évvel később, teljes generáljavítás után magával vitte Svájcba.
Más a hangzásvilága
A régi hangszer nem csupán érzelmi kérdés: más a hangzásvilága, és ez még az állandó minőséget produkáló világmárkákra is igaz. A nyugat-európai gyárakban folyamatosan végzett nagyjavítások ára azonban egy új hangszerével vetekszik. Ennél még mindig olcsóbb a minőségi kisipari munka, amire bizonyság az a Bösendorfer, amely egy évig tartó felújítás után egy bécsi zongorateremben kötött ki, ahol kapásból kétszeres áron kínálták tovább. Ezzel együtt a gyári szintű munkák kisipari művelése megszállottság, megélni nem lehet belőle, és Fási szerint régen sem lehetett. A nagyban utazók számára jövedelmezőbb a hangszer-kereskedelem, a kisiparosok számára pedig az apróbb munkák, rutinjavítások és a hangolás. Rónainak például a zeneiskolák adnak munkát. "A 20-30 év alatt lejátszott, agyonstrapált szocreál pianínókat legalább annyira össze kell foltozni, hogy a napi feladatot ellássák. Sajnos rengeteg a rongálás, a gyerekeknek fogalmuk sincs, hogy ha poénból beleöntenek fél liter kakaót a zongorába, akkor két másodperc alatt 3-400 ezer forintos kárt okoznak."
Bár az olcsóbb távol-keleti hangszerek beáramlása nem hagyta érintetlenül a zongorapiacot, a szakmabeliek szerint mindig lesz egy olyan kör - és nem csupán a művészvilág krémje -, amely ragaszkodik a jó minőségű európai hangszerekhez. Ami a számos extra funkcióval bíró, alacsonyabb árfekvésű digitális zongorát illeti, ez nem rosszabb vagy jobb az akusztikusnál, de hangzásban és billentésben mindenképpen más. Szempont lehet az értékállóság is: a digitális hangszer értéke, mint minden műszaki cikké, előbb-utóbb nullára redukálódik, javítani nemigen lehet. Egy megfelelő karban tartott zongora 80-100 évig is működőképes – igaz, egyetlen fűtési szezon alatt is tönkretehető.
Orosz Ildikó
Piac
A hangszerészek csak annyiban pendülnek egy húron, hogy látatlanban nem szívesen mondanak árat. Kivéve a hangolást, ez 6000-8000 Ft, amiben néha a kisebb javítás, például a kalapácsnyélcsere is benne foglaltatik, ami magában 1000-2000 Ft/darab, a törött billentyű javítása 3000-4000 Ft, a mechanika beállítása 9000-16 000 Ft, a kalapácsfej-csiszolás: 15 000-40 000 Ft, a hangolószögcsere 50-70 000 Ft. A komplett külső politúrozás 100-150 000 Ft, de nemigen vállalják. A kereskedelmi forgalomban kapható új és használt hangszerek ára széles skálán zongorázik: márkától, modelltől, mérettől és műszaki állapottól függően néhány száz ezer forinttól milliókig terjed.
Újszerű "műkedvelő" Etűd, Belarusz, Ukrajna pianínók: 130-250 000 Ft
Újszerű Petrof, Rösler, Förster pianínók: 300-450 000 Ft
Új Petrof pianínó 700 000-2,7 millió Ft
Felújított Rösler zongora, 160 cm: 1,2 millió Ft
Jó állapotú Förster zongora, 155 cm: 1,6 millió Ft
Új Petrof zongora: 4-15 millió Ft
Használt Bösendorfer zongora, 200 cm: 4,2 millió Ft
6 éves Yamaha zongora, 200 cm: 4,6 millió Ft
Új Yamaha zongora, 275 cm: 22 millió Ft
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2005/6). Fotó: Orosz Ildikó (1)
A színpadon kislány,
nagyasszony, díva és dizőz. Rendezőként, koreográfusként intelligens, pimasz és
felkavaró. Egész művészete a határokról és a határok relativizálásáról szól:
arról, hogy nincs éles választóvonal színház és tánc, zene és képzőművészet, tragédia és bohózat, nő és férfi, szép és csúf, öreg és
fiatal, pillanatnyi és örökkévaló között. Bozsik Yvette ma már nem számít
botrányosnak, mint egykor, de tabukat továbbra sem ismer. Mint mondja, a
kortárs tánc a gátlások levetkőzése, saját határaink átlépése nélkül nem
működhet. Nem sokkal a Halál és a lányka bemutatója után beszélgettük vele.
Miért vetted elő ezt
a drámai zeneművet, és miért éppen most?
Régi szándékom volt, hogy koreográfiát készítsek Schubert
zenéjére. Ezzel párhuzamosan egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül,
amelyből éppen most kezdek kilábalni. Fél éve nem táncolok, komoly
vállsérüléssel és porckorongsérvvel küszködöm, ráadásul a nyáron kiújult a
pánikbetegségem. Olyan mélypontra jutottam, hogy először le is mondtam a
szeptemberi bemutatót. Amikor értesültem Pina Bausch haláláról, úgy döntöttem,
mégis megcsinálom a koreográfiát, és az ő emlékének ajánlom, hiszen a
példaképem volt.
Közben a társulaton belül is veszteség ért: meghalt közeli barátom,
Matatek Judit (a társulat vak táncosa,
akit Tímár Péter Vakvágányok című filmjéből is ismerhetünk – a szerk.)
Nekem a tánc, a munka mindig is egyfajta terápia volt. Ezzel a darabbal egy
időre kibeszéltem magamból a halál témáját, és nem csak szomorúan, hanem
játékosan, humorosan is. Hiszen betegség, a halál csak a mi kultúránkban tabu,
valójában az élet szerves része.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Mit jelentett
számodra Pina Bausch művészete? Azért is érdekel, hisz a nyolcvanas években a
külföldi kritika olykor Kelet-Európa Pina Bauschának nevezett.
Tényleg ezt mondták rólam? Nem tudtam – de örülök neki. Pina
Bausch elsősorban azt mutatta meg nekem, hogy a művészet az életből
táplálkozik. Különös érzékkel vegyített látszólag egymásnak ellentmondó,
valójában nagyon is emberi minőségeket: a szépség, a harmónia, a magány, a
humor és a dráma pillanatait. Valaki fagyit nyal, közben a háttérben leomlik
mögötte egy fal. Az élet is ilyen sokféle, csak mi akarjuk állandóan dobozokba
préselni a világot és önmagunkat. Holott mindenkiben ott rejlik egyszerre a
gyermek, a démon, az erős egyéniség, és a kiszolgáltatott lény.
Egyébként Pina
Bausch egyszer Párizsban megnézte a Kabaré című előadásomat. Utána bejött az
öltözőmbe, és azt mondta, nagyon bátor vagyok, és meghívott a Théâtre de la Ville-be, egy próbájára.
Mindig vágyam rá, hogy vele dolgozzak, de valahogy nem jött össze. Sok
nagyszerű külföldi és magyar alkotóval dolgoztam együtt, angol, francia, svájci
művészekkel, a Derevo Tanztheaterrel, de ezek az együttműködések valahogy
mindig engem találtak meg, én sosem mentem utánuk. Mindig is teljesnek éreztem
a magam munkáját – elvégre 18 éves koromtól kezdve a saját stílusomat művelem.
Tízévesen kerültél
fel a budapesti Balettintézetbe. Nem lehetett könnyű, hiszen attól kezdve csak
hétvégente járhattál haza.
Csak minden második hétvégén. Borzalmas volt, rengeteg
levelet írtam anyukámnak, és bele akartam ugrani a Dunába. Három éves koromtól
tanultam balettozni keresztapám indíttatására, aki balettmester. Egyértelmű
volt, hogy meg kell felelnem az elvárásoknak. Amikor aztán Árvay Gyurival
elkezdtünk performanszokat csinálni, még anyukám is kiborult, pedig ő igazán
nyitott személyiség. Nem értette, miért csúfítom el magam, miért zárkózom be
üvegdobozba a színpadon, stb. Apukám egyszer bejött a Szkéné Színházba és
jókora botrányt csinált, ki akart szabadítani az üvegdobozból. Végül úgy
kellett kikísérni a színházból… Ezt az eseményt egyébként bele is szőttem a
Lány, kertben című előadásba. A keresztapámnak sem volt könnyű feldolgoznia,
hogy nem lettem balerina. Bár a főiskola után táncoltam három évig
Csipkerózsikát az Operettszínházban, de az már kettős lét volt: éreztem, hogy
ez nem az én utam. Mára a családom elfogadta, amit csinálok, és büszkék rám,
ott vannak minden bemutatómon.
Ahhoz mit szóltak,
hogy a Lány, kertben című rendezésedben nagyon személyes családi konfliktusokat
is feltársz – igaz, részint humoros, groteszk formában? És benned milyen
folyamatok indultak el a darab kapcsán?
Számomra valóságos lelki pokoljárás volt a darab, amelyet
egyébként nem szokványos olvasópróbával kezdünk, hanem családállítással (pszichoterápiás módszer, melynek
segítségével feldolgozhatók a családból hozott konfliktusok – a szerk). Dr.
Angster Mária terapeuta vezetésével felállítottuk a saját családomat a színészekkel
közösen.
A szüleim viszont egyáltalán nem bántódtak meg a darab miatt.
Ellenkezőleg: az előadás inkább összehozta a családot. Közelebb kerültem
anyukámhoz, jobb lett a szüleim kapcsolata egymással, és a keresztapámmal is
többet találkozom azóta. A szüleim mindig különlegesek voltak, a lelkük mélyén
színházi emberek. Édesanyám amatőr színházi rendező volt, amellett, hogy a
Kossuth Rádió békés megyei tudósítója. Édesapám viszont húsipari
üzemmérnökként, APEH-revizorként sosem tudott művészként igazán kibontakozni,
pedig gyönyörűen énekel és táncol. Ahogy a darabban viszontlátta magát
„sztárként”, Szabó Győző alakításában, saját megvalósulatlan vágyait láthatta
beteljesülni.
Lány, kertben (katonajozsefszinhaz.hu)
Lázadó, provokatív
avantgárd művészből mainstream alkotóvá váltál. Megkaptad a legmagasabb
kitüntetéseket, tanszékvezető vagy a Magyar Táncművészeti Főiskolán, és tavaly
az Operába is meghívtak rendezni. Könnyebb így?
Alternatív, mainstream – nem szeretem ezeket a kategóriákat,
és nem foglalkozom velük. Amikor elkezdek csinálni egy darabot, a mai napig
ugyanolyan sebezhető vagyok, mint régen – sőt, talán még inkább. Azt szoktam
mondani, hogy fiatal felfedezettnek és idős mesternek legjobb lenni, mert akkor
lehet igazán jókat kísérletezni. A kettő közt levő időszak rettenetes, az
embernek állandóan bizonyítania kell. A díjak, elismerések nem védenek meg, sokan
még jobban támadnak miatta. Bizonyos szempontból persze könnyebb, hiszen
nagyobb a szakmai tapasztalatom, és van egy társulatom, aki érti a nyelvemet.
Másfelől azonban ez a közös nyelv folyamatos megújításra szorul, és ez nem is
olyan egyszerű.
Hogyan tudsz
megújulni?
Hiszek abban, hogy az életből kell töltekezni, ezért
állandóan nyitott szemmel járok. A téma az utcán hever, csak észre kell venni.
A társulatban szükségem van új emberekre, új inspirációkra. Egész életemben 100
százalékosan dolgoztam, próbákon épp úgy, mint előadáson, és eközben
számtalanszor előfordult, hogy saját magamat is meg tudtam lepni. Olyan
emberekkel szeretek együtt dolgozni, akik újra és újra képesek átlépni a saját
határaikat – egyénenként, és együtt, egy társulatként is. A célom egy olyan
társulat, amelyben nincsenek tabuk, és gátlások, és kölcsönösen inspirálni
tudjuk egymást. Ezért is dolgozom sok külföldivel: tavaly egy amerikai lány
volt nálunk, most egy portugál színész ösztöndíjjal, és több éve a társulat
tagja egy angol táncosnő. Egyszerre van szükségem színészekre és előadókra, nem
csak az a cél, hogy a táncosok szépen mozogjanak a színpadon.
Még ma is elég gyéren
találkozunk női koreográfusokkal, pláne rendezőkkel, neked sem volt könnyű
ilyen minőségben elfogadtatnod magadat a szakmában. Látsz ezen a téren
előrehaladást?
Hát, ha elmegyek egy Táncszövetségi ülésre, még most is
nagyon egyedül találom magam, a rendezők közt pedig végképp háttérbe vannak
szorítva a nők. Magyarországon még mindig az az a színházi elképzelés
elterjedt, hogy a rendező pontról-pontra megmondja a színészeknek, mit hogyan
csináljanak.
Én más módszerrel dolgozom, szeretem, ha jó hangulatúak a próbák,
és lehet nevetni. Nem úgy indulok neki, hogy elejétől a végéig tudom, mit
szeretnék: hagyom megtörténni a dolgokat. Egyszer megkérdezte tőlem egy
kritikus, miért van az, hogy nálam a színészek mindig olyan jó alakítást
nyújtanak. Nagyon egyszerű: azért, mert jó színészek. Csak én nem fojtom el
őket, hanem hagyom kibontakozni.
Improvizálhatnak is?
Persze, a darabjaim többsége rengeteg improvizációra épül.
Én rendezőként inkább koordinátori szerepet játszom, ha úgy látom sok, amit
csinálnak, finoman visszafogom őket. A próbákon úgy illesztem össze a bennem
élő képeket, mint egy kirakós darabkáit. Olykor még az előadás napján is
változtatok. Előfordul, hogy megcsinálok egy koreográfiát, aztán az egész zenét
lecserélem felette. A Holtodiglan koreográfiáját Vati Tamással végig Hitchcock
Pszichójának a zenéjére csináltuk, aztán az utolsó pillanatban megérkezett
Jean-Philippe Heritier zenéje, és lecseréltük rá. A koreográfia maradt, és
sokkal jobban működött. Olyan ez, mint egy játék, egy nagy játszóház.
Sokat rendezel, de egy ideje nem látunk a színpadon.
Körülbelül egy éve nem léptem fel közönség előtt, de ha
olyan fizikai-lelki állapotban leszek, és lesz olyan mondanivalóm, amellyel úgy
érzem, ki kell állnom a színpadra, akkor meg fogom tenni. A kisfiam születése
után 2-3 évig nem léptem fel. Amikor aztán visszatértem, bátrabb voltam, mint
előtte. Addig is, régóta tervezem egy olyan „rendezői változat” elkészítését,
amelybe az eddigi darabjaimból kimaradó részek kerülnének bele. Ennek, ha
minden jól megy, januárban lesz a bemutatója a Trafóban.
Orosz Ildikó
Életrajz
1968-ban született Szolnokon. 1988-ban diplomázott az Állami
Balettintézetben, de a klasszikus balett kereteit már ekkor szűkösnek érezte.
1984-ben Árvay György képzőművésszel megalakítják a Természetes Vészek
Kollektívát, és számos újszerű és megdöbbentő avantgárd produkciót hoznak
létre, amellyel jelentős nemzetközi hírnévre tesznek szert. 1992-ben önálló
alkotói útra lép, egy ideig Szegeden koreografál, majd 1993-tól leszerződik a
Katona József Színházhoz. Ugyanekkor létrehozza a Bozsik Yvette Társulatot,
amely kezdetben produkciós rendszerben, 1997-től önállóan működik. Koreográfiáinak többségében előkerül az identitáskeresés,
a férfi–nő viszony problematikussága. A posztmodern eklektika jegyében átszabja
a zene- és táncművészet klasszikusait (Egy faun délutánja, Traviata),
koreográfiát készít irodalmi művekből (Joseph K. szerelmei, János vitéz), vagy
épp egy zene inspirálja (Kabaré). Vonzódik a cirkusz világához, mert az egyszerre
több réteget szólít meg. Példaképei azok a híres táncos-koreográfus nők, akik
sokáig maradtak színpadon, például Martha Graham és Mary Wigman. Számos jeles
hazai és külföldi művésszel dolgozott együtt, például Halász Péterrel, Fischer
Ivánnal, Mészáros Mártával, Tímár Péterrel; John Lurie színész-zenésszel,
Diamanda Gallas énekesnővel. Több mint 20 díja közül néhány: Harangozó
Gyula-díj, Érdemes művész, Kossuth-díj, Lábán Rudolf-díj, és a Francia
Művészeti és Irodalmi Lovagrend.
Orosz Ildikó
Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg 2009 telén.
Fotó: Nánási Pál/MOM Park (1, 3), katonajozsefszinhaz.hu (2) Művészeti vezető: Novák András / Aevum Styling: Holdampf Linda Smink: Haide Hildegard Haj: Benke Éva
Azt mondják, Balsa a Tisza-túrák kedvelt állomása, különösen
azóta, hogy kialakították a Lónyai-csatornából leágazó János-tavi kikötőt.
Meglehet, bár én ötnél több vendéget még sosem láttam ezen a máskülönben (vagy
épp ezért) igen kellemes és nagyvonalú birtokon. A parton szürke gulya, a
felújításra szánt rozsdás orosz sétahajót kipányvázott kecskék őrzik, esküvői
pár próbálja becserkészni egy kattintás erejéig a szemlátomást embergyűlölő
pónit.
Normál áron kölcsönözhetők a vízi járművek, és a rönkjátszótérnek hála,
gyerekkel súlyosbítva is kényelmesen elfogyaszthatjuk a kiváló sült keszeget (Update: Az étterem azóta megszűnt, a vízi járműpark amortizálódott. A vad póni még megvan.).
Az utóbbi években nyíregyháziak egyre-másra újítanak fel nyaralónak az enyészet
útjára lépett házakat a faluban, amelynek ezenfelül van még egy nevezetessége:
az ötödik éve megrendezett, vicces nevű Szárnyas–Hal Fesztivál (az elnevezés elvileg arra utal, hogy szárnyas húsokat és halat lehet kapni).
Komphúzó verseny (Fotó: Göndör Péter)
A komphúzó verseny résztvevői kötéllel vontatják át a kenézlői
oldalról Balsára a kompot – részvétel elvileg csak cipőben, de gyakorlatilag meztélláb is (ahogy errefelé mondják). A leggyorsabb csapat díja egy rekesz sör. Az ibrányi tűzoltók nem találnak
felgyújtható kazlat, így a bemutatón be kell érnünk egy kisebb szénakupac látványos eloltásával. Vigaszul rögtönzött foam party következik: a mezőre
fecskendezett habban vígan hempereg a falu apraja-nagyja.
Bogrács, vattacukor,
lovagi torna és a vurstlibeli pofátlan lehúzás mellett egész nap 10 percenként
le-föl száll egy helikopter (ár: 16 ezer Ft/4 fő, tessék kérem sorban állni a tűző
napon, fülvédő nélkül). Az erős zaj ellenére sikert arat a nyugdíjasklub és a
helyi dalkör (ad notam Ó, miszter Alkohol), este szőrmentén fellép
Flour Mizu Tomi, s végül a Holdviola. "Jól kiválasztotta a Szilvike",
hangzik elégedetten a közönség soraiban, utalva a rendezvényt megálmodó ifjú
polgármester asszonyra, Somogyi Szilviára. Nagyszabású tűzijáték zárja a napot – a fecskéket és a gólyákat nem kérdezték meg.
Halász Judit önéletrajzi könyve, gyönyörű képekkel, megható és mulatságos történetekkel
Halász Judit – Orosz Ildikó: Nem születtem varázslónak
Megjelenés: 2015. november
Ár: 3500 Ft
keménytáblás védőborítóval
288 oldal, 32 oldal színes képpel
Részlet a könyvből:
Nem bántam meg. Azt hiszem, megérte. Annyi jó színész van a világon, de nagyon kevés olyan, akire az utcán ránevetnek a háromévesek, meg a szüleik, a nagyszüleik. Előfordul, hogy egy-egy kisgyerek felkéredzkedik a karomba, ad egy puszit, aztán megy is tovább a dolgára. Van néhány szerep, amit sajnálok, hogy nem játszhattam el, és úgy érzem, színészként sok minden maradt bennem. Ugyanakkor az a rengeteg kedvesség, amit kapok, kárpótol. A gyerekek szeretete, figyelme óriási érték.
Pályakezdő koromban Jancsi, akivel akkoriban, főiskolásként még csak sétálgatós viszonyban voltam, egyszer megkérdezte, miért akarok színész lenni. Első körben azt válaszoltam: mert élvezem. Az rendben, de mit szeretnék elmondani színészként az embereknek? Természetesen ezek a kérdések mindig foglalkoztatják a művészt meg a művészpalántákat, mindig keressük magunkban a válaszokat.
Én akkor azt feleltem, hogy szeretnék az embereknek örömöt szerezni. Az öröm nem csak azt jelenti, hogy megnevettetem a közönséget. Öröm minden olyan érzés és gondolat, amit a néző a színpadról kaphat, amivel gazdagodik, teljesebbé válik a világa. Vagy néha amitől egyszerűen csak lesz egy jó estéje.
Legutóbb, az Asszony a fronton kapcsán a legfőbb örömöt az jelentette, hogy eljött az előadásra néhány asszony Csákvárról. Ott, az Esterházy-kastélyban élte át Polcz Alaine – több más sorstársával együtt – a háborút, az orosz katonák erőszaktevését. A csákvári nők megvártak az egyik előadás után, és elmondták, hogy azóta tudnak emelt fővel járni, amióta a könyv és a színházi előadások révén mindez bekerült a köztudatba. Az örömnek tehát éppen úgy része a megkönnyebbülés, a szégyen alóli feloldozás, ezeknek az asszonyoknak a rehabilitálása.
Ma, ötven év színészi, előadói múlttal a hátam mögött sem szeretnék mást, mint örömöt szerezni az embereknek. Szeretném, ha érdekelné őket, amit csinálok, ha örülnének, amikor meglátnak.
A közönség szeretetét, bizalmát nem elég megszerezni, meg is kell tartani. Ha valakit megszeret a közönség, akkor ő ezekért az emberekért felelősséggel tartozik. Nem ringathatja magát abba a hamis illúzióba, hogy igen, én ezt megérdemeltem, nekem ez jár. „Felelősséggel tartozol, ha számít rád valaki”, írja Bródy A kisherceg egyik dalában. Én idővel egyre inkább éreztem ennek a felelősségnek a szépségét és súlyát.
Amikor nagymama lettem, többen megkérdezték, meddig akarom folytatni. A válasz egyszerű: amíg nekem és a közönségnek örömöt okoz. Amíg szükség van rám.
Halász Judit, Lévai Balázs és Orosz Ildikó a könyvbemutatón, a Vígszínházban
2015 november (Fotó: Szkárossy Zsuzsa/Park)
„Néha nem árt megállni, és végiggondolni, honnan hová jutottunk el. Mit valósítottunk meg a vágyainkból, terveinkből és mit nem. Én ezt eddig elmulasztottam. Most megpróbálom pótolni. Még sok olyan feladatom van, ami nagyon is érdekel, a világ és önmagam iránti kíváncsiságom nem csökken. Jó, hogy így van, mert az érdeklődés elmúltával megállíthatatlanul beköszönt az öregkor. És ha kimaradt valami? Hát talán majd egyszer…”
Halász Judit
„Igaz történetek az igazi Halász Juditról, aki egy tündér. Én ismerem őt személyesen. Tényleg ilyen. Lehet, hogy a Mikulás is létezik?”
Bródy János
„A hetvenes években Darvas Ivánnak versengtünk a kegyeiért Moliere színművében, aztán többször is a feleségem volt, miközben a fiamat kisgyerekként a nézőtéren is elvarázsolta. A titka egyszerű: generációk szívébe tudta belopni magát...”
Halász Judit (1942) Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Prima Primissima-díjas, mintegy harminc szakmai és közönségdíj kitüntetettje. 1965 óta a Vígszínház színművésze, negyven film és számtalan tévéjáték szereplője. Közel harminc zenés és prózai lemeze jelent meg. Ifjúsági válogatott díjugrató lovas is volt.
Orosz Ildikó (1975) Budapesten élő újságíró, szerkesztő, fordító, kommunikációs szakember. Antistigma-díjas, Zsigmond Márta-médiadíjas. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik Halász Judit dalain nőtt fel, és ma már a gyerekeivel együtt hallgatja.
Orosz Ildikó budapesti szerkesztő, újságíró, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.
