elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2017. július 16., vasárnap

"A diákjaink nem élnek buborékban" – Takács Márta filozófiatanár és Schultz Nóra diákolimpikon

Az idei nemzetközi filozófiai diákolimpián ismét kiválóan szerepeltek a mieink. Az aranyérmes diák és tanára nem egy iskolából érkezett: Schultz Nóra radnótis, Takács Márta a Fazekasban vezeti az ország egyik utolsó középiskolai filozófia-műhelyét. Délutáni fakultációira más iskolákból is járnak át diákok, akiknek nincs lehetőségük saját intézményükben filozófiát tanulni.

Tíz éve kísér diákokat az olimpiára és a többi tanárhoz hasonlóan részt vesz az esszék előzsűrizésében. Hogyan lehet összemérni egy amerikai, egy japán és egy nigériai diák teljesítményét?

Takács Márta: A diákok kulturális különbözősége nem befolyásolja sem a témafeldolgozást, sem az értékelést. Az előfeltevés éppen az, hogy a filozófia univerzális, nem véletlenül az egyetlen társadalomtudományi tárgy, amelyből létezik nemzetközi verseny. A legtöbb diák mégis a nyugati filozófiatörténeti keretben helyezi el magát, a dél-koreai épp úgy Sartre-ról és Nietzschéről ír, mint az európai. Az már eleve problematikus, ha egy esszén látszik, hogy a szerzője melyik kultúrából érkezett, és a versenyszabályok nem is engedik meg az utalásokat a szerző kilétére, a küldő országra (Az értékelés név nélkül, kódszám alapján történik – O. I.). A témák kijelölésében törekednek a diverzitásra, bár az idén ez kevésbé sikerült. Minden évben van nem európai filozófustól származó idézet.

Schultz Nóra és Takács Márta (Fotó: Németh Dániel)

Nyilván megkérdezték már a külföldi kollégái, hogy mi a magyar diákok sikerének titka.

Takács Márta: Egy belga kolléga szerint az ő diákjaik azért nem olyan sikeresek ezeken az olimpiákon, mert egyfajta buborékban élnek. Hiába találkoznak filozófiai vagy irodalmi szövegek által felvetett problémákkal, nem tudnak átütő erejű elemzéseket felmutatni. A mi diákjaink ilyen értelemben nem naivak, nem élnek buborékban. Az iskolában jelen van a köz­élet, az egész társadalom működése, ami alól az iskola nem tudja kivonni magát. Amikor Palasik Robi 2013-ban elhozta a diákolimpia egyetlen aranyérmét – egy Hannah Arendt-idézettel vitatkozva járta körül a demokrácia kérdését –, közben itthon aktívan részt vett a felsőoktatási keretszámok drasztikus módosítása elleni diáktüntetéseken, ami bizonyára hozzájárult, hogy ilyen mélységében tudta feldolgozni a témát. A diákoknak olyan tapasztalati anyaguk van, ami artikulálódni tud egy ilyen megmérettetésen.

Jó az nekünk, hogy a köz­élet és a politika jelen van az iskolában?

Schultz Nóra: Meg kell különböztetni a politizálást a pártpolitizálástól. Hiszek a feminista alapvetésben, hogy a személyes az egyben politikai, és a politikai az egyben személyes is. Hatalmi struktúrákról beszélve elkerülhetetlen, hogy politizáljunk, de ez nem aktuálpolitika. Szerintem a diákoknak igényük is van arra, hogy az aktuálpolitikát kizárják, és elvontabb síkon gondolkozzanak. De valóban jobban lehet írni bizonyos politikafilozófiai témákról, ha az ember a bőrén érzi azokat. Én már akkor benne voltam ugyanabban az aktivistacsoportban, mint Robi, mielőtt elkezdtem volna filozófiával foglalkozni. Egyébként jó fricska, hogy a kelet-közép-európaiak rendszerint sikeresebben szerepelnek a diákolimpián, miközben a mi narratívánk szerint a nyugat-európai országokban van a nagyobb intellektuális teljesítmény, a nagyobb szellemi és anyagi tőke.
Takács Márta: Fontos leszögezni, hogy az iskolában nincs helye a pártpolitikának, Magyarországon ez különösen káros lenne. Tapasztalatom szerint nem nehéz ezt távol tartani az osztálytól, hiszen sokkal izgalmasabb, mondjuk, a társadalmi igazságosságról beszélgetni, mint a pártpolitikáról.

Magyarok a filozófiai diákolimpián

Az idén 45 ország 95 diákja vett részt a 25. Nemzetközi Filozófiai Diákolimpián Rotterdamban. Schultz Nóra, a budapesti Radnóti Gimnázium végzőse a három aranyérem egyikét hozta el, a szegedi Kiss Lóránt (tanára: Farkas Zoltán) dicsérő oklevelet kapott. A csapatot Pató Attila, a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja vezette. A magyarok sikerszériája 2013-ban Palasik Róbert aranyérmével indult, majd Merker Iván 2014-ben ezüstöt, 2015-ben pedig aranyat nyert. Mindegyikük tanára Takács Márta, a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorlógimnázium magyar–filozófia szakos tanára.

Mit csinál egy olimpikon?

A diákolimpián a résztvevőknek négy idézet közül kell választaniuk egyet, amely alapján önálló esszét írnak a verseny négy hivatalos nyelvének (angol, francia, német, spanyol) egyikén. Az idén Spinoza, Herbert Marcuse, Martha Nussbaum és a japán Imamicsi Tomonobu volt terítéken. A kijutó két diákot minden évben az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny legjobbjai közül választja ki a Magyar Filozófiai Társaság által felkért zsűri. Miközben a diákolimpiai helyezés külföldön sok kaput megnyit – Schultz Nóra Cambridge-be aspirál –, addig az itthoni felvételinél semmilyen előnyt nem jelent.

A versenyen a Herbert Marcuse Represszív tolerancia című írásából vett idézetet választotta. Mire fűzte fel a gondolatmenetét, és egyáltalán, hogyan lehet elnyomó a tolerancia?

Schultz Nóra: Szerencsém volt, mert Marcusét kedvelem, sokat olvastam tőle, ismertem ezt az esszéjét is. Ő az 1960-as évek Amerikájában a progresszívnek tűnő, hegemón eszméket fúrta meg, megkérdőjelezte, nem szolgálják-e ezek is az elnyomás, a status quo fenntartását. A tolerancia eszméje nagyon felszabadító volt a felvilágosodás idején, de mára elfedi a mély struktúrákat, például látszatcselekvés, ha a politikai korrektség jegyében a néger helyett a fekete, utóbb az afrikai-amerikai kifejezést használjuk. A diskurzusoknak ez a felszínes csiszolgatása nem eredményezi a hatalmi struktúrák valódi megváltoztatását, mondja Marcuse, és ezzel mélységesen egyetértek. Ami azért is érdekes, mert technikailag könnyebb olyan esszét írni, amikor vitatkozunk az idézettel, rámutatunk az argumentáció hiányosságaira vagy az ideológiai elfogultságra – nekem is általában ez a taktikám. De ezúttal egyet­értettem. A tolerancia nem önmagában elnyomó, hanem annyiban, amennyiben részévé válik más elnyomó struktú­ráknak, és eltereli a figyelmet a valódi problémákról. A köztér, a közbeszéd véges, a leegyszerűsített narratívák elveszik a teret a valódi változástól.

A versenyszabályzat értelmében nem írhatott példát a mai magyar valóságból, de biztos volt ilyen a fejében.

Schultz Nóra: Ha, mondjuk, a kormány azt mondja, hogy „Brüsszel a baj”, és erre az ellenzéknek annyi a válasza, hogy „Nem! Moszkva a baj”, akkor nem jutunk előrébb. Az elnyomó toleranciánál maradva: ha egyes szereplők afelé terelik a feminista diskurzust, hogy a „cigány lányok hadd válasszák a megélhetésük érdekében a németországi prostituálódást”, akkor az egész áthelyeződik egy liberális keretrendszerbe az egyén szabad választásáról, és nem fogunk beszélni emberkereskedelemről, kényszerítésről, mélyszegénységről. Egyébként szerintem a személyemen túlmutat, hogy az esszémet aranyéremmel díjazták. A magyar filozófiai közösség többsége elhatárolódik a marxista hagyománytól, a tantervből teljesen kimarad Lukács György, a világ egyik legismertebb filozófusának munkássága, akinek éppen most „takarították el” a szobrát. Az én esszém explicite a marxista dialektikus hagyományhoz kapcsolódik, ami ma nem számít divatosnak.

Tavaly februárban a Vörösmarty Mihály Gimnázium tanára, Deutsch Zoltán 33 órát tanított egyfolytában filozófiát, ezzel az akcióval búcsúztatta el a tantárgyat. Valóban halálra van ítélve a középiskolai filozófiatanítás?

Takács Márta: Az új kerettanterv szerint a 11. osztályban kötelezően megjelenik az etika, a 12. osztályban pedig az életvitel. A mindennapos testneveléssel együtt annyira megnőttek az óraszámok, hogy a filozófia választható tárgyként a legtöbb iskolából kiszorult. Az, hogy nálunk, a Fazekasban a 12.-esek még órarend szerint tanulnak filozófiát, kizárólag a vezetés elkötelezettségének köszönhető, és nagyon hálásak is vagyunk ezért – miközben rajtunk is hatalmas a nyomás. Néhány helyen délutáni fakultáció maradt a filozófia, például a Városmajori Gimnáziumban, ahonnan kiváló diákok érkeztek eddig az országos és nemzetközi versenyekre. Csakhogy, ha nem tudjuk egy egész osztály számára bemutatni és megszerettetni a filozófiát, akkor egy ismeretlen tárgyból nagyon nehezen fog összejönni egy délutáni fakultációs csoport. Ez tehát a lassú elhalás első lépése.

Jelentősnek tűnik az átfedés filozófia és etika közt. Ön mindkettőt tanítja, nagyon mást csinál a két órán?

Takács Márta: Először is, bármilyen különös, máig nem egyértelmű, hogy a filozófiatanárok taníthatnak-e etikát. Erről különböző állásfoglalásokat kértünk, igyekeztünk megértetni a minisztériummal: ha egy végzett filozófiatanár nem taníthat etikát, az körülbelül olyan, mintha egy matematikatanár nem taníthatna geometriát. Most úgy néz ki, taníthatnak a filozófiatanárok etikát, de például nem érettségiztethetnek, tehát a diákjaiknak át kell menniük egy másik iskolába, ahol a 120 órás továbbképzésről papírral rendelkező etikatanárnál vizsgázhatnak. Nálam eléggé más az etika- és a filozófiaóra. Az etika pro­jekt­alapú tantárgy, amely egészen más gyerekeket tud megmozgatni: azokat például, akik nem annyira a filozófia által megkívánt, éles fogalmi elemzésre fogékonyak, inkább a tevékenykedős, problémacentrikus megközelítésre. Ha sikerül jól szervezni, a gyerekek fantasztikus dolgokkal állnak elő, az etikaórán bent van a világ. Filozófiaórán inkább egy közös szellemi erőteret próbálok létrehozni, és elkerülhetetlen, hogy bizonyos gondolkodók nevei elhangozzanak.

Mi indokolja a filozófia mint önálló tantárgy létjogosultságát? Nem elég beépíteni az irodalomba, a történelembe?

Schultz Nóra: Klasszikus történelmi kérdés: hogyan jelenik meg az amerikai alkotmányban a felvilágosodás államelmélete, Locke vagy Rousseau Társadalmi szerződése? Láthatjuk, hogy ez teljesen más típusú reflexiót igényel, mintha valamire pusztán úgy tekintek, mint fogalmi, intellektuális teljesítményre, és nem vizsgálom, hogy materiális értelemben mi lett belőle. A másik, hogy a filozófiaórán nem szükséges előzetes tudás. Mindenkinek vannak tapasztalatai, gondolatai, abból építkezünk. Ahogy Antonio Gramsci mondja: valójában mindenki értelmiségi. Mindenkinek vannak a világot értelmező diszpozíciói, és a tanításnak ebből kell organikusan fejlődnie, ezt tudja a filozófia.
Takács Márta: Pontosan így látom én is. A filozófia küldetése, hogy megnyisson problémákat, a többi tantárgy inkább lezárja azokat. Természetesen irodalomórán is előkerülnek nyitott filozófiai kérdések, emlékezetes eset, amikor A walesi bárdok kapcsán egy kisfiú arra a kérdésre, hogy milyen lelkiállapotban van a szöveg elején Edward király, beírta, hogy „boldog”. Na, ekkor feltettem azt a kérdést, hogy mi a boldogság. Roppant izgalmas filozófiaóra kerekedett, de A walesi bárdokról mint irodalmi szövegről nem tudtunk meg semmit. Ez a megközelítés szétfeszíti a tan­órák keretét. A filozófiaórán más a motiváció, sokkal több kérdést teszünk fel, és más a tanár szerepe. Nincs hierarchia, úgy megyek be az órára, hogy föl fogok tenni egy kérdést, de a választ igazából én sem tudom, csak egy kicsit többet olvastam róla. Jó esetben együtt döbbenünk rá a szókratészi igazságra, hogy a bölcsesség legmagasabb foka a nem tudás tudása.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel (1), International Philosophy Olympiad (2)
A cikk "Teljesen kimarad Lukács György" címmel jelent meg a Magyar Narancsban (2017/24).

2017. július 11., kedd

EQ rulez - Három gyerek- és ifjúsági könyv

Felmérések szerint az olvasó gyerekek empatikusabbak és érzelmi életük gazdagabb, mint nem olvasó társaiké, bár az ok-okozati összefüggés iránya nem egyértelmű. Vajon az olvasás eredményezi a nagyobb empátiát, vagy eleve azok olvasnak szívesebben, akik könnyebben bele tudnak helyezkedni mások világába?

Egy biztos: az érzelmi intelligencia foka (EQ) és a társas készségek egyre inkább előtérbe kerülnek az élet minden területén, a gyerekneveléstől a humánerőforrás-menedzs­mentig. Iskolában, munkahelyen nem elég okosnak lenni, ismerni kell a saját érzéseinket, szándékainkat, és gyorsan, pontosan kell azonosítani a másokéit. Sorra jelennek meg a könyvek és játékok azzal az ajánlással, hogy „fejlesztik a gyerekek érzelmi intelligenciáját”. Valójában minden jó könyv és jó közösségi játék tudja ezt, és általában hatékonyabban, mint a célzott kiadványok. Sok könyvet említhetnénk, amelyek nem ezzel a szándékkal íródtak, mégis jelentősen hozzájárulnak az ügyhöz. Nem is beszélve a tesitanárról, aki csak úgy begurít egy labdát a gyerekek közé, amivel ugyancsak komplex érzelmi és társas-kommunikációs helyzetet generál.

Kertész Erzsi: Fény Sebestyén

Címszereplőnk ufó, aki egy olyan távoli civilizációból kirándulgat hozzánk, amely elsősorban műszakilag fejlett, emberi éle­tünk egyéb aspektusait nem ismeri. Fény Sebestyén a Földön találkozik először az érzelmek sokszínű világával. Barátkozni akar, először egy áruház műszaki osztályán a televíziókkal és a mosogatógépekkel, később az emberekkel, de kiderül, hogy ez nem is olyan könnyű. Nem érti, hogy a galambokat etető néni miért apránként adogatja a madaraknak a morzsákat („miért nem tetszik odaszórni az egész zacskóval?”); és meglepve tapasztalja, hogy a horgászok feldühödnek, amikor néhány egyszerűbb mérés után, segítő szándékkal beledugja az ujját a vízbe, és odagyűjti a tó összes halát („most akkor akarnak halat fogni, vagy sem?”). Másrészt szép sikerekkel büszkélkedhet, amikor felturbózza az emberek kávéfőző gépét reggeli napsugár-kibocsátó funkcióval, vagy kutyakozmetikusnak állva meghonosítja a geometrikus frizurát.

Hősünk a kultúrák közötti párbeszéd kis zöld követe, ugyanakkor sajátos gondolkodásmódja, járatlansága a társas helyzetekben és gyakori félreértettsége sok tekintetben hasonlít egy jó értelmi képességű, autizmussal élő ember nehézségeihez. Mindegyik fejezet önmagában kerek, mulatságos és finoman érzékenyítő; sok képpel és megfejtésre váró titkosírással, elsősorban 6–12 éveseknek.

Orosz Annabella illusztrációival. Cerkabella, 86 oldal, 2017, 2850 Ft

Monica Hesse: A kék kabátos lány

1943, a nácik által megszállt Amszterdam. Ez a 14 év felett ajánlható kamaszregény egy személyes történeten keresztül hozza közel a történelmi időket, amikor nem érvényesek a hétköznapi szabályok, és az emberek a sorozatos erkölcsi dilemmákra nem feltétlenül adnak helyes válaszokat. Elbeszélőnk, Hanneke talpraesett, szőke, kék szemű holland lány, aki a feketepiacon csencsel, és a háborúban munka nélkül maradt szüleit is támogatja. Egy nap különös kérést kap az egyik ügyfelétől: kutasson fel egy eltűnt zsidó lányt. A nyomozás során belesodródik az egyetemisták ellenállási mozgalmába, és olyan tényekkel kénytelen szembesülni, amelyeket addig igyekezett kizárni a tudatából.

Fejlődési regény, krimi és történelmi regény egyszerre, amelyben barátság, szerelem, hűség és árulás mozgatja a szálakat. Az utószóból kiderül, hogy az amerikai szerző alapos kutatómunkával, visszaemlékezésekből, dokumentumokból, holland szakértők bevonásával festette fel a történelmi hátteret. Jól választott helyszínt, mert Budapesten vagy Varsóban bizonyára sötétebb lett volna a díszlet; és jól tette, amikor megfogadta kiadója tanácsát, hogy ne felnőttek, hanem kamaszok legyenek a hősei – hiszen a regény egyik erőssége éppen a felnőtté válással járó érzelmi hullámvasút ábrázolása. Fontos üzenet, hogy egyszerre lehetünk hősök és bűnösök, de a karaktereken és a cselekményvezetésen még lett volna mit finomítani.

Fordította Totth Gitta. Tilos az Á Könyvek, 2017, 376 oldal, 3490 Ft

Mészöly Ágnes: Ez egy másmilyen nap

A múlt év sokat dicsért gyerekkönyve, az Ez egy ilyen nap nálunk újszerű, szociografikus megközelítésével hívta fel magára a figyelmet. Ott egy tucat különböző társadalmi és családi hátterű, a mai Magyarországon élő gyerek meséli el egy napját onnantól, hogy felkel, az iskolai és a délutáni elfoglaltságain át a lefekvésig. Van köztük budai és Havanna-lakótelepi, jómódú elvált szülők fia, dánszentmiklósi cigány lány és a bicskei „gyeri” (gyermekotthon) lakója. A könyvhétre érkezik a folytatás, amelyben olyan gyerekeket ismerhetünk meg, akik valamilyen okból nem járnak napi szinten iskolába. Élsportoló kamasz, tehetséges művészpalánta (példának okáért a keresztnéven szereplő, de egyértelműen be­azonosítható zongorista, Boros Misi), leukémiával küzdő gyermek, és olyan is, aki azért lett magántanuló, mert nem tetszett a szüleinek az állami iskola.

Az E/1. személyű elbeszélések többsége mögött érződik a valódi személy (még jobban is, mint az előző könyvben), de egyben olvasva azért így is tömény és kissé összefolyó lenne ez a sok reggeltől estig történet, különösen a 6–12 éves célközönség számára. Inkább mazsolázni érdemes belőle, és regisztrálni, hogy a „másmilyen” gyerekek vágyai, örömei és kudarcai éppen olyanok, mint mindenkié. Mellesleg ők sem ússzák meg a törtek kivonását meg a cserebogár részeit.

Paulovkin Boglárka illusztrációival. Naphegy Kiadó, 2017, 136 oldal, 2600 Ft
Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2017/23).

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.