elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. szeptember 29., csütörtök

"Gyógyír a méhnek" – Beszélgetés Dr. Sós Endrével a Fővárosi Állat- és Növénykert főállatorvosával

Az utóbbi néhány évben potyognak a bébik: világszenzáció volt a két orrszarvú, született orangután, gorilla, zsiráf, gyűrűsfarkú maki, rókamanguszta és legutóbb három tigriskölyök. Az állatkerti állatok szaporodásának rejtelmeiről kérdeztük a főállatorvost.

Minek köszönhető ez az örvendetes szaporulat?
Sós Endre: Sokéves munkánk gyümölcse érik most be (az interjú 2011-ben készült, a bébicunami azóta is tart – O. I.). Több olyan, évekig tartó szaporodásbiológiai vizsgálatot végeztünk el, amelyek célja annak megállapítása volt, hogy alkalmasak-e bizonyos egyedek a szaporodásra, illetve mi az oka, hogy egy-egy párnál évek óta nincs gyermekáldás. Ezután megtettük a szükséges lépéseket, például az egyedek cseréjét. Most jó esélyünk van arra, hogy újabb kicsik szülessenek, például a kihalófélben lévő ázsiai oroszlánoknál vagy az elefántoknál. Utóbbiaknál már a 2001-es felmérés során kiderült, hogy a teheneink nem szaporodóképesek. Többéves lobbitevékenység eredménye, hogy 2009-ben kaptunk egy elefántbikát egy belga állatkertből, tavaly pedig egy tehenet Franciaországból. A tehénnél felmerült, hogy esetleg vemhesen érkezett, aminek nem örültünk volna, ugyanis a küldő állatkertben történt egy kis "malőr": párosodott a saját apjával. De megállapítottuk, hogy nem vemhes, és gondozóink rövidesen megfigyelték a párzást, amelynek eredményét még nem ismerjük.
Egy gyors szuri Dr. Sós Endrétől (Fotók: zoobudapest.com)
Tehát önök nem stresszelik a kismamákat 12. heti ultrahanggal, ahogyan az az embereknél szokás.
Ahol hosszú a vemhességi idő – ez esetben 660 nap –, és nem látszik azonnal az eredmény, meglehetősen bonyolult meggyőződni a vemhességről. Az ultrahang csak altatásban lehetséges, ilyen invazív vizsgálatokat csak végső esetben végzünk. Léteznek kíméletesebb módszerek, például heteken keresztül széklet- és vizeletmintát kell gyűjteni – ez utóbbihoz azonban az állat együttműködésére is szükség van.
Ezt úgy kell érteni, hogy a vemhes elefánt betanítható, hogy kémcsőbe pisiljen?
Az elefánt nagyon értelmes állat, amelynek sokféle gyakorlatot meg lehet tanítani. Ezt a tehenet most, az állatkert történetében először, arra is trenírozzák, hogy egy hosszú póznán benyújtott edénybe ürítsen, hogy hormonvizsgálatra alkalmas, tiszta vizeletmintát nyerhessünk tőle. Tudni kell, hogy az állatkertekben a legtöbb, gondozókat ért halálos baleset az elefántoknál következik be. Épp ezért már egyre elterjedtebb a tartásukban a protected contact módszer: ilyenkor egy rács van az állat és a gondozó közt, de lehetőség van a kontaktusra. Napi többszöri foglalkozással, pozitív kondicionálással, jutalmazással vesszük rá őket a kívánt viselkedésre. Ez egyfelől biztonságosabb, másrészt egy csomó olyan vizsgálatot el tudunk végezni, amelyeket korábban csak altatásban lehetett. Az a tehén, amelyik októberben érkezett hozzánk, és előtte semmilyen tréningen nem vett részt, mostanra nagyon szépen kiadja a fülét a rácson át vérvételre, emeli a lábát a "pedikűrhöz". Az utóbbi időben sok fajnál próbálkozunk a trenírozással, a kooperációnak a gyógykezelés és a szaporodásbiológia területén is nagy jelentősége van.
Az orrszarvúaknál 2007-ben és 2008-ban mesterséges termékenyítést alkalmaztak, és az eredmény világszenzáció volt. Miért van erre szükség? Nem tudják a fogságban tartott állatok, hogy mi a szaporodás természetes módja?
A legtöbb faj képes fogságban szaporodni. Ha mégsem, akkor mi nem tartjuk megfelelően, nem jó az adott párosítás, vagy elkövet az ember valami hibát, amelyről esetleg nincs tudomása. A szélesszájú orrszarvúnál például sokáig ismeretlen volt, hogy a fiatalkoruktól együtt nevelkedett hímek és nőstények közt egyfajta testvérkapcsolat alakul ki, ami meggátolja a szaporodást. Sok állatkert, köztük a budapesti is, a hetvenes-nyolcvanas években fiatal példányokat szerzett be – akkoriban még nagy dél-afrikai farmokról, ahonnét a fiatal orrszarvúak szállítása olcsóbb volt, mint a kifejlett állatoké. Az együtt nevelkedett párok közt a szaporulat minimális volt, és lassan eljutottak a húszas éveik elejére, ami a vastagbőrűeknél kritikus kor: ha az orrszarvúak 20, az elefántok 25 éves korig nem szaporodnak, akkor különböző degeneratív elváltozások miatt erre képtelenek lesznek – noha élettartamuk hosszabb, mint a természetben. Ha viszont az állat vemhesül, az olyan gyógyír a méhnek, amely megelőzi vagy visszafordítja a kóros folyamatokat.

A 90-es évek végén berlini kutatók rájöttek, hogy nagy baj van az európai orrszarvúállománnyal, ezért megkezdték az állatok felmérését, és az idővel versenyfutásban elkezdődtek a mesterséges termékenyítések, amelyekbe Budapest korán és nagy sikerrel kapcsolódott be. Ez esetben tehát a rásegítés feltétlenül szükséges volt, de alapvetően azt valljuk, hogy a szaporodás történjék természetes módon. Ennek érdekében kaptunk most Izraelből egy fiatal orrszarvúbikát, amelyet Luluval és az ő első borjával, Layla Natival szeretnénk párosítani.
Lelki oka is lehet a gyermekáldás elmaradásának?
Erre is van példa. Abban a Tel-Aviv melletti szafariparkban, ahonnan az orrszarvúbikánk érkezett, megfigyelték, hogy öt, egymás közelében tartott bikának jelentősen romlott a spermaminősége a rivalizálás és a stresszhelyzet miatt ahhoz a bikához képest, amelyiket valamilyen okból külön tartották. Elképzelhető, hogy a mi tigriseinknél is szerepet játszottak pszichés okok. Négy évvel ezelőtt német kutatók segítségével felmértük őket, hogy miért nem szaporodnak. Kiderült, hogy a hím spermája megfelelő, viszont a nősténynél egy lezajlott méhgyulladás következtében jóformán esélytelen a vemhesség. Mivel tigrist szerezni nehéz, úgy döntöttünk, megpróbáljuk a kezelését. Európában másodikként, a londoni állatkert orvosának részvételével egy új, bonyolult módszert alkalmaztunk a méh átöblítésére. Mivel ezt követően sem észleltünk viselkedésváltozást, elküldtük a nőstényt a skopjei állatkertbe, mi pedig kaptunk egy másikat Hollandiából. Az új nőstény tavaly ősszel érkezett hozzánk, és tavasszal már meg is születtek a kicsik. Közben a mi meddőnek nyilvánított nőstényünk lebabázott az új helyen. Úgy tűnik, a kezelése sikeres volt, de valamiért mégsem akart itt, ezzel a hímmel párosodni.
Az európai tenyészprogramok (lásd keretes írásunkat - O. I.) célja a beltenyésztés elkerülése?
Gyakorlatilag igen. Az összes komolyabb, ritkább fajra léteznek tenyészprogramok, ezek határozzák meg, kit kivel kell párba állítani, melyik állatkertbe menjen a szaporulat. Nem mi döntjük el, hogy a most született tigriskölykök hová fognak kerülni: jelezzük a programnak a születésüket, és abban a másfél-két évben, amíg nálunk maradnak, találnak nekik megfelelő helyet. Az elhelyezés attól is függ, mennyire fontosak genetikailag, szaporodni fognak, vagy például egy hímcsapatba mennek. A háremszerűen élő fajok esetében a "feles" hímeket megkaphatja például egy olyan állatkert, amelyik nemrég kapcsolódott be a programba, és gyakorlatot kell szereznie a faj tartásában. A tenyészprogramban állatok állatkertek közötti "mozgásának" az utóbbi 6-7 évben nincs anyagi vonzata: csak a szállítást és az adminisztrációs költségeket kell állnia a fogadó félnek.
Fogságban hogyan változik a génállomány?
Cél, hogy az adott faj génállományát a következő száz évben kilencven százalékban megőrizzük. Problémát jelenthet, hogy egyes fajoknál a génállomány egy idő után beszűkül, ezért mindig öröm, ha bekapcsolódik egy amerikai vagy ázsiai tenyészprogram, vagy nagyon ritka állatok esetében az élőhelyről, a természetvédelmi hatósággal való együttműködésben hozhatnak új génállományt. Forradalmi volt, amikor 2008-ban Afrikából, vadon élő orrszarvútól szereztünk spermát német kutatók segítségével. Így anélkül tudjuk biztosítani a genetikai változatosságot, hogy kivennénk az állatot a természetből.
Lulut a párja, majd pedig egy angliai hím spermájával termékenyítették meg. Mi lett az afrikai spermával?
Nem használtuk fel, Lulu éppen a borját nevelte, és nem akartunk a folyamatba egy új vemhességgel belepiszkálni. A spermát átadtuk, egyszer próbálkoztak vele a koppenhágai állatkertben, sikertelenül. Egy adag van még deponálva, ami rendkívül értékesnek számít. Nagyon szerettük volna folytatni a projektet, és Európa orrszarvúsperma-elosztó központjává válni, de nem sikerült elég pénzt szereznünk: a szükséges tíz-húszmillió forint elsőre nem tűnik soknak, de az állatkert költségvetését tekintve jelentős lett volna. Tárgyaltunk lehetséges szponzorokkal, még humán kondomgyártó cégekkel is, de lecsúsztunk a projektről, egy francia állatkert beelőzött.
Az állatok befogása ma már nem elfogadható gyakorlat. Hogyan pótolják azokat a fajokat, amelyek nem hajlandók fogságban szaporodni?
Minden tenyészprogram más, vannak sikeresek és sikertelenek. Előfordul, hogy egy faj megőrzése nem működik állatkerti vonalon. A szumátrai orrszarvú például a hetvenes években több amerikai állatkertben megtalálható volt, de lassan elfogytak. Egyedül Cincinnatiben sikerült őket szaporítani, Malajziában él még kettő, és egy indonéz telepen néhány példány. A természetben is alig száz-kétszázan lehetnek, az élőhelyük rohamosan pusztul. Ez a faj jó eséllyel el fog tűnni.
Milyen szerepük van az állatkerteknek a kihalófélben lévő fajok visszatelepítésében?
Évek óta sikerrel zajlik például a Przewalski lovak visszatelepítése Mongóliában, a tarvarjúé Spanyolországban, kizárólag állatkerti állományból. De sokszor nem a visszatelepítés a tenyészprogramok célja, hanem egy egészséges állatkerti populáció fenntartása, amely védőhálót jelent a faj számára. Fontos, hogy az állatkertek figyelemfelkeltéssel, kampányokkal jelentős pénzeket tudnak összegyűjteni távoli országokban folyó terepi programok számára.
Emellett az állatkertben el tudunk végezni olyan megfigyeléseket, amelyeket terepen is lehet kamatoztatni: például a fokozottan védett rákosi vipera állományerősítését a kunpeszéri központ úgy szeretné megvalósítani, hogy a követhetőség érdekében pici rádióadót tesz majd a kieresztett viperákra. Mi évek óta teszteljük, hogy képes-e ez az állat (illetve egyelőre egy ehhez hasonló faj) együtt élni egy ilyen rádióadóval – úgy néz ki, hogy igen.
Milyen változások várhatók, ha az előzetes híreknek megfelelően bővül az állatkert a Vidám Park területén? Delfinshow?
Ezzel kapcsolatban egyelőre ötletelés folyik, de a magunk részéről első körben a meglévő állatok, főként az elefántok, orrszarvúak, vízilovak életkörülményein szeretnénk javítani. Figyelembe kell venni a fenntarthatósági szempontokat is: ha 7-8 hektár hozzáadódik a jelenlegi 11-hez, az jelentősen megnöveli a költségeket. Delfinshow-t nem tervezünk, a jelenlegi jogszabályok ezt nem is teszik lehetővé, de biztosan lesz új látványosság, amely behozza a látogatókat. Megmaradnának a Vidám Park műemléki elemei, például a régi körhinta, és bővülne az állatokhoz nem kapcsolódó szórakoztatás, ami eddig nem jelent meg nálunk.

Tenyészprogramok

A veszélyeztetett fajok állatkerti védelmének legfontosabb elemét a koordinált fajmegőrző tenyészprogramok jelentik. A Fővárosi Állat- és Növénykert a European Endangered Species Programmes (EEP) fajmegőrző programok közül 35-ben vesz részt (pl. szarvasvarjú, babirussza, perzsa leopárd, ázsiai elefánt, jegesmedve); itt vezetik a mandrill állatkerti szaporításának törzskönyvét. 28 olyan fajjal foglalkoznak, amelyeknek már elkezdődött a törzskönyvezése, de még nincs EEP programjuk; pl. herkulesbogár, smaragdvaránusz, szívenszúrt galamb, nílusi víziló, vörös kafferbivaly.

Névjegy

Amikor 1990-ben elkezdte az egyetemet, még megmosolyogták, hogy vadállatokkal szeretne foglalkozni; ma oktató az egyre népszerűbb egzotikus állatok gyógyászata posztgraduális képzésben. Tudása nagy részét az állatkertben szerezte, ahová rendszeresen bejárt. Szemléletére nagy hatással voltak a Durrell szigetén, a Jersey-szigeten és a Jane Goodall mellett, Gombéban tett tanulmányutak. Ötletgazdája a Magyar Vad- és Állatkerti Orvosok Társaságának. A mai napig dolgozik kisállatrendelőben: "Bizonyos beavatkozások technikailag hasonlóak a háziállatok kezeléséhez, és nem előnyös, ha az ember mondjuk egy húgycsőkatéter felhelyezését a szumátrai tigrisen végzi először."
Orosz Ildikó
Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2011/31).
Fotók: zoobudapest.com, mme.hu (4)

2016. szeptember 20., kedd

"Tényeket várunk az érzelmek mellett" – Interjú Nathan Beyrakkal, a Washington Holokauszt Emlékmúzeum projektvezetőjével

A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum oral history projektjében kollaboránsok, bűnelkövetők és nem zsidó szemtanúk visszaemlékezéseit rögzítik videóra Európa-szerte. A projekt vezetőjével egy ötnapos interjúsorozat végén beszélgettünk, melynek állomásai Győr, Budapest, Balassagyarmat, Balsa és Kisvárda voltak.

Mi az, amit az elbeszélt történelem hozzáad a holokauszttal kapcsolatos tudásunkhoz?
Nathan Beyrak: Az emberek többségének a múlt felidézésekor a legkézenfekvőbb, sokszor egyetlen módja a szóbeli elbeszélés, amit a videó sajátos formában rögzít: a mesélő arca, szeme, hanghordozása számos érzelmet közvetít, ezáltal könnyen átélhetővé válik. Ezért a videointerjúk kivált alkalmasak oktatási célokra. Fontos, hogy olyan eseményekről gyűjtünk információkat, amelyek eddig egyáltalán nem voltak dokumentálva. Nem csak az olyan kis falvakra gondolok, mint például Balsa vagy Gebe (ma Nyírkáta), amelyek nyilvánvalóan nem szerepelnek a történelemkönyvekben. Hanem olyanokra is, mint a transznisztriai Dubasari, amelyet még a Jad Vasem által kiadott Holokauszt enciklopédia sem említ, holott mintegy 14-18 ezer zsidó meggyilkolásának a helyszíne.

Nathan Beyrak Tokaj-hegyalján, két interjú közt (Fotó: Orosz Ildikó)
Az ismertebb, jól dokumentált helyszíneknél mennyiben releváns ez a módszer?
Olyan új információk kerülhetnek napvilágra, amelyekről kizárólag az akkor és ott jelen lévő személyek tudnak. Meginterjúvoltunk például egy lengyel villanyszerelőt, aki részt vett a birkenaui gázkamrák ventilációs rendszerének elkészítésében, és részletes műszaki leírást adott. Egy asztalost, aki saját kezűleg ácsolta a belzeci megsemmisítő tábor gázkamráit - ezeket úgy szigetelték hermetikusan, hogy a két deszkafal közét földdel töltötték fel. Sok száz és ezer példát említhetnék. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a korabeli források jelentős része német, ezeket a jelentéseket gyakran szándékosan meghamisították. Mindezek ismeretében csodálkozni lehet azon, miért ismertük fel ilyen későn az oral history jelentőségét. Hogy egy régi hasonlattal éljek: Josephus Flavius megírta a zsidó-római háború történetét. Zelóták egy csoportja évekig sikerrel védte Maszadát, végül a rómaiak magas rámpát építettek, ezen keresztül tudtak bejutni az erődbe. A várvédők nem akartak fogságba esni, ezért családjaikkal együtt kollektív öngyilkosságot követtek el. A történetíró megemlíti, hogy két zsidó asszony, egy idős és egy fiatal életben maradt - ám sajnos nem jegyezte fel a nevüket, és nem beszélt velük. Pedig csakis ők mondhatták volna el, mi történt pontosan a falakon belül. Az oral history nem a nagy csaták és hősök felől közelít a történelemhez, hanem a részt vevő emberek tapasztalata felől.
Milyen különbségeket lát a magyar szemtanúk attitűdjében, összehasonlítva más országokkal?
A személyes történetek szintjén sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Amikor felmerült, hogy kiterjesztjük a projektet Magyarországra, a washingtoni múzeumban többen kételkedtek, hogy lehetséges lesz szemtanúkat találni. Úgy vélték, a holokausztot itt társadalmi szintű tagadás, hárítás övezi. A tapasztalatunk ezzel szemben az, hogy egyfajta szakadék található a "hivatalos" attitűd és az emberek hozzáállása közt. A helyzet itt is hasonló a többi országhoz: zsidók és nem zsidók egymás mellett éltek, szoros kapcsolatban álltak, és sokan őszintén sajnálják a történteket, hiszen a szomszédaikat, barátaikat, osztálytársaikat hurcolták el. Ugyanakkor minden más országnál magasabb azok aránya, akik az interjú belföldi felhasználását, sugárzását bizonyos időre korlátozni akarják. A magyar szemtanúk többsége fél a szélsőségesektől, tart attól, hogy a gyerekeit, unokáit hátrány érheti.
Az egyik balassagyarmati szemtanú gyerekként végignézte, hogyan raboltak ki a hatóságok egymás után többször egy jómódú özvegyasszonyt (lásd Interjúmorzsák című keretes írásunkat - O. I.). Úgy tűnik, a gyerekek sokszor többet látnak, mint a felnőttek.
Az elkövetők általában távol tartották a bűncselekmények helyszínétől a felnőtteket, de nem törődtek a kíváncsiskodó gyerekekkel - ők pedig sokszor fel sem fogták a veszélyt. 1941 nyarán az ukrajnai Bogdanovkától egy kilométerre mintegy 60 ezer zsidót ölt meg a román hadsereg. Találtunk egy szemtanút, aki 10 évesen két napon át közvetlen közelről látta a mészárlást. A nő az interjú idején 80 éves volt. A vele egy háztartásban élő, közel százéves édesanyjával - bár mentálisan teljesen fitt volt - nem tudtunk interjút készíteni: semmit nem látott, mert óvatosságból, félelemből otthon maradt. Hasonló történetünk Magyarországról is van: egy gyerekkorú szemtanú végignézte, ahogy a Duna melletti falujukban a csendőrök végighajtanak egy halálmenetet. A felnőtteket utasították, hogy maradjanak a házukban. A sorból kihulló, legyengült embereket egy helyi gazda szekerére dobták. Már a menet odaérkezése előtt megásták a gödröt. Számos forrásból tudjuk, hogy a halálmenetből kihullókat agyonlőtték. Itt nem ez történt: az embereket élve dobálták a gödörbe, szemtanúnk a pontos helyet is megmutatta. A gyerekek sok mindent láttak, de a kép csak a felnőttek tapasztalatával teljes, hiszen ők olyan ideológiai, politikai kérdésekről, kulturális, kereskedelmi kapcsolatokról tudnak beszámolni, amit a gyerekek nem érthettek.

A kutatás

A Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum 1996-ban indította el projektjét, amelyben kollaboránsok, elkövetők és nem zsidó szemtanúk visszaemlékezéseit rögzítik videointerjúk formájában. Az archívum folyamatosan bővül, jelenleg mintegy 1600 felvételt tartalmaz, ezek közül 42 magyar. Először a legnagyobb tömegmészárlások helyszínein interjúztak: Lengyelország, Lettország, Litvánia, Transznisztria (Moldova Dnyeszteren túli, szeparatista területe); majd Európa többi országában. Jelenleg párhuzamosan dolgoznak Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában, Macedóniában, Fehéroroszországban, és keresik a további orosz kapcsolatokat. A felkutatott interjúalanyokkal először kis kamerával előinterjút vesznek fel, az archiválandó anyag profi technikával, helyi stábbal készül.
A projekt a bűntettek elkövetőire és a kollaboránsokra is fókuszál, lehetőség szerint megneveztetik őket a szemtanúkkal. Magukat az elkövetőket azonban nagyon nehéz lehet felkutatni és szóra bírni.
Az elkövetők interjúalanyaink úgy egy százalékát teszik ki. Három csoportra lehet őket osztani. Az első, akik nyíltan elmondják, mit tettek, és tudják, hogy bűncselekményt követtek el. Több litván interjúalanyunk van, akik Litvániában, Fehéroroszországban vagy másutt zsidókat öltek meg. Őket az oroszok a fasisztákkal való együttműködés - nem a zsidókkal szembeni bűnök - miatt annak idején elítélték, és éveket töltöttek Szibériában. Úgy érzik, megkapták a büntetésüket, és a jelenlegi jobboldali litván rezsim alatt amúgy sincs félnivalójuk. A második kategória, akik nagyjából mindent elmondanak, de nem tekintik magukat bűnösnek. Egy magyar interjúalanyunk például leventeként többször vett át csendőrök utasítására a hatóságok által megfélemlített, jómódú zsidóktól pénzeket, még a gettósítás előtt. Később a letartóztatott zsidókat őrző leventecsoport vezetője volt. Meglehetős nyíltsággal beszélt mindenről, nem tekinti magát bűnösnek, mondván, voltak nála rosszabbak is. A harmadik kategóriába azok tartoznak, akik tudják, mit követtek el, de igyekeznek úgy tenni, mintha csak szemlélőként lettek volna jelen. Egy ukrán interjúalanyunkról több más beszámolóból tudtuk, hogy fényes nappal a falu közepén, rendőrként részt vett zsidók kivégzésében. Ő azonban úgy adta elő a történetet, mintha csak látta volna. Csakhogy olyan részleteket is fel tudott idézni - például, hogy mit mondott a szakaszvezető a kivégzés módjáról -, amihez két méteren belül kellett tartózkodnia.

1944. május, kárpátaljai magyar zsidók érkezése Birkenauba, "szelektálás" előtt.
(Fotó: holokausztmagyarorszagon.hu)
A kollaboránsok kérdése is kényes ügy, sokan nem tudták, miben segítenek.
A már említett belzeci lengyel asztalost például nem tekinteném kollaboránsnak: nem tudta, hogy gázkamrát épít, bár magában megállapította, milyen furcsa ház az, amelyiken nincsen ablak. De van például egy visszaemlékezésünk egy lengyel mozdonyvezetőtől, aki három, zsidókkal telezsúfolt szerelvényt vezetett Auschwitz-Birkenauba. Az első alkalommal még nem tudta, miért viszi oda az embereket, a második és a harmadik alkalommal viszont igen, ekkor már kollaboránsnak tekinthető. Ő szállította el abból a városból az összes zsidót.
Lett volna más választása?
Ez egy minduntalan felmerülő kérdés a holokauszttal kapcsolatban. A válasz természetesen: igen. Épp a minap hallottunk egy történetet: a ferencvárosi rakodó pályaudvaron szemtanúnk látta, amint egy mozdonyvezető megtagadja a zsidókkal teli marhavagonok elvontatását, és hangos szóváltásba keveredik egy fegyveressel. Nem tudta, hova viszi ezeket az embereket, de a higiéniai körülmények, a víz- és élelmiszer-hiány elég okot adott, hogy megtagadja a szolgálatot.
Utána viszont elvezették, és a szemtanú elmondása szerint fél órán belül akadt egy másik masiniszta.
Ne gondoljuk, hogy az együttműködés megtagadása minden esetben végzetes következménnyel járt. Számos történetünk van zsidók bújtatásáról, ami halálos veszélyt jelentett a rejtegetőkre és családjaikra, mégis sokan megtették. Vagy itt van annak a holokauszt-túlélő slonimi (ma Fehéroroszország) zsidó orvosnak a története, akit egy lettországi koncentrációs tábor német parancsnoka utasított, hogy adjon méreginjekciót azoknak a betegeknek, akiket már nem akartak feltenni egy Auschwitzba tartó vonatra. Nem tette meg, és a dolognak nem lett következménye. A parancsnok talált más megoldást.
Ön korábban Izraelben élő túlélők visszaemlékezéseit dokumentálta a Yale Egyetem Fortunoff videoarchívuma számára. Előfordul, hogy túlélők és szemtanúk története összetalálkozik?
A történetek általános szinten összetartanak. Nagyon ritkán előfordul, hogy túlélők és szemtanúk pontosan ugyanarról az epizódról számolnak be, ami különösen izgalmas pillanat. Egyszer meginterjúvoltuk az 1941. október 29-i kovnói mészárlás (egy nap alatt 10 ezer zsidót végeztek ki az akkori litván fővárosban, mai nevén Kaunasban - O. I.) egy túlélőjét, akit családjával együtt lelőttek, és egy tömegsírba dobtak. A férfi nem halt meg, éjjel sikerült kimásznia a gödörből, és visszament a gettóba. Másfelől megszólaltattuk a litván kivégzőosztag parancsnokát, aki nem érezte magát bűnösnek: a későbbi felelősségre vonástól tartva ő maga nem használta a pisztolyát, "csak" parancsba adta a katonáinak a gyilkolást.
Az események aprólékos feltárása mellett mennyire fontosak a projekt szempontjából az érzelmek?
Az érzelmek természetes módon együtt járnak az események felidézésével, és fontosak számunkra, de csak akkor, ha történeti szempontból értékes tényekkel párosulnak. Egyszer volt egy ukrán interjúkészítőnk, aki nagyon nehezen viselte, ha az interjúalany sírva fakadt. Ilyenkor gyorsan témát akart váltani. Megbeszéltük, hogy ez nem jó: ha valaki sír, hagyni kell, és utána lehet folytatni a beszélgetést. Nem félünk a könnyektől, a csendtől, de tényeket is várunk. Ezt mindig megerősítjük olyan kérdésekkel, hogy pontosan mit látott a szemtanú, hol állt, ki volt még jelen, mennyi ideig tartott mindez és így tovább. Egyszer egy kapcsolódó projektben a holokauszt csehországi roma áldozataival interjúztunk. Az egyik férfi a hodonini táborból került Birkenauba, amiről így számolt be: "Három hónapot voltam ott. El tudja képzelni, milyen borzalmas volt, három hónap Birkenauban?! Rettenetes! Aztán Németországba vittek bennünket." Természetesen a beszámoló ebben a formában nem elfogadható. Igyekeztem megtudni, pontosan mi történt vele, mi volt olyan rettenetes.
Sikerrel járt?
Csak részben. Személyes tapasztalatom, hogy a romák többsége kevés részletet említ, inkább általánosságokban beszél. Ez a férfi különösen szűkszavúnak bizonyult. Az is előfordul, hogy valaki az előinterjú során rengeteg részletet felidéz, a kamera előtt viszont kozmetikázni igyekszik a történteket. Egyszer Transznisztriában forgattunk egy asszonnyal, aki 200 méterre lakott egy koncentrációs tábortól. Az előinterjúban elmondta, hogy a háza teraszáról távcsővel nézte, ahogy a táborból szekérrel viszik el a halottakat. A kamera előtt viszont már úgy nyilatkozott, hogy a szeme elhomályosult a könnyektől, ezért semmit sem látott.
Tizenöt év alatt több ezer történetet végighallgatott, bizonyára vannak olyanok, amelyek mély nyomot hagytak önben.
Rengeteg ilyen van, az egyik Felső-Moldovában játszódik, négy szemtanú visszaemlékezéseiből rekonstruáltuk. Egy csendőr parancsba kapja, hogy két román katona segítségével gyűjtse össze és végezze ki a deportálás után még megmaradt, környékbeli zsidókat. Estére visszaérnek a faluba, ahol a csendőr a feleségével lakik, a szekéren úgy húsz zsidó. Éjszakára egy raktárba zárják őket, a két katona őrt áll. Másnap összekötözik a kezüket, kivéve egy fiatal nőét, aki a karján visz egy másfél-két éves kislányt. A zsidókat egy közeli völgybe terelik és agyonlövik. Ahogy a nő összeesik, a gyerek sírva nyúl az anyja felé. A csendőr rálő egyszer, de elvéti. Újra lő, újra elvéti. Ezután közli, hogy nem csinálja. A két katona sem akarja elvállalni. Némi tanakodás után úgy határoznak, hogy pénzfeldobással döntik el, ki fejezze be a dolgot. Dobnak, a csendőrre esik a választás. Lelövi a gyereket. Az egyik szemtanú itt is egy gyerek volt, aki közvetlen közelről látta az eseményeket.
Egy másik jelenet Kijev Babij Jar részén játszódik 1941 szeptemberének végén (amikor német és ukrán katonák két nap leforgása alatt több mint 33 ezer zsidót végeztek ki - O. I.). Szemtanúnk háza a Babij Jar területén található. Délben megjelenik nála két, az öldöklésben megfáradt ukrán katona. Lemossák magukról a vért a kútban, letelepednek az udvarra, előveszik az ennivalójukat. Közben a háttérben folyik a lövöldözés, kiabálás. Az ebédszünet végeztével ők is visszamennek dolgozni.

Kijev, Babij Jar. A szovjetek feltárják a tömegsír egy részét.
1941. szeptember 28-29-én, két nap alatt 33 ezer civilt mészároltak le itt. (Fotó: yadvashem.org)
A magyar történetek közül melyik volt emlékezetes?
Egy nógrádi faluban egy fiatal nő látta, amint szekéren elviszik a Gyémánt nevű mészáros családját - az idős házaspárt, a feleséget, meg egy 4-5 év körüli, feltűnően szép arcú, göndör hajú kisfiút, aki a csomagok tetején ült. Akkor még nem tudta, mi vár rájuk, de ez a kép egész életében elkísérte, és később, a saját gyerekeit ölelve sokszor eszébe jutott. Az elbeszélés bizonyság arra, amit olyan gyakran tapasztalunk: hogy ez a projekt nemcsak nekünk fontos, hanem a szemtanúknak is. Sokan örülnek, hogy megoszthatják velünk a történeteiket, vagy azért, mert nem volt lehetőségük elmondani senkinek, vagy azért, mert úgy érzik, ezáltal emléket állíthatnak a szomszédaiknak, barátaiknak. Mi dokumentálunk, nem hagyjuk, hogy az emberiség történelmének egy fontos időszaka feledésbe merüljön; ugyanakkor lehetőséget adunk az embereknek, hogy nálunk helyezzék el az emlékeiket.

Interjúmorzsák

Június elején kilenc mélyinterjút hallgattunk végig az ország minden tájáról származó szemtanúktól. Zsidók és nem zsidók együttélése, az atrocitások megszaporodása, a gettósítás, a kifosztás, a bevagonírozás és a szórványos visszatérés történetei ismerősek voltak, ám a nyolcvanas-kilencven éves emberek beszámolói során különös intenzitással elevenedett meg a múlt.
Balassagyarmaton jelentős zsidó közösség élt. Egy szemtanú a város egyik legnagyobb cégénél, a zsidó tulajdonú Nikolsburger és Lázár ecset- és seprűgyárnál dolgozott mindenesként. Szegény családból származott, tizenöt évesen, heti 6,80 fizetéssel ő volt a fő kenyérkereső. Gyakran vitt ebédet Lázáréknak, akik mindig egy adaggal többet rendeltek, hogy neki is jusson. Egyszer, amikor kiderült, hogy nincs cipője, amiben elmehetne a Csillag kocsmában rendezett bálba, a "fiatalúr" odaadta a kulcsát, hogy menjen el a lakására, és válasszon az övéi közül. "Olyan volt, mintha most megnyerném a lottónégyest." Egy sárga, színessel varrott cipőt választott. "Aztán ott legyél este, fiam."
Egy másik szemtanú édesapja lemondott közigazgatási vezető hivataláról, amikor alá kellett volna írnia a zsidó orvosokat sújtó rendeletet, mondván, "nem teszem tönkre senki életét egy tollvonással". 1944 novemberében a szemtanú és édesapja az utcán szembetalálkozott az időközben nyilassá lett múzeumigazgatóval, dr. Fényes Dezsővel. Az apa a "Kitartás! Éljen Szálasi" köszönésre kalapot emelt, majd odafordult a lányához: "Istenem, egy ilyen okos embernek hogy mehetett el teljesen az esze."
Egy harmadik szemtanú gyerekként végignézte, amint a hatóságok néhány napon belül háromszor vezetik elő a gettóból, és fosztják ki Hirschfeldnét, a jómódú zsidó vaskereskedő özvegyét. Az elegáns asszony a nyilvánvaló vallatások miatt egyre rosszabb állapotban volt, miközben mindhárom alkalommal újabb értékek rejtekhelyére mutatott rá. A szemtanú ezután arany színnel befestett botok segítségével játszotta újra a "kincskeresést" a pajtásaival.
Egy Szabolcs megyei szemtanú megidézte Cilike, a varrónő alakját, akinek rendszerint a fél falu tartozott. Amikor elkezdték összegyűjteni a zsidókat, a szemtanú édesanyja szerzett pénzt, és megadta a 10 pengő tartozást. Amikor elvitték a zsidókat, az utcában mindenki sírt. De más hangok is megszólaltak: pár sarokkal arrébb egy katonatiszt és "uszályos" menyasszonya ülte lakodalmát. A cigánnyal az országszerte ismert nótát húzatták: "Éljen a Szálasi, meg a Hitler / Üssük a zsidókat bikacsökkel."
Orosz Ildikó
Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2012/26).
Fotó: A szerző felvétele (1)



2016. szeptember 19., hétfő

Titokzatos budoár – Finy Petra–Szegedi Katalin: Maja tizenként babája

A hazai babapiacon hiánycikk a kisebbségi, nemzetiségi baba. Ha van, akkor az Pocahontas, az indián hercegnő vagy Jázmin az Aladdinból, az ő rasszjegyeiket azonban végleg átrajzolták a Disney napszámosai. Cigány síróbabát, kínai arcú kínait hiába is keresnénk. Ennél még a szocializmusban is jobb volt helyzet, amikor jóformán minden lányos házban akadt egy reprezentatív néger baba – a bánatos szemű figurák könnyen utat találtak a kelet-európai kislányok szívéhez.
Az egysíkú babakínálatban felüdülés Finy Petra meséje, amelynek tizenkét különböző nációjú és személyiségű baba a hőse: a szenvedélyes spanyol táncosnő, a nett holland néni, a hűvös kínai porcelán; fiúvonalon az olasz dzsigoló meg az afrikai harcos, de van itt szép, ám butácska és okos, viszont félregombolt baba is. Ez a világlátott nagymama balatonfüredi villájának padlására száműzött gyűjtemény, amelyet a hatéves Maja megörököl, és mert sértődött a díszes társaság, bájos lényével kiengeszteli őket.
Finy jó érzékkel adagol kalandot, érzelmet és humort az 5-10 éves célközönség számára, ezért készséggel elnézzük az apróbb dramaturgiai és nyelvi zökkenőket. Szegedi Katalin tüneményes figurái, megsárgult levelezőlap-hátterei ugyancsak békebeli hangulatot árasztanak. Pillangós minyonok ezüsttálcán, összetört babaszívek, púderszínű szaténruha, anya-lánya-unokája: az atmoszféra émelyítően lányos. Annál meglepőbb, hogy a kortárs fiúcskák is milyen csillapíthatatlan érdeklődéssel kukkolnak bele a titokzatos budoárba.
Pagony Kiadó, 2011, 62 oldal, 2750 Ft
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2012/16).

2016. szeptember 15., csütörtök

"A modern orvostudomány úgy tekint az emberre, mint egy gépre" – Interjú Dr. Victoria Sweettel

Mit jelent a lassú orvoslás, miért drága, ha az orvos túlterhelt, és mi köze ennek a középkori Szent Hildegárdhoz? Victoria Sweet orvos-íróval a közelmúltban magyarul is megjelent könyve, az Isten Hotel kapcsán beszélgettünk.
hvg.hu: Bizonyára a legmodernebb orvosi szemléletet és eljárásokat tanulta a Harvardon. Mikor kezdte úgy érezni, hogy mégis hiányzik valami?
Victoria Sweet: Viszonylag sokára. Számomra nem volt evidens ez a pálya, a családunkban senki sem volt orvos. Először matematikát hallgattam a Stanfordon, majd a pszichiátria – Carl Jung és R. D. Laing munkássága – felől jutottam el a medicinához. A képzés után a karrierem nem az Amerikában megszokott módon alakult. Nem építettem ki magánpraxist, viszont szívesen dolgoztam szegényekkel, bevándorlókkal. A kezdetektől lenyűgözött a modern orvoslás hatékonysága, a tisztán logikus, tudományos megközelítés. Ugyanakkor többször találkoztam olyan megmagyarázhatatlan esetekkel, amelyek nagyon megérintettek. Például, hogy miért kezd el bizonyos körülmények között javulni egy olyan beteg állapota, akinek minden észérv alapján „meg kellene halnia”? Körülbelül tíz év praktizálás után úgy éreztem, hogy a születés és a halál, az orvos és a beteg kapcsolata, továbbá maga a gyógyulási folyamat sokkal mélyebb és összetettebb annál, mint amit a modern racionalitás megenged.
Dr. Victoria Sweet: "El kel távolítani a gyógyulás útjából az akadályokat"
hvg.hu: Később rátalált a középkori misztikus és gyógyító, Bingeni Szent Hildegárd életművére, amelyből tudománytörténeti doktorátust is szerzett. Mi fogta meg benne?
V.S.: Hildegárd XII. századi apáca volt, aki vallásos-látomásos munkái mellett gyakorlatias orvosi könyveket is írt. Ezekben nem imádkozást ír elő a különböző betegségekre, hanem precízen meghatározott, főként gyógynövényes kezeléseket. Nagyon fontos, hogy a premodern orvoslás az embert a környezetével egységben szemlélte. Hildegárd szerint mindenkiben ott van a viriditas, valamiféle természetes életerő, amely lehetővé teszi a belülről gyógyulást. Az orvos feladata, hogy támogassa ezt, illetve eltávolítsa az útjában álló akadályokat. A viriditas a latin „zöld” szóból ered, utalva arra, hogy megfelelő körülmények között a növények is képesek maguktól kizöldülni. Ezzel szemben a modern orvostudomány úgy tekint az emberre, mint egy gépre, amelyet – ha elromlott – meg kell javítani. A XIX. századtól a hangsúly a beteg emberről a beteg szervre helyeződött át, és fokozatosan szűkül a vizsgálódás fókusza – egyre lejjebb megyünk a szövet, a sejt, majd a DNS szintjére. Holott néha arra lenne szükség, hogy globálisan tekintsünk a jelenségekre.

Dr. Victoria Sweet
Amerikai orvos, író, előadó. Hitvallásának alapja a modern tudományos módszerek és a hagyományos, személy központú orvoslás integrálása. Isten Hotel című könyvében a San Franciscó-i Laguna Honda közkórházban szerzett tapasztalatait összegzi. Az eredetileg szeretetháznak épült kórház elmaradott körülményei között a társadalom peremén élők, bevándorlók és drogfüggők körében Sweet a gyógyító figyelem és az elkötelezett orvos-beteg kapcsolat fontossága mellett érvelt. Beszélgetésünk előtt nem sokkal tért vissza Kalifornába a Via Francigena zarándokút franciaországi szakaszáról.
hvg.hu: Napjainkban egyre nagyobb az érdeklődés az ön által is preferált „lassú orvoslás” iránt. Ebben a holisztikus megközelítésben kevesebb beavatkozást és gyógyszert használnak, ami időigényesebb, ugyanakkor sok esetben hatékonyabb. Mikor érdemes élni vele?
V.S.: Kezdem azzal, hogy mikor nem alkalmazható: például baleset, szívinfarktus, vakbélgyulladás vagy akár rák esetében. Ilyen sürgősségi helyzetekben azonnali beavatkozásra van szükség, arra a bizonyos modern szemléletre, amikor a lehető legkisebb szinten megkeressük és kezeljük a problémát. De miután elvégeztük a szívműtétet, összekapcsoltuk a csontokat, megtörtént a kemoterápia, akkor van szükség a lassú orvoslásra, a hildegárdi szemléletre. Intellektuális értelemben vissza kell helyezni a pácienst a környezetébe, és el kell távolítani a gyógyulása útjában álló akadályokat. Minimálisra kell csökkenteni a gyógyszerezést, sokszor nem kell más, mint megfelelő táplálkozás, alvás és érzelmi háttér. Ahogy a középkori bölcsesség tartotta: Diéta doktor, Nyugalom doktor és Öröm doktor mindig kéznél van. Ez különösen igaz a krónikus és lassú lefolyású betegségekre. Természetesen a „gyors” és a „lassú” gyógyászat nem zárja ki egymást, sokkal inkább kiegészíti.
Bingeni Szent Hildegárd
hvg.hu: A concierge orvoslás (ejtsd: konszierzs, jelentése: kapuőr) visszatérés a személyesebb, intenzívebb orvos-beteg kapcsolathoz. Hogyan működik, és mi hívta életre?
V.S.: A concierge rémes kifejezés, de nincs mit tenni, így honosodott meg. Körülbelül tíz éve indította el két orvos, akik felismerték, hogy képtelenség 2500 beteget felelősséggel ellátni – ugyanis ennyi ma Amerikában az elvárás egy belgyógyászi praxisban. 250-300 betegnél húzták meg a limitet, mondván: ennyit tudnak magas színvonalon ellátni, de ezért havonta plusz 200 dollár díjat kérnek a páciensektől. Mit jelent ez a kiváló ellátás? Hogy az orvosnak van ideje alaposan megvizsgálni a beteget, követi az állapotát, ott van a kórházban, asszisztál a műtéteinél, konzultál a radiológussal és a labororvossal. Az elitistának titulált concierge gyakorlatot azóta sok kritika érte. Ugyanakkor ma, amikor már több mint négyezer orvosnak van ilyen praxisa az Egyesült Államokban, egyre inkább látszik, hogy ha van idejük alaposan elvégezni a munkájukat, akkor pénzt takarítanak meg a rendszernek. Ezt én is tapasztaltam a régimódi San Franciscó-i Laguna Honda közkórházban, ahol még volt elég időnk a társadalom pereméről származó betegek kezelésére.
hvg.hu: Olyannyira, hogy ön el akart indítani a kórházon belül egy osztályt, ahol bizonyították volna a lassú orvoslás költséghatékonyságát, de akkor ez nem valósult meg. Mi a helyzet azóta?
V.S: A könyv megjelenése óta, számomra is meglepő módon, sokan megkerestek – nagy az érdeklődés egy ilyen program iránt. A közeljövőben szeretnék elindítani egy kutatást, amelyben rászoruló betegeket integrálnánk meglévő concierge praxisokba, és nyomon követnénk, mekkora ráfordítással milyen eredményeket lehet elérni. Valóban kevesebb gyógyszerre és kórházi befektetésre van szükség, ha elegendő idő van a gyógyulásra? Első körben negyven személyt választanánk ki véletlenszerűen egy Palo Altó-i csoport támogatásával, a legszegényebb, legtöbb betegségtől sújtott régiókból. Tapasztalatom szerint a rászorulók esetében még inkább kifizetődő ez a fajta „ráérős” gondoskodás, és sikerülhet megcáfolni az elitizmus vádját.
hvg.hu: Ez azt jelenti, hogy befektetői érdeklődés mutatkozik a concierge iránt?
V.S.: Abszolút! Az Egyesült Államokban kőkemény kapitalizmus van, és újabban a biztosítótársaságok is kezdik felkapni a fejüket, mondván: „Ácsi, itt pénzt lehetne megtakarítani?!” Pár hete jelent meg egy cikk a Forbes magazinban olyasmi címmel, hogy „Mindenkinek concierge orvosra lenne szüksége”. A cikk arról szólt, hogy ez a szemlélet nemcsak emberségesebb, hanem olcsóbb is. Ha egy orvosnak annyi betege van, hogy esélye sincs rendesen megvizsgálni őket, és csak annyi ideje marad, hogy a kezükbe nyomjon egy receptet, annak egyenes következménye lesz a sokkal több gyógyszer, a mellékhatások, a szövődmények, az elhamarkodott diagnózisok és a félrekezelések. Márpedig az egész folyamatban az orvos a legolcsóbb! Fél óra konzultáció egy orvossal, mondjuk, 100 dollár, intenzív osztályos ellátás viszont 5 ezer, kórházi befektetés minimum 20 ezer. Ha egy beteg fél órával több időt tölt az orvossal plusz 100 dollárért, és ezáltal évi egy sürgősségi ellátással kevesebbre lesz szüksége, akkor már mindenki jól járt!
hvg.hu: Az alternatív módszerek mennyire részei Amerikában a mindennapi orvoslásnak?
V.S.: Ezt a csatát már megvívták az 1980-as évektől kibontakozó ellenkulturális forradalom, a biogazdálkodás és a többi természetességre törekvő folyamat részeként. Az utóbbi harminc évben rengeteg kutatás született, amely bizonyítja az alternatív módszerek létjogosultságát, úgyhogy mára eléggé elfogadottak.
hvg.hu: Könyve, az Isten Hotel úgy ér véget, hogy a szegényeket ellátó Laguna Honda kórház a kissé kaotikus, de nagyon életteli régi helyéről új, csillogó-villogó modern épületbe költözik. Mi történt azóta a kórházzal és önnel?

V.S.: Az új, szupermodern épületben minden tiszta, a betegek egyszemélyes, lapos képernyős tévével felszerelt szobákban, zárt ajtók mögött élnek. Rengeteg az adminisztráció, minden be van kamerázva, és minden számítógépen történik. Bár az intézmény sok szempontból fejlődött, úgy éreztem, hogy ez a környezet orvosnak és betegnek is borzasztóan elszigetelő és stresszes. Ezért eljöttem a kórházból. Az Isten Hotel megírásához hosszabb írói szabadságot vettem ki. Azt hittem, néhány hónappal a könyv megjelenése után elcsitulnak körülöttem a megkeresések, de ennek éppen az ellenkezője történt. Rengeteg meghívást kapok, az utóbbi két évben több mint száz előadást tartottam. Úgy látom, óriási igény van ma arra, hogy a gyógyításba visszatérjen az emberség, és én szemlátomást ennek a fókuszába kerültem. Jelenleg új könyvön dolgozom, de hiányzik a gyógyítás is – amint lehet, folytatni szeretném.
Orosz Ildikó
Az interjú a HVG Extra Jövő magazinban jelent meg (2014/2).

2016. szeptember 10., szombat

Zsebre megy – Alvin Hall: Ide a pénzt!

Pénz, politika, hatalom, vallás: csak néhány a HVG szórakoztató ifjúsági ismeretterjesztő sorozatának témáiból. Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy már nyolcéves kortól ajánlják ezeket a kiadványokat, de lássuk be: ha egy csomó, a mindennapokat átható téma egyáltalán nem vagy csak későn, rosszul tálalva jelenik meg a hazai oktatásban, az korántsem jelenti, hogy a gyerekek ne volnának már korábban nyitottak ezek megtárgyalására. Nehéz ma életszerű tudást szerezni, amikor egy másodikos gyerek olvasókönyvében hemzsegnek a kihalt mesterségek, kihalt pénznemek és kihalt igeidők.

Ehhez képest a szünetben tiktakkal meg focis kártyával üzletelő alsósok remekül fognak szórakozni a pénz kialakulását bemutató vicces képregényen, melyben Benő és Karesz csereberél teheneket meg csirkéket. De imádni fogják az esernyőkalap-sztorit is, mely egy termék kitalálásától a megvalósításig mutatja be a kereslet-kínálat, a piackutatás, a marketing és a disztribúció alapjait.
A könyv nagyobbrészt a felsős és középiskolás korosztálynak való, az adók, az infláció, a kamat, a részvények, a bika- és medvepiacok világát rengeteg poén, ötletes grafikai megoldás teszi emészthetővé, még az e téren renyhe bélműködéssel rendelkező bölcsész szülő számára is.
A legtöbb ismeretterjesztő kiadványhoz hasonlóan ez sem csupán információforrás, hanem értékrendet is közvetít, nem titkoltan a vállalkozó szellem, a kitartás, a siker felé orientál, miközben a tudatos fogyasztás, a méltányos kereskedelem, sőt a pénz és a boldogság kérdését is érinti.

Sajnos csak szőrmentén. A nagy optimizmusban, ahol a győztes mindent visz, kevés hely jut a gazdasági egyenlőtlenség, a felelőtlen piaci magatartás, a korrupció vagy a fenntarthatóság problémáinak. Igaz, a könyv nem árul zsákbamacskát, hiszen mottója az, hogy "zsebre megy a játék!", nem pedig az, hogy "mind egy szálig elpusztulunk".
Fordította Morvay Krisztina. HVG Könyvek, 2013, 96 oldal, 2990 Ft
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/48).

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.