elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. április 22., péntek

"Mint kutyaszarba lépni" – Interjú Deborah E. Lipstadt történész, holokausztkutatóval

Az amerikai professzorral a CEU és a Tom Lantos Intézet szervezte A holokausztemlékezet jövője című konferencián beszélgettünk a kutatás, a tagadás és a felelősség kérdéseiről, meg persze a nevezetes Irving-perről.
Melyek ma a holokausztkutatás aktuális témái?
Deborah Lipstadt: Rendszeresen megfordulok a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban tanácsadóként, kutatóként, és rengeteg fiatal kutatót látok, akik különböző nyelvterületekről érkezve a holokauszt egy-egy kis szeletét dolgozzák fel. Hasonlóan ahhoz, ahogy Kálmán Gábor filmje egyetlen város hatszáz fős zsidó közösségének állít emléket. (A kaliforniai rendező szülővárosa, Kalocsa zsidóságának deportálásáról készített dokumentumfilmet Egyszer volt...címmel, melyhez módszertani segédanyag készül a magyar iskolák számára - O. I.) A holokausztkutatók első két generációja a "makrót" tárta fel, a mai kutatások a kisebb településekre és az egyéni sorsokra fókuszálnak.
Jelentős erőfeszítés irányul a szemtanúk visszaemlékezéseinek rögzítésére, amelynek utolsó pillanataiban vagyunk.
Így van, a francia Patrick Desbois atya például a maga jellegzetes, fehér papi gallérjában Ukrajna és Fehéroroszország kis városait, falvait járja, idős emberek - nem áldozatok, hanem szemtanúk és résztvevők - beszámolóit dokumentálja, igyekszik feltárni a kisebb, tízes-százas nagyságrendű tömegsírokat.

Fotó: Galló Rita
Az ön neve összefonódott a holokauszttagadás elleni küzdelemmel. Mennyire tartja ezt jelentős problémának ma, és milyen változást lát az elmúlt időszakban?
Nézetem szerint létezik a tagadásnak hardcore és softcore formája (Lipstadt szándékosan használja a pornográfiában szokásos megkülönböztetést, szerinte a holokauszttagadás a történelem "pornografikus értelmezése" - O. I.). Keményvonalas tagadás az, amelyet David Irving is képvisel: a gázkamrák sosem léteztek, a nácik nem akarták megsemmisíteni a zsidóságot, a hatmillió áldozat túlzó szám és így tovább. Manapság azonban néhány volt szocialista országban, például Magyarországon és Litvániában, terjedőben van a tagadás egy képlékenyebb formája, melynek lényege a történelem átírása. Ezek a szólamok nem vitatják a holokauszt tényét, de kizárólag a németekre hárítják a felelősséget, és azt hangoztatják, hogy "mindannyian áldozatok voltunk". Holott nyilvánvaló, hogy Magyarországon például, ahová Eichmann két-háromszáz emberrel vonult be 1944 márciusában, nem lett volna lehetséges 55 nap alatt csaknem 500 ezer zsidó deportálása a helyi hatóságok és a lakosság jelentős részének segítsége nélkül.
Mi a helyzet a nyugati országokkal?
Ott inkább aktuálpolitikai célokra használják a holokausztot, hamis egyenlőségjelet tesznek az izraeli katonák és a nácik, Sharon és Hitler közé. Természetesen az izraeli politika bírálata maximálisan indokolt, és tény, hogy az izraeli katonák szörnyű dolgokat is műveltek. Ezzel együtt nincs szó palesztin népirtásról, az ilyen összehasonlítások célja a múltbeli események súlyának kisebbítése.
A háború végén a nácik rengeteg bizonyítékot megsemmisítettek, és a szovjet adatok sem a megbízhatóságukról voltak híresek. A hamisítás ma is probléma?
Dokumentumokat hamisítani ma gyakorlatilag lehetetlen, de nem volt könnyű a háború után sem. Néhány perben felmerültek hamis iratok, de ritkán, inkább a hiteles információk visszatartása volt probléma. A holokauszt a világ legjobban dokumentált népirtása. Egyébként az Irving-perben szándékosan nem használtunk szemtanúi beszámolókat a bizonyítás során. Nem mintha ezek ne volnának nagyon fontosak, de meg akartuk mutatni, hogy minden, ami történt, dokumentumokkal igazolható.

Perbe fogott történelem

Deborah E. Lipstadt az atlantai Emory Egyetem történészprofesszora, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékbizottságának tagja. 1947-ben született New Yorkban. 1993-ban jelent megDenying the Holocaust (Holokauszttagadás) című könyve, melynek nyomán David Irving beperelte őt és a Penguin kiadót rágalmazásért, amiért holokauszttagadónak, Hitler-apologétának nevezik. A nagy nemzetközi érdeklődéstől kísért per öt évig tartott, neves szakértők dokumentumok garmadáját sorakoztatták fel a bizonyítási eljárásban. A 2000-ben kihirdetett több száz oldalas ítélet Lipstadtnak ad igazat, kimondja egyebek mellett, hogy Irving ideológiai megfontolásból szándékosan ferdített el és manipulált történelmi tényeket; Hitlert indokolatlanul kedvezőbb beállításba helyezte; aktív holokauszttagadó, antiszemita, rasszista és szélsőjobboldali, neonáci csoportokkal érintkezik. Lipstadt megírta a per történetét (History on Trial, 2006, Perbe fogott történelem), amelyből jelenleg filmet forgat a BBC. Lipstadt igazgatja a holokauszttagadók érveit cáfoló hdot.org weboldalt, mely részben elérhető arab, török, fárszi és orosz nyelven is. Az áltörténész és botrányhős David Irving egyébként többször járt Magyarországon a MIÉP meghívására, 2003-ban a köztévé Éjjeli menedék című (utóbb megszűnt) műsorában Siklósi Beatrixnak nyilatkozott a magyarországi 1956-os eseményekről, melyekről antiszemita értelmezést írt.
Az Irving-perben az izraeli kormány az ön védőinek rendelkezésére bocsátotta Eichmann naplóját, amit 38 éven át hét lakat alatt őriztek. Mennyiben volt ez jelentős pillanat a per szempontjából?
Eichmann a tárgyalás után, a börtönben, a fellebbezésre várva írta ezeket a visszaemlékezéseket, amelyekben sok mindenről beszél, többek közt a gázkamrákról. Christopher Browning történész a per során egy nagyon fontos elemzésben összevetett bizonyos szövegrészeket, és kimutatta, hogyan próbálja Eichmann takargatni saját felelősségét. A per egyik legnagyobb hozadékának tartom, hogy sikerült elérni, hogy ezek a dokumentumok a történészek számára hozzáférhetővé váljanak. Ma már az interneten is elérhetők.
Felmerült önben valaha, hogy elveszítheti a pert? A brit törvények értelmében önnek kellett bizonyítania, hogy amit állít, az nem alaptalan rágalom.
Nehéz ügy volt. Míg Amerikában Irving-nak kellett volna bizonyítania, hogy én hazudok, Nagy-Britanniában engem terhelt a bizonyítás felelőssége. A tárgyalás előtt valóban tartottam attól, hogy a bíró majd túlzottan fair akar lenni Irving-nal, különösen, mivel egyedül állt szemben az én ügyvédi csapatommal. Persze neki is voltak ügyvédei a háttérben, és a fellebbezésnél már ők képviselték, de első fokon saját magát képviselte. Imádta, hogy mindennap odaállhat, és előadhatja magát. Egyszer például, a meghallgatások utolsó napján, "mein Führernek" szólította a bírót. A teremben háromszáz ember kapta fel a fejét. Pillanatnyi csend után kitört a nevetés, ez már teljes agyrém volt.
Következetesen visszautasítja, hogy nyilvánosan vitatkozzon Irving-nal, és a tárgyaláson sem szólt egy szót sem. Miért?
Szerettem volna felszólalni a bíróság előtt, de a rágalmazási perek sztenderd ügymenete szerint az alperest nincs értelme kiállítani a bíróság elé. Én sem kaptam lehetőséget, a védelem dolga volt, hogy bizonyítsa a könyvemben leírtak megalapozottságát. A kérdés másik fele, hogy egyébként miért nem vitatkozom Irving-nal: mert egy hazug emberrel nem lehet vitatkozni. Természetesen egy dokumentumot lehet többféleképpen értelmezni, de nem lehet róla mindenfélét kitalálni. A bíróságon bebizonyítottuk, hogy Irving hazudik. Ha valahol az áll: X, arról azt mondja: Z. Egy értelmes vita alapja az, hogy ha nem is értünk egyet, mindketten igazat mondunk.
David Irving elvesztette a Lipstadt ellen indított perét
Irving az ítélet után is olyan magabiztosan nyilatkozott, mintha ő nyert volna. Ön hogyan értékeli a per jelentőségét 14 év távlatából?
Irving nemcsak holokauszttagadó, de a bírósági ítéletet is tagadja. Én úgy látom, az, hogy Angliában egy bíró a legfelsőbb bíróságon kimondta, hogy amit Irving és a többi holokauszttagadó állít: hazugság, a történelem szándékos és szisztematikus eltorzítása, nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy a keményvonalas tagadást sikerült visszaszorítani. Sokan, akik addig fél füllel odafigyeltek Irving-ra, ezután végképp negligálták.
Amikor Irving-t 2006-ban Ausztriában letartóztatták, ön csak annyit mondott: "Irving? Engedjék haza." Miért ellenzi a holokauszttagadás büntetőjogi szankcionálását?
Mert szimpátiát ébreszt a tagadó iránt. Másrészt az emberek azt gondolhatnák, hogy azért támogatom a büntetőjogi eszközöket, mert félek, hogy "kiderül az igazság". Szó sincs róla, én a szólásszabadság híve vagyok. Ahogy Emerson mondta, az ostoba következetesség a kisszerű elmék kísértő szelleme. Én vállalom, hogy ilyen értelemben következetlen vagyok. Megértem, miért büntetik Németországban, Ausztriában, Lengyelországban (és Magyarországon - O. I.) a holokauszttagadást - hiszen effektíve itt történt meg -, de szerintem nem célravezető. Irving a börtön után mindenütt úgy jelent meg, mint áldozat. Mintha nem ő lett volna, aki engem beperelt! Ráadásul előzetesen meg akart velem egyezni: azt mondta, ha a könyvem öszszes példányát visszavonják és bezúzzák, eláll a pertől. Tehát ő próbált meg engem elhallgattatni. Ehhez képest a börtön után ő lett a szólásszabadság bajnoka.
A konferencián az egyik ügyvédjét idézve úgy fogalmazott, a holokauszttagadás olyan, mint kutyaszarba lépni: nem okoz különösebb gondot, csak ha elmulasztjuk lepucolni a cipőnket.
Minden rasszista megnyilvánulásra igaz a Ku-Klux-Klantól a Jobbikig, hogy nem szabad neki nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amit megérdemel.
Első könyvében (Beyond Belief: The American Press and the Coming of the Holocaust 1933-1945) azt kutatta, mit tudhatott az amerikai közvélemény a holokausztról a háború előtt és alatt.
Rengeteg információ állt rendelkezésre, de az erről szóló híreket nem hozták vezető helyen. Rendszerint egymondatos, "mínuszos" hírek jelentek meg valahol a tizennyolcadik oldalon. A Chicago Tribune belsejében például: "Kétmillió zsidó áldozata van a nácizmusnak". Ha egyáltalán elolvasta az ember, akkor sem gondolta, hogy igaz. A holokauszt még a nürnbergi per idején sem számított központi kérdésnek, csak járulékos veszteségnek. Az Eichmann-per után irányult rá nagyobb figyelem, a háború utáni generáció kezdte mélyebben megérteni a nácizmus lényegét. Ami több mint egyszerű antiszemitizmus - a nácikat megszállott vágy hajtotta a zsidóság kiirtására. Gondoljuk el, hogy 1944 nyarán, a normandiai partraszállás és Kijev felszabadítása után, a szövetségesek szűkülő gyűrűjében a nácik még hajóra szállnak, elmennek Rodoszra, és deportálják az ottani teljes zsidóságot, amely egy 2300-2500 éves, valószínűleg még a rómainál is régebbi közösség volt. De ugyanez a megszállottság látszik Magyarországon is: amikor már egyértelmű, hogy vége, Eichmann még akkor is idejön, hogy befejezze "a munkát".
A konferencián elhangzott, hogy az elmúlt két évtizedben a holokauszt a közös európai múlt és identitás fontos tényezőjévé vált. A volt szocialista országokban történt néhány állami szintű felelősségbeismerés és bocsánatkérés, de Franciaország is átértékelte a saját szerepét. Mi a helyzet az Egyesült Államokban?
Érezhető a szándék saját felelősségünk újragondolására. A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum felavatásakor Bill Clinton felállt, és azt mondta: nem tettünk meg mindent, amit lehetett volna. Egy másik alkalommal George W. Bush megnézte a Jad Vasemben azokat a légi felvételeket, amelyeket 1944 júniusában amerikai repülők Auschwitzról készítettek. Odahívta Condoleezza Rice-t, és azt mondta: "Ezt le kellett volna bombáznunk." Jimmy Carter a Holokauszt Bizottság megalapításakor is beszélt Amerika kudarcairól. Megakadályozhatta-e volna Amerika a történteket? Kétlem. Tehetett-e volna többet? Feltétlenül. Minden országnak meg kell vizsgálnia a saját szerepét. Vajon ha Magyarország visszautasítja az együttműködést Eichmannékkal, megelőzhető lett volna a zsidóság deportálása? Talán igen. Bár a magyarok már Horthy alatt sem bántak kedvesen a zsidókkal, de ezt maguk úgyis jobban tudják... Rengeteg ember volt haszonélvezője a zsidók jogfosztásának és deportálásának, akár csak úgy, hogy átment a szomszédba, és hazavitt ezt-azt. Amerika szerepe kisebb, de nekünk is át kell gondolnunk, hol hibáztunk. A hangsúly nem az ítélkezésen, hanem az elemzésen és az értékelésen van.
Orosz Ildikó
Fotó: Galló Rita (1), http://www.fpp.co.uk (2)
Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg.





2016. április 19., kedd

"Minden gyereknek örülni kell" – Interjú Czeizel Endrével

A professzor egyik utolsó nagy életútinterjúját nem sokkal nyolcvanadik születésnapja előtt készítettem. Az apropót az esemény utáni tabletta használatának korlátozása jelentette, de szó esett népesedéspolitikáról, kitolódó gyerekvállalásról és a professzor vitatható nézeteiről is.

Mi a véleménye arról, hogy az Európai Bizottság döntése ellenére mégis vénykötelesek lesznek nálunk a sürgősségi fogamzásgátló szerek? A szabad forgalmazás hívei szerint az egyszerűbb hozzáféréssel csökkenteni lehetne az abortuszok számát.

Czeizel Endre: Egyértelmű a véleményem, hiszen én már 1996-ban belebuktam ebbe. Akkor a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgatójaként a miniszteri megbízásom a magyar egészségügy korszerűsítéséről szólt. Szerettem volna elérni, hogy recept nélkül lehessen kapni – most már kimondhatom a nevét, mert nem létezik – a Postinor esemény utáni tablettát. Fiatal orvosként, a János Kórházban még magam is csináltam terhesség-megszakítást, de az ember érettebb fejjel rájön, hogy az élet a fogamzással kezdődik, és az egészséges magzatok megölése élet elleni bűn. Az abortusz társadalmi kérdés; mindent meg kellene tennünk, hogy a lehető legalacsonyabbra szorítsuk. Mondok egy példát: régebbi kutatásunk szerint a fiatal lányok egyharmada úgy veszti el a szüzességét, hogy nem készül fel erre. Tipikus szituáció, házibuli, evés, ivás, szórakozás, és megtörténik az, amire nem gondoltak előre. Ilyenkor az orvoshoz elmenni olyan tortúra, hogy a lány inkább meggyőzi magát, hogy úgysem esett teherbe. Azt gondoltam, ha 72 órán belül odasúghatná a patikusnak, hogy „sürgős”, el lehetne kerülni az abortuszt.
Ne felejtsük, a sebészi abortusznál minden 850. esetben kilyukasztják a méhet, minden tizedik esetben roncsolódik a méhnyak záróizomzata, ami később koraszüléshez vezethet; kialakulhat kismedencei gyulladás, petevezeték-elzáródás. Az abortusz a tablettánál esetleg fellépő problémákkal összehasonlítva nagyságrendekkel veszélyesebb. Az is bennem volt, hogy az esemény utáni tabletta igazából nem olt ki életet, hiszen a leg­újabb kutatások szerint a megtermékenyítés után 48–72 óráig még a petesejt DNS-e irányítja a sejtosztódást. Azonban a próbálkozásom a tabletta vénymentessé tételére a nőgyógyász-társadalom ellenállásába ütközött.
Tehát nem gondolja, hogy a szabad forgalmazás felelőtlenebb szexuális magatartást eredményez.
Nem. Ugyanez az érv szokott felmerülni a 9. hétig használható abortusztablettával kapcsolatban is, ami a másik nagy bukásom. Azóta mondogatom, hogy a nyolcvanas években Franciaországban és Ang­liában először találkoztam vele. Az alkalmazásával elkerülhetők a sebészeti beavatkozás miatti komplikációk. Gondolja el, Magyarországon 9 százalék a koraszületés, és a kutatásaink szerint ennek egyharmadáért a korábban végzett sebészeti abortusz felelős. Körülbelül 130 csecsemő azért hal meg, mert az anyánál ezt a primitív módszert alkalmazták. Nem véletlen, hogy már az unió is rászólt Magyarországra, hogy tegyék lehetővé a hozzáférést a tablettához. 2004-ben, amikor Gyurcsány miniszterelnök lett, beszélgettem vele erről, és becsülöm azért, mert a parlamentben elővette a témát. Szócska államtitkárra viszont haragszom, amiért ideológiai okokból gátolta a bevezetését, holott ma már az orvostársadalom is támogatja (a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium 2005-ben tette közzé támogató állásfoglalását – O. I.).
A kormány láthatóan szigorúbb szabályozással, külső kontrollal szeretne megálljt parancsolni a magyarság fogyásának. Mi lehetne egy értelmes népesedéspolitika alapja?
Mihályi doktor (Mihályi Péter közgazdász – O. I.) írta néhány hete az ÉS-ben, hogy 2060-ra alig több mint 7 millióan leszünk. A népességcsökkenésnek számos gazdasági következménye van, szűkül a piac, kevesebb a munkalehetőség, a munkaképes korú társadalom nem tudja eltartani az időseket. Én a társadalmi szabályozásba nem merek beleszólni, de ami a szakterületemet illeti, van előttünk jó példa. Hollandia, Anglia rájött, hogy nem politikai döntéseket kell hozni, hanem a gyereket meg kell tanítani a felelős családi életre és szexualitásra. Ez volt a fő szempont, amikor 1996-ban elvállaltam a Nemzeti Egészségvédelmi Hivatal főigazgatóságát.

Akkor a Nemzeti alaptantervbe bekerült, hogy az iskola feladata egyebek mellett a gyerekek felkészítése a családi és a szexuális életre. Magyar Bálint partner volt egy új tantárgy bevezetésében, amelyre az első évben 26, a másodikban 8 millió forintot kaptunk. A „Felkészülés a családi életre” 33 órás fakultatív tantárgy vagy 16 órás osztályfőnöki foglalkoztatás volt 15 éveseknek. Nem az emberi test felépítésével, fütyivel meg puncival szerettünk volna foglalkozni, azt az előző évben megtanulták biológiaórán, hanem a társkapcsolatokkal, a szexuális úton terjedő betegségekkel, a majdani családtervezéssel. A fogamzásgátlás módjait ugyanúgy meg kell tanulni, mint a Pitagorasz-tételt.
Milyen visszajelzéseket kaptak, és mi lett a tantárgy sorsa?
Két évig ment, az akkori kb. 930 iskolából az első évben több mint 300, a másodikban 510 csatlakozott. 1100 pedagógust képeztünk ki, a tankönyv megírása előtt több mint 30 iskolába elmentem. A gyerekek nyitottak, érdeklődőek voltak, nagyon népszerű volt a tantárgy. A fiatalok nem buták, ha tényleg felkészítenénk őket, látványos eredményeket lehetne elérni. Angliában és Hollandiában a programok eredményeként drasztikusan csökkent az abortusz, és a lányok két, a fiúk másfél évvel később kezdik a szexet, mint azelőtt. Ne értsen félre, a szeretkezést az emberi élet egyik legnagyobb vívmányának tartom, de érett ésszel, felkészülten kell elkezdeni. Az 1998-as kormányváltás után elmentem Pokornihoz, akinek tetszett a program, támogatta a folytatását. Ám átkerült a csomag a szociá­lis minisztériumhoz, ahol Harrach Péter, amikor megmutattam neki a tankönyvet, és elmondtam, mit akarunk, elkezdett velem ordítani, hogy mit képzelünk, megrontjuk a fiatalokat.
Ma a nők, de a férfiak is egyre később vállalnak gyereket. Képesek-e az ezzel járó egészségügyi kockázatot ellensúlyozni a modern diagnosztikai szűrések?
Óriási haladás történt a magzati rendellenességek felismerésében. Van most egy teszt, amelyről, ha három évvel ezelőtt megkérdezik, hogy elképzelhetőnek tartom-e, azt mondtam volna, hogy nem. Kiderült, hogy a lepényből a DNS beszivárog az anya vérébe, és mivel minden kromoszómának más a DNS-mintázata, a komputer fel tudja ismerni minden egyes kromoszóma DNS-ét. Tehát egy anyai vérvizsgálat a 10. hét után minden kromoszóma-rendellenességet több mint 99 százalékos biztonsággal ki tud szűrni. Én már öreg vagyok, az 1970-es években nagyon örültem az amniocentézisnek (magzatvízvétel), hogy a magzati sejtek vizsgálatával ki lehet mutatni a Down-kórt. Csakhogy annak egyszázalékos a vetélési kockázata. Azóta javult az ultrahang. A fejlődő technika eredménye, hogy mára kialakult az emberekben, hogy nekik csak 100 százalékosan egészséges gyerek kell.
Az elmúlt öt évben négy olyan esetem volt, hogy ultrahanggal felismertük a fiú magzatok ajakhasadékát. Elmondtam, hogy ez egy kis rendellenesség – nem társult szájpadhasadékkal, ami jóval súlyosabb –, szépen lehet operálni, a beszédkészséget alig befolyásolja. A négy közül mégis hárman megszakíttatták a terhességüket, és nekem majd megszakadt a szívem… Persze más helyzet, ha súlyos rendellenességet szűrünk ki. Én mindig azt mondom, fontos a magzati diagnosztika, de még fontosabb a megelőzés, hogy lehetőség szerint ki se alakuljanak a rendellenességek. Ezért vagyok büszke a magzatvédő vitaminra, amellyel a nyitott gerinc és az agy-/koponyahiány 90 százaléka, a szívrendellenességek 40 százaléka kivédhető. Ennek ellenére egy közelmúltbeli adat szerint Magyarországon alig 6 százalék szed magzatvédő vitamint, míg Hollandiában 73, Angliában 56 százalék.
A legtöbb magzatvédő készítmény 15–20-féle összetevőt tartalmaz, melyek közül a folsav nyújt bizonyítottan védelmet az említett fejlődési rendellenességekkel szemben. Nem véletlen, hogy a legtöbb nőgyógyász csak ezt ajánlja (lásd keretes írásunkat).
Valóban, a folsav a fő komponens, de három másik B-vitamin is fontos. Két intervenciós vizsgálat volt ezzel kapcsolatban – ilyenkor nem utólag értékelünk klinikai anyagokat, hanem mi organizáljuk a kutatást, adjuk oda a vitamint, követjük nyomon az eredményeket. Az egyik a miénk, a másik az angol Dick Smithellsé. Ő vette észre először, hogy a nyitott gerinc a szegényebbek körében gyakoribb, amit táplálkozási okokra vezetett vissza. A kutatásából kiderül, hogy ha a folsav mellett B2-, B6- és B12-vitamin is van egy készítményben, akkor 90 százalékban véd, ha csak folsav, akkor 70 százalékban. Smithells kutatása nem volt randomizált, ezért lett meghatározó a mi kettős vak kutatásunk (ilyenkor az objektivitás érdekében azonosító számokkal dolgoznak, sem az orvos, sem a kísérleti személy nem tudja, hogy vitamint vagy placebót kap – O. I.).Amerikában 1998. január 1-je óta a lisztbe keverik a magzatvédő vitamint. Egy tanulmány szerint ennek 1:40 arányú az anyagi megtérülése ahhoz képest, hogyha ezek a beteg gyerekek megszületnének.
De ott is folsavat kevernek a liszthez. Nem gondolja, hogy jobban bekerülhetett volna a köztudatba a folsav fogalma, ha ön, a népszerűségére támaszkodva, kiemeli ennek az összetevőnek a fontosságát a drága magzatvédő multivitaminok közül?
Nos, elfogadom a kritikát. Különösen abból a szempontból, hogy a folsav valóban jóval olcsóbb. Igaza van, szép lenne, ha legalább folsavat szednének a nők, már a fogantatás előtt, hiszen mire egy asszony 6-8-10 hetesen először kerül a várandósgondozóba, sok mindenről lecsúsztunk. Másfelől még ma is jönnek hozzám kismamák, akiknek az orvosa azt mondta, hülyeség ez az egész magzatvédő vitamin, egészségesen kell táplálkozni. Holott a nyitott gerinc és a koponyahiány kivédéséhez naponta 0,66 mg folsavra van szükség, de egy magyar nő a táplálkozással 0,18 mg folátot visz be. Angol tudósok kiszámolták, hogy a megfelelő mennyiséghez a várandósnak naponta 15 tál spenótot kellene megennie. Tehát butaság, hogy elég az egészséges táplálkozás. Nem véletlen, hogy Olaszországban 100, Törökországban 85 száza­lékban téríti a tb a vitamin szedését. Az egészségpolitikáról szólva erről is kellene beszélni.
Kanyarodjuk vissza a kitolódó gyerekvállaláshoz! Mit szól ahhoz, amikor férfiak fiatal korban lefagyasztják a jó minő­ségű spermájukat, a nők a petesejtjeiket, hogy majd egy későbbi gyerekvállalásnál azt használják?
Nagyon okosnak tartom. Egyébként a kései gyerekvállalásban nem találok semmi kivetnivalót. Pont tegnap járt nálam egy elkeseredett asszony, akit letromfolt az orvosa, mondván, nem normális, hogy 41 évesen szülni akar. Ilyenkor teljesen kiakadok. Az asszonyok 150 évvel ezelőtt 11 gyereket szültek, elkezdték 18 évesen, befejezték 45 évesen. Arany Jánost az édesanyja 45 évesen szülte, és milyen szép verseket írt. Ostobaságnak tartom elmarasztalni azt, aki nem akkor szül, mint a többség. Minden gyereknek örülni kell. A kromoszóma-rendellenességek aránya valóban emelkedik egy kicsit a korral, de ez kiszűrhető. Persze hogy kitolódik a nőknél a gyerekvállalás, biztos észrevette, hogy magáról is két bőrt húznak le: ugyanúgy dolgozik, mint a férfiak, de mégiscsak magának kell szülnie. Egyébként csináltak egy négy országra kiterjedő kutatást, amelyben összehasonlították a 20–29 éves és a 35–45 éves korban szült nők gyerekeinek értelmi szintjét, és kiderült, hogy az idősebb nők gyerekei kifejezetten okosabbak. Ez persze nem genetika, hanem a környezet hatása: az idősebb szülő tapasztaltabb, bölcsebb, és jobb anyagi helyzete miatt többet meg tud adni a gyerekének.
A másik, amin időnként felháborodom, hogy 1982-ben hoztunk egy döntést, hogy minden orvosnak fel kell ajánlania a rákos betegeknek a kemoterápia, ill. a radioterápia előtt, hogy tegye el az ondóját az ondóbankba. Évente találkozom két-három szerencsétlen férfival, aki túlélte a betegséget, és nem lehet gyereke. A lehetőség fel nem ajánlása csúnya orvosi hiba. Ami a nőket illeti, nyugati országokban ma már bevett, hogy laparoszkóppal kiveszik és lefagyasztják a rákbeteg nő fél petefészkét a kemo-, illetve sugárterápia előtt. Nemrég volt nálam egy asszony, akinek a fél petefészke kint van Bécsben.
Van pár téma, amiben az álláspontja sokaknál kiveri a biztosítékot. Támogatja például, hogy legyen megválasztható a gyermek neme, ha egy párnak már van gyereke, és szeretne ellentétes neműt. A témát a 2006-os választások környékén az MSZP is bedobta a harmadik gyerekre vonatkozóan. Ön milyen megfontolásból és hol húzná meg a határt?
Egy időben 1200-1300 pár jött hozzám évente, ebből körülbelül 10 százaléknak voltak már azonos nemű gyerekei, és szerettek volna ellentétes neműt. Én ezt átérzem, két fiam után jött a lányom, és amikor először átölelte a nyakamat, mondván, „apuci, de szeretlek”, elolvadtam volna, ha fagylalt vagyok. Szerintem meg lehetne adni ezt a választást az embereknek, akár már a második gyereknél: ennek lenne a legnagyobb közegészségügyi jelentősége. Jelenleg a gyerekek csaknem ötven százaléka egyke. Az egyke veszélyeztetett állapot, testileg-lelkileg sérülékenyebb. Hangsúlyozom, ez nem a fogantatás utáni szelekció, hanem az ondósejtek előzetes szétválasztása. Először Melbourne-ben, majd Calgaryban láttam az amerikai Sulman doktor szabadalmát: beteszik az ondót egy készülékbe, megfestik fluoreszcens festékkel, amitől az Y kromoszómás ondósejt világítani kezd, a X-es sötét marad. Fotométerrel szétválasztják, az egyik oldalon kijönnek a lányt, a másikon a fiút nemző sejtek. Ez nem ártalmas, de hátránya, hogy a szétválasztott ondósejteket mesterséges úton, inszeminációval kell bevinni. Egy tanulmány szerint a lányoknál 94, a fiúknál 75-80 százalék a biztonság.
Mi lenne, ha többen akarnának fiút vagy épp lányt?
Minden évben megnézem a statisztikámat, és kiegyenlített az arány. Szerintem abszurditás, hogy egy társadalom megengedi, hogy a 12. hétig válságra hivatkozva minden további nélkül meg lehet szakíttatni egy terhességet, ugyanakkor azoknak a pároknak, akik már produkáltak egy vagy több gyerme­ket, megtiltjuk ezt. Amikor 2002-ben hazajöttem Kanadából, Medgyessy volt kormányon. Gondoltam, ez egy liberális kormány, és megpróbáltam ajánlani a módszert. Összehívtak egy szakmai tanácsot, amelyben volt két pap, két etikus és még egy orvos, aki meg sem szólalt. Az egyik pap megkérdezte: és mit csinálunk az ondósejtek másik felével? Ja, hát azokat kidobjuk, feleltem. Jézus Mária, hüledezett. Én meg belegondoltam: az ő szempontjából az önkielégítést végző srác vagy a férfi, aki egyszer kihúzza, tömeggyilkos? Végeredményben az ondósejt ugyanolyan, mint egy nyálkahártyasejt, ha ezt nem engedjük, akkor egy idő után már köpni sem lehet, mert az is emberi sejtkibocsátás.
A nem a lombikprogramban sem megválasztható, viszont egyre több szó esik a beültetés előtti diagnosztikai vizsgálatokról, ami szintén felvet etikai kérdéseket. Hogy állunk most ezzel?
Bizonyára tudja, hogy ezen a területen óriási a konkurencia. Nemrég nagy port kavart, amikor az egyik lombikos cég bevádolta a másikat az ÁNTSZ-nél, mondván, ott emb­riókísérleteket végeznek, holott csak egy modernebb technológiát alkalmaztak. Én a preimplantációs genetikai diagnózist (PGD) nagyon nagy előrelépésnek tartom. Ilyenkor a 3 napos, 64 sejtes stádiumú magzatkezdeményből egy-egy sejtet kivesznek. Ezek őssejtek, a DNS-ük azonos, és pótolják a kivettet, amiben célzottan vizsgálnak meg bizonyos genetikai betegségekért felelős géneket, és csak azt a magzatot ültetik be, amelyikben nincs meg a hibás gén. Nekem is volt három olyan női esetem, akiknek BRCA1 emlőrákja volt (az örökletes emlőrákra hajlamosító mutáns gén – O. I.). Már túl voltak emlőik levételén. Amikor megtudták, hogy a gyerekeiknél is 50 százalék kockázata van a hibás gén öröklésének, nem akarták a gyereküket kitenni annak, amin ők keresztülmentek, és kiutaztak Angliába. Ott a parlament már tíz éve megengedi, hogy csak a hibás gént nem tartalmazó magzatkezdeményeket ültessék be.
Az ön életművében a jelentős tudományos eredmények mellett rengeteg médiaszereplés, ismeretterjesztés, elegyes könyvírás áll. Soha nem gondolta, hogy ennyi mindent nem kéne?
Nem, mert mindig büszke voltam arra, hogy nagyon up-to-date voltam. Sose felejtem el, amikor Az öröklődés titkaiban beszéltem az amniocentézisről, és eljött hozzám egy nő, akinek az orvosa azt mondta, hogy ilyen márpedig nincs, ki az a barom, akitől ezt hallotta. Az utóbbi időben nagyon elkeserít, hogy a bulvársajtó úgy cikkez a betegségemről, hogy meg sem kérdez. Meghalt Buda Béla és Hankiss Elemér barátom, az ő betegségük nem volt érdekes. Jó, én is hibás vagyok, amikor kijöttem a hat hónapos kemóból, azt hittem, okos dolog a Nők Lapjában beszélni arról, hogy túléltem, és ismét dolgozom. Így nem kellett minden érdeklődő levélre egyesével válaszolnom. Hiba volt, elindított egy láncreakciót. Pedig az én életemben a kutatás 70 százalék; az, hogy orvosként próbálok segíteni, 25 százalék, és 5 százalék, hogy itt ülök magával, vagyis az ismeretterjesztés. Hiszem, hogy a szó hatalom. Ahogy az 1970-es években a televízión keresztül meg tudtam tanítani az embereknek, hogy mi a kromoszóma, a családtervezés, ugyanúgy a média ma is óriási lehetőség lenne, hogy fontos ismereteket közvetítsünk. A gyerekeim olykor a szememre vetik, miért nem mentünk ki Amerikába, amikor hívtak, mert nem érzik itt jól magukat.
De tudom, hogy jól döntöttem. Amerikában nem tudtam volna megcsinálni a veleszületett rendellenességek országos nyilvántartását; a kettős vak kutatást a magzatvédő vitaminnal vagy az öngyilkosmodellt. Nem tudom, tudja-e: a Budapest környékén élő hárommillió emberből évente körülbelül száz lesz öngyilkos a terhessége alatt. Tipikus szociális probléma: maga jár egy fiúval, teherbe esik, elmondja a fiúnak, az kirúgja. Elmondja a szüleinek, akik lekurvázzák. Elkeseredésében beveszi az összes gyógyszert, amit otthon talál. Ezeknek a nőknek a 97 százaléka szerencsére nem hal meg. Mi pedig vizsgálni tudtuk, hogy bizonyos gyógyszerek nagy dózisban hogyan hatnak a magzatra, ami nemzetközi viszonylatban is rettentő fontos kutatás volt. Bebizonyítottuk, hogy amennyiben szükséges, a terhesség alatt is nyugodtan lehet gyógyszert szedni. Tízszer több bajt okoz, ha például a magas láz esetén a várandós nem veszi be a lázcsillapítót, hiszen a láz 30 százalékkal növeli a fejlődési rendellenességeket. Amerikában ezt sem tudtam volna megcsinálni. Úgyhogy végeredményben azt hiszem, szerencsés voltam, még ha sokszor úgy is nézett ki, hogy nem lehetek próféta a saját hazámban.
Orosz Ildikó

Mit szedjen a várandós?

A folsav vízben oldódó, szintetikus B-vitamin (B9-, B11- és M-vitamin néven is ismert), természetes formája a folát, a latin folium (levél) szóból, ugyanis főként a sóskában, spenótban, brokkoliban fordul elő. Hatékonyan előzi meg az idegcső-záródási rendellenességeket (nyitott gerinc, agy-/koponyahiány), szedését azonban mindenképpen a várandósság előtt kell elkezdeni és legalább a 12. hétig folytatni.

Dr. Czeizel Endre és munkatársa 1992-ben tette közzé a New England Journal of Medicine-ben nevezetes kutatásának eredményét, amelyben 5502 magyar várandós vett részt a nyolcvanas években. Az eredmények más nemzetközi adatokkal együtt igazolták a folsav jótékony hatását, amiért a magyar professzor a téma két másik kutatójával együtt (Nicholas Wald, Richard Smithells) 2000-ben megkapta a rangos amerikai Kennedy-díjat. Ma már több mint 70 országban kötelező folsavval dúsítani a lisztet, az Egyesült Államoktól Chilén át Iránig; az Európai Unióban napirenden van a kérdés.

A kismamák gyakran tartanak attól, hogy a 15–20-féle összetevőt tartalmazó multivitaminoktól meghíznak és/vagy óriásbébit „növesztenek”. A hazai kutatások szerint ez a félelem alaptalan. Az viszont biztos, hogy a multivitaminok ára sok ezer forint lehet havonta, míg a 30 darabos folsavtabletta 5–600 forint.

Orosz Ildikó
Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg "A tabletta nem olt ki életet" címmel (2015/6.)
Fotók: Németh Dániel
Ezzel, és két másik írásommal (itt és itt) Zsigmond Márta médiadíjat kaptam 2015-ben.


2016. április 14., csütörtök

"Bohóc típus vagyok, nem tragika" – Beszélgetés Ónodi Eszter színművésszel

Szépsége és tehetsége alapján lehetne akár megközelíthetetlen díva is. Valójában közvetlen, derűs, önironikus személyiség, aki biciklivel érkezik a Katona József Színházba. Mitől lett tele kék-zöld foltokkal az Aglaja forgatásán, miért ragasztott magának egyszer hónaljszőrt és milyen kismama volt – ilyesmikről beszélgettem vele az egykori MOM Park magazinban. A Petőfi Irodalmi Múzeumban, a fotózáson egy kis werkfilm is készült.

Készítettél számvetést a negyvenedik születésnapodon? (Az interjú 2013-ban készült.)

Egyáltalán nem. Sokkal simábban élem meg az átmenetet, mint azt a környezet sugallja. Talán mert idejében felkészültem rá, már tavaly is negyvennek gondoltam magam. Fiatalon az ember azt képzeli, hogy egy negyvenes nő komoly, középkorú asszonyság. Mivel én nem érzem magam annak, nem is értem ezt a felhajtást. Jobban foglalkoztatott annak idején a harminc, talán mert akkor jött ki a Boldog születésnapot! film, amely pont ezt a kérdést járta körül.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Azért csak szembesít az idő múlásával, hogy az Aglaja az első olyan filmed, amelyben a valós korodnál idősebb figurát is alakítasz.

Látod, én inkább arra koncentráltam, milyen fantasztikus, hogy az idősödő, magányos artistanő mellett a csillogó-villogó huszonévest is én játszom. Úgy érzem, ez egy nagyon jó kor, amikor még vagyok olyan fizikai állapotban, hogy fiatalabb és idősebb karaktert is el tudok játszani. Ez mindig nehezebb filmen, mint színházban, ahol a távolság segít. Ráadásul az Aglajában szándékosan nem akartunk mesterséges öregítést alkalmazni, hogy a történet ne arról szóljon, milyen ügyesen ragasztja fel rám egy maszkmester a gumiálarcot.

Több olyan akrobatikus jeleneted van, amelyet eredetileg dublőrrel akartatok felvenni, de végül te csináltad meg. Hogyan készültél?

Nagyon komoly, három hónapos munka volt. Rengeteget próbáltam a filmbeli számomat, jó alapkondíciót adott, hogy napi három órát lógtam a karikán az ötven fokos cirkuszi sátorban. Emellett figyeltem az étkezésre, mindennap tornáztam és súlyzóval a karomon futottam, hogy a felsőtestem még kidolgozottabb legyen. Koreográfus, akrobata és zsonglőr segített, kaszkadőrök biztosítottak, ha melléléptem. Tele voltam kék-zöld foltokkal, nem győztem a tenyeremről levakarni a bőrkeményedéseket. Úgy éreztem magam, mint Robert De Niro, amikor a Dühöngő bikára készült. Az ugrásokat akrobata dublőr csinálta, de a hajlékonyságot, a kígyószerű mozgást igénylő részeket én tudtam szebben előadni.



A film középpontjában egy problémás anya–lány kapcsolat áll. Hoztál valamit az alakításba a saját életedből?

Az alaphelyzet, miszerint egy előadóművész anya görcsösen akarja, hogy a lánya továbbvigye az örökségét, nem passzol a családi hátteremre, édesanyám abszolút reál beállítottságú. Ami a fiammal való kapcsolatot illeti, remélem, nem vagyok olyan rettenetes anya, mint a filmben... Persze, színészként nem az a feladatom, hogy ítéletet mondjak a szereplők felett, hanem hogy megtaláljam azokat a fogódzókat, amelyek alapján ennek a nőnek mindig igaza van. Tehát nem a saját életemből dolgoztam, amikor a féltékenységgel vegyes irigység, ugyanakkor a szeretet és a törődés érzéseit összeraktam. Természetesen, amióta anya lettem, azóta ez az állapot minden szerepemben ott van valahol. Másfelől én magam is gyermeklelkű vagyok. Úgy gondolom, minden színészi játék alapja az a fajta önfeledtség és koncentráció, amely egy gyermeket játék közben jellemez.

Till Attila Pánikjában egy betegesen aggódó anyukát játszottál, éppen akkor, amikor a fiad pici volt. Milyen kismama voltál?

Eminens! Igyekeztem teljes biztonságot teremteni magam körül, minden szakirodalmat elolvastam, az összes tanfolyamot végigjártam. Aztán a szülés olyan gyorsan zajlott, hogy ebből jóformán semmit nem tudtam hasznosítani. Ez is arra tanított, hogy semmire nem lehet teljesen felkészülni, mindig az adott pillanatban kell a lehető legjobban reagálni a színpadon és az életben is.

A színházba való visszatérésem lassan, fokozatosan történt, nem akartam, hogy a gyerekem bármiben hiányt szenvedjen. Hamar rájöttem, hogy nem tesz jót a kapcsolatunknak, ha bűntudatot érzek amiatt, hogy esténként elmegyek. Akkor jöttünk egyenesbe, amikor elkezdtem úgy viselkedni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, amely a foglalkozásommal jár.


Idei kiemelkedő alakításod a Jadviga párnája címszerepe az Orlai Produkcióval. Nagyon sokféle színészi eszköztárat megmozgató női szerep ez, más, mint amit tőled megszoktunk. Könnyen ment?

Semmiképpen nem rázom ki a kisujjamból. Rájöttem, hogy a darab szerkezete és Hargitai Iván rendezői koncepciója miatt egy kicsit a filmezéshez hasonlóan kell játszanom. Egy-egy jelenetnek nincs felfutása, pillanatok alatt kell a lélek különböző bugyraiba beleugrálni. Jadviga egyik percben hárpia, a másikban egy elveszett ember, a harmadikban boszorkány, a negyedikben szerelmes nő, viszont nincs idő, hogy ezeket a lelkiállapotokat az ember hosszasan megtermelje: fényváltás és te jössz. Ez nagyon kihegyezett, intenzív jelenlétet igényel. De nagyon élveztem, jó érzés új kollégákkal, egészen másfajta közegben kipróbálni magamat.

Tettél összehasonlítást a filmes adaptációval?

Egyáltalán nem. A könyv, a film és a színdarab három egészen különböző megközelítést alkalmaz. A regény bonyolultságát semmilyen más forma nem tudja visszaadni, az a legtökéletesebb, minden más csak jópofa kísérlet. A színdarab még a filmnél is sokkal sűrítettebb, stilizáltabb. De annyi idő telt már el a film óta, hogy még Deák Kriszta, a film rendezője is azt mondta, szinte szűz szemmel tudta nézni a darabot. Minden mondat visszacsengett a fülében, de elfogadta, hogy ez egy egészen másfajta koncepció.


Újabban egyre több zenés szerep talál meg: nagy közönségsiker a Musik, Musikk, Musique varieté és a Virágos Magyarország operettparódia is.

Az utóbbi időben a Katona is megpróbál új területeket felfedezni a közönség és a színészei számára. A Musik, Musikkot nagyon jóleső érzés játszani, nem olyan terheket, erőket mozgat meg, mint egy prózai szerep. A Virágos Magyarországot pedig imádja a közönség. Hozzám egyébként közel állna a valódi operett is. Nem az 1960-as évekbeli műmájekodás, hanem egy leporolt, érvényes, mai interpretáció – mint amilyen jó tizenöt éve a kaposvári Csárdáskirálynő volt Mohácsi János rendezésében.

Nemrég egy színházi beszélgetésen szóba került, hogy a saját színházad nem igazán használja ki a szépségedet, nem kapsz emblematikus női szerepeket.

Minden fiatal színésznő álma, hogy szép kosztümökben és rizsporos parókában hódítson a színpadon, de ez a kamaszos álom belőlem már elmúlt. A Jadvigát sem azért szeretem, mert gyönyörű jelmezekben járhatok, hanem azért, mert klasszikus külsőségek közt teljesen hétköznapi, átélhető problémákról beszélünk. Az, hogy a Katonában játszom, együtt jár azzal, hogy tudom, itt már nem fogják újra elővenni, mondjuk, a Három nővért, és nem kapok hagyományos dívaszerepeket. De bízom benne, hogy a többi szerepemben találok olyan örömöt, amit másutt nem találnék. Ilyen most a legújabb premierem, a Mártírok, Dömötör András rendezésében. Ez egy kortárs német darab, amelyben biológia-kémia szakos tanárnőt alakítok.

Évekkel ezelőtt egy interjúban azt mondtad, sokkal többre tartod, ha egy színész képes bohóckodni, mint ha a saját pátoszában fürdik. Komolyodtál azóta?

Alapvetően bohóc típusú színésznek tartom magamat, szemben a nagy hősnők, tragikák archetípusával. Lehet, hogy a Katona hozza ki belőlem ezt a bohócságot, de én egy-egy figurának vagy helyzetnek mindig rögtön a visszáját is látom. Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember megdicsőül önmagától. Ezért is szerettem nagyon Gorkijtól a Barbárokat. Ebben egy álmodozó, kisvárosi dívát játszottam, a hajam gyönyörű Karády Katalinosra befésülve, révedező, szerelmes pillantásokat lövelltem partnerem, Nagy Ervin felé.

A pátosz ellentételezésére erős tájszólásban beszéltem. Ezt később a rendező késérére elhagytunk, de akkor meg kitaláltam, hogy két hatalmas hónaljszőrt ragasztok magamnak. Ez a nő, aki gyönyörűnek és tökéletesnek képzeli magát, nem vesz tudomást arról, mi történik, amikor felemeli a karját, hogy nyújtózkodjon egyet a napon. A jelenet rögtön az előadás elején található, és mi mindig figyeltük, hogyan reagál rá a közönség. Ha nevettek, akkor tudtuk, hogy nem lesz baj, jó este lesz. A hónaljszőr volt a lakmuszpapír.

Orosz Ildikó

Az interjú, a fotósorozat és a videó a MOM Park magazinban és az Egy életstílus.hu-n jelent meg (2013. tavasz).

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Videó: Dimeth Balázs
Styling: Záray Kata, Benedek Berta Flóra
Smink: Horacsek Ági
Haj: Nogli Kornél / Zsidró Szalon
Művészeti vezető: Novák András / Aevum
Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum 1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 16.  www.pim.hu

Ónodi Eszter öltözéke:
MICHAEL MICHAEL KORS - CONCEPT GALLERY / RESERVED
SALAMANDER / LOULOU DESIGN

2016. április 12., kedd

Nem csak a tízéveseké a világ – Gyerekirodalmi sikerlista, magyar mezőny

Ott hagytuk el a legutóbb, hogy a magyar szerzésű gyerekkönyvkínálat a kicsiknek szóló könyvekben és illusztrációban jóval erősebb volt, mint ifjúsági irodalomban. Örömmel jelentjük, hogy a mellékelt ábra szerint kezdünk felzárkózni a nemzetközi trendekhez young adult vonalon is. A Magyar Narancs 2015. novemberi gyerekirodalmi sikerlistája.
De kezdjük az 5–10 évesekkel, hiszen az élen toronymagasan Jakab végzett, ez a szupermenő – avagy baromi idétlen, ez ebben az életkorban véleményes – séróval rendelkező fiú, akinek elgurulnak az üveggolyói, egyenesen az ágy alá! A bátor ötéves az ágy alá bemerészkedve egy furcsa, kalandokkal teli másik világba csöppen. Dániel András író-grafikus egyebek mellett a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) szerzője, és sikerlistánk visszatérő vendége, hiszen bármibe fog, az eredmény tele elrajzolt, de a szélesebb közönség számára is befogadható, kedves humorral. A Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?) interaktív könyv, amely egyesíti a mesék, böngészők és foglalkoztatók sajátosságait – nem véletlenül jutalmazta a „leg­eredetibb gyerekkönyv” díjjal a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY). Ez a közelmúltban alakult grémium lett a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) magyar szekciója; érdeme, hogy a hazai gyerekkönyves szakma több év kihagyás után, 2015-től ismét hivatalosan képviselteti magát a nemzetközi csúcsszervezetben.
Maximum tizenegyes!
A Magyar Narancs gyerekirodalmi sikerlistája – magyar mezőny
(2014. november – 2015. október)
1. Dániel András: Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?) (A szerző illusztrációival. Pagony, 2014) 79 pont
2. Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek (Illusztráció: Kun Fruzsina. Csimota, 2015) 53 pont       
3. Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár (A szerző illusztrációival. Kolibri, 2015)   37 pont
4. Lakatos István: Óraverzum. Tisztítótűz (Magvető, 2014) 35 pont
5. Miklya Zsolt: Végtelen sál (Illusztráció: Schall Eszter. Móra, 2015) 28 pont
6. Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt (Illusztráció: Makhult Gabriella. Móra, 2015) 25 pont
7–9. Laboda Kornél: mátéPONTindul (Tilos az Á, 2015) 15 pont
Németh Eszter: Kötéltánc (Móra, 2015) 15 pont
Tóth Krisztina: Anyát megoperálták (Illusztráció: Hitka Viktória. Móra, 2015) 15 pont
10. Mészöly Ágnes: Darwin-játszma (Móra, 2014) 13 pont 
11. Adamik Zsolt: Bibedombi szörnyhatározó (Illusztráció: Hanga Réka. Cerkabella, 2014) 12 pont
A szavazóknak az elmúlt évben (2014 novemberétől 2015 októberéig) megjelent magyar gyermek- vagy ifjúsági könyvek közül négyet kellett megnevezniük. Az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik 3 pontot kapott. A listára szabályaink szerint legfeljebb 11 cím kerülhet.
Szavazók: Both Gabi, Czomba Magdolna, Gombos Péter, Lovász Andrea, Nagy Boldizsár, Nánási Yvette, Németh Eszter, Pompor Zoltán, Sándor Csilla, Szekeres Nikoletta, Varga Betti




















Második helyen végzett muter meg a dzsinnek. Elekes Dóra 14 éven felülieknek ajánlható, karcsú könyve szépirodalmi eszközökkel mutatja be egy alkoholista anyával élő lány mindennapjait – fájdalmasan szépen, felkavaróan, Kun Fruzsina pszichedelikus rajzaival. Egy kiskamasz, aki betakargatja az anyját, amikor az éppen olyan állapotban van, hogy „elrabolták a dzsinnek”, a buszon idegen nénik gyerekének képzeli, és otthon titokban vagdossa magát – ez a különleges könyv a szülőkkel-pedagógusokkal megbeszélős, feldolgozós problémairodalom kategóriájába tartozik.
Az önállóan olvasó 8–12 évesekhez szól a harmadik helyen végzett, az akciófilmek ritmusában készült „képes regény”, A majdnem halálos halálsugár. Jobbnál jobb grafikákkal és tipográfiai játékokkal megpakolva lényegében egy őrült üldözés-menekülés az egész, szupergonoszokkal, semmire se jó – de végül mégis világmentő – gépezetekkel, kardfogú csigákkal, agyvelőre éhes zombikkal. Hőse a szívtelen Sperhakni által rablásra kényszerített vagány kis árva, Emma, aki véletlenül betéved a meg nem értett, narcisztikus feltaláló, Nicolas Tesla laboratóriumába, aztán elszabadul a pokol. Lakatos István grafikusként, képregényrajzolóként indult, majd a Dobozvárossal regény­íróként is berobbant (nála amúgy is elég gyakoriak a robbanások). Listánkon önmagát előzi: tavaly év végén jelent meg a 12 éven felülieknek ajánlható Óraverzum, egy trilógia első darabja, amely a jó sci-fi minden erényével rendelkezik. „Annyira friss, annyira szellemes s mindamellett oly mértékben előzmény nélküli a magyar ifjúsági irodalomban, hogy kétségkívül megérdemli a díjat” – méltatta Gombos Péter, amikor a zsűri nevében átadta neki a 2014 legjobb ifjúsági regénye kitüntetést. Felnőtteknek is élmény, ezért nem árulunk el róla többet, mint hogy a színhely, a címadó Óraverzum egy ősi, gigászi szerkezet, gépi naprendszer karokon mozgó bolygókkal. Lakatos nem tagadja meg a furcsa szerkentyűk iránti vonzalmát, de ezúttal szerencsésen elkerüli a Dobozváros túlrészletező leírásait, miközben megizmosodott a jellemábrázolásban és a dialógusokban.
Nem egy fiktív világban, hanem napjaink Magyarországán játszódik három ifjúsági regény: a Kötéltánc, a Darwin-játszma és a mátéPONTindul. Szereplői csaknem annyi időt töltenek egymással on-, mint offline, s ha valamiért leszakadnak a hálóról, akkor az idő múlását a megválaszolatlan mailek és FB-üzenetek számában mérik. Bizonyára nem járt még minden szavazónk kezében a frissen megjelent Kötéltánc, talán ezért nem szerzett több pontot, pedig jó eséllyel száll ringbe jövő tavasszal az év legjobb ifjúsági regénye címért. A 17 éves Lia titkos blogját (meg persze sms-eit, csetjeit) olvassuk, amelyből kibontakozik egy vidéki magyar kisváros fullasztó, belterjes légköre és egy gimnazista lány lelkivilága, akinek az önbecsülését földig gyalulja egy bántalmazó kapcsolat. Belecsúszni, mint a történetből látszik, nem is olyan nehéz, szabadulni belőle annál inkább. Németh Eszter a Könyvmutatványosok gyerekirodalmi portál alapító szerkesztője, irodalmi szervező és kritikus, egyben régi szavazónk (magára értelemszerűen nem voksolt).
Darwin-játszma is egy kamasz lány én-elbeszélése, melyben a narrációs helyzet izgalmasabb, de a sztori a valóságtól elrugaszkodottabb. A 17 éves Kata amellett, hogy kiválóan ír, matekzseni, rá­adásul maratoni futó, ami még egy budapesti elit gimnáziumban (ahol a történet játszódik) sem gyakori kombó. Ezen túllendülve Mészöly Ágnes regényének fő erkölcsi kérdése releváns, és A Legyek Ura óta nem lehet elégszer feltenni: hogyan tud egy ártatlannak induló baromság, az utált osztályfőnök kicsinálásának a vágya eldurvulni, miért tesznek meg viszonylag jól szituált fiatalok egy zárt kis közösségben olyasmit, amit egyesével nem tennének meg. Nem véletlenül indul a történet Janne Teller Semmi című regényének felemlegetésével, amely az osztályban kötelező olvasmány. Ám ez az ünnepelt kortárs ifjúsági regény is csak addig érdekes, amíg be van tiltva, vagy legalábbis nem kötelező – lám, a mi hőseink sem olvasták, nem is tanultak belőle. A házibuli, a piák összelögybölése, a szex, drogok és rock and roll ugyanakkor az elit gimiben is alapvető beavatási rítus.
A lányos közeget jól kiegészíti a mátéPONTindul fiú narrátorának nézőpontja. A kamasz Máté szülei elutaznak nyaralni, de neki természetesen semmi kedve velük menni. Övé a lakás, nyugodtan álmodozhat plátói szerelméről, Annáról, és kereshet a fantáziái mellé több terabyte-nyi pornót. A bonyodalom egy elázott bulival indul, aztán a valóság a feje tetejére áll, és persze Annával is lesz valami, de nem mondjuk meg, mi. A kamaszkori énkeresés, hormonrobbanás és megváltozott valóságérzékelés örvénylő, allegorikus-filozofikus regénye – még ha kissé rövidke is, de a mienk!
Miután kitomboltuk magunkat kamaszvonalon, forduljunk vissza a romlatlan óvodás–kisiskolás korosztályhoz! Mindig ünnep, ha versek kúsznak fel a legjobbak közé. A sokoldalú és termékeny kiskunfélegyházi költő, Miklya Zsolt számos kötettel rendelkezik, legutóbb az ábécé betűire írt Ahol a hangok laknak mondókáival tűnt ki. Gazdagon illusztrált új versgyűjteménye, a Végtelen sál barátságos, otthonos, belakható világot tár elénk. „Minden hagyományt és versírási módot úgy használ föl, hogy többet és mást hoz ki belőle, mint amire számítunk” – írta róla Fenyő D. György, a kortárs irodalomban jártas pedagógus.
Két könyvvel is jelen van Tóth Krisztina, mindkettő finoman érzékenyítő, trauma-feldolgozó mese. Egy óvodás szemszögéből mutatja be az anya daganatos betegségének történetét Az anyát megoperálták. Megható, felszabadító, mosolyogtató könyv: bőséges humorforrás az ismeretlen kifejezések (rák, operáció, kemoterápia) miatt meglóduló asszociatív gyermeki fantázia és az anya kórházi tartózkodása alatt a háztartással küzdő apa. Márpedig a nevetés gyógyít. Hitka Viktória rajzai éppen olyan tabudöntőek, mint a szöveg: az anyuka kopaszon is gyönyörű, sőt egy képen Vénusz módjára születik újjá a fél mellével; mindez ízléses és magától értetődő. Tóth Krisztina másik, múlt hónapban megjelent mesekönyve az előbbinél szövegileg és képileg is sokkal metaforikusabb: A lány, aki nem beszélt a népmesék archaikus hangján, a lényeges kérdéseket nem megkerülve beszél az örökbefogadás nehézségéről és szépségéről.
Bibedombi szörnyhatározó vizuálisan erősebb, mint szövegben, meg is kapta a maga gyerekkönyvdíját illusztráció kategóriában. Nem mintha különösebb baj volna Adamik Zsolt szövegével, épp csak az átlagos 8–12 évesnek túl elvont. Történet nincs, mindenféle unortodox, inkább aranyos, mint félelmetes szörnyeket katalogizáló, kissé kusza áltudományos lexikon, leginkább azoknak fog bejönni, akik imádják a katalógusokat és az autós-focis-dinoszauruszos kártyákat. Ilyen gyerek márpedig van.
Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2015/48).

"Megtanultam utánozni a többséget" – Interjú Oravecz Lizanka és Fekete Gy. Viktor autizmussal élő aktivistákkal

A Megismerhető Autizmus Generáció (MAG) munkacsoport alapítói felnőttként tudták meg, hogy egész életükben mi volt velük a "baj". Ma felvilágosító előadásokat tartanak országszerte és az Autista Vagyok You­Tube-csatornán.
Nem fogtunk kezet a bemutatkozásnál, mert sok autizmussal élőnek ez kellemetlen. Mit vált ki belőletek mások érintése?
Fekete Gy. Viktor: Leblokkolok. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor sokáig hallgatunk valami zajt, és a fülünknél elkezd zsibbadni, a tarkónál meg izzadni. Ha ezt elhagyom, sokkal jobban tudok figyelni a másikra. Soha nem szerettem, de még két hónappal ezelőtt is kezet fogtam. Ekkor, egy televíziós műsor kapcsán elgondolkoztam, és rájöttem, hogy ennek a kulturális jelentésen túl semmi értelme, és úgy döntöttem, hogy ebben inkább nem veszek részt.
Oravecz Lizanka: Nekem a puszi az igazi borzalom. Ha kell, ha nem, ha régen ismerjük egymást, ha nem. Dolgoztam olyan munkahelyen, ahol amerikai módra szokás volt egymás megölelése. Második nap szóltam a kolléganőmnek, hogy nekem ez nagyon rossz – meg is sértődött. Az érintés kisgyerekkorom óta probléma, soha nem igényeltem, hogy ölelgessenek. Pontosan megvan a pillanat, amikor egyik este közöltem édesanyámmal, hogy többet nem adok és nem kérek esti puszit. Hétéves lehettem. Ahogy Viktor is mondta, ennek semmi gyakorlati haszna nincs. Nem ad biztonságérzetet.

Lizanka és Viktor. "Másképp vagyunk huzalozva" (Fotó: Németh Dániel)
Mindketten felnőttként tudtátok meg, hogy érintettek vagytok az autizmus spektrumzavar enyhébb formájában, amit Asperger-szindrómának is neveznek. Mit jelentett nektek a hivatalos diagnózis?
OL: Nekem szerencsém volt: mire ezt elém hozta az élet, már annyi munkát fektettem a saját fejlődésembe, hogy viszonylag stabil volt az önértékelésem. Korábban hosszú éveken át félrediagnosztizáltak, félrekezeltek. Mire kiderült az autizmusom, addigra már elfogadtam, hogy nekem ezzel a szorongással együtt kell élnem, és megtanultam stratégiákat kialakítani a csökkentésére. Eljutottam oda, hogy működni tudtam a hétköznapokban, ugyanakkor tele voltam kérdésekkel. A diagnózis felszabadított, olyan pluszmegértést adott, amitől még stabilabbá váltam.
Milyen téves diagnózisokkal kezeltek korábban?
OL: A fő vonal a borderline személyiségzavar volt, de szerepelt a listán skizoaffektív zavar, depresszió, pánikbetegség, alkalmazkodási zavar, anorexia nervosa. „Keresztmetszetileg” stimmelt, csak éppen hiányoztak a kiváltó okok. Az én problémám ugyanis egy fejlődési zavar, az agyam másképp van huzalozva, ezt pusztán beszélgetéses pszichoterápiával, relaxációval vagy más, hasonló módszerrel nem lehet helyretenni. Amikor 2012-ben először felvetette egy szakértő az autizmus lehetőségét, az akkori pszichiáterem lehülyézett. Közölte, hogy nem lehetek autista, mert egy, nőből vagyok, kettő, ő 1994-ben azt tanulta az egyetemen, hogy… Elnézést – mondtam –, azóta eltelt közel húsz év. A történetem nagyon jellemző a 25 feletti autista nőkre. Ma már sokkal jobb a helyzet, egy lány is jó eséllyel megkaphatja időben a helyes diagnózist.
Viktor, neked mit jelentett a hivatalos "papír"?
FGYV: Mindig bűntudatom volt, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Meg kell nézni ezt, érteni kell ahhoz, el kell menni bulizni, nevetni kell bizonyos vicceken. Igyekeztem leszoktatni magam a „rossz” tulajdonságaimról. Megtanultam utánozni a többséget, de egy csomó minden, ami másoknak könnyen megy, nekem rengeteg pluszenergia. Egy idő után rájöttem, hogy amivel addig foglalkoztam, az nem megy. Evangélikus hittanárként diplomáztam, a gyerekekkel jól kijöttem, mégis állandóan szorongtam. Már bele sem mertem kezdeni bizonyos történetekbe, mert mi lesz, ha nem végzek a csöngetésig? Mennyi idő, mire felveszem a kabátomat, leadom a kulcsot, átjutok-e a másik iskolába? Bár továbbra is szolgálok egy gyülekezetben, a tanítással felhagytam. Elkezdtem korábbi végzettségemből adódóan újra grafikával foglalkozni, és szociális szinten ingerszegényebb életet élni. A diagnózis azt jelentette, hogy merjek másmilyen lenni. Ezenkívül új célt adott: hogy másokkal is minél több információt megosszak az autizmusról.
Vajon könnyebb lett volna, ha már gyerekként kiderül a problémák oka, vagy ellenkezőleg, nehezebb lett volna boldogulni az autizmus címkével? 
OL: Ha 15 évvel ezelőtt azt mondják, hogy autista vagyok, akkor valószínűleg mindenre kicsaptam volna az „auti kártyát”, ezért tulajdonképpen nekem jó volt, hogy viszonylag stabil önértékelés után kaptam magyarázatot. De aki most szembesül ezzel a diagnózissal, annak ma már sokkal több segítsége van, talán nem kerül ilyen helyzetbe. Ahogy a társadalom egyre többet tud az autizmusról, ez egyre kevésbé stigmatizáló. Régen, ha valakire azt mondák, hogy autista, az volt a reakció, hogy „úristen, értelmi fogyatékos, szobanövény”. Ma már látjuk, hogy széles a spektrum, és mindkét végén találunk embereket. Van, aki soha nem lesz önálló, egész életében támogatásra szorul. És vagyunk mi, akik viszonylag önálló életet tudunk kiépíteni.
FGYV: Engem édesanyám egészségesnek nevelt. Ha egy korai diagnózis miatt figyelembe vette volna, mondjuk, azt, hogy nem bírom, ha hozzám érnek, tömegben rosszul vagyok, akkor valószínűleg egy teljesen szeparált környezetben nőttem volna fel. Tüskevárat építettem volna magam köré. De akkor még nem épült ki a maihoz hasonló támogatás és közösség. Ma az autista gyerekek, fiatalok és felnőttek fejlesztése sokkal előrébb tart. Specialisták segítenek leküzdeni, amit lehet, kitalálni alternatívákat, és megtalálni, hogy mi az, amitől tényleg jobb, ha távol maradsz. Ma az autistáknak több lehetőségük van közeledni a társadalom felé, úgyhogy most azt kell elérni, hogy a társadalom is nyisson feléjük. Hogy teljes lefedettségű legyen a terápia.

Viktor és Lizanka Nyíregyházán beszélget az érdeklődőkkel az autizmusról (Fotó: lizanka.hu)
Milyen segítséget tudtok nyújtani azoknak, akik nálatok sokkal súlyosabban érintettek, nem beszélnek, képtelenek az önellátásra?
FGYV: Mi is hasonló dolgokat élünk át, csak mi el tudjuk mondani. Ugyanúgy fájhat az érintés, bizonyos hangok, szagok, ingerek. Hasonlóan próbáljuk megoldani a helyzeteket, lehet problémánk a beszélgetéssel vagy azzal, hogy nem értjük a szarkazmust. Olyan visszajelzéseket kaptunk a szülőktől, hogy végre megértették, miken mehet keresztül a gyerekük. Mondok egy példát. Gyerekkoromban nem ettem meg semmit, ami zöld. A fejemben összekapcsolódtak a zöld ételek a rezgő kocsonyával, amitől undorodtam. Később sikerült erről leszoknom, elkezdtem – többek között zöld színű – gumicukrot enni. Az autistáknál a leghétköznapibb dolgok, az evés, a reggeli fogmosás is történhet valamilyen asszociáció vagy rend szerint. Magassági, ábécésorrend, nem fogjuk megtudni. Ha nem eszerint történnek a dolgok, akkor zavart állapot keletkezik.
OL: Velem is előfordult, hogy egy szülő azt mondta, az elbeszélésem alapján megértett valamit a gyereke viselkedéséből, aki szavakkal nem kommunikál. Én vidékre csak oda tudok elmenni, ahová levisznek kocsival, vagy megy vonat. A kötött pályás járművek sokkal megnyugtatóbbak, mert nem kanyarodnak annyit, nem állnak meg a lámpáknál, a megállók fixek, kiszámíthatóbb a menetrend. Minden járműben azt a részt keresem, ami legalább két oldalról védett. Ennek a szülőnek a gyereke rendszeresen beszorítja magát a metrón a sarokba, de annyira, hogy akkor sem hajlandó elmenni, ha mindenki hasra esik benne. Nem biztos, hogy ugyanazt vagy ugyanolyan mértékben éli át, mint én, de ez akkor is iránymutatás, ami javíthat az életminőségen. A videóinkban tudatosan törekszünk arra, hogy a súlyosabban érintettekről is beszéljünk – a legújabb tudományos ismeretek alapján.
Az autizmussal élőknek nehéz a munkavállalás, mivel szabályokat kell betartani, rugalmasnak kell lenni, alkalmazkodni kell. Nektek sikerült elhelyezkedni?
OL: A hajókovácstól a nőgyógyászig minden voltam már. Sok mindent kipróbáltam, amibe persze rendre belebuktam, mert nem bírtam a terhelést, nem volt nekem való. Viszont megtanultam egy csomó készséget. Voltam vécés néni, eladó, magántanár, irodavezető, jelenleg informatikusként keresek állást (megváltozott munkaképességűként – O. I.). Ezenkívül van egy egyesületünk, a Lélekhely, amit dr. Csécsei Éva pszichiáter-neurológussal hoztunk létre, illetve önkénteskedek az Autizmus Alapítványnál és az Autisták Országos Szövetségében.
FGYV: Most az autizmussal kapcsolatos tájékoztatás és érdekvédelem a legfontosabb számomra. Annyiból könnyebb a helyzetem Lizankáénál, hogy nemrég összeköltöztem a menyasszonyommal, így a saját lakásom egyik szobáját ki tudom adni, a másik szobába meg vissza tudok vonulni, amikor egyedül szeretnék lenni. Szerencsére eddig nem volt erre szükség. Alkalmazott grafikusként, illetve képzőművészként dolgozom otthon, a képeimet a neten próbálom eladni. Igyekszem annyit vállalni, amennyit bírok. Azt hiszem, jellemző ránk, hogy ami érdekel, azt megtanuljuk. Voltam már hivatásos mesemondó, zenéltem zenekarban és önállóan, megtanultam fotózni, videózni és videót vágni, ez mind jól jön az autizmusvideók készítésénél.
Nem lehet könnyű, hogy sokan még ma is az Esőemberrel azonosítják az autizmust.
FGYV: Ez a film a maga idejében (Barry Levinson filmjét 1988-ban mutatták be – O. I.) talán segített, de ma már inkább hátráltatja az autizmus megismertetését. Kim Peek, akiről a főszereplőt mintázták, a valóságban nem volt autista, a legújabb kutatások szerint egy sokkal ritkább rendellenességgel, illetve a nagyon ritka Savant-szindrómával élt. A savantok néhány szűk, speciális területen, részképességekben kiválóan teljesíthetnek, miközben más területen sérültek. De az a jelenet, amikor kiborulnak a fogpiszkálók, oda se néz, és megmondja, hány darab – még egy savanttól is irreális! Talán Captain Planet vagy a Pókember lehet rá képes. Sokszor megkaptam, hogy nem lehetek autista, mert bele tudok nézni más szemébe. Nem lehetek Asperger-szindrómás, mert ők matekzsenik, nekem meg kettesem volt matekból. Nem lehetek autista, mert hívő vagyok, az autisták pedig racionálisan gondolkodnak és részecskefizikával foglalkoznak. Ezek sztereotípiák. Az autisták nem zsenik, az autizmus nem szuperhősképesség.
Autista, autizmussal élő, aspergeres, aszpi… Melyik kifejezést részesítitek előnyben?
OL: Szoktam mondani, hogy Asperger-szindrómás autizmussal élő autista vagyok. Az aszpiról az aszpikos felvágott jut eszembe, köszönöm, nem kérek. Viccen kívül, ahogy tetszik. Nekem az autistára áll rá a szám.
FGYV: Én is az autistát szeretem. Az Asperger-szindróma csak egy újabb szó, amit a társadalomnak meg kéne tanulnia. Inkább azt kellene megtanulni, hogy az autizmus másfajta idegrendszeri felépítés. Bármilyen elnevezést elfogadunk. De nekem az autizmussal élő olyan, mintha az autizmust elűzhetném az életemből. Nem, én ébren és alvás közben is autista vagyok, és ha meghalok, akkor is autista leszek.
Orosz Ildikó
Fotó: Németh Dániel (1), Lizanka.hu (2)
Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2016/3).


Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.