„Ha kell, feltesszük a parókát és mosolygunk, máskor kemény hangot ütünk meg” – Interjú Sárközy Miklós Irán-szakértővel

A Károli Gáspár Református Egyetem docensével, Irán-szakértővel beszélgettünk a pattanásig feszült közel-keleti konfliktusról, a reformista kormány és a vallási vezetés belviszályáról, a nagyhatalmakkal való viszonyról, elnyomott nemzeti érzésről, és persze a magyar szálról.
(Az interjú 2024. október 9-én készült.)

Hamenei legfőbb vallási vezető „minimális büntetésnek” nevezte az október 1-jei Izrael elleni légitámadást, és arról beszélt, hogy „Izraelnek már nincs sok hátra”. Hallottunk már ilyen szólamokat, de a helyzet minden eddiginél feszültebb.  

Sárközy Miklós: Az iráni–izraeli konfliktus szintet lépett. Idén tavaszig példátlan volt a két ország közötti nyílt katonai művelet, most Irán kétszer, Izrael eddig egyszer belőtt a másik területére (lásd lejjebb az Idővonalat – O. I.). Amikor Irán áprilisban 300 drónnal és rakétával támadta Izraelt, szerintem tesztelték a légvédelmet, vizsgálták, hol vannak rajta rések. Ez vörös vonal, mert eddig Irán kizárólag a proxijain keresztül támadta Izraelt. A mostani katonai akciók oka valószínűleg éppen az, hogy Irán nem tűri a proxijai meggyengítését.

Emellett az izraeli titkosszolgálati műveletek során fény derült Irán sebezhetőségére. Elképesztő, hogy Izrael mennyire bent van az országban. Az elmúlt hetekben olyan sikereket ért el, amelyekkel helyre tudta állítani a tavaly október 7. után megtépázott tekintélyét. Már korábban is volt példa hasonló akciókra, amikor megölték az iráni atomtudósokat, vagy pár évvel ezelőtt feltörték iráni börtönök kamerarendszerét – az Evinből, az iráni „Andrássy út 60”-ból szereztek felvételeket vallatásokról. Jelenleg olyan típusú, hosszú évekre visszamenő titkosszolgálati munka élesítése zajlik, amelyről fogalmunk sem volt.  

Gyorsan változnak az események; mi következhet most?

Most mindenki azt latolgatja, hogy Izrael olyan mértékű válaszcsapással készül-e, mint Irán, ami súlyos eszkalációhoz vezetne, vagy célzottan lő néhány rakétát, és nem rombol le minden stratégiailag fontos ágazatot. Ekkor is kérdés, mit támad: nukleáris létesítményeket, energiaközpontokat, olajfinomítót, a Forradalmi Gárda bázisait? Vagy iráni politikai vezetők likvidálása, esetleg más titkosszolgálati akció várható? Könnyen lehet, hogy Izraelnek vannak Iránban „on the spot” kis csoportjai, toborozhattak embereket iráni ellenzéki paramilitáris csoportok, vagy az állammal elégedetlen etnikumok – kurdok, beludzsok, azeriek – közt is. Az izraeli meglepetésokozás valószínűleg nem ért véget, az iráni elit joggal pánikol, hogy mi van a telefonjaikban.

Izrael most igyekszik felszámolni az Irán által pénzzel, fegyverrel támogatott bábszervezeteket. Mennyire hatják át ezek a proxik a környező országokat, és sikeres lehet-e ez a stratégia?

Ezeket a milíciákat az iráni narratíva „az ellenállás tengelyének” nevezi: a libanoni Hezbollah, a palesztin Hamasz, a jemeni hútik, az Iszlám Dzsihád Irakban, Szíriában, mintegy tucatnyi szervezet tartozik ide. Az iráni katonai doktrína védekező szerepüket hangsúlyozza, a proxik külső védelmi falként működnek, hiszen Iránnak nincs állandó szövetségese, sem a régióban, sem a világban. Alkalmi szövetségeseket alkalmi ügyekhez talál, Törökországot, Katart, esetleg Ománt, de ezek változnak. Mivel nincs stabil szövetségese, kreál magának. A siíta félhold területén felfejleszti a siíta orientációjú vallási szervezeteket, és magát siíta Vatikánnak, vagy anyaállamnak tekinti, amely felelősséget visel a világ összes siíta közösségéért. A proxikat teljesen felszámolni nem lehet, de tartósan meggyengíteni igen. A siíta világban jellemző a karizmatikus, imámszerű vezetők tekintélye, az irántuk való feltétlen bizalom. Izrael láthatóan kalkulál azzal, hogy az ellenfél fejének levagdosásával káoszt okoz.

Érdekes, hogy míg Irán proxikkal veszi körbe Izraelt, addig Izrael az Ábrahám-megállapodásokkal próbálja bebiztosítani diplomáciai támogatottságát a környező arab országokban. Mindkét fél próbálja a csápjait kinyújtani, tapadókorongjait a régióban elhelyezni, és ezáltal az ellenfelét elszigetelni, csak más eszközökkel. Iránnak sok baja van Izraellel, de ami most nagyon zavarja, hogy Izrael bent van a Perzsa-öbölben. Az Ábrahám megállapodások sikere óriási pofon Iránnak, ezért igyekeznek fölgerjeszteni az arab országokban az Izrael-ellenességet.

Irán most először hiperszonikus rakétát is bevetett, és folyamatosan fejleszti arzenálját. Ebben segíti az orosz felvevőpiac, ahova drónokat és rakétákat szállít.

Kegyetlenül hangzik, de Irán számára az elmúlt két év a gyakorlati fejlesztésről szólt, élőben zajlott a fegyvereik tesztelése az orosz-ukrán háborúban. Irán, történetében először beavatkozott egy európai katonai konfliktusba, és Oroszország legnagyobb beszállítója lett. Rendszeresen járnak orosz mérnökök iráni tanulmányutakon, iráni katonai tanácsadók Oroszországban, és iráni rakétákat alakítanak át orosz sztenderdek szerint. Egyes hírek szerint Irán már dróngyárat épít Oroszországban, Tatárföldön. Mindeközben az új reformista iráni kormány imázsjavítási céllal gratulációját küldte Ukrajna függetlenségi ünnepén…

Mennyire egységes döntéseiben az iráni kormány és a radikális vallásos vezetés? Valóban azért késlekedtek a Haníje likvidálására adott megtorlással, mert ellentét feszült közöttük?

Finom különbségek vannak, de mindenki elítéli, amit Izrael Gázában vagy Libanonban tesz. Haníje kivégzése után Pezeskijan elnök még sikeresen meg tudta győzni a legfelsőbb vallási vezetőt, hogy ne álljanak rögtön bosszút. Azzal érvelt, hogy ha most megtámadjuk Izraelt, akkor az újonnan felállt iráni kormány óvatos nyugat felé tapogatózó politikáját döntjük romba, plusz a gazdaság nehéz helyzetbe kerül. Most a radikálisok puhánysággal vádolják Pezeskijant, mondván már augusztusban kellett volna lőni Izraelre, akkor nem merték volna megtámadni a Hezbollahot, megölni Naszrallahot. Belpolitikai játszmák tehát vannak.

IDŐVONAL (az interjú lent folytatódik)

• 2022. szeptember: Iránszerte emberijogi és rendszerkritikus tüntetések kezdődnek, miután a 22 éves kurd Maszha Amínit az erkölcsrendészet letartóztatja helytelen fejkendőviselés miatt, és tisztázatlan körülmények közt meghal.
• 2023. október 7. a Hamasz támadása Izrael ellen
• 2024. február 22. Szijjártó Péter Teheránba látogat
• március: az iráni parlamenti választásokon fölénybe kerülnek az ultrakonzervatívok
• április 1. Izrael légicsapást mér a damaszkuszi iráni konzulátusra, melyben a Forradalmi Gárda szíriai tábornoka (Zahedi), helyettese és mások meghalnak.
• április 13. megtorlásul Irán több mint 300 rakétát lő ki Izraelre
• április 20. válaszul Izrael légicsapást mér az Irán közepén található Iszfahán melletti katonai repülőtérre
• május 7-8. Ahmedinedzsád keményvonalas iráni exelnök zártkörű előadást tart Budapesten
• május 19. a 2021-től hivatalban lévő keményvonalas iráni elnök, Raiszi – hivatalosan a rossz idő miatti – helikopterbalesetben meghal
• június: megválasztják az új elnököt: a nyugatbarát Pezeskijan civilben kardiológus, korábban egészségügyi miniszter
• július 31. egy teheráni vendégszobában likvidálják a palesztin Hamasz politikai vezetőjét, Haníjét, aki az iráni elnök előző napi eskütételére érkezett
• augusztus 5: Szijjártó Péter átadja Katz izraeli külügyminiszternek Ali Bagheri iráni külügyminiszter telefonüzenetét, hogy Irán meg fogja támadni Izraelt
• szeptember 17. több ezer csipogó robban fel Libanonban és Szíriában a Hezbollah tagjainak kezében. Másnap walkie-talkie-k robbannak.
• szeptember 28. meghal Naszrallah, a Hezbollah vezetője a szervezet bejrúti főhadiszállására mért izraeli csapásban; két nap múlva Nilforusán, az iráni Forradalmi Gárda vezetője is életét veszti.
• október 1. megtorlásul Irán közel 200 rakétával támadja Izraelt 

Mondhatjuk, hogy a jelenlegi helyzet, mint a válságok általában, a radikálisok malmára hajtja a vizet?

Létezik ilyen értelmezés. Az új kormány arcai – így Arakcsi külügyminiszter, vagy a volt külügyminiszter, ma elnöki tanácsadó és alelnök Zarif, de maga az elnök, a civilben kardiológus Pezeskijan is – elfogadható tárgyalópartnerek a nyugat számára. Arakcsi találkozott a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatójával, és Rafael Grossi meg is állapította, hogy ezek teljesen más hangok, mint Raiszi elnök idején, amikor teljes elzárkózás volt. Új, reformista retorika indult, ami most az Izrael elleni keménykedéssel hitelét veszti.

De ez azért bonyolult dolog. Van olyan értelmezés is, miszerint a mérsékeltebb kormány a rendszernek olyan vonala, amit mindig akkor húznak elő, amikor baj van. Nagy mértékű bel- és külpolitikai feszültség idején a siíta egyház engedi, hogy olyan politikai erők jelenjenek meg legálisan az országban, amelyek csökkentik a feszültségeket. Ezt hívják perzsául úgy, hogy maszlahat-e nezám, a „rendszer haszna”.

Mit jelent ez pontosan, politikai lavírozást, a társadalmi szelep kiengedését?

Az iráni rendszer célja a túlélés. Ha ez éppen a reformpolitikusok megjelenését, látványos engedményeket jelent, akkor azt kell meglépni. Ha kell, föltesszük a parókát és mosolygunk, máskor kemény hangot ütünk meg. Iránban ma nagyon mély korrupciós és legitimációs válság van. A Mahsza Amini-ügy kezelése, a belpolitikai lázongások brutális leverése, tetézve a Trump-adminisztrációval és Irán szerepvállalásával az orosz háborúban – mindezek az elmúlt két évben visszalökték Iránt egy olyan korszakba, ami Ahmedinedzsád vagy az irak-iráni háború idejét idézi. Irán még azt a minimális mozgásterét is elvesztette, ami addig volt. A helikopterbaleset kapóra jött, hogy egyelőre reformpárti kormányt kell engedni tevékenykedni.

Milyen tétje van a közelgő amerikai elnökválasztásnak, túl azon, hogy Irán valószínűleg jobban járna a demokrata Kamala Harrisszel?

Az izraeli jobboldalnak nem érdeke, hogy demokrata győzelem esetén az Obamához hasonló amerikai „összeborulás” legyen a reformista iráni kormánnyal. Szerintem Izrael most úgy gondolja, itt a lehetőség a Közel-Keleten Irán meggyengítésére és saját katonai vezető szerepének bebiztosítására. A regnáló amerikai elnök viszonylag gyenge fizikálisan és mentálisan, az új jelöltek pedig nem mernek nyíltan nekimenni Izraelnek a kampány alatt, nehogy szavazókat veszítsenek. Van egy vákuum, amelybe Kína érdekes módon nem akar belépni, Oroszország pedig nem tud, egyéb elfoglaltságai miatt. Nem látni a nagyhatalmak befolyását, középhatalmak háborúznak egymással. Az a benyomásom, hogy rendetlenség van, ami a kiszámíthatatlanság és az eszkaláció felé viszi a régiót.

Ráadásul Irán közel áll ahhoz, hogy atomhatalommá váljon. Az Egyesült Államok kilépése óta halódik az iráni atomprogramot korlátozó, 2015-ös nemzetközi megállapodás (JCPOA). Amikor öt éve beszélgettünk, Irán 5%-ra emelte az urándúsítás arányát. Ehhez képest most 60%-nál tart, ami közeledik a nukleáris fegyverekhez szükséges 90%-hoz. Van még innen visszaút?

Nem hiszem, hogy a JCPOA-t fel lehet támasztani, de egy ahhoz hasonló kompromisszumos megoldást szorgalmazni kellene, mert most az iráni atomprogram ellenőrizhetetlen. Év eleji becslés, hogy a JCPOA-ban megállapított uránmennyiség 20-30-szorosa áll rendelkezésükre, és minőségi előrehaladás is van. Ha tovább nő a feszültség Izraellel, akkor felerősödhetnek azok az ultrakonzervatív iráni hangok, hogy felül kell írni a védelmi stratégiát. Jelenleg nukleáris fatva van érvényben, amely kizárja az atomfegyverek bevetésének lehetőségét. De mai hír, hogy a parlamentben ultrakonzervatív képviselők javasolják ennek revideálását. Ez nyilván részben Izraelnek szóló retorikai elrettentés, ugyanakkor maga a valóság.

A volt amerikai nagykövetség kerítésére festett freskók ma is láthatóak Teheránban,
bár némileg megkoptak az 1979-es iszlám forradalom óta. Fotó: Orosz Ildikó

Irán kapcsolata az utóbbi két évben az Európai Unióval is igen feszült, részben az orosz háborús szerepvállalás, részben a Mahsza Amini-tüntetések véres elfojtása miatt. Ehhez képest Szijjártó Péter idén februárban Teheránban járt, talán egyetlenként az Uniós és NATO-tagállamok közül. Miért is?

Tudható, hogy a magyar kormány a konnektivitás elvét vallja: a csoportokra szakadó, blokkosodó világban egyszerre próbál jó viszonyt fenntartani egymással nem beszélő országokkal is – beleértve Izraelt és Iránt. Szerintem ez gazdasági pragmatizmus, a magyar külpolitika elsősorban merkantil alapú, a külügy és külgazdaság-ból utóbbin van a hangsúly. Magyarország piacokat keres, Irán pedig hatalmas piac, és a nem szankcionált ágazatokban, mondjuk a vízügy, vagy a mezőgazdaság terén, ki lehet alakítani kisebb együttműködéseket. Nagy áttörést mondjuk nem látni. Emellett érdekünk a nálunk tanuló több ezer iráni diák – főként orvos, gyógyszerész, közgazdász – megtartása. Ebbe belefér, hogy magyar delegációk Teheránba menjenek, összességében azonban úgy gondolom, Magyarország nem tér le az EU-s útról.

Mi a helyzet Ahmedinedzsád májusi látogatásával? A radikális exminiszterelnök hivatalosan a globalizációról és a klímatudatosságról tartott zártkörű előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Meg nem erősített hírek szerint azonban titkos találkozót folytatott egy harmadik ország, talán épp Izrael képviselőjével.

Erről nincsenek információim, de utóbbival szemben azért vagyok szkeptikus, mert ha van ember, aki az izraeliek szemében vörös posztó, akkor az ő. Hiszen elnöksége idején nagyon súlyos dolgokat mondott Izraelről, például hogy el kellene törölni a térképről. Nem vagyok titkosszolgálati szakértő, de nem kizárt, hogy Ahmedinedzsád idehozatala valami másról terelte el figyelmet, ami közben párhuzamosan zajlott. A személye arra mindenképpen alkalmas, hogy az egész sajtó rá figyeljen.

Kevéssé ismert, hogy ciklusa második felében keményen kritizálta Hameneit – holott ő maga a legfelsőbb vallási vezető kreatúrája volt –, emiatt kegyvesztetté vált. Mostanra perifériára szorult, van kis számú híve, és egy weboldala, ahol leírja, merre utazgat. Papíron műegyetemi professzor, aki tényleg járkál környezetvédelmi konferenciákra. Politikailag afféle liberál-radikális „alter” lett.

Már elnöksége alatt is művelt polgárpukkasztó dolgokat. Iránban a perzsa nemzeti érzés megélése korlátozott, hiszen a siíta teokráciát sérti a nemzeti identitás egy szintre emelése a vallási identitással. Ehhez képest folyamatosan az iszlám előtti Irán ikonjait dicséri, leginkább Nagy Küroszt. 2011-ben, még elnökként, meg akarta ismételni az 1971-es perszepoliszi partit, amikor a sah – 20 millió dollárt elköltve – meghívta a világ összes államfőjét az iráni államiság 2500-dik évfordulójára az ókori romok közé egy monumentális ünnepre. Losonczi Páltól Ceausescun át a japán császárig sokan ott voltak. Ahmedinedzsád bulijára végül csak néhány szomszédos vezető jött el, de a siíta egyház így is kiakadt. 

Ahmedinedzsád most igyekszik a tabuként kezelt nemzeti érzés mezőjét befocizni, hátha vissza tud kapaszkodni. Pár hete meg úgy kommentálta a Hezbollah-csipogók felrobbantását, hogy ő úgy tudja, 2020-ban a Forradalmi Gárda Moszadra állított egységének vezetőit és több katonáját beszervezték, és miután ez kiderült, tucatnyi forradalmi gárdista menekült Izraelbe menedéket kérni. Folyamatosan kibeszél a rendszerből, nem csoda, hogy sem idén, sem négy évvel ezelőtt nem engedték indulni az elnökválasztáson, és egy időre le is kapcsolták: házi őrizetbe tették, hogy elcsendesedjen.

Ön szerint mekkora támogatottsága van Iránban a keményvonalasok Izrael elpusztítására irányuló törekvéseinek? Hogy viszonyulnak ehhez az ellenzékiek, a szabadgondolkodók?

Létezik a társadalomban Izrael-ellenesség, hiszen a hivatalos sajtó folyamatosan ezt szajkózza, de kisebb mértékű, mint a propagandában. Minden évben van Teheránban Jeruzsálem-nap , egy anticionista felvonulás, amikor Izrael- és Amerika-ellenes jelszavakat skandálnak, zászlókat égetnek (a képen jobbra), de ez nem mozgat meg milliókat, legfeljebb néhány tízezer embert. A palesztin családok, gyerekek szenvedését mutató videók valószínűleg növelik az Izrael-ellenes érzéseket, de a társadalom döntő többsége nincs kihegyezve egy Izrael-elleni háborúra. Nem tudom statisztikailag alátámasztani, de a városi szekularizált értelmiség körében viszonylag alacsony Izrael elutasítottsága. Nekik a zsidóságról inkább jó képeik vannak: a zsidó ember művelt, a sah korában orvos vagy művész volt, vagy jelentős befektetéseket tett Teheránban.

Ugyanakkor a rendszerbarát rétegek, akiket az állam olcsó élelmiszerrel, lakással, üzemanyaggal támogat, tényleg elhiszik, hogy Izrael a mitikus „kis Sátán”, Amerika előretolt bázisa. A külföldön élő iráni ellenzékiek megosztottak: a monarchisták Izrael-barátok, a baloldaliak viszont úgy vélik, az egy dolog, hogy nekünk otthon milyen elnyomó rendszerünk van, de attól még Izrael nem szimpatikus. Netanjahu hiába boltol azzal, hogy elhozza a szabadságot az iráni népnek, ez inkább a patrióta érzelmeket erősíti.

Ha jelentősebb támadás érné az országot, az összezárná a különböző társadalmi csoportokat?

Iránban nagyon erős a függetlenség iránti vágy, mert bár nem volt gyarmat, de 150 éven át nagyhatalmak félgyarmati alávetettje volt, érdekszférákra osztották, gazdaságát, pénzügyeit, ásványkincseit kontrollálták. Az első és a második világháború idején megszállták, rettenetes éhínség pusztított, amiről nem szívesen beszélnek ma nyugaton.

Irán 1911-ben az oroszokat pakolta ki, 1951-ben a briteket, 1979-ben az amerikaiakat. Olyan negatív múltja van a nyugati hatalmaknak, ami mindig fönn fogja tartani a bizalmatlanságot a lakosság egy részében. Az átlag iráni úgy gondolkodik, hogy a nyugati technológia oké, meg sikk elutazni Amerikába vagy Európába az unokatesókhoz, na de azért ezek mégis csak azok, akik ki akarnak fosztani, le akarnak igázni bennünket.

Az iráni identitásnak mindig jellemzője volt, hogy egyszerre vágyják és félik a nyugatot. Még az iráni radikális is nyugatra tekint, menő cuccban járkál, legjobb mobilt használ, de simán elmegy Szíriába vagy Dél-Libanonba harcolni.

Ön korábban optimista volt, mondván, Irán számára a háború az utolsó lap. Mit gondol most erről?

Én sem vagyok madárjós. Most úgy gondolom, minden megért nap szép nap.

Orosz Ildikó

Az interjú eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2024/42.).
Fotó: 1. Palágyi Barbara (portré) 2. Orosz Ildikó 3. V. Salemi/AP

Tovább olvasom

Fordításaim: Ádám István Pál: Házmesterek a vészkorszakban (könyv)

Sokkal több egy 1944-es pillanatfelvételnél: Ádám István Pál könyve mentalitástörténeti diagnózis. A mindennapokat kutatja, egy hétköznapi munkát tár fel a maga ellentmondásos mivoltában. A házmesterek a második világháború kibontakozásáig szerény körülmények között élő szereplői voltak a fővárosi létnek.

Sokuk vidékről frissen költözött Budapestre, nagyobb társadalmi elismerésre és nagyobb vagyonra vágyott. Döntéseiket ennek megfelelően hozták, és lett belőlük szemlélő, elkövető vagy embermentő a vészkorszakban. Élethelyzetüknek és habitusuknak megfelelően éltek újsütetű, tragikus hatalmukkal. A könyv nem csak a háború előtti antiszemitizmusra összpontosít, a két világháború közötti időszak egyéb tényezőit is figyelembe veszi, például a borravaló kultúráját. Vagy az emberség próbáját, azt, amikor a házmester egy gettóépületért felelt.

Ádám István Pál (1974) társadalomtörténész. A Bristoli Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd Prágában kutatott és tanított, de dolgozott a washingtoni Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában is. Jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont történésze. Jelen könyv fejezeteit eredetileg angol nyelven írta, a magyar fordítást pedig a szerző kissé átdolgozta.

Fordította: Orosz Ildikó

Park Könyvkiadó, 2024, 304 oldal

Tovább olvasom

Szerkesztéseim: Társadalomtudományi és életmód könyvek – külföldi szerzők

Külföldi szerzésű társadalomtudományi és életmód könyvek, amelyek magyar kiadásában szerkesztőként részt vettem. További kiadványok a Szerkesztéseim menüpontban. A listák folyamatosan bővülnek.

Alba Donati: Könyvesbolt Toszkánában. Ford.: Todero Anna. Park, 2024.

Natasha Lunn: Beszélgetések a szeretetről. Ford.: Garamvölgyi Andrea. Park, 2023.

Dr. G. Adshead – E. Horne: Az ismert gonosz. Kegyetlenség és együttérzés – egy pszichiáter történetei. Ford.: Bujdosó István. Park, 2023.

Nell Frizzell: A pánik évei. Akarok-e gyereket? Ford.: Morcsányi Júlia. Park, 2022.

Nadya Tolokonnikova: Lázadj! A Pussy Riot
útmutatója aktivistáknak. Ford.: Garamvölgyi Andrea. HVG Könyvek, 2019.

Anthony Giddens: Ön jön, Mr. Brown! Ford.: Vajda Tünde. Gondolat, 2007.

Manuel Castells: A hálózati társadalom kialakulása. 1. köt. Az információ kora. Ford.: Rohonyi András. Gondolat, 2005.

Tovább olvasom

Szerkesztéseim: Történelmi és kultúrtörténeti könyvek – magyar szerzők

Magyar szerzésű történelmi, kultúrtörténeti könyvek, amelyeket szerkesztettem. További kiadványok a Szerkesztéseim menüpontban. A listák folyamatosan bővülnek.

Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj. A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19-20. század fordulóján. Park, 2024.

Szécsi Noémi: Lányok, asszonyok aranykönyve. Szépség, egészségség, termékenység és szexualitás a 19-20. század fordulóján. Park, 2019.

Szerb székesegyház a Tabánban. Az eltűnt Rácváros emlékezete. Budapest Történeti Múzeum, 2019.

Tovább olvasom

„A pusztítás mindig gyors, az építkezés viszont lassú és fáradságos” – Interjú Dr. Galit Atlas pszichológussal

Több szakmai kötet után Érzelmi örökség – Hogyan oldjuk fel a transzgenerációs traumákat? címmel írt könyvet a szélesebb nyilvánosság számára, amelyet több mint húsz országban adnak ki. Mint mondja, a trauma radioaktív: érzelmi és fizikai kisugárzása a következő nemzedékek életére is kihat. Az izraeli születésű, New Yorkban élő pszichológussal családi és társadalmi traumákról és a felépülés lehetőségeiről beszélgettünk.

*

Mit is jelent voltaképpen a címbeli „érzelmi örökség”?

Galit Atlas: Meggyőződésem, hogy az emlékek és érzések, különösen a traumatikus tapasztalatok képesek egyik nemzedékről a másikra átörökítődni, tehát a bennünk munkáló érzelmi anyag egy része korábbi generációk hagyatéka. A könyvemben valós történetek alapján igyekszem bemutatni a kapcsolatot a nagyszülők és a szülők feldolgozatlan traumái, illetve saját érzelmi nehézségeink között.

Nem vagyunk egyformák abban, hogy miként birkózunk meg a magunk és elődeink megrendítő élményeivel. Van, akinek ez könnyebben megy, sőt létezik az ún. poszttraumás növekedés jelensége is, amikor valaki egy kritikus helyzetből kifejezetten megerősödve tud kikerülni. Mások azonban egy kisebb tehertől is összeroppannak. Mitől függ a megküzdés képessége?

Ez egy soktényezős képlet, a belső adottságok közt szerepet játszik a személyiség, az, hogy milyen életkorban történt a trauma, és az érintett egész addigi élettörténete. Az epigenetikai kutatások szerint a traumatikus helyzetekre adott fizikai reakcióink, például a kortizolszintünk alakulása is részben az elődeink tapasztalatainak függvénye. Ami a külső tényezőket illeti, a legfontosabb, hogy milyen segítséget kapunk, a családunk és a tágabb közösségünk mennyire képest támogatni bennünket. Mindezek eredője a reziliencia, vagyis a lelki alkalmazkodóképesség.

Dr. Galit Atlas (Fotó: Nir Arieli)

Honnan ered ez a fontos képesség, és hogyan tudunk szülőként reziliens gyerekeket nevelni?

Szerintem a titok az, hogy egyszerűen csak legyünk ott, és hagyjuk, hogy a gyerekek megéljék az érzések széles spektrumát. Ne ijedjünk meg a rossz érzéseiktől se, ne akarjuk ezeket „megoldani”. A reziliencia a fájdalmas és szorongató érzések elviselésének képessége, a pszichoterápiától a buddhizmusig minden segítő rendszer ezek elfogadásán alapul. Egy gyerek negatív tapasztalata kapcsán két szélsőséges szülői reakció létezik: túlságosan bevonódunk és megpróbáljuk megmenteni a gyereket, vagy hátralépünk, és teljesen kivonjuk magunkat. E két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt. Klasszikus példa: a kisgyerek elesik a játszótéren. A szülő dolga ilyenkor az, hogy ne vitassa el, hogy ez bizony fájdalmas, ugyanakkor ne is aggódja túl, csak hagyja, hogy a gyerek túltegye magát rajta, és boldogan visszatérjen a játékhoz. Az érzelmi örökségünkbe nem csupán a traumák, hanem a jó, a pozitív megküzdések is beletartoznak, és lehetőségünk van ezeket megtanítani, továbbadni a gyerekeinknek.

Sok modern szülő annyira aggódik, nehogy valamivel traumatizálja a gyerekét, hogy átcsap a másik végletbe, és túlóvja, túlkontrollálja. Lehet, hogy a helikopter szülő lesz a jövő generációk nagy traumája?

Nem nevezném ezt traumának, de valóban nem teszünk jót azzal, ha megfosztjuk a gyerekeket a negatív élmények megélésének lehetőségétől, mert ezáltal védtelenné tesszük őket. Kutatások szerint az, ha egy gondozó szülő egyáltalán nem hangolódik rá a csecsemőjére, épp úgy dezorganizált kötődést eredményez, mint ha túlságosan ráhangolódik. A szülő-gyerek kapcsolatban az apró félreértések, elhangolódások rendkívül fontosak, a kisebb sérüléseket követő reparáció segít hozzá, hogy később el tudjuk viselni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Mert az élet ilyen: a dolgok elromlanak.

Nagy dilemma, mikor és hogyan beszéljünk egy családon belül a múltbeli traumákról úgy, hogy ne okozzunk ezzel újabb sebeket. Az ifjabb generáció nemegyszer felrója az elődök „titkolódzását”, ám a nagy traumákról, veszteségekről való hallgatást sokszor éppen a szeretett személyek, különösen a gyerekek védelme motiválja.

Traumákról beszélve borzasztó vékony a határvonal a túl sok és a túl kevés között. A teljes elhallgatás, elfojtás bizonyosan ártalmas, hiszen a gyerekek nem csak a kimondott szavakat értik, hanem a csöndet, a hiátusokat is detektálják. Másfelől azonban nem zúdíthatunk rájuk minden szörnyűséget a maga nyers formájában, mert ezzel másodlagos traumát okozunk. Nem dolgozhatjuk fel saját és elődeink traumáit a gyerekeinken keresztül, nem használhatjuk fel őket ilyesmire. Mi, pszichológusok éppen ezt csináljuk a terápiás folyamatban: meghallgatjuk és „tartalmazzuk” a klienseink rendezetlen, maguktól is eltávolított (disszociált) szörnyű érzéseit. Előfordul, hogy a páciens egyetlen könnycsepp mesél el borzalmas dolgokat, amelyek vele történtek, miközben a terapeuta torkát a sírás fojtogatja. Így működik az emberi tudat, átadjuk és átvesszük a fájdalmat, a rendelőben azonban ez biztonságos keretek között zajlik. Tehát akár terápiában, akár másképpen, de először is nekünk kell feldolgoznunk a traumákat, hogy amikor ezeket a történet formájában tovább adjuk a családunkban, akkor már legyen hozzá egy érzelmi viszonyulásunk. Például gyakran kérdezik tőlem reprodukciós eljárásban résztvevő párok, hogy mit mondjanak a gyermeküknek a fogantatásáról. Van, aki nem szívesen beszél erről, mások azonban úgy vélik, hogy ez része a gyermekük születéstörténetének. Gyönyörűen mesélt egy kliensem arról, hogy a szülei mennyire akarták és várták őt, és a lombikeljárás során ő lett a kiválasztott, a legerősebb embrió, a nagy túlélő! Minden azon múlik, hogyan tudjuk keretezni a nehéz érzésektől kísért eseményeket.

A könyvében kitér arra, hogy a traumafeldolgozás milyen sokrétű és bonyolult folyamat: ha különböző életszakaszokban tekintünk rá ugyanarra az eseményre, az egészen mást jelenthet számunkra. Milyen következményekkel jár ez? Soha nem dőlhetünk hátra, hogy én ezt már helyretettem magamban?

Freudtól származik a nachträglichkeit, vagyis az utólagosság fogalma. Amit ő a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kapcsán mond, az tágabb értelemben érvényes az emberi emlékezet működésére: a különböző személyiségfejlődési szakaszokban, más-más szögből tekintve ugyanarra a múltbeli tapasztalatra, annak mindig újabb jelentésrétegei tárulnak fel előttünk. Ez nem jelenti, hogy az élmény ugyanolyan intenzitással jelenik meg, vagy ugyanolyan szenvedést okoz, és nagyban függ attól is, hogy miféle traumáról van szó. A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusra különösképpen igaz, hogy állandó újrafeldolgozást igényel, hiszen a kisgyermek legtöbbször még nem is érti, mi történik vele. Ferenczi Sándor kifejezésével élve nyelvzavar lép fel: a gyermek a szeretet nyelvét beszéli, míg a bántalmazó felnőtt a vágy nyelvét. Az abúzus elszenvedője csak később kezdi megérteni az eseményeket, amelyek egészen más fénytörésbe kerülnek, amikor ő maga megéli az első szexuális élményét, vagy amikor szülővé válik, vagy amikor a saját gyermeke ér abba az életkorba, amikor ő az abúzust elszenvedte. Vagy egy másik példa, amivel gyakran találkozunk a rendelőben: egy szülő elvesztése gyermekkorban olyan trauma, amelyhez később újra és újra vissza kell térni, át kell dolgozni, hogy nincs ott a szülő a felnövekvő gyermek életének nagy pillanataiban, különösen amikor maga is szülő nélküli szülővé válik. A folyamatos átdolgozás azonban nem csupán teher, hanem privilégium is: idővel képessé válunk olyan jelentésrétegek megértésére, amelyekre korábban nem álltunk készen, vagy mert túl fájdalmas lett volna számunkra, vagy valami miatt nem volt hozzáférésünk.

Vajon léteznek a mai társadalmunkban olyan jelenségek, amelyeket mi nem érzékelünk olyan rettenetesnek, de a következő generációk számára trauma lehet? Gondolok például az egyre elterjedtebb virtuálisvilág-függésre, vagy a klímaszorongásra, amelyek hosszútávú kimenetele ma még nem ismert.

Bizonyára, hisz elődeink sem hitték egy csomó mindenről, hogy utólag annyi nemzedék nyögi majd a következményeit, még olyasmiről sem, ami nyilvánvalóan traumatizáló: háborúk, rabszolgaság, társadalmi-gazdasági katasztrófák. Én egy olyan országban nőttem fel, Izraelben, ahol mindenki számára kötelező a sorkatonai szolgálat, de csak az utóbbi 5-10 évben kezdjük megérteni, hogy ez igenis traumatizáló. A társadalom normalizálja a mindenki által megélt szörnyűségeket, csakhogy ettől még a trauma létezik. Gondoljunk covid-járványra mint kollektív traumára: mennyi veszteség történt! Szeretteink halála, ismerős életünk, biztonságérzetünk elvesztése, munkahelyek megszűnése, iparágak összeomlása...

Hol tartunk az ebből való felépülésben?

Tavasz van, most mindenki odakint jár, úgy tűnik, minden rendben. Az akut stressz elmúlt, de én úgy gondolom, van ennek egy olyan rétege, amit csak utólag tudunk majd azonosítani, ha egyáltalán. Most még annyira közel van, hogy felmérhetetlenek a hosszútávú hatásai. Nem biztos, hogy valaha felépülünk, de a pandémia bizonyosan hat arra, akik a jövőben leszünk, és formálja a következő generációkat.

A szomszédunkban zajló ukrán-orosz háború nyomán most egész generációk traumatizálódnak. Mi lesz a szisztematikus agresszió, nemi erőszak, kényszerű kivándorlás áldozataival? Mi adhat egyáltalán reményt?

Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy háborúnak milyen, generációkon átívelő következményei vannak. Ha belegondolunk, még a második világégés borzalmait sem hevertük ki teljesen! A pusztítás mindig gyors, a felépülés viszont lassú és fáradságos. Egyes elképzelések szerint egy háború után ötven évig tart a regenerálódás – de szerintem inkább száz. Nem arról van szó, hogy örökre elkárhozunk, mert az emberi természetben a romboló erők mellett mindig ott a teremtés, az alkotás, az élet igenlésének vágya. Ahogy Melanie Klein írta a második világháború idején, óriás erők csapnak össze: szeretet és gyűlölet, kapcsolódás és széthúzás, hála és irigység. Sok felé járok a könyvemmel, látom, hogy milyen sok országban probléma az elképesztő polarizáltság. Nagyon komolyan tennünk kell azért, kinek-kinek a maga eszközeivel, hogy a világunkban a teremtő erők kerekedjenek felül a gyűlölettel szemben. Szerintem ez a mi generációnk nagy célja és küzdelme.

A könyvében érzékletesen beszél arról, hogy minden pszichológiai kutatás egyfajta önfeltárás is, amikor a kutató a saját lelki sérüléseire is keresi a választ. Igaz ez a pszichoterápiára is, a terapeuta is gyógyul, miközben gyógyít?

A szakmánkban a határok képlékennyé váltak, elmúlt már az az idő, amikor a férfiak voltak az orvosok, a nők meg a betegek. A faji, nemi és egyéb hierarchiák megdőltek, csakúgy mint az az előfeltevés, hogy a pszichológus egészséges, a kliens meg beteg. Sokkal humanisztikusabb a megközelítés, elismerjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, nekünk, pszichológusoknak is van tudatalattink, vannak nehézségeink. A páciens előhív belőlünk érzéseket, élményeket, gondolatokat, ahogy azt a könyvemben is igyekeztem bemutatni. A terapeutának mindezzel dolga van, de nem használhatja öngyógyításra a páciensét.

A hagyományos analitikus szemléletben a terapeuta objektív és távolságtartó, még a rendelője sem árulhat el semmit a személyiségéről. Manapság bárki ráguglizhat a pszichológusára, és rengeteg információhoz jut. Előny ez vagy inkább hátrány a munkájában?

Nem előny, és nem is hátrány, ez egy adottság, amit használni lehet. Ma már nem az objektivitásra fókuszálunk a terápiás folyamatban, hanem két szubjektum kölcsönös egymásra hatására, arra, hogyan működünk együtt, rendszerként. Ez az elméleti keretrendszer hangsúlyozza a terápiás folyamat emberi és viszonylagos voltát, és megengedi, hogy a saját személyiségünkkel is dolgozzunk. Ez persze nem jelenti, hogy mindent megosztok magamról a kliensemmel! A kapcsolatunk kölcsönös, de nem szimmetrikus, különböző szubjektumok vagyunk, más-más előtörténettel és felelősséggel. A páciensnek ahhoz is joga van, hogy ne tudjon rólam az ég világon semmit, ugyanakkor ha akar, rengeteg információhoz juthat. Ma már tanítjuk is a leendő pszichológusoknak, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert van, akit szorongással tölt el, hogy a kliense túl sokat tudhat róla. Ne feledjük, Freud eredetileg úgy találta ki a terápiás helyzetet, hogy a kanapén fekvő páciens az arcát sem láthatja a fejénél ülő terapeutának. Ugyanakkor hiába elérhető mindenki számára ugyanaz az információ rólam, nincs két páciens, aki erre egyformán reagálna – ez pedig már nem rólam, hanem róluk szól. A terapeuta dolga e témán keresztül is az, mint máskor: hogy a pácienst önmaga minél teljesebb megértéséhez segítse. 

Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg (2023/2).

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Fordításaim: Philippe Sands: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála (könyv)

A Patkányút történelmi detektívsztori, szerelmesregény és kémtörténet. Egy ambiciózus náci jogász, sármos férj és csodált apa, valamint jó ízlésű, kultúrarajongó felesége igaz meséje. Amikor tavaly lefordítottam, még elképzelni sem tudtam, hogy a megjelenésekor ennyire aktuálisak lesznek bizonyos témái, például a háborús bűnösök felelősségrevonásának nehézsége, vagy az orosz-ukrán kapcsolatok terheltsége.

 

Könyvismertető:

Otto von Wächter báró, ügyvéd, férj és apa magas rangú SS-tisztként és a második világháborúban a németek által megszállt Galícia kormányzójaként tevékenykedett, az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a krakkói gettó felállítása. A háború után több mint 100 000 lengyel meggyilkolásával vádolják, vadásznak rá a szovjetek, az amerikaiak, a britek, de még Simon Wiesenthal is.

Sands végigkíséri az ifjú Otto Wächter felemelkedését, „istenáldotta” házasságát és családi élete alakulását, majd életük összeomlását. A férfi négy éven át menekül az igazságszolgáltatás elől, először Tirolban húzza meg magát, majd Rómában és a Vatikánban talál menedéket, új személyi azonosságot szerez, és igyekszik rácsatlakozni a nácik híres patkányútjára, amely Perón elnök Argentínájáig vezet. Ezen az útvonalon szökött meg Eichmann, Mengele és sok ezer náci, Wächter azonban nem jár sikerrel: a hidegháború hajnalán, rejtélyes körülmények között, váratlanul meghal.

A szerző a Wächter házaspár levelezéséből és más dokumentumokból, levéltárak és személyes beszélgetések nyomán tárja fel az igazságot, amellyel végül mindenkinek szembe kell néznie.
Történelmi detektívsztori, szerelmesregény, önéletrajz és hidegháborús kémtörténet ez a könyv.

A Patkányút budapesti bemutatója után. Mellettem Tönkő Vera, a Park Kiadó vezetője, Békési Anita PR menedzser, Philippe Sands és Mesterházy Lili, aki a szerzővel beszélgetett, 2022 szeptember (Fotó: Orosz Ildikó)

Cím: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála

Eredeti cím: Ratline: Loves, Lies and Justice on The Trail of a Nazi Fugitive

Szerző: Philippe Sands

Fordító: Orosz Ildikó

Kiadó: Park

Oldalak száma: 544

Megjelenés: 2022. szeptember 15.

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789633557853

Méret: 210 mm x 140 mm

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Kisgyereket mentett a 78 éves Batthyány Ilona – a grófnő ruhástul ugrott a vízbe

Batthyány Ilona, az első független magyar miniszterelnök lánya hosszú életének nagy részét cinkotai birtokán töltötte. Barátságos, közvetlen, az alkalmazottai jóllétére odafigyelő úrnőnek ismerték. Ha elhívták, elment a paraszti lakodalmakba, és még idős korában is szívesen vette, ha a legények felkérték egy csárdásra. Mindenkor az elesettek gyámolítója, de ha a Habsburgokról volt szó, akkor igazi troll.

Cinkotai emberek felmenőiktől számos anekdotát őriznek róla. Egykori alkalmazottja, az idős Ganyecz István bácsi például így emlékezett rá egy feljegyzés szerint:

„Egy alkalommal éppen tetőjavítást végeztünk, amikor váratlanul meglátogatott bennünket. Piszkos munkaruhában voltam.

 – Fiam, fiam, micsoda ruhád van? Gyere le! Jöjj be az irodámba!
Amikor bementem, kinyitotta az egyik szekrényt és így szólt:
– Válassz magadnak ruhát! De előbb próbáld fel!

Téli ruhát, báránybéléses kabátot is adott.”

Lefékezte a császárt

A grófnő életét a jótékonykodás töltötte ki, talán mert a sors nem bánt vele kegyesen. Hétéves volt, amikor édesapját, Batthyány Lajost kivégezték. A család vagyonát jórészt elkobozták, Ilona anyjával, gróf Zichy Antóniával emigrációba kényszerült. Később, hazatérte után, 18 évesen gróf Keglevich Bélához ment felségül, egy fiuk született, de kapcsolatuk megromlott. Elváltak.

Második férje, Beniczky Gábor (akié Cinkota is volt) vagyonát eltékozolta, majd öngyilkos lett. De ami legjobban fájt Ilonának: kislánya, Lea háromévesen meghalt. A grófnő élete végéig gyászolta, és megőrizte ruhácskáját.

Batthyány Ilona 22 évesen, első házassága idején. Kezében édesanya, Zichy Antónia képét tartja, 1864.

Batthyány Ilona a vallási demokratizmus jegyében a cinkotai református és a katolikus templomba is eljárt. Nem volt finnyás: az első világháborúban ápolónőként személyesen vett részt a sebesültek ellátásában. Számos jótékony szervezetet támogatott, cinkotai kastélykertjét pedig felajánlotta az árva leányok nevelőintézetének megépülésére – ez a szép, több mint 100 éves épület ma is áll, itt működik a Szerb Antal Gimnázium.

A grófnő von Haus aus a magyar függetlenség elkötelezettje volt, és látványosan utálta a Habsburgokat. A legenda szerint egyszer Ferenc József császár négylovas hintaján gödöllői kastélyába igyekezett. Amikor ez a grófnő tudomására jutott, befogatott hatlovas hintajába, Cinkotánál bevágtatott a császár elé, és csak lépésben engedte őket Kerepesig haladni. Amikor a császár megtudta, kivel van dolga, szó nélkül hajtatott tovább.

Vízből mentett kisgyereket

Batthyány Ilona nevezte el Cinkota kis patakját Caprerának, ami újabb fricska volt az osztrák császáriak felé, hiszen a Caprera egy kis Földközi-tengeri sziget neve, ahol az olasz szabadságharcos, Garibaldi élete utolsó szakaszát töltötte. 

A Caprera kiszélesedő medre kedvelt fürdőhely volt a századelőn, a grófnő is előszerettel úszott itt (később a patak mentén, kissé lejjebb nyílt meg a cinkotai strandfürdő). Levéltári források tanúsítják, hogy egyszer az idős grófnő nagy lélekjelenléttel kimentett egy fuldokló kisgyereket a vízből, és ezért miniszteri kitüntetésben részesült.

Erről az esetről így ír egy 1920. december 23-án kelt minisztertanácsi emlékeztető (betűhív szöveg):

„Ladik Gyula belügyminiszteri államtitkár előadja, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja az 1920. évi augusztus hó 30-án kelt ad.595. számu felterjesztésében özv. Beniczky Gáborné szül. Battyhyány Ilona grófnőnek áldozatkész magatartással véghezvitt életmentéséért magas elismerésben részesítését hozta javaslatba.

A hatóságól beérkezett adatok szerint az életmentés a következőképen történt:

Belovai Gáborné született Zsigai Rozália czinkotai lakosnak a czinkotai Caprera elnevezésű szabadfürdő bérlőjének Gábor nevű ötéves gyermeke 1920. évi június hó utolsó napjainak egyik délelőttjén közvetlen a víz partján lévő kabinok előtti padlózaton játszadozott, midőn egyszerre 

egyensulyát veszítve, fejjel előre a vízbe zuhant. A fürdőkben abban az időben a gyermek anyján és az ekkor már felöltözőben levő özv. Beniczky Gáborné született Batthyány Ilona grófnőn kívül senki sem volt. Az anya, az ijedségtől lélekjelenlétét elveszítve, gyermekének megmentésére nem tett kísérletet, 

a jelenlevő Batthyány Ilona grófnő azonban nyomban ruhástul utána ugrott s a gyermeket, kit már a víz a színhelyről körülbelül 15 méterre levő zsilip felé sodort, szerencséssen kimentette. A baleset szinhelyén a víz nem mély, de sodra erős, ugy, hogyha segítség nem érkezik, az uszni nem tudó kis gyermeket a zsilipnél levő mélyebb viz felé sodorta volna s ott pusztult volna.

Az előadottak alapján és különös figyelemmel arra, hogy az életmentő özv. Beniczky Gáborné született Battyány Ilona grófné elaggott korban levő 76 éves nő, – nevezettnek áldozatkész magatartásáért, mellyel egy ember életét megmentette, magas elismerésben való részesítés iránt előterjesztést tenni szándékozik. Kéri minisztertanácsot, hogy ezen előterjesztéshez hozzájárulni méltóztassák.

A minisztertanács hozzájárul.”

Valójában Batthyány Ilona néhány nap híján már 78 éves volt az életmentő akció idején. Szép kort ért meg: majd' 87 évet. Vagyonát jótékony célra hagyta, személyes tárgyait kedves alkalmazottai közt osztotta szét. Nyughelye a Fiumei úti sírkertben, a Batthyány mauzóleumban látható, mellette korán elhunyt kislánya, Lea parányi koporsója.

Orosz Ildikó

*

Köszönöm Szili Mártának a minisztertanácsi értesítő szövegét, melyet ő talált az Országos Levéltár digitális archívumában.

Itt olvashatsz tőlem még Cinkotáról és az első magyar sorozatgyilkosról, aki bádogosként Batthyány Ilonának is dolgozott.

Itt pedig a Caprera-patakról és a cinkotai strandfürdőről.

Fotó: Schrecker Ignác/MNM

Tovább olvasom

Fordításaim: Bart van Es: Hiányos fénykép. Történelmi nyomozás egy lány után, akit kitöröltek a családi albumból (könyv)

Az első visszajelzések alapján szeretik és értékelik az olvasók ezt a többrétegű, érzékeny könyvet – én pedig fordítóként is mondhatom: méltán. 

A műfaja tényirodalom, méghozzá annak egy újabb, nagyon érdekes formája: a szerző oxfordi irodalmár, aki saját családjának titkai után kutatva egy egész kor társadalmába és történelmébe enged betekintést, miközben tematizálja magának a kutatásnak a folyamatát, és saját személyes reflexióit is.

Tudjuk, hogy Hollandiában voltak olyan keresztény családok, akik a háború alatt zsidó gyerekeket bújtattak, de kevés szó esik ennek valódi lelki és fizikai nehézségeiről, bonyodalmairól. Szerzőnk személyes beszélgetések és levéltári kutatások alapján mutatja be, hogy a nagy világégések színfalai mögött mindig emberei történetek rejlenek, amelyekben nyugtalanítóan keveredik hősiesség és kicsinyesség, szeretet és önérdek, jellem és gyarlóság. Miközben a szerző és az olvasó is folyamatosan azt kérdezi magától: vajon én mit tennék, hasonló helyzetben mire lennék képes és mire nem? 

Orosz Ildikó

*

Lien kilencéves, amikor szülei egy idegen család gondjaira bízzák: 1942-ben járunk, Hollandia náci megszállás alatt áll, a szülők remélik, hogy legalább a lányuk túlélheti a háborút. Negyven évvel később végleg megszakad a kapcsolat Lien és az őt befogadó család között. Mi okozhat akkora törést? Mi lehet képes arra, hogy elszakítson egy ennyire erős köteléket?

Bart van Es már felnőttként döbben rá, hogy van egy családtagja, akinek a létéről sem tudott. Személyes hangú, mélyen empatikus könyvében Lien nyomába ered. Feltárja a több generáción át hordozott traumák működését, a szeretetteljes viszonyokban megbúvó sérülések zárványait, amelyek néha visszavonhatatlan következményekkel járnak. A Hiányos fénykép érzékeny elbeszélés családról, idegenségről, emberi kisszerűség és nagyság kevercséről: történeteink alapanyagáról.

Bart van Es Hollandiában született, Angliában él, Shakespeare- és Spenser-kutató. A Hiányos fényképpel 2018-ban elnyerte a Costa-díjat és a legjobb elsőkötetes memoárírók számára fenntartott The Slightly Foxed-díjat.

*

„Ragyogó, elegánsan megírt, mély nyomot hagyó történet. Azonnal végigolvastam”, írta róla Philippe Sands, a Kelet-nyugati utca szerzője.

Budapest, Park Könyvkiadó, 2021, 336 oldal, fekete-fehér fotókkal, Fordította: Orosz Ildikó

Tovább olvasom

„Tényeket várunk az érzelmek mellett” – Beszélgetés Nathan Beyrakkal, a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum projektvezetőjével

75 évvel ezelőtt, 1944. május 15-én turbófokozatra kapcsolt a magyarországi zsidóság deportálása, és néhány hét alatt, július 9-ig 430 ezer embert hurcoltak el Auschwitzba, megsemmisítve a teljes vidéki zsidóságot. Ezt a példátlan akciót nem lehetett volna véghezvinni a magyar hatóságok és a magyar társadalom hathatós együttműködése nélkül. Milyen képek élnek ma az idős, nem zsidó szemtanúk emlékezetében az akkori eseményekről itthon és a környező országokban?

A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum oral history (elbeszélt történelem) projektjében kollaboránsok, bűnelkövetők és nem zsidó szemtanúk visszaemlékezéseit rögzítik videóra Európa-szerte. A projekt vezetőjével egy ötnapos interjúsorozat végén beszélgettem 2012-ben, melynek állomásai Győr, Budapest, Balassagyarmat, Balsa és Kisvárda voltak.

Mi az, amit az elbeszélt történelem hozzáad a holokauszttal kapcsolatos tudásunkhoz?

Nathan Beyrak: Az emberek többségének a múlt felidézésekor a legkézenfekvőbb, sokszor egyetlen módja a szóbeli elbeszélés, amit a videó sajátos formában rögzít: a mesélő arca, szeme, hanghordozása számos érzelmet közvetít, ezáltal könnyen átélhetővé válik. Ezért a videointerjúk kivált alkalmasak oktatási célokra. Fontos, hogy olyan eseményekről gyűjtünk információkat, amelyek eddig egyáltalán nem voltak dokumentálva. Nem csak az olyan kis falvakra gondolok, mint például Balsa vagy Gebe (ma Nyírkáta), amelyek nyilvánvalóan nem szerepelnek a történelemkönyvekben. Hanem olyanokra is, mint a transznisztriai Dubasari, amelyet még a Jad Vasem által kiadott Holokauszt enciklopédia sem említ, holott mintegy 14-18 ezer zsidó meggyilkolásának a helyszíne.

Nathan Beyrak Tokaj-hegyalján, két interjú közt (A szerző felvétele)

Az ismertebb, jól dokumentált helyszíneknél mennyiben releváns az elbeszélt történelem mint módszer? Szolgáltat ez bármiféle új adatot?

Olyan új információk kerülhetnek napvilágra, amelyekről kizárólag az akkor és ott jelen lévő személyek tudnak. Meginterjúvoltunk például egy lengyel villanyszerelőt, aki részt vett a birkenaui gázkamrák ventilációs rendszerének elkészítésében, és részletes műszaki leírást adott. Egy asztalost, aki saját kezűleg ácsolta a belzeci megsemmisítő tábor gázkamráit – ezeket úgy szigetelték hermetikusan, hogy a két deszkafal közét földdel töltötték fel. Sok száz és ezer példát említhetnék.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a korabeli források jelentős része német, ezeket a jelentéseket gyakran szándékosan meghamisították. Mindezek ismeretében csodálkozni lehet azon, miért ismertük fel ilyen későn az oral history jelentőségét. Hogy egy régi hasonlattal éljek: Josephus Flavius megírta a zsidó-római háború történetét. Zelóták egy csoportja évekig sikerrel védte Maszadát, végül a rómaiak magas rámpát építettek, ezen keresztül tudtak bejutni az erődbe. A várvédők nem akartak fogságba esni, ezért családjaikkal együtt kollektív öngyilkosságot követtek el. A történetíró megemlíti, hogy két zsidó asszony, egy idős és egy fiatal életben maradt – ám sajnos nem jegyezte fel a nevüket, és nem beszélt velük. Pedig csakis ők mondhatták volna el, mi történt pontosan a falakon belül. Az oral history nem a nagy csaták és hősök felől közelít a történelemhez, hanem a részt vevő emberek tapasztalata felől.

Milyen különbségeket lát a magyar szemtanúk attitűdjében, összehasonlítva más országokkal?

A személyes történetek szintjén sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Amikor felmerült, hogy kiterjesztjük a projektet Magyarországra, a washingtoni múzeumban többen kételkedtek, hogy lehetséges lesz szemtanúkat találni. Úgy vélték, a holokausztot itt társadalmi szintű tagadás, hárítás övezi. A tapasztalatunk ezzel szemben az, hogy egyfajta szakadék található a "hivatalos" attitűd és az emberek hozzáállása közt. A helyzet itt is hasonló a többi országhoz: zsidók és nem zsidók egymás mellett éltek, szoros kapcsolatban álltak, és sokan őszintén sajnálják a történteket, hiszen a szomszédaikat, barátaikat, osztálytársaikat hurcolták el. Ugyanakkor minden más országnál magasabb azok aránya, akik az interjú belföldi felhasználását, sugárzását bizonyos időre korlátozni akarják. A magyar szemtanúk többsége fél a szélsőségesektől, tart attól, hogy a gyerekeit, unokáit hátrány érheti.

Az egyik balassagyarmati szemtanú gyerekként végignézte, hogyan raboltak ki a hatóságok egymás után többször egy jómódú özvegyasszonyt (lásd Interjúmorzsák című keretes írásunkat – O. I.). Úgy tűnik, a gyerekek sokszor többet látnak, mint a felnőttek.

Az elkövetők általában távol tartották a bűncselekmények helyszínétől a felnőtteket, de nem törődtek a kíváncsiskodó gyerekekkel – ők pedig sokszor fel sem fogták a veszélyt. 1941 nyarán az ukrajnai Bogdanovkától egy kilométerre mintegy 60 ezer zsidót ölt meg a román hadsereg. Találtunk egy szemtanút, aki 10 évesen két napon át közvetlen közelről látta a mészárlást. A nő az interjú idején 80 éves volt. A vele egy háztartásban élő, közel százéves édesanyjával - bár mentálisan teljesen fitt volt - nem tudtunk interjút készíteni: semmit nem látott, mert óvatosságból, félelemből otthon maradt.

Hasonló történetünk Magyarországról is van: egy gyerekkorú szemtanú végignézte, ahogy a Duna melletti falujukban a csendőrök végighajtanak egy halálmenetet. A felnőtteket utasították, hogy maradjanak a házukban. A sorból kihulló, legyengült embereket egy helyi gazda szekerére dobták. Már a menet odaérkezése előtt megásták a gödröt. Számos forrásból tudjuk, hogy a halálmenetből kihullókat agyonlőtték. Itt nem ez történt: az embereket élve dobálták a gödörbe, szemtanúnk a pontos helyet is megmutatta. A gyerekek sok mindent láttak, de a kép csak a felnőttek tapasztalatával teljes, hiszen ők olyan ideológiai, politikai kérdésekről, kulturális, kereskedelmi kapcsolatokról tudnak beszámolni, amit a gyerekek nem érthettek.

A projekt a bűntettek elkövetőire és a kollaboránsokra is fókuszál, lehetőség szerint megneveztetik őket a szemtanúkkal. Magukat az elkövetőket azonban nagyon nehéz lehet felkutatni és szóra bírni.

Az elkövetők interjúalanyaink úgy egy százalékát teszik ki. Három csoportra lehet őket osztani. Az első, akik nyíltan elmondják, mit tettek, és tudják, hogy bűncselekményt követtek el. Több litván interjúalanyunk van, akik Litvániában, Fehéroroszországban vagy másutt zsidókat öltek meg. Őket az oroszok a fasisztákkal való együttműködés – nem a zsidókkal szembeni bűnök - miatt annak idején elítélték, és éveket töltöttek Szibériában. Úgy érzik, megkapták a büntetésüket, és a jelenlegi jobboldali litván rezsim alatt amúgy sincs félnivalójuk.

A második kategória, akik nagyjából mindent elmondanak, de nem tekintik magukat bűnösnek. Egy magyar interjúalanyunk például leventeként többször vett át csendőrök utasítására a hatóságok által megfélemlített, jómódú zsidóktól pénzeket, még a gettósítás előtt. Később a letartóztatott zsidókat őrző leventecsoport vezetője volt. Meglehetős nyíltsággal beszélt mindenről, nem tekinti magát bűnösnek, mondván, voltak nála rosszabbak is.

A harmadik kategóriába azok tartoznak, akik tudják, mit követtek el, de igyekeznek úgy tenni, mintha csak szemlélőként lettek volna jelen. Egy ukrán interjúalanyunkról több más beszámolóból tudtuk, hogy fényes nappal a falu közepén, rendőrként részt vett zsidók kivégzésében. Ő azonban úgy adta elő a történetet, mintha csak látta volna. Csakhogy olyan részleteket is fel tudott idézni – például, hogy mit mondott a szakaszvezető a kivégzés módjáról – , amihez két méteren belül kellett tartózkodnia.

1944. május, kárpátaljai magyar zsidók érkezése Birkenauba, "szelektálás" előtt.
(Fotó: holokausztmagyarorszagon.hu)

A kollaboránsok kérdése is kényes ügy, sokan nem tudták, miben segítenek.

A már említett belzeci lengyel asztalost például nem tekinteném kollaboránsnak: nem tudta, hogy gázkamrát épít, bár magában megállapította, milyen furcsa ház az, amelyiken nincsen ablak. De van például egy visszaemlékezésünk egy lengyel mozdonyvezetőtől, aki három, zsidókkal telezsúfolt szerelvényt vezetett Auschwitz-Birkenauba. Az első alkalommal még nem tudta, miért viszi oda az embereket, a második és a harmadik alkalommal viszont igen, ekkor már kollaboránsnak tekinthető. Ő szállította el abból a városból az összes zsidót.

Lett volna más választása?

Ez egy minduntalan felmerülő kérdés a holokauszttal kapcsolatban. A válasz természetesen: igen. Épp a minap hallottunk egy történetet: a ferencvárosi rakodó pályaudvaron szemtanúnk látta, amint egy mozdonyvezető megtagadja a zsidókkal teli marhavagonok elvontatását, és hangos szóváltásba keveredik egy fegyveressel. Nem tudta, hova viszi ezeket az embereket, de a higiéniai körülmények, a víz- és élelmiszer-hiány elég okot adott, hogy megtagadja a szolgálatot.

Utána viszont elvezették, és a szemtanú elmondása szerint fél órán belül akadt egy másik masiniszta.

Ne gondoljuk, hogy az együttműködés megtagadása minden esetben végzetes következménnyel járt. Számos történetünk van zsidók bújtatásáról, ami halálos veszélyt jelentett a rejtegetőkre és családjaikra, mégis sokan megtették. Vagy itt van annak a holokauszt-túlélő slonimi (ma Fehéroroszország) zsidó orvosnak a története, akit egy lettországi koncentrációs tábor német parancsnoka utasított, hogy adjon méreginjekciót azoknak a betegeknek, akiket már nem akartak feltenni egy Auschwitzba tartó vonatra. Nem tette meg, és a dolognak nem lett következménye. A parancsnok talált más megoldást.

Ön korábban Izraelben élő túlélők visszaemlékezéseit dokumentálta a Yale Egyetem Fortunoff videoarchívuma számára. Előfordul, hogy túlélők és szemtanúk története összetalálkozik?

A történetek általános szinten összetartanak. Nagyon ritkán előfordul, hogy túlélők és szemtanúk pontosan ugyanarról az epizódról számolnak be, ami különösen izgalmas pillanat. Egyszer meginterjúvoltuk az 1941. október 29-i kovnói mészárlás (egy nap alatt 10 ezer zsidót végeztek ki az akkori litván fővárosban, mai nevén Kaunasban – O. I.) egy túlélőjét, akit családjával együtt lelőttek, és egy tömegsírba dobtak. A férfi nem halt meg, éjjel sikerült kimásznia a gödörből, és visszament a gettóba. Másfelől megszólaltattuk a litván kivégzőosztag parancsnokát, aki nem érezte magát bűnösnek: a későbbi felelősségre vonástól tartva ő maga nem használta a pisztolyát, "csak" parancsba adta a katonáinak a gyilkolást.

Az események aprólékos feltárása mellett mennyire fontosak a projekt szempontjából az érzelmek?

Az érzelmek természetes módon együtt járnak az események felidézésével, és fontosak számunkra, de csak akkor, ha történeti szempontból értékes tényekkel párosulnak. Egyszer volt egy ukrán interjúkészítőnk, aki nagyon nehezen viselte, ha az interjúalany sírva fakadt. Ilyenkor gyorsan témát akart váltani. Megbeszéltük, hogy ez nem jó: ha valaki sír, hagyni kell, és utána lehet folytatni a beszélgetést. Nem félünk a könnyektől, a csendtől, de tényeket is várunk. Ezt mindig megerősítjük olyan kérdésekkel, hogy pontosan mit látott a szemtanú, hol állt, ki volt még jelen, mennyi ideig tartott mindez és így tovább. Egyszer egy kapcsolódó projektben a holokauszt csehországi roma áldozataival interjúztunk. Az egyik férfi a hodonini táborból került Birkenauba, amiről így számolt be: "Három hónapot voltam ott. El tudja képzelni, milyen borzalmas volt, három hónap Birkenauban?! Rettenetes! Aztán Németországba vittek bennünket." Természetesen a beszámoló ebben a formában nem elfogadható. Igyekeztem megtudni, pontosan mi történt vele, mi volt olyan rettenetes.

Sikerrel járt?

Csak részben. Személyes tapasztalatom, hogy a romák többsége kevés részletet említ, inkább általánosságokban beszél. Ez a férfi különösen szűkszavúnak bizonyult. Az is előfordul, hogy valaki az előinterjú során rengeteg részletet felidéz, a kamera előtt viszont kozmetikázni igyekszik a történteket. Egyszer Transznisztriában forgattunk egy asszonnyal, aki 200 méterre lakott egy koncentrációs tábortól. Az előinterjúban elmondta, hogy a háza teraszáról távcsővel nézte, ahogy a táborból szekérrel viszik el a halottakat. A kamera előtt viszont már úgy nyilatkozott, hogy a szeme elhomályosult a könnyektől, ezért semmit sem látott.

Tizenöt év alatt több ezer történetet végighallgatott, bizonyára vannak olyanok, amelyek mély nyomot hagytak önben.

Rengeteg ilyen van, az egyik Felső-Moldovában játszódik, négy szemtanú visszaemlékezéseiből rekonstruáltuk. Egy csendőr parancsba kapja, hogy két román katona segítségével gyűjtse össze és végezze ki a deportálás után még megmaradt, környékbeli zsidókat. Estére visszaérnek a faluba, ahol a csendőr a feleségével lakik, a szekéren úgy húsz zsidó. Éjszakára egy raktárba zárják őket, a két katona őrt áll. Másnap összekötözik a kezüket, kivéve egy fiatal nőét, aki a karján visz egy másfél-két éves kislányt. A zsidókat egy közeli völgybe terelik és agyonlövik. Ahogy a nő összeesik, a gyerek sírva nyúl az anyja felé. A csendőr rálő egyszer, de elvéti. Újra lő, újra elvéti. Ezután közli, hogy nem csinálja. A két katona sem akarja elvállalni. Némi tanakodás után úgy határoznak, hogy pénzfeldobással döntik el, ki fejezze be a dolgot. Dobnak, a csendőrre esik a választás. Lelövi a gyereket. Az egyik szemtanú itt is egy gyerek volt, aki közvetlen közelről látta az eseményeket.

Egy másik jelenet Kijev Babij Jar részén játszódik 1941 szeptemberének végén (amikor német és ukrán katonák két nap leforgása alatt több mint 33 ezer zsidót végeztek ki – O. I.). Szemtanúnk háza a Babij Jar területén található. Délben megjelenik nála két, az öldöklésben megfáradt ukrán katona. Lemossák magukról a vért a kútban, letelepednek az udvarra, előveszik az ennivalójukat. Közben a háttérben folyik a lövöldözés, kiabálás. Az ebédszünet végeztével ők is visszamennek dolgozni.

Kijev, Babij Jar. A szovjetek feltárják a tömegsír egy részét.
1941. szeptember 28-29-én, két nap alatt 33 ezer civilt mészároltak le itt. (Fotó: yadvashem.org)

A magyar történetek közül melyik volt emlékezetes?

Egy nógrádi faluban egy fiatal nő látta, amint szekéren elviszik a Gyémánt nevű mészáros családját - az idős házaspárt, a feleséget, meg egy 4-5 év körüli, feltűnően szép arcú, göndör hajú kisfiút, aki a csomagok tetején ült. Akkor még nem tudta, mi vár rájuk, de ez a kép egész életében elkísérte, és később, a saját gyerekeit ölelve sokszor eszébe jutott. Az elbeszélés bizonyság arra, amit olyan gyakran tapasztalunk: hogy ez a projekt nemcsak nekünk fontos, hanem a szemtanúknak is. Sokan örülnek, hogy megoszthatják velünk a történeteiket, vagy azért, mert nem volt lehetőségük elmondani senkinek, vagy azért, mert úgy érzik, ezáltal emléket állíthatnak a szomszédaiknak, barátaiknak. Mi dokumentálunk, nem hagyjuk, hogy az emberiség történelmének egy fontos időszaka feledésbe merüljön; ugyanakkor lehetőséget adunk az embereknek, hogy nálunk helyezzék el az emlékeiket.

Orosz Ildikó

Interjúmorzsák

Június elején kilenc mélyinterjút hallgattunk végig az ország minden tájáról származó szemtanúktól. Zsidók és nem zsidók együttélése, az atrocitások megszaporodása, a gettósítás, a kifosztás, a bevagonírozás és a szórványos visszatérés történetei ismerősek voltak, ám a nyolcvanas-kilencven éves emberek beszámolói során különös intenzitással elevenedett meg a múlt.

Balassagyarmaton jelentős zsidó közösség élt. Egy szemtanú a város egyik legnagyobb cégénél, a zsidó tulajdonú Nikolsburger és Lázár ecset- és seprűgyárnál dolgozott mindenesként. Szegény családból származott, tizenöt évesen, heti 6,80 fizetéssel ő volt a fő kenyérkereső. Gyakran vitt ebédet Lázáréknak, akik mindig egy adaggal többet rendeltek, hogy neki is jusson. Egyszer, amikor kiderült, hogy nincs cipője, amiben elmehetne a Csillag kocsmában rendezett bálba, a "fiatalúr" odaadta a kulcsát, hogy menjen el a lakására, és válasszon az övéi közül. "Olyan volt, mintha most megnyerném a lottónégyest." Egy sárga, színessel varrott cipőt választott. "Aztán ott legyél este, fiam."

Egy másik szemtanú édesapja lemondott közigazgatási vezető hivataláról, amikor alá kellett volna írnia a zsidó orvosokat sújtó rendeletet, mondván, "nem teszem tönkre senki életét egy tollvonással". 1944 novemberében a szemtanú és édesapja az utcán szembetalálkozott az időközben nyilassá lett múzeumigazgatóval, dr. Fényes Dezsővel. Az apa a "Kitartás! Éljen Szálasi" köszönésre kalapot emelt, majd odafordult a lányához: "Istenem, egy ilyen okos embernek hogy mehetett el teljesen az esze."

Egy harmadik szemtanú gyerekként végignézte, amint a hatóságok néhány napon belül háromszor vezetik elő a gettóból, és fosztják ki Hirschfeldnét, a jómódú zsidó vaskereskedő özvegyét. Az elegáns asszony a nyilvánvaló vallatások miatt egyre rosszabb állapotban volt, miközben mindhárom alkalommal újabb értékek rejtekhelyére mutatott rá. A szemtanú ezután arany színnel befestett botok segítségével játszotta újra a "kincskeresést" a pajtásaival.

Egy Szabolcs megyei szemtanú megidézte Cilike, a varrónő alakját, akinek rendszerint a fél falu tartozott. Amikor elkezdték összegyűjteni a zsidókat, a szemtanú édesanyja szerzett pénzt, és megadta a 10 pengő tartozást. Amikor elvitték a zsidókat, az utcában mindenki sírt. De más hangok is megszólaltak: pár sarokkal arrébb egy katonatiszt és "uszályos" menyasszonya ülte lakodalmát. A cigánnyal az országszerte ismert nótát húzatták: "Éljen a Szálasi, meg a Hitler / Üssük a zsidókat bikacsökkel."

A kutatásról

A Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum 1996-ban indította el projektjét, amelyben kollaboránsok, elkövetők és nem zsidó szemtanúk visszaemlékezéseit rögzítik videointerjúk formájában. Az archívum folyamatosan bővül, az interjú készítésének idején mintegy 1600 felvételt tartalmazott, ezek közül 42 magyar. Először a legnagyobb tömegmészárlások helyszínein interjúztak: Lengyelország, Lettország, Litvánia, Transznisztria (Moldova Dnyeszteren túli, szeparatista területe); majd Európa többi országában. Az interjú idején párhuzamosan dolgoztak Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában, Macedóniában, Fehéroroszországban, és keresték a további orosz kapcsolatokat. A felkutatott interjúalanyokkal először kis kamerával előinterjút vesznek fel, az archiválandó anyag profi technikával, helyi stábbal készül. Update 2019 - A projekt jelenleg kisebb volumenben folyik.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2012/26).
Fotó: A szerző felvétele (1)

Tovább olvasom