„A pusztítás mindig gyors, az építkezés viszont lassú és fáradságos” – Interjú Dr. Galit Atlas pszichológussal

Több szakmai kötet után Érzelmi örökség – Hogyan oldjuk fel a transzgenerációs traumákat? címmel írt könyvet a szélesebb nyilvánosság számára, amelyet több mint húsz országban adnak ki. Mint mondja, a trauma radioaktív: érzelmi és fizikai kisugárzása a következő nemzedékek életére is kihat. Az izraeli születésű, New Yorkban élő pszichológussal családi és társadalmi traumákról és a felépülés lehetőségeiről beszélgettünk.

*

Mit is jelent voltaképpen a címbeli „érzelmi örökség”?

Galit Atlas: Meggyőződésem, hogy az emlékek és érzések, különösen a traumatikus tapasztalatok képesek egyik nemzedékről a másikra átörökítődni, tehát a bennünk munkáló érzelmi anyag egy része korábbi generációk hagyatéka. A könyvemben valós történetek alapján igyekszem bemutatni a kapcsolatot a nagyszülők és a szülők feldolgozatlan traumái, illetve saját érzelmi nehézségeink között.

Nem vagyunk egyformák abban, hogy miként birkózunk meg a magunk és elődeink megrendítő élményeivel. Van, akinek ez könnyebben megy, sőt létezik az ún. poszttraumás növekedés jelensége is, amikor valaki egy kritikus helyzetből kifejezetten megerősödve tud kikerülni. Mások azonban egy kisebb tehertől is összeroppannak. Mitől függ a megküzdés képessége?

Ez egy soktényezős képlet, a belső adottságok közt szerepet játszik a személyiség, az, hogy milyen életkorban történt a trauma, és az érintett egész addigi élettörténete. Az epigenetikai kutatások szerint a traumatikus helyzetekre adott fizikai reakcióink, például a kortizolszintünk alakulása is részben az elődeink tapasztalatainak függvénye. Ami a külső tényezőket illeti, a legfontosabb, hogy milyen segítséget kapunk, a családunk és a tágabb közösségünk mennyire képest támogatni bennünket. Mindezek eredője a reziliencia, vagyis a lelki alkalmazkodóképesség.

Dr. Galit Atlas (Fotó: Nir Arieli)

Honnan ered ez a fontos képesség, és hogyan tudunk szülőként reziliens gyerekeket nevelni?

Szerintem a titok az, hogy egyszerűen csak legyünk ott, és hagyjuk, hogy a gyerekek megéljék az érzések széles spektrumát. Ne ijedjünk meg a rossz érzéseiktől se, ne akarjuk ezeket „megoldani”. A reziliencia a fájdalmas és szorongató érzések elviselésének képessége, a pszichoterápiától a buddhizmusig minden segítő rendszer ezek elfogadásán alapul. Egy gyerek negatív tapasztalata kapcsán két szélsőséges szülői reakció létezik: túlságosan bevonódunk és megpróbáljuk megmenteni a gyereket, vagy hátralépünk, és teljesen kivonjuk magunkat. E két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt. Klasszikus példa: a kisgyerek elesik a játszótéren. A szülő dolga ilyenkor az, hogy ne vitassa el, hogy ez bizony fájdalmas, ugyanakkor ne is aggódja túl, csak hagyja, hogy a gyerek túltegye magát rajta, és boldogan visszatérjen a játékhoz. Az érzelmi örökségünkbe nem csupán a traumák, hanem a jó, a pozitív megküzdések is beletartoznak, és lehetőségünk van ezeket megtanítani, továbbadni a gyerekeinknek.

Sok modern szülő annyira aggódik, nehogy valamivel traumatizálja a gyerekét, hogy átcsap a másik végletbe, és túlóvja, túlkontrollálja. Lehet, hogy a helikopter szülő lesz a jövő generációk nagy traumája?

Nem nevezném ezt traumának, de valóban nem teszünk jót azzal, ha megfosztjuk a gyerekeket a negatív élmények megélésének lehetőségétől, mert ezáltal védtelenné tesszük őket. Kutatások szerint az, ha egy gondozó szülő egyáltalán nem hangolódik rá a csecsemőjére, épp úgy dezorganizált kötődést eredményez, mint ha túlságosan ráhangolódik. A szülő-gyerek kapcsolatban az apró félreértések, elhangolódások rendkívül fontosak, a kisebb sérüléseket követő reparáció segít hozzá, hogy később el tudjuk viselni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Mert az élet ilyen: a dolgok elromlanak.

Nagy dilemma, mikor és hogyan beszéljünk egy családon belül a múltbeli traumákról úgy, hogy ne okozzunk ezzel újabb sebeket. Az ifjabb generáció nemegyszer felrója az elődök „titkolódzását”, ám a nagy traumákról, veszteségekről való hallgatást sokszor éppen a szeretett személyek, különösen a gyerekek védelme motiválja.

Traumákról beszélve borzasztó vékony a határvonal a túl sok és a túl kevés között. A teljes elhallgatás, elfojtás bizonyosan ártalmas, hiszen a gyerekek nem csak a kimondott szavakat értik, hanem a csöndet, a hiátusokat is detektálják. Másfelől azonban nem zúdíthatunk rájuk minden szörnyűséget a maga nyers formájában, mert ezzel másodlagos traumát okozunk. Nem dolgozhatjuk fel saját és elődeink traumáit a gyerekeinken keresztül, nem használhatjuk fel őket ilyesmire. Mi, pszichológusok éppen ezt csináljuk a terápiás folyamatban: meghallgatjuk és „tartalmazzuk” a klienseink rendezetlen, maguktól is eltávolított (disszociált) szörnyű érzéseit. Előfordul, hogy a páciens egyetlen könnycsepp mesél el borzalmas dolgokat, amelyek vele történtek, miközben a terapeuta torkát a sírás fojtogatja. Így működik az emberi tudat, átadjuk és átvesszük a fájdalmat, a rendelőben azonban ez biztonságos keretek között zajlik. Tehát akár terápiában, akár másképpen, de először is nekünk kell feldolgoznunk a traumákat, hogy amikor ezeket a történet formájában tovább adjuk a családunkban, akkor már legyen hozzá egy érzelmi viszonyulásunk. Például gyakran kérdezik tőlem reprodukciós eljárásban résztvevő párok, hogy mit mondjanak a gyermeküknek a fogantatásáról. Van, aki nem szívesen beszél erről, mások azonban úgy vélik, hogy ez része a gyermekük születéstörténetének. Gyönyörűen mesélt egy kliensem arról, hogy a szülei mennyire akarták és várták őt, és a lombikeljárás során ő lett a kiválasztott, a legerősebb embrió, a nagy túlélő! Minden azon múlik, hogyan tudjuk keretezni a nehéz érzésektől kísért eseményeket.

A könyvében kitér arra, hogy a traumafeldolgozás milyen sokrétű és bonyolult folyamat: ha különböző életszakaszokban tekintünk rá ugyanarra az eseményre, az egészen mást jelenthet számunkra. Milyen következményekkel jár ez? Soha nem dőlhetünk hátra, hogy én ezt már helyretettem magamban?

Freudtól származik a nachträglichkeit, vagyis az utólagosság fogalma. Amit ő a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kapcsán mond, az tágabb értelemben érvényes az emberi emlékezet működésére: a különböző személyiségfejlődési szakaszokban, más-más szögből tekintve ugyanarra a múltbeli tapasztalatra, annak mindig újabb jelentésrétegei tárulnak fel előttünk. Ez nem jelenti, hogy az élmény ugyanolyan intenzitással jelenik meg, vagy ugyanolyan szenvedést okoz, és nagyban függ attól is, hogy miféle traumáról van szó. A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusra különösképpen igaz, hogy állandó újrafeldolgozást igényel, hiszen a kisgyermek legtöbbször még nem is érti, mi történik vele. Ferenczi Sándor kifejezésével élve nyelvzavar lép fel: a gyermek a szeretet nyelvét beszéli, míg a bántalmazó felnőtt a vágy nyelvét. Az abúzus elszenvedője csak később kezdi megérteni az eseményeket, amelyek egészen más fénytörésbe kerülnek, amikor ő maga megéli az első szexuális élményét, vagy amikor szülővé válik, vagy amikor a saját gyermeke ér abba az életkorba, amikor ő az abúzust elszenvedte. Vagy egy másik példa, amivel gyakran találkozunk a rendelőben: egy szülő elvesztése gyermekkorban olyan trauma, amelyhez később újra és újra vissza kell térni, át kell dolgozni, hogy nincs ott a szülő a felnövekvő gyermek életének nagy pillanataiban, különösen amikor maga is szülő nélküli szülővé válik. A folyamatos átdolgozás azonban nem csupán teher, hanem privilégium is: idővel képessé válunk olyan jelentésrétegek megértésére, amelyekre korábban nem álltunk készen, vagy mert túl fájdalmas lett volna számunkra, vagy valami miatt nem volt hozzáférésünk.

Vajon léteznek a mai társadalmunkban olyan jelenségek, amelyeket mi nem érzékelünk olyan rettenetesnek, de a következő generációk számára trauma lehet? Gondolok például az egyre elterjedtebb virtuálisvilág-függésre, vagy a klímaszorongásra, amelyek hosszútávú kimenetele ma még nem ismert.

Bizonyára, hisz elődeink sem hitték egy csomó mindenről, hogy utólag annyi nemzedék nyögi majd a következményeit, még olyasmiről sem, ami nyilvánvalóan traumatizáló: háborúk, rabszolgaság, társadalmi-gazdasági katasztrófák. Én egy olyan országban nőttem fel, Izraelben, ahol mindenki számára kötelező a sorkatonai szolgálat, de csak az utóbbi 5-10 évben kezdjük megérteni, hogy ez igenis traumatizáló. A társadalom normalizálja a mindenki által megélt szörnyűségeket, csakhogy ettől még a trauma létezik. Gondoljunk covid-járványra mint kollektív traumára: mennyi veszteség történt! Szeretteink halála, ismerős életünk, biztonságérzetünk elvesztése, munkahelyek megszűnése, iparágak összeomlása...

Hol tartunk az ebből való felépülésben?

Tavasz van, most mindenki odakint jár, úgy tűnik, minden rendben. Az akut stressz elmúlt, de én úgy gondolom, van ennek egy olyan rétege, amit csak utólag tudunk majd azonosítani, ha egyáltalán. Most még annyira közel van, hogy felmérhetetlenek a hosszútávú hatásai. Nem biztos, hogy valaha felépülünk, de a pandémia bizonyosan hat arra, akik a jövőben leszünk, és formálja a következő generációkat.

A szomszédunkban zajló ukrán-orosz háború nyomán most egész generációk traumatizálódnak. Mi lesz a szisztematikus agresszió, nemi erőszak, kényszerű kivándorlás áldozataival? Mi adhat egyáltalán reményt?

Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy háborúnak milyen, generációkon átívelő következményei vannak. Ha belegondolunk, még a második világégés borzalmait sem hevertük ki teljesen! A pusztítás mindig gyors, a felépülés viszont lassú és fáradságos. Egyes elképzelések szerint egy háború után ötven évig tart a regenerálódás – de szerintem inkább száz. Nem arról van szó, hogy örökre elkárhozunk, mert az emberi természetben a romboló erők mellett mindig ott a teremtés, az alkotás, az élet igenlésének vágya. Ahogy Melanie Klein írta a második világháború idején, óriás erők csapnak össze: szeretet és gyűlölet, kapcsolódás és széthúzás, hála és irigység. Sok felé járok a könyvemmel, látom, hogy milyen sok országban probléma az elképesztő polarizáltság. Nagyon komolyan tennünk kell azért, kinek-kinek a maga eszközeivel, hogy a világunkban a teremtő erők kerekedjenek felül a gyűlölettel szemben. Szerintem ez a mi generációnk nagy célja és küzdelme.

A könyvében érzékletesen beszél arról, hogy minden pszichológiai kutatás egyfajta önfeltárás is, amikor a kutató a saját lelki sérüléseire is keresi a választ. Igaz ez a pszichoterápiára is, a terapeuta is gyógyul, miközben gyógyít?

A szakmánkban a határok képlékennyé váltak, elmúlt már az az idő, amikor a férfiak voltak az orvosok, a nők meg a betegek. A faji, nemi és egyéb hierarchiák megdőltek, csakúgy mint az az előfeltevés, hogy a pszichológus egészséges, a kliens meg beteg. Sokkal humanisztikusabb a megközelítés, elismerjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, nekünk, pszichológusoknak is van tudatalattink, vannak nehézségeink. A páciens előhív belőlünk érzéseket, élményeket, gondolatokat, ahogy azt a könyvemben is igyekeztem bemutatni. A terapeutának mindezzel dolga van, de nem használhatja öngyógyításra a páciensét.

A hagyományos analitikus szemléletben a terapeuta objektív és távolságtartó, még a rendelője sem árulhat el semmit a személyiségéről. Manapság bárki ráguglizhat a pszichológusára, és rengeteg információhoz jut. Előny ez vagy inkább hátrány a munkájában?

Nem előny, és nem is hátrány, ez egy adottság, amit használni lehet. Ma már nem az objektivitásra fókuszálunk a terápiás folyamatban, hanem két szubjektum kölcsönös egymásra hatására, arra, hogyan működünk együtt, rendszerként. Ez az elméleti keretrendszer hangsúlyozza a terápiás folyamat emberi és viszonylagos voltát, és megengedi, hogy a saját személyiségünkkel is dolgozzunk. Ez persze nem jelenti, hogy mindent megosztok magamról a kliensemmel! A kapcsolatunk kölcsönös, de nem szimmetrikus, különböző szubjektumok vagyunk, más-más előtörténettel és felelősséggel. A páciensnek ahhoz is joga van, hogy ne tudjon rólam az ég világon semmit, ugyanakkor ha akar, rengeteg információhoz juthat. Ma már tanítjuk is a leendő pszichológusoknak, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert van, akit szorongással tölt el, hogy a kliense túl sokat tudhat róla. Ne feledjük, Freud eredetileg úgy találta ki a terápiás helyzetet, hogy a kanapén fekvő páciens az arcát sem láthatja a fejénél ülő terapeutának. Ugyanakkor hiába elérhető mindenki számára ugyanaz az információ rólam, nincs két páciens, aki erre egyformán reagálna – ez pedig már nem rólam, hanem róluk szól. A terapeuta dolga e témán keresztül is az, mint máskor: hogy a pácienst önmaga minél teljesebb megértéséhez segítse. 

Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg (2023/2).

Orosz Ildikó