A városi kórház nyugalmazott patológusa tartott tárlatvezetést a felfedezésük 30-dik évfordulójára hazatért világhírű váci múmiák időszaki kiállításán. Dr. Varga Szabolcs személyes sztorikkal fűszerezve mutatta be a Fehérek templomának befalazott kriptájában spontán módon mumifikálódott egykori polgárok életének és halálának körülményeit.
Borsodi Terézia a szülésbe halt bele, karján a kisded, akit császármetszéssel emeltek ki (A szerző fotója)
Például azt a 18 év körüli fiatalembert, akit az elsők közt boncoltak fel, a mainál jóval kevésbé esztétikus módon, a korabeli szaktársak – nem sokkal azután, hogy Mária Terézia fontosabb személyek halálokának kiderítésére elrendelte a monarchiában a boncolást. A fiatalember azon kevesek egyike, akiket nem sikerült név szerint azonosítani. A többi, klimatizált üvegvitrinben, rekonstruált öltözetben nyugvó világi és egyházi személy sorsa alaposan kikutatott és már a fél világot bejárta – itt most csak két történetet villantok fel ezek közül.
A 40 évesen tuberkulózisban elhunyt Sándor Terézia apáca (a jobb oldali képen) döbbenetesen kifejező arca jórészt annak köszönhető, hogy csontjait a rugalmas rostok elpusztulása után visszamaradó, porral vegyült bőrmaradvány borítja. Mullagén (a múmia+kollagén szavakból) – próbálkozott állítólag egy bőgyógyász kolléga az elnevezés meghonosításával, mérsékelt sikerrel. A Vácon csak átutazó nővér szívét halála után szakszerűen kimetszették, vélhetőleg azért, hogy kívánsága szerint szülőhelyére hazatemessék – hisz a holttestet szállítani, hűtés híján nem lett volna higiénius. Mielőbb el kellett temetni.
A 26 éves Borsodi Terézia teste brutális szülészeti beavatkozásokról tanúskodik. Vélhetőleg ezekbe halt bele, majd halála után emelhették ki belőle császármetszéssel a gyermekét, aki pár nap múlva követte őt a sírba, hogy azután anyja karján helyezzék örök nyugalomra. A nejét és kisfiát elvesztett Weiskopf postamesternek aligha jelenthetett vigaszt, hogy ez volt hazánkban a második dokumentált császármetszés (1794). A meghalt várandós anyákon egyébként egyházi áldás mellett végezték a műtétet, mert így az újszülöttet, még ha utóbb meg is halt, legalább még gyorsan megkeresztelhették. Jobb bele sem gondolni, hány áldozata lehetett még a forradalmi eljárásnak, mire 100 év múlva feljegyezhették az első olyan, ekkor még ritkaságszámba menő esetet, amikor már az anya és a gyermek is túlélte a császármetszést.
A kiállítás megtekinthető: Vác, Elefántos Ház, 2025. március 23-ig
Az utóbbi néhány évben potyognak a bébik: világszenzáció volt a két orrszarvú, született orangután, gorilla, zsiráf, gyűrűsfarkú maki, rókamanguszta és legutóbb három tigriskölyök. Az állatkerti állatok szaporodásának rejtelmeiről kérdeztük a budapesti állatkert főállatorvosát.
(Az interjú 2011-ben készült, a bébicunami azóta is tart – O. I.).
Minek köszönhető ez az örvendetes szaporulat?
Sós Endre: Sokéves munkánk gyümölcse érik most be. Több olyan, évekig tartó szaporodásbiológiai vizsgálatot végeztünk el, amelyek célja annak megállapítása volt, hogy alkalmasak-e bizonyos egyedek a szaporodásra, illetve mi az oka, hogy egy-egy párnál évek óta nincs gyermekáldás. Ezután megtettük a szükséges lépéseket, például az egyedek cseréjét. Most jó esélyünk van arra, hogy újabb kicsik szülessenek, például a kihalófélben lévő ázsiai oroszlánoknál vagy az elefántoknál. Utóbbiaknál már a 2001-es felmérés során kiderült, hogy a teheneink nem szaporodóképesek. Többéves lobbitevékenység eredménye, hogy 2009-ben kaptunk egy elefántbikát egy belga állatkertből, tavaly pedig egy tehenet Franciaországból. A tehénnél felmerült, hogy esetleg vemhesen érkezett, aminek nem örültünk volna, ugyanis a küldő állatkertben történt egy kis "malőr": párosodott a saját apjával. De megállapítottuk, hogy nem vemhes, és gondozóink rövidesen megfigyelték a párzást, amelynek eredményét még nem ismerjük.
Gyors szuri Dr. Sós Endrétől (Fotók: zoobudapest.com)
Tehát önök nem stresszelik a kismamákat 12. heti ultrahanggal, ahogyan az az embereknél szokás.
Ahol hosszú a vemhességi idő – ez esetben 660 nap –, és nem látszik azonnal az eredmény, meglehetősen bonyolult meggyőződni a vemhességről. Az ultrahang csak altatásban lehetséges, ilyen invazív vizsgálatokat csak végső esetben végzünk. Léteznek kíméletesebb módszerek, például heteken keresztül széklet- és vizeletmintát kell gyűjteni – ez utóbbihoz azonban az állat együttműködésére is szükség van.
Ezt úgy kell érteni, hogy a vemhes elefánt betanítható arra, hogy kémcsőbe pisiljen?
Az elefánt nagyon értelmes állat, amelynek sokféle gyakorlatot meg lehet tanítani. Ezt a tehenet most, az állatkert történetében először, arra is trenírozzák, hogy egy hosszú póznán benyújtott edénybe ürítsen, hogy hormonvizsgálatra alkalmas, tiszta vizeletmintát nyerhessünk tőle. Tudni kell, hogy az állatkertekben a legtöbb, gondozókat ért halálos baleset az elefántoknál következik be. Épp ezért már egyre elterjedtebb a tartásukban a protected contact módszer: ilyenkor egy rács van az állat és a gondozó közt, de lehetőség van a kontaktusra. Napi többszöri foglalkozással, pozitív kondicionálással, jutalmazással vesszük rá őket a kívánt viselkedésre. Ez egyfelől biztonságosabb, másrészt egy csomó olyan vizsgálatot el tudunk végezni, amelyeket korábban csak altatásban lehetett. Az a tehén, amelyik októberben érkezett hozzánk, és előtte semmilyen tréningen nem vett részt, mostanra nagyon szépen kiadja a fülét a rácson át vérvételre, emeli a lábát a "pedikűrhöz". Az utóbbi időben sok fajnál próbálkozunk a trenírozással, a kooperációnak a gyógykezelés és a szaporodásbiológia területén is nagy jelentősége van.
Az orrszarvúaknál 2007-ben és 2008-ban mesterséges termékenyítést alkalmaztak, és az eredmény világszenzáció volt. Miért van erre szükség? Nem tudják a fogságban tartott állatok, hogy mi a szaporodás természetes módja?
A legtöbb faj képes fogságban szaporodni. Ha mégsem, akkor mi nem tartjuk megfelelően, nem jó az adott párosítás, vagy elkövet az ember valami hibát, amelyről esetleg nincs tudomása. A szélesszájú orrszarvúnál például sokáig ismeretlen volt, hogy a fiatalkoruktól együtt nevelkedett hímek és nőstények közt egyfajta testvérkapcsolat alakul ki, ami meggátolja a szaporodást. Sok állatkert, köztük a budapesti is, a hetvenes-nyolcvanas években fiatal példányokat szerzett be – akkoriban még nagy dél-afrikai farmokról, ahonnét a fiatal orrszarvúak szállítása olcsóbb volt, mint a kifejlett állatoké. Az együtt nevelkedett párok közt a szaporulat minimális volt, és lassan eljutottak a húszas éveik elejére, ami a vastagbőrűeknél kritikus kor: ha az orrszarvúak 20, az elefántok 25 éves korig nem szaporodnak, akkor különböző degeneratív elváltozások miatt erre képtelenek lesznek – noha élettartamuk hosszabb, mint a természetben. Ha viszont az állat vemhesül, az olyan gyógyír a méhnek, amely megelőzi vagy visszafordítja a kóros folyamatokat.
A 90-es évek végén berlini kutatók rájöttek, hogy nagy baj van az európai orrszarvúállománnyal, ezért megkezdték az állatok felmérését, és az idővel versenyfutásban elkezdődtek a mesterséges termékenyítések, amelyekbe Budapest korán és nagy sikerrel kapcsolódott be. Ez esetben tehát a rásegítés feltétlenül szükséges volt, de alapvetően azt valljuk, hogy a szaporodás történjék természetes módon. Ennek érdekében kaptunk most Izraelből egy fiatal orrszarvúbikát, amelyet Luluval és az ő első borjával, Layla Natival szeretnénk párosítani.
Lelki oka is lehet a gyermekáldás elmaradásának?
Erre is van példa. Abban a Tel-Aviv melletti szafariparkban, ahonnan az orrszarvúbikánk érkezett, megfigyelték, hogy öt, egymás közelében tartott bikának jelentősen romlott a spermaminősége a rivalizálás és a stresszhelyzet miatt ahhoz a bikához képest, amelyiket valamilyen okból külön tartották. Elképzelhető, hogy a mi tigriseinknél is szerepet játszottak pszichés okok. Négy évvel ezelőtt német kutatók segítségével felmértük őket, hogy miért nem szaporodnak. Kiderült, hogy a hím spermája megfelelő, viszont a nősténynél egy lezajlott méhgyulladás következtében jóformán esélytelen a vemhesség. Mivel tigrist szerezni nehéz, úgy döntöttünk, megpróbáljuk a kezelését. Európában másodikként, a londoni állatkert orvosának részvételével egy új, bonyolult módszert alkalmaztunk a méh átöblítésére. Mivel ezt követően sem észleltünk viselkedésváltozást, elküldtük a nőstényt a skopjei állatkertbe, mi pedig kaptunk egy másikat Hollandiából. Az új nőstény tavaly ősszel érkezett hozzánk, és tavasszal már meg is születtek a kicsik. Közben a mi meddőnek nyilvánított nőstényünk lebabázott az új helyen. Úgy tűnik, a kezelése sikeres volt, de valamiért mégsem akart itt, ezzel a hímmel párosodni.
Az európai tenyészprogramok(lásd keretes írásunkat - O. I.) célja a beltenyésztés elkerülése?
Gyakorlatilag igen. Az összes komolyabb, ritkább fajra léteznek tenyészprogramok, ezek határozzák meg, kit kivel kell párba állítani, melyik állatkertbe menjen a szaporulat. Nem mi döntjük el, hogy a most született tigriskölykök hová fognak kerülni: jelezzük a programnak a születésüket, és abban a másfél-két évben, amíg nálunk maradnak, találnak nekik megfelelő helyet. Az elhelyezés attól is függ, mennyire fontosak genetikailag, szaporodni fognak, vagy például egy hímcsapatba mennek. A háremszerűen élő fajok esetében a "feles" hímeket megkaphatja például egy olyan állatkert, amelyik nemrég kapcsolódott be a programba, és gyakorlatot kell szereznie a faj tartásában. A tenyészprogramban állatok állatkertek közötti "mozgásának" az utóbbi 6-7 évben nincs anyagi vonzata: csak a szállítást és az adminisztrációs költségeket kell állnia a fogadó félnek.
Fogságban hogyan változik a génállomány?
Cél, hogy az adott faj génállományát a következő száz évben kilencven százalékban megőrizzük. Problémát jelenthet, hogy egyes fajoknál a génállomány egy idő után beszűkül, ezért mindig öröm, ha bekapcsolódik egy amerikai vagy ázsiai tenyészprogram, vagy nagyon ritka állatok esetében az élőhelyről, a természetvédelmi hatósággal való együttműködésben hozhatnak új génállományt. Forradalmi volt, amikor 2008-ban Afrikából, vadon élő orrszarvútól szereztünk spermát német kutatók segítségével. Így anélkül tudjuk biztosítani a genetikai változatosságot, hogy kivennénk az állatot a természetből.
Lulut a párja, majd pedig egy angliai hím spermájával termékenyítették meg. Mi lett az afrikai spermával?
Nem használtuk fel, Lulu éppen a borját nevelte, és nem akartunk a folyamatba egy új vemhességgel belepiszkálni. A spermát átadtuk, egyszer próbálkoztak vele a koppenhágai állatkertben, sikertelenül. Egy adag van még deponálva, ami rendkívül értékesnek számít. Nagyon szerettük volna folytatni a projektet, és Európa orrszarvúsperma-elosztó központjává válni, de nem sikerült elég pénzt szereznünk: a szükséges tíz-húszmillió forint elsőre nem tűnik soknak, de az állatkert költségvetését tekintve jelentős lett volna. Tárgyaltunk lehetséges szponzorokkal, még humán kondomgyártó cégekkel is, de lecsúsztunk a projektről, egy francia állatkert beelőzött.
Az állatok befogása ma már nem elfogadható gyakorlat. Hogyan pótolják azokat a fajokat, amelyek nem hajlandók fogságban szaporodni?
Minden tenyészprogram más, vannak sikeresek és sikertelenek. Előfordul, hogy egy faj megőrzése nem működik állatkerti vonalon. A szumátrai orrszarvú például a hetvenes években több amerikai állatkertben megtalálható volt, de lassan elfogytak. Egyedül Cincinnatiben sikerült őket szaporítani, Malajziában él még kettő, és egy indonéz telepen néhány példány. A természetben is alig száz-kétszázan lehetnek, az élőhelyük rohamosan pusztul. Ez a faj jó eséllyel el fog tűnni.
Milyen szerepük van az állatkerteknek a kihalófélben lévő fajok visszatelepítésében?
Évek óta sikerrel zajlik például a Przewalski lovak visszatelepítése Mongóliában, a tarvarjúé Spanyolországban, kizárólag állatkerti állományból. De sokszor nem a visszatelepítés a tenyészprogramok célja, hanem egy egészséges állatkerti populáció fenntartása, amely védőhálót jelent a faj számára. Fontos, hogy az állatkertek figyelemfelkeltéssel, kampányokkal jelentős pénzeket tudnak összegyűjteni távoli országokban folyó terepi programok számára.
Emellett az állatkertben el tudunk végezni olyan megfigyeléseket, amelyeket terepen is lehet kamatoztatni: például a fokozottan védett rákosi vipera állományerősítését a kunpeszéri központ úgy szeretné megvalósítani, hogy a követhetőség érdekében pici rádióadót tesz majd a kieresztett viperákra. Mi évek óta teszteljük, hogy képes-e ez az állat (illetve egyelőre egy ehhez hasonló faj) együtt élni egy ilyen rádióadóval – úgy néz ki, hogy igen.
Milyen változások várhatók, ha az előzetes híreknek megfelelően bővül az állatkert a Vidám Park területén? Delfinshow?
Ezzel kapcsolatban egyelőre ötletelés folyik, de a magunk részéről első körben a meglévő állatok, főként az elefántok, orrszarvúak, vízilovak életkörülményein szeretnénk javítani. Figyelembe kell venni a fenntarthatósági szempontokat is: ha 7-8 hektár hozzáadódik a jelenlegi 11-hez, az jelentősen megnöveli a költségeket. Delfinshow-t nem tervezünk, a jelenlegi jogszabályok ezt nem is teszik lehetővé, de biztosan lesz új látványosság, amely behozza a látogatókat. Megmaradnának a Vidám Park műemléki elemei, például a régi körhinta, és bővülne az állatokhoz nem kapcsolódó szórakoztatás, ami eddig nem jelent meg nálunk.
Tenyészprogramok
A veszélyeztetett fajok állatkerti védelmének legfontosabb elemét a koordinált fajmegőrző tenyészprogramok jelentik. A Fővárosi Állat- és Növénykert a European Endangered Species Programmes (EEP) fajmegőrző programok közül 35-ben vesz részt (pl. szarvasvarjú, babirussza, perzsa leopárd, ázsiai elefánt, jegesmedve); itt vezetik a mandrill állatkerti szaporításának törzskönyvét. 28 olyan fajjal foglalkoznak, amelyeknek már elkezdődött a törzskönyvezése, de még nincs EEP programjuk; pl. herkulesbogár, smaragdvaránusz, szívenszúrt galamb, nílusi víziló, vörös kafferbivaly.
Névjegy
Amikor 1990-ben elkezdte az egyetemet, még megmosolyogták, hogy vadállatokkal szeretne foglalkozni; ma oktató az egyre népszerűbb egzotikus állatok gyógyászata posztgraduális képzésben. Tudása nagy részét az állatkertben szerezte, ahová rendszeresen bejárt. Szemléletére nagy hatással voltak a Durrell szigetén, a Jersey-szigeten és a Jane Goodall mellett, Gombéban tett tanulmányutak. Ötletgazdája a Magyar Vad- és Állatkerti Orvosok Társaságának. A mai napig dolgozik kisállatrendelőben: "Bizonyos beavatkozások technikailag hasonlóak a háziállatok kezeléséhez, és nem előnyös, ha az ember mondjuk egy húgycsőkatéter felhelyezését a szumátrai tigrisen végzi először."
Orosz Ildikó
Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2011/31). Fotók: zoobudapest.com, mme.hu (4)
Anya nem csak egy van: az egyik barátnő, a másik zsarnok. Stabil támasz, elérhetetlen ideál, örök manipulátor. Tyúkanyó, rivális, mártír. Istenasszony. A legtöbb nő önmeghatározásának szerves része az anyjához fűződő kapcsolata. Megjegyzés: Ezt a cikket régen írtam, azóta dr. Hajduska Marianna pszichiáter, terapeuta és B., az egyik megszólaló már nincs közöttünk. Nyugodjanak békében.
A képes magazinokban sugárzóan boldog anyákról és lányokról olvashatunk, lágyító szűrővel készített fotók illusztrálják, hogy anya és lánya: két test, egy lélek. A szombat esti vígjátékokban a fiatalos anya és felnőtt lánya együtt indulnak hódító körútra, cinkosan passzolgatják egymásnak a férfiskalpokat. De a kollektív nosztalgiával szemben rengeteg nő érzi úgy, hogy az anyjától/lányától nem azt kapja, amire vágyik. Szeretet, frusztráció, harag és bűntudat keveredik mindkét oldalon. Az anyák csalódottak, ha a lányuk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem értik, hová lett a mosolygós kislányuk. A lányok sértettek, ha az anyjuk tizenkét évesen lesöpörte őket, mondván, ne ülj az ölembe, nagylány vagy már. Vagy ellenkezőleg, negyvenévesen sem ereszti őket, még akkor is meg akarja mondani, milyen bugyit vegyenek fel.
"Imádtam az anyámat, szinte fetisizáltam. Mégis rosszul alakult a kapcsolatunk – mondja B., 48 éves újságíró. – Anyám mindent feladattá tett a számomra. Egyre feljebb és feljebb tette a lécet, és ezt nekem mindig meg kellett ugranom, különben jött az érzelmi zsarolás. Negyvenhét éves koromban, ha színházba mentem, anyám még mindig rosszalló hangsúllyal kérdezte: kötelező? Vagyis megírom-e az előadást, mert különben minek megyek. Persze ő imádott szórakozni. Számomra a mai napig a legapróbb dolog is elvégzendő feladat." B. többször került kórházba idegkimerültség miatt. "Tudom, hogy anyámnak sem volt könnyű. A nagyanyám látszólag mindent ugyanúgy megadott neki, mint a nővérének: együtt mehettek tánc-iskolába, cukrászdába. Eközben azonban a nővérét Aranyszépének becézték, anyámat meg Lólábú Szörnyetegnek. Mert 37-es lába volt, a nővérének meg csak 35-ös. Anyámat folyamatosan zsarolta és manipulálta az anyja meg a nővére. Nem tudom megbocsátani, hogy ő ugyanezt tette velem."
A legtöbb nő kitartóan rágódik az anyjával való kapcsolatán. Van, aki egy idő után megbékél, már nem bosszankodik, ha néha kicsúszik a száján valamelyik anyai fordulat. De van, aki sohasem jut dűlőre az anyjával.
A pszichológusok szerint az anya és lánya közti kapcsolat önmagában véve semmivel sem kitüntetettebb vagy szorosabb, mint bármely más családi reláció. Sőt, az ellenkező nemű szülővel való kapcsolat sok szempontból erősebb. Bár erről nincs statisztika, a megkérdezett szakemberek véleménye, hogy jóval neuralgikusabb szokott lenni az anyák és fiuk közti kötelék. Ugyanakkor természetes, hogy biológiai, fiziológiai okokból a lányok nevelkedésében az anya előrébb való modell. "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!" Tekintsünk el a férfiboldogulás ősi receptjének felszínes olvasatától, és lássuk be a régi bölcsesség igazságát.
"Mindig olyan akartam lenni, mint ő." "Nem fogadott el olyannak, amilyen vagyok." "Csak magával törődött." "Megfojtott a szeretetével." Akár azonosulunk, akár nem, akár hasonlítani akarunk hozzá, akár teljesen máshogy képzeljük el az életünket, az anyánk alapvető minta értékrendünk, normáink kialakításában, kapcsolataink, konfliktusaink kezelésében, és ha úgy hozza az élet, a saját lányunkhoz fűződő viszony alakításában. Kislány a zongoránál
A várandós nő elképzeli, milyen lesz születendő gyermeke, illetve önmaga az anyaszerepben. Külön kutatások foglalkoznak ezekkel az anyai reprezentációkkal. Daniel Stern pszichiáter szerint míg az első hónapokban a magzat rohamosan fejlődik, addig a vele kapcsolatos képzelgések csak szórványosak. Amikor azonban a baba megmozdul, léte felfoghatóbbá válik, az anyában élő babakép is gyors fejlődésnek indul. A fantáziák a hetedik hónapban élik virágkorukat, az utolsó két hónapban csökkennek: az anya így védi magát az elképzelt és az igazi baba közti eltérés okozta csalódástól.
"Nem szokás beismerni, de a legtöbb szülő az első gyerek esetében a saját nemét várja: az anyák inkább lányt, az apák inkább fiút szeretnének (bár előfordul, hogy a nők a férfiak elvárásaihoz igazodva fiút remélnek) – mondja dr. Hajduska Marianna pszichiáter. – Ennek az a magyarázata, hogy úgy gondoljuk, a saját nemünket jobban ismerjük. Ez persze nem igaz, az önismeret nemtől független. Szülés után az anya-lány kapcsolat stabilizálódik. Ha nagy a disszonancia a várt és a megszületett baba között, vagy az indulás zökkenőkkel teli, az később a problémákhoz vezethet."
A "nem felé terelés" már a csecsemőknél elkezdődik, óvódás korban pedig határozott üzeneteket kapunk arról, hogy anyánk szerint milyennek kell lennie egy nőnek. Manapság erősen differenciálódott a lányok szocializációja. Nem csak azt értékelik, ha csendben babáznak és sütik a homoksüteményeket: a lányok is jóval intellektuálisabb, teljesítményorientáltabb üzeneteket kapnak (toronyépítés, fiúk helyrerakása), de látványos mozzanat az öltöztetés és a játékvásárlás is. A teljes női arzenállal felruházott, fodrok, szalagok közt fuldokló tíz hónapos csecsemő az egyik véglet. De az is sokat mondó, ha egy lányra a praktikum jegyében mindig kisnadrág kerül, fiús játékokat kap, a haját is fiúsra nyírják.
Ha nagyon vártak egy fiút, és ehelyett több lány is születik, akkor az egyikük, többnyire a legidősebb, elkezdi megvalósítani a fiú szerepet. Elindulnak felé olyan üzenetek, amelyek megerősítik benne a vagányabb, teljesítménycentrikusabb, szociális helyzetekben erélyesebb, agresszívebb viselkedést. Meghatározó, hogy az anya hogyan viszonyul a saját női szerepéhez, hogy a szüléskor kész, érett személyiség-e, jól működő női szerepekkel, ismeri-e a saját értékeit stb. Megesik, hogy a fiúsan nevelt lány boldogan viseli a nadrágot. Tudunk olyan 82 éves tántiról, aki egész életében vígan elvezényelte a famíliát, és a mai napig mindenki úgy hívja: Sanyi néni. Rosszabb esetben egy nő sosem barátkozik meg női mivoltával, és elégedetlenségét a lányára is rávetíti.
J. 30 éves, egyedülálló üzletkötő. Kamaszkorától kezdve hangsúlyozottan nőiesre vette a figurát: miniszoknya, parfümfelhő, kéthavonta más hajszín. "Anyám iszonyatos jeleneteket rendezett. Tudni kell, hogy ő borzasztó fiúsan néz ki, fiatalabb korában előfordult, hogy azt hitték, a bátyám. Legjobban az fájt, hogy rendszeresen kinevetett. Valószínűleg azért, mert a nagyapám soha nem fogadta el őt. Borzasztó merev, autoriter ember volt, csak a fiát tartotta valamire. Anyám egyfolytában azon erőlködött, hogy bebizonyítsa, ér valamit. Fára mászott, karatézni tanult. Nagyon közel állt az anyjához, épp velem volt terhes, amikor meghalt. Mindig úgy éreztem, hogy valamiért haragszik rám, az öcsémet viszont isteníti. Mostanában igyekszem erősíteni anyám nőiességét. Elnézem neki, hogy minden pasimat lehülyézi."
Dühöngő ifjúság
A gyerekek fejlődésében kritikus időszak a 3-6 éves kor, amikor elkezdenek vonzódni az ellenkező nemű szülőhöz. Ilyenkor egy kislány alig várja, hogy hazajöjjön az apja, séta alkalmával az ő kezét fogja meg, "tessék, mami, edd meg ezt a szép mérgezett almát, akkor meghalsz, és én feleségül mehetek apuhoz" típusú kijelentésekkel borzolja az idegeket. Az anya ekkor éli át először a lánya elvesztését. Ezen átlendíti a stabil párkapcsolat, de komoly lelki sérüléssel járhat az istenített aputól való válás – márpedig a statisztikák szerint a családok egyre gyakrabban mennek szét ebben a szakaszban.
A 3-6 éves kortól a kiskamaszkorig tartó időszak viszonylag csendes, ilyenkor az lehet konfliktusforrás, hogy az anya mennyire elfogadó, mennyire értékeli a gyerek – nem feltétlenül rendszerhez kötött – teljesítményét. Az igazi fordulópont a kamaszkor, amely ma már 12-13 évesen elkezdődik. Az egyéni értékrend kialakítása, az első leválási törekvések miatt ez amúgy is kritikus időszak, de különösen nagy próbatétele az anya-lány kapcsolatnak.
"A helyzet nem sokat javult azóta, hogy a beatnemzedék lányai sokkolták az anyjukat: a mai fiatal anyák már a modernizációban nőttek fel, ennek ellenére nagyon rosszul viselik, amikor a lányuk egy sor új elképzelést visz haza arról, hogy szokásokban, öltözködésben milyen az ideális nő – mondja dr. Hajduska Marianna. – Valószínűleg azért, mert minden anya számára kihívás, amikor a lánya elindul a rivális nő szerepe felé. Az az anya, aki sokféle területen ki tud bontakozni, könnyebben viseli, hogy át kell adnia a női kellékeket, privilégiumokat, elismerő pillantásokat a lányának. De akinek a legfontosabb, esetleg kizárólagos szerepe volt a vonzó nő, annak ez traumatikus élmény lehet." Az az anya is összeomolhat, aki mindent a gondoskodó, önfeláldozó anya-szerepre tett fel, hiszen kamaszkorban egyre kevésbé van szükség az "ellátó" funkciókra.
Serdülőkorban dől el, hogy kialakul-e életre szóló intimitás anya és lánya közt. Ebbe belefér a vita, a kiabálás, de a nagyobb tüskéket később nehéz kihúzni. Ideális esetben a viszony már a lány főiskolás-egyetemista évei alatt vagy a korai munkába állásakor szimmetrizálódik, s az anya egyenrangú partnerként bánik a lányával.
"Anyám nekem mindig az, amire éppen szükségem van." Z., 28 éves tanár. A szülei elváltak, az anyja vidéken él. "Ha el akarom sírni neki a bánatom, akkor éjjel 2-ig beszélget velem egy üveg bor mellett. Ha meg arra van szükségem, hogy egyedül legyek, akkor nem hív. Nem hiszem, hogy ez valamiféle hetedik érzéknek vagy anyai ösztönnek tulajdonítható. Kommunikáció kérdése. Egyszer egy nagy szakítás után voltam, és az anyám kitalálta, hogy feljön Pestre megvigasztalni engem. Már a pályaudvarról telefonált, hogy itt van. Megmondtam, hogy én most nem akarok vele találkozni. Szó nélkül felült a következő vonatra és hazament. Az anyám mindig kész meghallgatni engem, de soha nem akarta helyettem megoldani a problémáimat. Néha meg ő kér tőlem tanácsot."
Ha a serdülőkor végére nem sikerül megvalósítani anya és lánya közt a kötődés és leválás egyensúlyát, akkor a későbbi kapcsolatot gyakran harag, feszültség és bűntudat jellemzi. A legtöbb anya a szíve mélyén azt reméli, hogy a lánya hasonló lesz hozzá, és egy kicsit mindenben meg is haladja őt. Megvalósítja, amit az anyja elmulasztott, és nem követi el ugyanazokat a hibákat. A lányok többsége igyekszik megfelelni az anyja elvárásainak, miközben hajtja a függetlenség iránti vágy. A nők aktív korszakának kitolódása miatt akár húsz-harminc év is lehet az az időszak, amikor az anya mellett a lánya is saját élettel, karrierrel, családdal rendelkező, önálló személyiség.
Két nő
A mindkét fél számára frusztráló, de nem reménytelen anya-felnőtt lány kapcsolatokról a Susan Jonas–Marilyn Nissenson pszichológus anyapáros írt könyvet. Az Anyák és lányaik egy csomó középosztálybeli amerikai anyával készített interjú alapján járja körül az oldás és kötés problémáját. Szerintük a jó kapcsolatban az anya – bármilyen erős a kísértés – nem tekinti önmaga tükrének vagy meghosszabbításának a lányát. Lehetnek álmai vele kapcsolatban, de nem szabad személyes elutasításként megélnie, ha a lánya másképp dönt. Azt tanácsolják, hogy az anya minden időben erősítse lánya függetlenedési törekvéseit, tisztelje autonómiáját, és óvakodjék attól, hogy örökös kritizálással aláássa a kompetenciaérzését. A könyv valóságos békejobb Susan Forward Mérgező szülők című, "megvilágosodást okozó" olvasmánya után. Hogy micsoda érzelmeket, indulatokat fakaszt, azt könyvtári példányunk is bizonyítja: megannyi aláhúzás, kiemelés, dupla felkiáltójel.
Mi az oka annak, hogy ha valami félresiklik, akkor a lány haragja az anyja felé irányul? Miért olyan sebezhetőek az anyák, miért éreznek sokszor bűntudatot? A válasz a nők szocializációjában rejlik. Kutatások vizsgálták, hogy az emberek hogyan reagálnak a mások életében bekövetkezett negatív eseményekre. Kiderült, hogy a nők hajlamosak azt hinni, hogy befolyásolhatták volna az eseményt, ezért magukat hibáztatják. A férfiak könnyebben tartják az eseményt ellenőrzésükön kívülre esőnek, inkább másokat hibáztatnak. A nőket tehát arra nevelik, hogy felelősséget vállaljanak mások jóllétéért. A társadalom, beleértve a nőket is, sokszor önzőnek bélyegzi azt az anyát, aki a saját szempontjait is érvényesíti a gyermekével való kapcsolatban. Pedig nem az a jó anya, aki teljes önfeladással neveli a gyermekét. És nem az a jó lány, aki mindenben megfelel az anyja elvárásainak. Anya és felnőtt lánya kiegyensúlyozott kapcsolatának alapfeltétele, hogy mindketten kifejezésre juttassák a saját igényeiket.
Az anyának krízishelyzetben, párkapcsolati válság vagy munkanélküliség idején úgy kell segítenie a lányát, hogy ne minősítse vissza a kapcsolatukat. Még ha a lányok maguk is úgy érzik: gyerekek, akik fölött anyáskodni kell.
"Mindig nagyon anyás voltam, de mostanában még erősebben érzem, hogy szükségem van a mamámra." B., 29 éves jogász. Négy éve külföldön él, most átmenetileg hazaköltözött. A nővérének két gyereke van. "Nálunk a családban kialakult az a szereposztás, hogy a nővérem folyamatosan anyát szekálja. Ő pedig örök mártír, aki agyondolgozza magát, mindenben segít, minden szabad idejét az unokáinak szenteli. Imádom a nővérem gyerekeit, de mostanában zavar, hogy minden körülöttük forog. Ha egyet köhintenek, anyám máris rohan velük a kórházba. Én meg a nyakamat szegem, mire anyám csak legyint."
Ha több lány is van a családban, akkor általában csak az egyikük válik az anya számára "női társsá", azzá, aki őt igazán megérti. Ez különösen gyakori ott, ahol a szülők közt nem jó a viszony. Erre az intim szerepre szükségképp nem lehet két lányt választani, és a testvérek maguk is természetes módon ellenpontozzák egymást. Gyakran megesik azonban, hogy a szülők közti konfliktus miatt az anya túlzottan a lányára támaszkodik érzelmi szükségletei kielégítésében, védőpajzsként használja őt a férje ellen. Az apa elleni állóháborúra berendezkedett anya és lánya kapcsolatból nagyon nehéz kitörni, az ilyen lány talán soha nem lesz képes elszakadni az anyjától, és a saját párkapcsolatai is rendre kudarcba fulladnak.
A túlóvó, rátelepedő, szeretetével megfojtó anyai bánásmód és a másik véglet: az elutasító (szélsőséges esetben a lányát elhagyó), szeretethiányos, túl elengedő anyai magatartás minden életszakaszában destruktívan hat. Az elhúzódó "titokzatos" betegségek, a lányokat leginkább sújtó evészavarok (kóros diétázás, súlyos esetben anorexia, bulimia) hátterében nemritkán olyan komplex pszichés problémák állnak, melyek részben az anyával való kapcsolatra vezethetők vissza. Anyakomplexusok és elfojtások tekintetében elég felidézni A zongoratanárnő című filmet, melyben az extrém módon kontrolláló anyai magatartás a lánynál súlyos dependenciát, érzelmi visszamaradottságot és szexuális aberrációt eredményez. Anya és a vele egy ágyban alvó "felnőtt" lánya közt a filmtörténet legtragikusabb ágyjelenete zajlik.
Másfelől a szeretett anya halálát gyakran egy életen át sem sikerül feldolgozni. A korán elvesztett anya örökre meghaladhatatlan ideállá nőhet a lány szemében. N. 58 éves, három lány anyja: "Anyám csodálatos asszony volt, de sajnos korán itt hagyott engem. Még csak 16 éves voltam, amikor meghalt. Mindig igyekeztem őt utolérni, megadni a lányaimnak mindazt, amit én megkaptam anyámtól. De rettegve vártam azt, hogy a legidősebb lányom elérje a 16 éves kort. Tudtam, hogy ezután nem lesz minta a kezemben. Csak elképzelni tudtam, hogyan alakult volna ezután anyámmal a kapcsolatom. Sajnos épp ezért sok hibát követtem el, és különösen a nagyobb lányommal nagyon nehéz időszakot kellett átélnünk, amely a mai napig érződik, pedig lányaim már mindannyian felnőttek."
Azoknak a nőknek, akiknek az anyjával való kapcsolata nem volt sikeres, különösen nagy kihívást jelent az anyaság. Miközben az anyai elutasítás okozta fájdalom feldolgozásán munkálkodnak, azon igyekeznek, nehogy saját lányuknak hasonló sérüléseket okozzanak. Akik pedig úgy érzik: az anyjuk túlzottan magához köti őket, azon küzdenek, hogyan hagyják a lányukat szabadon élni, miközben azért kimutatják a szeretetüket.
"Amikor egy lány elindul a klasszikus női karrier útján, akkor még a viszonylag takaréklángon működő anya-lány kapcsolatok is felélednek. Az anya úgy érzi, adódik egy újabb pozíciólehetőség: ő mint anya jobban tudja, nagyobb tapasztalata van stb. Nem szerencsés, ha az anyák újabb kontrollt és beleszólási lehetőséget szereznek, mert a szerepek összekeveredése a lány saját családját gyengíti"- mondja a szakember. Az utolsó lehetőség, hogy anya és lánya kapcsolata kiegyenlítődjék, amikor a lány is gyereket szül. Addig az anya kezében egyfajta monopólium az anyaság. Ha ekkor sem sikerül egyensúlyba jönni, akkor erre már nemigen lesz lehetőség.
Kapcsolatuk történetében nem feltétlenül az a hepiend, ha újra nagyon közel kerülnek egymáshoz. Egy jól működő kapcsolatban az anya ilyenkor hátralép, nem akar újra mindentudó, mindenben kompetens figura lenni. Régen faluhelyen ezt nagyon okosan szabályozták: egy szülő nő egy hétig volt gyermekágyas. Ezalatt odajöttek a falu asszonyai, és mindent megcsináltak neki: megfőzték a levest, ellátták a házimunkát. Egy hét után azonban szépen elmentek a dolgukra. A fiatal anya kapott egy kezdő segítséget, de megtartották a határokat.
Orosz Ildikó
Egy tojás genealógiája
"Nagyanyám sosem tanította meg főzni a lányát. Anyám 26 évesen úgy ment férjhez, hogy azt hitte, a tojás főzéskor előbb kemény, aztán lesz lágy. Vért izzadt a házimunkák elsajátításával, és utálta az egészet. Természettől fogva intelligens nő volt, de nem taníttatták. A saját aspirációt látta bennem megvalósulni, ezért gyakorlatilag kitiltott a konyhából, mondván: inkább tanuljak. Úgyhogy később én is megküzdöttem a főzéssel. Anyám sosem örült, ha felnőttként elkészítettem valami különleges ételt, számomra pedig minden egyes alkalom diadal volt: látod, mégis meg tudom csinálni! Aztán úgy alakult, hogy én sem engedtem a lányomat a fazékhoz. Egyrészt mindenre allergiás volt, másrészt gyorsan túl akartam lenni az egészen. Teljesen öntudatlan folyamat volt, akkor jöttem rá, amikor a lányom férjhez ment. Most büszke vagyok rá, ha felhív, hogy elkészített egy rakott krumplit. Sokáig ő is azt hitte, kapcsolat van a rántott hús és a rántotta között."
Anyabeszéd
Az elbeszélés módja, ahogyan valaki az anyjáról beszél, legalább olyan fontos, vagy még fontosabb annál, amit mond. Kutatások vizsgálták, hogyan befolyásolja egy anya kötődését csecsemőjéhez a saját anyjához való viszonya. Azt találták, hogy ha egy nő csodálatos gyerekkori élményekről számol be az anyjával kapcsolatban, de érzelmileg nem vonódik be abba, amit mond, és a gondolatai inkoherensek, kuszák, akkor nagy valószínűséggel bizonytalanul kötődik majd a saját gyerekéhez. Ám ha egy nő az anyját szörnyű, inadekvát anyaként jellemzi, miközben mélyen bevonódik az elbeszélésbe, és a mondandója rendezett, koherens, az a csecsemőjével biztonságos kötődési mintát alakít ki. A narratív koherencia mindenféle múltbeli igazságnál jobban előrevetíti a kötődést.
Háztáji evolúció
Köztudomású, hogy az egy háztartásban élő nők havi ciklusa összehangolódik. Kevésbé ismert az evolúciós pszichológia Mark Flinn nevéhez fűződő elmélete. Ő egy trinidadi faluközösségben a felnőttkori anya-lánya konfliktust vizsgálva azt találta, hogy azok a nők, akik más "reproduktív" (gyermeket szülő) nőkkel élnek egy háztartásban, szinte sohasem lesznek terhesek, annak ellenére, hogy szaporodóképes korban vannak, és szexuálisan aktívak. Azok a felnőtt lányok, akik egy vagy több kistestvérrel élnek egy háztartásban, 4-5 évvel később szülik meg első gyereküket, mint azok, akiknek nincsenek kistestvéreik. Az anyák pedig előbb befejezik szaporodásukat, ha a velük együtt élő lányuk várandós. Van egy olyan időszak, amikor anya és lánya reproduktív érdeke ellentétben áll egymással. A reproduktív elfojtás azt jelenti, hogy a család egyik nőtagja gátolja a másik termékenységét. Funkciója: biztosítani az aktuálisan gyereket szülő és nevelő nőnek a legközelebbi rokon támogatását.
Orosz Ildikó
Fotó: Pixabay
A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2004/28.).
Tizenöt évig politikai és hírműsorok
szerkesztő-riportereként és műsorvezetőként ismertük, Brüsszelben történelmi
pillanatban képviselte hazánkat. Egy ország várta hétről-hétre
Lola-történeteit, amelyekkel vállaltan formálta az anyasággal kapcsolatos
társadalmi elvárásokat. Most a DTK – D. Tóth Kriszta Show háziasszonyaként nem
akar mást, mint érdekes emberekkel beszélgetni, és igényesen szórakoztatni. (Update: A beszélgetés 2012-ben készült, utóbb D. Tóth Kriszta felmondott a Magyar Televíziónál és létrehozta a wmn.hu online magazint.)
Krisztinaként
anyakönyvezték, de mindig is Kriszta volt, akár az édesanyja: vagány, elszánt és
céltudatos. A MOM Park magazin interjú fotózásának vidám pillanatait videó is őrzi.
Hamar megtaláltad a
hivatásodat, hiszen az angol mellett média szakra jelentkeztél. Pályaválasztás
előtt álló középiskolásként mit tudtál arról, hogy eszik-e vagy isszák a médiát?
D. Tóth Kriszta: Eredetileg nem műsorvezetőnek készültem, hanem újságírónak –
nem véletlen, hogy a később adódó képernyős munkáim mellett mindvégig
kitartottam riporteri, újságírói feladataim mellett is. Ezt pedig annak
köszönhetem, hogy 16 évesen elnyertem egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba.
Kint töltöttem egy nyarat a keleti parton, egy connecticuti kisvárosban, ahol életem
legnagyobb kultúrsokkja ért. 1991-et írtunk, a rendszerváltozás után, kaposvári
gimnazistaként, szülők, barátok nélkül egy olyan iskolába kerültem, amit addig csak
a tévében láttam. Szerencsémre a legjobb helyen kezdtem ismerkedni a szakmával:
a kurzus keretében elvittek bennünket a The New York Times és a The Washington
Post szerkesztőségébe, a CBS televízió hírstúdiójába. Megfertőzött ez a
hivatás, úgy jöttem haza, hogy tudtam: ez az én utam, és innentől célirányosan készültem.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Ugorjuk tíz évet: ezalatt
végigjártad az írott és az elektronikus sajtó szintjeit, kereskedelmi és
közszolgálati vonalon is. A pályád egyik csúcsát jelentette, amikor 29 évesen
Brüsszelbe kerültél az MTV tudósítójaként. Milyen érzésekkel vágtál bele?
Nagy életmódbeli változást és szakmai lehetőséget jelentett.
Olyan pillanatban mentem ki, amikor hirtelen mindenki Brüsszelre figyelt. Az uniós
csatlakozás után „elődöm”, Nagy Kriszta az egyik EU biztos kommunikációs
csapatában kapott állást, így az MTV tudósító nélkül maradt. Egy hónap alatt
kellett találniuk valakit, aki képes a háttérben riporterkedni, de bejelentkezni
is, beszél nyelvet és dolgozott nemzetközi környezetben. Óriási kihívás volt: minden
lélegzetvétellel szívtam magamba az információkat, esténként úgy mentem haza,
hogy zsongott a fejem az újdonságoktól. Amit a néző a képernyőn lát, az csak a
munka egy kis szelete, sok háttérkutatás van mögötte. Egy mini iroda
vezetőjeként adminisztratív és gyártási feladatokat is elláttam, és ehhez
járult egyfajta reprezentatív szerep. Fantasztikusan izgalmas időszak volt.
Honnan merítettél
erőt ahhoz, hogy egy ilyen nagy feladatnak megfelelj?
Nem úgy mentem ki, hogy én ezt a kisujjamból kirázom. De világ
életemben szerettem és tudtam tanulni, ami valószínűleg pedagógus szüleim öröksége.
Nem az iskolai tanulásra gondolok, hanem az új dolgok befogadására, amikor
valaminek utána kell menni, olvasni. Bíztam benne, hogy ezek a képességeim
segítenek, hogy hamar beletanuljak az új szerepbe.
Lola megszületése
után evidens volt, hogy itt letelepedtek le, és nem a férjed szülőhazájában?
Azt tudtuk, hogy Brüsszelben nem szeretnénk maradni, mert
kisgyerekkel nem ideális környezet. Felmerült Anglia is, de végül Alex mondta
ki, hogy jöjjünk ide: szerette volna megismerni azt a kultúrát és társadalmat,
ahonnan a család egyik fele származik. Én pedig semmi jónak nem vagyok az
elrontója, hiszen hiányoztak a barátaim, a családom, és az a rengeteg szál, ami
ide köt. Szeretünk itt élni, ugyanakkor egy nemzetközi házasságban soha nem lehet
kimondani azt, hogy biztosan örökre itt maradunk. Előfordulhat, hogy egy idő
után a férjemnek elkezdenek hiányozni a gyökerei, és nekem ezt meg kell
értenem.
Amikor belefogtál a
Lola-történetekbe, motoszkált benned olyan szándék, hogy ha már médiaszereplőként
úgyis félig-meddig a nyilvánosság előtt zajlik az életed, akkor legalább te
határozhasd meg a témákat?
Valószínűleg igen, szerettem volna egy kicsit kézben tartani
a dolgokat, nagyobb kontrollt gyakorolni. Addigra már hoztam rossz döntéseket, többször
megégettem magam a bulvársajtóval. Tanultam a saját káromból. Nem vitatom el az
emberek kíváncsiságát a közszereplők élete iránt, én is elolvasom néha a sztárokról
szóló híreket. De amikor megszületett Lola, akinek média értelemben „civil” az
apukája, és ráadásul személyiségét tekintve szemérmesebb, akkor meg kellett
húzni a határokat. Eldöntöttük, hogy nem mutatjuk meg Lola képét a Nők Lapjában,
hogy óvjuk az identitását. Elsőre furcsa volt az olvasóknak, de hamar
elfogadták, mi pedig így tudtunk elszámolni a lelkiismeretünkkel. Utólag jó
döntés volt, hiszen Lola már hat és fél éves, és pontosan látszik, hogy az
édesapjához hasonlóan nem szereplős típus.
A gyereknevelés ügyes-bajos
dolgai mellett több tabunak számító témát megírtál. Néha ugyancsak sistergett
körülötted a levegő…
Sok nőnek adott erőt, hogy le mertem írni, hogyan változik meg
szülés után a női testkép, ez hogyan hat a párkapcsolatra, milyen elvárások
nehezednek a kismamákra a szoptatással kapcsolatban, és hogy bizony egyre több
olyan fiatal nő és férfi létezik, akik úgy döntenek, hogy nem szeretnének
gyereket vállalni, és emiatt senkinek nincs joga ítélkezni felettük. Kaptam
hideget-meleget, amikor visszamentem dolgozni, Lola pedig másfél évesen bölcsődébe
került. De ebbe bele kellett állni: el kellett dönteni, hogy maszatolok és
megpróbálok mindenkinek megfelelni, vagy az igazat mondom. Elhatároztam –
és ebben Molnár Gabi akkori főszerkesztő partner volt –, hogy ezt a sorozatot
csak kíméletlen őszinteséggel lehet írni. Persze kaptam kritikákat, és igencsak
megviselt, amikor feketén-fehéren rossz anyának neveztek. Tudomásul kell venni,
hogy az anyaság olyan feladat, amelyet sokan művelünk, és mindenki
visszaigazolást keres, hogy ahogyan ő csinálja, az úgy jó. Az eltérő megoldások
indulatokat válthatnak ki. A lényeg, hogy elkezdődött egy nagyon érdekes
párbeszéd az olvasókkal, sokat tanultunk egymástól, és nem egyszer én kértem
tőlük tanácsot.
Öt év után mégis befejezted
a sorozatot. Szemérmesebb lettél?
Azt vettem észre, hogy már nem háromszor, hanem
tizenháromszor gondolom meg, hogy leírhatok-e egy mondatot. Egy gyermek
születése, az ezzel járó gondok és örömök egyetemes történések. De ahogy nő a
gyerek, egyre inkább kibontakozik a saját személyisége, és a meséje egyedivé
válik. Egy kislány 5-6 évesen hihetetlen érzelmi fejlődésen megy keresztül,
elkezd befelé gazdagodni, a lelke finomhangolódik. Bekapcsolt az arányérzékem, úgy
éreztem, a történet innentől már nem univerzális, hanem csak Lolára jellemző –
és ezt nem szeretném megosztani a nyilvánossággal.
Tizenöt év után önként
kiléptél a hírműfajból és a szórakoztatás felé fordultál. A DTK Show-ban
könnyedebb, vagányabb oldaladat mutatod meg, ahogy egyszer fogalmaztál „kilépsz
a komfortzónádból”. Könnyen ment?
Dehogyis! Még ma sem megy könnyen. De eltelt fél év, mostanra
megtaláltam a hangomat. A nézők is észrevették, hogy belelazultam a szerepbe, és
a csapat is, amellyel dolgozom, ráállt a megfelelő vágányra. Nekünk nem volt
lehetőségünk a műsor hosszas előkészítésére, mint például az angol vagy amerikai
televíziók induló műsorai esetén – mindent élesben kísérleteztünk ki a
stílustól a világításig. A díszletben akkor dolgoztam először, amikor az első
adást felvettük. Meg kellett tanulnom, mi áll jól nekem és mi nem: például nem
kell úgy tennem, mintha humorista lennék, mint Fábry Sanyi. Én az újságírás
felől érkeztem ebbe a műfajba, őszintén érdekel az, aki velem szemben ül, igazi
kérdéseket teszek fel neki, szeretem megnyitni és olyan dolgokat kihozni belőle,
amelyekről maga sem gondolta, hogy szívesen beszélne. Örülök, ha úgy ér véget a
műsor, hogy pozitív tévés élménnyel gazdagodtunk, hiszen annyi negatív hatás ér
mindenfelől. Nem akarok politizálni, nem akarom megváltani a világot, egyszerűen
szeretnék ránevetni az életre.
Nem sok magyar show woman
példája lebeghetett a szemed előtt, hiszen eddig csak Szulák Andreát láttuk
ilyen szerepben. Voltak külföldi mintáid?
Sok külföldi adást nézek, szeretem például Ellen DeGeneres napi
talkshow-ját, aki szintén azt a vonalat követi, hogy érezzük jól magunkat, és
felejtsük el egy picit a napi gondjainkat. De nem gondolom, hogy bárkit
utánozni kellene: ez a műsor akkor működik jól, ha a műsorvezető egyénisége
tartja össze. Kétségtelen, hogy ma Magyarországon nehéz nőként elfogadtatnom
magam ebben a műfajban. Sokkal keményebben kritizálnak, míg egy férfi
showman-nek soha nem rónák fel, hogy adott esetben mekkora a hasa, addig nekem
a cipőmtől a lábamon át a sminkemig az egész megjelenésem komoly „szakmai
kritika” tárgyát képezi. Nálunk ez nem számít nőies műfajnak, át kell törni egy
falat. De ez engem nem vet vissza, valakinek ezt is meg kell csinálnia!
Orosz Ildikó
A cikk és a fotósorozat a MOM Park magazinban jelent meg (2012. tavasz), a videó a MOM Park weboldalán. Szöveg: Orosz Ildikó Fotó: Nánási Pál Smink: Horacsek Ági Videó: Madarász Isti Styling: Záray Kata Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon Művészeti vezetés: Novák András / Aevum
„Koncertezik, új
lemezt ír, szaunázik, hegyet mászik – magas fordulatszámon pörgő életébe
szervesen simul bele a várandósság. Épp
csak bemutatta az Ezeregy szefárd éjszaka című, trió formációban készült
albumot, de máris újabb lemezzel készül”, írtam a MOM Park magazinban, amikor az első kislányával várandós Palya Beával beszélgettem. A fotózáson videó is készült.
Gyerekként gyakran
álmodoztál a kert végi ribizlibokrok tövében arról, hogy énekes leszel. Hogyan
képzelted el ezt a pályát?
Palya Bea: A gyerekkori motivációm az öröm volt, a vágy, hogy
rezegtethetem a hangomat. Nem a színpad vonzott, az énekesi pályáról
elképzelésem sem volt. Hat-hét évesen bekerültem a Bagi Muharay Népi
Együttesbe, és a néptáncpróbákon hallott dalokba szerettem bele. Ez az öröm máig
megmaradt: húsz éve vagyok a pályán, de ugyanolyan lelkesedéssel tudok
rátekinteni egy-egy dalra, mint gyerekkoromban.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Az Egyszálének
lemezen van egy szám: a nagyapád, aki bőgős volt, elkezd egy nótát, amelybe
bekapcsolódsz. A régi felvétel megszakad, te fejezed be a dalt. A valóságban is
gyakran énekeltetek együtt?
Inkább én énekeltem neki, ő pedig meghallgatott. Neki
elsősorban a magyar nótakincs volt a fejében, nekem ez akkoriban még kevésbé.
Ehhez el kellett mennem erdélyi, moldvai népzene-gyűjtő utakra, népzenei
táborokba. Ma is sajnálom, hogy alig énekeltünk közösen. Pedig ennél a számnál
is annyira evidens volt, hogy egyszerre vesszük a levegőt, egyformán csináljuk
a nyújtásokat, díszítéseket. Nem kellett többször felvenni a számot a
stúdióban, elsőre tökéletes lett.
A népzene mellett
mást is hallgattál gyerekként?
Zenei mindenevő voltam: odaültem a Sokol rádiónk mellé, és mindent
megjegyeztem, néha le is írtam egy-egy sort. Társaságban ma is alapvető humorforrás,
amikor előállok Zoltán Erika meg Csepregi Éva slágerekkel. Nagy kedvencem volt
Whitney Houston és Michael Jackson, aki 1982-ben, amikor mi itthon egészen
másfajta popzenét hallgattunk, megcsinálta a Thrillert.
Sokféle tradícióból,
magyar, cigány, bolgár, török, arab, zsidó népdalokból táplálkozol. Mi az, amit
megérint ezekben?
Ezek a dalok nagyon sok lelken és torkon átmentek, mire egy
közösség egészére érvényessé érlelődtek. Azt a sort például, hogy „Annyi bánat
a szívemen, / Kétrét hajlott az egeken”, mindenki a saját életére tudta
alkalmazni. Addig senki nem nyitotta ki a száját, amíg nem volt miért. Én is
így tanultam énekelni: előbb volt a szándék, hogy dalban fejezzem ki, ami belül
mocorog, és erre jött rá később a zenei grammatika, a mesterség. Amikor
kazettáról hallgatom Simon Ferenc Józsefnét, első virtuális mesteremet, aki a
moldvai imában azt énekli: „Aludjál el Istennek báránya, / Szeretetből jöttél
erre a világra”, akkor látom magam előtt, ahogy közben bölcsőt ringat.
A
népdalok mindig valamire valók: születés, felnőtté válás, házasság, anyaság,
halál kísérői. Ezek az alapvető rítusok most is léteznek, csak nincs meg a
közös dalkincs a kimondásukra. Pedig szerintem a mai individualizmus mellett
borzasztóan erős az egyénben a közösséghez tartozás vágya. Ennek a kettősségnek
a feloldására kiválóan alkalmas a zene. Engem az izgat igazán, és persze
kihívás elé is az állít, hogy a hagyományból merítsek, de közben a saját
személyes tartalmaimat is kifejezhessem.
Idén harmadszor volt a
kapolcsi Művészetek Völgyében egyhetes Palya-udvar zenével, tánccal,
beszélgetésekkel, a közönség bevonásával. Itt mutattátok be az Ezeregy szefárd
éjszaka albumot.
Ez a lemez élő koncertfelvételekből állt össze, a trióban társaim
Bolya Mátyás kobzos, citerás és Dés András ütős. A szefárd zene igazi kincsesbánya,
a Spanyolországból menekülő zsidóság zenéje keveredett görög, török, bolgár dallamokkal.
Az anyag apropó volt új, saját számok írására is. Korábban az elérhetetlen szerelemről,
a fájdalomról énekeltem, most megjelennek a klasszikus női témák: önátadás a
szerelemben, esküvő, altatók – mindez a Kelet minden bujaságával,
fűszerességével. A témáim azzal párhuzamosan változtak, ahogy én is
megállapodtam: párkapcsolatban élek, gyermeket várok.
Tavaly óta létezik
jótékonysági árverés is Kapolcson. Honnan jött az ötlet?
Sok fellépőruhám van, amelyek néhány alkalom után elfáradnak,
emellett rengeteg ajándékot kapok. Jó érzés, hogy ilyen sokan szeretnek, de nem
tudok hová tenni ennyi holmit. Így született meg az árverés ötlete. Ez egy
nagyon vidám esemény, sokat bohóckodunk. Kapolcsra persze nem a leggazdagabb
réteg jár, de sok kicsi sokra megy. A kedvezményezettek közt van a Tánceánia
művészetterápiás egyesület, a súlyos beteg gyermekek kívánságait teljesítő
Csodalámpa Alapítvány, és mások.
A Ribizliálom című
könyved egy 21. századi kalandornő külső és belső utazásainak dokumentuma,
ahogy egy kritikusod találóan fogalmazott. Tabukat nem ismerve mesélsz magadról,
a párkapcsolataidról, miközben lezársz egy életszakaszt. Hogyan viszonyulsz
hozzá egy év távlatából?
Örülök, hogy megírtam, bár néha átkozottul nehéz volt, és
egy ponton legszívesebben visszahívtam volna a kéziratot a nyomdából. De el
akartam engedni dolgokat, ehhez segített a könyv, és utána új életet tudtam kezdeni.
Megerősödött bennem az érzés, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen gazdag
az életem, ennyit nevettem, utaztam, ilyen sok barátom, élményem van tájakról,
emberekről, állatokról, zenékről. Szinte csak pozitív visszajelzést kaptam,
rájöttem, hogy azok a „titkok”, amiket megírtam, mindenkivel megesnek, nincs
miért szégyenkeznünk miattuk. Készül a folytatás, a Várandós napló, amely
jövőre jelenik meg.
Most, hogy ilyen
gömbölyű az életed, miként vélekedsz arról a művészetelméleti alapvetésről, hogy
„aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”?
Nehéz kérdés. Én eleve nem teszek különbséget művész és nem
művész közt – számomra művészet az is, ha valaki jól elkészít egy rizottót vagy
egy interjút, ez csak formailag különbözik attól, hogy én énekelek. Mindenkiben
rengeteg kreatív erő van, legfeljebb sok lepel takarja, amit le kell hántani.
A
másik, hogy szerintem a pokoljáró dívák, például Whitney Houston, Amy
Winehouse, Maria Callas, Josephine Baker, Amália Rodriguez számára általában nincs
élet a színpadon túl. Ezért az x-edik születésnapi nagykoncertjük után másnap,
egyedül halnak meg egy szállodai szobában. Én nem szeretnék belepusztulni az
alkotásba – igaz, jártam már a pokolban is. De aztán úgy döntöttem, hogy kiszállok,
megnézem, milyen az élet a zeneiparon túl. Évi 150 koncert után lejöttem a
színpadról és elmentem Mexikóba két hónapra, megtanulni lassítani. Ott tisztult
le bennem, hogy sokkal jobban érdekel a teljesség, a lényem integritása, mint a
színpadi csillogás pillanatszerű örömei.
Ezért mented meg
Weöres Sándor Psychéjét is? Az eredeti szövegben a 19. század eleji, kitalált költőnő
fiatalon meghal. A lemezeden egy csavarral sikerül boldogulnia az életben.
Így van. Sokat viaskodtam Weöres Sándorral, miért kellett „kivégeznie”
ezt a nőt, akit annyira közelállónak érzek magamhoz. Ezért másképp fejeztem be
a történetet. Hiszek abban, hogy képes vagyok úgy alakítani a környezetemet,
hogy otthonra leljek benne – és olyan emberekre, akik velem tartanak ezen az
úton. Hosszú és fáradságos munka, de megéri.
Idén őszre várható
még egy lemez, saját szerzésű altatódalokkal. Gondolom, a születendő kislányod
ihlette.
Az ötlet régi, mindig szerettem a népi altatókat, és tudtam,
hogy szeretnék majd írni hasonlókat. A várandóságom alatt aztán olyan ellenállhatatlan
inspirációfolyam indult meg bennem, hogy néha úgy érzem, mintha nem is belőlem
jönnének ezek a dalok. A tibeti misztériumokban, ha valaki meghal, a lelke egy
ideig kering, mielőtt átkerül a túlvilágra. Lélekvezető segíti, hogy ne
tévedjen el. Az elalvás olyan, mint egy kis halál, átlépünk az ébrenlétből egy
másik, ismeretlen világba. Ezt az átmenetet szeretném minél gyengédebbé,
bensőségesebbé tenni. A főszerep az énekhangé, amelyet néhány hangszeren
kísérek, például indiai tanpurán, vagy a legújabb kedvencemen, a szanszulán. Ez
egy kis pengetős hangszer, az afrikai kalimba fejlettebb változata. Finoman
megszólalnak hangtálak, szélharangok, gongok.
Jó értelemben használható lemez
lesz, az altatókat az anyák, apák is megtanulhatják. Nekem kislányom lesz, de a
környezetemben sok a fiú, úgyhogy készülnek robotos, űrlényes dalok, és nem
feledkeztem meg a nagyszülőkről sem: „Fordul a nagy idő kereke, / Alszik a
gyerekem gyereke”. Szeretném, ha a jövő évi koncertekre a közönség készülne egy
kicsit, tervezem, hogy ehhez feltöltök segédletet az internetre. Nagy élmény
lesz a dalokat együtt megszólaltatni, hiszen a közös éneklés óriási energiákat
mozgósít.
Orosz Ildikó
Palya Bea
1976-ban született. Falujában, Bagon a helyi hagyományőrző
egyesületben kezdett népzenét és néptáncot tanulni. Pesten járt gimnáziumba, az
ELTE néprajz szakán végzett. A kilencvenes években több formáció tagja: Zurgó,
Laokoón, Folkestra, Hólyagcirkusz Társulat. Szólókarrierjének első állomása az
Ágról-ágra (2003); meselemez az Álom-álom, kitalálom (2004). A Hangzó Helikon
sorozatban jelent meg Weöres Sándor: Psyché (2005). A francia kiadású Adieu les
complexes (2008) felkerült a World Music Charts Europe legjobb 20 világzenei
albuma közé. Az Egyszálének (2009) a capella lemez, az Én leszek a játékszered
(2010) régi idők slágereit dolgozza fel. Több formációja él, játszik szólóban,
duóban, trióban, rendszeres partnerei, szerzőtársai: Bolya Mátyás, Dés András,
Gryllus Samu, Szokolay Dongó Balázs. Önéletrajzi könyve: Ribizliálom (2011). A La Femme magazin beválasztotta
az 50 legbefolyásosabb magyar nő közé. Több mint félszáz országban
koncertezett, huzamos ideig élt Franciaországban, Hollandiában, Mexikóban.
Orosz Ildikó
Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban (2012. ősz), a videó a MOM Park weboldalán és az Egyéletstílus.hu portálon jelent meg.
Szöveg: Orosz Ildikó Fotó: Nánási Pál
Videó: Studinger András
Művészeti vezető: Novák András / Aevum
Smink: Horacsek Ági Styling: Záray Kata Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon
A mélyszegénységből jött, évekig volt roma mentor, idén jelent meg legújabb, gendertémájú könyve, a magyar–angol nyelvű Amit a nő kíván. Nótár Ilona szerint a roma kultúra ismeretével sok konfliktus megelőzhető lenne az egészségügy területén.
Évek óta interkulturális kommunikációt tanít a Semmelweis Egyetemen és másutt. Miért érezte szükségét a program elindításának? Nótár Ilona: Harmadéves egészségügyi hallgatóként, szülésznői gyakorlatom során szembesültem azzal, hogy óriási gondok vannak a kommunikációs csatornákban a páciens és az egészségügyi dolgozók között. Bölcsészdiplomával, a roma hagyományokat jól ismerve úgy találtam, a problémák gyökere a legtöbb esetben nem a gyűlölet, hanem az ismeretek hiánya. Nekem roma páciensként és egészségügyi dolgozóként is volt rálátásom a helyzetre, ezt a kétféle szempontot szerettem volna ötvözni. Egy vakmerő lépéssel felkerestem a rektort, aki nyitott volt arra, hogy kidolgozzak egy programot a mentálhigiénés tanszék számára. Ez hét éve történt, azóta a moduljaimat beépítik az ELTE, a Corvinus, a pécsi, a debreceni, a nyíregyházi egyetem kurzusaiba. Hogy néznek ki ezek a kurzusok?
A lényeg, hogy ez nem romológia, mert azzal, hogy a hallgatók megtudják, hányadik században jöttünk be, a problémák nem lesznek megoldva. Helyzetgyakorlatokkal dolgozunk, nem én mondom meg a tutit, a hallgatóknak kell rájönniük, hogyan tud az egészségügyi dolgozó sikerélményt elkönyvelni, miközben a páciens is azt érezheti, hogy egyenlő bánásmódban részesül. Az egészségügyi dolgozók többsége azon az állásponton van, hogy tanuljon meg a páciens viselkedni. Én azt mondom, tanuljuk meg egymást tisztelni. Joga van egy roma nőnek azt mondani, hogy nem szeretne levetkőzni két orvos előtt, csak a sajátja előtt, és úgy, hogy a férje ne lássa. Ezzel nem ellenáll a kezelésnek, ez az ő hagyományának a része. Ugyanakkor joga van-e az egészségügyi dolgozónak megijedni, amikor egy cigány ember ráförmed, hogy „ha nem menti meg a feleségemet, megölöm!”? Természetesen igen. Kérdés, hogy miért alakulnak ki ezek a szituációk, és tudjuk-e őket a helyükön kezelni. Vajon tényleg gyilkossági szándék húzódik-e egy ilyen mondat mögött, vagy inkább a félelem attól, hogy ő nem olyan ellátást kap, mint a többségi társadalom tagja?
Milyen félreértéseket lehetne elkerülni a roma hagyományok ismeretével?
Rengeteg rítus kapcsolódik a születés és a halál eseményéhez. Értsük meg, hogy amikor egy gyerek születésekor felvonul az egész család, és mindenki iszik, az nem azt jelenti, hogy alkoholisták, hanem az ivás a gyerek tiszteletére történik, és áldással párosul. A szülésnél viszont nincs jelen az apa, mert szeretné a feleségét egyfajta tiszta állapotban visszakapni, és a nők sem akarnak szülés közben (sem) mutatkozni a férjük előtt. Hiszen a szex, a nemiség férfi és nő között tabu a hagyományos roma családokban.
A házasság már akkor érvényes, amikor „elhálják”, de a család csak a gyerek születésével jön létre. Fogadjuk el, hogy az újszülöttre pénzérmét tesznek, a csuklójára piros szalagot kötnek, amely megvédi a szellemektől, és a keresztelőig rajta marad. Kár azon sopánkodni, hogy mindez nem higiénikus. Imákat, áldásokat mondanak rá az öregek, rituálisan megköpdösik – csak úgy tesznek, mintha –, hogy elkerülje a kicsit a balszerencse.
A védőnők sajátos helyzetben vannak, hiszen nekik az otthonukban kell felkeresniük az anyákat.
Minden kommunikációt blokkol, ha az asszonyt a férje előtt kérdezik női dolgokról. Megjött-e már, vérzik-e még? Egy asszony nem beszél ilyesmiről a férje előtt. Ilyenkor jelezni kell, hogy arról szeretném kérdezni, hogy érzi magát a szülés utáni napokban, de nem tudom, a férje is akarja-e ezt hallani. Ilyenkor a férfi azonnal kimegy, és a nő számára lehetőség van megnyílni. Gyakran nem érti a védőnő, miért haragszanak rá, amikor hosszan nézegeti a csecsemőt. Ilyenkor attól tartanak, hogy szemmel veri az újszülöttet. A kiskád pedig nem lustaságból áll ott az előző esti fürdésből, hanem mert csak másnap önthetjük ki, különben kiöntjük vele a gyerek szerencséjét és álmát. Ezer ilyen dolog van, és gyakran már a belépésnél elbukik a dolog: azért, mert egy ház szegényes, a szőnyeg kopott, még lehet ragyogó tisztaság, és ugyanúgy illik megkérdezni, hogy le kell-e venni a cipőt, illetve hogy tegezheti-e a kismamát, és ennek viszonosnak kell lennie.
Mit tehet az, aki nem ismeri az összes ilyen szokást?
Érdemes a hierarchiában legmagasabb szinten állót megszólítani. Ez általában a legidősebb férfi, de női dolgokban a rangidős asszony. Ha nem vonjuk be az anyóst a fiatal anyával folytatott párbeszédbe, akkor nem érünk célt, hisz a menyecske ezerszer jobban bízik az anyósában. Ha az anyós azt mondja, ugye, a cumit jól meg kell nyalogatni, és úgy beleadni a gyerek szájába, akkor ne csattanjunk fel, hogy „hülyeség, azt akarja, hogy a gyerek szája tele legyen sebbel!”, hanem ismerjük el, hogy ez egy jó megoldás volt régebben, de most már elég, ha egy kis vízzel lemossák. Ezek egyszerű, húsz másodperces lépések, de ha kihagyjuk őket, képtelenség megteremteni a bizalom légkörét, ami az együttműködés alapja.
A hazai cigányság nem homogén. Fontos tudni, mely közösségről van szó?
Nem árt tisztában lenni az alapokkal, hiszen sok olyan dolog van, ami az egyik csoport számára erény, a másiknak szégyen vagy hátrány. Hogy csak egyet mondjak, a muzsikus cigányoknál egyre gyakoribb, hogy a lány tanult, legalábbis a középfokig. Az oláh cigányoknál ez nem igazán erény. Náluk az a dicsőség, ha a nő házias, tiszta, szűz, és korán férjhez megy. A pletykát megelőzendő korán megegyeznek a házasságcserében. Legyen a menyecske fiatal azért is, mert akkor még jól alakítható a személyisége az anyós felügyelete mellett. A csoportok egymás között is tele vannak feszültséggel, a statisztikák szerint a különböző cigány csoportok közötti házasság ritkább, mint a többségi társadalom tagjával való házasságkötés. A feszültség az iskolázottsággal párhuzamosan csökken, de az alacsonyabb iskolázottságú, zárt közösségekben és főként vidéken ezek ma is erősek.
Egy csomó pozitív sztereotípia is van a cigányságról. Hogy az asszonyok ösztönösebbek, könnyebben szülnek, szoptatnak. Lehet ez alapja bármiféle párbeszédnek?
Szerintem vannak olyan beidegződések, amelyek igenis pozitív példaként állíthatók. Ma már a Védőnők Országos Szövetsége is kimondta: nincs olyan, hogy háromórás szoptatás, igény szerinti szoptatás van. Ezt a vándor életmódot folytató cigányok mindig is így csinálták. Ugyanakkor a modern világ, a feminizmus rájuk is hat, elsősorban a muzsikus cigányokra. Náluk már nem biztos, hogy magától jön, hogy négykézláb szüljenek, vagy ne kérjenek epidurális érzéstelenítést. Ezért az egészségügyben minden esetben fel kell ajánlani a rendelkezésre álló lehetőségeket, azzal, hogy ha nem akar, akkor nem kell vele élnie. Tartja magát a hagyomány, hogy az asszony akkor jó, ha erős és mindent kibír. Ezért egy cigány nő számára nagyobb kudarc, ha császármetszésre szorul, nem boldogul a szoptatással, vagy éppen megbetegszik. Nem véletlen, hogy addig nem megy el orvoshoz, amíg harmad-negyedstádiumú a rákja, vagy össze nem esik. A férfiak is eltagadják a betegséget, mert az státuszvesztéssel jár számukra. A betegséget nagyon erősen a halállal kötik össze („jaj, doktor úr, meg fogok halni!”), de ha éppen nincs tünet, nem veszik be a gyógyszert, ezért külön módszerek, technikák vannak, hogyan lehet velük végigcsinálni egy hosszú távú kezelést. Elsősorban türelem kell hozzá, kellő rugalmasság, és persze egyenrangúnak kell tekinteni őket.
A cigányság körében sokkal rosszabbak az egészségügyi mutatók, ami csak részben adódik a rosszabb szociális, lakhatási körülmények miatt.
Nem véletlen, hogy a roma férfiak 12, a nők 10 évvel korábban halnak, mint a többségi társadalom tagjai. Ezért lenne nagy szükség a prevencióra, ami jelenleg egyáltalán nem vagy nagyon kevéssé létezik. Ebből a szükségből nőtt ki a Tudatos Életre Nevelés Program, amelyet részben a stanfordi, részben a harlemi módszer alapján dolgoztam ki – előbbi a nyelvi-kulturális különbözőséggel és hátránnyal induló migránsok, utóbbi a spanyol ajkú és afroamerikai gyerekek integrálását célozza. Az általam kidolgozott, a hátrányos hazai településekre irányuló program egyik része fiataloknak és tinédzsereknek, 12–24 éveseknek szól. Megtanítom őket arra, hogyan fogalmazhatnak meg célokat, és hogyan érhetik el ezeket, beszélünk a szerelem, a szexualitás, a fogamzásgátlás, az érintés kérdéseiről. Ezek mind tabutémák. A program másik ága a felnőtteknek, 3–6 gyerekes anyáknak, illetve a velük foglalkozó szakembereknek szól. Az anyákkal arról beszélgetek, hogyan tudják megvalósítani, kiteljesíteni anyaként önmagukat, átadni a gyerekeiknek az önmagukba vetett hitet. Beszélünk a nemi betegségek, a családtervezés kérdéséről, a tradícióik, identitásuk értékeiről, fontosságáról, annak továbbadásáról. Mivel az egészségnevelés alapjait a nők adják át, rajtuk keresztül lehet megnyerni az egész családot.
A Pozitív Attitűd Formálás Alapítvány közelmúltbeli konferenciáján említette, hogy a roma hagyományban erősen él, hogy a nő deréktól felfelé tiszta, deréktól lefelé tisztátalan. Ha ezt elfogadjuk, akkor innentől nagyon nehéz például családtervezésről, fogamzásgátlásról beszélni. Nem elég a szaktudás, ismerni kell a kultúrát, tudni kell, hogy kit kell a közösségből megszólítani, és meddig lehet elmenni. Mondok egy példát. Ózdon, a Hétes telepen kizárólag cigányok élnek, nagyon rossz szociális körülmények közt. Nincs víz, csatorna, egy utca végi, büdös latrina mellől, a kútról hordják a vizet. Nem kevés félelemmel indultam neki, hogy az utcán ülő emberekkel a családtervezésről és a tudatosabb életről beszélgessek. Odajöttek a férfiak, elkezdték, hogy gyere a bokorba, megmutatom én neked, mi a családtervezés. Mondom, nem jó embert találtál meg, ugyanolyan cigány vagyok, mint te, hogy merészelsz velem így beszélni. Ha kívánásod van, vedd elő a feleséged, ha neki is van kedve. Keményen leoltottam az embereket az asszonyaik előtt. Aztán a hierarchiának megfelelően jöttek az idős asszonyok. Elmondtam, csodálatos, hogy szülik a gyerekeket, de létezik olyan, hogy családtervezés, és azért érdemes erre gondolni, hogy a gyerekeinknek a legjobbat adhassuk. Egy idős asszony beszólt, hogy én azt akarom, öljék meg a gyereküket, ami ebben a környezetben nagyon erős mondat. Mondom neki, szomorú vagyok, hogy így beszélsz, anyámnak, aki annyi idős, mint te, hat gyereke van, nekem is van kettő, szülésznő volnék, úgyhogy ha valaki meg tudja mondani neked a jót és a legnagyobb tisztelettel, az én vagyok. Azért jöttem ide, hogy segítsek nektek, mert ugyanúgy tisztelem és szeretem az életet, mint ti. De a gyermekeink többet és jobbat érdemelnek, erre neked kéne megtanítanod a fiatalokat, és nem pedig nekem rontani. Te itt sírsz, hogy nincs a gyerekednek étele, én azt szeretném megmutatni, hogyan lehetne.
Nagyon meglepődött a szavaimon és a bátorságomon, hogy ellene mertem szólni. Egyből bocsánatot kért, odahívta a lányát, unokáját, és elkezdődött valami. Két óra alatt tabukat döntöttünk le, mertek kérdezni a spirálról, húgyúti fertőzésről, egyebekről. Közülük jöttem, ezért tudtam, meddig mehetek el, és azt hogyan kell megtennem, de rizikós helyzet volt, ha túlfeszítem a dolgot, simán kapok két pofont. Szóval, ez egy nehéz terep, semmiképp nem küldenék oda kezdőt, mert becsomagolják és eldobják. Ezért fontosak a hozzáértő, számukra hiteles (roma) szakemberek, megfelelő empátiával, szaktudással, alázattal és kellő határozottsággal. Ilyen mediátorokat kell képezni, ez a következő előttem álló feladat. A segítségre szükség van. De jó segítőknek és minden alkalommal fogadókészeknek kell lennünk, hogy ezektől a nagyszerű emberektől képesek és készek legyünk tanulni. A metodikámnak ez a lényege: tanulni egymástól.
Orosz Ildikó
Fotó: Németh Dániel Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/50.)
Orosz Ildikó budapesti szerkesztő, újságíró, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.
A 40 évesen tuberkulózisban elhunyt Sándor Terézia apáca (a jobb oldali képen) döbbenetesen kifejező arca jórészt annak köszönhető, hogy csontjait a rugalmas rostok elpusztulása után visszamaradó, porral vegyült bőrmaradvány borítja. Mullagén (a múmia+kollagén szavakból) – próbálkozott állítólag egy bőgyógyász kolléga az elnevezés meghonosításával, mérsékelt sikerrel. A Vácon csak átutazó nővér szívét halála után szakszerűen kimetszették, vélhetőleg azért, hogy kívánsága szerint szülőhelyére hazatemessék – hisz a holttestet szállítani, hűtés híján nem lett volna higiénius. Mielőbb el kellett temetni.
