„Olló, gyógyszer, szemüveg” – Bertók László: Valahol, valami

Bertók László irányzatokkal és kortársi törekvésekkel nehezen rokonítható, öntörvényű költői pályájának egyik jellegzetessége az állandó megújulásra való képesség. Az elmúlt évtizedekben többször is átrendeződött ez a líra, új motívumok, beszédmódok és formák jelentek meg benne, hogy néha minden folytatás nélkül elhamvadjanak, máskor meg hosszú évek költői bíbelődésének tárgyává váljanak – írtam a Valahol, valami kötet megjelenésekor, és ez tulajdonképpen ma is igaz. Recenzió a győri Műhely folyóiratból, annak apropóján, hogy Bertók Lászlót 2018-ban Prima Primissima-díjra jelölték. 

Bertók egyik legradikálisabb költői megújulásnak a szonettkorszak lezárása után lehettünk tanúi. A Három az ötödiken kötet jelentős teljesítmény, valójában költői tett volt. Bertók kilenc év alatt a végsőkig feszítette a forma maga szabta határait, szinte szétírta a szonettet, miközben a forma legalább ilyen intenzitással vette birtokba őt. A korszak lezárása óta immár a harmadik kötet jelenik meg.

A Valahol, valami különösen jól szemlélteti a bertóki megújulás dinamikáját. Három ciklusa közül az első mintegy visszacsatol a megelőző kötetekhez, a második tapogatózásként, útkereséseként fogható fel, a harmadik pedig egy új hang megtalálásának a dokumentuma (persze jó érzékkel elrendezett kötetkompozíció ez, nem kronológia).

Az első ciklus, a Lyukas korsó az utolsó két könyv világának a meghosszabbítása. Mintha a Deszkatavasz zaklatott, néha túlságosan is meghökkentő képzettársításai a Februári kés letisztult hangján szólnának itt. A rideg, a Deszkatavaszból kölcsönzött szóval „fémízű” tárgyak és szokatlan asszociációk már az első sorokban megjelennek: „Maréknyi vékony huzal, /  kusza vonalas grafika, idegvezeték, tél, / elnagyolt táj. Fejmagasságban / kalauz röpül végig a kocsin” (Táj).

Másutt a régi nyarak ízét a jelen hóesésével összeöltő fura szerkezettel a „lekvárvarrógéppel” találkozunk. Nyomasztó, idegenszerű holmikkal zsúfolt világ rajzolódik ki, amely a tudat szürreális tájképeire emlékeztet Chirico, Dalí stílusában (Golyó, Zsombék, Holnapra, Tű). Az alapélmény az idő múlása, mely ebben a ciklusban tragikus tapasztalatként jelenik meg. A lírai én egész lényével megéli a időt a Homokóra című versben, ahol a test válik időmérővé:

Vizes homok. Először az agyában.

Az agy alsó, hátsó részében. Aztán

a nyakában, a vállában, a karjaiban.

Ahogy megszorul, lefolyik, nehezedik

a lábaiban. Ahogy hirtelen

megfordítja valaki, s csorogni kezd

visszafelé. (…)

Érdemes megfigyelni két régebbről ismert Bertók-motívum átértelmeződését az idő függvényében. A Mintha maga is című versben egy régi játszma megfáradt szereplőiként, menthetetlenül összenőve – talán ugyanazon lírai személyiség két oldalaként? – jelenik meg üldöző és üldözött: „Valaha vaktában lőtt, s úgyszólván / véletlenül esett el egy-egy. (…) Most / ott áll veled szemben, látni ahogy / vacakol, körülményeskedik, / rád emeli, elvéti, leereszti.” Mintha az egész pályát végigkísérő félelem- és fenyegetettség-érzés törne meg ennek a talányos vadásznak a figurájában. A másik motívum az „arrébb tenni” mozzanata, ami többször felbukkan az életműben, de most a könyv egyik legszebb darabjának versszervező elemévé is válik. A Kék a változás, a változtatás nehézségét verseli meg, azt, hogy idővel egyre nehezebb a dolgokat egyszerűen csak arrébb tenni (N.b.: Külön tanulmányt érdemelne a pakolás, rakosgatás, összerakás, arrébb tevés motívumainak vizsgálata Bertóknál).

Az első rész sötét tónusával kontrasztban a második ciklus könnyedebb, kísérletező kedvről árulkodik. A címhez hűen, mint Felhőből a hold bukkanak elő limerickek, hangzójátékok és alkalmi versek, de ebben a ciklusban kaptak helyet a régebben felfedezett haikuk is. A háromkák, ahogyan Bertók a saját képére formált, rímes-hangsúlyos japán formát nevezni szereti, több ágon rokonai a szonetteknek. Először azért, mivel ez a kötött forma is nagy fegyelmet, és számolást igényel.

Érdekes, hogy míg a Három az ötödiken kötethez a megszokottól eltérő számszimbolika kapcsolódott (vö. a 243-as szám, mint az elsőre értelmezhetetlennek tűnő teljesség), addig a bertóki számmisztika az utóbbi években klasszicizálódni látszik. A Februári kés óta Bertók az ötödik hatványnál egyszerűbb matematikai műveletekben gondolkodik, de továbbra is a hármas számra épít. Az újabb könyvek három ciklusa és a 18 verset tartalmazó ciklusok esetenkénti belső hármas tagolódása mellett a számszimbolika leginkább mégis a háromsoros haikukban folytatódik, melyeket Bertók eleve kilences csoportokba rendez.  Utóbbi két kötetébe kilenc-kilenc ilyen „fürt” került bele, és valószínű, hogy újabb darabok is készülnek.

Másrészt a haikuk azoknak a szonetteknek a hagyományát folytatják, amelyek apró hétköznapi eseményekből indítottak. Az évszakok témájára felfűzött háromkákban a vershelyzet jellemzően egy fűnyírás, hóesés, madáretetés: „Virágot ültet. / Színt, formát, illatot ír / néma betűknek.” (Bokor). A Bertók-líra mindig közel állt a természethez – „Én azelőtt fák és füvek, / végtelen voltam, kapcsolat” írta egy régi szonettben –, azonban a transzcendentális természetfelfogás helyett most az önmagukra mutató természeti képek dominálnak, a médium-költő szerep ellenében az ásóval, kapával és hangyákkal bizalmas viszonyban lévő, kertjében prücskörésző (pásztor-)költő képe kerekedik felül.

A harmadik ciklus, a Köszönni kellene a legújabb költői hang kiteljesítése. Az eddig leginkább csak Bertók lírai naplójából (Dongó a szobában, 1998. ) ismert személyesség, az önfeltárulkozás, a folyamatos reflexió versei ezek. Noha mindig jelen volt az életműben az önreflexió, eddig többnyire a költői tevékenységgel számot vető, ars poetica-szerű megszólalásokkal találkoztunk. Most viszont beemelődnek a mindennapok apró-cseprő ügyei és nyavalyái, szüntelen tevés-vevésben képeződik le a világ. Ennek megfelelően felerősödik az önirónia hangja:

Toporog, sziszeg, előre-hátra

húzogatja a bevásárlókocsit, jobbra-

balra tekintget, s ha valamelyik

szomszédos pénztárnál rövidebb

vagy rövidebbnek látszó a sor,

rögtön kivág, átgurul (…)  (Mintha az élete)

A meghatározó élmény továbbra is az idő múlása, a korosodás tapasztalata, de az idő most nem annyira tragikus, mint inkább zavarba ejtő tény, olyan új dimenzió, ami a megszokott koordinátákat is elbizonytalanítja: „Képtelen visszaemlékezni rá, hogy bedobta-e / tegnap a levelet, amit a garázsba menet / magához vett, hogy a postaládába bedobja.” (Agyából a levél). Az új költői nyelv jellegzetes szavai a vacakolás, kecmergés, bosszankodás, nyelvtani képzője a gyakorítás: számolgat, mondogat, köszönget, kapcsolgat, több tucat ilyen tétova igeformával találkozhatunk. Megszaporodnak a kérdő- és zárójelek, és jellemző alakzatok a kanyargó listák apró-cseprő tárgyakról, részletező leírások rutintevékenységekről, gépiessé vált mozdulatokról. „Fogpiszkáló, olló, gyógyszer, szemüveg / zsebrádió, radír, telefon, levelek,  s persze / ceruzák, tollak, papírok” (Ó, ennivaló szörnyetegeim).

A látszólagos dilik, bogarak, listák mögött valójában a rend, valamiféle rendszer, szabályszerűség megtalálásának a vágya áll. Bertók költészetében alapvető kérdés egy ilyen képlet megtalálása, mint a lírai személyiség széthullásának egyedüli alternatívája. Korábban a szonett, ez a Parti Nagy kifejezésével élve „belül tág jambikus kaloda” tartotta egyben a tudatot: „csak találd meg a rímeit / s az utolsó szóig kitarts // a többi tégla meg habarcs / mély lélegzet aprócska hit” (Ahogy botorkálsz magadig). Most pedig ugyanilyen elszántsággal kapaszkodik a hétköznapok apróságaiba.

A megszokott tárgyak, tevékenységek olyan mintázatot alkotnak, amire lehet támaszkodni. Ezért retteg attól, hogy megbotlik, hogy kiloccsan a tej, hogy nem dobja be a levelet, ezért fél, hogy a padláson kutakodva a megszokott tárgyak, ismerős zugok közt:

(…) nem veri-e meg az ajtóval szemben

porosodó dobokat hirtelen valaki (a kamaszkor

szelleme? a kaszás?), kigyullad-e a kezében

szorongatott zseblámpa (…)

A napi rutinból való kizökkenés maga lenne a kizökkenő idő: „Úgy érzi, meghal, pedig csak / ott felejti az aprót” (Apró).

Érdekes lenne összehasonlítani, hogy a Bertók-líra új személyessége mennyiben tér el a kortárs Tandori „személyiségkultuszától”. Úgy tűnik, a bertóki személyesség nem csak öniróniával, de egy kis elégedetlenséggel is vegyül, a napi a szöszmötölés elfecsérelt időnek tetszik. „Többnyire az ilyen helyeken, helyzetekben / múlt el az élete, veszett el a <nagy mű>” (Mintha az élete), és: „Miért takarod le, akarod elzárni /(magad elől is) (…) ha körülírsz, / lefetyelsz az egyenes beszéd helyett” (Jót is akarhat).

A bertóki személyesség hátterében a lírai én többszörös megújulásának, építésének hosszú története áll. Az ív anagy egésztől az apró részletek, a grandiózus látomásoktól a szemüvegkeresgélése felé húzódik. A legújabb kötet szép foglalata a poétikai hangsúlyok szüntelen eltolódásának, a különböző irányból ugyanabba a pontba mutató költői törekvéseknek, bizonyság arra, hogy Bertóknak mindig vannak újabb poétikai tartalékai.

Magvető Kiadó, 2003.

Orosz Ildikó

A cikk a Műhely folyóiratban jelent meg (2003/4).
Fotó: Magvető kiadó honlapja

Tovább olvasom

Koravén gyerekek – Kollár Árpád: Milyen madár

Kollár Árpád verseskötete újabb jó alkalom, hogy ellamentálgassunk a gyerek- és felnőttirodalom mibenlétéről, a két halmaz metszetéről, átjárhatóságáról. Gyerekversek a kétkönyves költőtől, így harangozzák mindenütt, pedig nem az.

Hisz egy vers nyilván nem attól lesz kicsiknek való, hogy gyerekhangon szól, és szerepel benne mackó, kakaó meg kitépett szárnyú dongó. Bár néhány darab beleeshet a nem gügyögő, témáiban, megformáltságában merészebb, ún. progresszív gyerekirodalom kategóriájába, és működhet is tíz év alatt, ám a kötet egésze felnőtt olvasót feltételez. A cél a határok játékos feszegetése, annak az édesbús életkornak a megragadása, amikor már kitágul a világ, de a fantázia még megélt valóság, a „hülyevers” találkozik az ontológiai bölcselettel, a halandzsa az időmértékkel, és a hétköznapi helyzetekből magától értetődő természetességgel bomlanak ki a lét­elméleti kérdések („anya, mi lesz a macimmal, hogyha meghalok”). A kiskorúság indiszkrét bája hálás téma, ám a kvázi-gyerekversek legnagyobb veszélyét, a közhelyesnek ható best of gyerekszáj jelleget nem mindig sikerül elkerülni.

Nagyot dob a köteten az illusztráció. Az első könyves Nagy Norbert karakteres, a szöveggel sokrétűen beszélgető, azt továbbgondoló munkája megérdemelten kapott több hazai és külföldi díjat. E különös, kissé groteszk, nosztalgikus világot busa nyúlfejjel rendelkező, koravén gyerekek és későn érő felnőttek lakják, a múló idő kimerevedik egy feldobott palacsintában, kilincshez kötözött fogban, csukott szemű, elengedett kezű biciklizésben.

Csimota, 2014, 62 oldal, 2900 Ft

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2014/50).

Tovább olvasom

Obama mint okostelefon – Interjú E. Ethelbert Miller költő, aktivistával

Gondolkodását a polgárjogi mozgalom, a fekete művészeti mozgalom és a feminizmus formálta. Közéleti költőként témái a dél-amerikai diktatúráktól a legújabb spanyol gazdasági megszorításokig terjednek. A washingtoni Howard Egyetem Afroamerikai Kutatóközpontjának igazgatója, az Institute for Policy Studies politikai agytröszt igazgatósági tagja. Az amerikai nagykövetség meghívására érkezett hazánkba, több egyetemen, középiskolában és irodalmi pódiumon tartott előadást, felolvasást.

Költészete erősen politikai töltetű. Miért gondolja, hogy egy vers hatásosabb eszköz a társadalom megváltoztatására, mint egy esszé vagy egy jól megírt beszéd?

E. Ethelbert Miller: Mert sokkal emlékezetesebb. Őszintén, hány olyan politikai beszédet hallott életében, amelynek az üzenetét fel tudja idézni? A vers az ismétlés, az alliteráció, a ritmus és a többi nyelvi-stilisztikai eszköz miatt jobban megmarad. Ráadásul a mai felgyorsult világban a költészet lelassít. Türelmet igényel, és ez minden tanulás és ismeretszerzés alapja. Ha ránézel egy versre, és elsőre nem érted, ugorj neki még egyszer! Azt szoktam mondani: a költészet olyan, mint a súlyemelés. Erőfeszítést igényel, edzésben tart.

Nem tart attól, hogy beleteszik egy skatulyába, mint valamelyik párt dalnokát?

Amerikában ez a veszély nem fenyeget. Inkább az, hogy a közéleti költőkre könnyen ráhúzzák, hogy rossz verset írnak. Esztétikai szempontból kérdőjelezik meg a munkánkat, nemigen számíthatunk arra, hogy ott leszünk, amikor az Oscart osztják. De én ezzel nem foglalkozom.

Gyerekkorában mennyire voltak otthon napirenden a polgárjogi kérdések?

Munkáscsaládból származom, a szüleim fő gondja az volt, hogy legyen ennivaló az asztalon, és jó jegyeket hozzak. Nem olvasták mindennap a New York Timest, a tévében sem a hírek szóltak, hanem szórakoztató műsorok. Első generációs bevándorlóként kiváltképp illetlenség lett volna részükről ez a téma. Másrészt a polgárjogi mozgalom délen indult: Georgia, Alabama, Mississippi. Csak később ért New Yorkba, ahol felnőttem.

1974-es megalakítása óta igazgatja a Howardon az Afroamerikai Kutatóközpontot. Mivel foglalkozott kezdetben az intézet?

Amikor 1968-ban bekerültem a Howardra, még nem létezett afroamerikai tanulmányok szak. Később, Martin Luther King meggyilkolása és a diáktüntetések hatására a Ford Alapítvány az ország több pontján finanszírozta ilyen tanszékek felállítását. Elsőként kezdtünk videóra rögzíteni egyetemi és azon kívül előadásokat, beszélgetéseket. Ez ma már megszokott, de akkor új technikának számított, a többi intézetnek nem volt rá kapacitása. Az archívum több, ma már ritkaságnak számító felvételt tartalmaz. Ilyen például egy videó Léon Damas író-aktivistáról, anégritude mozgalom egyik alapítójáról.

Ön közel áll, illetve állt olyan neves írónőkhöz, mint Alice Walker, Tony Morrison, June Jordan. Számos verset írt a nők bántalmazásáról, a nemi erőszakról, a mellrákról. Menynyire volt gyakori, hogy fekete férfiak a nőmozgalommal szimpatizáltak?

Nagyon nem volt jellemző! A hetvenes években nemhogy a férfiak, de még a fekete nők is távol álltak a feminizmus fősodrától. Ezért is alkotta meg Alice Walker a feminista helyett a womanista szót, amely az ő elképzelése szerint minden nőt magába foglalt. Mindig azt vallottam, hogy a nők elleni erőszak, a bántalmazás férfiak és nők közös ügye. De a fekete mozgalom tagjai közül sokan nem nézték jó szemmel, hogy ezekről a témákról is beszélek. A hetvenes évek végén szerkesztettem egy női költészeti antológiát Women Who Survived Massacres and Men (Nők, akik túlélték a mészárlásokat és a férfiakat) címmel. Máig őrzök egy levelet Ishmael Reettől, aki indulatosan kérdezi: "te mi vagy: férfi vagy mészáros?".

 Rendszeresen ellátogat börtönökbe, felolvas, beszélget a rabokkal, biztatja őket, hogy ők is írjanak.

Nagyon fontos projekt, különösen ma, amikor rengeteg fiatal fekete van börtönben. Azt vallom, hogy aki íróként fontosnak tartja a saját közösségét, az keresse fel. Egy-egy ilyen alkalom bennem is sok mindent átrendez, egészen más, mint egyetemen előadni. Ezeknek az embereknek nagyon nagy szükségük van valakire, aki figyelemmel kíséri a sorsuk alakulását, akitől néha tanácsot, információt kérhetnek. Megható, ahogy igyekeznek írásba önteni a gondolataikat, küzdve a nyelvvel, a helyesírással. Vannak, akikkel még a börtönéveik alatt leveleztem, ma már szabadultak, és az életük gyökeresen megváltozott. Pusztán az, hogy egy íróval leveleznek, rettentő sokat jelent számukra. Ma a börtönökben nagyon rosszak a körülmények, túlzsúfoltság van, nem fordítanak figyelmet a rehabilitációra, oktatásra. Ha meg akarjuk előzni a problémák kiújulását, lehetővé kell tennünk, hogy aki hibázott, annak legyen lehetősége visszatérni a társadalomba.

Egyik előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy az afroamerikai közösség nagyon heterogén.

Egyfelől visszatérünk oda, hogy ismét feketéknek hívjuk magunkat, ami alatt az egész diaszpórát értjük. Ma már mindenütt élnek feketék, létezik globális fekete tapasztalat. Másfelől azonban a szűkebb afroamerikai közösség maga is sokféle hagyományt ölel fel. Obama igazi afroamerikai, hiszen az apja kenyai. De az én apám például a nyugat-indiai szigetekről került a panamai csatornaépítésre, majd onnan az Egyesült Államokba. Tehát nyugat-indiai-amerikai. Ugyanígy léteznek haiti-amerikaiak és így tovább. Másrészt radikálisan különbözik egy gazdag kaliforniai fekete tapasztalata a gettóbeli szegényekétől. Kérdés, vesz-szük-e a fáradságot, hogy a másik embert megismerjük, ahelyett, hogy a kinézete vagy a nyelve alapján elhamarkodott következtetéseket vonnánk le. A legutóbbi választások után a republikánusok megállapították, hogy a demokrata győzelem egyik kulcsát a spanyol ajkúak szavazatai jelentették. Ezért a republikánusok most igyekeznek megoldani a "spanyol problémát". Előveszik Rubio szenátort. De könyörgöm, ő floridai, az ősei kubaiak! Nem mexikói, nem nicaraguai, még csak nem is Puerto Ricó-i! Az nem úgy van, hogy akkor most mindenki, aki beszél spanyolul, üljön át erre az oldalra.

Nem érzi, hogy Obama elnökké választásával végpontjára jutott a fekete mozgalom?

A legkevésbé sem! Most minden eddiginél nagyobb az érdeklődés az afroamerikai kultúra iránt, egyre több kérdés kerül napirendre. Láthatóvá váltunk. Obama egy új szerepmodell, megnyitja az utat egy csomó fiatal fekete előtt, hogy a saját területén kiváló lehessen. Nem véletlenül nagy az ellenállás bizonyos társadalmi körökben. Legalább ilyen fontos Michelle Obama. Nemrég láttam egy riportot, amelyben három fehér, szőke amerikai lány arra a kérdésre, hogy szerintük ki a világon a legszebb nő, azt felelte, hogy Michelle Obama! Minden új megvilágításba került, paradigmaváltás történt.

A legutóbbi State of the Union beszédben az elnök egy szót sem szólt a feketékről. Ez nem okozott önnek csalódást?

Miért okozott volna? Obama nem a feketék elnöke, hanem az Egyesült Államoké. Az egész nemzetet képviseli, és ha valaki feketeként nem érzi magát a nemzet részének, az az ő baja. Az embernek időről időre fel kell frissítenie a gondolkodását, mert elavulttá válik. Ez már nem az 1950-es évek. Sajnos a fekete értelmiség egy részére is igaz, hogy képtelen a jövő felé tekinteni. Meg kell érteni, hogy Obama nem írható le a régi kategóriákkal. Olyan, mint egy új okostelefon, teljesen másképp működik. Ne használjunk már olyan fogalmakat, mint "faji megkülönböztetés utáni" (post-racial) társadalom. A társadalom gyorsan változik, ez a lényeg, és meg kell próbálnunk lépést tartani vele.

"Attól, hogy cigány vagy, még ledöfnélek." Ha ezt lefordítom feketére, ön szerint mikor hangozhatott el utoljára ilyesmi a Fehér Házban?

Az ilyen beszédmód mindig jelen van az utcán, a hétköznapokban. A gond az, ha közéleti személyek, akiknek kötelességük lenne bizonyos nívót hozni nyelvben, kultúrában, ezt normává emelik. Obama első kampányakor is voltak durva rasszista megnyilvánulások, jelentek meg karikatúrák. Ez egy folyamatos küzdelem, nem tűnik el attól, hogy új törvényeket hozunk. Inkább az a kérdés, hogy teszünk-e ellene. Kis felzúdulás után helyén marad-e az a képviselő? Persze hogy nehéz tisztelni egy másik közösséget. Hiszen még egyetlen embert is nagyon nehéz szeretni - pontosan tudom, a második házasságomban élek. És mindennap történik valami, ami visszaveti a folyamatot. Gondoljon bele, milyen indulatok szabadultak volna el, ha a newtowni mészárlás elkövetője történetesen muszlim! Törékeny világban élünk, ha valaki eléget egy Koránt, annak a világ másik felén következményei lesznek.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel
Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/11).

Tovább olvasom

Többgenerációs retró – Tóth Krisztina: A londoni mackók Takács Mari illusztrációival

Ami felszívódhat, az felszívódik, ami szétszóródhat, szétszórattatik, legyen az legó, puzzle vagy bármilyen szeriális bizbasz. Alapvető törvényszerűség ez az emberi élet hajnalán.

Épp ezért nem valószínű, hogy tömegeknek volna meg hiánytalanul A londoni mackók 2004-es első kiadása: ez a dizájnmű ugyanis tíz művészien illusztrált füzetkéből állt, melyeket egy papírbőröndben kellett volna gyűjteni, legalábbis a rendesebbjének.

Most viszont (2014-ben) a tíz éves jubileum alkalmából új formában, egy kötetben, majd' egy tucat új verssel kiegészítve kapjuk kézhez nevezett mackókat, Virágevő Zsiráf Dezső kalandjait és a Marci-verseket.

Utóbbiak ihletője azóta bizonyára nagykamasz már, ám e lapokon, mint holmi 21. századi Lóci, örökre megmarad szerelő-matató, a konyhát mosogatólével elárasztó, nadrágját a fejére húzó óvodásnak, szállóigévé lett óhajával: "Nekem olyan porsche kéne, / ami elöl kicsit mazda!"

Takács Mari illusztrátor a többgenerációs retró jegyében régi fotókat, képeslapokat, ma is kapható lemezjátékokat emel montázsaiba. A vintázshangulatot mérsékelten groteszk képek törik meg: az etetőszékben egy háromévesre erősen hajazó malacpofa ül, a tizenötször klónozott női fejet (lásd még kisgyerekes anyuka, aki azt se tudja, hol áll a feje) különböző stílusú bajuszok díszítik Zorrótól Dalín át Boratig, ráfelelvén a svéd gyerekverseket idéző sorokra: "Amikor a mamám sminkel, / nem szereti, ha zavarják. / Belehajol a tükörbe, / összefirkálja az arcát." Elkélne még több is ebből a karcosabb, firkás humorból.

Csimota, 2013, 77 oldal, 2900 Ft

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2014/9).

Tovább olvasom

Te, ez még él? – Kortárs gyerekirodalom az olvasóvá nevelésben

A jól megválasztott kortárs művek élményt és motivációt jelentenek a gyerekeknek, azonban az olvasmánylisták lassan frissülnek, a kortárs gyerekirodalom egyelőre néhány elkötelezett pedagógus szívügye.

Miközben a könyvpiac évről évre zsugorodik, a hazai gyermek- és ifjúságikönyv-kiadás az elmúlt évtizedben példátlan fellendülésen ment keresztül: nőtt a könyvforgalom, az összpéldányszám és a kiadott címek száma (a 2011-es forgalmi növekedés például 13-14 százalék). Nem tudni, ebből mennyi a tartalmában és küllemében igényes kortárs mű, de a növekedés e téren is szembeöltő. A 2000-es évektől "felnőtté vált" a gyerekirodalom, ahogy Kovács Eszter, a Pagony kiadó főszerkesztője nemrég frappánsan megfogalmazta: "sokan művelik, sokan írják, sokan rajzolják, sokan írnak róla, sokan szervezik, sokan veszik komolyan, sokan csinálják jól". A kiadók egyre több fórumon igyekeznek megismertetni a pedagógusokkal a kortársakat. Egyesülnek, díjakat hoznak létre, sikerlistákat gyártanak, olvasóklubokat működtetnek. Országszerte számos könyvtárban elérhető a tizenegyedik évfolyamába lépett Csodaceruza folyóirat, amely idéntől nemcsak a szakemberekhez, hanem váltott számokkal a gyerekekhez is szeretne szólni. Ezzel együtt a kortárs gyermekirodalom – ahogy a korszerű tananyagok általában – nehezen talál utat az óvodákba, iskolákba.

Szép állat a krokodil

"A hiszti sós-zsák lehet, / Százötven kiló, / Lábamra csimpaszkodik, / Mint óriási ló." Hatéves kislány szavalja nagy átéléssel Lackfi János Dorottya legyőzi a hisztit című versét a kisvárdai Móricz Utcai Óvodában - látszik, hogy van személyes tapasztalata. Idén áprilisban harmadik alkalommal rendezték meg a kortárs szavalóverseny városi döntőjét, ahová a gyerekek többek közt Tóth Krisztina, Kiss Ottó, Kovács András Ferenc műveivel érkeznek. Az óvónők gyakran a Friss tinta!, vagy az Aranysityak antológiából választanak. Kezdetben voltak fenntartások, hogy minek szavaljon egy kislány olyat, hogy "Szerelmes vagyok Lacikába, / Már harmadnapja nem eszem", de ma már a szülők és a pedagógusok is várják, szeretik a kortárs műveket, meséli Czomba Magdolna, a szavalóverseny ötletgazdája, a helyi Bessenyei György Gimnázium tanára, aki saját irodalomóráin is szívesen vesz elő kortársakat.

Kisvárda a szabályt erősítő kivétel: az ovisok elvétve hallanak mai verseket. A pedagógusok többsége ragaszkodik a megszeretett, "bevált" költőkhöz, 20-30 éves tematikákból dolgozik, és rosszul viszonyul a kortárs irodalomhoz, mondván, rímtelen, érthetetlen, a témája nem gyereknek való. A sztereotípiák gyakran az ismeret hiányából fakadnak. Bujdosóné dr. Papp Andrea, a Debreceni Egyetem hajdúböszörményi gyermeknevelési karának oktatója szerint a kortárs vers a pedagógusoknak és a gyerekeknek is frissítő élmény lehet: ehhez alapos szövegismeretre és sok műelemzésre van szükség, hogy a pedagógus hitelesen, élményszerűen, "fejből, szembe" tudja tolmácsolni a műveket. Ugyanakkor a kortárs művek közül nem mindegyik felel meg a komplex esztétikai, fejlődés-lélektani és pedagógiai szempontoknak, ezért szükség van a kritikai hozzáállásra. A hajdúböszörményi karon a klasszikusok mellett többek közt Kovács András Ferenc, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Nagy Bandó András versei is szerepelnek a memoriterek listáján, az ajánlott mesék közt pedig Berg Judit, Máté Angi, Döbrentey Ildikó és Lázár Ervin.

Tévesen gondoljuk, hogy a gyerekek nem szeretik és nem értik a "lila, modern" irodalmat. Gombos Péter gyermekirodalom-kutató, a Magyar Olvasástársaság alelnöke egy kutatásra hivatkozik, amelyben 16 nagycsoportos óvodáscsoportban olvastak fel Lázár Ervin-meséket, majd egyesével vizsgálták a gyerekek szövegértését.

A kutatókat is meglepte, hogy a gyerekek több mint 80 százaléka első hallás után is tökéletesen értette a felnőttek által nehéznek vélt szövegeket, a tetszési index pedig 100 százalékos volt.

"Napjaink megváltozott gyermekképe indokolja a tematikai nyitást, de a pedagógus- és a szülőtársadalom olykor joggal ágál a tabudöntés, a felnőtt-gyerek hierarchia felborulása, a művek szókimondása ellen", érvel Bujdosóné. Sok olyan mű létezik, amely egyénre szabottan, a szülő ölében, az ő szájából élvezetes, de egy csoportszoba forgatagába, értékrendjébe nehezen illeszthető. Másfelől, ha a pedagógus érzi a vers humorát, és a személyiségéhez illik, akár még az oviban is elhangozhat Varró Badar állathatározója: "Szép állat a krokodil / Minden este bekakil."

Mára a család mint olvasásszocializációs közeg egyértelműen háttérbe szorult (2005-ös adat szerint a felnőtt lakosság 60 százaléka évente egyetlen könyvet sem olvasott!), az olvasóvá nevelés legfontosabb színtere az iskola lett. Az olvasás megszerettetése, élményszerűvé tétele érdekében nagy szükség volna a kötelező és ajánlott olvasmánylisták frissítésére. A kortárs irodalmi művek előnye, hogy a témák és a nyelv közelebb állhatnak a gyerekekhez, és megjelenik bennük a humor, ami mára csaknem kiveszett az oktatásból. A gyerekeknek nagy élményt jelent az is, ha egy mű feldolgozásának részeként megismerkedhetnek az íróval ("Te, ez még él?"). Több kortárs szerzőnk közismerten szívesen fogadja el iskolák, könyvtárak meghívását, ahol valósággal szétszedik őket a diákok.

Ma már sok pedagógus vallja, hogy a Kincskereső kisködmön nem való a harmadik-negyedikeseknek. Ezért gyakran helyettesítik A két Lottival vagy a Lassie-vel. Oszoli Márta, a Pécsi Tudományegyetem 1. Számú Gyakorló Általános Iskolájának tanára ennél tovább ment: negyedikeseivel idén Nyulász Péter frissen megjelent meseregényét, a Helkát olvassák. A tanítónő az élményszerű oktatás jegyében évek óta belefésüli a tananyagba a kortárs gyermekirodalmat. Verseket tapétáz ki az iskolafalra, amit a gyerekek minden noszogatás nélkül elolvasnak és megbeszélnek a szünetben, Lackfi Kövér Lajosához edzéstervet írat, Berg Judit Ruminijéhez - ami harmadikban volt a házi olvasmány - a hajóépítéstől a kalózdalok költésén át a térképes kincskeresésig sokféle feladatot kitalál. Meggyőződése, hogy értelmetlen ezt a korosztályt nyári olvasónapló írására kényszeríteni: a Helkát az év folyamán közösen dolgozzák fel sok játékkal, interaktív formában, nemcsak olvasás-, de környezetismeret- vagy akár matematikaórán is - a módszertant hamarosan nyomtatásban is kiadják.

Alkonyattól Abigélig

Az alsós tanítók az utóbbi években érezhetően nyitottabbak a kortárs irodalomra, felsőben azonban lassabb a változás, vélekedik Gombos Péter. Sok helyen masszívan tartja magát az obligát "hetes": Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, A kőszívű ember fiai, Szent Péter esernyője, Az arany ember, Légy jó mindhalálig, Ábel a rengetegben. Ezek közt van néhány, a gyerekek által kedvelt regény, de még több olyan, amelynek nyelve túlzottan archaikus és a témájával nehéz azonosulni. A legfiatalabb mű is nyolcvanéves (!) - mintha azóta nem írtak volna 10-14 éveseknek érdekes és nyelvi, esztétikai szempontból is értékes regényt. Nem csoda, ha egy friss kutatás szerint a középiskolások csaknem fele gondolja, hogy az irodalmi szöveg jellemzője, hogy "régi" és "nehezen érthető", az viszont fel sem merül, hogy "szórakoztató" is lehet. Végül mindenki frusztrált: a diákoknak leküzdhetetlen akadályt jelentenek a kötelezők, a tanárok pedig elégedetlenek a művek elolvasásával, feldolgozásával.

Nem szükségszerű, hogy így legyen. Gombos szerint a mai kamaszok is szívesen olvasnának, csak alkalom és jó művek kellenek hozzá. Bátrabban lehetne használni a fiatalokat érdeklő "problémafelvető", Lovász Andrea szavaival "szociotartalmú" könyveket. Másrészt alapvető, hogy legyen egy közös téma, ezért a tanároknak és szülőknek nyitniuk kellene a gyerekek által választott olvasmányok felé. Ezek néha nem is olyan rémesek, mint gondolnánk: a lányok által falt Alkonyat például Gombos szerint olyan romantikus regény, amely pár évvel ezelőtt simán csíkos könyvként jelent volna meg, ráadásul Rakovszky Zsuzsa fordította. "Ha én elolvasom Stephenie Meyert, és beszélgetek róla a gyerekekkel, akkor már csak egy lépés, hogy elolvassák az Abigélt, amit én ajánlok."

Össztantárgyi feladat

"Ha nem akarjuk végleg elveszíteni a kapcsolatot a diákokkal, akkor nem zárkózhatunk be az irodalom elefántcsonttornyába", mondja Szűcs Hajnalka, a Bolyai János Fővárosi Gyakorló Műszaki Szakközépiskola tanára. Ebbe a középiskolába körülbelül 430 elektronikát és informatikát tanuló fiú és alig néhány lány jár (tudjuk, hogy a fiúk ebben az életkorban is kevesebbet olvasnak!). A tanárnő szerint meg kell és meg is lehet találni a hozzájuk vezető utat. Náluk a klasszikus versek mellé gyakran kerülnek kortárs parafrázisok, Móricz mellé Tar Sándor. Nyaranta kilencedik évfolyamon a Piszkos Fredet, tizenegyedikben Vámos Apák könyvét olvassa az osztály, de ott a listán Niccol˜o Ammaniti (Én nem félek), Émile Ajar (Előttem az élet), Henri Charriére (Pillangó) és Máraitól a Zendülők. Öt ajánlott regényből hármat kell a szünetben elolvasni, de sokan többet is választanak. Ugyanakkor nem kötelező ától cettig önállóan átverekedniük magukat Az ember tragédiáján és a Bánk bánon.

Egyre többen sürgetnek egyfajta paradigmaváltást az olvasással kapcsolatban. Ennek apró jele, hogy a tanárok ma már szívesebben beszélnek közös, mint kötelező olvasmányokról. Péterfi Rita olvasásszociológus hangsúlyozza, az olvasóvá nevelés össztantárgyi feladat: aki nem tud megfelelő szinten olvasni, annak minden tárggyal és általában a tudáselsajátítással, információszerzéssel is gondjai lesznek, legyen szó papír- vagy digitális alapú szövegről. Egy közelmúltbeli kutatás részeként 50 budapesti középiskola tanárait kérdezték, milyen módszereik vannak az olvasás, illetve a könyv- és könyvtárhasználat megszerettetésére. A tanárok kétharmadának voltak ötletes, bevált módszerei - beleértve azt a tornatanárt is, aki a felmentett gyerekeket egy sport témájú feladatlappal könyvtárba küldi -, ugyanakkor még mindig túl sokan gondolják, hogy mindez kizárólag az irodalomórák feladata.

Betűfaló A kortárs művek iskolai beépülésének egyik gyakorlati akadálya, hogy kevés a kész módszertani anyag. Ezen igyekszik segíteni egy olvasóvá nevelő program, a Betűfaló, amelyet a Meseutca.hu gyermekirodalmi portál indított el a Magyar Olvasástársaság bevonásával. A programban hat kortárs kötethez (3 próza, 3 vers) készült komplex tanítási segédlet második és harmadik osztályosok számára. Both Gabi, a Meseutca főszerkesztője szerint nem volt könnyű a választás, hiszen a látszat ellenére nincs olyan sok kortárs mű, amely a szöveget és a képi világot tekintve is megfelelt a szigorú szempontrendszernek és az érintett korosztály igényeinek, tudásszintjének. Végül a választott könyvek (Berg Judit, Finy Petra, Nádori Lídia; Kiss Ottó, Lackfi János, Tóth Krisztina) a hazai gyermekkönyv-illusztráció javából is keresztmetszetet adnak. Jelenleg négy eltérő helyzetű budapesti iskolában tesztelik a MASZRE által támogatott programot; a Radnóti-gyakorlóiskola, a Gárdonyi Géza Általános Iskola, a hátrányos helyzetűekkel foglalkozó csepeli Burattino és a Montessori-szemléletű Batthyány visszajelzései egyértelműen jók.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2012/22).

Tovább olvasom

„Mindig letörik egy darab” – Bertók László: Hangyák vonulnak

„Fekete tejút, hangyák vonulnak honnan-hová”— így indul a kötetcímadó vers, amelyről mindjárt eszünkbe juthat, hogy a hangyák buzgalma, fegyelme, a sokaság ereje, másfelől törékenysége és kiszolgáltatottsága az őket felülről szemlélő, cipőtalpas ember mindenhatóságának évszázadok óta kimeríthetetlen forrása a művészi és filozófusi reflexióknak.

Bertóknál a régi toposz újszerű eleme a sorból kiálló hangya, egy a millióból, aki fejét vakarja, „szöszöl, mocorog magában”, s ki tudja, azért-e, hogy

...effélékről, például a végtelen vonulás okáról,

céljáról tűnődjön. Netán gondolatait(?), érzéseit(?),

álmát(?) feljegyezze róluk egy porszemre? Vagy csak

elfáradt, megéhezett, megöregedett?

A menetből kioldalazó, tűnődő hangya önmetaforáján túl vonuló hangyákról beszélhetünk abban az értelemben is, ahogy ezek a hosszú szabadversek, parányi fekete pontok a fehér papíron, hosszú, tömött sorokban előttünk hömpölyögnek.

Amíg csak folyóiratokban találkozhattunk egy-egy darabbal, fel sem tűnt, mennyire egységes arculatot mutatnak ezek a versek. Az élmény szintjén az öregkor fájdalmas, tragikus, banális és komikus mozzanatait ragadják meg, ám az egységesség korántsem pusztán tematikai. Bertók rátalált egy új formára, és ahogy korábban is mindig, most úgy tűnik, ezt is a végletekig viszi, szétírja, nyűvi, és a végén szükségképp ugyanúgy eldobja, mint korábban a szonett és a haiku gúnyáját.  Ez a mostani forma azonban teljesen új csapásirány. Ezidáig fokozatos nyelvi-szerkezeti sűrűsödést, rövidülést tapasztalhattunk: az amúgy is feszes formájú szonettek a szokásosnál kevesebb rímpárból épültek fel, a rímes haikukkal pedig létrejött egy még szimmetrikusabb és tömörebb alakzat. A kikristályosodási folyamat ezzel a végpontjára jutott, s közben (részben már a haikukkal párhuzamosan, időben egymás mellett) kiszabadult valami a palackból. Bertók az utóbbi években hosszú, 30-40 soros szabadverseket ír, amelyekben a nyelvi jel, amellyel egyre takarékosabban bánt, most hirtelen burjánzásnak indul.

Mintha a megkönnyebülésből, az örökös

elégtételre készülődésből, indulatból,

közhangulatból, politikából, s a zsigerekbe ívódott

(feszült, préselt), megtagadni (elviselni?) lehetetlen

hazudozásból fakadó kemény (meggondolatlan?,

összevissza?) beszéd segítené leginkább

a pillanatnyi megmaradást...

Bertók szándékosan túlhasználja a zárójeleket, a kérdőjeleket, az idézőjeleket, és a hasonló mondattani elemeket, variációkat, ellentéteket. Néha az egész vers egyetlen hosszú, kacskaringós mondat, amelyben már-már végleg elveszünk, de végül mégis kigabalyodunk belőle valahogy. A versnyelv jobbára egészen dísztelen, a hétköznapihoz közelítő, s ha bizonyos kifejezések, egy-egy kósza metafora vagy szokatlan szórend olykor-olykor nem törné meg a rendet, akkor egyenesen antilíráról beszélhetnénk. Így azonban egy érdekes, az esszényelvhez közelítő versbeszéd keletkezik, amely nem ritkán a Dongó a szobában prózakötet darabjaira emlékeztet. A szintaktikai komplexitás és a markáns írásjelhasználat együttesen eredményezi, hogy a „hangyaversek”, noha nem hagyományos értelemben vett képversek, mindenképpen a szemünk előtt, látva-olvasva tudnak igazán kibontakozni.

Bertók továbbra is teret enged a hármas szám hatványai iránt érzett misztikus vonzalmának, hiszen a kötet három ciklusának mindegyike 18 verset tartalmaz. E szigorú szerkesztettség keretein belül azonban csupa bizonytalanság, ellentmondás, önmagával való vitatkozás és viaskodás ez a líra. Nagy nekigyűrkőzések élménynek, gondolatnak, majd hirtelen megtorpanások, tapogatózás. A kiinduló vershelyzet sokszor valami egyszerű mindennapos tevékenység, egy parkolóba tolatás, éjszakai felriadás, ceruzacsonkok illesztgetése egy alkalmas tollszárba, az ajtó kulcsrazárása. „Kettőt csörrent a telefon, mire fölkapta, / de addigra letették.” – ebből a helyzetből, némi humoros közjáték után, egyre sötétedő tónus mellett jutunk el a magány és a visszautasítástól való félelem megrendítő megfogalmazásáig:

Miért, hogy idegesen (eszelősen?) várja

a megszólítás (a kapcsolatteremtés),

a megtartó kérdések és válaszok

bizonytalan csörrenéseit is, ha mint a

sebzett állat, menekül a váratlan

helyzetek (találkozások, döntések) elől?

Bertóktól persze nem szokatlan a hétköznapi eseményekre épülő vers, azonban a személyesség foka minden eddiginél nagyobb. Ez kiváltképp a harmadik ciklusról mondható el (Hidegfont? Meleg?), amely leginkább folytatja a Valahol, valami kötet hasonló hosszúverseit. Az öregedés, testi-lelki kínok, rossz éjszakák, „a ritmuszavar, légszomj, álmatlanság, halálfélelem” versei ezek, súlyos-szomorú számvetések: „Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt, / csak nem merte kimondani, mi több, / bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint / át sem élte.” Érdekes, hogy a Bertók egész költészetében jelenlévő, eddig viszonylag rejtett mozzanat, az elfogadás és elfogadtatás mélyről jövő vágya ebben a kötetben különösen hangsúlyosság válik, sőt, most először explicite versszervező is (Az anyjának akarna megfelelni?).

Mindezek ellenére ebben a ciklusban, ahogy tulajdonképpen az egész kötetben, az elégikus és tragikus pillanatokat jó érzékkel oldja a mindenen átsegítő, szemérmes önirónia, „a csönd, hogy mosolyogni tud még önmagán”.

Nyomogatja a gombokat, böngészi a használati

utasítást, elakad...

...Mi történhetett? Mielőtt a következő

gombot megnyomná, még egyszer végiggondolja,

amit tudnia kellene (illene) már, de hol az ujja

csúszik melléje, hol az agya bicsaklik meg,

mígnem kiköt az automatikus programozás

konfekciója mellett, miközben majd szétveti

a düh, az idegszálaiba szorult fékezhetetlen

világmindenség...

A második ciklusba  (Azt mondják, költő) került a legtöbb művészettel, hivatással foglalkozó ars poetica-szerű darab. Itt a legnyilvánvalóbb a megkettőződött személyiség is, az önmagát rendszerint harmadik vagy második személyben megszólító lírai alany kitartó önmegfigyelése. Ahogy a költő a fülszövegben írja: „Mint a titkos megbízott, úgy követi, fürkészi az egyik felem a másikat, s írogatja róla a jelentéseket”. Ezzel összefügg a Bertóknál régtől kísértő dinamika, az állandó viaskodás a megnevezhetetlennel, a fenyegető, üldöző másikkal, amely hol mint nyálkás bőrű ősdög jelenik meg, hol pedig mint a „rések közötti résekben is tetten érhető, / a megfoghatatlan, az örökkévaló, az ellene szegülő.”

Noha formailag tökéletesen illeszkedik a többi vershez, mégis az első ciklus (Az órájára néz) folytatja leginkább a bertóki szonettek, és némiképp a haikuk világát: metaforikusabb, megemeltebb a versnyelv, a központban pedig az idő áll, a mindenki számára kiporciózott idő, a „hangya-idő”, a „rigó-idő”. Ebben az összefüggésben különösen fontos az a bizonyos „ráadás”, az a parányi extra pillanat, mozdulat, amely átjárást jelent egy másik dimenzióba. A lírai én joggal kéri számon tehát „Azt a két szem cseresznyét, / aminek a szára méréskor (a végén) mindig beleakad / a többibe... / Azt az utolsó (utolsó előtti?) szárnycsapást, amitől / hullámot vet a levegő”.

A kozmikus és Bertóknál kezdettől fogva panteisztikus távlatokba helyezett idő a kor előrehaladtával végképp ellenáll minden filozófiai okfejtésnek. „Nem léphetsz bele kétszer ugyanabba a pocsolyába sem”, mondogatja Hérakleitosz nyomán, ugyanakkor

úgy érzi, hogy ugyanoda toccsan, ugyanott

okoskodik (bölcselkedik, tehetetlenkedik),

ahol egyszer (vagy többször) ott volt már,

ahonnan el akart (el szeretne) távolodni,

de a teste folyton lemarad a képzeletéről.

Talán a legfontosabb, az idővel összefüggő mozzanat Bertóknál a rend kérdése. Akárcsak a Valahol, valami kötetben, itt is jellemző motívum a rámolás, a pakolászás, a rendezgetés, mint a végső rend elérését helyettesítő, kísértő (pót)cselekvés. „Régi szekrényeket nyitogat, kifakult ingeket, / félretaposott cipőket, kopott nadrágokat rak egyik polcról a másikra”. Másrészt időskorban, akárcsak az emberi élet legelején, a gyermekek számára, újra élet-halál kérdésévé válik a tárgyak épsége, mint a világ rendjének igazolása:

Mindig letörik egy darab, az előbb még

eszedbe sem jutott, hogy ott van, most meg

halálra rémülsz, hogy nincs ott…

... leejted a szemüvegedet, beleakad a

körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába,

s vége, elveszted a fejed...

Rakovszky Zsuzsa a gyermek nézőpontjából ír erről A hullócsillag évének Határok című fejezetében, mondván néha a dolgok egy „óvatlan pillanatban átcsúsznak a határ túloldalára”. Az eltiport hangya, a gyufásdobozban felejtett cserebogár, a leesett, derékban kettévált krinolinos-parókás porcelánnő közvetett tanúsága mellett a főszereplő kislány „ha csak a térdét nyúzza is le, attól fél, meg fog halni, mert már nem tökéletes”. Fontos különbség azonban, hogy a gyermek külső segítséget vár a kizökkent idő helyretolásához, az érett felnőtt azonban csak önmagában keresheti a megváltást:

...S mintha a törés benned

keletkezett volna, s tőled függene, hogy

megszűnik-e (megszüntethető-e),

helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű

rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?,

lobbant?) időleges univerzumban

(azt hiszed) megvan...

Szokatlan személyességük ellenére e versek egy olyan létállapotot képesek megragadni, amely – ahogy a könyvbemutatón Parti Nagy Lajos is felhívta rá a figyelmet – nem életkor függő: a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az ismeretlentől való félelem örök emberi érzések. Bosszankodva, beletörődőn és önironikusan, Bertók sűrűn reflektál a tépelődés, a „sorból kiálló hangya” lelki-szellemi beállítódására is: „megint képtelen volt azt mondani, hogy nem, holott igent se mondott”. Ennek az egyébként teljesen korszerű, mondhatni posztmodern attitűdnek azonban újra és újra nekifeszül valamiféle dacos ellenállás. „Az, hogy ismeretlen terepen, váratlan pillanatban / milyen esetlen, ügyefogyott, szerencsétlen (gyáva?, / beszari?) sokszor kiderült már”, írja, máskor viszont képesnek érzi magát, hogy „dacosan (elszántan?, keserűen?) / megfeszüljön, szembeszálljon, szembeköpje / a pillanatot”.

Minden felszíni bizonytalanság, halmozás, puhatolózás, kérdő- és zárójel ellenére e versek mögött markánsan kirajzolódik a bertóki költészet sokféle alakváltozatának legállandóbb vonása: a hit, hogy mégis létezik, kell, hogy létezzen valamiféle lényeg, kimondhatatlan igazság, s ennek elérése a próbálkozások sorozatos kudarca ellenére sem lehetetlen: „Most / kimondhattad volna az egyetlen szót, / ami az összest helyettesíti.” A tét itt és most sem kevesebb, mint immár négy évtizede:

…Átélni

bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,

hanem az életről van szó, akkor képes vagy

felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)

akasztott horgon te tartod a mindenséget,

hiába száll veled.

E szokatlan versbeszéd, az őszikék dömpingje, az „én-áradás” e lenyomata mindenképpen a magyar líra különlegességeként tartható számon. A mindig váratlant felmutató, kísérletező kedvű költőtől újabb fordulat várható, amire bizonyság a folyóiratokban már megjelent, A hangyák vonulnak kötetből az egységesség végett kihagyott, újabb versek formája, hangja. Ezek visszatérést jelentenek a kötött formához, amely nélkül Bertók, úgy látszik, nem tud tartósan létezni. Korai volna általános kijelentéseket tenni a költő által találóan régi-új verseknek nevezett darabokról, az azonban már most látszik, hogy a kötött forma keretein belül egy hallatlanul izgalmas, szimbolikus és szürrealisztikus elemekben gazdag képi világ kezd kitárulkozni.

Orosz Ildikó

Magvető, 2007, 116 oldal, 1990 Ft

A cikk a Parnasszus folyóiratban jelent meg (2007/4).
Fotó: Manda.blog.hu

Tovább olvasom