„Olló, gyógyszer, szemüveg” – Bertók László: Valahol, valami

Bertók László irányzatokkal és kortársi törekvésekkel nehezen rokonítható, öntörvényű költői pályájának egyik jellegzetessége az állandó megújulásra való képesség. Az elmúlt évtizedekben többször is átrendeződött ez a líra, új motívumok, beszédmódok és formák jelentek meg benne, hogy néha minden folytatás nélkül elhamvadjanak, máskor meg hosszú évek költői bíbelődésének tárgyává váljanak – írtam a Valahol, valami kötet megjelenésekor, és ez tulajdonképpen ma is igaz. Recenzió a győri Műhely folyóiratból, annak apropóján, hogy Bertók Lászlót 2018-ban Prima Primissima-díjra jelölték. 

Bertók egyik legradikálisabb költői megújulásnak a szonettkorszak lezárása után lehettünk tanúi. A Három az ötödiken kötet jelentős teljesítmény, valójában költői tett volt. Bertók kilenc év alatt a végsőkig feszítette a forma maga szabta határait, szinte szétírta a szonettet, miközben a forma legalább ilyen intenzitással vette birtokba őt. A korszak lezárása óta immár a harmadik kötet jelenik meg.

A Valahol, valami különösen jól szemlélteti a bertóki megújulás dinamikáját. Három ciklusa közül az első mintegy visszacsatol a megelőző kötetekhez, a második tapogatózásként, útkereséseként fogható fel, a harmadik pedig egy új hang megtalálásának a dokumentuma (persze jó érzékkel elrendezett kötetkompozíció ez, nem kronológia).

Az első ciklus, a Lyukas korsó az utolsó két könyv világának a meghosszabbítása. Mintha a Deszkatavasz zaklatott, néha túlságosan is meghökkentő képzettársításai a Februári kés letisztult hangján szólnának itt. A rideg, a Deszkatavaszból kölcsönzött szóval „fémízű” tárgyak és szokatlan asszociációk már az első sorokban megjelennek: „Maréknyi vékony huzal, /  kusza vonalas grafika, idegvezeték, tél, / elnagyolt táj. Fejmagasságban / kalauz röpül végig a kocsin” (Táj).

Másutt a régi nyarak ízét a jelen hóesésével összeöltő fura szerkezettel a „lekvárvarrógéppel” találkozunk. Nyomasztó, idegenszerű holmikkal zsúfolt világ rajzolódik ki, amely a tudat szürreális tájképeire emlékeztet Chirico, Dalí stílusában (Golyó, Zsombék, Holnapra, Tű). Az alapélmény az idő múlása, mely ebben a ciklusban tragikus tapasztalatként jelenik meg. A lírai én egész lényével megéli a időt a Homokóra című versben, ahol a test válik időmérővé:

Vizes homok. Először az agyában.

Az agy alsó, hátsó részében. Aztán

a nyakában, a vállában, a karjaiban.

Ahogy megszorul, lefolyik, nehezedik

a lábaiban. Ahogy hirtelen

megfordítja valaki, s csorogni kezd

visszafelé. (…)

Érdemes megfigyelni két régebbről ismert Bertók-motívum átértelmeződését az idő függvényében. A Mintha maga is című versben egy régi játszma megfáradt szereplőiként, menthetetlenül összenőve – talán ugyanazon lírai személyiség két oldalaként? – jelenik meg üldöző és üldözött: „Valaha vaktában lőtt, s úgyszólván / véletlenül esett el egy-egy. (…) Most / ott áll veled szemben, látni ahogy / vacakol, körülményeskedik, / rád emeli, elvéti, leereszti.” Mintha az egész pályát végigkísérő félelem- és fenyegetettség-érzés törne meg ennek a talányos vadásznak a figurájában. A másik motívum az „arrébb tenni” mozzanata, ami többször felbukkan az életműben, de most a könyv egyik legszebb darabjának versszervező elemévé is válik. A Kék a változás, a változtatás nehézségét verseli meg, azt, hogy idővel egyre nehezebb a dolgokat egyszerűen csak arrébb tenni (N.b.: Külön tanulmányt érdemelne a pakolás, rakosgatás, összerakás, arrébb tevés motívumainak vizsgálata Bertóknál).

Az első rész sötét tónusával kontrasztban a második ciklus könnyedebb, kísérletező kedvről árulkodik. A címhez hűen, mint Felhőből a hold bukkanak elő limerickek, hangzójátékok és alkalmi versek, de ebben a ciklusban kaptak helyet a régebben felfedezett haikuk is. A háromkák, ahogyan Bertók a saját képére formált, rímes-hangsúlyos japán formát nevezni szereti, több ágon rokonai a szonetteknek. Először azért, mivel ez a kötött forma is nagy fegyelmet, és számolást igényel.

Érdekes, hogy míg a Három az ötödiken kötethez a megszokottól eltérő számszimbolika kapcsolódott (vö. a 243-as szám, mint az elsőre értelmezhetetlennek tűnő teljesség), addig a bertóki számmisztika az utóbbi években klasszicizálódni látszik. A Februári kés óta Bertók az ötödik hatványnál egyszerűbb matematikai műveletekben gondolkodik, de továbbra is a hármas számra épít. Az újabb könyvek három ciklusa és a 18 verset tartalmazó ciklusok esetenkénti belső hármas tagolódása mellett a számszimbolika leginkább mégis a háromsoros haikukban folytatódik, melyeket Bertók eleve kilences csoportokba rendez.  Utóbbi két kötetébe kilenc-kilenc ilyen „fürt” került bele, és valószínű, hogy újabb darabok is készülnek.

Másrészt a haikuk azoknak a szonetteknek a hagyományát folytatják, amelyek apró hétköznapi eseményekből indítottak. Az évszakok témájára felfűzött háromkákban a vershelyzet jellemzően egy fűnyírás, hóesés, madáretetés: „Virágot ültet. / Színt, formát, illatot ír / néma betűknek.” (Bokor). A Bertók-líra mindig közel állt a természethez – „Én azelőtt fák és füvek, / végtelen voltam, kapcsolat” írta egy régi szonettben –, azonban a transzcendentális természetfelfogás helyett most az önmagukra mutató természeti képek dominálnak, a médium-költő szerep ellenében az ásóval, kapával és hangyákkal bizalmas viszonyban lévő, kertjében prücskörésző (pásztor-)költő képe kerekedik felül.

A harmadik ciklus, a Köszönni kellene a legújabb költői hang kiteljesítése. Az eddig leginkább csak Bertók lírai naplójából (Dongó a szobában, 1998. ) ismert személyesség, az önfeltárulkozás, a folyamatos reflexió versei ezek. Noha mindig jelen volt az életműben az önreflexió, eddig többnyire a költői tevékenységgel számot vető, ars poetica-szerű megszólalásokkal találkoztunk. Most viszont beemelődnek a mindennapok apró-cseprő ügyei és nyavalyái, szüntelen tevés-vevésben képeződik le a világ. Ennek megfelelően felerősödik az önirónia hangja:

Toporog, sziszeg, előre-hátra

húzogatja a bevásárlókocsit, jobbra-

balra tekintget, s ha valamelyik

szomszédos pénztárnál rövidebb

vagy rövidebbnek látszó a sor,

rögtön kivág, átgurul (…)  (Mintha az élete)

A meghatározó élmény továbbra is az idő múlása, a korosodás tapasztalata, de az idő most nem annyira tragikus, mint inkább zavarba ejtő tény, olyan új dimenzió, ami a megszokott koordinátákat is elbizonytalanítja: „Képtelen visszaemlékezni rá, hogy bedobta-e / tegnap a levelet, amit a garázsba menet / magához vett, hogy a postaládába bedobja.” (Agyából a levél). Az új költői nyelv jellegzetes szavai a vacakolás, kecmergés, bosszankodás, nyelvtani képzője a gyakorítás: számolgat, mondogat, köszönget, kapcsolgat, több tucat ilyen tétova igeformával találkozhatunk. Megszaporodnak a kérdő- és zárójelek, és jellemző alakzatok a kanyargó listák apró-cseprő tárgyakról, részletező leírások rutintevékenységekről, gépiessé vált mozdulatokról. „Fogpiszkáló, olló, gyógyszer, szemüveg / zsebrádió, radír, telefon, levelek,  s persze / ceruzák, tollak, papírok” (Ó, ennivaló szörnyetegeim).

A látszólagos dilik, bogarak, listák mögött valójában a rend, valamiféle rendszer, szabályszerűség megtalálásának a vágya áll. Bertók költészetében alapvető kérdés egy ilyen képlet megtalálása, mint a lírai személyiség széthullásának egyedüli alternatívája. Korábban a szonett, ez a Parti Nagy kifejezésével élve „belül tág jambikus kaloda” tartotta egyben a tudatot: „csak találd meg a rímeit / s az utolsó szóig kitarts // a többi tégla meg habarcs / mély lélegzet aprócska hit” (Ahogy botorkálsz magadig). Most pedig ugyanilyen elszántsággal kapaszkodik a hétköznapok apróságaiba.

A megszokott tárgyak, tevékenységek olyan mintázatot alkotnak, amire lehet támaszkodni. Ezért retteg attól, hogy megbotlik, hogy kiloccsan a tej, hogy nem dobja be a levelet, ezért fél, hogy a padláson kutakodva a megszokott tárgyak, ismerős zugok közt:

(…) nem veri-e meg az ajtóval szemben

porosodó dobokat hirtelen valaki (a kamaszkor

szelleme? a kaszás?), kigyullad-e a kezében

szorongatott zseblámpa (…)

A napi rutinból való kizökkenés maga lenne a kizökkenő idő: „Úgy érzi, meghal, pedig csak / ott felejti az aprót” (Apró).

Érdekes lenne összehasonlítani, hogy a Bertók-líra új személyessége mennyiben tér el a kortárs Tandori „személyiségkultuszától”. Úgy tűnik, a bertóki személyesség nem csak öniróniával, de egy kis elégedetlenséggel is vegyül, a napi a szöszmötölés elfecsérelt időnek tetszik. „Többnyire az ilyen helyeken, helyzetekben / múlt el az élete, veszett el a <nagy mű>” (Mintha az élete), és: „Miért takarod le, akarod elzárni /(magad elől is) (…) ha körülírsz, / lefetyelsz az egyenes beszéd helyett” (Jót is akarhat).

A bertóki személyesség hátterében a lírai én többszörös megújulásának, építésének hosszú története áll. Az ív anagy egésztől az apró részletek, a grandiózus látomásoktól a szemüvegkeresgélése felé húzódik. A legújabb kötet szép foglalata a poétikai hangsúlyok szüntelen eltolódásának, a különböző irányból ugyanabba a pontba mutató költői törekvéseknek, bizonyság arra, hogy Bertóknak mindig vannak újabb poétikai tartalékai.

Magvető Kiadó, 2003.

Orosz Ildikó

A cikk a Műhely folyóiratban jelent meg (2003/4).
Fotó: Magvető kiadó honlapja