Szerkesztéseim: HVG pszichológia és életmód könyvek – magyar szerzők 2.

Újabb csokorra való HVG pszichológia és életmód könyv, amelynek szerkesztője voltam. Mindig öröm magyar szerzőkkel dolgozni, a hazai viszonyok közt érvényes, igazán hozzánk és rólunk szóló történeteket kiadni. Még több magyar szerző, és további szerkesztéseim itt. A listák folyamatosan bővülnek.

Singer Magdolna: Felépülés a gyászból. Vallomások a megbékélés útjáról. HVG, 2026.

Singer Magdolna: Veszteségek ajándéka. Történetek a poszttraumás növekedésről.
HVG Könyvek, 2025.

Megyeri Zsuzsanna: Családi kirakós. Hogyan lesz darabokból egész? 18 történet mozaikcsaládokról. HVG Könyvek, 2024.

Szabó Renáta: Karrier és önismeret. Találd meg önmagad a munkában! HVG Könyvek, 2024.

Csabai Márta: Aggódó testünk. Az egészségszorongástól a belső biztonságig. HVG Könyvek, 2023.

Singer Magdolna: Élethazugságok. Sírig vitt titkok, amelyek átírják a múltat. HVG Könyvek, 2023

L. Stipkovits Erika: Még közelebb önmagunkhoz. A nehézségből a kiút befelé vezet. HVG Könyvek, 2023.

Czecz Fruzsina: Terítéken a lélek. Önismeret az ételeken keresztül. HVG Könyvek, 2022.

Békési Tímea – Dr. Kassai Szilvia: Újraépített életek. Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről. HVG Könyvek, 2022.

L. Stipkovits Erika: Közelebb önmagunkhoz. Az önismeret útján a teljesebb életig. HVG Könyvek, 2022.

Dr. Belső Nóra: Félelem, szorongás, pánik. Hogyan találjuk meg a kiutat? HVG Könyvek, 2022.

Tovább olvasom

„A pusztítás mindig gyors, az építkezés viszont lassú és fáradságos” – Interjú Dr. Galit Atlas pszichológussal

Több szakmai kötet után Érzelmi örökség – Hogyan oldjuk fel a transzgenerációs traumákat? címmel írt könyvet a szélesebb nyilvánosság számára, amelyet több mint húsz országban adnak ki. Mint mondja, a trauma radioaktív: érzelmi és fizikai kisugárzása a következő nemzedékek életére is kihat. Az izraeli születésű, New Yorkban élő pszichológussal családi és társadalmi traumákról és a felépülés lehetőségeiről beszélgettünk.

*

Mit is jelent voltaképpen a címbeli „érzelmi örökség”?

Galit Atlas: Meggyőződésem, hogy az emlékek és érzések, különösen a traumatikus tapasztalatok képesek egyik nemzedékről a másikra átörökítődni, tehát a bennünk munkáló érzelmi anyag egy része korábbi generációk hagyatéka. A könyvemben valós történetek alapján igyekszem bemutatni a kapcsolatot a nagyszülők és a szülők feldolgozatlan traumái, illetve saját érzelmi nehézségeink között.

Nem vagyunk egyformák abban, hogy miként birkózunk meg a magunk és elődeink megrendítő élményeivel. Van, akinek ez könnyebben megy, sőt létezik az ún. poszttraumás növekedés jelensége is, amikor valaki egy kritikus helyzetből kifejezetten megerősödve tud kikerülni. Mások azonban egy kisebb tehertől is összeroppannak. Mitől függ a megküzdés képessége?

Ez egy soktényezős képlet, a belső adottságok közt szerepet játszik a személyiség, az, hogy milyen életkorban történt a trauma, és az érintett egész addigi élettörténete. Az epigenetikai kutatások szerint a traumatikus helyzetekre adott fizikai reakcióink, például a kortizolszintünk alakulása is részben az elődeink tapasztalatainak függvénye. Ami a külső tényezőket illeti, a legfontosabb, hogy milyen segítséget kapunk, a családunk és a tágabb közösségünk mennyire képest támogatni bennünket. Mindezek eredője a reziliencia, vagyis a lelki alkalmazkodóképesség.

Dr. Galit Atlas (Fotó: Nir Arieli)

Honnan ered ez a fontos képesség, és hogyan tudunk szülőként reziliens gyerekeket nevelni?

Szerintem a titok az, hogy egyszerűen csak legyünk ott, és hagyjuk, hogy a gyerekek megéljék az érzések széles spektrumát. Ne ijedjünk meg a rossz érzéseiktől se, ne akarjuk ezeket „megoldani”. A reziliencia a fájdalmas és szorongató érzések elviselésének képessége, a pszichoterápiától a buddhizmusig minden segítő rendszer ezek elfogadásán alapul. Egy gyerek negatív tapasztalata kapcsán két szélsőséges szülői reakció létezik: túlságosan bevonódunk és megpróbáljuk megmenteni a gyereket, vagy hátralépünk, és teljesen kivonjuk magunkat. E két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt. Klasszikus példa: a kisgyerek elesik a játszótéren. A szülő dolga ilyenkor az, hogy ne vitassa el, hogy ez bizony fájdalmas, ugyanakkor ne is aggódja túl, csak hagyja, hogy a gyerek túltegye magát rajta, és boldogan visszatérjen a játékhoz. Az érzelmi örökségünkbe nem csupán a traumák, hanem a jó, a pozitív megküzdések is beletartoznak, és lehetőségünk van ezeket megtanítani, továbbadni a gyerekeinknek.

Sok modern szülő annyira aggódik, nehogy valamivel traumatizálja a gyerekét, hogy átcsap a másik végletbe, és túlóvja, túlkontrollálja. Lehet, hogy a helikopter szülő lesz a jövő generációk nagy traumája?

Nem nevezném ezt traumának, de valóban nem teszünk jót azzal, ha megfosztjuk a gyerekeket a negatív élmények megélésének lehetőségétől, mert ezáltal védtelenné tesszük őket. Kutatások szerint az, ha egy gondozó szülő egyáltalán nem hangolódik rá a csecsemőjére, épp úgy dezorganizált kötődést eredményez, mint ha túlságosan ráhangolódik. A szülő-gyerek kapcsolatban az apró félreértések, elhangolódások rendkívül fontosak, a kisebb sérüléseket követő reparáció segít hozzá, hogy később el tudjuk viselni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Mert az élet ilyen: a dolgok elromlanak.

Nagy dilemma, mikor és hogyan beszéljünk egy családon belül a múltbeli traumákról úgy, hogy ne okozzunk ezzel újabb sebeket. Az ifjabb generáció nemegyszer felrója az elődök „titkolódzását”, ám a nagy traumákról, veszteségekről való hallgatást sokszor éppen a szeretett személyek, különösen a gyerekek védelme motiválja.

Traumákról beszélve borzasztó vékony a határvonal a túl sok és a túl kevés között. A teljes elhallgatás, elfojtás bizonyosan ártalmas, hiszen a gyerekek nem csak a kimondott szavakat értik, hanem a csöndet, a hiátusokat is detektálják. Másfelől azonban nem zúdíthatunk rájuk minden szörnyűséget a maga nyers formájában, mert ezzel másodlagos traumát okozunk. Nem dolgozhatjuk fel saját és elődeink traumáit a gyerekeinken keresztül, nem használhatjuk fel őket ilyesmire. Mi, pszichológusok éppen ezt csináljuk a terápiás folyamatban: meghallgatjuk és „tartalmazzuk” a klienseink rendezetlen, maguktól is eltávolított (disszociált) szörnyű érzéseit. Előfordul, hogy a páciens egyetlen könnycsepp mesél el borzalmas dolgokat, amelyek vele történtek, miközben a terapeuta torkát a sírás fojtogatja. Így működik az emberi tudat, átadjuk és átvesszük a fájdalmat, a rendelőben azonban ez biztonságos keretek között zajlik. Tehát akár terápiában, akár másképpen, de először is nekünk kell feldolgoznunk a traumákat, hogy amikor ezeket a történet formájában tovább adjuk a családunkban, akkor már legyen hozzá egy érzelmi viszonyulásunk. Például gyakran kérdezik tőlem reprodukciós eljárásban résztvevő párok, hogy mit mondjanak a gyermeküknek a fogantatásáról. Van, aki nem szívesen beszél erről, mások azonban úgy vélik, hogy ez része a gyermekük születéstörténetének. Gyönyörűen mesélt egy kliensem arról, hogy a szülei mennyire akarták és várták őt, és a lombikeljárás során ő lett a kiválasztott, a legerősebb embrió, a nagy túlélő! Minden azon múlik, hogyan tudjuk keretezni a nehéz érzésektől kísért eseményeket.

A könyvében kitér arra, hogy a traumafeldolgozás milyen sokrétű és bonyolult folyamat: ha különböző életszakaszokban tekintünk rá ugyanarra az eseményre, az egészen mást jelenthet számunkra. Milyen következményekkel jár ez? Soha nem dőlhetünk hátra, hogy én ezt már helyretettem magamban?

Freudtól származik a nachträglichkeit, vagyis az utólagosság fogalma. Amit ő a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kapcsán mond, az tágabb értelemben érvényes az emberi emlékezet működésére: a különböző személyiségfejlődési szakaszokban, más-más szögből tekintve ugyanarra a múltbeli tapasztalatra, annak mindig újabb jelentésrétegei tárulnak fel előttünk. Ez nem jelenti, hogy az élmény ugyanolyan intenzitással jelenik meg, vagy ugyanolyan szenvedést okoz, és nagyban függ attól is, hogy miféle traumáról van szó. A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusra különösképpen igaz, hogy állandó újrafeldolgozást igényel, hiszen a kisgyermek legtöbbször még nem is érti, mi történik vele. Ferenczi Sándor kifejezésével élve nyelvzavar lép fel: a gyermek a szeretet nyelvét beszéli, míg a bántalmazó felnőtt a vágy nyelvét. Az abúzus elszenvedője csak később kezdi megérteni az eseményeket, amelyek egészen más fénytörésbe kerülnek, amikor ő maga megéli az első szexuális élményét, vagy amikor szülővé válik, vagy amikor a saját gyermeke ér abba az életkorba, amikor ő az abúzust elszenvedte. Vagy egy másik példa, amivel gyakran találkozunk a rendelőben: egy szülő elvesztése gyermekkorban olyan trauma, amelyhez később újra és újra vissza kell térni, át kell dolgozni, hogy nincs ott a szülő a felnövekvő gyermek életének nagy pillanataiban, különösen amikor maga is szülő nélküli szülővé válik. A folyamatos átdolgozás azonban nem csupán teher, hanem privilégium is: idővel képessé válunk olyan jelentésrétegek megértésére, amelyekre korábban nem álltunk készen, vagy mert túl fájdalmas lett volna számunkra, vagy valami miatt nem volt hozzáférésünk.

Vajon léteznek a mai társadalmunkban olyan jelenségek, amelyeket mi nem érzékelünk olyan rettenetesnek, de a következő generációk számára trauma lehet? Gondolok például az egyre elterjedtebb virtuálisvilág-függésre, vagy a klímaszorongásra, amelyek hosszútávú kimenetele ma még nem ismert.

Bizonyára, hisz elődeink sem hitték egy csomó mindenről, hogy utólag annyi nemzedék nyögi majd a következményeit, még olyasmiről sem, ami nyilvánvalóan traumatizáló: háborúk, rabszolgaság, társadalmi-gazdasági katasztrófák. Én egy olyan országban nőttem fel, Izraelben, ahol mindenki számára kötelező a sorkatonai szolgálat, de csak az utóbbi 5-10 évben kezdjük megérteni, hogy ez igenis traumatizáló. A társadalom normalizálja a mindenki által megélt szörnyűségeket, csakhogy ettől még a trauma létezik. Gondoljunk covid-járványra mint kollektív traumára: mennyi veszteség történt! Szeretteink halála, ismerős életünk, biztonságérzetünk elvesztése, munkahelyek megszűnése, iparágak összeomlása...

Hol tartunk az ebből való felépülésben?

Tavasz van, most mindenki odakint jár, úgy tűnik, minden rendben. Az akut stressz elmúlt, de én úgy gondolom, van ennek egy olyan rétege, amit csak utólag tudunk majd azonosítani, ha egyáltalán. Most még annyira közel van, hogy felmérhetetlenek a hosszútávú hatásai. Nem biztos, hogy valaha felépülünk, de a pandémia bizonyosan hat arra, akik a jövőben leszünk, és formálja a következő generációkat.

A szomszédunkban zajló ukrán-orosz háború nyomán most egész generációk traumatizálódnak. Mi lesz a szisztematikus agresszió, nemi erőszak, kényszerű kivándorlás áldozataival? Mi adhat egyáltalán reményt?

Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy háborúnak milyen, generációkon átívelő következményei vannak. Ha belegondolunk, még a második világégés borzalmait sem hevertük ki teljesen! A pusztítás mindig gyors, a felépülés viszont lassú és fáradságos. Egyes elképzelések szerint egy háború után ötven évig tart a regenerálódás – de szerintem inkább száz. Nem arról van szó, hogy örökre elkárhozunk, mert az emberi természetben a romboló erők mellett mindig ott a teremtés, az alkotás, az élet igenlésének vágya. Ahogy Melanie Klein írta a második világháború idején, óriás erők csapnak össze: szeretet és gyűlölet, kapcsolódás és széthúzás, hála és irigység. Sok felé járok a könyvemmel, látom, hogy milyen sok országban probléma az elképesztő polarizáltság. Nagyon komolyan tennünk kell azért, kinek-kinek a maga eszközeivel, hogy a világunkban a teremtő erők kerekedjenek felül a gyűlölettel szemben. Szerintem ez a mi generációnk nagy célja és küzdelme.

A könyvében érzékletesen beszél arról, hogy minden pszichológiai kutatás egyfajta önfeltárás is, amikor a kutató a saját lelki sérüléseire is keresi a választ. Igaz ez a pszichoterápiára is, a terapeuta is gyógyul, miközben gyógyít?

A szakmánkban a határok képlékennyé váltak, elmúlt már az az idő, amikor a férfiak voltak az orvosok, a nők meg a betegek. A faji, nemi és egyéb hierarchiák megdőltek, csakúgy mint az az előfeltevés, hogy a pszichológus egészséges, a kliens meg beteg. Sokkal humanisztikusabb a megközelítés, elismerjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, nekünk, pszichológusoknak is van tudatalattink, vannak nehézségeink. A páciens előhív belőlünk érzéseket, élményeket, gondolatokat, ahogy azt a könyvemben is igyekeztem bemutatni. A terapeutának mindezzel dolga van, de nem használhatja öngyógyításra a páciensét.

A hagyományos analitikus szemléletben a terapeuta objektív és távolságtartó, még a rendelője sem árulhat el semmit a személyiségéről. Manapság bárki ráguglizhat a pszichológusára, és rengeteg információhoz jut. Előny ez vagy inkább hátrány a munkájában?

Nem előny, és nem is hátrány, ez egy adottság, amit használni lehet. Ma már nem az objektivitásra fókuszálunk a terápiás folyamatban, hanem két szubjektum kölcsönös egymásra hatására, arra, hogyan működünk együtt, rendszerként. Ez az elméleti keretrendszer hangsúlyozza a terápiás folyamat emberi és viszonylagos voltát, és megengedi, hogy a saját személyiségünkkel is dolgozzunk. Ez persze nem jelenti, hogy mindent megosztok magamról a kliensemmel! A kapcsolatunk kölcsönös, de nem szimmetrikus, különböző szubjektumok vagyunk, más-más előtörténettel és felelősséggel. A páciensnek ahhoz is joga van, hogy ne tudjon rólam az ég világon semmit, ugyanakkor ha akar, rengeteg információhoz juthat. Ma már tanítjuk is a leendő pszichológusoknak, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert van, akit szorongással tölt el, hogy a kliense túl sokat tudhat róla. Ne feledjük, Freud eredetileg úgy találta ki a terápiás helyzetet, hogy a kanapén fekvő páciens az arcát sem láthatja a fejénél ülő terapeutának. Ugyanakkor hiába elérhető mindenki számára ugyanaz az információ rólam, nincs két páciens, aki erre egyformán reagálna – ez pedig már nem rólam, hanem róluk szól. A terapeuta dolga e témán keresztül is az, mint máskor: hogy a pácienst önmaga minél teljesebb megértéséhez segítse. 

Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg (2023/2).

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

MEGJELENT! Labancz Dániel – Orosz Ildikó: Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására

Megjelent a Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására, Labancz Dániel klinikai szakpszichológus, oktató, trénerrel közösen jegyzett könyvünk. Fő témái, tabuk nélkül: drogok, szex és pornó, virtuális világ, mozaik családok, lázadás és szülői kontroll, az identitás kialakítása, (klíma)szorongás, figyelemzavaros hiperaktivitás (ADHD), hátrányos helyzet.

Ajánljuk: 

- kamasz gyereket nevelő szülőknek 

- azoknak, akik még előtte állnak gyermekükkel ennek a szeretet-próbáló időnek, ahogy Vekerdy Tamás nevezte a serdülőkort

- és mindazoknak, akik egyszerűen csak érdeklődnek a mai tinédzserek problémái, kétségei, kérdései és álmai iránt.

Könyvbemutató: június 6. kedd, 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. További részletek itt.

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Részlet a könyvből:

A serdülő olyan, mint a járni tanuló kisgyerek: amikor a tipegő az első lépéseit teszi, eltávolodik a szülőtől, hogy felfedezze a világot, hogy aztán egy idő után visszajöjjön hozzá, és némi érzelmi tankolás után megint eltávolodjon tőle. A kamasz ugyanezt teszi: ha van egy biztonságos háttér, ahova vissza lehet menni, ahol az elfogadó szeretet mellett a saját véleménynek is helye is van, akkor a serdülő úgy működik, mint a kisgyerek. Csak éppen ő nem a szoba távolabbi sarkában, a szülőtől hat lépésre matatgat a játékaival, hanem a nagyvilágot, a kapcsolatokat, a felnőtté válás útját fedezi fel. Szülőként nagyon nehéz ebben jól lavírozni, tudni eldönteni, mikor van rám szükség, és mikor hagyhatom hibázni, akár pofára esni. De alapvetően azt kell fokozatosan elengedni, hogy ezeknél az eltávolodásoknál utánanyúljak – inkább bízzak benne, hogy visszajön, de akkor viszont legyek ott, hogy kérdezhessen, mesélhessen. 

Ajánló a borítóról:

A Nyugi! élvezetes és hasznos segítség szakembereknek és kamaszokat nevelő szülőknek egyaránt. Közérthetően megfogalmazva teszi lehetővé, hogy kicsit jobban rálássunk a kamaszokat érintő tipikus problémákra, és megértsük ennek a korosztálynak a nehézségeit, küzdelmeit, felmerülő kérdéseit. Ebben az életkori szakaszban már természetszerűleg nem oszt meg mindent a gyerek a szülővel, ezért különösen nagy segítséget jelent, hogy témakörönként bepillanthatunk a szakember munkájába is, ízelítőt kapunk a rendelőben elhangzó párbeszédekből és hangulatból, így akár konkrét eszközöket is megismerhetünk, melyek segítségével megnyílik az út egy újrahangolt párbeszéd felé.

Dr. Almási Kitti klinikai pszichológus, író, előadó

Szerzők:

LABANCZ DÁNIEL (1981) klinikai szakpszichológus, egyetemi oktató, előadó, tréner. Tizenkét évig dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház serdülőosztályán. Jelenleg pszichoterápiás praxisában kamaszokat, fiatal felnőtteket és családokat fogad. Hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatalokat mentorál az Élményakadémia Egyesület és az UNICEF Magyarország programjaiban. Kisfia ötéves, nevelt nagylánya kilenc. 

OROSZ ILDIKÓ (1975) budapesti újságíró, szerkesztő, fordító. Több tényirodalmi könyv társszerzője vagy háttérírója. Elsősorban társadalmi és lélektani témákkal foglalkozik. Antistigma-díjas, Zsigmond Márta-médiadíjas. Két kamasz gyereke van.

Park Kiadó, 2023, 296 oldal, füles, kartonált, 4499 Ft

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Könyvbemutató: Nyugi!

Szeretettel várjuk az érdeklődőket könyvbemutatónkon: 

2023. június 6. 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. 

Fiala Borcsa beszélget velünk, és ha minden igaz, lesznek igazi kamaszok is az esten. 

Semmit róluk nélkülük! További információk a könyvről itt. 

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Fordításaim: Philippe Sands: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála (könyv)

A Patkányút történelmi detektívsztori, szerelmesregény és kémtörténet. Egy ambiciózus náci jogász, sármos férj és csodált apa, valamint jó ízlésű, kultúrarajongó felesége igaz meséje. Amikor tavaly lefordítottam, még elképzelni sem tudtam, hogy a megjelenésekor ennyire aktuálisak lesznek bizonyos témái, például a háborús bűnösök felelősségrevonásának nehézsége, vagy az orosz-ukrán kapcsolatok terheltsége.

 

Könyvismertető:

Otto von Wächter báró, ügyvéd, férj és apa magas rangú SS-tisztként és a második világháborúban a németek által megszállt Galícia kormányzójaként tevékenykedett, az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a krakkói gettó felállítása. A háború után több mint 100 000 lengyel meggyilkolásával vádolják, vadásznak rá a szovjetek, az amerikaiak, a britek, de még Simon Wiesenthal is.

Sands végigkíséri az ifjú Otto Wächter felemelkedését, „istenáldotta” házasságát és családi élete alakulását, majd életük összeomlását. A férfi négy éven át menekül az igazságszolgáltatás elől, először Tirolban húzza meg magát, majd Rómában és a Vatikánban talál menedéket, új személyi azonosságot szerez, és igyekszik rácsatlakozni a nácik híres patkányútjára, amely Perón elnök Argentínájáig vezet. Ezen az útvonalon szökött meg Eichmann, Mengele és sok ezer náci, Wächter azonban nem jár sikerrel: a hidegháború hajnalán, rejtélyes körülmények között, váratlanul meghal.

A szerző a Wächter házaspár levelezéséből és más dokumentumokból, levéltárak és személyes beszélgetések nyomán tárja fel az igazságot, amellyel végül mindenkinek szembe kell néznie.
Történelmi detektívsztori, szerelmesregény, önéletrajz és hidegháborús kémtörténet ez a könyv.

A Patkányút budapesti bemutatója után. Mellettem Tönkő Vera, a Park Kiadó vezetője, Békési Anita PR menedzser, Philippe Sands és Mesterházy Lili, aki a szerzővel beszélgetett, 2022 szeptember (Fotó: Orosz Ildikó)

Cím: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála

Eredeti cím: Ratline: Loves, Lies and Justice on The Trail of a Nazi Fugitive

Szerző: Philippe Sands

Fordító: Orosz Ildikó

Kiadó: Park

Oldalak száma: 544

Megjelenés: 2022. szeptember 15.

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789633557853

Méret: 210 mm x 140 mm

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Fordításaim: Irvin D. Yalom – Marilyn Yalom: Halálról és életről (könyv)

Elkezdik ezt a váltott naplót gyógyíthatatlan beteg feleségével, aztán befejezi Yalom doktor egyedül. Marylin, a francia irodalom professzora, négy gyermek anyja szépen élt, de milyen halál vár rá? 

Kaliforniában legális az orvos-asszisztált öngyilkoság, amelynek folyamatába és megélésébe eddig nemigen lehetett bepillantani. Megrendítő, elgondolkodtató ez a könyvecske – Irvin D. Yalom harmadik kötete, amelyet én fordítottam magyarra, és az első, amelyet feleségével közösen írt.

Marilynnel sajnos már nem lesz több közös kötet, pedig ő maga is remek író volt. De remélem, hogy „Yalom bácsi” sosem hagyja abba. Azt sem bánom, ha egyre többet merít saját, régebbi könyveiből. Valószínűleg ilyesmről szólhat az öregedés: már nem tudunk, és nem is kell eget rengető újdonságot mondani. Pont elég, ha kibogozzuk, mi érvényes a régi gondolatainkból, és azt letisztultan, kristályosra csiszolva újra felmutatjuk.

Videóbeszélgetésünk a könyvről, halálról, gyászról és vigasztalódásról Singer Magdolnával és Béres Judittal, itt megtekinthető.

Orosz Ildikó

*

„Egy gazdagon megélt közös élet után a Yalom házaspár bátran és együtt néz szembe az életből való távozás szorongató közelségével” – Singer Magdolna író, gyászkísérő. 

„Felejthetetlen és fájdalmasan szép történet a sírig tartó szerelemről. Még hosszú évekig velem marad” –Lori Gottlieb, az Akarsz beszélni róla? szerzője.

Miután kiderül, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, Marilyn és férje, Irvin D. Yalom, a neves pszichoterapeuta elhatározzák, hogy közösen írt naplóban vallanak a közelgő véggel vívott küzdelmükről. Szívbe markoló írásuk az elválás és veszteség fájdalmáról, az élettől való búcsúzás méltóságáról szól, és arról, hogyan lehet úgy élni és szeretni, hogy visszatekintve semmit ne kelljen megbánni.

Budapest, Park Könyvkiadó, 2021, 248 oldal, fekete-fehér fotókkal illusztrálva

Fordította: Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Fordításaim: Bart van Es: Hiányos fénykép. Történelmi nyomozás egy lány után, akit kitöröltek a családi albumból (könyv)

Az első visszajelzések alapján szeretik és értékelik az olvasók ezt a többrétegű, érzékeny könyvet – én pedig fordítóként is mondhatom: méltán. 

A műfaja tényirodalom, méghozzá annak egy újabb, nagyon érdekes formája: a szerző oxfordi irodalmár, aki saját családjának titkai után kutatva egy egész kor társadalmába és történelmébe enged betekintést, miközben tematizálja magának a kutatásnak a folyamatát, és saját személyes reflexióit is.

Tudjuk, hogy Hollandiában voltak olyan keresztény családok, akik a háború alatt zsidó gyerekeket bújtattak, de kevés szó esik ennek valódi lelki és fizikai nehézségeiről, bonyodalmairól. Szerzőnk személyes beszélgetések és levéltári kutatások alapján mutatja be, hogy a nagy világégések színfalai mögött mindig emberei történetek rejlenek, amelyekben nyugtalanítóan keveredik hősiesség és kicsinyesség, szeretet és önérdek, jellem és gyarlóság. Miközben a szerző és az olvasó is folyamatosan azt kérdezi magától: vajon én mit tennék, hasonló helyzetben mire lennék képes és mire nem? 

Orosz Ildikó

*

Lien kilencéves, amikor szülei egy idegen család gondjaira bízzák: 1942-ben járunk, Hollandia náci megszállás alatt áll, a szülők remélik, hogy legalább a lányuk túlélheti a háborút. Negyven évvel később végleg megszakad a kapcsolat Lien és az őt befogadó család között. Mi okozhat akkora törést? Mi lehet képes arra, hogy elszakítson egy ennyire erős köteléket?

Bart van Es már felnőttként döbben rá, hogy van egy családtagja, akinek a létéről sem tudott. Személyes hangú, mélyen empatikus könyvében Lien nyomába ered. Feltárja a több generáción át hordozott traumák működését, a szeretetteljes viszonyokban megbúvó sérülések zárványait, amelyek néha visszavonhatatlan következményekkel járnak. A Hiányos fénykép érzékeny elbeszélés családról, idegenségről, emberi kisszerűség és nagyság kevercséről: történeteink alapanyagáról.

Bart van Es Hollandiában született, Angliában él, Shakespeare- és Spenser-kutató. A Hiányos fényképpel 2018-ban elnyerte a Costa-díjat és a legjobb elsőkötetes memoárírók számára fenntartott The Slightly Foxed-díjat.

*

„Ragyogó, elegánsan megírt, mély nyomot hagyó történet. Azonnal végigolvastam”, írta róla Philippe Sands, a Kelet-nyugati utca szerzője.

Budapest, Park Könyvkiadó, 2021, 336 oldal, fekete-fehér fotókkal, Fordította: Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Szerkesztéseim: HVG pszichológia és életmód könyvek – magyar szerzők 1.

HVG pszichológia és életmód könyvek, melyeknek szerkesztője vagy alkotószerkesztője voltam. Mindig öröm magyar szerzőkkel dolgozni, a hazai viszonyok közt érvényes, igazán hozzánk és rólunk szóló könyveket kiadni. Sokrétűbb feladat, mint az idegen nyelvből fordított kiadványok szerkesztése. További könyvszerkesztéseim itt.  

Tanács Eszter: Férfiak gyermek nélkül. Történetek felelősségről, veszteségről és választásról, HVG Könyvek, 2022.

Mocsonoky Anna: Szervátültetett vagyok. Történetek visszanyert életekről. HVG Könyvek, 2021.

Singer Magdolna: Gyászkísérés. Együtt a bánat és a feldolgozás útján. HVG Könyvek, 2021.

Transzgenerációs történetek. Örökül kapott traumák és feldolozásuk. HVG Könyvek, 2021.

Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül. Történetek vágyakozásról, veszteségről és választásról. HVG Könyvek, 2019.

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Ezerarcú függőség. Felismerés és felépülés. HVG Könyvek, 2019.

Mocsonoky Anna: Autista a gyermekem. 13 személyes élettörténet küzdelemről és elfogadásról. HVG Könyvek, 2018.

Singer Magdolna: Érző férfiak. 18 személyes történet veszteségről és feldolgozásról. HVG Könyvek, 2017.

L. Stipkovits Erika: Harmóniában egymással. Újabb 11 tévhit párkapcsolatainkról. HVG Könyvek, 2014.

Tovább olvasom

Ha nem áll a fa és késik a bejgli – Vekerdy Tamás pszichológus a karácsonyról

Hol rontjuk el és hogyan lehetne jobban csinálni a karácsonyt? – sok más mellett erről beszélgettem Vekerdy Tamással 2015-ben, pár hónappal azután, hogy nyolcvan éves lett. Az alábbiakban a beszélgetés ünnepekre vonatkozó része olvasható, mellyel az idén elhunyt pszichológusra emlékezem. A teljes interjú, amely leginkább az oktatási rendszerről szólt, itt található.

A karácsony afféle katalizátor, amely a családban a jót és a rosszat is felszínre hozza.

Vekerdy Tamás: Valóban gyakran robbannak a dolgok, megszaporodnak az elköltözések, szakítások, öngyilkosságok, nagy a feszültség. Ahelyett, hogy az emberek karácsony előtt kivennének egy kis szabadságot, hogy kipihenjék magukat, rohannak, mindent letudnak, nem beszélve arról a marhaságról, hogy sokan úgy érzik, hat órára állnia kell a fának, ki kell sülnie halnak, el kell készülnie a bejglinek. Ettől meg lehet őrülni. Természetesen az ünnepeknek lenne egy mélyebb, ha úgy tetszik, kozmikus értelme, amely összefügg a napjárással. A karácsony egybeesik a téli napfordulóval, a legsötétebb nap után elkezd világosodni, és „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – kérdezi Shelley. Az ünnepeknek fontos szerepük volt az emberek életében, ritmizálták az évet. A paraszti életet nyáron kemény munka jellemezte, télen jött a kiengedés, kukoricamorzsolás, mesélés. A bolygók járásához kapcsolódó ünnepek, a karácsony, a húsvét, de a kínai újév, a ramadán is arra figyelmeztetnek, hogy van összefüggés köztünk és a világegyetem közt, és erre a testünk biológiailag is reagál.

Tudjuk, hogy nem kéne befeszülni, sokszor mégsem sikerül. Hol rontjuk el?

Ott kezdődik, hogy egyáltalán nem vesszük komolyan, és nem is tudjuk, miről van szó. Az evangéliumokat például senki nem olvassa egy országban, amely magát kereszténynek nevezi. Idézhetném, hogy jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mondja Jézus, mire a tanítványok tiltakoznak, de Jézus azt feleli, ha egyet nem fogadtatok be a legkisebbek közül, akkor engem nem fogadtatok be. Hol van ez az evangéliumi magatartás a menekültpolitikánkban? Jó, Beer Miklós váci püspök emlegeti, hogy ez talán nincs rendben, de Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök szerint egyenesen meg van tévedve a pápa.

Saját családjában sikerült megvalósítani a stresszmentes ünnepet?

Nem hajszoltuk és nem gyötörtük önmagunkat karácsony ürügyén, és ez ma is így van. Persze szokott lenni bejgli, mert a gyerekek – akik mára felnőttek – vágynak rá. De ahhoz csak valamikor karácsony és újév közt, vagy az új évben jutunk el. Emlékszem, milyen békés ünnepünk volt néhány nappal karácsony után, a második fiunk születésekor. Akkor jöttek haza a kórházból, és miért ne lehetne a karácsonyeste másnap vagy harmadnap?

Kisgyerekes szülők dilemmája, hogy ki hozza az ajándékot: Jézuska, angyalka, Mikulás, vagy legyen prózai verzió? Úgy látom, a gyerek maga dönti el, meddig akar hinni a csodában.

Pontosan. A kisgyerek megtudja a nagyobb testvérétől vagy az óvodában, hogy nincs Mikulás, de a Mikulás kell! Arra is van normális válasz, ha idővel rákérdez, hogy: Tényleg ti veszitek az ajándékot? El lehet mesélni, hogy élt egyszer egy Miklós nevű püspök, aki segített egy szegény családon, amelyik éhezett – az eredeti történet szerint egyébként a lányok már el akartak menni prostituáltnak. A püspök aranyat dobott be az ablakukon, és megmentette őket. Mi négy gyerek mellett nem sokat lacafacáztunk, a nagyokkal viszonylag hamar közösen vettük meg a fenyőt. Egy darabig igyekeztünk úgy letenni, hogy a legkisebb ne nagyon lássa, de ha meglátta, az se volt baj. Az olyan történetek, hogy Jézuska átrepül a szobán, és beteszi a fa alá az ajándékot, szerintem ennek a személyiségnek a megalázása, rossz polgári konvenció. Persze a kisded születése szép és fontos történet. Lényeg, hogy minél természetesebben vegyük az egészet; ha nem feszengjük túl, a gyerekek belenőnek.

Említette az ünnepek mentálhigiénés szerepét. Hogyan hat a társadalmi lelki egészségre, hogy már a legnagyobb nemzeti ünnepeken is megosztott az ország?

Ez katasztrófa. Lásd Babits Petőfi koszorúi című zseniális versét: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek!” Mármint hogy a hatalom 1922-ben Petőfit ünnepli, de mi köze hozzá? Semmi. És ez mindig így van. Életem legnagyobb élménye volt 1956, sok mindent tudtam volna régebben mesélni róla. Ma már meg sem akarom említeni, olyan pokolivá tették az egészet. Olyan emberek bukkantak fel hősként, akikkel soha semmilyen közösséget nem vállalnék. 

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban (2015/49.) jelent meg egy nagyobb beszélgetés részeként, amelynek tárgya a hazai oktatási rendszer helyzete volt. A teljes interjú itt olvasható.

Fotó: Németh Dániel

Tovább olvasom

Anyák és lányok – Rivális, mártír, istenasszony

Anya nem csak egy van: az egyik barátnő, a másik zsarnok. Stabil támasz, elérhetetlen ideál, örök manipulátor. Tyúkanyó, rivális, mártír. Istenasszony. A legtöbb nő önmeghatározásának szerves része az anyjához fűződő kapcsolata.

Megjegyzés: Ezt a cikket régen írtam, azóta dr. Hajduska Marianna pszichiáter, terapeuta és B., az egyik megszólaló már nincs közöttünk. Nyugodjanak békében.

A képes magazinokban sugárzóan boldog anyákról és lányokról olvashatunk, lágyító szűrővel készített fotók illusztrálják, hogy anya és lánya: két test, egy lélek. A szombat esti vígjátékokban a fiatalos anya és felnőtt lánya együtt indulnak hódító körútra, cinkosan passzolgatják egymásnak a férfiskalpokat. De a kollektív nosztalgiával szemben rengeteg nő érzi úgy, hogy az anyjától/lányától nem azt kapja, amire vágyik. Szeretet, frusztráció, harag és bűntudat keveredik mindkét oldalon. Az anyák csalódottak, ha a lányuk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem értik, hová lett a mosolygós kislányuk. A lányok sértettek, ha az anyjuk tizenkét évesen lesöpörte őket, mondván, ne ülj az ölembe, nagylány vagy már. Vagy ellenkezőleg, negyvenévesen sem ereszti őket, még akkor is meg akarja mondani, milyen bugyit vegyenek fel.

"Imádtam az anyámat, szinte fetisizáltam. Mégis rosszul alakult a kapcsolatunk – mondja B., 48 éves újságíró. – Anyám mindent feladattá tett a számomra. Egyre feljebb és feljebb tette a lécet, és ezt nekem mindig meg kellett ugranom, különben jött az érzelmi zsarolás. Negyvenhét éves koromban, ha színházba mentem, anyám még mindig rosszalló hangsúllyal kérdezte: kötelező? Vagyis megírom-e az előadást, mert különben minek megyek. Persze ő imádott szórakozni. Számomra a mai napig a legapróbb dolog is elvégzendő feladat." B. többször került kórházba idegkimerültség miatt. "Tudom, hogy anyámnak sem volt könnyű. A nagyanyám látszólag mindent ugyanúgy megadott neki, mint a nővérének: együtt mehettek tánc-iskolába, cukrászdába. Eközben azonban a nővérét Aranyszépének becézték, anyámat meg Lólábú Szörnyetegnek. Mert 37-es lába volt, a nővérének meg csak 35-ös. Anyámat folyamatosan zsarolta és manipulálta az anyja meg a nővére. Nem tudom megbocsátani, hogy ő ugyanezt tette velem."

A legtöbb nő kitartóan rágódik az anyjával való kapcsolatán. Van, aki egy idő után megbékél, már nem bosszankodik, ha néha kicsúszik a száján valamelyik anyai fordulat. De van, aki sohasem jut dűlőre az anyjával.

A pszichológusok szerint az anya és lánya közti kapcsolat önmagában véve semmivel sem kitüntetettebb vagy szorosabb, mint bármely más családi reláció. Sőt, az ellenkező nemű szülővel való kapcsolat sok szempontból erősebb. Bár erről nincs statisztika, a megkérdezett szakemberek véleménye, hogy jóval neuralgikusabb szokott lenni az anyák és fiuk közti kötelék. Ugyanakkor természetes, hogy biológiai, fiziológiai okokból a lányok nevelkedésében az anya előrébb való modell. "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!" Tekintsünk el a férfiboldogulás ősi receptjének felszínes olvasatától, és lássuk be a régi bölcsesség igazságát.

"Mindig olyan akartam lenni, mint ő." "Nem fogadott el olyannak, amilyen vagyok." "Csak magával törődött." "Megfojtott a szeretetével." Akár azonosulunk, akár nem, akár hasonlítani akarunk hozzá, akár teljesen máshogy képzeljük el az életünket, az anyánk alapvető minta értékrendünk, normáink kialakításában, kapcsolataink, konfliktusaink kezelésében, és ha úgy hozza az élet, a saját lányunkhoz fűződő viszony alakításában.

Kislány a zongoránál

A várandós nő elképzeli, milyen lesz születendő gyermeke, illetve önmaga az anyaszerepben. Külön kutatások foglalkoznak ezekkel az anyai reprezentációkkal. Daniel Stern pszichiáter szerint míg az első hónapokban a magzat rohamosan fejlődik, addig a vele kapcsolatos képzelgések csak szórványosak. Amikor azonban a baba megmozdul, léte felfoghatóbbá válik, az anyában élő babakép is gyors fejlődésnek indul. A fantáziák a hetedik hónapban élik virágkorukat, az utolsó két hónapban csökkennek: az anya így védi magát az elképzelt és az igazi baba közti eltérés okozta csalódástól.

"Nem szokás beismerni, de a legtöbb szülő az első gyerek esetében a saját nemét várja: az anyák inkább lányt, az apák inkább fiút szeretnének (bár előfordul, hogy a nők a férfiak elvárásaihoz igazodva fiút remélnek) – mondja dr. Hajduska Marianna pszichiáter. – Ennek az a magyarázata, hogy úgy gondoljuk, a saját nemünket jobban ismerjük. Ez persze nem igaz, az önismeret nemtől független. Szülés után az anya-lány kapcsolat stabilizálódik. Ha nagy a disszonancia a várt és a megszületett baba között, vagy az indulás zökkenőkkel teli, az később a problémákhoz vezethet."

A "nem felé terelés" már a csecsemőknél elkezdődik, óvódás korban pedig határozott üzeneteket kapunk arról, hogy anyánk szerint milyennek kell lennie egy nőnek. Manapság erősen differenciálódott a lányok szocializációja. Nem csak azt értékelik, ha csendben babáznak és sütik a homoksüteményeket: a lányok is jóval intellektuálisabb, teljesítményorientáltabb üzeneteket kapnak (toronyépítés, fiúk helyrerakása), de látványos mozzanat az öltöztetés és a játékvásárlás is. A teljes női arzenállal felruházott, fodrok, szalagok közt fuldokló tíz hónapos csecsemő az egyik véglet. De az is sokat mondó, ha egy lányra a praktikum jegyében mindig kisnadrág kerül, fiús játékokat kap, a haját is fiúsra nyírják.

Ha nagyon vártak egy fiút, és ehelyett több lány is születik, akkor az egyikük, többnyire a legidősebb, elkezdi megvalósítani a fiú szerepet. Elindulnak felé olyan üzenetek, amelyek megerősítik benne a vagányabb, teljesítménycentrikusabb, szociális helyzetekben erélyesebb, agresszívebb viselkedést. Meghatározó, hogy az anya hogyan viszonyul a saját női szerepéhez, hogy a szüléskor kész, érett személyiség-e, jól működő női szerepekkel, ismeri-e a saját értékeit stb. Megesik, hogy a fiúsan nevelt lány boldogan viseli a nadrágot. Tudunk olyan 82 éves tántiról, aki egész életében vígan elvezényelte a famíliát, és a mai napig mindenki úgy hívja: Sanyi néni. Rosszabb esetben egy nő sosem barátkozik meg női mivoltával, és elégedetlenségét a lányára is rávetíti.

J. 30 éves, egyedülálló üzletkötő. Kamaszkorától kezdve hangsúlyozottan nőiesre vette a figurát: miniszoknya, parfümfelhő, kéthavonta más hajszín. "Anyám iszonyatos jeleneteket rendezett. Tudni kell, hogy ő borzasztó fiúsan néz ki, fiatalabb korában előfordult, hogy azt hitték, a bátyám. Legjobban az fájt, hogy rendszeresen kinevetett. Valószínűleg azért, mert a nagyapám soha nem fogadta el őt. Borzasztó merev, autoriter ember volt, csak a fiát tartotta valamire. Anyám egyfolytában azon erőlködött, hogy bebizonyítsa, ér valamit. Fára mászott, karatézni tanult. Nagyon közel állt az anyjához, épp velem volt terhes, amikor meghalt. Mindig úgy éreztem, hogy valamiért haragszik rám, az öcsémet viszont isteníti. Mostanában igyekszem erősíteni anyám nőiességét. Elnézem neki, hogy minden pasimat lehülyézi."

Dühöngő ifjúság

A gyerekek fejlődésében kritikus időszak a 3-6 éves kor, amikor elkezdenek vonzódni az ellenkező nemű szülőhöz. Ilyenkor egy kislány alig várja, hogy hazajöjjön az apja, séta alkalmával az ő kezét fogja meg, "tessék, mami, edd meg ezt a szép mérgezett almát, akkor meghalsz, és én feleségül mehetek apuhoz" típusú kijelentésekkel borzolja az idegeket. Az anya ekkor éli át először a lánya elvesztését. Ezen átlendíti a stabil párkapcsolat, de komoly lelki sérüléssel járhat az istenített aputól való válás – márpedig a statisztikák szerint a családok egyre gyakrabban mennek szét ebben a szakaszban.

A 3-6 éves kortól a kiskamaszkorig tartó időszak viszonylag csendes, ilyenkor az lehet konfliktusforrás, hogy az anya mennyire elfogadó, mennyire értékeli a gyerek – nem feltétlenül rendszerhez kötött – teljesítményét. Az igazi fordulópont a kamaszkor, amely ma már 12-13 évesen elkezdődik. Az egyéni értékrend kialakítása, az első leválási törekvések miatt ez amúgy is kritikus időszak, de különösen nagy próbatétele az anya-lány kapcsolatnak.

"A helyzet nem sokat javult azóta, hogy a beatnemzedék lányai sokkolták az anyjukat: a mai fiatal anyák már a modernizációban nőttek fel, ennek ellenére nagyon rosszul viselik, amikor a lányuk egy sor új elképzelést visz haza arról, hogy szokásokban, öltözködésben milyen az ideális nő – mondja dr. Hajduska Marianna. – Valószínűleg azért, mert minden anya számára kihívás, amikor a lánya elindul a rivális nő szerepe felé. Az az anya, aki sokféle területen ki tud bontakozni, könnyebben viseli, hogy át kell adnia a női kellékeket, privilégiumokat, elismerő pillantásokat a lányának. De akinek a legfontosabb, esetleg kizárólagos szerepe volt a vonzó nő, annak ez traumatikus élmény lehet." Az az anya is összeomolhat, aki mindent a gondoskodó, önfeláldozó anya-szerepre tett fel, hiszen kamaszkorban egyre kevésbé van szükség az "ellátó" funkciókra.

Serdülőkorban dől el, hogy kialakul-e életre szóló intimitás anya és lánya közt. Ebbe belefér a vita, a kiabálás, de a nagyobb tüskéket később nehéz kihúzni. Ideális esetben a viszony már a lány főiskolás-egyetemista évei alatt vagy a korai munkába állásakor szimmetrizálódik, s az anya egyenrangú partnerként bánik a lányával.

"Anyám nekem mindig az, amire éppen szükségem van." Z., 28 éves tanár. A szülei elváltak, az anyja vidéken él. "Ha el akarom sírni neki a bánatom, akkor éjjel 2-ig beszélget velem egy üveg bor mellett. Ha meg arra van szükségem, hogy egyedül legyek, akkor nem hív. Nem hiszem, hogy ez valamiféle hetedik érzéknek vagy anyai ösztönnek tulajdonítható. Kommunikáció kérdése. Egyszer egy nagy szakítás után voltam, és az anyám kitalálta, hogy feljön Pestre megvigasztalni engem. Már a pályaudvarról telefonált, hogy itt van. Megmondtam, hogy én most nem akarok vele találkozni. Szó nélkül felült a következő vonatra és hazament. Az anyám mindig kész meghallgatni engem, de soha nem akarta helyettem megoldani a problémáimat. Néha meg ő kér tőlem tanácsot."

Ha a serdülőkor végére nem sikerül megvalósítani anya és lánya közt a kötődés és leválás egyensúlyát, akkor a későbbi kapcsolatot gyakran harag, feszültség és bűntudat jellemzi. A legtöbb anya a szíve mélyén azt reméli, hogy a lánya hasonló lesz hozzá, és egy kicsit mindenben meg is haladja őt. Megvalósítja, amit az anyja elmulasztott, és nem követi el ugyanazokat a hibákat. A lányok többsége igyekszik megfelelni az anyja elvárásainak, miközben hajtja a függetlenség iránti vágy. A nők aktív korszakának kitolódása miatt akár húsz-harminc év is lehet az az időszak, amikor az anya mellett a lánya is saját élettel, karrierrel, családdal rendelkező, önálló személyiség.

Két nő

A mindkét fél számára frusztráló, de nem reménytelen anya-felnőtt lány kapcsolatokról a Susan Jonas–Marilyn Nissenson pszichológus anyapáros írt könyvet. Az Anyák és lányaik egy csomó középosztálybeli amerikai anyával készített interjú alapján járja körül az oldás és kötés problémáját. Szerintük a jó kapcsolatban az anya – bármilyen erős a kísértés – nem tekinti önmaga tükrének vagy meghosszabbításának a lányát. Lehetnek álmai vele kapcsolatban, de nem szabad személyes elutasításként megélnie, ha a lánya másképp dönt. Azt tanácsolják, hogy az anya minden időben erősítse lánya függetlenedési törekvéseit, tisztelje autonómiáját, és óvakodjék attól, hogy örökös kritizálással aláássa a kompetenciaérzését. A könyv valóságos békejobb Susan Forward Mérgező szülők című, "megvilágosodást okozó" olvasmánya után. Hogy micsoda érzelmeket, indulatokat fakaszt, azt könyvtári példányunk is bizonyítja: megannyi aláhúzás, kiemelés, dupla felkiáltójel.

Mi az oka annak, hogy ha valami félresiklik, akkor a lány haragja az anyja felé irányul? Miért olyan sebezhetőek az anyák, miért éreznek sokszor bűntudatot? A válasz a nők szocializációjában rejlik. Kutatások vizsgálták, hogy az emberek hogyan reagálnak a mások életében bekövetkezett negatív eseményekre. Kiderült, hogy a nők hajlamosak azt hinni, hogy befolyásolhatták volna az eseményt, ezért magukat hibáztatják. A férfiak könnyebben tartják az eseményt ellenőrzésükön kívülre esőnek, inkább másokat hibáztatnak. A nőket tehát arra nevelik, hogy felelősséget vállaljanak mások jóllétéért. A társadalom, beleértve a nőket is, sokszor önzőnek bélyegzi azt az anyát, aki a saját szempontjait is érvényesíti a gyermekével való kapcsolatban. Pedig nem az a jó anya, aki teljes önfeladással neveli a gyermekét. És nem az a jó lány, aki mindenben megfelel az anyja elvárásainak. Anya és felnőtt lánya kiegyensúlyozott kapcsolatának alapfeltétele, hogy mindketten kifejezésre juttassák a saját igényeiket.

Az anyának krízishelyzetben, párkapcsolati válság vagy munkanélküliség idején úgy kell segítenie a lányát, hogy ne minősítse vissza a kapcsolatukat. Még ha a lányok maguk is úgy érzik: gyerekek, akik fölött anyáskodni kell.

"Mindig nagyon anyás voltam, de mostanában még erősebben érzem, hogy szükségem van a mamámra." B., 29 éves jogász. Négy éve külföldön él, most átmenetileg hazaköltözött. A nővérének két gyereke van. "Nálunk a családban kialakult az a szereposztás, hogy a nővérem folyamatosan anyát szekálja. Ő pedig örök mártír, aki agyondolgozza magát, mindenben segít, minden szabad idejét az unokáinak szenteli. Imádom a nővérem gyerekeit, de mostanában zavar, hogy minden körülöttük forog. Ha egyet köhintenek, anyám máris rohan velük a kórházba. Én meg a nyakamat szegem, mire anyám csak legyint."

Ha több lány is van a családban, akkor általában csak az egyikük válik az anya számára "női társsá", azzá, aki őt igazán megérti. Ez különösen gyakori ott, ahol a szülők közt nem jó a viszony. Erre az intim szerepre szükségképp nem lehet két lányt választani, és a testvérek maguk is természetes módon ellenpontozzák egymást. Gyakran megesik azonban, hogy a szülők közti konfliktus miatt az anya túlzottan a lányára támaszkodik érzelmi szükségletei kielégítésében, védőpajzsként használja őt a férje ellen. Az apa elleni állóháborúra berendezkedett anya és lánya kapcsolatból nagyon nehéz kitörni, az ilyen lány talán soha nem lesz képes elszakadni az anyjától, és a saját párkapcsolatai is rendre kudarcba fulladnak.

A túlóvó, rátelepedő, szeretetével megfojtó anyai bánásmód és a másik véglet: az elutasító (szélsőséges esetben a lányát elhagyó), szeretethiányos, túl elengedő anyai magatartás minden életszakaszában destruktívan hat. Az elhúzódó "titokzatos" betegségek, a lányokat leginkább sújtó evészavarok (kóros diétázás, súlyos esetben anorexia, bulimia) hátterében nemritkán olyan komplex pszichés problémák állnak, melyek részben az anyával való kapcsolatra vezethetők vissza. Anyakomplexusok és elfojtások tekintetében elég felidézni A zongoratanárnő című filmet, melyben az extrém módon kontrolláló anyai magatartás a lánynál súlyos dependenciát, érzelmi visszamaradottságot és szexuális aberrációt eredményez. Anya és a vele egy ágyban alvó "felnőtt" lánya közt a filmtörténet legtragikusabb ágyjelenete zajlik.

Másfelől a szeretett anya halálát gyakran egy életen át sem sikerül feldolgozni. A korán elvesztett anya örökre meghaladhatatlan ideállá nőhet a lány szemében. N. 58 éves, három lány anyja: "Anyám csodálatos asszony volt, de sajnos korán itt hagyott engem. Még csak 16 éves voltam, amikor meghalt. Mindig igyekeztem őt utolérni, megadni a lányaimnak mindazt, amit én megkaptam anyámtól. De rettegve vártam azt, hogy a legidősebb lányom elérje a 16 éves kort. Tudtam, hogy ezután nem lesz minta a kezemben. Csak elképzelni tudtam, hogyan alakult volna ezután anyámmal a kapcsolatom. Sajnos épp ezért sok hibát követtem el, és különösen a nagyobb lányommal nagyon nehéz időszakot kellett átélnünk, amely a mai napig érződik, pedig lányaim már mindannyian felnőttek."

Azoknak a nőknek, akiknek az anyjával való kapcsolata nem volt sikeres, különösen nagy kihívást jelent az anyaság. Miközben az anyai elutasítás okozta fájdalom feldolgozásán munkálkodnak, azon igyekeznek, nehogy saját lányuknak hasonló sérüléseket okozzanak. Akik pedig úgy érzik: az anyjuk túlzottan magához köti őket, azon küzdenek, hogyan hagyják a lányukat szabadon élni, miközben azért kimutatják a szeretetüket.

"Amikor egy lány elindul a klasszikus női karrier útján, akkor még a viszonylag takaréklángon működő anya-lány kapcsolatok is felélednek. Az anya úgy érzi, adódik egy újabb pozíciólehetőség: ő mint anya jobban tudja, nagyobb tapasztalata van stb. Nem szerencsés, ha az anyák újabb kontrollt és beleszólási lehetőséget szereznek, mert a szerepek összekeveredése a lány saját családját gyengíti"- mondja a szakember. Az utolsó lehetőség, hogy anya és lánya kapcsolata kiegyenlítődjék, amikor a lány is gyereket szül. Addig az anya kezében egyfajta monopólium az anyaság. Ha ekkor sem sikerül egyensúlyba jönni, akkor erre már nemigen lesz lehetőség.

Kapcsolatuk történetében nem feltétlenül az a hepiend, ha újra nagyon közel kerülnek egymáshoz. Egy jól működő kapcsolatban az anya ilyenkor hátralép, nem akar újra mindentudó, mindenben kompetens figura lenni. Régen faluhelyen ezt nagyon okosan szabályozták: egy szülő nő egy hétig volt gyermekágyas. Ezalatt odajöttek a falu asszonyai, és mindent megcsináltak neki: megfőzték a levest, ellátták a házimunkát. Egy hét után azonban szépen elmentek a dolgukra. A fiatal anya kapott egy kezdő segítséget, de megtartották a határokat.

Orosz Ildikó

Egy tojás genealógiája

"Nagyanyám sosem tanította meg főzni a lányát. Anyám 26 évesen úgy ment férjhez, hogy azt hitte, a tojás főzéskor előbb kemény, aztán lesz lágy. Vért izzadt a házimunkák elsajátításával, és utálta az egészet. Természettől fogva intelligens nő volt, de nem taníttatták. A saját aspirációt látta bennem megvalósulni, ezért gyakorlatilag kitiltott a konyhából, mondván: inkább tanuljak. Úgyhogy később én is megküzdöttem a főzéssel. Anyám sosem örült, ha felnőttként elkészítettem valami különleges ételt, számomra pedig minden egyes alkalom diadal volt: látod, mégis meg tudom csinálni! Aztán úgy alakult, hogy én sem engedtem a lányomat a fazékhoz. Egyrészt mindenre allergiás volt, másrészt gyorsan túl akartam lenni az egészen. Teljesen öntudatlan folyamat volt, akkor jöttem rá, amikor a lányom férjhez ment. Most büszke vagyok rá, ha felhív, hogy elkészített egy rakott krumplit. Sokáig ő is azt hitte, kapcsolat van a rántott hús és a rántotta között."

Anyabeszéd

Az elbeszélés módja, ahogyan valaki az anyjáról beszél, legalább olyan fontos, vagy még fontosabb annál, amit mond. Kutatások vizsgálták, hogyan befolyásolja egy anya kötődését csecsemőjéhez a saját anyjához való viszonya. Azt találták, hogy ha egy nő csodálatos gyerekkori élményekről számol be az anyjával kapcsolatban, de érzelmileg nem vonódik be abba, amit mond, és a gondolatai inkoherensek, kuszák, akkor nagy valószínűséggel bizonytalanul kötődik majd a saját gyerekéhez. Ám ha egy nő az anyját szörnyű, inadekvát anyaként jellemzi, miközben mélyen bevonódik az elbeszélésbe, és a mondandója rendezett, koherens, az a csecsemőjével biztonságos kötődési mintát alakít ki. A narratív koherencia mindenféle múltbeli igazságnál jobban előrevetíti a kötődést.

Háztáji evolúció

Köztudomású, hogy az egy háztartásban élő nők havi ciklusa összehangolódik. Kevésbé ismert az evolúciós pszichológia Mark Flinn nevéhez fűződő elmélete. Ő egy trinidadi faluközösségben a felnőttkori anya-lánya konfliktust vizsgálva azt találta, hogy azok a nők, akik más "reproduktív" (gyermeket szülő) nőkkel élnek egy háztartásban, szinte sohasem lesznek terhesek, annak ellenére, hogy szaporodóképes korban vannak, és szexuálisan aktívak. Azok a felnőtt lányok, akik egy vagy több kistestvérrel élnek egy háztartásban, 4-5 évvel később szülik meg első gyereküket, mint azok, akiknek nincsenek kistestvéreik. Az anyák pedig előbb befejezik szaporodásukat, ha a velük együtt élő lányuk várandós. Van egy olyan időszak, amikor anya és lánya reproduktív érdeke ellentétben áll egymással. A reproduktív elfojtás azt jelenti, hogy a család egyik nőtagja gátolja a másik termékenységét. Funkciója: biztosítani az aktuálisan gyereket szülő és nevelő nőnek a legközelebbi rokon támogatását.

Orosz Ildikó

Fotó: Pixabay

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2004/28.).

Tovább olvasom

Csak a felnőttek nem jutnak ki – Három különleges szabadulószoba

Budapest szabadulószoba-nagyhatalom. Olyannyira, hogy lassan az egész város egyetlen összefüggő, lelakatolt pincévé válik, amelyből ajánlatos minél előbb kijutni. 

Alaposabban szemügyre véve, a szabadulószobák piaca mára erősen szegmentálódott, bőven találni a borzongató, gyilkosos, vámpíros szobák mellett barátságos családi szobákat és gyerekzsúr-szolgáltatásokat; a helyszín a lepukkant belvárosi pincétől az elhagyott külvárosi bunkeren át a budai villáig vezet. Itt vírusjárványt kell legyőzni, ott a világ legfinomabb csokitortájának receptjét megtalálni, csúnya újgazdag milliárdos (vajon éppen melyik?) agyából a bankszámlája jelszavát kivarázsolni. A szabadulás kedvelt családi-baráti elfoglaltságaink közé tartozik – most három, viszonylag új szobát mutatok be, amelyek a maguk nemében kuriózumnak számítanak.

1. Tudattörő – Drogprevenciós szabadulószoba Angyalföldön

Eredetileg a Semmelweis Egyetem szülésznőképzésén adták fel a hallgatóknak a feladatot, hogy gondoljanak ki újszerű módszereket a drogprevenció területén. Ott merült fel először az ötlet, amelynek eredménye, hogy néhány hónappal ezelőtt a Nyírő Gyula Kórház pszichiátriai és addiktológiai intézete segítségével megnyílt az ország (és talán a világ) első drogprevenciós tematikájú szabadulószobája.

A szoba a XIII. kerületi Prevenciós Központban kapott helyet (ahol szociális ügyekkel, családsegítéssel is foglalkoznak), és elsődleges célközönsége a 14–18 évesek, akik jobbára pedagógus kezdeményezésére, de akár saját indíttatásból is bejelentkezhetnek ide ingyenesen. A játék során egy függő fiatalember tudatába szállunk alá, az ő élettörténetét követhetjük nyomon a szülői veszekedésekkel, cigarettával és alkohollal terhelt magzati kortól kezdve a szülők válásán és a gyerekkori sodródáson át a kamaszkori bandázásig. Mindezt szerhasználat és játékszenvedély kíséri, míg a rossz körülmények és döntések sorozata határhelyzetbe sodorja hősünket. Van-e kiút, és mi lehet az? A játékot a függőséggel kapcsolatos, szakember által irányított beszélgetés követi.

A hagyományos szabadulószoba-élmény pszichedelikus felhangokat kap (elvégre egy szerhasználó elméjében matatunk), itt egy idegesítően villódzó diszkógömb, ott egy Dalí festménye által ihletett, elfolyó falióra. Minderre ráerősít az 1970-es,1980-as évek tömény tárgyi világa – amely világ 30 éves kor felett tán még retró, 20 év alatt viszont maga a tömény pszichózis. A legerőteljesebb hatáselem egy életnagyságú, ripityára tört autó, rendőrségi szalagokkal körbezárva. (Érdekesség, hogy nem egy „valódi” roncsot telepítettek ide, hanem sajátos mementóként, különböző autók darabjaiból építették fel a műtárgyat a közeli autókereskedés segítségével). A feladatok nem mindenhol egyértelműek, de hangszórón kapunk segítséget. Mindhiába, végül elhamarkodjuk az utolsó feladatot, és nincs mód korrigálni. Nem sikerült kiszabadulnunk.

„Csak a felnőttek nem jutnak ki, a kamaszoknak sikerül”, állapítja meg házigazdánk. Bár úgy lenne az ajtón túl is!

2. Mentsétek meg Grant kapitányt! – Szociális szabadulószoba Újpalotán

Ahogy arról már beszámoltunk, az újpalotai lakótelep szívében nyílt meg az ország első ingyenes szabadulószobája. Egy tízemeletes tömb földszintjén a néhai közösségi irodát alakították át helyi erők a XV. kerületi önkormányzat támogatásával, jórészt önkéntes munkával. A tavalyi szoba témája Gárdonyi Egri csillagokja volt; idén Vernétől a Grand kapitány gyermekei ihlette meg az ötlet- és projektgazda Várhegyi Gábort. Öt kontinensen keresztülutazva-hajózva kell megmentenünk a kapitányt, mielőtt elérnének hozzá a kalózok. 

A házigazda minden csapatot dokumentál. Balra a mikró és a hűtő az irodai kellékek közé tartozik, és mint ilyen, a no-go zóna része (Fotó: Várhegyi Gábor) 

A szoba varázsát továbbra is a házi barkácsolású ketyerék és a családias hangulat adja,háttérben a valamikori iroda elképesztő narancssárga szocreál bútorzatával. Régi jó ismerőseink a számzáras lakattal lezárt cipősdobozok, hétköznapi tárgyakról kell eldöntenünk, hogy melyik magyar találmány, osztunk, szorzunk, Nerf puskákkal lődözünk apró műanyag játékállatkákra. Nincsenek nagy fordulatok, ez a kicsiny meglepetések tárháza, ahol az ikeás rizslámpa léghajóvá lényegül át és az sem katasztrófa, ha egy lelkes önkéntesnek Afrika térképe helyett Dél-Amerikát sikerült kinyomtatnia. Úgyis csak átutazunk! Várhegyi úr jó házigazda, beavat a maga szerkesztette elektronikák kulisszatitkaiba, Fantával kínálja a gyerekeket. Konstans asszisztenciája szerves része az élménynek, aki mást vár, ne itt kergessen kalandot!

Érdemes igyekezni a telefonos bejelentkezéssel, mert Grant kapitány már csak a tanév végéig megmenthető – ősszel remélhetőleg új feladványokkal telnek meg a cipősdobozok.
(A szoba 12 éves kortól felnőtt felügyelettel, 14 év felett önállóan látogatható, 14 év felett jelképes árú, 200 Ft-os jegyet kell váltani.)

3. Rumini Kalandszoba luxuskivitelben a Pagonyban

A fentiektől egészen eltérő okból különleges a fél éve megnyílt Rumini kalandszoba. Egyfelől nagyon is természetes, hogy amikor kultkönyvekből társasjátékok, filmek, horgolt figurák és játszótéri homokozóponyvák készülnek, akkor legyen egy újabb hely, ahol a gyerekek megmerítkezhetnek kedvenc hőseik világában. Másrészt azonban teljességgel szokatlan, hogy manapság egy szabadulószoba olyan igényes dizájnnal és kivitelben készüljön el, mint ez. Az amúgy is óriási alapterületű Bartók Béla úti Pagony-center alatt közel 300 négyzetméternyi új területet nyitottak.

A pincerendszer központi csarnokában a keleties hangulatú pelevári bazár és a Szélkirálynő fedélzete fogad. Innen két „pálya” nyílik, mindkettő több szobából áll. Van vérszívó fekete szárnyú denevérek barlangja, Makkiátó apát titkos műhelye, Holdbékák mocsara, gyűjtünk varázseszközöket, fejtünk titkosírást, nyitunk trükkös zárakat. Mindez pazar díszletek, gyönyörű festmények, kalligrafikus feliratok, pompás brokátok, érdekes kémiai és fizikai kísérleti eszközök, hajózási műszerek közt. A feladványok a 8–12 éves korosztályban mozognak, 10 évtől már önállóan ki lehet jutni a rendelkezésre álló 45 percben (de ha mégsem, a segítség hangszórón érkezik). Van néhány igazán szellemes és néhány talán túlságosan is könnyű feladat, amikor kifejezetten sajnáljuk, hogy már 2 perc után megtalálják a gyerekek a megoldást, és tovább kell haladnunk, pedig még annyi látni- és taperálnivaló lett volna egy-egy szépen megalkotott szobában.

Egyedül Rumini új, a réginél állítólag modernebb fizimiskájával nem sikerült megbarátkoznunk – a Kálmán Anna-féle eredeti ábrázolás bizony jobban tetszett.

Ha szívesen olvasnál még tőlem a szabadulószobákról, kattints ide.

Orosz Ildikó

A cikk a magyarnarancs.hu-n jelent meg.

Tovább olvasom