Fordításaim: Alexander Stubb: A hatalom háromszöge (könyv)

Alexander Stubb: A hatalom háromszöge. Az új világrend egyensúlyának helyreállítása. 

Hogyan került végveszélybe a világrend – és hogyan menthetjük még meg? 

A második világháború után kialakult, majd a hidegháborút követően diadalmasan kiteljesedő liberális világrend ma látványosan széthullóban van. A multilaterális együttműködés helyét egyre inkább a multipoláris rivalizálás és nyílt konfliktusok veszik át. A korábban megszilárdult globális normák erodálódnak. Ami ezután következik, az az évszázad további menetét is meghatározza majd, így létfontosságú, hogy új nemzetközi keretrendszert találjunk, és újra­egyensúlyozzuk a világhatalmi viszonyokat.

A hatalom háromszögében Alexander Stubb, Finnország elnöke azt állítja, hogy most éppen egy történelmi fordulóponton vagyunk, olyan pillanatban, mint 1918, 1945 vagy 1989. Egy új nemzetközi rendszer körvonalazódik, amelyet három fő pólus határoz meg: a globális Nyugat, a globális Kelet és a globális Dél. A középpontban az Egyesült Államok és Kína élesedő versengése áll, amely kétoldalú megállapodásokon és regionális szövetségeken keresztül próbálja befolyásolni a világ jövőjét – ám végső soron a globális Dél dönt majd arról, hogy az emberiség az együttműködés felé halad, vagy tovább töredezik.

Stubb, aki diplomataként, akadémikusként és politikusként is évtizedeket töltött a nemzetközi porondon, személyes tapasztalatait és szakmai meglátásait ötvözve szenvedélyes kiáltványt fogalmaz meg a méltóságteljes külpolitika és az értékalapú realizmus mellett. Egyúttal arra figyelmeztet: ha a Nyugat nem tanul meg újra figyelni és hallgatni a világ többi részére, elveszítheti a helyét abban a világrendben, amelyet valaha ő maga épített fel.

Fordította: Orosz Ildikó

Lumen Kiadó, 2026, 336 oldal

Tovább olvasom

„A háború az utolsó lap” – Sárközy Miklós történész Irán és Amerika konfliktusáról

Kiéleződött az amerikai–iráni viszony, az iráni atomprogramot korlátozó nemzetközi alku az Egyesült Államok kilépése miatt széteséssel fenyeget. Mindennek politikai és társadalmi hátteréről, az iráni reformisták és keményvonalasok harcairól és az ország regionális hatalmi törekvéseiről beszélgettünk.

*

A 2015-ös JCPOA atomalku mérlege a bírálói szerint nem volt egyensúlyban: Irán kevés engedményt tett, miközben jelentős gazdasági haszna származott a szankciók feloldásából.

Sárközy Miklós: Ha egy ország a dúsított uránjának 90 százalékáról lemond, uránprogramját és ezzel a szuverenitása jelentős stratégiai részét nemzetközi ellenőrzés alá helyezi, és ezt a világ nagyhatalmai garantálják, akkor ez még mindig sokkal kedvezőbb a „nem kommunikálunk, elzárkózunk, nem adunk fel semmit” álláspontnál. Az amerikai republikánusok, Izrael, Szaúd-Arábia és az Emírségek bírálták az alkut, de Oroszország, Kína és az EU szerint a megállapodás előremutató.

Én is így gondolom, annál is inkább, mert fölcsillant mögötte a remény, hogy néhány közel-keleti konfliktust békés módon lehet rendezni, és az amerikai–iráni viszony hosszú távon oldható. Az amerikaiak betehették volna a lábukat Iránba, ami nemcsak a szénhidrogénigényeiket kiszolgáló új útvonalat biztosította volna, hanem éppenséggel az általuk óhajtott iráni politikai változásokat is ösztönözte volna. A nyugati tőke beáramlásának legnagyobb haszon­élvezője ugyanis az erősen szekularizálódó, nem túlzottan rendszerbarát iráni középosztály lett volna.

Az atomalku

2015-ben Barack Obama elnöksége alatt jött létre a Joint Comprehensive Plan of Action (JCPOA) Irán, az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és az Európai Unió között, amelynek értelmében Irán fokozatosan leépíti urándúsítási programját, cserébe feloldják az országot sújtó nemzetközi szankciókat. Donald Trump 2018 májusában felmondta a megállapodást, új szankciókat vezetett be, és a világ nagyhatalmait is erre szólította fel.

Idén májusban Irán felmondta az alku egyes részeit, és bejelentette az urándúsítás arányának növelését 3,67-ről 5 százalékra. A fenyegetés inkább szimbolikus, hiszen az atomfegyverekhez 90 százalékos koncentrációra van szükség. Washington súlyos következményeket helyezett kilátásba, amire a befolyásos Kermani ajatollah válaszolt: ellenük irányuló támadás esetén „vörösre változtatják a Perzsa-öböl vizét” – de egyébként nem akarnak atombombát, mert az ellentétes az iszlámmal.

Trump már a kampányában is lebegtette az alku felmondását, mégsem következett be azonnal. Vajon miért?

Trump Irán-politikája retorikai szinten hasonlít az Észak-Korea-politikájához: az egyik héten azt mondja, olyan megállapodást kötök, hogy az iráni nemzet fel fog virágozni, a következő héten háborúval fenyeget, a harmadikon tárgyalni hív, majd ismét fenyeget. Szerintem nem az ő személye a fontos, hanem az, hogy 2018 eleje óta radikálisabb republikánusok kerültek pozícióba, elsősorban Mike Pompeo külügyminiszter és John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó személyében.

Amíg Rex Tillerson és Herbert Raymond McMaster töltötte be ezeket a tisztségeket, addig Trump sem volt ennyire Irán-ellenes, és ha vonakodva is, de meghosszabbította Amerika JCPOA-tagságát. Hivatalos magyarázat a mai napig nincs a felmondásra, az iráni állam az alkuban vállalt kötelezettségeinek eleget tett, ahogy azt a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is megállapította. Más kérdés persze, hogy van egy ballisztikus rakétaprogram és Irán szíriai jelenléte, ezek viszont nem részei a megállapodásnak. Azonban lehetséges, hogy az amerikaiaknak ezekben a súlyos kérdésekben is több esélyük lehetett volna hatni Iránra, ha bent maradnak az alkuban.

Névjegy – Sárközy Miklós

Történész, iranista, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense, korábban az ELTE és a PTE munkatársa. Szakterülete a késő ókori, kora iszlám kori közép-ázsiai történelem, iráni filológia, vallástörténet. Kutatott Teheránban, Nápolyban és Londonban; számos publikációja jelent meg magyar, angol és perzsa nyelven. 1999 óta rendszeresen jár Iránba.

Említette a rendszerkritikus iráni középosztályt – mennyire számottevő ez a réteg, és mennyire van elnyomva?

Az Iránról való ismereteink a nyugati világban többnyire toposzokon alapulnak: diktatúra, elnyomás, nők jogfosztása… Valójában Irán most körülbelül olyan, mint a késő Kádár-kori Magyarország. Ami azonban a Trump-féle szankciók miatt most inkább visszafelé tolódik a ’60-as, ’70-es évek felé. Irán az egész Közel-Kelet legnyugatosodottabb muszlim társadalma. Függetlenül attól, hogy 1979-ben teljes politikai irányváltáson ment keresztül, az elmúlt 30–40 évben szorosan követte a modern világ összes technológiai forradalmát.

A 83 milliós lakosság több mint 50 százaléka aktív internethasználó, a nagymamák is whatsappolnak. Jelentős az urbanizáció, a lakosság 60–70 százaléka városban él. Ezek az emberek nem túlzottan vallásosak, a választásokon általában a nyugatosabb, kompromisszumkészebb politikai elitekre szavaznak. A szankciók leg­inkább az ő pénzüket csapolják meg, őket gyengítik. Azokat, akikkel lehetne tárgyalni, akikben megvan a potenciál, hogy, mondjuk, tíz éven belül képesek legyenek egy teljesen másfajta politikai berendezkedést teremteni.

Tehát ön szerint elképzelhető, hogy ha a 2015 után elinduló gazdasági-társadalmi folyamatok kifuthatták volna magukat, akár rendszerdöntő lehetett volna ez középosztály?

A döntés szót nem használnám, de a változtatást igen. A ’79-es elit öregszik, az ország élén álló legfelsőbb vallási vezető, Ali Hámenei 79 éves, Hasszán Rohani elnök 71. Meghatározó, számottevő kormányközeli politikus 60 év alatt jóformán nincsen. A legitimációjuk még mindig ’79-hez kapcsolódik, de tíz év múlva már nem lesznek hatalomban.

És nem termelődik újra ez a réteg? Hiszen érdekeltek a hatalom fenntartásában, az iszlám köztársaságot „védő” Forradalmi Gárdához például az iráni gazdaság 20–50 százaléka köthető, ami óriási arány.

A Forradalmi Gárdát ne úgy képzeljük el, mint az észak-koreai hadsereget! A gárda a legfelsőbb vallási vezetés felé lojális – papíron. De ma már szembehelyezkednek az egyházzal is, ha az érdekük úgy kívánja. Vezetőik zömmel az ötvenes éveikben járnak, megvannak a saját vállalkozásaik, hajógyáraktól kezdve a hotelláncokon át a turizmusig; ők intézkednek Szíriában, Irakban. Külön légi, szárazföldi, tengeri alakulatokkal és jelentős kibersereggel rendelkeznek, akik a „normál” hadsereggel szemben nem a haza, hanem a rendszer védelmére esküdtek fel.

Milliós tömegekről beszélünk, bár az állandóan fegyverben lévők száma csak pár száz­ezer. A Forradalmi Gárda azonban változik. Az utóbbi időben sikeresen maszkírozza át magát úgy, hogy az ideológiai bázisát jelentő vallási fundamentalizmus helyét egyre inkább átveszi a nacionalizmus, a patriotizmus, a honvédő sereg ideoló­giája. Az a benyomásom, hogy az egész iráni rendszer a nacionalizmus felé mozdul az iszlamizmussal szemben, mivel a társadalom egyre kevésbé vallásos. Maga Hámenei mondta pár hónappal ezelőtt egy nyilvános beszédében: „Nem baj, ha nem vagytok a rendszer feltétlen hívei, csak legyetek hozzá lojálisak.”

Aki nincs ellenünk, az velünk van?

Az iráni politikára mindig nagyon jellemző volt a pragmatizmus és egyfajta rugalmasság. Akármennyire monolitnak tűnik a rendszer, nem az. Az egyik ok, hogy nem egyszemélyes, nincs egy Kim Ir Szen. Úgy lehet elképzelni, hogy Irán ma három „alállamból” tevődik össze. Ezek a következők: a síita egyház és csápjai; aztán a Forradalmi Gárda és érdekeltségeik; végül pedig a Nyugat-barát, progresszív kormány és támogatói. Mindhárom ág saját médiakonszernnel is rendelkezik.

Miben mutatkozik meg a kormány progresszivitása, és kik támogatják?

Irán 2015-ben tárt karokkal fogadta a német, brit, olasz, orosz tőkét, ami tökéletesen ellentmond a ’79-es alapító atyák filozó­fiájának, akik kiutasítottak minden külföldit. Rohani kifejezetten neoliberális gazdaságpolitikát indított, elkezdte visszavonni a hatalmas szubvenciókat, leépíteni a gondoskodó államot, és átadni feladatait a piaci szereplőknek. Trump szankciói ezt a folyamatot is keresztülhúzták – pedig Rohani már olyanokat is mondott, hogy „megadóztatjuk a Forradalmi Gárdát”. Az államfő és körének támogatói a városi középosztály, a vidéki etnikai kisebbségek és a fiatalok.

Sirázban, a 13. századi perzsa költő, Szádi mauzóleuma előtt alkalmi barátaink, egy fiatal iráni házaspár szíves érdeklődésére szexuális tanácsadást tartok 2002-ben. Fotó: Göndör Péter

A hétköznapi emberek mennyire sínylik meg a szankciókat – egyáltalán, jó módszer-e ez Iránnal szemben?

Egyes amerikai elképzelések szerint minél szigorúbb szankciókat vezetnek be, annál elégedetlenebb lesz az iráni lakosság, kivonulnak majd az utcára, és szépen megdöntik vagy reformra kényszerítik a rendszert. Ez azonban nem jön össze. Húsz éve járok Iránba, nincsenek ilyen indíttatású tüntetések.

Természetesen létezik nélkülözés, de ha szankciókkal sújtom, mondjuk, az iráni gyógyszeripart – most például emiatt nem lehet rákgyógyszert kapni, és antibiotikumokban is hiány van, amit magam is tapasztaltam –, attól nem fognak a tömegek fellázadni. Az iráni rendszernek bőven vannak tartalékai, legálisan, féllegálisan tud még eladni olajat, és az emberek számára a hiánycikkek többsége is beszerezhető, igaz, drágábban, és részben illegális csatornákon keresztül.

Végtére is hogyan hat Iránban az Egyesült Államok keményebb hangütése és az atom­alku felbomlása?

Egyértelműen a Forradalmi Gárda és a radikálisok malmára hajtja a vizet. Én egyébként nem látom be, mi abban a stratégia, hogy folyamatosan konfrontatívak Iránnal. Hiszen az biztos, hogy nem tudják úgy lerohanni, mint Irakot vagy Afganisztánt. Tetszik vagy sem, Irán jelentős közel-keleti hatalom, erős a befolyása Izraeltől, Palesztinától kezdve Szírián, Libanonon át Afganisztánig és az Öböl-térségig.

Az atomalku egyik politikai következménye azt lett volna, hogy az amerikaiak ezt az erős állást valamilyen szinten elismerik. Most azonban igyekeznek Iránt visszatenni abba a kategóriába, ahol Mahmud Ahmadinezsád elnöksége alatt volt: a rossz fiúk közé. Ugyanakkor nem látom, ki lenne az a politikai alternatíva, akit Trumpék szívesen látnának Irán élén. Marginalizált emigráns csoportok, amelyek 40 éve elszakadtak az iráni valóságtól? Monarchisták már nincsenek, a sah fiával senki nem számol, ott éldegél Washington külvárosában, van pár tízezernyi híve, de súlytalan.

Akiket Trumpék leginkább támogatnak, azok a népi modzsáhedek: egy iszlám maoista csoport. A 60-as években amerikai bázisok elleni támadásokkal kezdték a karrierjüket. ’79-ben részt vettek a forradalomban, Homeini oldalán, a sah ellen. Aztán Homeini két év alatt leszalámizta az ellenzékét, beleértve őket is, mire átmentek Irakba, és Szaddám Huszein szolgálatába álltak – ami az irániak szemében egyet jelent a hazaárulással.

A népi modzsáhedeket sokáig az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartotta számon, de pár éve levették őket a listáról, gondolván, hogy hátha lehetne őket használni a fennálló iráni rendszerrel szemben, elvégre perzsául beszélnek, itt-ott vannak alvó csoportjaik… Csakhogy egyáltalán nincs tömegbázisuk.

Iránnak nyilvánvaló középhatalmi törekvései vannak a régióban, különösen feszült a viszonya Izraellel. Hogyan befolyásolja ezt, hogy az Egyesült Államok csökkenti a Közel-Keleten a katonai jelenlétét, beleértve Szíriát is?

A Közel-Keleten az nem úgy megy, hogy ha ők csökkentik a jelenlétüket, akkor majd a másik fél is lovagias lesz – abba a vákuumba készségesen lépnek be mások. Nem véletlen, hogy Izrael kétségbeesetten tiltakozott e lépés ellen. Jelenleg ott tartunk, hogy Szíriában egy orosz–török–iráni koalíció lesz a győztes. Nem vagyok katonai stratéga, de nézzük meg, hogy Amerika a 2003-as iraki háborúval végül kit hozott helyzetbe! Nem saját magát, hanem Iránt. Irak ma erős iráni befolyás alatt áll, különösen a déli, síita része, de a többi csoport is.

Afganisztánban a tálibok meggyengítésének – akik 1999-ben már majdnem megtámadták Iránt – szintúgy Irán lett a politikai haszonélvezője. Teherán okosan csinálta: átadta az amerikaiaknak Szaddám Huszein bázisainak műholdfelvételeit; átengedte a légterén az Afganisztánba tartó vadászgépeket – aztán köszönte szépen, hogy kilőtték az ellenfeleit.

Ezen területek nagy része történelmileg Iránhoz tartozott. Ma vannak revizionista törekvései?

Elcsatolni, határokat tologatni nem akarnának, a befolyásszerzés egyéb formáit preferálják. Akármilyen meglepő, Irán politikai-katonai kultúrájában a háború az utolsó lap – utoljára 1854-ben támadta meg nyíltan egy szomszédját. Az első és a második világháborúban nem volt hadviselő fél, az egyetlen modern háborús traumája az irak–iráni háború a 80-as években, de azt az irakiak kezdték.

Kétségtelen, hogy az iráni biroda­lom­építő tevékenység legneuralgikusabb pontja a Golán, ahol az irániak megjelenése és közvetlen érintkezése Izraellel másfél év óta – amikor Izrael egy iráni drón bereptetése és kilövése után bombázni kezdte Irán damaszkuszi bázisait – súlyos probléma. Izrael joggal tart attól, hogy ha Irán tartósan megveti a lábát Szíriában, akkor a Hezbollah-hoz hasonló bábokat tud kiképezni.

Egyébként az iráni reformista médiában többször elhangzott az üzenet a Forradalmi Gárda felé, hogy „túl mohók voltunk Szíriában”, a gárda túl gyorsan akart nagyot harapni, és Trump mellett ez a „mohóság” ásta meg a JCPOA sírját. A reformisták szerint a rakétaprogramot sem kellett volna olyan hirtelen beizzítani. Valójában Izrael sem annyira az iráni atomprogramba köt bele, mint inkább a rakétaprogramba, a szíriai jelenlétbe és persze a Hamásszal fenntartott kapcsolatba. Éppen Irán középhatalmi erősödése hozta most egy táborba Izraelt és Szaúd-Arábiát.

A szíriai szerepvállalás több volt, mint mohóság, Irán jelentős katonai-anyagi és egyéb segítséget nyújtott Bassár el-Aszad elnöknek, ezáltal felelőssége van az ott elkövetett kormányoldali háborús bűnökben is.

Nem teljesen osztom ezt a moralizáló megközelítést. Irán történetében az ókor óta mindig érzékelhető a nyugati irányú katonai terjeszkedési vágy, ez jellemző az 1979 előtti monarchiára is, amikor Mohammad Reza Pahlavi sah a Földközi-tenger és az Indiai-óceán közti hatalmi szférát akarta uralni. A mostani iráni állam, ideológiai különbségei dacára, valójában ugyanezt a geopolitikai teret akarja betölteni.

Aszad finoman szólva sem egy angyal – de kik voltak többségében Aszad és Irán szíriai ellenfelei? Bizonyos Öböl-beli arab államok szponzorálta szunnita iszlamista szélsőséges csoportok, köztük az ISIS. Összességében Szíria szomorú terepe a nagyhatalmak önzésének, amelynek következtében egy egész ország tönkrement. Azért azt is látni kell, hogy Irán fontos szerepet játszott az ISIS és más szunnita iszlamista csoportok kiűzésében. Irán, főleg a Forradalmi Gárda révén saját hatalmi törekvéseire használja ki a helyzetet és hosszú távra tervez Szíriában.

Ez talán katonai stratégia is részéről: a fegyveres konfliktusokat minél messzebb akarja vinni a saját határaitól. Ám ez jelentős anyagi és politikai terheket ró Teheránra, ezért ez a szíriai iráni jelenlét nem népszerű az iráni lakosság többsége szemében – főleg a mostani gazdasági helyzetben.

Mi várható a jövőben? Június végén Irán kilőtt egy amerikai drónt az Öböl felett, állítása szerint saját légterében, az amerikaiak szerint nemzetközi légtérben. Trump elrendelte a válaszcsapást, de gyorsan vissza is vonta. Rohani a napokban Macron francia elnöktől kérte, hogy segítsen legalább részben egyben tartani az atomalkut.

Az iráni politika valószínűleg nem fog tárgyalni az amerikaiakkal a jövő évi amerikai elnökválasztásig. Nem biztos, hogy nem akarnak új alkut kötni, de most kivárnak. Ha Trump marad, akkor nyilván másképp matekoznak, de addig megpróbálják tartani az állásaikat a JCPOA-n belül. Ez az EU-nak is fontos: német, francia, olasz cégek tömegei lennének érdekeltek a gazdasági kapcsolatokban. Ne feledjük, hogy Orbán Viktor is az atomalku megkötése után ment Iránba.

Egyébként Irán már azt is belengette, hogy ha kitör a káosz a Közel-Keleten, akkor nem tudja garantálni, hogy az a több millió afgán menekült, aki jelenleg Iránban tartózkodik, ne induljon el Nyugatra. Talán csak blöff, de 5 millió emberről beszélünk; az EU-val megy az alkudozás, Amerikával a szkanderezés. Egy biztos: az EU, Oroszország, Japán, India, Kína nem mutat különösebb érdeklődést a konfliktus iránt. Az Öböl-beli arab országokat sem lehet egy kalap alá venni, ők sem mind a szaúdiak elkötelezett szövetségesei.A síita–szunnita ellentét ebben a történetben inkább csak jó ideológiai ürügy, amelyet elő lehet húzni, a lényeg a geopolitikai érdekellentét.

Végül van ennek a dolognak egy olyan olvasata is, hogy a háttérben az amerikai–kínai gazdasági rivalizálás áll. Kínának végtelen mennyiségű szénhidrogénre van szüksége, és Irán Kína egyik fő szénhidrogén-exportőre. Már India és Törökország is elállt a vásárlástól, de Kína látványosan nem tartja be az amerikai olajszankciókat. Hosszú távon számol az iráni kapcsolatokkal – most például gyorsvasutat akar építeni Iránig.

Meglehet, Irán csak mellékhadszíntere egy globális kínai–amerikai konfliktusnak. De nagyon úgy fest, hogy Irán megint Nyugat-ellenes, radikális irányba fog kilengeni. Azzal azonban mindenki tisztában van, hogy egy véres háborúval inkább veszíthet. Az a benyomásom, hogy a JCPOA-t kellene valahogyan feltámasztani, szigorúbb szabályozásokkal az iráni ballisztikai programokra.

Orosz Ildikó

Az iráni nyugatellenesség történelmi gyökereiről

Irán elmúlt 200 évének története a nagyhatalmak fenyegetésében telt. Soha nem volt gyarmat, de kvázi félgyarmati státuszban leledzett, hol a britek, hol az oroszok, hol az amerikaiak, hol a szovjetek fenyegették megszállással. Ennek a mélypontja 1953, a Moszaddeq-ellenes puccs, amelynek ismerete fontos az iráni nyugatellenesség megértéséhez. 1950 és 53 között Iránban egy demokratikusan megválasztott, el nem kötelezett, szekuláris miniszterelnök, Mohammad Moszaddeq (a képen balra) és kormánya állt. Alkotmányos monarchiát akartak, és fel akarták számolni a britektől való függést, hiszen a koncessziók jegyében az olajbevételek 90 százalékát a britek nyelték le, amit a nemzetállami fejlődés, a modern nemzettudat már nem tűrt el. Moszaddeq első lépésével államosította az olajipart, mire a britek blokád alá vonták Iránt. A miniszterelnök pacifista, demokratikus felfogást képviselt, de a hidegháború közepén rávetült a kommunistabarátság árnyéka. 1953. aug. 19-én a brit és amerikai titkosszolgálat és az Iránon belüli sahpártiak puccsot hajtottak végre a CIA koordinálásával. Elmozdították Moszaddeqet, visszahozták a sahot a római száműzetésből és restaurálták hatalmát. A sah minden ellenzéki csoportot betiltott, amivel a radikálisok malmára hajtotta a vizet. 1979 iránya az 53-as események miatt lett ennyire radikálisan nyugatellenes és véres. Van egy fejlődő nemzetállam, amelyik bevezet egy nyugatiasnak tűnő politikai rendszert, amelyet elsöpör maga a Nyugat – ez olyan frusztrációt idézett elő, amelynek hullámai napjainkig elérnek. Amikor Trump vagy Bolton háborúval fenyegeti Iránt, előhívja ezeket a történelmi előképeket, és ahelyett, hogy erősítené a nyugatbarát hangokat, inkább felkorbácsolja a nemzeti érzést és összezárja a társadalmat.

Orosz Ildikó

Fotók: 1., 3. kép: Göndör Péter. Sárközy Miklós portréja: Almavia.hu, Moszaddeq portréja: Wikipedia
Az interjú eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2019/29).

Tovább olvasom

A dinó is madár – Interjú Angela C. Milner paleontológus, dinoszaurusz-szakértővel

Mindig úgy tudtad, hogy a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtt kihaltak? Tévedtél. Egy részük tollat növesztett, szárnyra kelt és ma is itt él közöttünk verebek, cinkék és gólyák formájában. A kutatók ma már számos bizonyíték alapján, meggyőződéssel állítják, hogy a madarak a kistermetű, húsevő dinoszauruszok egyenesági leszármazottai. 

Milyen előnyökkel járt a toll a dinók számára? Hogy bírja a őslénykutató, hogy a munkája jórészt a szerencse függvénye? Hogyan lehet leleteket hamisítani? Erről beszélgettem téma szakértőjével. Angela C. Milner a londoni természettudományi múzeum (Natural History Museum) munkatársa, számos cikke jelent meg a világ vezető tudományos folyóirataiban. Ötletgazdája a Tollas dinók című, kínai-brit koprodukciós gigakiállításnak, amelyet a Magyar Természettudományi Múzeumban is láthattunk a 2000-es évek közepén. 

*

Amikor annak idején megnéztem a Tollas dinók kiállítást, az az érzésem támadt, hogy a madarak evolúciója ezeknek az őskövületeknek a megtalálásáig nagyobb talány volt a kutatók számára, mint az emlősöké.

Angela C. Milner: Valójában nem így van. A madarak származásáról azóta folyik parázs vita, hogy az 1960-as években felfedezték az első, a Dromeoszauruszok családjába tartozó, kis termetű húsevő dinoszauruszokat. Olyan fajokról van szó, mint például a Jurassic Parkból is ismert Velociraptor. Ezek csontváza olyan jellegzetes, a madarakkal közös vonásokat mutat, ami a legtöbb kutatót már meggyőzte a kapcsolatról. Logikusnak tűnt a következtetés, hogy a madarak őseinek tekinthető dinoszauruszokat valószínűleg toll borította. Erre azonban eddig nem volt bizonyíték. A kínai Liaoningben talált fajok az utolsó láncszemet jelentik annak bizonyításában, hogy a madarak közvetlen leszármazottai a kistermetű húsevő dinoszauruszoknak.

A "vegetáriánus" madarak is tőlük származnak?

Természetesen.

Valójában hogyan növesztettek tollat a dinók?

Csaknem bizonyos, hogy a kis termetű fajok fejlesztették ki először a tollruhát, méretüknél fogva nekik volt legnagyobb szükségük jó hőszigetelést biztosító kültakaróra. Az állandó testhőmérséklet minden szempontból kedvező: jobb emésztést és életfunkciókat biztosít. Másrészt valószínűleg lehetővé tette, hogy ezek az állatok a hűvösebb hajnali és alkonyati órákban, sőt akár éjszaka is aktívak maradjanak. Tehát nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy a klímában lehűlés következett be. A toll óriási előnyt jelentett, minden bizonnyal hozzájárult ezeknek a fajoknak a túléléséhez és evolúciós sikeréhez.

Acheopteryx, vagyis "ősszárny". Repült vagy futkorászott?

A madárrá válás kulcsa a repülés elsajátítása volt. Tudván, hogy a tollas dinóknál nagyobb testű őshüllők is tudtak repülni, adódik a kérdés: miért volt ez olyan nehéz?

A mindenki által ismert óriás repülő őshüllők, a Pteroszauruszok semmilyen rokonságban nincsenek a madarakkal! Az, hogy tudtak repülni, csak felszíni hasonlóság, valójában a szárnyuk és az egész testfelépítésük teljesen más. A repülő őshüllők egyébként 67 millió éve eltűntek a Föld színéről. A kis termetű húsevő dinoszauruszok más utat jártak be. Hogy valójában hogyan és miért keltek szárnyra, egyelőre kérdés. Valószínűleg így könnyebben el tudtak menekülni a ragadozók elől.

Gondolom, a repülés elsajátításának folyamata a kövületekből nem olvasható ki.

Valóban, erre más kutatási területek bevonásával igyekszünk választ adni. Egyik kollégám, Ken Dial, a Montanai Állami Egyetem kutatója például ma élő, földön lakó madarakat, fácánokat, fürjeket vizsgál. Ezek az állatok tudnak repülni, de csak ritkán teszik. Viszont előszeretettel futnak a földön. Ha megtámadja őket egy ragadozó, többnyire odaszaladnak a legközelebbi fához, és felfutnak rá, miközben hevesen csapkodnak a szárnyukkal. Ez nem igazi repülés, a mászásban segíti őket. Lehet, hogy a kis termetű dinoszauruszok is hasonlóan menekültek. Ha ez igaz, akkor a mellső végtagjaik felületének növekedése gyorsabb futást tett lehetővé, ami szelekciós előnyt jelentett számukra. Természetesen sokáig kezdetleges, repülésre alkalmatlan tollazat borította ezeket a majdani szárnyakat. Egy másik elképzelés szerint a szárnyak kialakulásával a dinoszauruszok a fáról siklórepülésben tudtak leszállni, és így tanultak meg repülni. Mindez azonban egyelőre feltételezés, talán sosem tudjuk meg az igazi választ.

A szenzációs kövületek a kínai Liaoning tartományból kerültek elő. Ki ismerte fel az értéküket?

Az első fosszíliák a kilencvenes évek elején kerültek elő, a helyi földművesek véletlenül bukkantak rájuk. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy értékes, szokatlanul jó állapotban megőrződött leletekről van szó. Hamar felfigyeltek rájuk a kínai tudósok. A helyiek most már több mint egy évtizede szinte nagyüzemben tárják fel a területet különböző kvalitású kutatócsoportok segítségével. Sok helyi számára a fosszíliák jelentik a megélhetést. Rengeteg ember dolgozik a területen, és meglehetősen kaotikus politikai állapotok uralkodnak. A különböző csoportok, az újonnan felállított kis helyi múzeumok és a nagyobb városok tudományos intézetei, beleértve Pekinget is, keményen versengenek egymással. Ahelyett, hogy együttműködnének.

Ilyen körülmények közt nyilván virágzik a csempészet.

Sajnos... A kínai kormány szigorú rendeletekkel tiltja, hogy a kövületeket kivigyék az országból, ennek ellenére rengeteg értékes darab kerül a feketepiacra. Ezt kivédeni lehetetlen, de igyekszünk minden erőnkkel meggyőzni az érintetteket, ne hagyják, hogy az emberiség közös öröksége magángyűjtők fiókjába kerüljön.

A kiállításon látható egy "idegen tollakkal" ékeskedő, hamisított dinoszaurusz is. Mennyire súlyos probléma a hamisítás?

Rengeteg a hamisítvány, de a többségük elég kezdetleges. Tény azonban, hogy dolgozik Liaoningben néhány olyan ember, akinek megvan a szakértelme, hogy úgy rakjon össze dolgokat, hogy az elsőre érdekesnek tűnjön. Körülbelül két éve történt egy eset: új fajra bukkantak, amelynek az Archeoraptor nevet adták. A leletről azután bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Két külön faj részeit gondosan összeillesztették. A kínai és kanadai kutatókból álló csoport nem vette észre a csalást, és természetesen publikálni akarták eredményeiket. A vezető tudományos folyóiratok, a brit Nature és az amerikai Science, azonban szakértők tanácsára nem fogadták el a kéziratot. A kutatók figyelmeztetése ellenére a National Geographic lehozta a cikket.

Legalább a két rész külön-külön használható volt?

Történetesen mindkét rész értékesnek bizonyult. Az eleje egy valódi madár elülső része volt, a hátulja pedig egy Microraptor nevű pici dinoszaurusz. A vállalkozó kedvű ismeretlen az evolúciós fejlettség magasabb fokán álló első részt egy primitívebb hátsóval rakta össze. Az eset óta még óvatosabban bánnak az új felfedezésekkel.

A londoni természettudományi múzeum négy évre, 2006-ig bérelte ki a tollas dinoszauruszokat a tulajdonos pekingi geológiai múzeumtól. Önök modern eljárásokkal konzerválták a maradványokat és vándorkiállítást készítettek. Nem hátráltatja a kiállítás a kutatást?

A kiállított példányok mostanra már nagyon jól dokumentáltak. Van köztük egészen friss lelet, a többségüket azonban már 1996-97-ben leírták, közzétették. A tudományos vita azóta is tart, maga a kutatás azonban igazából befejeződött, nincs szükség rá, hogy ezek a darabok "kézben" legyenek. Ezért is engedélyezték számunkra a kiállítást a kínaiak. Eddig Londonban, Edinburghban és Belfastban mutattuk be az anyagot. Magyarország után Lisszabon következik, és folynak a tárgyalások, hogy mi legyen a következő cél.

Mennyibe került a múzeumnak a bérlés joga?

Ez az információ nem publikus.

Van-e olyan alternatív elmélet a madarak eredetére vonatkozóan, amelyet a most bemutatott leletek megcáfolnak?

Néhány kutató még ma is azon az állásponton van, hogy a madarak egy sokkal régebbi állatcsoportból fejlődtek ki, amely a krokodilokkal rokon. Tény, hogy a madarak ma élő legközelebbi rokonai a krokodilok. A leszármazásra azonban jelenleg nincs elég kézzelfogható bizonyítékunk. A bizonyítékok többsége azt támasztja alá, hogy a madarak a dinoszauruszokból fejlődtek ki.

Milyen kövületeket látna még szívesen, hogy teljesebb legyen a kép?

Tudjuk, hogy a Németországban talált, 147 millió éves Archeopteryx ("ősszárny", a képen balra - O. I. ) igazából már átlépi a dinoszauruszok és a madarak közti határt: a mai madarakhoz hasonló tollazata és szárnya volt, valamennyire tudott repülni. A legfrissebb kutatásaim szerint már a madarakra jellemző, a repülésre alkalmas agyi felépítése és az egyensúlyozáshoz elengedhetetlen belső fülszerkezete volt. Ez tehát a legősibb ismert madár. Azt azonban még mindig nem tudjuk, mikor léptek a dinoszauruszok a madárrá válás útjára. Ehhez újabb bizonyítékokra lenne szükségünk korábbról, úgy 200 millió évvel ezelőttről.

Hogyan bírja, hogy a munkája ennyire ki van szolgáltatva a véletlennek?

Hát, néha elég frusztráló. De ha csak azt nézzük, hogy az utóbbi tíz évben milyen gazdag lelőhelyek és milyen értékes maradványok kerültek elő, akkor nem lehet okunk panaszra. A dinoszauruszokról és a madarakról való ismereteink forradalmi fejlődésen mentek át, egyrészt az új leleteknek, másrészt a rendelkezésünkre álló modern technológiáknak köszönhetően. Az Archeopteryx például már 1862 óta van a múzeumunk tulajdonában, de sok vonására csak napjainkban derül fény. A már említett agyszerkezeti kutatásokat csak CT segítségével tudtam elvégezni. (Az eredményeket Angela C. Milner a múlt hónapban tette közzé a Nature-ben - O. I.)

Mennyiben változtatták meg az életét a kínai leletek?

Az én kutatómunkámra közvetlenül nem hatott ez a felfedezés - bár az Archeopteryxszel kapcsolatosakat közvetve elősegítette. De a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor a legelső liaoningi lelet előkerült. Épp egy megbeszélésen voltam a New York-i természettudományi múzeumban 1995-ben. Egy új fotográfia járt a kutatók közt kézről kézre. A Sinosauropteryx prima ("az első kínai sárkányszárny" - O. I. ) egy fiatal példányát ábrázolta, amelyen már jól látszanak a kezdetleges tollpihék. Óriási volt az izgalom. "Végre, előkerült az első tollas dinoszaurusz!" John Ostrom, az a nagyszerű amerikai kutató, aki a Dromeoszauruszokkal kapcsolatos kutatásai alapján a legkorábban arra az álláspontra jutott, hogy a madarak a kis termetű dinoszauruszok leszármazottai, szóval amikor John meglátta ezt a fényképet, elkezdtek potyogni a könnyei. Csodálatos pillanat volt!

Orosz Ildikó

*

A Tollas dinók kiállításról (Magyar Természettudományi Múzeum, 2004)  

Az északkelet-kínai Liaoning tartományból származó tollas dinoszauruszok egy nagy múltú tudományos feltételezés végső bizonyítékai. Ennek lényege, hogy nem minden dinoszaurusz pusztult ki a földtörténet során: a kis termetű húsevő dinoszauruszok egy része az évmilliók során tollat növesztett, és szárnyra kelt, s ma rigók és verebek formájában itt repked közöttünk. A kiállítás középpontjában 13 kínai őskövület áll, amelyek a 90-es évektől kezdve kerültek elő, és eredeti formájukban lehet őket megcsodálni. Némi csalódással nyugtázzuk, hogy a legősibb ismert madár, az Archeopteryx csak másolatban érkezett hozzánk. Angela C. Milner elmondta, hogy azért nem hozták el, mert rendkívül vékony és törékeny, így alkalmatlan a szállításra. 

A képzőművészeti alkotásokkal is felérő, látványos leletekhez frappáns feliratok, interaktív magyarázatok kapcsolódnak. Ezzel együtt az ősmadarak történetét nem könnyű befogadni. A levegőben keringő, amúgy lenyűgöző Pteroszauruszok kapcsán érdemes lett volna kiemelni, hogy ezeknek a monumentális őshüllőknek a látszólagos hasonlóság ellenére semmi közük a madarakhoz. Ugyanez vonatkozik az új magyarországi leletre, a Bakonyból származó, 90 millió éves repülő őshüllő maradványaira. De mindenképp érdemes kétszer körbesétálni, hogy végül összeálljon a kép. 

A kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeumban vendégeskedett 2004-ben. Kiegészítették a kicsiket elszórakoztató, repüléssel kapcsolatos játékok, Nagy Szilvia viaszból készült ősállatszobrai, valamint Frans Lanting, a National Geographic világhírű fotósának képei. 

A múzeum a megelőző évek legnagyobb múzeumi beruházásának eredményeként kibővítve várta az érdeklődőket, a megszokott és megszeretett interaktivitás szellemében. Kedvencünk az igen szemléletes földtörténeti időösvény, melyen 1 méter 100 millió évet jelöl. A kanyargó szalag mellett haladva táblák jelzik a nagyobb változásokat: a Föld keletkezése: 4600 millió év, első életjelek: 3500 millió év stb. A kezdeti hosszú szünetek után egyre sűrűsödnek a táblák, már egymás hegyén-hátán tolonganak, mire 25 ezer évvel ezelőtt (más megközelítésben a huszonnegyedik óra utolsó percében) végül megjelenik a mai ember. Vegyük észre, hogy a véletlen folytán pont mellé került egy múzeumi szemeteskosár.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg "Az utolsó láncszemek" címmel (2004/38). 

Tovább olvasom

Fordításaim: Arthur P. Wolf: Milyen erős a kötelék (tanulmány)

A múlt század közepéig Dél-Kína számos vidékén bevett gyakorlat volt, hogy a nők odaadták csecsemő- vagy kisgyermekkorban lévő lányaikat más családoknak, s helyettük idegen kislányokat neveltek fel fiaik számára jövendőbeli feleségül. Több észak-tajvani közösségben, Kvangtung északi, Kiangszi déli részén, valamint Fukien belső hegyvidékein az ilyenformán elrendezett házasságok (amelyeket “kiskorú házasságoknak” nevezek), az összes frigy több mint felét tették ki. Egy 1910 körüli, a szokásjogokat felmérő hivatalos jelentés szerint az észak-fukieni Szung-csang tartományban “tíz házasságból nyolc- kilenc” ilyen módon köttetett (a Kínai Köztársaság Legfelső Bírósága, 1918: 1525). Egy 1951-ben megjelent beszámoló szerint – amely a házassági reformmozgalom részeként született – az észak- kvangtungi Fengsun tartományban a kiskorú házasságok aránya elérte a 80 százalékot (Nan-fang Erh-pao, 1951. dec. 7). A legbiztosabb adat Észak-Tajvanról származik, ahol a legtöbb vidéki településen a kiskorú házasságok aránya 30–40 százalék volt (Chuang és Wolf, 1995).

Kínai család 1875 körül

Korábbi munkáimban (lásd Wolf és Huang 1985 és Wolf 1995) megvizsgáltam a kis korban összeadott házaspárok viselkedését, hogy próbára tegyem Edward Westermarck (1922, 3. kötet: 192) állítását, miszerint “a korai gyermekkortól együtt élők közt láthatóan hiányzik a szexuális vonzalom”. Dolgozatom a kiskorú házasságokat más szempontból vizsgálja: a szintén a rokoni kapcsolatok körébe tartozó, a továbbiakban “anyai érzéseknek” nevezett jelenséget járja körül. Ahol szokásban volt a kiskorú házasságok intézménye, ott a nők a lánygyermekek többségét csecsemő- vagy kisgyermekkorban örökbe adták más családoknak. Valószínűleg túloz egy 1951-es jelentés, mely szerint néhány észak-kvangtungi faluban a kiskorú házasságok aránya elérte a 80 százalékot, azt azonban a későbbiekben látni fogjuk, hogy Tajvan északi részén az ilyen esetek aránya ténylegesen csaknem 70 százalékot tett ki. Vajon minek a következménye lehetett mindez? Talán az ínség vitte rá a szegény parasztok asszonyait, hogy túladjanak a lányokon, mert így tudtak jobban gondoskodni a fiaikról? Vagy a velük egy háztartásban élő, náluk nagyobb tekintéllyel bíró após és anyós kényszerítette őket, hogy “haszontalan lánygyermekeiktől” megváljanak? Meglátásom szerint nem erről volt szó. A következőkben amellett fogok érvelni, hogy az anyai érzések korántsem olyan erősek, mint ahogy az a köztudatban él.

A nyugati társadalomfilozófia csaknem bármely pontján elkezdhetném dolgozatomat: David Hume, Adam Smith, Adam Ferguson, Jean- Jacques Rousseau, Herbert Spencer, Charles Darwin és természetesen Sigmund Freud mind markáns véleményt fogalmaztak meg az anya– gyermek kapcsolatról. Én mégis elsősorban Edward Westermarckra szeretnék utalni, mivel nála az anyai érzések szorosan kapcsolódnak az incesztus elkerüléséről vallott elmélethez, és így szinte kínálja magát e két, hagyományosan a család alappillérének tartott érzelem összehasonlítása. Napjainkban a biológusok és antropológusok többsége elfogadja Westermarck izraeli és tajvani adatokra támaszkodó következtetéseit az incesztus elkerüléséről (lásd Talmon 1964, Shepher 1971 és Wolf 1995). Kérdés, hogy igaza volt-e az anyai érzésekkel kapcsolatban is.

Westermarck (1922, 2. kötet: 188) szerint az “anyai ösztön” eredete “a jobbik túlélésében, a természetes szelekció egy változatában” gyökerezik. Ugyanakkor azt is állítja, hogy az ilyen gyűjtőnév alatt összefoglalható érzések “legegyszerűbb formái nem a vérrokonság tudásán alapulnak” (205), hanem – hasonlóan az incesztus elkerülését irányító érzésekhez – a szoros együttélésben keresendők, egy adott fejlődési szakaszban. Ezt Westermarck legvilágosabban akkor fogalmazta meg, amikor Herbert Spencer (1898: 623–624) állítására reagált, mely szerint a szülői ösztön nem csupán “valamely élőlény utódja iránti vonzalmában mutatkozik meg”, de minden olyan esetben, amikor valaki “viszonylagos gyengeséggel és gyámoltalansággal találkozik”. Westermarck (1926: 28–29) szerint Spencer elmélete nem ad kielégítő magyarázatot arra a “vitathatatlan tényre, hogy különbség mutatkozik az anyai szeretet és a puszta gyámoltalanság iránti szeretet között”:

Még a csordában élő fajoknál is igaz, hogy az anyák különbséget tesznek saját és fajtársaik utódai közt. Ezért feltételeznünk kell, hogy az anyai érzésekért a gyámoltalanság mellett más ingerek is felelősek, amelyek létrehozzák, vagy legalábbis megerősítik az anya ösztönös válaszreakcióját. Ez az inger nézetem szerint a külső kapcsolatban rejlik, nevezetesen abban, hogy a gyámoltalan utód kezdettől fogva az anyja mellett tartózkodik, egész kicsiny korától szoros közelségben van vele.

Westermarck nem fejtette ki alaposabban ezt a nézetet (bár rendszeresen hivatkozott rá), álláspontja azonban így is egyértelmű. Ahogy a beltenyészet veszélyei miatt kiválasztódott valamiféle képesség, amely a korai szoros kapcsolat következtében gátolja a szexuális vonzalmat, éppúgy kiválasztódott az újszülötteknél az a képesség, amely a tartós közelségben sikeresen felébreszti az anyai gondoskodást. Ez az okfejtés egyformán fontos szerepet tulajdonít az emberi természet evolúciós örökségének és a környezeti adottságoknak. Nem állítja, hogy a nők alkati okokból, automatikusan gondoskodnának saját csecsemőjükről vagy másokéról. Csak annyit állít, hogy alkati okokból jellemzően gondoskodnak bármely csecsemőről, amellyel “egész kicsiny korától szoros közelségben” élnek.

Arthur P. Wolf (1932-2015) antropológus, a Stanford Egyetem professzora

Westermarck anyai érzésekről vallott nézete egyértelműen előrevetíti John Bowlby és Sarah Hrdy ismertebb, és jóval nagyobb hatású elméletét. Bowlby (1988: 165) Westermarckhoz hasonlóan úgy vélte, hogy “a kicsinyekről való altruisztikus gondoskodás érthető, hisz az utód túlélését segíti elő… vagyis az egyén saját génjeinek továbbélését”. A különbség annyi, hogy Bowlby figyelmen kívül hagyta, hogy az általa “gondoskodásnak” nevezett viselkedés feltételes: az anya és a gyermek közti szoros közelség függvénye egy különösen fogékony időszakban. Későbbi munkáiban a gondoskodást teljesen vagy csaknem teljesen ösztönös viselkedésként értelmezte: “A szülői viselkedés, akárcsak a kötődési viselkedés… bizonyos mértékben programozva van” (1984: 271). A Biztos alap (A secure base) című munkájában a gondoskodást az “emberi természet egyik legfontosabb összetevőjeként” említi (1988: 165). Láthatóan feltételezte, hogy – a normálistól eltérő fejlődésen keresztülment nőket kivéve – a természetes szelekció törvényei garantálják gondoskodást.

A Bowlby elmélete nyomán kibontakozó pszichológiai iskola az anyai érzéseket csak annyira tartja erősnek, mint “bármely másikat, amelyet az egyén élete során megtapasztal”. Jude Cassidy (1999: 11) szerint “az első gyermek születését (amely a felnőttet szülővé avatja) gyakran kíséri öröm; a gyermeket fenyegető veszélyek aggodalmat keltenek; a gyermek halála mély gyászt eredményez”. Az ilyen érzelmek végső forrása, hogy képesek növelni a reprodukciós sikert, közvetlen forrása pedig a terhesség, a szülés és a szoptatás során kialakult biológiai alap. A nemrégiben megjelent Kézikönyv a kötődésről (Handbook of Attachment) számos tanulmányt közöl, amelyek bizonyítják, hogy a szülővé válást intenzív hormonális és idegi változások kísérik, s ezek különösen fogékonnyá teszik a nőket gyermekeik igényei iránt (lásd például George és Solomon 1999).

Hrdy írásai az általa “Bowlby utáni korszaknak” nevezett időben születtek. Hrdy szerint semmi automatikus vagy ösztönös nincs az újszülött gyermekre adott anyai válaszokban. Szülés után az anyai kötődés még bizonytalan:

A feltétlen kötődés a csecsemőhöz, függetlenül annak nemétől vagy más fizikai jellemzőjétől, az egyik legfontosabb különbség a majmok és az emberszabásúak, illetve az ember között. (1999: 179).

A majmokkal és az emberszabásúakkal ellentétben az emberanya osztályoz és kalkulál. Jól megvizsgálja újszülöttjét, esetleges fizikai hiányosságait, gyenge egészségi állapotát, és alaposan meggondolja, alkalmasak-e a körülmények, hogy a gyermekbe fektesse energiáit. Csak akkor dönt mellette, ha a gyermek esélyei megfelelőek, és az egyéb körülmények is alkalmasak az energiabefektetésre. Pamela Wells (2000: 3) Hrdy-recenziójában úgy fogalmaz: “rettenetes, de igaz”, hogy “annál a fajnál, ahol az újszülött meglehetősen intenzív gondozást igényel, a kicsinyek egy részének túlélése reproduktív belátást is igényel”. Wells szerint “ez finoman szólva annyit tesz, hogy dönteni kell, ki maradhat életben, és kinek kell pusztulnia”.

Urna és anyja (Arriving at the horizon/flickr)

Hrdy anyai érzésről vallott átfogó nézetei mégsem állnak olyan távol Westermarcktól, ahogy a fentiek alapján gondolhatnánk. Hrdy elismeri, hogy az anyai érzéseket a szüléskor és a dajkaságkor kiváltott hormonális változások is kiválthatják. Ezen a ponton okfejtését akár Westermarck is magáénak vallhatná. Hrdy szerint ugyanis:

Valószínű, hogy a szülés után a csecsemővel együtt töltött idő az anyát a jutalmazó viselkedés folytatására ösztönzi. A folyamatban, amelynek során megismeri gyermekét, megtanulja a szagát, és különösen, ha elkezd szoptatni, megváltozik az anya pszichológiai állapota. Néhány nappal a szülés után már kezd kialakulni az anya és csecsemő közti kapcsolat. Miután az anya közel került a csecsemőhöz, már nem könnyen fordul visszájára a folyamat. Épp ezért a szülés utáni szoros fizikai kontaktus csökkenti annak valószínűségét, hogy az anya esetleg eltávolodik gyermekétől. (Hrdy 1999: 487)

Hrdy következtetése szerint

a fejlettebb fajok esetében, beleértve az embert is, ha az anya elhagyja újszülöttjét, az szinte kivétel nélkül az első 72 órában történik… Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy létezik egy olyan kritikus időszak a szülés után, amikor, ha nem alakul ki az anyai kötődés, már nem is fog. Inkább azt jelenti, hogy ebben az időszakban a csecsemővel való szoros közelség olyan érzelmeket vált ki az anyában, amelyek a gyermek elhagyását elviselhetetlenné teszik (316).

Hrdy szerint

még mostoha körülmények közt is igaz… hogy az anya és csecsemő közti intenzív kapcsolat (különösen, ha az anya szoptat) a legerősebb gyakorlati megfontolásokat is felülírja (315).

Bowlby szerint egy egészséges nő számára az anyai érzések felébredéséhez elegendő a terhesség és a szülés megélése. Hrdy szerint ez az élmény nem szükséges és nem is elégséges feltétel. A nő olyan gyermekhez is kötődhet, akinek nem a szülőanyja (lásd Hrdy 1999: 407–508), akinek pedig szülője, ahhoz csak akkor fog kötődni, ha meggyőződött arról, hogy a gyermek életben maradási esélyei jók, és az anya körülményeinek is megfelel. Ha ebben a meggyőződésben elkezdi dajkálni a gyermeket, akkor a kezdeti számításokat már felülírják a kötődéssel járó érzelmek. A különbségek Bowlby és Hrdy, illetve Westermarck és követői közti számottevőek, egy fontos kérdésben azonban mindegyikük egyetért. Valamennyien úgy vélik, hogy az újszülöttre leselkedő számos veszély miatt a természetes szelekció az emberi faj nőegyedeit a gyámoltalan utódhoz való kötődéssel ruházta fel. E beállítódás jellemzője, hogy ha az érzelmek egyszer kialakultak, akkor a kapcsolat megszakítása mind az anya, mind a gyermek számára traumatikus élményt jelent.

Ezt az állítást a magam részéről megkérdőjelezem. Nem azért, mintha elutasítanám a darwini alapvetést, amelyen az állítás nyugszik. Munkám nagy részét épp annak szenteltem, hogy bebizonyítsam, az incesztus elkerülésének magyarázatához szükségesek a darwini feltételezések. Én csak a fenti állítást kérdőjelezem meg, éspedig azért, mert nem felel meg az incesztus elkerülésével kapcsolatos kutatásaim során felgyűlt egyéb bizonyítékoknak. Tapasztalataim azt mutatják, hogy Westermarck, Bowlby és Hrdy téved. Tekintélyromboló álláspontom alapja 11 észak-tajvani falu és 2 kisváros nőlakosainak viselkedése 1905–1945 között.1 Ugyanazokról az asszonyokról van szó, akik viselkedése igazolta számomra a westermarcki állítást, miszerint a gyermekkori tartós közelség gátolja a szexuális vonzalmat. 1906 és 1930 közt ezek a nők 6201 leánygyermeket hoztak a világra – az ő sorsuk e tanulmány tárgya.

A kiindulópont az, hogy az 1906 és 1910 között született 1094 lány esetében az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,547; 2 éves korban 0,620; 3 éves korban 0,678; 5 éves korban 0,736; 15 éves korban pedig megdöbbentően magas: 0,807 volt. 1910 után a japán megszállók által kezdeményezett változások aláásták a hagyományos kínai rokonsági viszonyokat. Az örökbeadás valószínűsége fokozatosan csökkent, azonban más társadalmak normáihoz képest még mindig feltűnően magas maradt. Az 1926–1930 között született 1559 lány esetében az örökbeadás valószínűsége 15 éves korban még mindig 0,6 volt.

Az általam vizsgált tajvani közösségek örökbeadási gyakorlata nem példa nélküli. Az 1930-as években japán, illetve Japánban képzett kutatók kimutatták, hogy egy leánygyermek örökbeadásának esélye az észak-tajvani falusi közösségekben pontosan akkora volt, mint az általam vizsgált Hai-san régióban. Juzuru Okada 1929-ben (1929: 8) 148 jómódú parasztcsaládot vizsgált a Tajpej külvárosához tartozó Sih-linben, és 100 saját lánnyal szemben 110 örökbeadottat talált. Micsijosi Kadzsivara (1941: 81–83) 1941-ben kilenc északi faluban 839 parasztcsaládot vizsgált, és 100 saját lánnyal szemben 119 örökbeadott lánnyal találkozott.2 Újabb adatok azonban azt bizonyítják, hogy ez az arány a Penghu-szigeteken még magasabb volt. Számítások szerint 1906– 1910 között a Penghu-szigeteken az örökbeadás valószínűsége 15 éves korban jóval 0,8 fölött volt.

Hrdy szerint, ha az anya elhagyja gyermekét, az szinte kivétel nélkül az első 72 órában történik. Szerinte ez az anyai kalkuláció eredménye, az intenzív kapcsolat azonban olyan érzéseket vált ki, amelyek “felülírják a gyakorlati megfontolásokat”. Fontos megjegyezni, hogy jóllehet a tajvani lányok többségét csecsemőkorban adták örökbe, ám nagyon kevésszer az első 72 órában. Az örökbeadás aránya a szülés utáni első hónapban igen alacsony volt, a második hónapban hirtelen megnőtt, a harmadik, negyedik, ötödik hónapban tetőzött, azután fokozatosan csökkent. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb tajvani asszony az örökbeadás előtt több hónapig dajkálta gyermekét. És mivel az újszülöttekről a túlélés érdekében gondoskodni kell, szoptatós dajkák pedig nemigen akadtak, szinte bizonyos, hogy a gyermekről való gondoskodás a szoptatást is magában foglalta. Feltételezhető, hogy a terhesség, a szülés és a szoptatás ugyanolyan hormonális változásokat idézett elő, mint bármely amerikai vagy európai anyánál. Hogyan lehetséges, hogy mégis ilyen sok tajvani asszony volt képes megválni csecsemőkorú lányától?

Úgy tűnik, hogy noha a szülés és szoptatás alatti változások egyetemesek, ám nem mindig elegendőek a Wells által “reproduktív belátásnak” nevezett kalkuláló attitűd ellensúlyozására. Láthatóan kevés érzelem társul azokhoz a tajvani döntésekhez, hogyan kell megválni egy lánygyermektől. Leginkább a testvérek összetételén múlt, hogy egy lánygyermeket örökbe adtak vagy sem. Azt a lányt, aki szerencséjére olyan családba született, ahol nem volt más életben maradt gyermek, a helyi normáknak megfelelően csak igen ritkán adták örökbe újszülött korban. Aki balszerencséjére olyan családba született, ahol már öt vagy annál is több testvér volt, szinte mindig elajándékozták. Beszédes különbség mutatkozik a testvér nélküli, és az egy idősebb testvérrel rendelkező lányok közt. Előbbiek esetében az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,213; utóbbiak esetében, ha az idősebb testvér lány, akkor 0,430, ha fiú, akkor 0,609 volt.

Már egyetlen idősebb testvér jelenléte is eldönthette egy lány sorsát: ha a szülőknek egy fiút sem sikerült házasuló korba felnevelni, akkor olyan házassági szerződést eszközöltek ki a lányuk számára, hogy annak utódai vigyék tovább az apai örökséget. Így egy egyedüli lány is értékesnek minősült, biztosíték volt arra az esetre, ha esetleg egy fiút sem sikerül felnevelni. Épp ezért a fiúgyermek nélküli idősebb szülők olykor két lányt is felneveltek, bár a később születettet többnyire “haszontalannak” tartották – hiszen ha felnő, úgyis kiházasodik a családból. Egy idős tajvani asszony kérdésemre, hogy miért adta örökbe a legtöbb lányát, így válaszolt:

A lány, akit megszülsz, nem egészen a tiéd. Valaki máshoz tartozik. Akkor meg minek felnevelni?

Nyilvánvaló, hogy a lányok örökbeadásának motivációja nem csupán gyakorlati hasznuk hiányában keresendő. A másik oldalon ugyanis ott van az idegen lányok befogadásának ténye. Enélkül a nemkívánatos lányok nagy száma miatt a rendszer összeomlott volna. Az örökbefogadás célja az volt, hogy az asszonyok saját fiaik számára neveljenek fel feleséget. A legtöbb tajvani család számára a megfelelő feleség kiválasztása igen nehéz feladatnak bizonyult, hiszen mire fiuk házasulandó korba ért, addigra a lányok többsége már elkelt. Másrészt egy fiatal fiú vagy lány kiházasítása költséges vállalkozás volt, általában többe került, mint egy parasztcsalád egész évi jövedelme. Ennek következtében az vált vonzó stratégiává, hogy a saját lányokat örökbeadták, és helyettük felnevelték fiuk jövendőbelijét. A férfiaknak többnyire mindegy volt, milyen korú a gyermek, feltéve, hogy egészséges, a nők azonban szívesebben fogadtak örökbe csecsemőt, mondván: “a lány, akit magad nevelsz, felnőve olyan lesz, mint a sajátod, és hallgatni fog rád”. Mindez azt eredményezte, hogy a nem elsőszülött lánygyermekek többségét csecsemő korban örökbe adták, helyükre másikat fogadtak be. Így a lányok örökbeadásának valószínűsége két fiúgyermekkel rendelkező, másik lány nélküli családok esetében 1 éves korban a legnagyobb (0,748). Ezeket a lányokat a két fiúgyermek mellett egyetlen feleségjelöltet sem nevelő anyák adták örökbe, akik maguk akarták felnevelni menyüket.

Már akkor tisztában voltam az észak-tajvani lányok örökbeadásának gyakorlatával, amikor harminc évvel ezelőtt első tanulmányaimat publikáltam a kiskorú házasságokról. Akkoriban azonban még nem ismertem fel, milyen kihívást jelent ez az anyai érzésekről szóló elméletek számára. Akkor úgy gondoltam, hogy legalább három oka is lehet, amiért a tajvani nők örökbeadják lányaikat. A legvalószínűbbnek az tűnt, amit Nancy Scheper-Hughes (1992: 342– 343) a brazil nyomornegyedeket vizsgálva “jó szándékú elhanyagolásnak” nevez. Scheper- Hughes szerint könnyebb megmenteni egy gyermeket a hasmenés vagy a kiszáradás okozta korai haláltól, mint “meggyőzni az anyát, hogy érdemes megmenteni azt a gyermeket, akit ő élhetetlennek tart, vagy úgy gondolja, úgyis halálra ítéltetett”. Az ok pedig a szegénység. “Amiről beszélek, azok nem átlagos életek. Legtöbbjük rövid, erőszakos, éhes élet”.

Bár a szóban forgó tajvani családokat túlzás lenne “rövid, erőszakos, éhes élettel” jellemezni, többségük valóban szegény volt, néha elkeserítő mértékben. Kulik, szekérhúzók, földművesek, napszámosok asszonyai voltak, ezért úgy gondoltam, a szükség vitte rá őket, hogy az anyai érzések ellenére is örökbe adják lánygyermekeiket. Választaniuk kellett, hogy a fiút nevelik fel, aki idős korukban majd gondjukat viseli, vagy a “haszontalan” lányt, aki úgyis kiházasodik a családból és a férje szüleinek szenteli magát.

Ehhez képest igencsak meglepődtem, amikor a kiskorú házasságokkal kapcsolatos kutatásaim során újabb adatok birtokába jutottam. Ezek szerint, elvárásaimmal ellentétben, a jómódú családok éppolyan gyakran adták örökbe lányaikat, mint a szegények. Az egyetlen lényegi különbség az volt, hogy a gazdagabbak hamarabb hozták meg ugyanezt a döntést. A legszegényebb sorba született 2862 lány közül – akik családja földnélküli lévén nem fizetett földadót – az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,446; 15 éves korban 0,684 volt. Ugyanebben a közösségben a jómódú – 30 jen vagy még több földadót fizető – családokba született 467 lány esetében az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,508; 15 éves korban 0,628 volt.

Számos adat bizonyítja, hogy a jómódú kínai házaspároknak több gyermekük született, mint a szegényeknek. Ez a saját kutatásaimban részt vevő családokra is igaz, amennyiben a feleség nem a férj családjában nevelkedett (Wolf 1984: 290). Adataim alapján azonban a jómódú családba született lányokat a szegényekénél nagyobb eséllyel adták örökbe csecsemőkorban, függetlenül attól, hogy a szülőknek hány gyermeke volt.

“Jómódú családokon” nem a tajvani társadalom elitje értendő. Vidéki földbirtokosok, vagyonos bolttulajdonosok, néhány köztisztviselő és mindenekelőtt a kínai kommunisták által “kuláknak” minősített gazdag parasztok tartoztak ebbe a kategóriába. Ezek a családok nem pompás villában laktak, csinos kerttel és mesterséges tóval, de amennyiben úgy döntenek, anyagi körülményeik lehetővé tették volna lányaik felnevelését. Nem a szükség diktálta, hogy újszülött lányaik kétharmad részét mégis örökbe adják. Mindez csakis azt jelentheti, hogy a terhesség és a gyermekgondozás keltette érzelmek ritkán voltak képesek ellensúlyozni a gyakorlati szempontokat. A jómódú családok bizonyára úgy gondolták, nincs értelme olyan gyermekre pazarolni a forrásaikat, aki felnőve úgyis elhagyja a családot. Egy idős férfi megfogalmazásában: “lányt felnevelni annyi, mint tolvajt engedni a házba. A lány csak elvesztegetett pénz.”

A második magyarázat, amely a tajvani nők örökbeadási gyakorlatát látva felmerült, bennem az volt, hogy mindez esetleg a hagyományos hierarchikus tajvani családmodell következménye. A legtöbb szülőkorban lévő nő olyan családban élt, amelynek élén a szülei vagy férje szülei álltak (lásd Wolf 1984). Az újszülött gyermekek a kínai állam által garantált jogoknak megfelelően a család legidősebb tagjához tartoztak (Wolf é. n.). A nagyszülőknek jogukban állt, hogy a család (és a saját) érdekeiknek leginkább megfelelő módon helyezzék el unokáikat. A legtöbb nőnek volt némi befolyása a férjére közös gyermekükkel kapcsolatban, de csak kevesen tudtak ellenszegülni a szülők vagy a férj szülei által hozott döntéseknek. Ez a tekintélyelvűség elméletben maximálisan, gyakorlatban pedig csaknem kivétel nélkül működött.

Emiatt – anélkül, hogy alaposabban utánajártam volna – feltételeztem, hogy a nők többsége lánycsecsemőjét azért adta örökbe, mert rákényszerítették. Az a tény, hogy az örökbeadások száma csökkent, miután a japán megszállás alatt bevezetett intézkedések visszaszorították a szülői autoritást, igazolni látszott ezt a feltevést. Épp ezért újabb meglepetésként értek az alaposabb kutatás eredményei. Eszerint azok az asszonyok, akik haláleset, vagy a család különválása miatt felszabadultak a szülői tekintély nyomása alól, éppolyan gyakran adták örökbe lányaikat, mint a szülői autoritás alatt élők. Olyannyira, hogy a gyermektelen, illetve egy életben maradt gyermekkel rendelkező családba született lányok örökbeadásának esélye mindkét nagyszülő hiánya esetén még magasabb is volt, mint a nagyszülők jelenlétekor. Ennek ugyan fordítottja látható a két- vagy többgyermekes családba született lányok esetén, ám a nagyszülő nélküli családok előnye nem jelentős. Az örökbeadás valószínűsége 1348 nagyszülő nélküli családba született lánynál, 15 éves korban még így is 0,813. Nem helytálló tehát a magyarázat, hogy az anyák a szüleik vagy a férjük szüleinek nyomására adták örökbe a lányokat.

Felmerülhet, hogy a nagyszülői hatás nem szűkíthető le arra az esetre, amikor a nagyszülők egy háztartásban élnek a szülőkkel, hisz a nagyszülők a család különválása után is ugyanabban a faluban, a közelben éltek. Ez igaz, ám csak akkor, ha a család különválása még a nagyszülők életében történt, ami azonban igen ritkán esett meg, ugyanis az együttélésnek többnyire a nagyszülők halála vetett véget (Wolf és Chuang 1999). Ha mégis a nagyszülők életében történt a különválás, akkor viszont a feleség saját tűzhelyhez és pénztárcához jutva jelentős önállóságra tett szert. Kizárható tehát, hogy a nők szülői kényszer hatására adták örökbe lányaikat, adataink ugyanis azt mutatják, hogy mindkét nagyszülő hiánya többnyire azok halálát jelenti, ahol pedig nem, ott az anya függetlenedett az idősebb generációtól.

Természetesen ekkor még mindig fennáll a lehetőség, hogy férjeik kényszerítették a nőket a lányok örökbeadására. Többek szerint a kínai patriarchális családmodell mellett valószínűbb, hogy az örökbeadás az apa döntése volt, semmint közös szülői elhatározás. Ez elméletben igaz, a gyakorlatban azonban nem. A kínai ideológia megadja a nős férfinak a gyerekek feletti rendelkezés jogát, a gyakorlatban azonban a férfiak ezt a jogot átruházták a feleségükre. Ezt többek közt az is bizonyítja, hogy az örökbeadással és házassággal foglalkozó közvetítők szinte mindig nők. A későbbiekben látni fogjuk, a kiskorú házasság intézménye olyan női stratégia volt, amely segítette az asszonyokat a patriarchális társadalomban való boldogulásban. A kínai család patriarchális jellege nem jelentette, hogy a férfiak a családi élet minden aspektusa felett ellenőrzést gyakoroltak.3

A harmadik magyarázat, amelyet a tajvani nők viselkedésére találtam, Bowlbyhoz nyúlik vissza. Saját elbeszélése szerint sok nő traumaként élte meg, hogy kiskorú házasságra adták. Gyűlölték az anyjukat azért, mert örökbe adta őket, és kétségbeesetten ragaszkodtak leendő anyósukhoz, még akkor is, ha rosszul bánt velük (lásd M. Wolf 1972 és A. Wolf 1995). Valószínű, hogy Bowlby értelmezésében a tajvani nők azért tudták elviselni, hogy örökbe adják saját lányaikat, mert őket magukat is örökbe adták csecsemőkorukban:

Az emberi természetben mélyen gyökerezik az a tendencia, hogy úgy kezeljünk másokat, ahogyan velünk is bántak (1988: 91).

Számos pszichológiai probléma visszavezethető az anyával kapcsolatos veszteség élményére, a “legkomolyabb” azonban a “szülői magatartásra és végső soron a következő generációra tett hatás” (37). Ez oda vezethet, amit Michael Rutter (1981: 199) “generációk közti hátrányos körforgásnak” nevez, vagyis amikor az egyik generációban elszenvedett veszteség a következő generációt is sújtja.

Lehetséges volna tehát, hogy a kiskorú házasságok rendszere hozta létre ezt a generációk közti körforgást? Eszerint az elvárás, hogy a menyasszonyokat csecsemő- vagy kisgyermekkorban át kell adni, intézményesítette az anyai veszteséget, és létrehozott egy olyan társadalmat, amelyben az anyai érzések csökevényes formában fejlődtek ki. Ha ez igaz lenne, akkor a tajvani nők gyakorlata nem kérdőjelezné meg az anyai érzésről alkotott hagyományos fogalmakat. Csak arra volna bizonyság, hogy léteznek nők, akiket gyermekkorukban megfosztottak az anyjuktól, ezért hajlamosak rá, hogy ne köteleződjenek el saját gyermekük mellett. Ők tehát nem lennének fogékonyak azokra az érzésekre, amelyek más nők számára csaknem lehetetlenné teszik a gyermektől való megválást.

A Bowlby és munkatársai által gyűjtött bizonyítékok látszólag jó magyarázatot szolgáltatnak a tajvani gyakorlatra is. Valójában azonban ez a magyarázat is ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint a másik kettő (mely szerint a tajvani nők a szegénység, vagy a saját illetve férjük szüleinek kényszerítő hatására adták örökbe lányaikat). Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy azok a nők, akik maguk is átélték az örökbe adást, valamivel kevésbé voltak hajlamosak örökbe adni lányukat, mint azok, akiket nem adtak örökbe. Nagy biztonsággal kijelenthetjük tehát, hogy az anya gyermekkori élménye nem befolyásolta a saját csecsemője sorsát.

A tajvani asszonyokat tehát nem a szegénység vagy a szülői nyomás, és nem is a saját örökbeadásuk miatti érzelmi trauma motiválta. Lássuk, mi a helyzet a mérleg másik oldalán. Elképzelhető, hogy a lányok örökbe adásának olyan előnyei voltak, amelyek szükségszerű stratégiává avatták a folyamatot. Amikor megkérdeztem néhány nőt, miért adta oda gyermekét, gyakran kaptam azt a választ: “jobb felnevelni a fiad feleségét, mint később befogadni egy másik családból való lányt, mert a lány, akit magad nevelsz, hallgatni fog rád”. Egy másik indoklás szerint: “azért jó felnevelni a menyedet, mert így nem fog mindenfélét mondani a hátad mögött a fiadnak”. Egy harmadik nő, aki minden menyét maga nevelte, így magyarázta döntését:

Jobb felnevelni a fiad feleségét, mint később befogadni egy idegen lányt. A nevelt lány jellemét jobban meg lehet ismerni, a hibáit könnyebb kijavítani. Egy másik családból érkező lány megsértődik, ha megpróbálod kijavítani, aztán mindenféléket mond a férjének, és viszályt szít a fiú és a szülei közt.

Az efféle magyarázatok arra utalnak, hogy a nők számára lányuk örökbeadása olyan stratégia volt, amellyel saját jövőjüket igyekeztek biztosítani. A kínai patriarchális társadalom körülményei közt egy nő biztonsága azon múlott, hogy a házassága kezdetén mennyire tudta befolyásolni a férjét, később pedig a fiait. A fiatal és az idős asszonyok, menyek és anyósok egymással versenyezve igyekeztek befolyásolni a férfit, aki egyiküknek férje, a másiknak fia volt. Mindennapi találkozásaik során mindkét nő számára kielégítő volt a felszínes magyarázat, válsághelyzetben azonban felszínre került a valódi konfliktus oka. Egyszer egy idősebb nő, akit 1957–1960 közötti első kutatásaim során ismertem meg, egy különösen agresszív mennyel szembekerülve nem a lány lustaságát vagy hozzá nem értését rótta fel neki, hanem azt, hogy “megpróbálja tőlem elrabolni a fiamat”. A kínai szülők legnagyobb félelme, hogy

felneveled a gyereked, és miután felnő, máshoz tartozik. A lányod a férjéhez, a fiad a feleségéhez. Különösen azok a fiúk, akik mindig a feleségükre hallgatnak. Ha két szónál többet mondasz a menyednek, a fiatalok megsértődnek és elköltöznek a családtól.

Ebben a kontextusban kell tehát értelmezni azt a kijelentést, hogy “jobb felnevelni a menyedet, mert hallgatni fog rád, és nem mond majd mindenfélét a hátad mögött a fiadnak”. A régi tajvaniak a “párna szellemének” nevezték azt, amikor egy fiatal asszony a hálószoba intimitását kihasználva nyeri el férje bizalmát. A tajvaniak számára menyük felnevelésével kifüstölhető a párna szelleme. Egyrészt a folyamat semlegesíti a feleség szexuális vonzerejét, mivel olyan körülményeket teremt, amelyek gátolják a szexuális vonzalom kialakulását. Másrészt azáltal, hogy az anyós dajkálja a jövendőbelit egy olyan időszakban, amikor tartós kötődés alakul ki, a meny de facto a lányává válik (lásd Wolf 1968). Ezért akarják a nők maguk felnevelni a menyüket – számukra a dajkaság nem egy stratégiai döntés felülírása, hanem maga a rafinált stratégia.

Nem állítom, hogy a tajvani nők a kiskorú házasság intézményét a patriarchátus gondjainak kezelésére találták volna ki. A kiskorú házasság inkább a szülői védekezési stratégia része volt, és azért alakulhatott ki, mert a szülők féltek, hogy nem lesznek versenyképesek az “élénk házasodási piacon” – ahogy Chuang és jómagam neveztük (1995: 792–793). Nézetem szerint azt történt, hogy a folyamat, amelynek célja eredetileg a feleség biztosítása volt a fiú számára, később a fiú lojalitásának garanciája lett az anyák számára.

Mondhatnánk: jóllehet a tajvani nőket nem kényszerítették lányaik eladására, mégis nyomós okok álltak döntésük hátterében. Ez nem mentené Hrdy nézetét, hogy a nők, ha már megkezdték a gondozást, “elviselhetetlennek” tartják a gyermek elhagyását, de megengedné, hogy az anyai érzések mégis alapvetőek. A bizonyítás sarkpontja az volna, hogy a kínai patriarchális körülmények közt a nőknek örökbe kellett adniuk lányaikat, mert minden lehetőséget meg kellett ragadniuk, amellyel erősíthették a saját életük önálló irányítását. Mindez azt is jelentené, hogy a nők többsége vonakodott odaadni a lányát, mégis megtette, mivel csakis fia feleségének felnevelésével tudta ellensúlyozni a patriarchális viszonyokat.

A fenti okfejtés gyenge pontja, hogy az implikációkkal és saját indoklásukkal ellentétben a legtöbb nő nem azért adta örökbe a lányát, hogy helyet csináljon jövendőbeli menyének. Megvizsgáltuk, hogy az örökbe adott lányok helyét milyen gyakorisággal foglalta el egy éven belül egy menyjelölt, és úgy találtuk, hogy a lányok több mint 60 százalékát nem helyettesítették. Ha a szegények azért adták örökbe lányaikat, mert nem tudták őket etetni, akkor érthető, miért nem fogadtak be másik lányt. Csakhogy nem csupán a földnélküli zsellérek adták örökbe lányaikat egy másik befogadása nélkül, sőt: a hierarchia csúcsán álló gazdag parasztok és földbirtokosok körében ez gyakoribb volt. Utóbbiakat annyira nem érdekelte lányaik sorsa, hogy sokszor saját béreseiknek adták a csecsemőket. Az egyik legszegényebb nő, akit megismertem, valójában a környék leggazdagabb földesurának lánya volt. Elmondta, hogy soha nem látogatta meg az igazi szüleit, mert olyan nagyon gazdagok voltak.

A tajvani nők örökbeadási szokása sokkal inkább az alkalom, mint a szükség fogalmával jellemezhető. Az 1920-as évek végéig a kiskorú házasságok intézménye azt jelentette, hogy igény mutatkozott az ilyen típusú házasságokra. Olyannyira, hogy abban az időben nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat (lásd Wolf és Huang 1980: 21. fejezet). A nagy kereslet nem avatta a kislányokat értékes áruvá (egy csecsemőkorú menyasszony ára legfeljebb 1 jen volt), azonban lehetővé tette, hogy kényelmesen és viszonylag humánus módon meg lehessen tőlük szabadulni. Az idősek azt mesélték, hogy egy lány születésekor a közvetítők már másnap az ajtóban álltak, készen arra, hogy elintézzék az örökbeadást. “Hívni se kellett őket, jöttek maguktól.”

Összefoglalva: a lányokat azért adták örökbe, mert “haszontalannak” tartották őket, és mert volt kereslet a menyjelöltekre. Mindez annyi előnnyel járt, hogy nem kellett egy olyan lány felnevelésével bajlódni, aki kevéssel járul hozzá a család jólétéhez. Ilyenformán az, hogy a legtöbb lányt örökbe adták, aligha engedi meg az anyai érzések jelenlétét. Ha ezek az érzések olyan erősek lettek volna, ahogyan azt Westermarck és követői állítják, akkor azok a jómódú nők, akik nem akartak befogadni menyjelöltet, felnevelték volna a saját lányukat. A valóságban azonban, ha volt fiúgyermekük, akkor éppúgy megváltak a lányuktól, mint a szegények. A családok csak akkor kezdték felnevelni lányaikat, amikor a japán megszálló hatalom véget vetett a kiskorú házasságoknak, és ezáltal megszűnt az igény a csecsemőkorú menyjelöltekre.

Mivel a hagyományos menyasszonyi ruha színe a piros, az örökbe adott kislányok általában úgy érkeztek az új családba, hogy volt valami piros a ruhájukon. Ezt leszámítva semmilyen különösebb ceremónia nem kísérte státusuk megváltozását. Eltávozásuk és megérkezésük mindenfajta szertartás, megemlékezés vagy ünnepség nélkül zajlott. Ez azért lényeges, mivel jelzi, bármennyire elszomorító is lehetett a gyermek számára a váltás, az anya számára láthatóan nem volt az. Az ismétlődő, erős érzelmeket kiváltó eseményeket az emberiség általában igyekszik valami módon szabályozni, hogy érzelmeit elviselhető keretek közt tartsa.

Ahhoz, hogy nagy biztonsággal kijelenthessük: a tajvani nők lányuk örökbeadását nem élték meg különösebben lesújtóan, meg kellene vizsgálnunk az átadás utáni viselkedésüket. Erre nem volt lehetőségem, mivel amikor 1957-ben Tajvanban jártam, az örökbeadás már igen ritka volt, és nem a hagyományos módon történt. Azonban több olyan asszonnyal beszélgettem, aki korábban örökbe adta a lányát, és az volt a benyomásom, hogy számukra ez nem okozott veszteségérzést. Tisztában voltak vele, hogy a lányok megszenvedik a dolgot, de kevesen mondták, hogy ők maguk is szenvedtek volna. Beszámolóikban az uralkodó érzelem inkább a jól végzett munka feletti büszkeség volt. Egy asszony például kifejezett elismerést várt, amikor elmesélte, hogyan adta örökbe öt lányát, hogy a helyükbe feleségeket hozzon a fiai számára.

Nincs értelme felnevelni a lányokat, a fiúk feleségeit viszont fel kell nevelni. Úgyhogy eladtam az öt lányomat és helyettük felneveltem a menyeimet Ezzel öt hozományt plusz öt menyasszony árát spóroltam meg, és tíz házasság összehozásával járó gondot is.

Tapasztalataimra torzítóan hathat, hogy a legtöbb adatközlőm tíz-húsz év távlatából tekintett vissza az eseményekre. A fájdalom, amit korábban érezhettek, addigra talán már elmúlt, vagy elfojtódott. Az egyetlen támpontot a háztartási nyilvántartásokból származó adatok jelentik. Nem szólnak arról, hogy mit éreztek az asszonyok, de arról igen, hogy mit csináltak. A körülmények ismeretében ez a legmegbízhatóbb információ, hiszen mentes az ideológiáktól, és az önigazolás, a racionalizálás igényének hatásaitól. 592 lányt vizsgálva, akik két vagy több fiúgyermekkel rendelkező családba születtek, az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,747; 15 éves korban 0,924 volt. Más szóval ritka kivétel volt az, aki két fiúgyermek mellett a lányát is felnevelte. Az összes többi asszony örökbe adta a lányát, társadalmi státustól, vérmérséklettől és gyerekkori tapasztalataitól függetlenül. Bizonyíthatóan az alkalom, és nem kényszer hatása alatt cselekedtek.

Egy időben az európai nők is odaadták más családoknak gyermeküket, amire a tajvaniaknál semmivel sem volt több okuk (sőt inkább kevesebb). Egy 15. századi olasz utazó (Relation 1847: 24–25) feljegyezte: “az angolok szeretethiánya jól tükröződik a gyermekeikhez való viszonyban”:

A gyermekek 7–9 éves korukig nagyrészt otthon nevelkednek, majd a fiúkat és lányokat egyaránt kihelyezik más családokhoz szolgálni, ahol általában újabb 7–9 évig élnek. Ezt inaséveknek hívják, és ilyenkor a gyermekek alantas cselédsorban élnek. Csak kevés kivétel van ez alól, mert mindenki, legyen akármilyen gazdag, elküldi a gyermekét más családba, és cserébe idegen gyerekeket fogad a saját házába.

Amikor az olasz utazó rákérdez “e szigor okára”, azt a választ kapja az angol szülőktől: “a cél az, hogy a gyerekek jó modort tanuljanak”. Az olasz nem hisz nekik, és így kommentálja a dolgot:

a magam részéről úgy gondolom, azért csinálják, mert ki akarják élvezni a kényelmüket, márpedig az idegenek jobban kiszolgálják őket, mint saját gyerekeik tennék.

Ma már tudjuk, hogy Európa északnyugati részén bevett gyakorlat volt az úgynevezett “életciklus-szolgálat” (Hajnal 1982). Sőt azt is tudjuk, hogy a gyermekekkel szembeni “szeretethiány” az olasz városokban éppoly gyakori volt, mint Angliában. Christiane Klapsich-Zuber (1985: 135) kimutatta, hogy Firenzében “a fizetett vagy rabszolgasorban lévő dajka volt az uralkodó gyakorlat, legalábbis a 15. századtól kezdve”. A legtöbb gyermek számára ez egyben az anyjától való tartós elszakítottságot is jelentette.

A több mint 400 dajka mellett, akiről elegendő dokumentum áll rendelkezésünkre, úgy számolhatunk, hogy 1300 és 1500 között egy olyan dajkára, aki közös háztartásban élt a gyermek szüleivel, négy olyan jutott, aki saját otthonába vitte a gyermeket.

Firenze nem számított egyedi esetnek. Pier Paolo Viazzo (2001: 172) “városi hiperfunkcionalitásnak” nevezi a jelenséget, melynek során az európai városokban élő nők vidéki dajkáknál helyezték el gyermekeiket. Egy párizsi rendőrségi jelentés szerint 1780-ban a fővárosban anyakönyvezett 20 ezer gyermeknek mindössze 5 százalékát gondozta a saját anyja (lásd Sussman 1982), a többit jobbára a városon kívül élő dajkáknak adták. Egy kevésbé ismert jelentés szerint, amelyet ugyanebben az évben készítettek, Lyonban évente 6000 gyermek látta meg a napvilágot, és közülük “több mint 4000 meghalt a dajkáknál való elhelyezés után” (lásd Garden 1975: 63). “A legkirívóbb eset” Viazzo szerint (2001: 172, idézi Hunecke 1982-t) a 19. század közepén Milánóban történt, amikor is a milánói munkásosztály asszonyai “tömegesen hagyták ott gyermekeiket a lelencház kórházában, ahonnét a csecsemők vidéki dajkákhoz kerültek”.

Dolgozatom címében ott a kérdés: milyen erős a kötelék? Az európai adatok nem adnak kielégítő választ, mivel ritkán tudható, hogy az anya gondozta-e előzetesen a gyermekét, s ha igen, mennyi ideig. Az a tény, hogy a milánói nők “tömegesen hagyták ott gyermekeiket”, nem feltétlenül bizonyítja anyai érzéseik gyöngeségét. Talán csak annyit jelent, hogy ebben az esetben ezek az érzések nem fejlődtek ki teljesen. A tajvani adatok nagy erénye, hogy tudjuk: szinte minden asszony hónapokig dajkálta és gondozta a lányát örökbeadás előtt. Így az a tény, hogy bár nem álltak kényszer alatt, mégis odaadták a lányukat, arra utal, hogy az anyai érzések még teljes kifejlődésük után is gyengébbek, mint például az incesztus elkerülésének hátterében álló érzések.

Ennek a következtetésnek az egyetlen alternatívája az lehet, hogy a gyermek világrahozatala, dajkálása és gondozása önmagában nem elegendő az anyai érzések kialakulásához. Valami másra, többre van szükség, amiről egyelőre nincs tudomásunk. Meg kell találnunk ezt a valamit, de közben komolyan számolnunk kell azzal az eshetőséggel, hogy ez a valami nem is létezik. Westermarck, Bowlby és Hrdy (és még sokan mások) talán tévednek, amikor az anyai érzéseket “az emberi természet egyik legfontosabb összetevőjeként” értelmezik. Adataim alátámasztják Hrdy (1999: 316) azon nézetét, miszerint “az anya érzelmi elköteleződése csecsemője iránt erősen függ a gazdasági, történelmi körülményektől”. Azt azonban nem támasztják alá, hogy ezek a körülményeknek csupán az első 72 órában lenne hatásuk. A Hrdy által leírt kalkuláló attitűdnek, úgy tűnik, nincsenek természetes határai, vagy ha mégis, akkor előttünk a feladat, hogy megtaláljuk őket.

FORDÍTOTTA OROSZ ILDIKÓ

A tanulmány a 2000 folyóiratban jelent meg magyarul (2006/2.)
Mottója:
De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony?
És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől?
(Ézsaiás 49:15)
Kép: Flickr/Ralph Repo (1), Stanford.edu (2)

Tovább olvasom