„A háború az utolsó lap” – Sárközy Miklós történész Irán és Amerika konfliktusáról

Kiéleződött az amerikai–iráni viszony, az iráni atomprogramot korlátozó nemzetközi alku az Egyesült Államok kilépése miatt széteséssel fenyeget. Mindennek politikai és társadalmi hátteréről, az iráni reformisták és keményvonalasok harcairól és az ország regionális hatalmi törekvéseiről beszélgettünk.

*

A 2015-ös JCPOA atomalku mérlege a bírálói szerint nem volt egyensúlyban: Irán kevés engedményt tett, miközben jelentős gazdasági haszna származott a szankciók feloldásából.

Sárközy Miklós: Ha egy ország a dúsított uránjának 90 százalékáról lemond, uránprogramját és ezzel a szuverenitása jelentős stratégiai részét nemzetközi ellenőrzés alá helyezi, és ezt a világ nagyhatalmai garantálják, akkor ez még mindig sokkal kedvezőbb a „nem kommunikálunk, elzárkózunk, nem adunk fel semmit” álláspontnál. Az amerikai republikánusok, Izrael, Szaúd-Arábia és az Emírségek bírálták az alkut, de Oroszország, Kína és az EU szerint a megállapodás előremutató.

Én is így gondolom, annál is inkább, mert fölcsillant mögötte a remény, hogy néhány közel-keleti konfliktust békés módon lehet rendezni, és az amerikai–iráni viszony hosszú távon oldható. Az amerikaiak betehették volna a lábukat Iránba, ami nemcsak a szénhidrogénigényeiket kiszolgáló új útvonalat biztosította volna, hanem éppenséggel az általuk óhajtott iráni politikai változásokat is ösztönözte volna. A nyugati tőke beáramlásának legnagyobb haszon­élvezője ugyanis az erősen szekularizálódó, nem túlzottan rendszerbarát iráni középosztály lett volna.

Az atomalku

2015-ben Barack Obama elnöksége alatt jött létre a Joint Comprehensive Plan of Action (JCPOA) Irán, az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és az Európai Unió között, amelynek értelmében Irán fokozatosan leépíti urándúsítási programját, cserébe feloldják az országot sújtó nemzetközi szankciókat. Donald Trump 2018 májusában felmondta a megállapodást, új szankciókat vezetett be, és a világ nagyhatalmait is erre szólította fel.

Idén májusban Irán felmondta az alku egyes részeit, és bejelentette az urándúsítás arányának növelését 3,67-ről 5 százalékra. A fenyegetés inkább szimbolikus, hiszen az atomfegyverekhez 90 százalékos koncentrációra van szükség. Washington súlyos következményeket helyezett kilátásba, amire a befolyásos Kermani ajatollah válaszolt: ellenük irányuló támadás esetén „vörösre változtatják a Perzsa-öböl vizét” – de egyébként nem akarnak atombombát, mert az ellentétes az iszlámmal.

Trump már a kampányában is lebegtette az alku felmondását, mégsem következett be azonnal. Vajon miért?

Trump Irán-politikája retorikai szinten hasonlít az Észak-Korea-politikájához: az egyik héten azt mondja, olyan megállapodást kötök, hogy az iráni nemzet fel fog virágozni, a következő héten háborúval fenyeget, a harmadikon tárgyalni hív, majd ismét fenyeget. Szerintem nem az ő személye a fontos, hanem az, hogy 2018 eleje óta radikálisabb republikánusok kerültek pozícióba, elsősorban Mike Pompeo külügyminiszter és John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó személyében.

Amíg Rex Tillerson és Herbert Raymond McMaster töltötte be ezeket a tisztségeket, addig Trump sem volt ennyire Irán-ellenes, és ha vonakodva is, de meghosszabbította Amerika JCPOA-tagságát. Hivatalos magyarázat a mai napig nincs a felmondásra, az iráni állam az alkuban vállalt kötelezettségeinek eleget tett, ahogy azt a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is megállapította. Más kérdés persze, hogy van egy ballisztikus rakétaprogram és Irán szíriai jelenléte, ezek viszont nem részei a megállapodásnak. Azonban lehetséges, hogy az amerikaiaknak ezekben a súlyos kérdésekben is több esélyük lehetett volna hatni Iránra, ha bent maradnak az alkuban.

Névjegy – Sárközy Miklós

Történész, iranista, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense, korábban az ELTE és a PTE munkatársa. Szakterülete a késő ókori, kora iszlám kori közép-ázsiai történelem, iráni filológia, vallástörténet. Kutatott Teheránban, Nápolyban és Londonban; számos publikációja jelent meg magyar, angol és perzsa nyelven. 1999 óta rendszeresen jár Iránba.

Említette a rendszerkritikus iráni középosztályt – mennyire számottevő ez a réteg, és mennyire van elnyomva?

Az Iránról való ismereteink a nyugati világban többnyire toposzokon alapulnak: diktatúra, elnyomás, nők jogfosztása… Valójában Irán most körülbelül olyan, mint a késő Kádár-kori Magyarország. Ami azonban a Trump-féle szankciók miatt most inkább visszafelé tolódik a ’60-as, ’70-es évek felé. Irán az egész Közel-Kelet legnyugatosodottabb muszlim társadalma. Függetlenül attól, hogy 1979-ben teljes politikai irányváltáson ment keresztül, az elmúlt 30–40 évben szorosan követte a modern világ összes technológiai forradalmát.

A 83 milliós lakosság több mint 50 százaléka aktív internethasználó, a nagymamák is whatsappolnak. Jelentős az urbanizáció, a lakosság 60–70 százaléka városban él. Ezek az emberek nem túlzottan vallásosak, a választásokon általában a nyugatosabb, kompromisszumkészebb politikai elitekre szavaznak. A szankciók leg­inkább az ő pénzüket csapolják meg, őket gyengítik. Azokat, akikkel lehetne tárgyalni, akikben megvan a potenciál, hogy, mondjuk, tíz éven belül képesek legyenek egy teljesen másfajta politikai berendezkedést teremteni.

Tehát ön szerint elképzelhető, hogy ha a 2015 után elinduló gazdasági-társadalmi folyamatok kifuthatták volna magukat, akár rendszerdöntő lehetett volna ez középosztály?

A döntés szót nem használnám, de a változtatást igen. A ’79-es elit öregszik, az ország élén álló legfelsőbb vallási vezető, Ali Hámenei 79 éves, Hasszán Rohani elnök 71. Meghatározó, számottevő kormányközeli politikus 60 év alatt jóformán nincsen. A legitimációjuk még mindig ’79-hez kapcsolódik, de tíz év múlva már nem lesznek hatalomban.

És nem termelődik újra ez a réteg? Hiszen érdekeltek a hatalom fenntartásában, az iszlám köztársaságot „védő” Forradalmi Gárdához például az iráni gazdaság 20–50 százaléka köthető, ami óriási arány.

A Forradalmi Gárdát ne úgy képzeljük el, mint az észak-koreai hadsereget! A gárda a legfelsőbb vallási vezetés felé lojális – papíron. De ma már szembehelyezkednek az egyházzal is, ha az érdekük úgy kívánja. Vezetőik zömmel az ötvenes éveikben járnak, megvannak a saját vállalkozásaik, hajógyáraktól kezdve a hotelláncokon át a turizmusig; ők intézkednek Szíriában, Irakban. Külön légi, szárazföldi, tengeri alakulatokkal és jelentős kibersereggel rendelkeznek, akik a „normál” hadsereggel szemben nem a haza, hanem a rendszer védelmére esküdtek fel.

Milliós tömegekről beszélünk, bár az állandóan fegyverben lévők száma csak pár száz­ezer. A Forradalmi Gárda azonban változik. Az utóbbi időben sikeresen maszkírozza át magát úgy, hogy az ideológiai bázisát jelentő vallási fundamentalizmus helyét egyre inkább átveszi a nacionalizmus, a patriotizmus, a honvédő sereg ideoló­giája. Az a benyomásom, hogy az egész iráni rendszer a nacionalizmus felé mozdul az iszlamizmussal szemben, mivel a társadalom egyre kevésbé vallásos. Maga Hámenei mondta pár hónappal ezelőtt egy nyilvános beszédében: „Nem baj, ha nem vagytok a rendszer feltétlen hívei, csak legyetek hozzá lojálisak.”

Aki nincs ellenünk, az velünk van?

Az iráni politikára mindig nagyon jellemző volt a pragmatizmus és egyfajta rugalmasság. Akármennyire monolitnak tűnik a rendszer, nem az. Az egyik ok, hogy nem egyszemélyes, nincs egy Kim Ir Szen. Úgy lehet elképzelni, hogy Irán ma három „alállamból” tevődik össze. Ezek a következők: a síita egyház és csápjai; aztán a Forradalmi Gárda és érdekeltségeik; végül pedig a Nyugat-barát, progresszív kormány és támogatói. Mindhárom ág saját médiakonszernnel is rendelkezik.

Miben mutatkozik meg a kormány progresszivitása, és kik támogatják?

Irán 2015-ben tárt karokkal fogadta a német, brit, olasz, orosz tőkét, ami tökéletesen ellentmond a ’79-es alapító atyák filozó­fiájának, akik kiutasítottak minden külföldit. Rohani kifejezetten neoliberális gazdaságpolitikát indított, elkezdte visszavonni a hatalmas szubvenciókat, leépíteni a gondoskodó államot, és átadni feladatait a piaci szereplőknek. Trump szankciói ezt a folyamatot is keresztülhúzták – pedig Rohani már olyanokat is mondott, hogy „megadóztatjuk a Forradalmi Gárdát”. Az államfő és körének támogatói a városi középosztály, a vidéki etnikai kisebbségek és a fiatalok.

Sirázban, a 13. századi perzsa költő, Szádi mauzóleuma előtt alkalmi barátaink, egy fiatal iráni házaspár szíves érdeklődésére szexuális tanácsadást tartok 2002-ben. Fotó: Göndör Péter

A hétköznapi emberek mennyire sínylik meg a szankciókat – egyáltalán, jó módszer-e ez Iránnal szemben?

Egyes amerikai elképzelések szerint minél szigorúbb szankciókat vezetnek be, annál elégedetlenebb lesz az iráni lakosság, kivonulnak majd az utcára, és szépen megdöntik vagy reformra kényszerítik a rendszert. Ez azonban nem jön össze. Húsz éve járok Iránba, nincsenek ilyen indíttatású tüntetések.

Természetesen létezik nélkülözés, de ha szankciókkal sújtom, mondjuk, az iráni gyógyszeripart – most például emiatt nem lehet rákgyógyszert kapni, és antibiotikumokban is hiány van, amit magam is tapasztaltam –, attól nem fognak a tömegek fellázadni. Az iráni rendszernek bőven vannak tartalékai, legálisan, féllegálisan tud még eladni olajat, és az emberek számára a hiánycikkek többsége is beszerezhető, igaz, drágábban, és részben illegális csatornákon keresztül.

Végtére is hogyan hat Iránban az Egyesült Államok keményebb hangütése és az atom­alku felbomlása?

Egyértelműen a Forradalmi Gárda és a radikálisok malmára hajtja a vizet. Én egyébként nem látom be, mi abban a stratégia, hogy folyamatosan konfrontatívak Iránnal. Hiszen az biztos, hogy nem tudják úgy lerohanni, mint Irakot vagy Afganisztánt. Tetszik vagy sem, Irán jelentős közel-keleti hatalom, erős a befolyása Izraeltől, Palesztinától kezdve Szírián, Libanonon át Afganisztánig és az Öböl-térségig.

Az atomalku egyik politikai következménye azt lett volna, hogy az amerikaiak ezt az erős állást valamilyen szinten elismerik. Most azonban igyekeznek Iránt visszatenni abba a kategóriába, ahol Mahmud Ahmadinezsád elnöksége alatt volt: a rossz fiúk közé. Ugyanakkor nem látom, ki lenne az a politikai alternatíva, akit Trumpék szívesen látnának Irán élén. Marginalizált emigráns csoportok, amelyek 40 éve elszakadtak az iráni valóságtól? Monarchisták már nincsenek, a sah fiával senki nem számol, ott éldegél Washington külvárosában, van pár tízezernyi híve, de súlytalan.

Akiket Trumpék leginkább támogatnak, azok a népi modzsáhedek: egy iszlám maoista csoport. A 60-as években amerikai bázisok elleni támadásokkal kezdték a karrierjüket. ’79-ben részt vettek a forradalomban, Homeini oldalán, a sah ellen. Aztán Homeini két év alatt leszalámizta az ellenzékét, beleértve őket is, mire átmentek Irakba, és Szaddám Huszein szolgálatába álltak – ami az irániak szemében egyet jelent a hazaárulással.

A népi modzsáhedeket sokáig az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartotta számon, de pár éve levették őket a listáról, gondolván, hogy hátha lehetne őket használni a fennálló iráni rendszerrel szemben, elvégre perzsául beszélnek, itt-ott vannak alvó csoportjaik… Csakhogy egyáltalán nincs tömegbázisuk.

Iránnak nyilvánvaló középhatalmi törekvései vannak a régióban, különösen feszült a viszonya Izraellel. Hogyan befolyásolja ezt, hogy az Egyesült Államok csökkenti a Közel-Keleten a katonai jelenlétét, beleértve Szíriát is?

A Közel-Keleten az nem úgy megy, hogy ha ők csökkentik a jelenlétüket, akkor majd a másik fél is lovagias lesz – abba a vákuumba készségesen lépnek be mások. Nem véletlen, hogy Izrael kétségbeesetten tiltakozott e lépés ellen. Jelenleg ott tartunk, hogy Szíriában egy orosz–török–iráni koalíció lesz a győztes. Nem vagyok katonai stratéga, de nézzük meg, hogy Amerika a 2003-as iraki háborúval végül kit hozott helyzetbe! Nem saját magát, hanem Iránt. Irak ma erős iráni befolyás alatt áll, különösen a déli, síita része, de a többi csoport is.

Afganisztánban a tálibok meggyengítésének – akik 1999-ben már majdnem megtámadták Iránt – szintúgy Irán lett a politikai haszonélvezője. Teherán okosan csinálta: átadta az amerikaiaknak Szaddám Huszein bázisainak műholdfelvételeit; átengedte a légterén az Afganisztánba tartó vadászgépeket – aztán köszönte szépen, hogy kilőtték az ellenfeleit.

Ezen területek nagy része történelmileg Iránhoz tartozott. Ma vannak revizionista törekvései?

Elcsatolni, határokat tologatni nem akarnának, a befolyásszerzés egyéb formáit preferálják. Akármilyen meglepő, Irán politikai-katonai kultúrájában a háború az utolsó lap – utoljára 1854-ben támadta meg nyíltan egy szomszédját. Az első és a második világháborúban nem volt hadviselő fél, az egyetlen modern háborús traumája az irak–iráni háború a 80-as években, de azt az irakiak kezdték.

Kétségtelen, hogy az iráni biroda­lom­építő tevékenység legneuralgikusabb pontja a Golán, ahol az irániak megjelenése és közvetlen érintkezése Izraellel másfél év óta – amikor Izrael egy iráni drón bereptetése és kilövése után bombázni kezdte Irán damaszkuszi bázisait – súlyos probléma. Izrael joggal tart attól, hogy ha Irán tartósan megveti a lábát Szíriában, akkor a Hezbollah-hoz hasonló bábokat tud kiképezni.

Egyébként az iráni reformista médiában többször elhangzott az üzenet a Forradalmi Gárda felé, hogy „túl mohók voltunk Szíriában”, a gárda túl gyorsan akart nagyot harapni, és Trump mellett ez a „mohóság” ásta meg a JCPOA sírját. A reformisták szerint a rakétaprogramot sem kellett volna olyan hirtelen beizzítani. Valójában Izrael sem annyira az iráni atomprogramba köt bele, mint inkább a rakétaprogramba, a szíriai jelenlétbe és persze a Hamásszal fenntartott kapcsolatba. Éppen Irán középhatalmi erősödése hozta most egy táborba Izraelt és Szaúd-Arábiát.

A szíriai szerepvállalás több volt, mint mohóság, Irán jelentős katonai-anyagi és egyéb segítséget nyújtott Bassár el-Aszad elnöknek, ezáltal felelőssége van az ott elkövetett kormányoldali háborús bűnökben is.

Nem teljesen osztom ezt a moralizáló megközelítést. Irán történetében az ókor óta mindig érzékelhető a nyugati irányú katonai terjeszkedési vágy, ez jellemző az 1979 előtti monarchiára is, amikor Mohammad Reza Pahlavi sah a Földközi-tenger és az Indiai-óceán közti hatalmi szférát akarta uralni. A mostani iráni állam, ideológiai különbségei dacára, valójában ugyanezt a geopolitikai teret akarja betölteni.

Aszad finoman szólva sem egy angyal – de kik voltak többségében Aszad és Irán szíriai ellenfelei? Bizonyos Öböl-beli arab államok szponzorálta szunnita iszlamista szélsőséges csoportok, köztük az ISIS. Összességében Szíria szomorú terepe a nagyhatalmak önzésének, amelynek következtében egy egész ország tönkrement. Azért azt is látni kell, hogy Irán fontos szerepet játszott az ISIS és más szunnita iszlamista csoportok kiűzésében. Irán, főleg a Forradalmi Gárda révén saját hatalmi törekvéseire használja ki a helyzetet és hosszú távra tervez Szíriában.

Ez talán katonai stratégia is részéről: a fegyveres konfliktusokat minél messzebb akarja vinni a saját határaitól. Ám ez jelentős anyagi és politikai terheket ró Teheránra, ezért ez a szíriai iráni jelenlét nem népszerű az iráni lakosság többsége szemében – főleg a mostani gazdasági helyzetben.

Mi várható a jövőben? Június végén Irán kilőtt egy amerikai drónt az Öböl felett, állítása szerint saját légterében, az amerikaiak szerint nemzetközi légtérben. Trump elrendelte a válaszcsapást, de gyorsan vissza is vonta. Rohani a napokban Macron francia elnöktől kérte, hogy segítsen legalább részben egyben tartani az atomalkut.

Az iráni politika valószínűleg nem fog tárgyalni az amerikaiakkal a jövő évi amerikai elnökválasztásig. Nem biztos, hogy nem akarnak új alkut kötni, de most kivárnak. Ha Trump marad, akkor nyilván másképp matekoznak, de addig megpróbálják tartani az állásaikat a JCPOA-n belül. Ez az EU-nak is fontos: német, francia, olasz cégek tömegei lennének érdekeltek a gazdasági kapcsolatokban. Ne feledjük, hogy Orbán Viktor is az atomalku megkötése után ment Iránba.

Egyébként Irán már azt is belengette, hogy ha kitör a káosz a Közel-Keleten, akkor nem tudja garantálni, hogy az a több millió afgán menekült, aki jelenleg Iránban tartózkodik, ne induljon el Nyugatra. Talán csak blöff, de 5 millió emberről beszélünk; az EU-val megy az alkudozás, Amerikával a szkanderezés. Egy biztos: az EU, Oroszország, Japán, India, Kína nem mutat különösebb érdeklődést a konfliktus iránt. Az Öböl-beli arab országokat sem lehet egy kalap alá venni, ők sem mind a szaúdiak elkötelezett szövetségesei.A síita–szunnita ellentét ebben a történetben inkább csak jó ideológiai ürügy, amelyet elő lehet húzni, a lényeg a geopolitikai érdekellentét.

Végül van ennek a dolognak egy olyan olvasata is, hogy a háttérben az amerikai–kínai gazdasági rivalizálás áll. Kínának végtelen mennyiségű szénhidrogénre van szüksége, és Irán Kína egyik fő szénhidrogén-exportőre. Már India és Törökország is elállt a vásárlástól, de Kína látványosan nem tartja be az amerikai olajszankciókat. Hosszú távon számol az iráni kapcsolatokkal – most például gyorsvasutat akar építeni Iránig.

Meglehet, Irán csak mellékhadszíntere egy globális kínai–amerikai konfliktusnak. De nagyon úgy fest, hogy Irán megint Nyugat-ellenes, radikális irányba fog kilengeni. Azzal azonban mindenki tisztában van, hogy egy véres háborúval inkább veszíthet. Az a benyomásom, hogy a JCPOA-t kellene valahogyan feltámasztani, szigorúbb szabályozásokkal az iráni ballisztikai programokra.

Orosz Ildikó

Az iráni nyugatellenesség történelmi gyökereiről

Irán elmúlt 200 évének története a nagyhatalmak fenyegetésében telt. Soha nem volt gyarmat, de kvázi félgyarmati státuszban leledzett, hol a britek, hol az oroszok, hol az amerikaiak, hol a szovjetek fenyegették megszállással. Ennek a mélypontja 1953, a Moszaddeq-ellenes puccs, amelynek ismerete fontos az iráni nyugatellenesség megértéséhez. 1950 és 53 között Iránban egy demokratikusan megválasztott, el nem kötelezett, szekuláris miniszterelnök, Mohammad Moszaddeq (a képen balra) és kormánya állt. Alkotmányos monarchiát akartak, és fel akarták számolni a britektől való függést, hiszen a koncessziók jegyében az olajbevételek 90 százalékát a britek nyelték le, amit a nemzetállami fejlődés, a modern nemzettudat már nem tűrt el. Moszaddeq első lépésével államosította az olajipart, mire a britek blokád alá vonták Iránt. A miniszterelnök pacifista, demokratikus felfogást képviselt, de a hidegháború közepén rávetült a kommunistabarátság árnyéka. 1953. aug. 19-én a brit és amerikai titkosszolgálat és az Iránon belüli sahpártiak puccsot hajtottak végre a CIA koordinálásával. Elmozdították Moszaddeqet, visszahozták a sahot a római száműzetésből és restaurálták hatalmát. A sah minden ellenzéki csoportot betiltott, amivel a radikálisok malmára hajtotta a vizet. 1979 iránya az 53-as események miatt lett ennyire radikálisan nyugatellenes és véres. Van egy fejlődő nemzetállam, amelyik bevezet egy nyugatiasnak tűnő politikai rendszert, amelyet elsöpör maga a Nyugat – ez olyan frusztrációt idézett elő, amelynek hullámai napjainkig elérnek. Amikor Trump vagy Bolton háborúval fenyegeti Iránt, előhívja ezeket a történelmi előképeket, és ahelyett, hogy erősítené a nyugatbarát hangokat, inkább felkorbácsolja a nemzeti érzést és összezárja a társadalmat.

Orosz Ildikó

Fotók: 1., 3. kép: Göndör Péter. Sárközy Miklós portréja: Almavia.hu, Moszaddeq portréja: Wikipedia
Az interjú eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2019/29).