elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2017. december 18., hétfő

Ha nem áll a fa és késik a bejgli – Vekerdy Tamás pszichológus a karácsonyról

Hol rontjuk el és hogyan lehetne jobban csinálni a karácsonyt? Sok más mellett erről is beszélgettem Vekerdy Tamással, 2015 decemberében. Az alábbiakban a beszélgetésnek az ünnepekre vonatkozó része olvasható. A teljes interjú, amely leginkább az oktatási rendszerről szól, itt található.

A karácsony afféle katalizátor, amely a családban a jót és a rosszat is felszínre hozza.

Vekerdy Tamás: Valóban gyakran robbannak a dolgok, megszaporodnak az elköltözések, szakítások, öngyilkosságok, nagy a feszültség. Ahelyett, hogy az emberek karácsony előtt kivennének egy kis szabadságot, hogy kipihenjék magukat, rohannak, mindent letudnak, nem beszélve arról a marhaságról, hogy sokan úgy érzik, hat órára állnia kell a fának, ki kell sülnie halnak, el kell készülnie a bejglinek. Ettől meg lehet őrülni. Természetesen az ünnepeknek lenne egy mélyebb, ha úgy tetszik, kozmikus értelme, amely összefügg a napjárással. A karácsony egybeesik a téli napfordulóval, a legsötétebb nap után elkezd világosodni, és „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – kérdezi Shelley. Az ünnepeknek fontos szerepük volt az emberek életében, ritmizálták az évet. A paraszti életet nyáron kemény munka jellemezte, télen jött a kiengedés, kukoricamorzsolás, mesélés. A bolygók járásához kapcsolódó ünnepek, a karácsony, a húsvét, de a kínai újév, a ramadán is arra figyelmeztetnek, hogy van összefüggés köztünk és a világegyetem közt, és erre a testünk biológiailag is reagál.

Tudjuk, hogy nem kéne befeszülni, sokszor mégsem sikerül. Hol rontjuk el?


Ott kezdődik, hogy egyáltalán nem vesszük komolyan, és nem is tudjuk, miről van szó. Az evangéliumokat például senki nem olvassa egy országban, amely magát kereszténynek nevezi. Idézhetném, hogy jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mondja Jézus, mire a tanítványok tiltakoznak, de Jézus azt feleli, ha egyet nem fogadtatok be a legkisebbek közül, akkor engem nem fogadtatok be. Hol van ez az evangéliumi magatartás a menekültpolitikánkban? Jó, Beer Miklós váci püspök emlegeti, hogy ez talán nincs rendben, de Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök szerint egyenesen meg van tévedve a pápa.

Saját családjában sikerült megvalósítani a stresszmentes ünnepet?


Nem hajszoltuk és nem gyötörtük önmagunkat karácsony ürügyén, és ez ma is így van. Persze szokott lenni bejgli, mert a gyerekek – akik mára felnőttek – vágynak rá. De ahhoz csak valamikor karácsony és újév közt, vagy az új évben jutunk el. Emlékszem, milyen békés ünnepünk volt néhány nappal karácsony után, a második fiunk születésekor. Akkor jöttek haza a kórházból, és miért ne lehetne a karácsonyeste másnap vagy harmadnap?

Kisgyerekes szülők dilemmája, hogy ki hozza az ajándékot: Jézuska, angyalka, Mikulás, vagy legyen prózai verzió? Úgy látom, a gyerek maga dönti el, meddig akar hinni a csodában.


Pontosan. A kisgyerek megtudja a nagyobb testvérétől vagy az óvodában, hogy nincs Mikulás, de a Mikulás kell! Arra is van normális válasz, ha idővel rákérdez, hogy: Tényleg ti veszitek az ajándékot? El lehet mesélni, hogy élt egyszer egy Miklós nevű püspök, aki segített egy szegény családon, amelyik éhezett – az eredeti történet szerint egyébként a lányok már el akartak menni prostituáltnak. A püspök aranyat dobott be az ablakukon, és megmentette őket. Mi négy gyerek mellett nem sokat lacafacáztunk, a nagyokkal viszonylag hamar közösen vettük meg a fenyőt. Egy darabig igyekeztünk úgy letenni, hogy a legkisebb ne nagyon lássa, de ha meglátta, az se volt baj. Az olyan történetek, hogy Jézuska átrepül a szobán, és beteszi a fa alá az ajándékot, szerintem ennek a személyiségnek a megalázása, rossz polgári konvenció. Persze a kisded születése szép és fontos történet. Lényeg, hogy minél természetesebben vegyük az egészet; ha nem feszengjük túl, a gyerekek belenőnek.

Említette az ünnepek mentálhigiénés szerepét. Hogyan hat a társadalmi lelki egészségre, hogy már a legnagyobb nemzeti ünnepeken is megosztott az ország?


Ez katasztrófa. Lásd Babits Petőfi koszorúi című zseniális versét: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek!” Mármint hogy a hatalom 1922-ben Petőfit ünnepli, de mi köze hozzá? Semmi. És ez mindig így van. Életem legnagyobb élménye volt 1956, sok mindent tudtam volna régebben mesélni róla. Ma már meg sem akarom említeni, olyan pokolivá tették az egészet. Olyan emberek bukkantak fel hősként, akikkel soha semmilyen közösséget nem vállalnék. 

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban (2015/49.) jelent meg egy nagyobb beszélgetés részeként, amelynek tárgya a hazai oktatási rendszer helyzete volt. A teljes interjú itt olvasható.

Fotó: Németh Dániel



Karácsony, vagy amit akartok

Ünneplőbe öltözött lelkek, gajra ment süteményhegyek. Karácsony, vagy amit akartok.

A Mikulások testtömegindexe a kórosan elhízott tartományban stagnál, a végső hajrában minden elkel, ami év közben drágának vagy gagyinak minősül. Fogynak a színes kerti albumok – segítségükkel a hazai kereskedelmi forgalomban nem kapható vegyszerekkel harcolhatunk sosem látott gazok ellen –, hódít az első csavart nyílt töréssel abszolváló barkácskészlet, a wellnesshétvége, mellnagyobbítás, morzsaporszívó.

Update: Amikor ezt írtam, még élt és aktívan dolgozott a kiváló gyermekpszichológus, dr. Alpár Zsuzsa. 2013-ban hunyt el, e cikkel rá is emlékezem. 

Az idei szezon díjnyertes giccse az ünnepi szimbolika és a profán naturalizmus nászából született karácsonyfadísz: a valódi tollból készült angyalka gyakorlatilag egy pár kitépett csirkeszárny, angyal nem tartozik hozzá. Van valami apokaliptikus abban, ahogy ezek a fehér szárnyak százával verdesnek az egyik legnagyobb lakberendezési boltban.


Felmérések szerint egy átlagos esküvő stresszfaktora a munkahelyi elbocsátáséhoz fogható, sőt hozzátartozónk elvesztésétől sem áll távol. Megkockáztatjuk: a karácsony is előkelő helyet foglal el a pararangsorban. A vélt vagy valós konvencióknak való megfelelni akarás, a vásárlási és ajándékozási kényszer sokakra nyomasztóan hat. Akárcsak az ezzel ellentétesnek tűnő, legalább ilyen nyomasztó üzenet, miszerint nem az a fontos, hogy minden a nagykönyv szerint történjen, hanem "csak" az együttlét, a szeretet.

"Amikor megjelennek a kirakatokban az első üveggömbök, de legkésőbb decemberben menetrendszerűen görcsbe rándul a gyomrom. Karácsonykor mindenki igyekszik behozni az éves lemaradást, bizonyítani, hogy milyen gondos szülő, szerető férj, tökéletes feleség. Kényszerítő erővel érzem, hogy mindent fordítva kell csinálnom, úgyhogy rendszerint megkapom, hogy ünneprontó vagyok - mondja Nóra. - Elnézem a halpultnál kígyózó sort a Tescóban, és arra gondolok: év közben a kutya se jön oda, hogy egyáltalán kiszolgáljon. Máskor gyakran veszek halat, de tavaly karácsonykor a pizzafutárt hívtam. Gyerekkoromban a nagynéném állandóan azt hajtogatta: gyerekek, legalább a szeretet ünnepén ne veszekedjetek. Imádom a húgomat, nagyon jól kijövünk, de ilyenkor muszáj volt megtépnem."

Ha egész évben nem sikerült összeveszni, karácsonykor erre kiváló alkalom nyílik. Valószínűleg azért, mert a legtöbb embernek határozott elképzelése van az ideális karácsonyról, és ehhez különböző mértékben ragaszkodik. Vérmérséklettől függően vesszük a mínusz 10 fokban történő ablakpucolás, a kifolyt töltelék és a csálé fa által támasztott akadályokat; örökzöld vitatéma a fenyő típusa, magassága, illata vagy a sokak által tabuként kezelt művi megoldások.

Hagyomány és egyéniség

"Napjainkban, amikor a karácsony nagyon kevesek számára telítődik átütő spirituális tartalommal, mindenkinek magának kell kialakítania saját hagyományait, és ezek borzasztó vékony konvencionalitáson alapulnak" - mondja Alpár Zsuzsa pszichológus. A legtöbb családban a tradicionális rítusokból levezethető, jól körvonalazott forgatókönyv írja elő, ki mikor mit csinál, mit vesz meg, mit eszik, hova ül, és milyen sorrendben rakja fel a Csendes éjt meg a Bojtorjánt. A szokásoknak óriási erejük van: biztonságérzetet adnak, egyben tartják a kevésbé vállalkozó kedvű személyiséget.

Fiatal pároknál visszatérő kérdés: hogy legyen karácsonykor? Van, aki mindenáron kettesben akarja eltölteni, mások a nyüzsgésre esküsznek; párok rohangálnak az éjszakában, egyik helyről a másikra, vagy szétválnak, hogy egy évben egyszer ki-ki a nagyszobai szőnyegen/gyerekkori ágyában aludjon. A megoldások a szülőkről való leválás mértékéről is árulkodnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kérdés általában megoldódik az első gyerek megszületésekor, amikor a kisded imádására a fiatalokhoz járulnak a tömjénnel és mirhával megrakott nagyszülők. A rokonoknak való megfelelni akarásnál is rosszabb, amikor elvált szülők körömszakadtáig küzdenek a gyerekekért és balhéznak miatta – ilyenkor a dupla szenteste legjobb esetben is csak fele öröm.

Sokan ragaszkodnak a régi kerékvágáshoz, mások viszont igyekeznek elkerülni, hogy mint valami végtelenített színes izzósor, az összes karácsony reménytelenül egybefolyjon. A fogyasztói társadalom válasza a problémára, hogy míg nagyanyáink örültek, ha évente sikerült egy új ezüstdiót a fára akasztani, addig ma fenyődivatot, szalvétatrendet, idei díszítési stílust emlegetnek.

"Személy szerint az egyik legjobb karácsonyom az volt, amelyet a férjemmel egy vidéki házban töltöttünk, a kályha mellett kuporogva. Nem volt bent tűzifa, de találtunk a sarokban egy karnist meg egy csomó újságot, azt égettük el. Nem adott valami óriási meleget, de ezt a karniségetést nem lehet elfelejteni" - emlékszik Alpár Zsuzsa, mondván, nem is olyan könnyű másképp eltölteni a karácsonyt, mint tavaly.

Gyermekkorban szükség van Jézuskára, angyalkára, Télapóra, egy idő után azonban műhiba, ha egy gyerek mindig csak kap. "Az elsős-másodikos gyerek, aki addig a mesében élt, hirtelen realistává válik. Legalább olyan rossz, ha ekkortól nem biztatjuk, hogy ő is készítsen valamit, mintha az óvodás orra alá dörgölnénk a valóságot. Szerencsések a jó kézügyességű gyerekek, ők élvezettel eszkábálnak össze valamit, amin látszik a teljesítmény" - állítja a pszichológus. Tévedés azt hinni, hogy manapság a gyerekek hamarabb jönnének rá az igazságra: a legvadabb Rákosi-időkben is volt ünnepi készülődés, de bizonyos értelmi szint elérése előtt a kicsik egyszerűen nem akarják észrevenni ezeket a dolgokat – hogy azután viszont kifejezetten nehezteljenek a túlzottan hosszúra nyúlt átverésért.

A pszichológus szerint felnőttkorban nem szerencsés eltúlozni az ajándékok meglepetés jellegét, hisz kár lenne tagadni, hogy az emberek többségének vannak elvárásai az ajándékokkal szemben. Ezek kipuhatolásával, kimondásával sok frusztrációt meg lehetne spórolni, ajándékozó és megajándékozott részéről egyaránt. A családok karácsonyi nagyberuházása viszont pozitív jelenség lehet, feltéve, hogy közös erőfeszítés gyümölcse.

"Sokszor feszengek karácsonykor, mert a családom a legritkább esetben találja el, minek örülnék, én pedig képtelen vagyok véka alá rejteni a csalódásomat. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik, hogy noha érzelmileg közel állunk egymáshoz, intellektuálisan teljesen más síkon mozgunk, ami elszomorít. Miért nem tudok soha olyan könyvet kapni, ami érdekel? - kesereg T., nyelvész. - Egyszer, még kamaszként a bátyám a család minden tagjának egy-egy fityiszt rajzolt karácsonyra. Hiába mentegette anyám, hogy csak rosszul elsült tréfa volt, érzékeny kamasz lányként teljesen kiborultam. Ma már másképp látom: igazából sokat elmondott az aktuális viszonyainkról ez a szépen becsomagolt, míves fityisz."

A hetedik tekercs

Az ünnepi infantilizmus egyik jellegzetes megnyilvánulása egy kurrens fehérnemű-hirdetés: az exkluzív anyagokba takarékosan csomagolt szép hölgy fején már november közepétől ott fityeg az idióta Télapó-sapka. Különös érzés a buszmegállóban állig felöltözve fagyoskodni, hátunk mögött ezzel a pucér dívával. Vegyük ehhez az ellenszenves nőlapi alapreceptet, miszerint az elhúzódó házassági válság egy csapásra megoldódik, ha szenteste felhúzunk egy vadiúj pink tangát, és "csomagolj ki, édes, én vagyok az ajándék" felkiáltással behemperedünk a fa alá. Az érzelmi túlcsordulás röpke pillanataiban talán úgy tűnhet, egy éjszaka alatt minden jóra fordul, ám az esetek többségében ennek épp az ellenkezője történik. Ha egész évben ketyeg az időzített bomba, akkor december 24-én biztos robban.


"Apám, aki az év többi napján még viszonylag rendesen tartja magát, karácsonykor mindig jól berúg. Anyámnak fontos az ünnep, süt, főz, nagytakarít, és közben félóránként sírógörcsöt kap apám miatt. Aki atlétatrikóban mászkál, és amikor együtt az egész szent család, átnyúl a távirányítóval a vacsoraasztal fölött, és bekapcsolja a tévét. Tavaly egy második világháborús dokumentumfilmet sikerült kiválasztania - mondja Marcsi. - Az is előfordult, hogy a bátyám, aki Pestre járt egyetemre, és csak az ünnepekre jött haza, közölte, nem bírja tovább a cirkuszt, megy vissza a kollégiumba. Mire anyám az összes ajtót kulcsra zárta. A bátyám az ablakon mászott ki, elgyalogolt a több kilométerre levő pályaudvarra, és az egész éjszakát ott töltötte, mert vonat persze nem volt."

Karácsonykor nincs hova menni, leáll a közlekedés, minden bezár. Nincs mese, együtt kell lenni a családdal. Alpár Zsuzsa szerint hétköznap mindenki afféle verkliben teszi a dolgát: munka, gyerekbegyűjtés, vásárlás, vacsora, fürdetés, leckenézés, a nap végén pedig el lehet dőlni, mint a zsák. Ahol a kooperációnak legalább a csírái megvannak, ott a családtagok karácsonykor is képesek kezdeni valamit egymással. Egy teljesen kiürült kapcsolatban azonban, amelyet már csak a rutin tart össze, két nap kényszerű összezártság maga a pokol. Illúzió azt várni, hogy a karácsony más legyen, mint amilyen az együtt ünneplők kapcsolata.

A nők vannak könnyebb helyzetben, őket lefoglalja a rengeteg teendő. A túlfőzés, a túlkészülés gyakran menekülés: mindig marad egy letörölni való porszem, a kétféle hal mellé készülhet még egy kis pulyka, kacsa, és feltekerhető a hetedik bejgli, amelyről mindenki tudja, hogy a kutya tányérjában landol. A méterest kilométeresre nyújtó háziasszony kimerül, és érzelmileg kivonja magát a boldogságos ünnepből. Nehezebb helyzetben vannak a férfiak, mert számukra kevesebb feladat adódik.

Vagy amit akartok

A rendszerváltozás előtti negyven évben a vallási felhangoktól megfosztott karácsonyi szokások olyan családokban is meghonosodtak, ahol ez az ünnep hagyományosan nem identitásformáló – igaz, sokszor csak ideig-óráig.

"Nálunk a karácsonyi alaphangot apám adta meg, aki üvöltött, hogy rosszul tartjuk a fát, azért nem tudja rendesen belefaragni a talpba. Estére már mindenki utált mindenkit. Érezhetően javult a helyzet, amikor megjelentek az első csavaros fenyőfatalpak - mondja János, tanár. - Sok évbe telt, mire rájöttem, hogy a szüleimnek fogalma sem lehetett arról, hogyan kell ezt az egészet csinálni, lévén zsidók és kommunisták. Csak azért karácsonyoztak, hogy nekünk, gyerekeknek ne legyen rossz. Komoly erőfeszítéseket tettek. Az NDK villanyvasút '66-ban például óriási dolog volt. De érdekes módon anyám számára az utolsó években nagyon fontossá vált a karácsony. A halála óta viszont csak akkor karácsonyozok, ha a partneremnek fontos." Míg néhányan egyáltalán nem ünnepelnek, sok családban a karácsony jól megfér a hanukai gyertyagyújtással.

Manapság, miközben az ajándékozás és a karácsonyfa-állítás szokása még a mérsékeltebb és "nyugatias" (értsd: fogyasztáscentrikus) iszlám országokba is begyűrűzik, nyugat felől terjed a "karácsonykritikus" magatartás. Formabontó családok és párok előszeretettel szöknek el az ünnepi felhajtás elől: elhúznak síelni a hűvös hegyekbe, vagy meg sem állnak a napsütötte tengerekig, ahol a Mikulás is rövidnadrágban flangál. A fiatalabb generáció, főképp a szinglik bővülő társadalma mind gyakrabban dönt úgy, hogy nem a kötelező rokoni, hanem inkább baráti körben ünnepel. Egyesek szerint egy igazán szekuláris államban azt is illene fontolóra venni, hogy a karácsony ne legyen hivatalos munkaszüneti nap, csapják inkább azt a két napot a szabadnapokhoz, hogy mindenki diszkréten eldönthesse, mikor és mit ünnepel.

Akinek gyermekkorában meghitt hangulatú volt a karácsonya, többnyire automatikusan viszi magával az ünneplés képességét, de akinek hektikus volt, igyekszik mindent másképp, jobban csinálni. Alpár Zsuzsának meggyőződése, hogy nincs "eleve ünneprontó" ember. Az viszont biztos, hogy a túldimenzionálás, az ünneppel kapcsolatos felfokozott elvárások könnyen kipukkadhatnak. Nagyobb eséllyel lesz sikeres a kis-karácsony, mint a nagy.

Orosz Ildikó


"Pestről cipeltem haza a gyönyörű lazacpisztrángot, tele ikrával. Elkészítettem a vacsorát, de apám, aki újabban mindenbe beleköt, sopánkodni kezdett, hogy sok a szálka. Megmondtam, hogy ez egy különleges tengeri hal, egyáltalán nincs benne szálka. De ő egyre fuldoklott, mint Yvonne, a burgundi hercegnő. Kiderült, hogy az uszonyát eszi. Régen harmonikus volt az ünnepünk. Apám szerzett vadhúst, sőt a közeli állami gazdaságból, amely Ausztráliába exportált őzet, kenguruhúst is hozott. A legszebb ajándékunk a legóváros volt. Bár azt sosem értettem, miért zárkózott be apám karácsony előtt két napra, hogy előre megépítse, ahelyett, hogy velünk együtt rakta volna össze." 
 
"Tizenöt éves voltam, és csak a legjobb barátnőmnek mertem megmutatni, milyen ciki ajándékot kaptam a mamámtól. Egy karmokban végződő rókaprémet. A barátnőm, ahelyett, hogy elszörnyülködött volna, röhögőgörcsöt kapott. 't is ugyanilyen boával lepte meg az anyja. Tudvalevő, hogy mindig is nagy állatvédő hírében álltunk, a szobánk falán kint volt a poszter a kisrókával, aki fátyolos szemmel kérdezi: "A te anyukádnak is van szőrmebundája? Az enyém az életét adta érte." Másrészt épp rockerlányban, szakadt farmerban, Fekete Lyukban nyomultunk. Szegény anyáink mindent megpróbáltak, hogy a nőiesség útjára tereljenek."

"Amikor már tudtuk, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, módszeresen átkutattuk a lakást a nővéremmel. Meg is találtunk mindent, de mégsem az került a fa alá. Anyámék ugyanis az utolsó pillanatban elcserélték az ajándékokat a szomszéddal, ahol a gyerekek szintén leselkedtek. Következő évben összedolgoztunk a szomszéd gyerekekkel. Ma úgy vagyok, hogy nagyobb ajándékot szívesebben választok ki közösen, de imádom a pici meglepetéseket. Az egyik legjobb az volt, amikor meg kellett keresnem az ajándékomat. Majd beleőszültem: fülbevaló volt a feldíszített fára akasztva."

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg Szenteste: A szeretet kényszere címmel (2004/51).
Fotó Alpár Zsuzsáról: psychoanalysis.hu
Fotó montázsok: oroszildiko.blogspot.hu


Nyalogassuk kölykeinket! – Hat könyv a gyereknevelésről

A gyereknevelés olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, és mindenki jobban. A magyar ember kiváltképp futball- és gyerekszakértő, a legújabb nevelési szakirodalmat csak merő kíváncsiságból veszi kézbe, így, karácsony táján, amikor már tényleg agyára megy a családja.


Kevin Leman: Péntekre új gyerek


Amikor leszállnak az angyalok, a gyerekekből előbújik az ördög. Erős a vágy, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljunk a nemkívánatos viselkedési formáktól. Ez a borító egy szutykos, pimaszul vigyorgó kiskölköt mutat hétfőn, akiből kimosógépezett, szelíd cukipofa válik péntekre. A csábító alcím: "Hogyan változtasson gyermeke hozzáállásán és viselkedésén 5 nap alatt?"

Tekinthetnénk ezt marketingfogásnak vagy gyereknevelési hacknek is, csakúgy, mint a felütést: "Összeesküvés zajlik Ön ellen, méghozzá a saját otthonában. Az apróhad kiskatonáinak és a lázadó kor minden partizánjának egytől egyig megvan a maga haditerve, mellyel garantáltan elérik, hogy Ön a falra másszon." Ám hamarosan kiderül, hogy a szerző nem tréfál: tényleg hadba szólít gyerekeink ellen, mondván, "mesterei a manipulációnak", és annál jobb, "minél előbb megtanulják, hogy az életben semmit sem adnak ingyen". Szerinte jó (az egyetlen jó) megoldás a bevásárlóközpontban hisztirohamban fetrengő kisgyereken szó nélkül átlépni, és otthagyni, a mosakodást hanyagoló kamasznak meg beírni az üzenőjébe, hogy tisztelt tanárnő, a fiam ma azért késett el, mert bűzlött, és elzavartam zuhanyozni, kérem, szabja ki rá a méltó büntetést.

Leman doktor ujját a sliccén át kilobogtató, anyaszomorító kölökből lett az anyák megmentőjeként tetszelgő provokatív megmondó ember. Isten őrizz, hogy komoly gond esetén hozzá forduljunk, mentségére legyen mondva, hogy ahol nincs probléma, ott nem is kreál: a bili, a cumi és az evés kérdését egy mondatban elintézi. Sajnos túl jól ír, ezért - főként, ahol saját szülői bénázásainkat ostorozza -, egészen szórakoztató tud lenni. Eredményességét viszont leginkább azzal a levéllel lehet érzékeltetni, melyben egy szülő hálát mond, mert csemetéje, aki addig rendszeresen "adjál csipszet" felkiáltással fordult feléje, a Leman-módszer bevezetése után imigyen szólott: "kérek csipszet".

(Fordította: Hamerli Nikolett. Harmat, 2013, 292 oldal, 2500 Ft)


Jan-Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát


Ez az egyszerű, sokrétű cím szépen kifejezi, hogy a gyerekek számára az ésszerűen és következetesen kijelölt korlátok nem terhet, hanem biztonságot jelentenek: "A korlát óvja a gyereket, időt és teret enged számára ahhoz, hogy önállósodjék, öntudatos személyiséggé váljék. Ugyanakkor egyértelműen jelez egy határt, biztos keretet ad, de kihívás is a gyereknek, hogy nekifeszüljön vagy áthágjon rajta. Mert hiszen leghőbb vágya, hogy megtudja, mi lesz, ha nem tartja magát a megbeszélt szabályokhoz, szertartásokhoz és megállapodásokhoz." Testvérféltékenység, öltözés, leckeírás, zsebpénz, a hétköznapi rutint átíró nyaralás: megannyi téma, amit nem lehet elégszer végigzongorázni.

A szerző figyelmeztet a túlságosan szabadjára eresztett nevelés veszélyeire, és arra, hogy egyre több gyereket vonnak be túl korán a döntéshozatalba. Kivált érdekesek a párbeszédes esettanulmányok, melyeknél már a közlés módja is hat az olvasóra. Nem véletlenül ért meg húsz év alatt több, immár átdolgozott kiadást, rengeteg jó gondolat és humor sűrűsödik a lapjain - bár olykor túlságosan bő lére eresztve, és egy gyerekszoba rendetlenségét idéző formában. Bettelheim és Winnicott óta tudjuk, hogy a szülőnek nem kell tökéletesnek lennie, megfelel az is, ha "elég jó". Rogge ebben a szellemben biztat, hogy engedjük el a maximalizmust, hiszen a nevelés minden, csak nem aprólékosan előre tervezhető folyamat. És ahogy nincs tökéletes szülő, sem pedig mindentudó tanácsadó, úgy érjük be avval, hogy ez a könyv "elég jó".

(Fordította: Lendvay Katalin. Park, 2013, 273 oldal, 2900 Ft)


Szülők iskolája (szerk. Árvay N. Tivadar)

Amit szükségképp hiányoltunk az előbbi, 90-es évek eleji német kiadványból - hogy közvetlenebbül reagáljon a legújabb jelenségekre és a magyar valóságra -, azt megtaláljuk a Waldorf Pedagógiai Intézet gyereknevelési előadás-sorozatából szerkesztett kötetben. Bácskai Júliától Herczog Márián át Karkus Ottóig ismert és kevésbé ismert szakemberek járnak körül egy-egy témát az élőbeszédszerűségből fakadó, könnyen emészthető stílusban.

Vekerdynek két Goethe- és Rudolf Steiner-idézet közt mindig vannak új, imádnivaló sztorijai (lásd mit tesz a szülő, ha belemegy a gyerek fülébe a víz), miközben ismét előkerülnek mára már szállóigévé lett intelmei. Anyák, ne vasaljatok!; olyan, hogy nevelés nincs, csak hiteles együttélés van; jó menedzser nem abból lesz, aki már óvodás korában különórákra járt, hanem abból, aki sokat játszott, sok mesét hallgatott, később pedig lehetett merengő, lusta kamasz.

Nem ússza meg a hazai iskolarendszer, amely E. Szabó László fizikus szavaival "ítélkezési dühben" szenved, és kizárólag a verbális és lexikális tudásra fókuszál. Hiába tud egy gyerek "fúrni, faragni, építeni, fütyülni, táncolni, mesélni, az iskolát ez nem érdekli". Nem állítható, hogy minden szöveg egyformán érdekes, de feltétlenül kiemelendő még kettő: Gyarmathy Éva pszichológus arra keresi a választ, hogy a valóság mely változásaival magyarázható, hogy egyre több a "disz-pinty", vagyis a diszlexiás, diszgráfiás, hiperaktív, SNI-s gyerek. Kökéndy Ákos Waldorf-pedagógus pedig a mélyére néz a hazai reálbunkóság eredetének: miért lett nálunk generálisan unalmas, érhetetlen tárgy a kémia, és hogyan vehetjük fel ez ellen a harcot hamuval meg káposztalével.

(Saxum, 2013, 146 oldal, 1800 Ft)


Stefanie Glaschke: A patchwork család


"A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket." Sokan ismerik Karinthy Frigyes örökbecsűjét, de azt kevesebben tudják, ki volt a gyepa tárgya: a Böhm Arankával kötött második házasságából született közös gyerek, Karinthy Ferenc. Gyerekkora, ahogy később ő fogalmazott, afféle "cifra bohém vircsaftban" telt, de "ebéd, vacsora, ruha, nyaralás, bicikli" mindig került.

E kellékek ma is adottak lehetnek, ám ezzel együtt a legtöbb patchwork vagy mozaikcsalád élete nem mindig egyszerű. Az elvált szülők - egyik, másik vagy mindkettő - új családalapítása bonyolult kapcsolatrendszert hoz létre vér szerinti és nevelőszülők, saját és közös gyerekek közt, s mindezt féltékenység, értékrendi súrlódások, logisztikai nehézségek tetézhetik. A békés együttélés alapja a nyitott kommunikáció, amely tekintettel van a tagok sebezhetőségére, hiszen mindenki a saját múltjával, történetével érkezik, a szülőknek pedig nem tanácsos rágörcsölniük, hogy bebizonyítsák, mindenképp sikeresek lesznek az új családjukban.

A mozaikcsalád, amely talán a jövő társadalmának családmodellje lesz, nem is annyira új képződmény, gondoljunk az ősközösségre, ahol a különböző gyerekeket közösen nevelték, vagy a közelmúltban a háborúk, betegségek tizedelte csonka családok újraformálódására. Inkább kezdőknek ajánlható zsebkönyv ez, néhány jópofa, családon belüli csapatépítő gyakorlattal. Gyengéje, hogy elég rapszodikusan váltogatja a nézőpontját, ezért néha nehezen követhető, ki kinek a kicsodája. De ez már csak egy ilyen téma.

(Fordította: Farkas Tünde. Saxum, 2013, 144 oldal, 1800 Ft)



Debenedet-Cohen: Hancúrozni jó! Apás játékok otthon és a szabadban

Amikor először kinyitottam, azt gondoltam: erős váll, pihent agy. Itt kérem, részletes leírásokat olvashatunk ábrákkal, nyilakkal arról, hogyan kell párnacsatázni, gyereket pörgetni, hintáztatni, dögönyözni, és mire használható egy bot. Aztán, ahogy belemélyedtem, egyre jobban megtetszett. Igazán sok gondoskodással és szeretettel van megírva, például: "Harc közben mindig a cipzáras vagy gombos felénél kell megragadni a párnát, és csak a puhább részével szabad ütlegelni az ellenfelet, hogy megelőzzük egymás szemének kiverését", vagy a görög katapult nevű játéknál: "körülbelül 30-45 fokos szögig nyújtsa előre a lábait, nehogy a gyermek önre essen vissza".

Az előszóban személyes motivációinak megvallásával azonnal levesz a lábunkról a szerzőpáros (két férfi). Egyiküknél mindennapos volt a játékos bokszolás, birkózás, és apaként ő is sok fizikai játékot játszott a gyerekeivel. A másiknál ilyesmi soha nem fordult elő, számára gyerekként a birkózás egyet jelentett azzal, hogy nagyobb társai jól elagyabugyálták. Aztán, amikor a lánya megszületett, és látta, hogy ő mennyire szereti a hancúrozást, az iránta való imádatból kényszerítette magát, hogy beszálljon, és tudatosan képezze magát. Később megjelent az életében egy tízéves nevelt fiú, akivel szemben új szabályokat kellett kialakítani, alapvetően azért, hogy ő maga ne sérüljön meg.

A játékok közt rövid elméleti részek kaptak helyet arról, hogy a vadulás nem csak örömet okoz, de fejleszti többek közt a tanulási képességet, az érzelmi intelligenciát, jótékony hatású a szülő-gyerek kapcsolatra, erősíti az ön- és az egymás iránti bizalmat, a szülőnél pedig késlelteti a demenciát. Érdemes hát bőszen gyakorolni a tomboló elefántot, az alvó denevért, a spanyol lépcsőt meg a Houdinit.

(Fordította: Kelemen László. Libri, 2013, 208 oldal, 2690 Ft)


Paul Tough: Segítsük kibontakozni gyerekeinket!


Kinek sikerül, és kinek nem? Miért teljesítenek egyesek kiválóan, és miért botladoznak mások? Mit tehetünk mi mindannyian azért, hogy egy bizonyos gyermeket vagy gyermekek egész generációját távol tartsuk a kudarctól, és a siker felé tereljük? Ne számítsunk gyors és könnyű válaszokra, ez nem egy nevelési egyszeregy, hanem egy oktatásszociológiai riportkönyv, amelynek vannak családon belüli vonatkozásai.

A szerző - saját bevallása szerint "újságíró és aggódó apa" - alapos neurobiológiai, pszichológiai és társadalomtudományi érvekkel, kutatásokkal és statisztikákkal megtámogatott dolgozatot kanyarított. Szocioriport-szerű felvezetése Chicago szegénynegyedeitől, a bűnözés melegágyától, a hagyományos oktatási struktúra csődjétől indul (nem kell különösebb erőfeszítés, hogy a hátrányos helyzetű, traumatizált suhancok helyébe magyar szereplőket képzeljünk), és eljut oda, hogy a kudarckerülés a rendszer felső csúcsán is megjelenik: a mai tipikus Harvard-diplomást "inkább hajtja a sikertelenségtől való félelem, mint valamilyen meghatározott vágy, hogy ezt vagy azt szeretné csinálni".

Szó esik többek közt tanult optimizmusról, a nem kognitív készségek szerepéről, valamint a fejlesztésükre irányuló oktatási programokról. Persze ez is ott kezdődik, mint minden: a születés körül. Hogy mást ne mondjak, azok a patkánykölykök, akiket rendszeresen nyalogat és tisztogat az anyuk (legyen vér szerinti vagy gondozó), könnyebben kitalálnak a labirintusból, bátrabban fedezik fel az új területeket, jobban esznek, kevésbé szoronganak és érdeklődőbb, egészségesebb felnőttek lesznek. Szaporán, elő a nyelvekkel!


(Fordította: Szalai Virág. HVG Könyvek, 2013, 300 oldal, 3500 Ft)

Orosz Ildikó


A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/21).

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.