Fordításaim: Gavin de Becker: A félelem adománya. Vedd észre a jeleket, hogy ne válj áldozattá! (könyv)

A világ legfontosabb 50 pszichológiai tárgyú könyvének egyike, megjelenésekor négy hónapon át szerepelt a The New York Times bestseller listáján. Oprah Winfrey szerint ezt a könyvet minden nőnek el kellene olvasnia.

Fordította: Orosz Ildikó

Eredeti cím: The Gift of Fear

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kiadás éve: 2021
Terjedelem: 432 oldal
ISBN: 9789633556160

Egy elhagyatott parkolóban egy idegen felajánlja egy nőnek, hogy segít cipelni a bevásárlószatyrát. Vajon ő jó szamaritánus, vagy másvalamit akar? Egy kirúgott alkalmazott búcsúzóul megfenyegeti a főnökét. Vajon fegyverrel tér majd vissza? Az első randevú után egy férfi azt mondja a nőnek, minket egymásnak teremtett a sors. Vajon hogyan reagál, amikor a nő elutasítja?

Egy tinédzser megszállottja a death metal zenének, és lenyűgözik a fegyverek. Vajon meg fog ölni valakit? Egy anya nyugtalankodik a bébiszitter miatt, akit felfogadott. Vajon le kell mondania a programját? Egy férfit a barátnője dühös elvált férje fenyeget. Vajon forduljon a rendőrséghez?

De Becker nem pszichológus, könyve mégis többet árul el a megérzések, a félelem és az erőszakos lelki alkat természetéről, mint a szaktudományos magyarázatok. A félelem adománya letehetetlen, akár egy jó krimi, és nem csupán életünk megváltoztatásában, hanem megmentésében is segítséget nyújthat.

„Szakértőnek tartanak, mert kitartóan figyelem az erőszak természetrajzát. Képes vagyok »megjósolni« gyilkosok, zaklatók, merénylők, csalódott szeretők, elhagyott férjek, elbocsátott dühös alkalmazottak, tömeggyilkosok és még sokféle ember viselkedését. Valóban sok mindent megtanultam – e könyvem kiindulópontja mégis az, hogy igazából minden ember szakértője az erőszakos viselkedésnek, és képes azt előre látni. Ön is, olvasóm, akárcsak minden embertársa, képes felismerni a valódi veszélyt. Rendelkezik egy csodálatos belső iránytűvel, amely mindig készen áll, hogy szükség esetén figyelmeztesse és átvezesse önt a kockázatos helyzeteken.”

Tovább olvasom

Ártatlan vagyok – szólt a nőverő férfi, aki korábban hasba rúgta terhes feleségét. Három kisgyermek halt meg a lángoló házban

Hogyan válik a halálbüntetés elleni jogos felszólalás a családon belüli abúzust kitakaró írássá a legolvasottabb női lapban?

Számos érv sorolható a halálbüntetés eltörlése mellett, és nem egy példát fel lehet hozni, amikor egy kivégzett személy ártatlansága utólag bebizonyosodott. A példa, amit Kurucz Adrienn választott a WMN-en az „Ártatlan vagyok – mondta a gyászoló apa a kivégzése előtt, de akkor sem hittek neki. Cameron Todd Willingham tragédiája” című cikkéhez – nagyon rossz példa; maga az írás pedig rettentően egyoldalú, felületes, és meggyőződésem szerint: társadalmilag káros. (Nem elemzem részletesen a cikk kattintásvadász címét és stílusát, pusztán reflektálok rá saját, hasonlóan komponált címadásommal.)

Az a tény, hogy a vád szerint három kisgyermekét meggyilkoló (saját házukat rájuk gyújtó) amerikai férfi ügyében olyan súlyos nyomozási és eljárási hibákat tártak fel, amelyek miatt a kivégzését követően, utólag felmentették – valóban rettenetes dolog, és senkivel sem szabadna megtörténnie. Ugyanakkor ne feledjük: az, hogy a bűnösségét nem tudták bizonyítani, még nem jelenti, hogy ártatlan.

A cikk szelektíven tálalja a tényeket, és szorgosan pengeti az érzelmi húrokat a szegény, érdekérvényesítésében korlátozott, úgymond „nem elég menő”, „átlagos kisember” apa oldalán. Mindeközben azonban nem tesz említést arról, hogy a vád szerint a férfinek komoly előtörténete volt feleségbántalmazóként, illetve állatkínzóként. Természetesen az, hogy valaki veri a feleségét, például, mint jelen esetben, összerugdossa várandósságai alatt – vélhetően azért, hogy elvetéljen –, még nem bizonyíték arra, hogy később ugyanezen gyerekek gyilkosává válik. Azonban ma már pontosan tudjuk, hogy a családon belüli abúzus és agresszió mindig egy folyamat, a gyerek- és párkapcsolati gyilkosságoknak minden esetben vannak előzményei. Ahogy itt is voltak.

Nem igaz tehát a cikk sugalmazása, hogy a férfit pusztán a falán lógó metálposzter, és a koponyás tetoválása miatt mondták poteciálisan veszélyesnek. Az pedig, hogy az anya ellentmondó vallomásokat tett, kezdetben a férje mellé állt, tagadta a bántalmazást, de később ellene fordult, és a mai napig meg van győződve a férfi bűnösségéről – bőven belefér abba, hogy abúzus áldozata lehetett (Gondoljuk el: félt, össze volt zavarodva, traumatizálódott, talán felelősnek is érezte magát a gyerekei halála miatt stb.)

Nem sorolom a hiányokat, de hogy alaposabban utána kellett volna járni egy ilyen kényes témának a biztos, mert ez az írás, ebben a formában hamis és hangulatkeltő. Szomorúan olvasom a kommenteket, amelyek mélyen együttéreznek a „gyászoló, ártatlan apával”, míg az anyát manipulatívnak, hazugnak, sőt egyenesen „gyomorforgatónak” bélyegzik. 

Így válik a halálbüntetés elleni jogos felszólalás a családon belüli abúzust kitakaró, azt relativizáló írássá a legolvasottabb női lapban. Nagy kár.

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Csavard fel a szőnyeget! – Női birkózás

Nem iszapban dagonyázó hajtépős macák: a női birkózás kemény sport, amire egyre többen felfigyelnek. 2004 óta olimpiai szám. Az alábbi riportot a hazai női birkózás hajnalán készítettem – azóta a magyar lányok számos nemzetközi versenyen arattak sikereket. Sastin Marianna az első magyar világbajnok lett 2013-ban. Most pedig, 2019 áprilisában Barka Emese megszerezte az első magyar női Európa-bajnoki címet. Emese még csak 15 éves volt az alábbi cikk írása idején.

A válogatott birkózónők közös keretedzésére igyekszem a Nemzeti Sportcsarnokba. A magyar lányoknak nem sikerült az athéni kvalifikáció, hogy kiköszörüljék a csorbát, teljes mellszélességgel készülnek a jövő évi budapesti vébére. A hivatalos elnevezés: "kötött-, szabadfogású és női birkózó világbajnokság" félrevezető lehet, hisz a női birkózás nem valamiféle harmadik típusú szőnyegakrobatika. A lányoknál csak szabadfogás létezik, a szabályok pedig azonosak a férfiakéival.

Barka Emese a 2013-as budapesti vb-n bronzérmes. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

Egy "héraklészes" apuka készséggel megmutatja a lányokhoz vezető utat (a Héraklész utánpótlásprogram tizenöt női birkózót is támogat), de látva, hogy az ajtóban hátrahőkölök, árnyalatnyi büszkeséggel a hangjában megjegyzi: "Itt aztán van szag!" Kétségbeesetten dünnyögöm: kizárt, hogy ez nőkből jön.

Kijönnek a helyzetekből

A hatalmas teremben egy regiment kamasz fiú közt szinte elvesznek a nők. Vámos Péter szakágedző felvilágosít: a junior és felnőtt lányok ilyenkor párhuzamosan edzenek a terem nagyobb felét kitöltő junior fiúkkal. De nem is baj, hisz belevaló edzőpartnerekből hiány van, ezért a lányok mellé gyakran egy-egy fiatalabb vagy kisebb súlycsoportba tartozó fiút osztanak be.

"A szabályok ugyanazok, ám a nők az eltérő fizikai-biológiai adottságok miatt másképp mozognak. Sokkal hajlékonyabbak, olyan helyzetekből is képesek kijönni, ahonnan egy férfinak esélye sincs" - mondja Vámos, majd hozzálát, hogy a fejtámaszok, híd- és más bemelegítő gyakorlatok után új fogást mutasson. Míg a karkulcsot, más néven amerikai kulcsot próbálgató lányok közt körbejár, feltűnik a pólójára írt, a helyzetnek némiképp ellentmondó hitvallás: "A kislányok kézilabdáznak. A kisfiúk fociznak. A férfiak birkóznak."

Most már országszerte 120 lány is. Az egyesületek száma folyamatosan nő, de ez még mindig kevés.

"Súlycsoportonként gyakorlatilag egy-egy versenyzőnk van. Nincs kivel edzenünk, így nehéz felkészülni a nemzetközi versenyekre" - mondja Vatai László, a női szakág vezetője, hozzátéve, hogy kívülről, az eredményeket tekintve a helyzet nem olyan drámai. A világ kezdi megismerni a magyar lányokat, és lassan felcseperedik az utánpótlás is, az elsők, akik nem más sportág - jellemzően a cselgáncs - felől "igazoltak át".

Godó Kitti egy durcás képű fiút dögönyöz. A 21 éves lány tavalyelőtt juniorként szerezte meg a felnőtt vb hatodik helyét az 55 kg-osok mezőnyében. Egykori riválisa, Sastin Marianna - aki feljebb lépett az 59 kilósok közé, és negyedik lett - sérülése miatt ma nincs itt. Távolabb egy magas szőke páros akaszkodik össze: a 29 éves Soós Rita és a 19 éves Szerencse Mónika - ők is a nemzetközi elismertség küszöbén állnak. Az ifik korábbi edzéséről maradt itt a törékeny alkatú, 15 éves Barka Emese, aki az idei kadett Európa-bajnokság bronzérmeseként a hazai női birkózás egyik nagy reménysége.

Vatainak kezdetben egyáltalán nem tetszett a női birkózás: "Mindig fiúkkal dolgoztam, idegenkedtem tőle, ahogy más a női focitól. De aztán láttam, hogy a lányok milyen elszántak, a cél érdekében félretolnak magánéletet, szórakozást, és úgy döntöttem: rendben, rajtam ne múljon. Először az embereket szerettem meg, rajtuk keresztül köteleztem el magam a női birkózás mellett." A dabasi szakosztályvezetőt január 1-jétől kérték fel a női szakág felkarolására, ezután nyolc hónapon át folyamatosan edzőtáboroztak, napi három edzés mellett még hétvégén is csak ritkán mehettek haza.

Tessék odavágni!

Elérkezik az edzés legszilajabb szakasza, a szituációs birkózás. A lányoknak nyakatekert kiindulóhelyzetből kell kitörniük adott idő alatt. Ha sikerült, máris kezdhetik újra. "Fogd meg a lábát! Nyomd be a fejét a szőnyegbe! Tessék rendesen odavágni!" Vatai elismeri, hogy a birkózáshoz szükség van egy adag agresszióra, ám szerinte a nők ebben nem szűkölködnek. A szőnyegen az is bebizonyosodik, hogy a nőknek magasabb a fájdalomtűrő képességük.

"Akkor jöttem rá, milyen komoly térdízületi sérülése van az egyik lánynak, amikor rendesen kivizsgáltattuk. Az orvos azt mondta, hogy ugyanilyen sérülésnél egy válogatott rögbis fiú közölte volna: nem éli túl. Strapabírók a lányaim, szó nélkül tűrnék, hogy tropára menjen a térdük. De most mindenki elvégeztette a szükséges műtéteket, rendbe tetették magukat a közelgő versenyekre."

Sastin Marianna, az első magyar női birkózó világbajnok, 2013. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

A női birkózásnak nagy hagyománya van az ázsiai országokban. Nehéz ellenfelek az oroszok, a németek és a lengyelek is, és meglepően sokan birkóznak Skandináviában. "A többiekkel talán fel tudjuk venni a harcot. Az áprilisi Eb-n legalább egy érmet várok, és a többieknek is be kell csúszniuk a pontszerző helyekre" - mondja Vatai, akihez Vámos mellett az utóbbi időben az Európa-bajnok Bíró László is csatlakozott, hogy együtt munkálkodjanak a hazai női birkózás felvirágoztatásán. A felkészülést nehezíti, hogy olyan gyorsan változtatják a szabályokat, hogy néha még a szakmabeliek is nehezen tudják követni. Most például január 1-jétől egy sor cselgáncs- és szumószabályt vesznek át.

Fáj, ha megütöm a mellem

Az edzés végén járunk, már csak a nyújtás-lazítás van hátra. Néhányan extra erősítési feladatot kapnak, mások maguktól nyomnak le még egy sorozat felülést. Kitti meg van elégedve a mai edzéssel, mert "nem volt unalmas". Édesanyja szerint a kirobbanó energiájú szajoli lány a helyi sportklub kispadján, fiú barátait nézve kapott rá a birkózásra, első osztályos korában. Akkoriban nemigen létezett a női birkózás, ezért rövid ideig más sporttal próbálkozott, de maradt a régi szerelem. A szakág megalakulásakor átigazolt a Fradihoz, feljött Pestre, most a Testnevelési Egyetemre jár. Veleszületett halláskárosodása különösebben nem akadályozza a birkózásban. "A bírók a nemzetközi versenyeken is nagyon rendesek. Ha úgy adódik, nem sípszóval jeleznek, hanem odajönnek, és megérintik a vállamat."

"A birkózás durva, de gyönyörű sport. Gyors, robbanékony, látványos dobásokat lehet csinálni. Egy nagy ívű dobás után még nincs vége a meccsnek, mint a cselgáncsban, csak pontot adnak érte" - mondja Szerencse Mónika. Míg a birkózás komolyabbra nem fordult, válogatott szinten cselgáncsozott, most az élsport mellett újságírást tanul. Egy idő után a cselgáncsszövetségben nem nézték jó szemmel, hogy birkózni kezdett, ezért választás elé állítottak. "A birkózás jobban ment, több sikerélményem volt, ennél maradtam. Lehet, hogy egy laikusnak nem tetszik, hogy izzadt testek tologatják egymást egy körben, de aki csak egy kicsit is ért hozzá, észreveszi a szépségét. Nem lehet megunni, itt mindig vannak új dolgok."

A birkózás ma jó karrierlehetőséggel kecsegteti a keményebb sportokat kedvelő lányokat, akik azonban civilben cseppet sem férfiasak: nem rengenek rajtuk gyanús kötegek, alakjukon meglátszik, hogy a birkózás elsősorban a természetes mozdulatokon alapul. "Nő vagyok, úgy öltözöm és úgy is viselkedem. Én is szoktam nyavalyogni, sírni, sajnáltatni magam. Fáj, ha megütöm a mellem, de ez benne van a pakliban" - mondja az egyikük, aki a többiekkel együtt nem érti, hogy az utóbbi időben felkapott, többek által látványosnak mondott női bokszban miért veretik szét a lányok az arcukat. Nekik csak a fülükre kell vigyázniuk, arra meg ott a fülvédő. A fiúkkal kifejezetten szeretnek edzeni, mert jobban tűrik a "szadizást, és keményebben meg lehet őket markolni" - bizonyos fogásoknál.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg 2004/50.

Fotó: MTI/mob.hu

Tovább olvasom

Ordítva, toporzékolva – A hisztériáról

Idegesítő műbalhé, teátrális kiborulás, manipulatív nagyjelenet. Gyerek a csap alatt. A hétköznapi értelemben használatos hisztéria fogalma merőben más, mint a Freud karrierjét megalapozó, a múlt századfordulón virágzó neurózisfajta. Kapcsolódási pontok azért vannak, de ezek méhen kívül keresendők.

Bár van némi konszenzus arról, hogy a hétköznapokban mit nevezünk hisztériának, jelentősek az egyéni különbségek. A populáris felfogás szerint a hiszti valamely tetszetős tárgy megszerzésére vagy kívánatos viselkedés elérésére irányuló toporzékolás, ridiküllel hadonászás. Más olvasatban egy csendesnek ígérkező vasárnap estét hazavágó, ajtócsapkodással tagolt többfelvonásos nagyjelenet, mely az unalomig ismert témákat variálja. Létezik minden látható ok nélküli, illetve ún. apróság által katalizált kiborulás, jogos féltékenységi dráma és indokolatlan munkahelyi cirkusz. Egyesek úgy vélik, hogy a hiszti összefügg a női ciklussal, a menstruáció közeledtének, meglétének vagy épp elmaradásának, a szexuális kielégítetlenségnek vagy éppenséggel a terhességnek a legbiztosabb jele.

Padlón, színpadon

A hiszti fontos eleme a teatralitás (vö. nagy tragika/komika/hisztérika), célja az odafigyelés kiprovokálása. "Mostantól fogva hisztizni fogok, sikítozni és földhöz verni magam, hogy gyere és elvigyél, hogy ne legyek oly magam" - énekelte egykor a Rés együttes, és valóban: a hiszti sokszor eszköz, és már az ezzel való fenyegetőzés is hatásos lehet. Ehhez persze szükség van a másik fél hathatós együttműködésére is.

"Általában úgy gondolok a feleségemre, mint aki meglehetősen hisztérikus, de igazság szerint az általa konstruált jelenetekben nekem is fontos szerep jut - mondja N., kisgyerekes apuka. - Engem egyszerre idegesít az igazságtalan és időben indokolatlanul hosszú túlcsordulás, ami nem feltétlenül kapcsolódik az adott helyzethez, lehet éppenséggel egy aznapi vagy régebb óta halmozódó frusztráció eredménye. Ugyanakkor szánom is őt, mert látom, hogy tényleg szenved. Van ezekben a hisztikben valami rizikó, valami hazardírozás, ott a lehetőség, hogy akárhogyan is végződhet. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy egyetemista a vizsgán: átmegyek, nem megyek?"

Előfordul, hogy a hisztéria magányosan, négy fal között játszódik, ám egy fiktív vagy vágyott közönség többnyire ekkor is jelen van: "Hároméves koromtól kezdve minden születésnapomon ünnepélyesen meg kellett ígérnem, hogy kinövöm a hisztit. (Lásd Kölyköd voltam című keretes írásunkat.) Csak így kaptam meg a tortát - mondja T., harmincas egyedülálló nő. A négy testvér közül mindig is ő volt a hisztis. - Hat gyertya volt a tortán, amikor közöltem, hogy többet ezt nem tudom megígérni, inkább a torta se kell. Kamaszkoromban egyszer kiráztam a levetett nadrágom, és nem volt benne a fél pár zoknim. Keresni kezdtem, de nem volt sehol. Egyre jobban behergeltem magam, hogy nincs meg, és senki sem segít. Apámnak bedurrant az agya, és úgy megvert, hogy összepisáltam magam. Ma is úgy érzem, képtelen vagyok tenni ezek ellen a rohamok ellen, de már megtanultam együtt élni velük. Nem szeretem mások előtt lejáratni magam, ha tudom, hogy közeleg, igyekszem hazarohanni és magamra zárni az ajtót. Nemigen vagyok magamnál, bőgök pár órát, a végén a földön kötök ki. Általában akkor jön elő, ha a véletlen folytán vagy valaki más hibájából nem valósul meg, amire nagyon számítok. Ha úgy érzem, az akaratom masszív falakba ütközik. Ilyenkor totálisan kiborulok. Nem kispályázom, nem nyavalygok folyamatosan minden hülyeségen. Eliotnak van egy Hisztéria című verse, szépen leírja, hogy ilyenkor elindul valami, és egy idő után már nem lehet abbahagyni. Olyan, mint valami fiziológiai folyamat. Szerintem annak lehetnek ilyesféle hisztériás rohamai, akinek határozott elképzelése van arról, milyen a világ, aztán, ha néha kiderül, hogy mégsem olyan, akkor úgy érzi, itt a vég. Ilyenkor leginkább mégis arra vágyok, hogy valaki odajöjjön, átöleljen, és azt mondja: minden megoldódik."

"A hétköznapi értelemben vett hisztéria egyfajta regresszív állapot, olyan problémakezelési mód, amelyben az egyén tehetetlennek érzi magát, és egy kisgyerekhez hasonlóan a környezetétől várja a megoldást" - mondja Hódi Ágnes pszichológus, az EGO Klinika munkatársa, hangsúlyozva, hogy ez az állapot semmivel sem gyakoribb a nőknél, mint a férfiaknál.

Nemtelen indulat

Jóllehet a hisztéria a hétköznapokban a nők érzelmi hullámveréseit minősítő, degradáló fogalom, nyilvánvaló, hogy a kontrollvesztéssel járó, figyelemfelkeltő és olykor manipulatív indulatkitörés legalább olyan gyakori a férfiaknál is. Csak épp az ő esetükben ezt dührohamnak hívják, és az eltérő társadalmi szerepelvárások miatt többnyire más formában jelentkezik. Míg a nők többsége a feszültséget sírással, verbális agresszióval vagy önmaga ellen irányuló destrukcióval vezeti le, addig a férfiaknál a másfajta szocializáció miatt nemritkán kifelé irányul az agresszió. Nem véletlen, hogy a nem kellően maszkulin férfiúi heveskedésre a környezet azonnal rásüti a többszörösen pejoratívnak szánt férfihiszti bélyegét. Bár egyes nők szerint a férfihiszti kifejezetten pozitív, kitüntető jelenség, amennyiben jobb egy puffogó férfi, mint kettőt kapni a szemünk alá, a társadalom mégis úgy tartja, hogy egy ivarérett férfi amúgy emberesen engedje ki a gőzt.

"Apám szemében az érzelmekkel kapcsolatos legszimplább, legjózanabb hangon kezdeményezett beszélgetés is azonnal hisztinek minősült. Miközben én tökéletesen higgadt maradtam, apám torkaszakadtából üvöltött, hogy hagyjam abba a hisztit - mondja egy negyvenes nő. - Persze az öcsém is magáévá tette ezt a hisztidefiníciót. Ehhez képest ő gyerekkorunkban ollókat vágott hozzám, vagy felemelte a széket, rám irányította a lábait, úgy rohant felém. Szerencse, hogy pilincka voltam, pont befértem a szék négy lába közé, amikor teljes erőből a falba csapódott. Felnőttként is könnyen elveszti a fejét, a legártalmatlanabb megjegyzésen megsértődik, csapkod, elköltözéssel fenyegeti a gyereke anyját. Mindez az ő szótárában nem minősül hisztinek."

Annak, hogy a hisztéria rajtaragadt a nőkön, történelmi-társadalmi okai vannak. Már az ókorban tudni vélték, hogy a nőknél itt-ott fellépő különféle fájdalmak és rejtélyes testi tünetek hátterében a méh (görögül hystera) rendellenes mozgása áll. Az egyiptomiak szerint ha egy nő sokáig nem szül gyereket, a méhe vándorolni kezd a testén belül. Az így kialakuló betegségek a kósza méh rendes helyére való visszacsalogatásával gyógyíthatók. A felfogás, miszerint "a hisztéria Próteusz, mely ezer formában mutatkozik meg, ám egyetlen formába sem foglalható bele", évszázadokig tartotta magát. A 19. század utolsó harmadában újjáéledt a hisztériakutatás, először a négyezer beteg, őrült és a társadalom peremére szorult nő menhelyéül szolgáló párizsi Salpetriére tébolydában. Az azilum orvosa, a neurológia atyjának tekintett Charcot nevezetes "keddi előadásain" nemcsak a korabeli nemzetközi orvostársadalom, de a művészvilág krémje is megfordult, hogy megcsodálja a már-már színpadi körülmények között prezentált hisztériás betegeket. (Lásd Méhvándorlás című keretes írásunkat.) Charcot "amfiteátrumában" Freud is gyűjtött tapasztalatokat, s ezeket hazatérése után szerette volna megosztani bécsi orvoskollégáival, ám elképzelése, miszerint a hisztéria férfiaknál is előfordulhat, merev ellenállásba ütközött. Idegorvosként eleinte elektroterápiával kísérletezett, aztán áttért a hipnózisra, és egy darabig együtt dolgozott Josef Breuerrel, Bécs egyik legtekintélyesebb háziorvosával, a hisztéria korabeli gurujával. 1895-ben adták ki közös könyvüket Tanulmányok a hisztériáról címmel. A két orvos útjai később elváltak, de jelképesen ennek a műnek a megjelenésétől datálódik a pszichoanalízis kezdete.

Aranykor

Freud egyedül vitte tovább az ún. konverziós hisztéria elméletét. E szerint a hisztéria valamely múltbeli lelki konfliktus lenyomata, amely védekezésképpen elfojtás alá (a tudattalanba) kerül, ám a későbbiekben szimbolikus testi tünetek formájában jelentkezik. Ilyen lehet például valamely végtag megbénulása, látás- vagy hallászavar, "undor"-érzés, képtelenség az evésre, ivásra. A tünetek eredetét sokáig hipnózisban igyekeztek feltárni, és az újabb átélés révén megszüntetni. Később Freud felhagyott a hipnózissal, és a szabad asszociációk, az álomfejtés és a pszichoanalízis segítségével igyekezett kezelni a betegséget, amelynek kialakulásában igen fontos szerepet tulajdonított a gyerekkorban elszenvedett, elsősorban szexuális természetű traumáknak.

Charcot a Blanche nevű "hisztériás nőbetegen" hipnózist hajt végre a Salpêtrière kórházban
(Pierre Aristide festménye, 1887)

A múlt századelőn valósággal hemzsegtek a hisztériás betegek, kiváltképp a nők. A korszellemre jellemző Csáth Géza Pucciniről írott tanulmánya, amelyben többek közt azt is megállapítja, hogy az olasz zeneszerző "számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet, és akik egymást szuggerálják. Van benne (Pucciniban) is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?"

Méhvándorlás 

Charcot elkülönítette a hisztériát az epilepsziától és az elmebaj más formáitól. A betegséget hírhedt fotósorozatban is rögzítette, amelyről Georges Didi-Huberman A hisztéria feltalálása című tanulmányában így ír: "Minden megtalálható itt: a pózok, a sikolyok, a krízisek, a szenvedélyes testtartások (...), a keresztre feszülések, azeksztázisok, a delírium megannyi pozitúrája. Mintha mindent összegyűjtöttek volna, a fényképezés szituációja ugyanis eszményi módon kikristályosította a hisztéria fantazmája és a tudás fantazmája közti szövetséget. Kölcsönös vonzás létesült a hisztéria képeire sóvárgó orvosok meg a hisztériások között, akik, orvosaikkal teljes egyetértésben, teatralizálták a tulajdon testüket. Így vált a hisztéria gyógykezelése színjátékká, a hisztéria föltalálásává. Sőt a kezelés titokban valamiféle művészetnek hitte magát, mely egészen közel áll a színházhoz meg a festészethez."

Hódi Ágnes szerint összetett társadalmi és kultúrtörténeti okokkal magyarázható, hogy a századelőn a hisztéria elsősorban női betegségnek számított. Hozzájárult ehhez, hogy a női szexualitás tabu volt, és bizonyos értelemben maga a pszichoanalitikus szituáció (női páciens fekszik egy díványon, a fejénél egy férfi analitikus) is "kedvezett" a témának. Nem valószínű, hogy az akkor hisztériásnak mondott betegeket ma ugyanígy diagnosztizálnák.

"A pszichiátriai értelemben vett hisztéria, illetve hisztériás tünetegyüttes ma is létező jelenség, igaz, olykor más kórképekbe, például a pánikbetegségbe ágyazottan" - mondja Hódi Ágnes. Legjellemzőbb formája ma is a klasszikus konverziós hisztéria, vagyis a lelki eredetű problémák testibe fordítása. A pszichoszomatikus eredetű betegségekkel szemben ugyanakkor fontos különbség, hogy míg ezeknél valódi szervi elváltozás mutatható ki (például gyomorfekély, szívelégtelenség), addig a hisztéria esetében organikus problémára nem derül fény, ám a beteg mégis szenved a tartós vagy hullámokban jelentkező tünetektől: erős szívdobogásra, érzékszervi zavarokra, verejtékezésre, fejfájásra, végtagbénulásra panaszkodik, "gombóc" van a torkában.

"Ragályos"

A hisztériát kiválthatja valamilyen trauma, de megkülönböztetnek hisztrionikus személyiség-típust is, amelynél a hisztéria nem egy állapot, hanem a személyiségfejlődés vonulatába illeszkedik. A klasszikus ok - Freud nyomán - az ödipális konfliktus megoldatlansága. "Bár a személyiségfejlődésről és magáról a hisztériáról való tudásunk, valamint a kezelési technika az idők során sokat gazdagodott, a századfordulón leírt esetek pszichodinamikája ma is követhető, és a következtetések a mai betegek kezelésében is hasznosíthatóak" - mondja Hódi Ágnes. Az analitikus terápiában a tudattalan okok feltárása és újraátélése vezethet gyógyuláshoz, a kognitív terápia pedig a beteg számára is ijesztő tünetek enyhítésében hatékony.

Ami a mindennapi hiszti "kezelését" illeti, az impulzió közismerten ragályos, könnyen átterjed a környezetre. De nem használ, ha mindkét fél bevonódik a jelenetbe: jó, ha legalább az egyikük képes megőrizni a realitásérzékét. A szakember ugyanakkor hangsúlyozza, hogy léteznek olyan párkapcsolatok, amelyeknél az időről időre hasonló forgatókönyv szerint lejátszódó közös jeleneteknek fontos feszültséglevezető vagy egyéb, az érzelmeket és a kapcsolatot életben tartó funkciója lehet. Az is előfordul, hogy a látszólagos protestálás ellenére egy családon belül kimondatlan konszenzus alakul ki a hisztis családtag tolerálására. Ilyenkor a felek valamiképp profitálnak az áldatlannak tűnő helyzetből, és valójában nem akarnak véget vetni neki. A külső segítség, a terápia akkor lehet hasznos, ha a részvevők képtelenek elviselni a fennálló helyzetet, mivel az érzelmi befektetés és a veszteség meghaladja a tudattalan nyereséget.

A hétköznapi értelemben vett hiszti és a hisztéria mint neurózis között vannak kapcsolódási pontok - ilyen a kontrollvesztéssel járó indulatiság, a színpadiasság, a figyelemfelhívó szándék és az életkori jellegzetességek -, de "nem minden rovar bogár": jelenetet rendezni nem kizárólag a hisztériás betegek tudnak. Egy biztos: a makacs sztereotípiák ellenére a hisztériások között épp annyi a férfi, mint a nő.

ILMA 

"A 19. században a hisztéria orvosi fogalma és társadalmi jelentései szövevényesen összefonódtak. A hisztéria orvosi-pszichiátriai fogalmát áthatotta a nők természetéről, a női testről és deviáns viselkedésről kialakított hétköznapi gondolkodás. Az elmebetegségről kiadott korabeli tankönyvek nem győzték hangsúlyozni a női testi folyamatoknak a női elmére és erkölcsökre kifejtett mérhetetlen hatását" - írja egy tanulmányában Lafferton Emese, aki a hisztériabetegség megkonstruálásának folyamatát Ilma példájával, az egyik legelső, hazai folyóiratban publikált hisztériaesettel szemlélteti: 

Lippán született 1860-ban, 16 gyermekes családban. Hároméves korától kezdve 16 évig zárdában élt, majd megszökött, és önálló életet teremtett magának egy olyan világban, ahol a nők lehetőségei igen szűk keretek közé voltak szorítva. Ilma férfiruhát öltött, okmányokat hamisított, hogy munkát vállalhasson, később kisstílű tolvajként és csalóként tartotta fenn magát Pesten, és nyíltan kimutatta vonzódását a nők iránt. Többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel, míg végül fennakadt a pszichiátria hálóján. 1885-ben törvényszéki esetként került Laufenauer Károly pszichiáterhez. Az állapotáról készített orvosi leírás a hisztéria szokásos testi és neurológiai szimptómáit (melyek közt megtaláljuk a gyakori rohamokat, ájulásokat, fejfájást, rángatózást, reflex- és érzékelési zavarokat) vegyíti a nő deviáns viselkedését illusztráló példákkal. Ilma nem a kezelésre szoruló, szerencsétlen betegként jelenik meg, hanem mint nyughatatlan, álmatlan, hazug nő, egy leszbikus, aki állandóan azt lesi, miként lépjen tiltott területre. Laufenauer megkonstruálja az ideges és kontrollálhatatlan nő képét. Orvosi gondolkodása és leírása társadalmi jelentésekkel és értékrenddel átitatott. Ilma kalandos élete a medikalizált deviancia pszichiátriai "regényévé" válik. Mai szociológiai-szociálpszichológiai szemszögből tekintve azt mondanánk: éppen deviáns életmódja tette lehetővé IIma számára, hogy önálló életet és anyagi függetlenséget vívjon ki magának.(Lafferton Emese A magántébolydától az egyetemi klinikáig. A magyar pszichiátria történetének vázlata európai kontextusban, 1850-1908 című cikke alapján)

POLITIKAI HISZTÉRIA

Bibó István A német hisztéria okai és története című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy a háború szempontjából a gazdasági érdekellentétek, ideológiai, faji konfliktusok másodlagosak a politikumhoz és annak tömeglélektani hatásához képest. Bibó egy adott politikai közösség működési zavarát társadalom-lélektani jelenségként kezelte, és a politikai egyensúly állapotából való kizökkenésként, vagyis politikai vagy közösségi hisztériaként értelmezte. "A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösség valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata..., melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja." Ilyenkor - a hisztérikus személyhez hasonlóan - a közösség elszakad a realitástól, önértékelése bizonytalan, képtelen arra, hogy "bajainak és kudarcainak az okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja".

Kölyköd voltam

Külön figyelmet érdemel a gyerekkori hisztéria. Egy gyereknél még kialakulóban van az indulati szabályozás, ezért természetes, hogy időnként fülét-farkát elereszti olyankor, amikor egy felnőtt - jó esetben - valamilyen operatív megoldáson gondolkozna. Ugyanakkor a gyerekek még nem képesek szétválasztani a testi és lelki folyamataikat, differenciálatlan világukban minden érzelmi reakció azonnal testibe fordul. Ez nem feltétlenül jelent betegséget. A csecsemő például erős szorongáskor elalszik, a 8-10 éves gyerekek pedig kiváltképp "szomatizálnak": szorongásaik, félelmeik fejfájásban, hasfájásban és más tünetekben jelentkezhetnek. Sokat segíthet a szülő, ha megadja a gyerek lelkének, ami jár: tudatosítja benne, hogy adott esetben nem azért hányt, mert beteg, hanem azért, mert nagyon izgult.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2005/21.)

Ezt a cikkemet az azóta elhunyt Lust Iván a Psychoanalysis.hu-n méltatta:

Lust Iván: Méhvándorlás. Hisztéria a Magyar Narancsban

(Psychoanalysis.hu 2005. június)

A hisztéria azon kevés pszichoanalitikus fogalmak egyike, amelyik hétköznapi nyelvünk és gondolkodásunk részévé vált. Igaz, a hisztis feleség vagy gyerek és a pszichodinamikai értelemben vett hisztériás tünetek között csak részleges az átfedés.

Ez csak hiszti, mondjuk gyakran. Hisztériás, állapítjuk meg valakiről. Mindezek a köznapi beszédben negatív, lebecsülő kifejezések. A változékony, gyakran fenyegető, végül mégis szervi elváltozások nélkülinek bizonyuló tünetegyüttes az orvosokat is évszázadok óta bosszantja. A szóhasználat a betegágynál is megőrzött valamit ebből a zavarból és ingerültségből – a hisztériát ma sem mindig veszik komolyan az egészségügyben, a hisztériás beteg bajai “csak” pszichések, mintegy indokolatlanul vonják magukra a figyelmet és törődést, amit a “valódi” – értsd súlyos testi- betegeknek jár.

A Magyar Narancs 2005.május 26-i számában a Pszicho+mód rovatban Orosz Ildikó kitűnő cikkét közli hisztéria tárgykörben. A hétköznapi tudatban élő hiszti-felfogást korrekten veti egybe a hisztéria lélektani felfogásával, sőt, egy rövid keretes írásban az egyén és a közösség hisztériás állapotainak összehasonlítására is sor kerül. A kényes témát Bibó Istvánnak a politikai hisztériáról írt munkája nyomán mintegy 200 szóban foglalja össze, kiválóan.

A pszichopatológiai és pszichoanalízis-történeti vonatkozásokban Hódi Ágnes pszichoanalitikus kandidátus szakszerű és tárgyilagos megjegyzései igazítanak el. Egy másik keretes írásban Lafferton Emese remek pszichiátriatörténeti cikkét idézi Ilmáról, a kiegyezés táján született magyar hiszterikáról. Laufenauer professzor betegének kalandos élete Lafferton szerint a medikalizált deviancia pszichiátriai “regényévé”vált.

A cikk néhány feszesen fogalmazott bekezdésben a hisztériának női betegségként való közkeletű felfogását is megfelelő szociálpszichológiai és kultúrtörténeti elemzésnek veti alá.

A hisztis gyerek, a hisztériás feleség és a tehetetlenség miatt politikai hisztériába hulló közösségek problémáinak közös nevezőre hozása a hisztéria fogalma alatt szép munka. A hazai sajtóban igazi ritkaság egy pszichológiai téma ilyen pontos, informatív, a színvonaltalan viccelődést elkerülő, sőt, azt magát is elemzés tárgyává tevő megközelítés. És mindezt úgy, hogy közben a “narancsos” hangvétel is megmarad.

Lust Iván

Tovább olvasom

Mártír a családban – Szenvedélyes szenvedés

Hülyére dolgozza magát. Belebetegszik az idegeskedésbe. A házimunkában csak magára számíthat. Megfájdul a feje a vitától. Le sem hunyta a szemét, feláldozta az életét. És hol van, aki mindezt észreveszi?

A család mártírja korán kel, hogy mindenkinek elkészítse a reggelijét meg a tízóraiját. Este még titokban felteregeti a kimosott ruhát. A vállán nyugszik a család összes gondja, a vízvezeték-szerelő átveri, a fél világ kihasználja. Legalábbis ő így érzi. Állandóan segít, támogat, magával nem törődik. Szélsőséges esetben csak másokért él. Néha értelmetlen, már-már mazochista áldozatokat hoz: tea helyett csapvizet iszik, és nem a sarki zöldségesnél, hanem a város legtávolabbi pontján veszi, onnan cipeli haza a dinnyét. Örökké elégedetlen a sorsával.

Szent Ágota mártíromsága: tálcán levágott mellei (Lorenzo Lippi festménye, 1638/1644)

"Úgy látom magam előtt a gyerekkoromat, mint valami rossz filmet. Tanulok a szobámban, hallom, hogy hazajön anyám. Nyílik a bejárati ajtó, cipőkopogás, bemegy a fürdőszobába, és máris jön a panaszáradat: 'Már megint nem raktátok el, megint elromlott, megint kifolyt, nem igaz, hogy nem lehet, hogy mindent nekem kell.' Teljesen belemerevedett a rabszolgaszerepbe. Elképesztő bűntudatot ébresztett bennem, ha piszkos lett a ruhám – márpedig én állandóan gyurmáztam, dagasztottam a sarat, rajzoltam – mondja V., szobrász. – Apámnak szinte mindig volt valakije. Húsz éve, hogy elváltak, de anyám azóta is mindent áldozatnak tart. Szerinte a barátnői is kihasználják. Tényleg előfordul, de ő szinte keresi az ilyen helyzeteket. Van például egy barátnője, a sarki zöldséges. Olyan szívességeket tesz neki anyám, hogy mérnök létére, nyolc óra munka után, beáll segíteni neki a pult mögé. Aztán elpanaszolja, hogy bezzeg ő még a törött tojásokat sem kapta meg cserébe, pedig azt úgyis kidobják! Vagy elviszi a barátnője óráját a zaciba, aztán hosszan ecseteli, milyen megalázó volt a szituáció. Tökélyre fejlesztette a szerepét, és ezzel szinte mindenkit sikerült elüldöznie."

Önfeláldozás -- miért is?

A mártír altruisztikus vonásokat mutat, amennyiben saját szükségleteit mások jólétének rendeli alá. Mégsem érzi jól magát a szerepben. Az altruizmus önmagában is vitatott jelenség, különféle tudományterületek képviselői régóta vitatkoznak, létezik-e igazán önzetlen, tiszta formája. A fogalmat a szociológia atyjának tekintett Comte alkotta meg, az olasz altrui szóból, melynek jelentése: "a másik".

A viszonzást nem váró jótett, mások segítése minden vallásban erkölcsi kötelesség, elő is írják az önkéntes segítés különböző formáit. Az etikai szempontokon túl érdemes megemlíteni a kategorikus imperativusnál prózaibb biológiai, pszichológiai és szociálpszichológiai megfontolásokat. Az evolúciós magyarázat szerint az altruizmus az állatvilágban is megfigyelhető jelenség. Az élőlények olykor feláldozzák magukat, ha ezzel - hosszú távon - közelebbi rokonaik reprodukciós sikerét vagy fajuk fennmaradását segítik. Egy más elmélet szerint a szelekció az egyednél kisebb egységre, a génekre hat. Dawkins "önző gén" elmélete szerint az altruista gént a vele azonos felépítésű gének túlélése vezérli, és számára érdektelen, ha közben elpusztul a génnek az a példánya, ami történetesen ő maga.

A pszichológia számára is kérdés, létezik-e valódi altruizmus, melyben a saját vágyak, ösztönök kielégítése még eltolt vagy szublimált formában sem játszik szerepet. Az adás és a máson való segítés önmagában is valamiféle élvezetet, önjutalmazást jelenthet. Sokszor kiderül, hogy aki saját magát a háttérbe szorítva segíti egy másik ember boldogulását, igazából ebbe a másik személybe vetíti saját vágyait, céljait, és tőle reméli ezek megvalósítását.

Anna Freud Cyrano történetével szemlélteti, hogy az altruizmus legtöbbször az egoizmussal keveredik. A szelleméről és vitézségéről híres francia költő-lovag csúf orra miatt sikertelen a nőknél, ezért nem meri vállalni Roxane iránti szerelmét. Lemond róla egy alkalmasabbnak tartott, jóképű lovag javára, akinek sikerét minden tudásával és tehetségével segíti. Teljesen azonosul vetélytársával, csatában a saját életét nem kímélve védelmezi őt, akibe minden álmát helyezte. A darab csúcspontján azonban, amikor Cyrano Roxane ablaka alatt szaval, egy pillanatra mégis önmagát nyújtja: annyira beleéli magát a szerepébe, hogy elfelejti: a társa nevében mondja a szerelmi vallomást.

Demonstrált lemondás

Az altruista és a mártír olyasmivel azonosul, ami nem önmaga, egy rajta kívül lévővel, a körülötte lévő másikkal olvad össze, annak szenteli az életét. Míg a vallási és politikai mártírok egy hitért, eszméért szenvedtek, haltak vértanúhalált, a család mártírja az otthon oltárán áldozza fel magát. Mégis, afféle kényszeraltruista ő, aki nem csendben teszi a dolgát, hanem figyelmet követel. Halk sóhajok vagy hangos edénycsörömpölés kíséretében, mártír arccal üzeni: vegyétek észre, hogy lemondok, önfeláldozok.

"A túlzott segítésről gyakran elmondható, hogy a hátterében valamiféle bizonytalanság, önértékelési zavar áll. Az ilyen személy sokszor épp azért építi ki maga köré a szívességek és elkötelezettségek rendszerét, mert fél, hogy enélkül nem fogadnák el - mondja Szőke Katalin pszichológus (a képen jobbra). - A mártírságnak ezenfelül a lényegéhez tartozik a demonstratív szenvedés. Rendkívül ambivalens szerep, és nagyon igénybe veszi a környezetet. A mártír állandó odafigyelést, segítséget vár, miközben folyamatosan azt kommunikálja, hogy rajta úgysem lehet segíteni. Az odafordulása egyszerre kétségbeesett, gyámoltalan, ugyanakkor ellenséges is."

A mártírságnak nincsenek objektív kritériumai. Mindenkivel előfordul, hogy hosszabb-rövidebb ideig mártírként viselkedik, különösen sérülékenyebb életszakaszokban és amikor valamiért elégedetlenebb, bizonytalanabb önmagában. Ez csak akkor válik problémává, ha tartós állapottá, szereppé merevedik. A mártír állandó bûntudatot kelt a hozzá közel állókban, és nagyon erős érzelmi függőségi viszonyt alakít ki velük. Általában nem klasszikus érzelmi zsarolás ez, bár egyes játszmák esetében akár félig-meddig tudatos is lehet a manipuláció.

"Négyen voltunk testvérek. Anyánk mindig panaszkodott, milyen hálátlan, rossz gyerekek vagyunk - mondja A., tanár. - Egyszer kétségbeesésében, hogy milyen rosszak vagyunk, lefeküdt a konyhában a földre és mozdulatlanná merevedett. Úgy tett, mintha meghalt volna. Iszonyatos érzés volt, hatéves lehettem ekkor. Később még néhányszor így ijesztett ránk. Miután ez a módszer már nem működött, a bűntudatkeltés más eszközeihez folyamodott. Előfordult, hogy kifejezetten ő követelte ki a bátyám számára apánktól a verést, de közben látványosan igyekezett kimenteni őt apám karmai közül. Úgyhogy még ekkor is anyánkat kellett sajnálnunk."

Rabszolgasors

Jellemzően női szerep a mártíré. Ennek a nők szükségszerű önfeláldozási hajlamáról alkotott kollektív mítosz lehet az oka. A nők a szülés és a szoptatás révén valóban képesek rá, hogy bizonyos életszakaszban természetes módon teljesen alárendeljék saját igényeiket gyermekükének. Ez azonban jó esetben átmeneti állapot. A nők önfeláldozásával kapcsolatos elvárások inkább társadalmi, mint biológiai okokkal magyarázhatók.

A korlátozott érvényesülési lehetőségek idején a nőket gyakran kárpótolta férjük, fiuk, bátyjuk sikere az életben. Többnyire olyan férfit választottak, aki reprezentálta őket, és a hivatás, hírnév, gazdagság terén az ő álmaikat, elvárásaikat is megvalósította, amit a háttérből minden erejükkel segítettek. A nők még ma is hajlamosak lemondani ambícióikról egy hozzájuk közel álló férfi javára, különösen azokon a területeken, ahol nemük miatt a leginkább hátrányos helyzetben érzik magukat.

A nőket a mártírszerepre hajlamosítja az a felemás helyzet is, hogy lehet bár saját karrierjük, ám a házimunka java így is rájuk marad.  A feminizmus hullámai összecsapni látszanak a nők feje felett: építgethetik karrierjüket, pozícióba kerülhetnek, de nemritkán duplán dolgoznak kevesebb fizetésért. Felmérések szerint Magyarországon a nők 70 százaléka végez házimunkát minden segítség nélkül, és 60 százalékuk egymaga látja el a gyermekneveléssel járó teendőket is. A férfiak házimunkával töltött ideje az elmúlt évtized alatt mindössze napi 10 perccel növekedett. Tegyük hozzá: erről részben maguk a túlgondoskodó nők is tehetnek, akik gyakran abban a kényszerképzetben élnek, hogy kizárólag ők birtokolják a mosogatás és a pelenkázás tudományát. Sokat javíthatna a mártír asszonyok önértékelési zavarán, ha nőne a háztartásvezetés társadalmi megbecsültsége. Ami nálunk a rossz szájízű "htb.", az politikailag korrekt nyelven unpaid labourer (fizetetlen dolgozó).

"Anyám három állásban robotol, és közben úgy kiszolgálja apámat, mint valami szobalány. Az anyjától ugyanezt látta. Amíg a nagyapám elfoglalt, kereső ember volt, addig hagyján. Amióta viszont nyugdíjba ment, nemigen van mentsége rá, hogy jóformán a zokniját sem veszi le maga - mondja I., dizájner. - Anyám erején felül mindent felvállal, azután kesereg, hogy milyen fáradt. 

Félelmetes, hogy a saját munkáját egyáltalán nem tekinti értéknek. A nagynéném ott lakik a nagyszüleim közelében, mégis anyám jár a szüleihez takarítani háromszáz kilométerről, kéthetente. Mindent maga akar megcsinálni, kifizetni, megoldani, elcipelni. Azt hiszem, emögött valami nagy-nagy szeretethiány állhat. Ő nagyon melegszívű, és a szülei sosem fogadták el igazán. Anyám folyamatosan igyekszik rászolgálni mások szeretetére. Emlékszem, gyerekkoromban a húst látványosan háromfelé vágta, és mindenkinek rakott a tányérjára, csak ő ette üresen a krumplit. Biztos nem véletlen, hogy később vegetáriánus lettem. Sajnos újabban én is hajlamos vagyok az önsajnálatra."

Hangos mártír, csendes mártír

A mártír demonstratív önfeladása gyakran látványos (de nem feltétlenül tudatos) önsanyargatással, súlyosabb esetben öndestrukcióval párosulhat. A "hangos mártír" legalább képes arra, hogy kifelé levezesse belső feszültségét. A "csendes mártír" azonban inkább magába fojtja indulatait, ezért nála már komolyabb tünetek, pszichoszomatikus betegségek, depresszió is jelentkezhet. A szakemberek hangsúlyozzák, hogy a mártírszerep nem kizárólag a nőkre jellemző. Egy férfi éppúgy érezheti magát örök áldozatnak, aki agyondolgozza magát a munkahelyén, és "még otthon sem hagyják békén". Az anyák pedig nemcsak a lányaikra, de fiaikra is áthagyományozhatják a hálátlan szerepet.

A mártírság nem egyszereplős dráma, szükség van hozzá a környezet "együttműködésére" is. Sosem lesz mártír, akit a többiek nem fogadnak el annak. Az erős függőségi viszonyok miatt egy családban többen is belecsúszhatnak a kényszeres önfeláldozásba. Néha egyenesen úgy tűnik: a mártírt csak egy másik mártír mentheti meg. Valamilyen szinten éretlen, sérült személyiségre vall, hogy a mártír környezetétől várja sorsa jobbra fordulását, ahelyett, hogy maga alakítaná úgy az életét, hogy az neki is jó legyen.

Orosz Ildikó

Altruista öngyilkosság

Durkheim francia szociológus a keresztény vértanúságot altruista öngyilkosságnak tartja. Szerinte, noha a keresztény kultúrában az individualizáció magas szintje miatt nem jellemző a közösség érdekében tett önfeláldozás e szélsőséges formája, és bűn az öngyilkosság, a vértanúk mégis öngyilkosságot követnek el. Igaz, nem "klasszikus" módon, hanem közvetetten, azáltal, hogy pontosan tudják, magatartásuknak mi lesz a következménye. 

Az iszlámban az individualizáció alacsony foka miatt gyakori az altruista öngyilkosság. Ez esetben is igaz, hogy mártír az, aki magát annak tartja, és akit a környezete is ekként fogad el. Az öngyilkos merénylő az iszlám közösség jelentős részének szemszögéből nézve sahíd, azaz mártír.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2004/44.)

Tovább olvasom

„Tudtam, hogy egy város szét fog égni” – Interjú Dragomán György íróval

Ősszel megjelent regénye, a Máglya az eladási listák élén indított, és a Narancs irodalmi sikerlistájának kritikus szavazóinál is felért a második helyre. A második regény, A fehér király nemzetközi siker, hamarosan film készül belőle. Most pedig új kiadásban itt az első könyve, az eddig csak szűk közönséghez eljutott A pusztítás könyve.

Hogyan látod tizenhárom év távlatából A pusztítás könyvét? Nem egy embert ismerek, akinek ez a kedvence tőled, holott ez a filozofikus akció­thriller kifejezetten nehéz olvasmány.

Dragomán György: Jó volt ismét egyben elolvasni az új kiadáshoz, látni, hogy nem hiába tettem bele azt a rengeteg munkát annak idején, mert még mindig pontosan és szépen működik, és éppen annyira vállalható, mint amikor írtam. Már ott is nekimentem olyan dolgoknak, amiket később újra és újra igyekeztem megcsinálni, direkten és erőszakosan próbáltam szembenézni a történelmi bűn kérdésével, érdekelt, hogy miként lehetséges szembeszállni a hatalommal, és van-e, lehetséges-e a feltámadás.

Fotó: Sióréti Gábor

Alapkérdések a diktatúra idején játszódó A fehér királyban, és a rendszerváltás utánra időzített Máglyában is. Előbbiben egy 11 éves fiú, utóbbiban egy 13 éves lány az elbeszélő. Melyik volt könnyebb?

Egyik se, elég nehezen írok. A Máglya azért volt nehezebb, mert összetettebb struktúrát, több szereplőt, idősíkot, helyszínt mozgat. Emma hangja mellett a nagymamáét is halljuk. A fehér királyban egy hangot kellett megtalálni és működtetni, viszonylag egyszerű szerkezetben. Belekezdtem ott a nagyapa hangjának megírásába is, de azt végül kihagytam, mert nem működött. Azzal majd mostanában kezdek valamit.

Több szövegen dolgozol párhuzamosan, ezért telt el kilenc év a Máglyamegjelenéséig. Hogy van ez, reggel felkelsz, és amilyen a hangulatod?

A technikai részek, egy-egy jelenet megírása általában eltart pár hétig. Közben előfordul, hogy olyasmit kezdek látni vagy hallani, ami egyszerűen nem illik oda. Ezt néha félrerakom, néha pedig megírom, és lesz belőle egy novella. Van, hogy hetekig máson dolgozom, ami egyáltalán nem optimális stratégia. De nem tudom előre eldönteni, mit fogok látni, és ami megjelenik, azt nehezen verem ki a fejemből. Ezért a Máglyával egy időben összeállt egy novelláskötet, és majdnem kész két mesegyűjtemény.

Jelentek meg részek egy készülő regényből is, amelyben egy kisebb gyerek beszél. Ez A fehér királlyal és a Máglyával egy trilógia lesz?

Annyiban igen, hogy ez a három könyv koherensen meséli el az én fiktív világom történelmét. Ugyanakkor mindegyik önmagában is kerek. A Mesék a palotában munkacímű regényben egy hatéves gyerek hangját halljuk. Mostanra megismertem őt annyira, hogy látom, milyen ember lesz huszonöt év múlva – az ő felnőttkori hangja lesz a másik szál. Ennek megtalálásához talán kellett az, hogy közben máson is dolgozzam. Ma már tudom, hogy képes vagyok szimultán írni, nem esek annyira kétségbe, ha váratlanul megjelenik egy oda nem illő kép, hanem mérlegelem: biztos kell ez nekem? De azért az elmúlt kilenc év nagyon durva volt. Egyébként szerintem minden író organikusan épül fel, ezért én szeretem a műveket kronologikusan olvasni, és megértő vagyok a rossz könyvekkel, mert néha ezeken át vezet az út a remekművekhez.

Például milyen oda nem illő képek jelennek meg váratlanul?

Már A pusztítás könyvénél tudtam, hogy egy város szét fog égni. Nagyon vonzott, hogy ott megcsináljam, de ellenálltam a kísértésnek. A tűznek végül a Máglyában jött el az ideje. De a Máglya egész mágikus vonalát sem terveztem el előre. Először a lisztbe rajzolást láttam, és csak később értettem meg, mi a jelentése. A halott nagyapa szellemalakja úgy került be mint harmadik szereplő, hogy az arca megjelent a könyvszekrény üvegén belülről, pára formájában, amelyen Emma vonásai tükröződnek. Fél évig tartott, mire elfogadtam, hogy nekem együtt kell élnem ezzel a varázsos-gótikus szállal.

A Máglyából hiányzik A fehér királyra jellemző groteszk.

Ez egészen más világ. Dzsátá rendszeresen kerül kilátástalan, ellentmondást nem tűrő helyzetekbe, amelyekből nehéz kikecmeregni, és ebből totális hülyeség sül ki. Emmát nem lehet ilyen helyzetekbe kényszeríteni, ő annál szabadabb. Nem hiszek a fiús/lányos látásmód alapvető különbségében, de arra hamar rájöttem, hogy ennek a hangnak a tulajdonosa lány. Valahogy másképp vette a levegőt. Dzsátá hadaró, siető figura, állandóan rohan valami elől. Emma is fut, de ő inkább valami után. Számára fontosabb a magány, van ideje részletesen megfigyelni a dolgokat. Ennyiben jobban hasonlít rám, én is sokat voltam egyedül, és mindent aprólékosan megfigyeltem, mert az ő korában már írni akartam.

Honnan ered ez a nagyon erős vizualitás? Úgy tudom, Romániában B filmeken nőttél fel.

Nemcsak B-ken, hanem C-ken, D-ken, E-ken, F-eken és csillagos A-kon. Volt az életemben egy nagyon szép, de nagyon nehéz időszak, mielőtt kivándoroltunk. Beadtuk a papírokat, és utána majdnem három évig vártunk az útlevélre. Ezalatt a szüleim tanárként, orvosként többé-kevésbé munkanélkülivé váltak. Nagyjából ekkorra szűnt meg Romániában a mozi, az emberek megelégelték, hogy vetítés közben rendszeresen elveszik a villanyt, és ülhetünk a sötétben. 1985 körül beköszöntött a videó-korszak. A mozikba, bábszínházakba tévéket tettek be állványokon, és a legújabb amerikai filmek mentek akkumulátorról, cenzúra nélkül. Máig nem értem, hogy volt lehetséges. Óriási volt az igény, pedig az 1,50-es mozijegyhez képest 15 lej volt a beugró. Verekedtünk az első helyekért. Három hónap múlva betiltották, de folytatódott a feketepiacon. Bizonyos lakásokban befizettél 8 lejt, és egész éjjel filmeket nézhettél. Én akkor már tudtam angolul és németül, odaültem a tévé mellé, és fordítottam. Ez volt az első munkám, cserébe ingyen nézhettem a filmeket.

Hány éves voltál?

Tizenkettő. Elképzelni se tudom, miket mondhattam. Aztán nagyapámék minden pénzüket összetették, és vettek egy videót. Úgy nézett ki egy napunk, hogy csomagok közt éltünk, eljártunk az ócskapiacra eladni, és minden délután megnéztünk két filmet. Nagyapám földrajztanár volt a református kollégiumban, pár tanítványa benne volt a videóbizniszben. Teljesen véletlenszerűen érkeztek a felirat nélküli feketekazetták, sosem tudtuk, éppen mi. Police Academy 1., Amerikai nindzsa, Kubrick, Godard, sorozatok, horror. Néha ugyanaz még egyszer. Az Egy amerikai farkasember Londonbant például nem bírtam végignézni, a felénél kimentem – igaz, azt nem nagyon kellett fordítani. Valami 1700 filmet néztünk meg, nagyapám dolgai között talán még megvan a lista. Másnap külön műsorszám volt, hogy elmeséltem a suliban az előző napi filmeket. Az egész gyerekkorom meséléssel telt.

Miután kijött a Máglya, megjelentél a Facebookon, és elképesztően aktív vagy. Tárcákat, novellákat, recepteket posztolsz, minden olvasói kérdésre reagálsz, csakúgy, mint feleséged, Szabó T. Anna költő. Miért fontos ma egy írónak ez az online pezsgés?

Rájöttünk Annával, hogy van egy csomó kisebb írásunk, ami egyszer majd megjelenik kötetben, de addig gyakorlatilag elérhetetlen, mert annyira megváltoztak az olvasói szokások, hogy pár éves folyóiratközléseket már senki sem olvas. Viszont ha megosztjuk ezeket, szinte frissként hatnak, több ezren olvassák őket egyik napról a másikra. Meglepően népszerűek a viccesen dörgedelmes, moralizáló írásaim a veszekedésről, házasságról, válásról, sokan szeretik a receptjeimet meg a zenés novelláimat is. Egyelőre élvezem ezt a közvetlen kapcsolatot az olvasókkal, még a szülinapi ajándékpólóm is kiposztoltam a múltkor.

Rendszeresen publikálsz külföldi lapokban. Milyen témákban és hogyan zajlik egy ilyen felkérés?

A New York Times a vörös­iszap-katasztrófa idején hívott fel, mert valaki ajánlott annak alapján, hogy A fehér királyban megjelenik, hogyan bánik a tájjal a kommunizmus. Mivel apósomnak van egy kis szőlője Somlón, és amúgy is elég mérges voltam az egész miatt, írtam egy publicisztikát. A Le Monde a médiatörvény kapcsán kért elemzést több szerzőtől. Általában nem politizálok, de kivételt tettem. A Neue Zürcher Zeitung „írók zenéről” sorozatába egy novellát küldtem egy kézzel festett heavy metalos pólóról, amit mindig irigyeltem, de nekem sosem volt. Többször írtam német lapoknak Európáról, ott erről élénk diskurzus folyik, és rendszeresen kérik az értelmiség véleményét.

Londonban előrehaladtak A fehér király filmes előkészületei. Az adaptáció harminc év diktatúra után játszódik brit földön, valahol a jövőben. Dzsátá anyját Carice van Houten(Trónok harca) alakítja. Mit lehet még tudni?

Alex Helfrecht rendező és férje, Jörg Tittel színházat csinál a West Enden, emellett eddig kisfilmeket készítettek. Alex a lengyel származású Fudakowski producer házaspár megbízásából kutatott kelet-európai történetek után, és több mint hetven könyv közül szeretett bele A fehér királyba. Közben Fudakowskiék rájöttek, hogy mégis inkább Joseph Conradot adaptálnának, Alex pedig úgy döntött, megcsinálja A fehér királyt a férjével. Az effekteket a Chimney Group (például Suszter, szabó, baka, kém – O. I.) készíti. A forgatókönyvet Alex írta, én erre nem lettem volna képes, de angolul van annyi távolság a mondataimtól, hogy más szemmel tudok ránézni. Nagyon örülök, hogy tehetséges alkotók első nagyjátékfilmje lesz, ez beleillik a könyv eddigi karrierjébe. A tervek szerint május végén kezdenek forgatni, részben talán Magyarországon, a búzamezők miatt. Már tudom, ki játssza a Nagymamát meg Dzsátá apját, de egyelőre nem mondhatom el.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy sokan dolgoztak önzetlenül A fehér király sikeréért. Hogy kell azt érteni, hogy önzetlenül?

Ez a könyv nem csak nekem jelentett áttörést, többeknek volt első vagy egyik első munkája. Az amerikai ügynököm, Chris Parris-Lamb második eladott könyve volt, ennek köszönhetően léptették elő. A holland fordítóm, Rebekka Herman Mosters első munkája volt, azóta már lefordította Bánffy Erdély-trilógiáját. De ha visszanézünk az indulásra: Olchváry Pali annak idején saját, önzetlen lelkesedésből kezdte angolra fordítani, mert tetszett neki. Miután öt fejezetet megcsinált, felvetettem, hogy küldjük el a nagy lapoknak, mit veszíthetünk. Egyedül a Paris Review válaszolt, ahol – mint később megtudtam – első körben önkéntesek válogatnak sok ezer kézirat közül. Többkörös szűrés után jelent meg a második fejezet, amely elindította a regényt külföldön. Minden kiadómon azt látom, hogy szinte fanatikusan küzdenek ezért a könyvért. Persze a könyvkiadás is vállalkozás, de azért nem a tőzsde, az vág bele, akinek ez tényleg fontos. Akit csak a pénz érdekel, annak ott a Wall Street.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2015/14).

Fotó: Sióréti Gábor

Tovább olvasom

„Szeretnék ránevetni az életre” – Beszélgetés D. Tóth Kriszta műsorvezetővel

Tizenöt évig politikai és hírműsorok szerkesztő-riportereként és műsorvezetőként ismertük, Brüsszelben történelmi pillanatban képviselte hazánkat. Egy ország várta hétről-hétre Lola-történeteit, amelyekkel vállaltan formálta az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Most a DTK – D. Tóth Kriszta Show háziasszonyaként nem akar mást, mint érdekes emberekkel beszélgetni, és igényesen szórakoztatni. (Update: A beszélgetés 2012-ben készült, utóbb D. Tóth Kriszta felmondott a Magyar Televíziónál és létrehozta a wmn.hu online magazint.)

Krisztinaként anyakönyvezték, de mindig is Kriszta volt, akár az édesanyja: vagány, elszánt és céltudatos. A MOM Park magazin interjú fotózásának vidám pillanatait videó is őrzi.

Hamar megtaláltad a hivatásodat, hiszen az angol mellett média szakra jelentkeztél. Pályaválasztás előtt álló középiskolásként mit tudtál arról, hogy eszik-e vagy isszák a médiát?

D. Tóth Kriszta: Eredetileg nem műsorvezetőnek készültem, hanem újságírónak – nem véletlen, hogy a később adódó képernyős munkáim mellett mindvégig kitartottam riporteri, újságírói feladataim mellett is. Ezt pedig annak köszönhetem, hogy 16 évesen elnyertem egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba. Kint töltöttem egy nyarat a keleti parton, egy connecticuti kisvárosban, ahol életem legnagyobb kultúrsokkja ért. 1991-et írtunk, a rendszerváltozás után, kaposvári gimnazistaként, szülők, barátok nélkül egy olyan iskolába kerültem, amit addig csak a tévében láttam. Szerencsémre a legjobb helyen kezdtem ismerkedni a szakmával: a kurzus keretében elvittek bennünket a The New York Times és a The Washington Post szerkesztőségébe, a CBS televízió hírstúdiójába. Megfertőzött ez a hivatás, úgy jöttem haza, hogy tudtam: ez az én utam, és innentől célirányosan készültem.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Ugorjuk tíz évet: ezalatt végigjártad az írott és az elektronikus sajtó szintjeit, kereskedelmi és közszolgálati vonalon is. A pályád egyik csúcsát jelentette, amikor 29 évesen Brüsszelbe kerültél az MTV tudósítójaként. Milyen érzésekkel vágtál bele?

Nagy életmódbeli változást és szakmai lehetőséget jelentett. Olyan pillanatban mentem ki, amikor hirtelen mindenki Brüsszelre figyelt. Az uniós csatlakozás után „elődöm”, Nagy Kriszta az egyik EU biztos kommunikációs csapatában kapott állást, így az MTV tudósító nélkül maradt. Egy hónap alatt kellett találniuk valakit, aki képes a háttérben riporterkedni, de bejelentkezni is, beszél nyelvet és dolgozott nemzetközi környezetben. Óriási kihívás volt: minden lélegzetvétellel szívtam magamba az információkat, esténként úgy mentem haza, hogy zsongott a fejem az újdonságoktól. Amit a néző a képernyőn lát, az csak a munka egy kis szelete, sok háttérkutatás van mögötte. Egy mini iroda vezetőjeként adminisztratív és gyártási feladatokat is elláttam, és ehhez járult egyfajta reprezentatív szerep. Fantasztikusan izgalmas időszak volt.

Honnan merítettél erőt ahhoz, hogy egy ilyen nagy feladatnak megfelelj?

Nem úgy mentem ki, hogy én ezt a kisujjamból kirázom. De világ életemben szerettem és tudtam tanulni, ami valószínűleg pedagógus szüleim öröksége. Nem az iskolai tanulásra gondolok, hanem az új dolgok befogadására, amikor valaminek utána kell menni, olvasni. Bíztam benne, hogy ezek a képességeim segítenek, hogy hamar beletanuljak az új szerepbe.

Lola megszületése után evidens volt, hogy itt letelepedtek le, és nem a férjed szülőhazájában?

Azt tudtuk, hogy Brüsszelben nem szeretnénk maradni, mert kisgyerekkel nem ideális környezet. Felmerült Anglia is, de végül Alex mondta ki, hogy jöjjünk ide: szerette volna megismerni azt a kultúrát és társadalmat, ahonnan a család egyik fele származik. Én pedig semmi jónak nem vagyok az elrontója, hiszen hiányoztak a barátaim, a családom, és az a rengeteg szál, ami ide köt. Szeretünk itt élni, ugyanakkor egy nemzetközi házasságban soha nem lehet kimondani azt, hogy biztosan örökre itt maradunk. Előfordulhat, hogy egy idő után a férjemnek elkezdenek hiányozni a gyökerei, és nekem ezt meg kell értenem.

Amikor belefogtál a Lola-történetekbe, motoszkált benned olyan szándék, hogy ha már médiaszereplőként úgyis félig-meddig a nyilvánosság előtt zajlik az életed, akkor legalább te határozhasd meg a témákat?

Valószínűleg igen, szerettem volna egy kicsit kézben tartani a dolgokat, nagyobb kontrollt gyakorolni. Addigra már hoztam rossz döntéseket, többször megégettem magam a bulvársajtóval. Tanultam a saját káromból. Nem vitatom el az emberek kíváncsiságát a közszereplők élete iránt, én is elolvasom néha a sztárokról szóló híreket. De amikor megszületett Lola, akinek média értelemben „civil” az apukája, és ráadásul személyiségét tekintve szemérmesebb, akkor meg kellett húzni a határokat. Eldöntöttük, hogy nem mutatjuk meg Lola képét a Nők Lapjában, hogy óvjuk az identitását. Elsőre furcsa volt az olvasóknak, de hamar elfogadták, mi pedig így tudtunk elszámolni a lelkiismeretünkkel. Utólag jó döntés volt, hiszen Lola már hat és fél éves, és pontosan látszik, hogy az édesapjához hasonlóan nem szereplős típus.

A gyereknevelés ügyes-bajos dolgai mellett több tabunak számító témát megírtál. Néha ugyancsak sistergett körülötted a levegő…

Sok nőnek adott erőt, hogy le mertem írni, hogyan változik meg szülés után a női testkép, ez hogyan hat a párkapcsolatra, milyen elvárások nehezednek a kismamákra a szoptatással kapcsolatban, és hogy bizony egyre több olyan fiatal nő és férfi létezik, akik úgy döntenek, hogy nem szeretnének gyereket vállalni, és emiatt senkinek nincs joga ítélkezni felettük. Kaptam hideget-meleget, amikor visszamentem dolgozni, Lola pedig másfél évesen bölcsődébe került. De ebbe bele kellett állni: el kellett dönteni, hogy maszatolok és megpróbálok mindenkinek megfelelni, vagy az igazat mondom. Elhatároztam – és ebben Molnár Gabi akkori főszerkesztő partner volt –, hogy ezt a sorozatot csak kíméletlen őszinteséggel lehet írni. Persze kaptam kritikákat, és igencsak megviselt, amikor feketén-fehéren rossz anyának neveztek. Tudomásul kell venni, hogy az anyaság olyan feladat, amelyet sokan művelünk, és mindenki visszaigazolást keres, hogy ahogyan ő csinálja, az úgy jó. Az eltérő megoldások indulatokat válthatnak ki. A lényeg, hogy elkezdődött egy nagyon érdekes párbeszéd az olvasókkal, sokat tanultunk egymástól, és nem egyszer én kértem tőlük tanácsot.

Öt év után mégis befejezted a sorozatot. Szemérmesebb lettél?

Azt vettem észre, hogy már nem háromszor, hanem tizenháromszor gondolom meg, hogy leírhatok-e egy mondatot. Egy gyermek születése, az ezzel járó gondok és örömök egyetemes történések. De ahogy nő a gyerek, egyre inkább kibontakozik a saját személyisége, és a meséje egyedivé válik. Egy kislány 5-6 évesen hihetetlen érzelmi fejlődésen megy keresztül, elkezd befelé gazdagodni, a lelke finomhangolódik. Bekapcsolt az arányérzékem, úgy éreztem, a történet innentől már nem univerzális, hanem csak Lolára jellemző – és ezt nem szeretném megosztani a nyilvánossággal.

Tizenöt év után önként kiléptél a hírműfajból és a szórakoztatás felé fordultál. A DTK Show-ban könnyedebb, vagányabb oldaladat mutatod meg, ahogy egyszer fogalmaztál „kilépsz a komfortzónádból”. Könnyen ment?

Dehogyis! Még ma sem megy könnyen. De eltelt fél év, mostanra megtaláltam a hangomat. A nézők is észrevették, hogy belelazultam a szerepbe, és a csapat is, amellyel dolgozom, ráállt a megfelelő vágányra. Nekünk nem volt lehetőségünk a műsor hosszas előkészítésére, mint például az angol vagy amerikai televíziók induló műsorai esetén – mindent élesben kísérleteztünk ki a stílustól a világításig. A díszletben akkor dolgoztam először, amikor az első adást felvettük. Meg kellett tanulnom, mi áll jól nekem és mi nem: például nem kell úgy tennem, mintha humorista lennék, mint Fábry Sanyi. Én az újságírás felől érkeztem ebbe a műfajba, őszintén érdekel az, aki velem szemben ül, igazi kérdéseket teszek fel neki, szeretem megnyitni és olyan dolgokat kihozni belőle, amelyekről maga sem gondolta, hogy szívesen beszélne. Örülök, ha úgy ér véget a műsor, hogy pozitív tévés élménnyel gazdagodtunk, hiszen annyi negatív hatás ér mindenfelől. Nem akarok politizálni, nem akarom megváltani a világot, egyszerűen szeretnék ránevetni az életre.

Nem sok magyar show woman példája lebeghetett a szemed előtt, hiszen eddig csak Szulák Andreát láttuk ilyen szerepben. Voltak külföldi mintáid?

Sok külföldi adást nézek, szeretem például Ellen DeGeneres napi talkshow-ját, aki szintén azt a vonalat követi, hogy érezzük jól magunkat, és felejtsük el egy picit a napi gondjainkat. De nem gondolom, hogy bárkit utánozni kellene: ez a műsor akkor működik jól, ha a műsorvezető egyénisége tartja össze. Kétségtelen, hogy ma Magyarországon nehéz nőként elfogadtatnom magam ebben a műfajban. Sokkal keményebben kritizálnak, míg egy férfi showman-nek soha nem rónák fel, hogy adott esetben mekkora a hasa, addig nekem a cipőmtől a lábamon át a sminkemig az egész megjelenésem komoly „szakmai kritika” tárgyát képezi. Nálunk ez nem számít nőies műfajnak, át kell törni egy falat. De ez engem nem vet vissza, valakinek ezt is meg kell csinálnia!

  

Orosz Ildikó

A cikk és a fotósorozat a MOM Park magazinban jelent meg (2012. tavasz), a videó a MOM Park weboldalán.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Smink: Horacsek Ági
Videó: Madarász Isti
Styling: Záray Kata
Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon
Művészeti vezetés: Novák András / Aevum

Tovább olvasom