Ártatlan vagyok – szólt a nőverő férfi, aki korábban hasba rúgta terhes feleségét. Három kisgyermek halt meg a lángoló házban

Hogyan válik a halálbüntetés elleni jogos felszólalás a családon belüli abúzust kitakaró írássá a legolvasottabb női lapban?

Számos érv sorolható a halálbüntetés eltörlése mellett, és nem egy példát fel lehet hozni, amikor egy kivégzett személy ártatlansága utólag bebizonyosodott. A példa, amit Kurucz Adrienn választott a WMN-en az „Ártatlan vagyok – mondta a gyászoló apa a kivégzése előtt, de akkor sem hittek neki. Cameron Todd Willingham tragédiája” című cikkéhez – nagyon rossz példa; maga az írás pedig rettentően egyoldalú, felületes, és meggyőződésem szerint: társadalmilag káros. (Nem elemzem részletesen a cikk kattintásvadász címét és stílusát, pusztán reflektálok rá saját, hasonlóan komponált címadásommal.)

Az a tény, hogy a vád szerint három kisgyermekét meggyilkoló (saját házukat rájuk gyújtó) amerikai férfi ügyében olyan súlyos nyomozási és eljárási hibákat tártak fel, amelyek miatt a kivégzését követően, utólag felmentették – valóban rettenetes dolog, és senkivel sem szabadna megtörténnie. Ugyanakkor ne feledjük: az, hogy a bűnösségét nem tudták bizonyítani, még nem jelenti, hogy ártatlan.

A cikk szelektíven tálalja a tényeket, és szorgosan pengeti az érzelmi húrokat a szegény, érdekérvényesítésében korlátozott, úgymond „nem elég menő”, „átlagos kisember” apa oldalán. Mindeközben azonban nem tesz említést arról, hogy a vád szerint a férfinek komoly előtörténete volt feleségbántalmazóként, illetve állatkínzóként. Természetesen az, hogy valaki veri a feleségét, például, mint jelen esetben, összerugdossa várandósságai alatt – vélhetően azért, hogy elvetéljen –, még nem bizonyíték arra, hogy később ugyanezen gyerekek gyilkosává válik. Azonban ma már pontosan tudjuk, hogy a családon belüli abúzus és agresszió mindig egy folyamat, a gyerek- és párkapcsolati gyilkosságoknak minden esetben vannak előzményei. Ahogy itt is voltak.

Nem igaz tehát a cikk sugalmazása, hogy a férfit pusztán a falán lógó metálposzter, és a koponyás tetoválása miatt mondták poteciálisan veszélyesnek. Az pedig, hogy az anya ellentmondó vallomásokat tett, kezdetben a férje mellé állt, tagadta a bántalmazást, de később ellene fordult, és a mai napig meg van győződve a férfi bűnösségéről – bőven belefér abba, hogy abúzus áldozata lehetett (Gondoljuk el: félt, össze volt zavarodva, traumatizálódott, talán felelősnek is érezte magát a gyerekei halála miatt stb.)

Nem sorolom a hiányokat, de hogy alaposabban utána kellett volna járni egy ilyen kényes témának a biztos, mert ez az írás, ebben a formában hamis és hangulatkeltő. Szomorúan olvasom a kommenteket, amelyek mélyen együttéreznek a „gyászoló, ártatlan apával”, míg az anyát manipulatívnak, hazugnak, sőt egyenesen „gyomorforgatónak” bélyegzik. 

Így válik a halálbüntetés elleni jogos felszólalás a családon belüli abúzust kitakaró, azt relativizáló írássá a legolvasottabb női lapban. Nagy kár.

Orosz Ildikó