Mi vagyunk a grund – Négy gyerek- és ifjúsági színházi előadás

A csillagszemű juhász a Bábszínházban

Ez a juhász nem az a juhász. Nem az állatok nyelvén tudó, aki a kutyájával is jobban szót ért, mint a feleségével, jól elveri hát az asszonyt, itt a vége, fuss el véle. Nem, ez a juhász abszolút jó fej, a szabadság bajnoka, aki ha valahol messze a palotában tüsszent a király, feszt nem mondja, hogy „adj’ isten egészségére, felség”. Hiába a három halálos ítélet, hiába a három csábító megvesztegetési kísérlet, parancsra nem gazsulál. Pedig készséggel megteszi ezt mindenki, akinek kedves az élete, és nem akarja elveszíteni a kuncsaftjait a parasztasszonytól az ingatlankereskedőn át a gyufaárus lányig.

Nem először adaptál a bábszínháznak népmesét Szálinger Balázs. Pár évvel ezelőtt a szintén élőszereplős Fehérlófia esetében jobban érdekelte a költészet, mint a színház; most a prózaibb szövegért cserébe feszesebb dramaturgiát kapunk. Barna Zsombor a balhés juhászgyerek szerepében gyorsan belopja magát a szívekbe, nem kis részben vagány cifraszűrének hála, amely a maga kapucnis, mélyen szembehúzott változatában egy ősmagyar pásztor és egy anarchista rapper házasítása – és ebben a hagyományt újraértelmező, friss szellemben készült az egész látvány.

Az átirat újszerűsége az autoriter király (Hannus Zoltán) jellemfejlődésében csúcsosodik: kiderül, hogy sok évvel ezelőtt ő is lánglelkű rebellisként könyökölt az aktuális uralkodó oldalába, de az évek múlásával megkérgesedett, önfejű türannosszá vált. Várjunk csak, honnan ismerős ez?

Az előadás ajánlójában kiemelik, hogy minden gyerek számára napi tapasztalat az engedelmesség kényszere, és a szabályokat felnőttként sok esetben csupán hatalmi pozíciónkkal indokoljuk. Bár e téren szülőként biztosan akad tennivalónk, nem lehet nem észrevenni a tágabb társadalmi kontextust, a rendszerdöntőből diktátorrá idült népvezér politikai áthallásait. Ez a király végül belátja, hogy tévedett, és átadja a koronát a csillagszeműnek, aki bejelenti, hogy „ez az ország megérett a változásra”. De ilyen csak a mesében van.

Budapest Bábszínház, rendezte: Markó Róbert, bemutató: 2016. október 8.

Már megint kezdik a Kolibriben

Alig 60 perc, mégis erős élmény a 10–14 éves korosztálynak és az őket napi szinten túlélni próbáló felnőtteknek. Egy olyan nehéz és képlékeny életkort ragad meg, amelyről kevés szó esik a színházban, kivált fiús szemszögből. Az igazi, nagy kamaszkor és a hivatalos gyerekkor közötti senkiföldjén járunk, ami eleve gáz, mert normális neve sincs – már az olyan szavaktól is, mint „kiskamasz”, pláne „pubi”, kiveri az embert a ragya.

A 12 év körüli Hicks az anyjával él, de most mintha mégis vissza akarna költözni hozzájuk az apja. Jó ez? Fene sem tudja. De a szokásos kérdés, hogy fiatal felnőttek játszhatnak-e hitelesen gyerekeket, ezúttal fel sem merül. Úgy tűnik, csupán rendezés és színészi játék (meg persze fizimiska) kérdése, hogy igen. Pedig most még a fizikai távolság sem segíti az illúziókeltést, hiszen mint holmi idegesítő szülő mélyen betolakodunk hőseink intim szférájába: a játéktér a pincehelyiség teljes hosszát kitölti, és körben, a falak mentén alig negyven néző foglalhat helyet.

Ahhoz képest, hogy milyen rövid a német Kirsten Fuchs darabja, meglepően sok dráma és humor fért bele. Zsizsegnek a hormonok, matekórán jönnek-mennek a message-ek, a tesitanár igazi marha, a zenetanár jó szándékú balek, és kisül, hogy a hármas számrendszer nem is olyan bonyolult. A két barátot alakító Lendváczky Zoltán és Nizsai Dániel jól hozzák a kényszeres kúlság, a kapcsolódni vágyás, az önfeledt hülyülés és a koravén bölcsesség gyorsan váltakozó pillanatait; és a lányok, Alexics Rita és Kőszegi Mária is kellően bonyolultak. Ebben a társulatban nem újdonság, de meg kell jegyezni, hogy a színészek bírják torokkal a dalokat, a dalok pedig menők.

Kolibri Pince, rendezte: Laboda Kornél, bemutató: 2016. december 3.

A Pál utcai fiúk a Vígben

Ha minden jól megy, unokáink is látni fogják, akárcsak A dzsungel könyvét vagy a Padlást. Persze akkor már nem ez lesz a szereposztás, de még emlegetni fogjuk az eredeti srácokat, Wunderlich Józsefet (Boka), Csapó Attilát (Geréb), Józan Lászlót (Áts Feri) és mindenekelőtt Vecsei Miklóst, akiben olyan hézagmentesen gittelődik Nemecsek szorongása, bátorsága és szégyene, hogy azt nemigen lehet elfelejteni.

Annyira kellett már egy előadás, ami reanimálja ezt a mindenki által ismert, a hétköznapoknak is számos szófordulatot adó, még­is nehezen megfejthető regényt, hogy az ne csupán a nagyszüleink ifjúságát idéző, nosztalgikus panoptikum és ötödik osztályos olvasónaplók kínkeserves alapanyaga legyen, hanem olyasmi, amihez ma is lehet viszonyulni. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy a vörösingesek bőr- meg bombercuccokat hordanak, és jól tolják a mai szlenget, hanem elsősorban a szenvedélyessége által. Csoportszínház ez, amelynek láthatóan mindenki odaadja magát, és ami odakint, a való világban már annyira régen nem történik meg: a grund ügye valódi közösséggé alakítja a nézőteret.

Geszti Péternek sok éve szívügye a történet feltámasztása, megmutatkozott ez már a Nagy Könyv kampányában és a regény századik évfordulóján Nemecsekhez írt levelében is. Ha akad is egy-két kevésbé eredeti fordulata, túlnyomórészt szellemesen hányja a rímeket, néhol pedig kifejezetten költői szövegeket írt Dés László zenéjéhez. A monumentális vígszínházi szcenikához képest visszafogottabb, sokoldalúbb a díszlet – Khell Csörsz a napokban lett az év díszlettervezője –, és ezen belül elementáris hatást kelt az élő víz jelenléte. A színpad elején található medence előbb az iskolából kiszabaduló fiúk önfeledt pocsolásához asszisztál, majd itt történik a legdrámaibb pillanat, Nemecsek megfürdetése, és itt süllyed el örökre az a bizonyos einstandolt, kedvenc üveggolyó. Elő a zsebkendőkkel!

Vígszínház, rendezte: Marton László, bemutató: 2016. november 5.

Nyolckor a bárkán az RS9-ben

Ígéretesnek tűnik a német szerzésű mű, amelyet külföldön színielő­adás és könyv formájában is számos díjjal kitüntettek, és nálunk is bemutattak már vidéken. Adott három bolondos pingvin, akik folyton civakodnak, de azért jó barátok. Ám az özönvíz meghirdetésekor csak ketten kapnak beszállókártyát Noé bárkájára. Mi legyen a harmadikkal?

Persze nem hagyják magára, ezzel együtt majdnem az első felvonás végéig kell várni arra, hogy megkedveljük e burleszkbe illő, harsány triót. A második rész jobban sikerül, hálás vígjátéki helyzeteket kínál az óriás kofferben rejtegetett potyautas, és több szerepet kap a legmókásabb karakter, a dagadt, fehér Galamb. E zsémbes, mártírságra hajlamos jószág (Baksa Imre eltalált alakításában) feladata messze túlmutat az olajág beszerzésén: a teljes bárkaprojekt logisztikai vezetője, Noé jobbkeze, akinek a vállán nyugszik az özönvíztúl­élés felelőssége, beleértve, hogy az utasok ne falják föl egymást, és kitartson a zoocsemege (utóbbiból a családias hangulat jegyé­ben megkínálják a gyerekeket is a szünetben).

Kár, hogy a darab végén megjelenő Noé túlméretezett parókájában, műszakállával és napszemüvegében úgy néz ki, mintha egy Irigy Hónaljmirigy-produkcióból lépett volna elő. Azt pedig sajnos csak elképzelni lehet, hogyan hangoznának Darvas Ferenc dalai tisztán elénekelve. Máskülönben van ez olyan szórakoztató időtöltés, mint, mondjuk, egy vasárnap délelőtti istentisztelet, kivált, hogy belefér néhány szellemes eszmefuttatás az Örökkévaló mibenlétéről, akinek – mint az egyik pingvin megjegyzi – elég szegényes lehetett a fantáziája, amikor az Északi-sarkot megteremtette. A meghirdetett „családi előadás” kitétel mindazonáltal túlzás. Pont elég, ha valamelyik nagyszülő elviszi a 10 éven aluliakat.

RS9 Színház, rendezte: Koleszár Bazil Péter, bemutató: 2016. december 23.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2017/3).

Tovább olvasom

Egerek és trollok – Négy gyerekszínházi előadás

Komikus lovageposz szelíd hősökkel, tízemeletes házak szerelme, szőrszínalapú viszálykodás és förtelmes, gilisztazabáló váltott gyerek. Négy gyerekszínházi előadást szemléztünk.

Jeney Zoltán: Rév Fülöp

Frissen bemutatott gyerekelő­adást péntek délután megtekin­teni maradandó élmény, minden szülőnek kötelezővé kellene tenni, aki kételkedik a pedagógusbér-emelés és -életpályamodell sürgető szükségességében. A nézőteret tíz év körüli osztályok töltik meg, amelyek teljes joggal itt eresztik ki a heti gőzt. A sötétben azonosítatlan tárgyak koppannak a fejünkön (csak rágót ne!), a szünetben a hangerő fülrepesztő. Kérdés, sikerül-e két órára lekötni e zsizsegő horda figyelmét egy régies nyelvezetű lovagtörténettel? Meglepetésre igen. Ehhez persze kell az, hogy mindjárt az első percben kiforduljon a főhős a függőágyból, és a továbbiakban átlag nyolcpercenként valakit fejbe kólintsanak vagy farba szúrjanak.

Rév Fülöp (Ágoston Péter) egyszerű szántódpusztai fiúcska, aki felkerül Balatónia uralkodójának, a hatalmas Csobánc királynak a palotájába, ahol számos nemes és póri származékkal együtt azt a feladatot kapja, hogy szerezze meg a király szűnni nem akaró csuklásának ellenszerét. A gyógyvirág messze földön nyílik, akkor is csak a legderekabb vitéz előtt. Fülöpöt fegyverhordozójává fogadja az inkább nyelvét, semmint kardját ügyesen forgató Ádánd lovag (Lovas Rozi), és a két unortodox hős együtt indul a kalandos küldetésre.

Jeney Zoltán irodalmár, műfordító, egyebek mellett a középkori obszcén versantológia, az Udva­riatlan szerelem szerkesztője, két éve jelentkezett első Rév Fülöp-regényével, melyet a Fajszföldön játszódó második, majd idén karácsonykor a harmadik kötet (Rév Fülöp és Nyár Lőrinc) követett. Az előadás az első könyvön alapul, melynek ismerete nem hátrány, hiszen az események olykor igencsak felpörögnek. A lazán egymás mellé fűzött kalandokból több kedvenc kimarad, de az újabbakkal együtt még így is a túlzsúfoltság érzése keletkezik. A színpadi megoldások többsége a szórakoztató műfajban jól bevált kategó­ria, néhány emlékezetes kivétellel. Ilyen a Fülöp véletlen győzelmével végződő párbajjelenetek lelassítása: a moziban megszokott eszköz (testek szaltóznak és repülnek métereket) igazi truváj élőben, ráadásul Monosz, a ló kommentárjától kísérve. És hogy átjön az üzenet a bátorság és a jó szív primátusáról a nyers erővel szemben, azt a tétova Fülöp megnyugtatására bekiabáló nézőtéri cérnahang is tanúsítja: „De igenis, hős vagy!”

(Magyar Színház, rendezte: Göttinger Pál)

Selma Lagerlöf: A trollgyerek

Ha a Rév Fülöp a gyerek­előadások könnyed, szórakoztató vonalát képviseli, akkor A trollgyerek a súlyosabb témákat feszegető, szűkebb közönséghez szóló művészszínház. A svéd Selma Lagerlöf – a Nils Holgersson írója, az első nő, aki 1909-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat – ebben a balladisztikus mesében a minden kultúrában létező váltott gyerek témáját járja körül, és ezzel ősi szülői és gyermeki félelmeket mozgat meg. Az erdőben sétálva egy boldog, jómódú házaspár szépséges, rózsaszín csecsemőjét elcseréli a maga csúf, visszataszító gyerekére egy troll­banya. Hogyan fogadja ezt a szűkebb és a tágabb környezet? Az anyában (Megyes Melinda) a kezdeti viszolygás ellenére felülkerekedik az együttérzés, ám az apa (Mészáros Tamás) képtelen elfogadni a rusnya teremtményt, a babonás falubeliek pedig legszívesebben agyonvernék.

A szülők közt mélyül a konfliktus, barátaik elmaradnak, a családi birtok ügyei lejtmenetbe fordulnak. Egyik sorscsapás a másikat éri, és az apa nem tud szabadulni a gondolattól, hogy mindennek a váltott gyerek az oka – ami annál kínosabb, hisz a kis troll vésze­sen emlékeztet egy közönséges kölökre: naphosszat üvölt, de elége­detten szuszog, ha megkapta a maga gilisztaadagját, rühelli a körömvágást, de rá lehet venni, ha cserébe belenézhet a varródobozba. Slágergyanús dalok árnyalják a karakterrajzokat Novák János és Fábri Péter szerzésében (ilyen például a „Nem kell ez a tej, kiborít ez a tej...” kezdetű nóta), és jelentősen oldja a feszültséget Fehér Dániel remeklése a trollfióka (illetve az embergyerek és a mesélő) szerepében. Ám anya és apa 70 perces drámája után – egy gyerekdarabhoz képest – túl későn és rövidre zárva jön el a megváltó fordulat.

Hét–tíz éveseknek ajánlják, de reálisabbnak tűnik 9 évtől, azzal, hogy az ifjú befogadónak ne ez legyen az első színházi élménye. Mert amiképpen igyekszünk az első könyvét betűző gyereknek könnyed, humoros olvasmányt adni, úgy a színházban is érdemes az egyszerűbben befogadható előadásokkal kezdeni. Nem azért, mintha az ifjúság ne értené A trollgyerek tragédiáját (ami akkor is tragédia, ha a végén vörös farokként ott fityeg a hepiend), hanem épp azért, mert nagyon is átveszik, hogy a többé-kevésbé explicit mondanivaló, miszerint minden gyereknek, még ha troll is, joga van az élethez és a szeretethez, kiegészül azzal a ki nem mondott, szorongató érzéssel, hogy minden gyerek idegesítő troll, akit az apja legszívesebben lehajítana egy szakadékba

(Kolibri Színház, rendezte: Novák János)

Gimesi Dóra: Tíz emelet boldogság

Az utóbbi években a színházak elkezdték felismerni a kortárs gyerekirodalomban rejlő lehetőségeket. Csak néhány példa: Czigány Zoltán Csoda és Kószáját élő hangjátékként játsszák az Örkényben, ugyanitt évek óta megy Pogány Judittal A Sötétben Látó Tündér. Az ég tudja, százhanyadik előadásánál tart A rettentő görög vitéz a Stúdió K-ban (bár itt a darab előbb volt, mint a könyv), Rumini pedig már nemcsak a Magyar Színházban, hanem a kortárs magyar irodalom legaktívabb bábos műhelyében, a veszprémi Kabóca Bábszínházban is látható – együtt a Nyulász Péter (Helka) és Máté Angi (Volt egyszer egy...) műveiből készült adaptá­ciókkal.

A Budapest Bábszínházban a díjnyertes Boribon és Annipanni mellett figyelemre méltó a kísérletező padlásszínpad, hivatalos nevén Játszó-tér előadása, a szombathelyi Mesebolttal közös Tíz emelet boldogság is. A szerző, Gimesi Dóra tavaly jelentette meg a budapesti hétköznapokat varázslattá szövő mesekönyvét, a Csomótündért, ennek egyik kedves történetéből készült az előadás. Hősei a földtörténet hajnalán szabadon mászkáló, majd a városokban tízemeletes házak formájában letelepedő óriások. Az angyalföldi illetőségű tízemeletes, Jankó új lakót kap egy csillagász személyében, akinek távcsövébe belenézve meglát a budai oldalon egy szépséges óriáslányt. A szerelmi depriváció nyomán a pesti házban áramkimaradás, a budaiban csőtörés nehezíti a lakók életét.

Az egyszemélyes produkció Hannus Zoltánt dicséri, akit megérdemelten díjaztak a Magyarországi Bábszínházak XII. Találkozóján. Egyfelől színészként ő alakítja a csillagászt, másrészt elbábozza a tízemeletesekben élők mindennapjait a kihajtható babaházra emlékeztető gyönyörű díszletben (Grosschmid Erik munkája). A magányos kutyás néni, az ihlethiányos költő, az anyjával élő, álmodozó fiúcska, a lúzer detektív és a folyton veszekedő házmester ábrázolása kis magyar szocio­riport. De mert a szerző főállású dramaturg, minden szál olyan profin össze van öltögetve a boldog vég érdekében, mint egy holly­woodi moziban. Csupán az előadás szűk 40 perces hossza hagy némi hiányérzetet maga után: jólesett volna még az a tíz perc, amennyivel kevesebbet kaptunk a meghirdetettnél.

(Budapest Bábszínház–Mesebolt Bábszínház, rendezte: Kovács Petra Eszter, báb: Bartal Kiss Rita)

Urbán Gyula: Egerek

Az eredetileg bábelőadásként bemutatott zenés mesejáték, a Minden egér szereti a sajtot nem egy generáció számára alapmű. Először a Ratkó-unokák hallgatták rongyosra a Hungaroton bakelitlemezét, amelyen többek közt Csákányi László, Hacser Józsa, Váradi Hédi, Bodrogi Gyula hangja hallható. A proli szürke és arisztokratikus fehér egércsaládok viszálya közepette kibontakozó (jóra forduló) Rómeó és Júlia-történet azóta számos feldolgozást megért. A leg­kisebbek számára is jól átélhető toleranciamese most a Karaván Színház kezdeményezésére, öt színház együttműködésében valósul meg, több szereposztásban. A produkció eredetileg Nyári Oszkár hátrányos helyzetű, tehetséges roma gyerekeket felkaroló színi tanodájának volt emblematikus előadása, előbb vizsga-, majd nyolc évig repertoárdarabja. Az egykori pincedarabot karolta fel a Nemzeti Színház.

Ha már nagyszínpad, akkor beletettek apait-anyait, amiből egy nagyon vidám előadás született, új dalbetétekkel, élő zenével, akrobatikus mutatványokkal, egérfüles jegyszedőkkel. Fecsó Andrea díszletének köszönhetően az empátialecke első lépéseként mindannyian lemegyünk egérbe. A rágcsálók lakhelyéül szolgáló sajtkészítő műhely ugyanis arányosan felnagyítva tárul elénk: gigantikus trappisták, malomkeréknyi mackósajtok, jókora áramkapcsoló gomb, seprű méretű ecset. Egy olyan gyerekelőadás, amelyben hőseink alkalomadtán fejest ugranak egy óriási trambulin-ementáliba, eleve sikerre van ítélve. Nem beszélve arról, hogy néha elözönlik a színpadot a rózsaszín plüssegérnek öltözött gyerekszínészek, akik szerepük szerint csúfolódnak a más baján, de olyan bájosan, hogy az felér egy vigasztalással.

Hogy mégsem akad ki a cukiságmutató, azt egyebek mellett Veér Bertalan lendületes zenéje szavatolja: megtartja és felturbózza a legjobb dalokat, elenged néhány régi számot, újakat komponál.Ebben az értelmezésben a színeváltott gyereküket ki­tagadó szülők nem ússzák meg egy kis dorgálással, nagyon helyesen a fejükre olvassák, hogy „Ó, az isten egerét! Nem szereti a gyerekét!”. Paszkál, a jóságos varázsegér pedig – aki az eredeti műben meglehetősen vérszegény figura – itt úgy jelenik meg, mint egy kis pukkancs feltaláló, egy narcisztikus zsebzseni, aki távirányítóval kapcsolgatja a Nagy Macskamágus rém vicces robotfiguráját.

(Nemzeti Színház, koprodukció, rendezte: Tóth Géza)

Tovább olvasom

Mennyből a szakadt angyal – Négy gyerekszínházi előadás

Lüttyő királyfi, borostás égiek és két kutya, de az egyik néha hajó. Négy gyerekszínházi előadást szemléztünk.

Lázár Ervin: A legkisebb boszorkány

Minden jó, ha jó a vége, tartja a mondás, melyhez az európai kultúra két nagy mesélője, Andersen és Lázár Ervin csak tulipános jókedvében tartotta magát. Sőt, Lázár „legkisebb boszorkánya” valójában a magyar irodalom „kis hableánya”: a minden veszedelmet legyőző, viszonzatlan szerelem lírai szépségű meséje, amelyben az ifjú hősnő mindent megtesz imádottjáért, hogy végül az önzetlen és tiszta érzelem elnyerje méltó büntetését. Amarilla és két testvérnénje még csak most tanulják a boszorkányság csínját-bínját, és ennek keretében azt a feladatot kapják Anya-Banyától, hogy veszejtsék el Király Kis Miklóst. Ám a legkisebb boszorkány beleszeret a célszemélybe, és idővel egyre nagyobb leleménnyel és elszántsággal menti meg saját nővérei és a sárkány ármánykodásától.

Nagyon sajnos azonban Király Kis Miklós a világszép Tündér Tercia után vágyakozik, és abszolút nem veszi észre a vörös, szeplős kis Amarillát. Feje tetejére állnak a jól bejáratott népmesei motívumok, a kis boszorkánylány hőssé nemesedik, a világszép tündér üresfejű szolicica, aki naphosszat az udvarhölgyeivel fürdőzik, az imádott királyfi pedig egyenesen a világ hülyéje: a nem elég, hogy cseppet sem vitézkedik, ráadásul olyan nehéz felfogású, hogy a saját lova is többet ért a körülötte zajló eseményekből – meg is kapja egy ponton, hogy „te félküllős, te lüttyő, te dinnye”.

A Bábszínház felújított előadásának látványvilága (Orosz Klaudia munkája) méltóképp illeszkedik a történet költői szabálytalanságához, a zöld selyemkaftános, álarcos sárkány például felér az Operaház Fantomjával. Amarillát végül gonosz anyja bosszúból széllé változtatja, a királyfi pedig megkapja kétdimenziós tündérkéjét, de akkor már nem igazán tud örülni neki. Szomorkás a végkifejlet, de mégsem nyomasztó, a nézőtéren a legkisebbek fel sem fogják, mi történt. A 8-9 év felettiek viszont, akik már magukba építettek egy csomó Benedek Eleket és egyebet, nem csak azt értik, hogy mindez a szokásos népmesék kifordítása, de pedzik már azt az Óperencián inneni dimenziót is, amelyben mindenkinek joga van a maga választotta boldogtalansághoz.

Budapest Bábszínház, rendezte: Lengyel Pál (felújítás: Kuthy Ágnes)

Kolozsi Angéla: Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívtak

A szabálytalan hősökről szóló mesék tágítják a szemhatárt a szerepjátékaikban jobbára konzervatív kisgyerekek számára. Aki minden farsangon makulátlan hercegnőnek vagy szuperhősnek öltözik – az év fennmaradó napjaiban pedig annak képzeli magát – őszinte érdeklődéssel fogadja majd a kopott viharkabátot viselő, borostás és szétszórt angyal, Körmöczi György figuráját (Tóth József remek alakításában), aki röhejesen profán nevét is annak köszönheti, hogy annak idején nem figyelt oda a mennybéli névadási ceremónián a Raffaelek és Urielek közt. A tízéves Emília (Molnár Zsófia Boróka e. h.) szakadt őrangyala állandó szabályszegése miatt a lefokozás szélén áll, de kap még egy esélyt. Vajon sikerül-e helyrehoznia a galibát, amit védence körül kavart, részben azzal, hogy olthatatlan vágyat érez az embervilág érzéki örömei, korosztályosan a torták, sütemények és fagylaltok iránt? A Kolozsi Angéla regényéből adaptált darabban fontos szerep jut egy összeesküvésnek a lányvécében, melynek eredményeképp Emíliát kiközösítik a barátnői, egy levakarhatatlan, idegesítő kisöcsnek, és a legvidámabb égi barakknak: az angyaltanonc kis puttóknak, akik közt ugyanúgy van eminens és renitens, mint minden evilági iskolában.

Fordulatos mese, ötletes látvány, nem tolakodó tanulság és a rendező-színigazgató Novák János élőzenével kísért betétdalai – ez az, amiért a legtöbben a Kolibribe járunk és nem csalódunk. Ráadásul mindez most még egy csábító hókuszpókusszal egészül ki: előadás előtt a gyerekek angyalokat rajzolhatnak az előtérben a színészekkel közösen, és műveiket kivetítve, animálva láthatják viszont a darabban. Ez még akkor is szuper, ha a pelenkások is tudják, hogy az „angyalposta”, ahol rövid sorban állással fel kell adniuk a rajzaikat, egy mezei szkenner. Egyedül a darab végi nagy süteménydobálást érezzük túlzásnak – esztétikai és pedagógiai értelemben is.

  Kolibri Színház, rendezte: Novák János

Parti Nagy Lajos: Maya hajója

Nyilván nem sokan mennek el úgy egy Parti Nagy Lajos által Picasso festményeire írt bábos kalandra, hogy ne sejtenék, körülbelül mire számíthatnak. Ha mégis arra vetemedünk, hogy átrágjuk magunkat a honlapon található tartalomismertetésen, nagy valószínűséggel elmegy a kedvünk: jó esetben eszelősen magasröptű, rosszabb esetben kusza előadást vizionálhatunk, amiből a gyerekünk az ég világon semmit nem fog érteni. Jobban tesszük, ha bízunk a színikritikusokban, akik szerint a Stúdió K és a Tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciója az előző évad legjobb gyerekelőadása. És valóban nagyon szórakoztató, szellemes és invenciózus játékban van részünk, amelynek tulajdonképpen még a sztorija is követhető: Maya (Picasso lánya és több képének modellje) képlékeny identitású kiskutyájával, aki néha dakszli, néha hajó, továbbá még néhány mulatságos, a műterem festőállványairól lelépő figurával útra kel, hogy megnevettesse a mindig morcos Izabella királynét. A küldetés nem sikerül, de adódik jó pár vicces kaland, miközben természetesen – a szerző alkatához híven – főszerep jut a sziporkázó nyelvjátékoknak, stílusparódiának. Érdekes módon a gyerekeket nemigen zavarja, hogy a poénoknak a felét se értik – az ő komplex művészeti élményüknek szemlátomást épp úgy része szüleik önfeledt röhögése, mint az alámerülés a lenyűgöző látványba (Németh Ilona) és a virtuóz egyszemélyes élőzenébe (Spilák Lajos).

A Stúdió K-ban nagy hagyománya van a képzőművészeti alkotásokra épülő előadásoknak. Most Picasso és Velazquez festményei nyomán elevenedik meg a gitártestű nő, az Izabella udvarából elmenekült törpe, az artistafiú, a torreádor-költő és a pacifista bika. A nagy méretű bábokat mindig legalább ketten mozgatják, így a figurák testbeszéde a legutolsó kézlegyintésig csodálatosan élethű. Kár, hogy az előadást inspiráló festményeknek csak kis része szemlélhető meg a ruhatárban, a faliújságra kifüggesztve.

Stúdió K–Tatabányai Jászai Mari Színház, rendezte: Fodor Tamás

L. Frank Baum: Óz, a csodák csodája

Értelemszerűen sokkal szélesebb közönséghez szól a Vígszínház zenés előadása, melynek alapja az 1930-as évek nagy sikerű, Judy Garland főszereplésével készült Óz-filmje. Nem gyakori, hogy gyerekelőadást hetekkel a bemutató után is csak este tűzzenek műsorra – úgy tudjuk, a bérletesek kedvéért, akiket nem lehetett kihagyni egy ilyen szuperprodukcióból. Ülünk hát egy szerda este két túlpörgött kiskorúval a jól szituált, szenior hölgyek és urak közt, és nem irigyeljük a színészeket, hogy szinte kizárólag felnőtt közönségnek kell játszaniuk ma este. Hiszen létezik a színpadi humornak és bájnak az a formája, amely kifejezetten gyerekekhez (meg a saját gyerekén szórakozó szülőhöz) szól. Így hát a lelkes nézőtéri ujjongás, amely bizonyára létfontosságú pszichikai összetevője annak, hogy egy színész vígan sasszézzon madárijesztőként, bádogemberként meg gyáva oroszlánként a sárga úton, ezúttal leginkább az erkély egy jól körülhatárolt pontjáról érkezik: bizonyára itt foglal helyet a ruhatáros nénik által emlegetett, nagy szakmai kihívást jelentő 47 fős iskolai csoport.

De hogy lesz itt még nagy és kollektív őrjöngés a későbbiekben a matiné előadásokon, afelől nincs kétség, hiszen ehhez minden adott: világslágerek magyarul, szédítő, kivetített tornádó, pöccre lángra lobbanó banyaseprű, gigantikus emelőszerkezet hajtotta Óz (Kentaur díszletei). A kiskorúak örömére számolatlanul robognak és repülnek át a színen a különféle járgányok, Totó kutyát pedig egy valódi kis yorkshire alakítja teljesen meggyőzően – ő egyébként valószínűleg ellopná a showt, ha néha át nem lényegülne kushadó plüssállattá Dorothy (Szilágyi Csenge) kosarában. Aki még itt ziccerhelyzetben van, az Kútvölgyi Erzsébet a gonosz nyugati boszorkány szerepében – Hegyi Barbara viszont igazán megérdemelt volna egy előnyösebb outfit-et, cserébe a kevésbé hálás északi jó boszorkány szerepéért. Nem meglepő, de minden korosztály számára megnyugtató fejlemény, hogy amennyiben jó helyen keresi, végül mindenki megtalálja az eszét, a szívét és bátorságát.

Vígszínház, rendezte: Marton László

Orosz Ildikó

A cikk szerkesztett változata a Magyar Narancsban jelent meg (2015/50).
A fotók a színházak honlapjáról származó sajtófotók.

Tovább olvasom

Szomszédaink, Mackóék – Hajnali csillag peremén a Bábszínházban

Ritka kivételektől eltekintve az ember nem az előadásért megy bábszínházba, hanem hogy lássa a magával hozott kiskorút, amint nagy édesen megteszi az első lépéseket a műbefogadás útján. A Budapest Bábszínház új bemutatója azon kevés előadások egyike, amely kereteit, látványvilágát tekintve gyerekbarátabb az itt megszokottnál, tartalmában viszont elsősorban a felnőttek számára jelent nyelvi-intellektuális élményt.

Amit az "állami" bábszínházban jobbára tapasztaltunk, az a minden korosztály türelmét próbára tévő, megélhetési büfészünettel tarkított frontális előadás, távoli figurák alig kivehető dünnyögése és katasztrofális dramaturgia (hogy lehet az Ózban otthon hagyni Totó kutyát?!). Ezt a rossz beidegződést töri meg a kortárs költőink – KAF, Parti Nagy, Tóth Krisztina, Varró Dániel és mások – (ál)gyerekverseit dramatizáló, lendületes performansz, alcíme szerint Mackóélet és mackóálom egy részben.

A belépés feltétele egy játékmackó (ha nincs, kapunk a kölcsönzőből), majd a frissen tanult Medveindulót (Szabó T. Anna verse) kántálva az eddig ismeretlen, negyedik emeleti Játszótérre kell felcaplatnunk, lehetőleg karon ülő kisdeddel súlyosbítva. A szőnyegen letelepedve körülöttünk minden irányban, sztereóban peregnek a zseniális rímek meg a svéd gyerekvers hagyományait idéző korabölcsességek, amelyekből ki tudja, mi jut el a gyermeki agy tekervényeibe, és hol, mikor fog majd visszahullani ránk: "Szép állat a krokodil, minden este bekakil", és: "Anyától apáig egyetlen út vezet, / az, amelyiken a hatos autóbusz megy. / De ez a járat azóta nem közlekedik, / amióta apa feleségül vette anya / régi barátnőjét, a Cédát."

A kicsiknek persze leginkább a bábok tetszenek, főleg amikor odadörgölik az orrukat az otthonról hozott mackóéhoz, vagy labdát dobnak. Jó lett volna több ilyen fogódzó a gyerekeknek, hogy legalább itt és most ne érezzék magukat elveszettnek ebben a furcsa, érthetetlen világban. A felnőttekében.

rendezte: Tengely Gábor

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2011/1).

Tovább olvasom