A Napfogyatkozás Egyesület Könyvbeszélgetések sorozatában a Yalom-házaspár közelmúltban megjelent, Halálról és életről című kötetéről beszélgettünk élő Facebook-adásban. Meghívónk: Singer Magdolna gyásztanácsadó, író. Béres Judit irodalomterapeutaként, én pedig a könyv fordítójaként vettem részt. Visszanézhető a poszt alján.
Őszinte, spontán beszélgetés volt, néha hallani lehet, ahogy a háttérben ketyeg egy óra. Tempus fugit, venit mors, repül az idő, a halál jő. Ahogy a fenti képen is látszik, a nehéz téma ellenére néha mosolygásra is volt ok. A 60 perces beszélgetésben szó esik arról, hogy:
– Miként építette egymást emberileg és szakmailag a házaspár 65 év alatt?
– Hogyan érdemes az elmenőnek búcsúznia? Hogyan ne hagyjuk magunk után maradékokat?
– Miképpen segíhet a gyászfeldolgozásban a terápiás írás és a terápiás olvasás?
– Miért fontos a betegségről, halálról való nyílt kommunikáció?
Aki még nem olvasta, annak előzetesen annyit, hogy ebben a könyvben Irvin D. Yalom, a neves amerikai pszichoterapeuta-író naplóírásába kezd feleségével felváltva, miután kiderül, hogy Marilyn súlyos beteg. Az idős házaspár megrendítő őszinteséggel tárja fel az utolsó hónapok történéseit, a búcsú fájdalmát, a halálra készülés érzelmi és gyakorlati nehézségeit, miközben visszatekintenek közösen eltöltött, gazdag életükre. Marilyn Yalom munkássága itthon kevésbé ismert, pedig jelentős irodalmár és tanszékvezető volt a Sanford Egyetemen. A könyv felénél a feleség meghal, és a férj kénytelen szembenézni a rászakadó veszteséggel és gyásszal. A videó a lenti képre kattintva nézhető:
Szeptember elején jelent meg a 70-dik születésnapját ünneplő Pataki Ági önéletrajzi könyve, amelynek létrejöttében alkotószerkesztőként közreműködtem.
Megismerhetjük belőle nem mindennapi karrierváltásainak történetét, magánéleti örömeit és kudarcait, beszél a divat és a Kádár-korszak viszonyáról, produceri kihívásokról, gyűjtőszenvedélyéről és a női közösségek erejéről is. Örülök, hogy segíthettem neki felidézni és kötetté rendezni az emlékeit, gondolatait. Lendületes, vagány, profi és elkötelezett nőt ismertem meg benne. És ami a Nyitottan a világra című könyv klasszikusan elegáns borítójából nem jön át, de tanúsíthatom: remek humora van, és nem fél saját magán is alkalmazni!
Sokat elárul a személyiségéről, és egyben a könyv egyik különlegessége, hogy Ági egy füzetbe gyűjti azokat a híres nőktől származó frappáns idézeteket, amelyek elgondolkodtatják vagy egyszerűen csak megnevettetik – Coco Chaneltől kezdve Madonnán át Szabó Magdáig vagy Oprah Winfrey-ig. A könyvéből az is kiderül, miért tetszenek neki ezek a gondolatok, és hogyan vonatkoznak a saját életére.
Orosz Ildikó
*
A könyv megjelentésének alkalmából álljon itt egy régebbi beszélgetésünk, amely még a MOM Park magazinban jelent meg 2011-ben:
szalonnaevőből az egészséges életmód híve. Pataki Ági a
változás és megújulás asszonya.
Keleti stílusban berendezett budai lakásában beszélgettem vele, ahol a
falakon, a polcokon antik üveg és bronz tárgyak sorakoznak, és a
bútorok is távoli kultúrákról mesélnek. A MOM Park magazin fotózásán videó is készült a Pataki Ági–Kovács Gábor producer házaspár otthonában.
Honnan ez a vonzalom
a keleti csecsebecsék iránt?
Pataki Ági: Modellként számos egzotikus helyen megfordultam, többek közt
Japánban. Ott szereztem be az első darabokat, később pedig más országokban, és
itthon is vásároltam hozzá. Először voltak a tárgyak, aztán a bútorok. Érdekes,
hogy amíg nem jártam Japánban, addig teljesen mást gondoltam róla. Nem
értettem, hogyan tudnak ennyire élen járni a divatban, az építészetben. A
helyszínen viszont átéreztem, hogy a régi kultúrából mindez levezethető. Többször
jártam Japánban, és szeretnék visszamenni a családdal. Csakhogy ez hosszú túra,
körülbelül egy hónap lenne. Ennyi időre nagyon nehéz a munkából kiszakadni.
Ráadásul a férjemnek más preferenciái vannak: ő Indiában nevelkedett, oda látogatna el szívesen.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Ha valamelyik
eltörik, megragasztod?
Persze. A tárgyaknak elsősorban az esztétikuma érdekel,
ezért ha eltörik, és értékét veszti, akkor is kijavítom. Sok olyan darabom van,
ami megsínylette a költözéseket. De ragaszkodom hozzájuk, mert mindnek
története van: az orosz kalcedon üvegtojásokat – nem Fabergé! – a moszkvai
útjaimon kezdtem gyűjteni, de a szacumákból is van vagy ötven. A férjem szerint
céllövölde-versenyt rendezhetnénk belőlük. Különösen kedves egy gyönyörű, régi
szobrocska, amit Burmában vettem a piacon, amikor Frei 8 nap alatt a Föld körül
műsorával ott jártunk. Ez volt az utolsó szerzeményem, ami egyben az utazós
korszakom lezárását is jelentette.
Az utazásból
visszavettél, viszont egyre aktívabban sportolsz. Mi vitt rá, hogy negyvenöt
felett egyszer csak „megmozdulj”?
Ahogy az lenni szokott, minden nap feljött rám egy kis súly.
Egyszer egy kirakat előtt sétálva mackós mozgású nénit láttam visszatükröződni.
Megdöbbentem. Barátnőm, Stefanek Gertrúd vívóvilágbajnok is fogyni akart, pedig
rajta nem 15 kiló
volt, hanem 5 gramm.
A férjeinket bevonva kitaláltuk, hogy amelyik házaspár százalékosan több súlyt ad
le két hónap alatt, az meghívja a másikat egy európai hétvégére. Nagyon
eredménycentrikus vagyok, úgyhogy mi nyertünk, ráadásul úgy, hogy a férjem semennyit
nem fogyott! Ekkor kezdtem el futni, és közben megszerettem a mozgást. Ez több
mint tíz éve történt. Most hetente három-négyszer sportolok. Nehezen indulok
neki, de tudom, hogy utána sokkal jobb lesz a közérzetem, és pszichésen is jót
tesz, hogy az egészségem és az életminőségem fenntartása érdekében megtettem,
ami tőlem telik.
Az étkezési
szokásaidon is változtattál?
Szeretek enni, és nem tudok lemondani az édességről, meg a
fagyiról. Azért racionalizáltam az étkezéseimet, elhagytam a szalonnát
reggelire, meg a töltött káposztát éjjel kettőkor, hidegen. De a kulcs a mozgás.
Van egy baráti család, akikkel úgy járunk nyaralni, hogy közben rengeteget
mozgunk. Síelés, futás a tengerparton, fitnesz terem. A férjemmel sokszor
lemegyünk a Balatonra, mert imádunk Tihanyban futni. Ha pedig városba megyünk, akkor
gyalogolunk. A Cannes-i Filmfesztivál idején szándékosan olyan tengerparti szállodát
választunk, ami jó 45 perc sétára van a várostól, és ezt naponta kétszer,
délelőtt és délután is megtesszük.
… és a vörös
szőnyegre való cipő?
Kézben visszük. Mezítláb gyalogolunk, és a városban
felvesszük. Általában dolgozni vagy vetítésre megyünk be, és nagyon jó érzés
egy kiadós séta után elvégezni a teendőinket. Szerencsére a férjem ebben
partner. Nekünk nagyon fontos, hogyan töltjük el az időt a családon belül, és a
barátainkkal: az együttléteinket átszövi az aktivitás.
A divatban visszajön
a 70-es, 80-as évek, a fiatalságod és a modellkorszakod ideje. Hordasz retro
ruhákat nosztalgiából?
Nem! Még ha vágyódnék is rá, nem vehetek fel ilyesmit, mert az
emberek nem azt gondolnák, hogy követem a divatot, hanem hogy „szegény Pataki
Ági, nem vette észre, hogy közben eltelt negyven év”! Van egy stílusom, ami nem
igényel különösebb energiát. A trendeket naprakészen követni rengeteg idő, pénz
és energia, és ez a motiváció belőlem már kiveszett. Húsz évet töltöttem el a
szakmában, ezalatt beleuntam.
Igaz, közben egy barátnőmmel elkezdtünk divatüzleteket
csinálni, és ez a része érdekelt is. A 80-as években nagy feladat volt a
semmiből létrehozni valamit. Nem volt alapanyag, mindent magunk gyártottunk. Volt
egy konfekció műhelyünk, egy bőrdíszműves műhelyünk. Izgalmas időszak volt. A
rendszerváltás után, amikor kinyílt a piac, ezt is egy kicsit eluntuk. Ezekkel
a kisipari módszerekkel nem lehetett volna megmaradni, növekedni kellett volna,
be kellett volna menni a plázákba, de azt már nem vállaltuk.
Ha ma lennél pályakezdő,
megint eltöltenél húsz évet modellként?
Biztos, hogy nem. Egyrészt alkatilag sem lennék rá alkalmas:
akkoriban más volt az ideál, és már akkor sem voltam az. Másrészt ma rengeteg
lehetőség van, a határok minden tekintetben nyitottabbak. A 70-es években
modellkedni kicsit olyan volt, mint az 50-es, 60-as években sportolónak lenni:
sokkal többet nyújtott annál, mint amit valójában. Ma modellnek lenni azt
jelenti, hogy modellnek lenni. Akkoriban azt is jelentette, hogy szabadabban
élni, utazni, világot látni. Ez óriási vonzerőt jelentett a számomra – annak
ellenére, hogy eredetileg nem készültem modellnek.
Producerként
közönségfilmekkel és művészfilmekkel is foglalkozol. Fogyasztóként melyik műfaj
áll hozzád közelebb?
Jobban érdekelnek az art filmek, de ez nem jelenti, hogy egy
jó közönségfilm ne szórakoztatna. A nagy amerikai szuperprodukciók azonban ritkán
érdekelnek. A férjem ezeket is szereti, ezért sokszor külön megyünk moziba: más
típusú filmeket nézünk meg, és utána találkozunk. Én sokszor elmegyek úgy a
Cirkóba, hogy nincs időm megnézni, mit játszanak, de a két terem közül az
egyikben biztosan találok olyat, ami érdekel. A férjem ugyanígy, „vaktában” beül
egy plázába.
Örök ellentét van a
film alkotói és a gyártási oldal közt, hiszen az alkotó mindig többet akar. Diplomatikus
producer vagy?
A producernek az a dolga, hogy megteremtse a feltételeket,
és az adott kereteken belül tartsa a produkciót. Ez mindig nehéz, olyan még nem
volt, hogy az alkotók ne feszegették volna a kereteket! A feszültség
elkerülhetetlen, ám ha a producer elég empatikus és professzionális, akkor
képes a feszültséget olyan szinten tartani, ami még tolerálható. Empátiában a
férjem jobb, iszonyatosan toleráns az alkotókkal. Én szigorúbb vagyok,
kevesebbet engednék: mindig félek, hogy túllépjük a kereteinket.
Most, ebben a
tetszhalott állapotában, vannak a magyar filmnek tartalékai?
A magyar filmet most nagyon támadják, pedig igenis jó
állapotban van. Nem azt mondom, hogy minden filmnek el kellett készülnie – sok a
sallang, amit valószínűleg ki lehetett volna szűrni. De nem lehet mindig 100
százalékosan teljesíteni. Amerikában és a többi, nagy filmiparral rendelkező országban
is rengeteg produkció megy a kukába. Igaz, hogy lehetett volna jobban
szelektálni, és kevesebb filmet készíteni, ugyanakkor azok a rendezők, akik az
utóbbi évtizedben lehetőséget kaptak – Tarr Béla, Mundruczó, Hajdú Szabolcs, Pálfi
György, Kocsis Ági, Fliegauf és sorolhatnám – az európai filmkultúra
szempontjából is értékes filmeket készítettek. A cannes-i, berlini, locarnói
fesztiválszereplésekkel ott vagyunk az élmezőnyben, annak ellenére, hogy egy
ilyen kis piacon, egy ilyen drága műfajban nehéz kiemelkedőt alkotni. Sajnos a
magyar filmmel kapcsolatos jelenlegi kommunikációban nem kap elég hangsúlyt,
hogy az ország méretéhez képest sok kiemelkedő rendezőnk van, akikre vigyáznunk
kellene.
Látom, elérzékenyültél…
Igen... A mi életünkben a játékfilmek jelenleg nem a
megélhetést jelentik (bár úgy lenne, hogy egyszer igen!). Ez nem jelenti, hogy
az Üvegtigris ne volna anyagilag is sikeres vállalkozás. De ha az egészet
nézem, akkor nem egzisztenciális kérdés, hanem olyasmi, ami feltölt és motivál,
amitől úgy érezzük, hogy valami fontosat hozunk létre. Bár nem mi vagyunk az
alkotók, de segítséget nyújtunk, részt veszünk az értékteremtésben, és ez nagyon
jó érzés.
Névjegy
Magyarország egyik első sztármanökenje, a Fabulon arca. A 70-es
évek társadalmi viszonyait jól jellemzi, hogy ikonikussá vált fotóit egy végzős
képzőművész hallgató készítette vizsgamunkaként – ezeket a Fabulon első körben a
modell tudta nélkül vásárolta meg. Húsz évig dolgozott modellként, ezzel
párhuzamosan, a 80-as években divatbutikot nyitott a Váci utcában, ahol a saját
gyártású Váci 10 márkát árusították. Az 90-es évek elején ismét váltott: bekapcsolódott
férje, Kovács Gábor főként reklámfilmes cégének munkájába (Filmpartners), és
közösen számos hazai közönségfilmet (Üvegtigris 1-3, Kalandorok) és nemzetközi
fesztiváldíjas művészfilmet (Fehér tenyér, Bibliothèque Pascal, Adás) vittek
sikerre. Produceri munkájukat idén tavasszal Balázs Béla-díjjal ismerték el. Számos civil és jótékonysági ügy szószólója: részt vesz a Csányi
Alapítvány, a segítséggel élők integrációján fáradozó Mosolyország Alapítvány,
valamint a Hospice kommunikációs munkájában. Támogatta a Nők a Pályán Egyesület
népszavazási kezdeményezését a nők magasabb arányú politikai
reprezentációjáért, a fővárosi művészmozik létjogosultságért pedig a Budapesti Art
Mozi Egyesület elnökeként állt ki.
Orosz Ildikó
Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg (2011. nyár), Filmen innen, fotón túl címmel.
Szöveg: Orosz Ildikó Fotó: Nánási Pál Videó: Madarász Isti Smink: Horacsek Ági Haj: Zsidró Szalon Styling: Holdampf Linda Művészeti vezető: Novák András / Aevum
Elkezdik ezt a váltott naplót gyógyíthatatlan beteg feleségével, aztán befejezi Yalom doktor egyedül. Marylin, a francia irodalom professzora, négy gyermek anyja szépen élt, de milyen halál vár rá?
Kaliforniában legális az orvos-asszisztált öngyilkoság, amelynek folyamatába és megélésébe eddig nemigen lehetett bepillantani. Megrendítő, elgondolkodtató ez a könyvecske – Irvin D. Yalom harmadik kötete, amelyet én fordítottam magyarra, és az első, amelyet feleségével közösen írt.
Marilynnel sajnos már nem lesz több közös kötet, pedig ő maga is remek író volt. De remélem, hogy „Yalom bácsi” sosem hagyja abba. Azt sem bánom, ha egyre többet merít saját, régebbi könyveiből. Valószínűleg ilyesmről szólhat az öregedés: már nem tudunk, és nem is kell eget rengető újdonságot mondani. Pont elég, ha kibogozzuk, mi érvényes a régi gondolatainkból, és azt letisztultan, kristályosra csiszolva újra felmutatjuk.
Videóbeszélgetésünk a könyvről, halálról, gyászról és vigasztalódásról Singer Magdolnával és Béres Judittal, itt megtekinthető.
Orosz Ildikó
*
„Egy gazdagon megélt közös élet után a Yalom házaspár bátran és együtt néz szembe az életből való távozás szorongató közelségével” – Singer Magdolna író, gyászkísérő.
„Felejthetetlen és fájdalmasan szép történet a sírig tartó szerelemről. Még hosszú évekig velem marad” –Lori Gottlieb, az Akarsz beszélni róla? szerzője.
Miután kiderül, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, Marilyn és férje, Irvin D. Yalom, a neves pszichoterapeuta elhatározzák, hogy közösen írt naplóban vallanak a közelgő véggel vívott küzdelmükről. Szívbe markoló írásuk az elválás és veszteség fájdalmáról, az élettől való búcsúzás méltóságáról szól, és arról, hogyan lehet úgy élni és szeretni, hogy visszatekintve semmit ne kelljen megbánni.
Budapest, Park Könyvkiadó, 2021, 248 oldal, fekete-fehér fotókkal illusztrálva
Az első visszajelzések alapján szeretik és értékelik az olvasók ezt a többrétegű, érzékeny könyvet – én pedig fordítóként is mondhatom: méltán.
A műfaja tényirodalom, méghozzá annak egy újabb, nagyon érdekes formája: a szerző oxfordi irodalmár, aki saját családjának titkai után kutatva egy egész kor társadalmába és történelmébe enged betekintést, miközben tematizálja magának a kutatásnak a folyamatát, és saját személyes reflexióit is.
Tudjuk, hogy Hollandiában voltak olyan keresztény családok, akik a háború alatt zsidó gyerekeket bújtattak, de kevés szó esik ennek valódi lelki és fizikai nehézségeiről, bonyodalmairól. Szerzőnk személyes beszélgetések és levéltári kutatások alapján mutatja be, hogy a nagy világégések színfalai mögött mindig emberei történetek rejlenek, amelyekben nyugtalanítóan keveredik hősiesség és kicsinyesség, szeretet és önérdek, jellem és gyarlóság. Miközben a szerző és az olvasó is folyamatosan azt kérdezi magától: vajon én mit tennék, hasonló helyzetben mire lennék képes és mire nem?
Orosz Ildikó
*
Lien kilencéves, amikor szülei egy idegen család gondjaira bízzák: 1942-ben járunk, Hollandia náci megszállás alatt áll, a szülők remélik, hogy legalább a lányuk túlélheti a háborút. Negyven évvel később végleg megszakad a kapcsolat Lien és az őt befogadó család között. Mi okozhat akkora törést? Mi lehet képes arra, hogy elszakítson egy ennyire erős köteléket?
Bart van Es már felnőttként döbben rá, hogy van egy családtagja, akinek a létéről sem tudott. Személyes hangú, mélyen empatikus könyvében Lien nyomába ered. Feltárja a több generáción át hordozott traumák működését, a szeretetteljes viszonyokban megbúvó sérülések zárványait, amelyek néha visszavonhatatlan következményekkel járnak. A Hiányos fénykép érzékeny elbeszélés családról, idegenségről, emberi kisszerűség és nagyság kevercséről: történeteink alapanyagáról.
Bart van Es Hollandiában született, Angliában él, Shakespeare- és Spenser-kutató. A Hiányos fényképpel 2018-ban elnyerte a Costa-díjat és a legjobb elsőkötetes memoárírók számára fenntartott The Slightly Foxed-díjat.
*
„Ragyogó, elegánsan megírt, mély nyomot hagyó történet. Azonnal végigolvastam”, írta róla Philippe Sands, a Kelet-nyugati utca szerzője.
Budapest, Park Könyvkiadó, 2021, 336 oldal, fekete-fehér fotókkal, Fordította: Orosz Ildikó
A világ legfontosabb 50 pszichológiai tárgyú könyvének egyike, megjelenésekor négy hónapon át szerepelt a The New York Times bestseller listáján. Oprah Winfrey szerint ezt a könyvet minden nőnek el kellene olvasnia.
Fordította: Orosz Ildikó
Eredeti cím: The Gift of Fear
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadás éve: 2021 Terjedelem: 432 oldal ISBN: 9789633556160
Egy elhagyatott parkolóban egy idegen felajánlja egy nőnek, hogy segít cipelni a bevásárlószatyrát. Vajon ő jó szamaritánus, vagy másvalamit akar? Egy kirúgott alkalmazott búcsúzóul megfenyegeti a főnökét. Vajon fegyverrel tér majd vissza? Az első randevú után egy férfi azt mondja a nőnek, minket egymásnak teremtett a sors. Vajon hogyan reagál, amikor a nő elutasítja?
Egy tinédzser megszállottja a death metal zenének, és lenyűgözik a fegyverek. Vajon meg fog ölni valakit? Egy anya nyugtalankodik a bébiszitter miatt, akit felfogadott. Vajon le kell mondania a programját? Egy férfit a barátnője dühös elvált férje fenyeget. Vajon forduljon a rendőrséghez?
De Becker nem pszichológus, könyve mégis többet árul el a megérzések, a félelem és az erőszakos lelki alkat természetéről, mint a szaktudományos magyarázatok. A félelem adománya letehetetlen, akár egy jó krimi, és nem csupán életünk megváltoztatásában, hanem megmentésében is segítséget nyújthat.
„Szakértőnek tartanak, mert kitartóan figyelem az erőszak természetrajzát. Képes vagyok »megjósolni« gyilkosok, zaklatók, merénylők, csalódott szeretők, elhagyott férjek, elbocsátott dühös alkalmazottak, tömeggyilkosok és még sokféle ember viselkedését. Valóban sok mindent megtanultam – e könyvem kiindulópontja mégis az, hogy igazából minden ember szakértője az erőszakos viselkedésnek, és képes azt előre látni. Ön is, olvasóm, akárcsak minden embertársa, képes felismerni a valódi veszélyt. Rendelkezik egy csodálatos belső iránytűvel, amely mindig készen áll, hogy szükség esetén figyelmeztesse és átvezesse önt a kockázatos helyzeteken.”
HVG pszichológia és életmód könyvek, melyeknek szerkesztője vagy alkotószerkesztője voltam. Mindig öröm magyar szerzőkkel dolgozni, a hazai viszonyok közt érvényes, igazán hozzánk és rólunk szóló könyveket kiadni. Sokrétűbb feladat, mint az idegen nyelvből fordított kiadványok szerkesztése. További könyvszerkesztéseim itt.
Tanács Eszter: Férfiak gyermek nélkül. Történetek felelősségről, veszteségről és választásról, HVG Könyvek, 2022.
Művelődéstörténeti, társadalomtudományi és életmód témájú könyvek, amelyek kiadásában szerkesztőként részt vettem. További kiadványok a Szerkesztéseim menüpontban. A listák folyamatosan bővülnek.
Alba Donati: Könyvesbolt Toszkánában. Ford.: Todero Anna. Park, 2024.
Nell Frizzell: A pánik évei. Akarok-e gyereket? Ford.: Morcsányi Júlia. Park, 2022.
Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve. Szépség, egészség,
termékenység és szexualitás a 19-20. század fordulóján. Park, 2019.
Hogyan válik a halálbüntetés elleni jogos felszólalás a
családon belüli abúzust kitakaró írássá a legolvasottabb női lapban?
Számos érv sorolható a halálbüntetés eltörlése mellett, és nem egy példát fel lehet hozni, amikor egy kivégzett személy ártatlansága utólag bebizonyosodott.
A példa, amit Kurucz Adrienn választott a WMN-en az „Ártatlan vagyok – mondta a gyászoló apa a kivégzése előtt, de akkor sem hittek neki. Cameron Todd Willingham tragédiája” című cikkéhez – nagyon rossz példa; maga az írás pedig rettentően egyoldalú, felületes, és meggyőződésem szerint: társadalmilag káros. (Nem elemzem részletesen a cikk kattintásvadász címét és stílusát,
pusztán reflektálok rá saját, hasonlóan komponált címadásommal.)
Az a tény, hogy a vád szerint három kisgyermekét meggyilkoló (saját házukat rájuk gyújtó) amerikai férfi
ügyében olyan súlyos nyomozási és eljárási hibákat tártak fel, amelyek miatt a kivégzését követően, utólag felmentették – valóban rettenetes dolog, és senkivel sem szabadna megtörténnie.
Ugyanakkor ne feledjük: az, hogy a bűnösségét nem tudták bizonyítani, még nem jelenti, hogy
ártatlan.
A cikk szelektíven tálalja a tényeket, és szorgosan pengeti
az érzelmi húrokat a szegény, érdekérvényesítésében korlátozott, úgymond „nem elég menő”, „átlagos kisember”apa
oldalán. Mindeközben azonban nem tesz említést arról, hogy a vád szerint a férfinek
komoly előtörténete volt feleségbántalmazóként, illetve állatkínzóként. Természetesen
az, hogy valaki veri a feleségét, például, mint jelen esetben, összerugdossa várandósságai alatt – vélhetően azért, hogy elvetéljen –, még nem bizonyíték arra, hogy később
ugyanezen gyerekek gyilkosává válik. Azonban ma már pontosan tudjuk, hogy a családon
belüli abúzus és agresszió mindig egy folyamat, a gyerek- és párkapcsolati gyilkosságoknak
minden esetben vannak előzményei. Ahogy itt is voltak.
Nem igaz tehát a cikk sugalmazása, hogy a férfit pusztán a
falán lógó metálposzter, és a koponyás tetoválása miatt mondták poteciálisan veszélyesnek. Az
pedig, hogy az anya ellentmondó vallomásokat tett, kezdetben a férje mellé állt, tagadta a bántalmazást, de később ellene fordult, és a mai napig meg van győződve a férfi bűnösségéről – bőven
belefér abba, hogy abúzus áldozata lehetett (Gondoljuk el: félt, össze
volt zavarodva, traumatizálódott, talán felelősnek is érezte magát a gyerekei halála miatt stb.)
Nem sorolom a hiányokat, de hogy alaposabban utána kellett volna járni egy ilyen kényes témának a biztos, mert ez az írás, ebben a formában hamis és hangulatkeltő. Szomorúan olvasom a kommenteket, amelyek mélyen együttéreznek a „gyászoló,
ártatlan apával”, míg az anyát manipulatívnak, hazugnak, sőt egyenesen „gyomorforgatónak” bélyegzik.
Így válik a halálbüntetés elleni jogos felszólalás a
családon belüli abúzust kitakaró, azt relativizáló írássá a legolvasottabb női lapban. Nagy kár.
Az utóbbi néhány évben potyognak a bébik: világszenzáció volt a két orrszarvú, született orangután, gorilla, zsiráf, gyűrűsfarkú maki, rókamanguszta és legutóbb három tigriskölyök. Az állatkerti állatok szaporodásának rejtelmeiről kérdeztük a budapesti állatkert főállatorvosát.
(Az interjú 2011-ben készült, a bébicunami azóta is tart – O. I.).
Minek köszönhető ez az örvendetes szaporulat?
Sós Endre: Sokéves munkánk gyümölcse érik most be. Több olyan, évekig tartó szaporodásbiológiai vizsgálatot végeztünk el, amelyek célja annak megállapítása volt, hogy alkalmasak-e bizonyos egyedek a szaporodásra, illetve mi az oka, hogy egy-egy párnál évek óta nincs gyermekáldás. Ezután megtettük a szükséges lépéseket, például az egyedek cseréjét. Most jó esélyünk van arra, hogy újabb kicsik szülessenek, például a kihalófélben lévő ázsiai oroszlánoknál vagy az elefántoknál. Utóbbiaknál már a 2001-es felmérés során kiderült, hogy a teheneink nem szaporodóképesek. Többéves lobbitevékenység eredménye, hogy 2009-ben kaptunk egy elefántbikát egy belga állatkertből, tavaly pedig egy tehenet Franciaországból. A tehénnél felmerült, hogy esetleg vemhesen érkezett, aminek nem örültünk volna, ugyanis a küldő állatkertben történt egy kis "malőr": párosodott a saját apjával. De megállapítottuk, hogy nem vemhes, és gondozóink rövidesen megfigyelték a párzást, amelynek eredményét még nem ismerjük.
Gyors szuri Dr. Sós Endrétől (Fotók: zoobudapest.com)
Tehát önök nem stresszelik a kismamákat 12. heti ultrahanggal, ahogyan az az embereknél szokás.
Ahol hosszú a vemhességi idő – ez esetben 660 nap –, és nem látszik azonnal az eredmény, meglehetősen bonyolult meggyőződni a vemhességről. Az ultrahang csak altatásban lehetséges, ilyen invazív vizsgálatokat csak végső esetben végzünk. Léteznek kíméletesebb módszerek, például heteken keresztül széklet- és vizeletmintát kell gyűjteni – ez utóbbihoz azonban az állat együttműködésére is szükség van.
Ezt úgy kell érteni, hogy a vemhes elefánt betanítható arra, hogy kémcsőbe pisiljen?
Az elefánt nagyon értelmes állat, amelynek sokféle gyakorlatot meg lehet tanítani. Ezt a tehenet most, az állatkert történetében először, arra is trenírozzák, hogy egy hosszú póznán benyújtott edénybe ürítsen, hogy hormonvizsgálatra alkalmas, tiszta vizeletmintát nyerhessünk tőle. Tudni kell, hogy az állatkertekben a legtöbb, gondozókat ért halálos baleset az elefántoknál következik be. Épp ezért már egyre elterjedtebb a tartásukban a protected contact módszer: ilyenkor egy rács van az állat és a gondozó közt, de lehetőség van a kontaktusra. Napi többszöri foglalkozással, pozitív kondicionálással, jutalmazással vesszük rá őket a kívánt viselkedésre. Ez egyfelől biztonságosabb, másrészt egy csomó olyan vizsgálatot el tudunk végezni, amelyeket korábban csak altatásban lehetett. Az a tehén, amelyik októberben érkezett hozzánk, és előtte semmilyen tréningen nem vett részt, mostanra nagyon szépen kiadja a fülét a rácson át vérvételre, emeli a lábát a "pedikűrhöz". Az utóbbi időben sok fajnál próbálkozunk a trenírozással, a kooperációnak a gyógykezelés és a szaporodásbiológia területén is nagy jelentősége van.
Az orrszarvúaknál 2007-ben és 2008-ban mesterséges termékenyítést alkalmaztak, és az eredmény világszenzáció volt. Miért van erre szükség? Nem tudják a fogságban tartott állatok, hogy mi a szaporodás természetes módja?
A legtöbb faj képes fogságban szaporodni. Ha mégsem, akkor mi nem tartjuk megfelelően, nem jó az adott párosítás, vagy elkövet az ember valami hibát, amelyről esetleg nincs tudomása. A szélesszájú orrszarvúnál például sokáig ismeretlen volt, hogy a fiatalkoruktól együtt nevelkedett hímek és nőstények közt egyfajta testvérkapcsolat alakul ki, ami meggátolja a szaporodást. Sok állatkert, köztük a budapesti is, a hetvenes-nyolcvanas években fiatal példányokat szerzett be – akkoriban még nagy dél-afrikai farmokról, ahonnét a fiatal orrszarvúak szállítása olcsóbb volt, mint a kifejlett állatoké. Az együtt nevelkedett párok közt a szaporulat minimális volt, és lassan eljutottak a húszas éveik elejére, ami a vastagbőrűeknél kritikus kor: ha az orrszarvúak 20, az elefántok 25 éves korig nem szaporodnak, akkor különböző degeneratív elváltozások miatt erre képtelenek lesznek – noha élettartamuk hosszabb, mint a természetben. Ha viszont az állat vemhesül, az olyan gyógyír a méhnek, amely megelőzi vagy visszafordítja a kóros folyamatokat.
A 90-es évek végén berlini kutatók rájöttek, hogy nagy baj van az európai orrszarvúállománnyal, ezért megkezdték az állatok felmérését, és az idővel versenyfutásban elkezdődtek a mesterséges termékenyítések, amelyekbe Budapest korán és nagy sikerrel kapcsolódott be. Ez esetben tehát a rásegítés feltétlenül szükséges volt, de alapvetően azt valljuk, hogy a szaporodás történjék természetes módon. Ennek érdekében kaptunk most Izraelből egy fiatal orrszarvúbikát, amelyet Luluval és az ő első borjával, Layla Natival szeretnénk párosítani.
Lelki oka is lehet a gyermekáldás elmaradásának?
Erre is van példa. Abban a Tel-Aviv melletti szafariparkban, ahonnan az orrszarvúbikánk érkezett, megfigyelték, hogy öt, egymás közelében tartott bikának jelentősen romlott a spermaminősége a rivalizálás és a stresszhelyzet miatt ahhoz a bikához képest, amelyiket valamilyen okból külön tartották. Elképzelhető, hogy a mi tigriseinknél is szerepet játszottak pszichés okok. Négy évvel ezelőtt német kutatók segítségével felmértük őket, hogy miért nem szaporodnak. Kiderült, hogy a hím spermája megfelelő, viszont a nősténynél egy lezajlott méhgyulladás következtében jóformán esélytelen a vemhesség. Mivel tigrist szerezni nehéz, úgy döntöttünk, megpróbáljuk a kezelését. Európában másodikként, a londoni állatkert orvosának részvételével egy új, bonyolult módszert alkalmaztunk a méh átöblítésére. Mivel ezt követően sem észleltünk viselkedésváltozást, elküldtük a nőstényt a skopjei állatkertbe, mi pedig kaptunk egy másikat Hollandiából. Az új nőstény tavaly ősszel érkezett hozzánk, és tavasszal már meg is születtek a kicsik. Közben a mi meddőnek nyilvánított nőstényünk lebabázott az új helyen. Úgy tűnik, a kezelése sikeres volt, de valamiért mégsem akart itt, ezzel a hímmel párosodni.
Az európai tenyészprogramok(lásd keretes írásunkat - O. I.) célja a beltenyésztés elkerülése?
Gyakorlatilag igen. Az összes komolyabb, ritkább fajra léteznek tenyészprogramok, ezek határozzák meg, kit kivel kell párba állítani, melyik állatkertbe menjen a szaporulat. Nem mi döntjük el, hogy a most született tigriskölykök hová fognak kerülni: jelezzük a programnak a születésüket, és abban a másfél-két évben, amíg nálunk maradnak, találnak nekik megfelelő helyet. Az elhelyezés attól is függ, mennyire fontosak genetikailag, szaporodni fognak, vagy például egy hímcsapatba mennek. A háremszerűen élő fajok esetében a "feles" hímeket megkaphatja például egy olyan állatkert, amelyik nemrég kapcsolódott be a programba, és gyakorlatot kell szereznie a faj tartásában. A tenyészprogramban állatok állatkertek közötti "mozgásának" az utóbbi 6-7 évben nincs anyagi vonzata: csak a szállítást és az adminisztrációs költségeket kell állnia a fogadó félnek.
Fogságban hogyan változik a génállomány?
Cél, hogy az adott faj génállományát a következő száz évben kilencven százalékban megőrizzük. Problémát jelenthet, hogy egyes fajoknál a génállomány egy idő után beszűkül, ezért mindig öröm, ha bekapcsolódik egy amerikai vagy ázsiai tenyészprogram, vagy nagyon ritka állatok esetében az élőhelyről, a természetvédelmi hatósággal való együttműködésben hozhatnak új génállományt. Forradalmi volt, amikor 2008-ban Afrikából, vadon élő orrszarvútól szereztünk spermát német kutatók segítségével. Így anélkül tudjuk biztosítani a genetikai változatosságot, hogy kivennénk az állatot a természetből.
Lulut a párja, majd pedig egy angliai hím spermájával termékenyítették meg. Mi lett az afrikai spermával?
Nem használtuk fel, Lulu éppen a borját nevelte, és nem akartunk a folyamatba egy új vemhességgel belepiszkálni. A spermát átadtuk, egyszer próbálkoztak vele a koppenhágai állatkertben, sikertelenül. Egy adag van még deponálva, ami rendkívül értékesnek számít. Nagyon szerettük volna folytatni a projektet, és Európa orrszarvúsperma-elosztó központjává válni, de nem sikerült elég pénzt szereznünk: a szükséges tíz-húszmillió forint elsőre nem tűnik soknak, de az állatkert költségvetését tekintve jelentős lett volna. Tárgyaltunk lehetséges szponzorokkal, még humán kondomgyártó cégekkel is, de lecsúsztunk a projektről, egy francia állatkert beelőzött.
Az állatok befogása ma már nem elfogadható gyakorlat. Hogyan pótolják azokat a fajokat, amelyek nem hajlandók fogságban szaporodni?
Minden tenyészprogram más, vannak sikeresek és sikertelenek. Előfordul, hogy egy faj megőrzése nem működik állatkerti vonalon. A szumátrai orrszarvú például a hetvenes években több amerikai állatkertben megtalálható volt, de lassan elfogytak. Egyedül Cincinnatiben sikerült őket szaporítani, Malajziában él még kettő, és egy indonéz telepen néhány példány. A természetben is alig száz-kétszázan lehetnek, az élőhelyük rohamosan pusztul. Ez a faj jó eséllyel el fog tűnni.
Milyen szerepük van az állatkerteknek a kihalófélben lévő fajok visszatelepítésében?
Évek óta sikerrel zajlik például a Przewalski lovak visszatelepítése Mongóliában, a tarvarjúé Spanyolországban, kizárólag állatkerti állományból. De sokszor nem a visszatelepítés a tenyészprogramok célja, hanem egy egészséges állatkerti populáció fenntartása, amely védőhálót jelent a faj számára. Fontos, hogy az állatkertek figyelemfelkeltéssel, kampányokkal jelentős pénzeket tudnak összegyűjteni távoli országokban folyó terepi programok számára.
Emellett az állatkertben el tudunk végezni olyan megfigyeléseket, amelyeket terepen is lehet kamatoztatni: például a fokozottan védett rákosi vipera állományerősítését a kunpeszéri központ úgy szeretné megvalósítani, hogy a követhetőség érdekében pici rádióadót tesz majd a kieresztett viperákra. Mi évek óta teszteljük, hogy képes-e ez az állat (illetve egyelőre egy ehhez hasonló faj) együtt élni egy ilyen rádióadóval – úgy néz ki, hogy igen.
Milyen változások várhatók, ha az előzetes híreknek megfelelően bővül az állatkert a Vidám Park területén? Delfinshow?
Ezzel kapcsolatban egyelőre ötletelés folyik, de a magunk részéről első körben a meglévő állatok, főként az elefántok, orrszarvúak, vízilovak életkörülményein szeretnénk javítani. Figyelembe kell venni a fenntarthatósági szempontokat is: ha 7-8 hektár hozzáadódik a jelenlegi 11-hez, az jelentősen megnöveli a költségeket. Delfinshow-t nem tervezünk, a jelenlegi jogszabályok ezt nem is teszik lehetővé, de biztosan lesz új látványosság, amely behozza a látogatókat. Megmaradnának a Vidám Park műemléki elemei, például a régi körhinta, és bővülne az állatokhoz nem kapcsolódó szórakoztatás, ami eddig nem jelent meg nálunk.
Tenyészprogramok
A veszélyeztetett fajok állatkerti védelmének legfontosabb elemét a koordinált fajmegőrző tenyészprogramok jelentik. A Fővárosi Állat- és Növénykert a European Endangered Species Programmes (EEP) fajmegőrző programok közül 35-ben vesz részt (pl. szarvasvarjú, babirussza, perzsa leopárd, ázsiai elefánt, jegesmedve); itt vezetik a mandrill állatkerti szaporításának törzskönyvét. 28 olyan fajjal foglalkoznak, amelyeknek már elkezdődött a törzskönyvezése, de még nincs EEP programjuk; pl. herkulesbogár, smaragdvaránusz, szívenszúrt galamb, nílusi víziló, vörös kafferbivaly.
Névjegy
Amikor 1990-ben elkezdte az egyetemet, még megmosolyogták, hogy vadállatokkal szeretne foglalkozni; ma oktató az egyre népszerűbb egzotikus állatok gyógyászata posztgraduális képzésben. Tudása nagy részét az állatkertben szerezte, ahová rendszeresen bejárt. Szemléletére nagy hatással voltak a Durrell szigetén, a Jersey-szigeten és a Jane Goodall mellett, Gombéban tett tanulmányutak. Ötletgazdája a Magyar Vad- és Állatkerti Orvosok Társaságának. A mai napig dolgozik kisállatrendelőben: "Bizonyos beavatkozások technikailag hasonlóak a háziállatok kezeléséhez, és nem előnyös, ha az ember mondjuk egy húgycsőkatéter felhelyezését a szumátrai tigrisen végzi először."
Orosz Ildikó
Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2011/31). Fotók: zoobudapest.com, mme.hu (4)
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.
