Fordításaim: Yalom-házaspár: Halálról és életről – videó

A Napfogyatkozás Egyesület Könyvbeszélgetések sorozatában a Yalom-házaspár közelmúltban megjelent, Halálról és életről című kötetéről beszélgettünk élő Facebook-adásban. Meghívónk: Singer Magdolna gyásztanácsadó, író. Béres Judit irodalomterapeutaként, én pedig a könyv fordítójaként vettem részt. Visszanézhető a poszt alján.

Őszinte, spontán beszélgetés volt, néha hallani lehet, ahogy a háttérben ketyeg egy óra. Tempus fugit, venit mors, repül az idő, a halál jő. Ahogy a fenti képen is látszik, a nehéz téma ellenére néha mosolygásra is volt ok. A 60 perces beszélgetésben szó esik arról, hogy:

    – Mennyiben más ez, mint a többi Yalom-könyv, és hogyan illik az életműbe?

    – Miként építette egymást emberileg és szakmailag a házaspár 65 év alatt?

    – Hogyan érdemes az elmenőnek búcsúznia? Hogyan ne hagyjuk magunk után maradékokat?

    – Miképpen segíhet a gyászfeldolgozásban a terápiás írás és a terápiás olvasás?

    – Miért fontos a betegségről, halálról való nyílt kommunikáció?

Aki még nem olvasta, annak előzetesen annyit, hogy ebben a könyvben Irvin D. Yalom, a neves amerikai pszichoterapeuta-író naplóírásába kezd feleségével felváltva, miután kiderül, hogy Marilyn súlyos beteg. Az idős házaspár megrendítő őszinteséggel tárja fel az utolsó hónapok történéseit, a búcsú fájdalmát, a halálra készülés érzelmi és gyakorlati nehézségeit, miközben visszatekintenek közösen eltöltött, gazdag életükre. Marilyn Yalom munkássága itthon kevésbé ismert, pedig jelentős irodalmár és tanszékvezető volt a Sanford Egyetemen. A könyv felénél a feleség meghal, és a férj kénytelen szembenézni a rászakadó veszteséggel és gyásszal. A videó a lenti képre kattintva nézhető:

Tovább olvasom

Pataki Ági: Nyitottan a világra – Utam a kifutótól a vörös szőnyegig

Szeptember elején jelent meg a 70-dik születésnapját ünneplő Pataki Ági önéletrajzi könyve, amelynek létrejöttében alkotószerkesztőként közreműködtem. 

Megismerhetjük belőle nem mindennapi karrierváltásainak történetét, magánéleti örömeit és kudarcait, beszél a divat és a Kádár-korszak viszonyáról, produceri kihívásokról, gyűjtőszenvedélyéről és a női közösségek erejéről is. Örülök, hogy segíthettem neki felidézni és kötetté rendezni az emlékeit, gondolatait. Lendületes, vagány, profi és elkötelezett nőt ismertem meg benne. És ami a Nyitottan a világra című könyv klasszikusan elegáns borítójából nem jön át, de tanúsíthatom: remek humora van, és nem fél saját magán is alkalmazni!

Sokat elárul a személyiségéről, és egyben a könyv egyik különlegessége, hogy Ági egy füzetbe gyűjti azokat a híres nőktől származó frappáns idézeteket, amelyek elgondolkodtatják vagy egyszerűen csak megnevettetik – Coco Chaneltől kezdve Madonnán át Szabó Magdáig vagy Oprah Winfrey-ig. A könyvéből az is kiderül, miért tetszenek neki ezek a gondolatok, és hogyan vonatkoznak a saját életére. 

Orosz Ildikó

*

A könyv megjelentésének alkalmából álljon itt egy régebbi beszélgetésünk, amely még a MOM Park magazinban jelent meg 2011-ben:

Manökenből üzletasszony. Divatkreátorból filmproducer. Belvárosiból hegylakó. Notórius

szalonnaevőből az egészséges életmód híve. Pataki Ági a változás és megújulás asszonya. Keleti stílusban berendezett budai lakásában beszélgettem vele, ahol a falakon, a polcokon antik üveg és bronz tárgyak sorakoznak, és a bútorok is távoli kultúrákról mesélnek. A MOM Park magazin fotózásán videó is készült a Pataki Ági–Kovács Gábor producer házaspár otthonában. 

Honnan ez a vonzalom a keleti csecsebecsék iránt?

Pataki Ági: Modellként számos egzotikus helyen megfordultam, többek közt Japánban. Ott szereztem be az első darabokat, később pedig más országokban, és itthon is vásároltam hozzá. Először voltak a tárgyak, aztán a bútorok. Érdekes, hogy amíg nem jártam Japánban, addig teljesen mást gondoltam róla. Nem értettem, hogyan tudnak ennyire élen járni a divatban, az építészetben. A helyszínen viszont átéreztem, hogy a régi kultúrából mindez levezethető. Többször jártam Japánban, és szeretnék visszamenni a családdal. Csakhogy ez hosszú túra, körülbelül egy hónap lenne. Ennyi időre nagyon nehéz a munkából kiszakadni. Ráadásul a férjemnek más preferenciái vannak: ő Indiában nevelkedett, oda látogatna el szívesen.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Ha valamelyik eltörik, megragasztod?

Persze. A tárgyaknak elsősorban az esztétikuma érdekel, ezért ha eltörik, és értékét veszti, akkor is kijavítom. Sok olyan darabom van, ami megsínylette a költözéseket. De ragaszkodom hozzájuk, mert mindnek története van: az orosz kalcedon üvegtojásokat – nem Fabergé! – a moszkvai útjaimon kezdtem gyűjteni, de a szacumákból is van vagy ötven. A férjem szerint céllövölde-versenyt rendezhetnénk belőlük. Különösen kedves egy gyönyörű, régi szobrocska, amit Burmában vettem a piacon, amikor Frei 8 nap alatt a Föld körül műsorával ott jártunk. Ez volt az utolsó szerzeményem, ami egyben az utazós korszakom lezárását is jelentette.

Az utazásból visszavettél, viszont egyre aktívabban sportolsz. Mi vitt rá, hogy negyvenöt felett egyszer csak „megmozdulj”?

Ahogy az lenni szokott, minden nap feljött rám egy kis súly. Egyszer egy kirakat előtt sétálva mackós mozgású nénit láttam visszatükröződni. Megdöbbentem. Barátnőm, Stefanek Gertrúd vívóvilágbajnok is fogyni akart, pedig rajta nem 15 kiló volt, hanem 5 gramm. A férjeinket bevonva kitaláltuk, hogy amelyik házaspár százalékosan több súlyt ad le két hónap alatt, az meghívja a másikat egy európai hétvégére. Nagyon eredménycentrikus vagyok, úgyhogy mi nyertünk, ráadásul úgy, hogy a férjem semennyit nem fogyott! Ekkor kezdtem el futni, és közben megszerettem a mozgást. Ez több mint tíz éve történt. Most hetente három-négyszer sportolok. Nehezen indulok neki, de tudom, hogy utána sokkal jobb lesz a közérzetem, és pszichésen is jót tesz, hogy az egészségem és az életminőségem fenntartása érdekében megtettem, ami tőlem telik.

Az étkezési szokásaidon is változtattál?

Szeretek enni, és nem tudok lemondani az édességről, meg a fagyiról. Azért racionalizáltam az étkezéseimet, elhagytam a szalonnát reggelire, meg a töltött káposztát éjjel kettőkor, hidegen. De a kulcs a mozgás. Van egy baráti család, akikkel úgy járunk nyaralni, hogy közben rengeteget mozgunk. Síelés, futás a tengerparton, fitnesz terem. A férjemmel sokszor lemegyünk a Balatonra, mert imádunk Tihanyban futni. Ha pedig városba megyünk, akkor gyalogolunk. A Cannes-i Filmfesztivál idején szándékosan olyan tengerparti szállodát választunk, ami jó 45 perc sétára van a várostól, és ezt naponta kétszer, délelőtt és délután is megtesszük.

… és a vörös szőnyegre való cipő?

Kézben visszük. Mezítláb gyalogolunk, és a városban felvesszük. Általában dolgozni vagy vetítésre megyünk be, és nagyon jó érzés egy kiadós séta után elvégezni a teendőinket. Szerencsére a férjem ebben partner. Nekünk nagyon fontos, hogyan töltjük el az időt a családon belül, és a barátainkkal: az együttléteinket átszövi az aktivitás.

A divatban visszajön a 70-es, 80-as évek, a fiatalságod és a modellkorszakod ideje. Hordasz retro ruhákat nosztalgiából?

Nem! Még ha vágyódnék is rá, nem vehetek fel ilyesmit, mert az emberek nem azt gondolnák, hogy követem a divatot, hanem hogy „szegény Pataki Ági, nem vette észre, hogy közben eltelt negyven év”! Van egy stílusom, ami nem igényel különösebb energiát. A trendeket naprakészen követni rengeteg idő, pénz és energia, és ez a motiváció belőlem már kiveszett. Húsz évet töltöttem el a szakmában, ezalatt beleuntam.

Igaz, közben egy barátnőmmel elkezdtünk divatüzleteket csinálni, és ez a része érdekelt is. A 80-as években nagy feladat volt a semmiből létrehozni valamit. Nem volt alapanyag, mindent magunk gyártottunk. Volt egy konfekció műhelyünk, egy bőrdíszműves műhelyünk. Izgalmas időszak volt. A rendszerváltás után, amikor kinyílt a piac, ezt is egy kicsit eluntuk. Ezekkel a kisipari módszerekkel nem lehetett volna megmaradni, növekedni kellett volna, be kellett volna menni a plázákba, de azt már nem vállaltuk.

Ha ma lennél pályakezdő, megint eltöltenél húsz évet modellként?

Biztos, hogy nem. Egyrészt alkatilag sem lennék rá alkalmas: akkoriban más volt az ideál, és már akkor sem voltam az. Másrészt ma rengeteg lehetőség van, a határok minden tekintetben nyitottabbak. A 70-es években modellkedni kicsit olyan volt, mint az 50-es, 60-as években sportolónak lenni: sokkal többet nyújtott annál, mint amit valójában. Ma modellnek lenni azt jelenti, hogy modellnek lenni. Akkoriban azt is jelentette, hogy szabadabban élni, utazni, világot látni. Ez óriási vonzerőt jelentett a számomra – annak ellenére, hogy eredetileg nem készültem modellnek.

Persze tudtam, hogy minél hosszabb időt töltök el ezen a területen, annál inkább beszűkülnek az egyéb lehetőségeim, hiszen akkor modellkedtem, amikor más felépíti a karrierjét. Ugyanakkor az én esetemben nem okozott problémát a váltás: igaz, nem egyedül, de képes voltam elkezdeni egy vadonatúj szakmát, a filmezést.

Producerként közönségfilmekkel és művészfilmekkel is foglalkozol. Fogyasztóként melyik műfaj áll hozzád közelebb?

Jobban érdekelnek az art filmek, de ez nem jelenti, hogy egy jó közönségfilm ne szórakoztatna. A nagy amerikai szuperprodukciók azonban ritkán érdekelnek. A férjem ezeket is szereti, ezért sokszor külön megyünk moziba: más típusú filmeket nézünk meg, és utána találkozunk. Én sokszor elmegyek úgy a Cirkóba, hogy nincs időm megnézni, mit játszanak, de a két terem közül az egyikben biztosan találok olyat, ami érdekel. A férjem ugyanígy, „vaktában” beül egy plázába.

Örök ellentét van a film alkotói és a gyártási oldal közt, hiszen az alkotó mindig többet akar. Diplomatikus producer vagy?

A producernek az a dolga, hogy megteremtse a feltételeket, és az adott kereteken belül tartsa a produkciót. Ez mindig nehéz, olyan még nem volt, hogy az alkotók ne feszegették volna a kereteket! A feszültség elkerülhetetlen, ám ha a producer elég empatikus és professzionális, akkor képes a feszültséget olyan szinten tartani, ami még tolerálható. Empátiában a férjem jobb, iszonyatosan toleráns az alkotókkal. Én szigorúbb vagyok, kevesebbet engednék: mindig félek, hogy túllépjük a kereteinket.

Most, ebben a tetszhalott állapotában, vannak a magyar filmnek tartalékai?

A magyar filmet most nagyon támadják, pedig igenis jó állapotban van. Nem azt mondom, hogy minden filmnek el kellett készülnie – sok a sallang, amit valószínűleg ki lehetett volna szűrni. De nem lehet mindig 100 százalékosan teljesíteni. Amerikában és a többi, nagy filmiparral rendelkező országban is rengeteg produkció megy a kukába. Igaz, hogy lehetett volna jobban szelektálni, és kevesebb filmet készíteni, ugyanakkor azok a rendezők, akik az utóbbi évtizedben lehetőséget kaptak – Tarr Béla, Mundruczó, Hajdú Szabolcs, Pálfi György, Kocsis Ági, Fliegauf és sorolhatnám – az európai filmkultúra szempontjából is értékes filmeket készítettek. A cannes-i, berlini, locarnói fesztiválszereplésekkel ott vagyunk az élmezőnyben, annak ellenére, hogy egy ilyen kis piacon, egy ilyen drága műfajban nehéz kiemelkedőt alkotni. Sajnos a magyar filmmel kapcsolatos jelenlegi kommunikációban nem kap elég hangsúlyt, hogy az ország méretéhez képest sok kiemelkedő rendezőnk van, akikre vigyáznunk kellene.

Látom, elérzékenyültél…

Igen... A mi életünkben a játékfilmek jelenleg nem a megélhetést jelentik (bár úgy lenne, hogy egyszer igen!). Ez nem jelenti, hogy az Üvegtigris ne volna anyagilag is sikeres vállalkozás. De ha az egészet nézem, akkor nem egzisztenciális kérdés, hanem olyasmi, ami feltölt és motivál, amitől úgy érezzük, hogy valami fontosat hozunk létre. Bár nem mi vagyunk az alkotók, de segítséget nyújtunk, részt veszünk az értékteremtésben, és ez nagyon jó érzés.

Névjegy 

Magyarország egyik első sztármanökenje, a Fabulon arca. A 70-es évek társadalmi viszonyait jól jellemzi, hogy ikonikussá vált fotóit egy végzős képzőművész hallgató készítette vizsgamunkaként – ezeket a Fabulon első körben a modell tudta nélkül vásárolta meg. Húsz évig dolgozott modellként, ezzel párhuzamosan, a 80-as években divatbutikot nyitott a Váci utcában, ahol a saját gyártású Váci 10 márkát árusították. Az 90-es évek elején ismét váltott: bekapcsolódott férje, Kovács Gábor főként reklámfilmes cégének munkájába (Filmpartners), és közösen számos hazai közönségfilmet (Üvegtigris 1-3, Kalandorok) és nemzetközi fesztiváldíjas művészfilmet (Fehér tenyér, Bibliothèque Pascal, Adás) vittek sikerre. Produceri munkájukat idén tavasszal Balázs Béla-díjjal ismerték el.  Számos civil és jótékonysági ügy szószólója: részt vesz a Csányi Alapítvány, a segítséggel élők integrációján fáradozó Mosolyország Alapítvány, valamint a Hospice kommunikációs munkájában. Támogatta a Nők a Pályán Egyesület népszavazási kezdeményezését a nők magasabb arányú politikai reprezentációjáért, a fővárosi művészmozik létjogosultságért pedig a Budapesti Art Mozi Egyesület elnökeként állt ki. 

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg (2011. nyár), Filmen innen, fotón túl címmel.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Videó: Madarász Isti
Smink: Horacsek Ági
Haj: Zsidró Szalon
Styling: Holdampf Linda
Művészeti vezető: Novák András / Aevum

Tovább olvasom

Lizanka: Egy autista lány története az ATV-ben – videó

Orosz Ildikó újságíró és Oravecz Lizanka autizmus tapasztalati szakértő, informatikus

Bombera Krisztina és Vujity Tvrtko vendégei voltunk az ATV reggeli műsorában.

Nemrég megjelent könyvünkről és az autizmusról beszélgettünk.

10 perces videó itt:

Közelgő esemény és dedikálás:

A HVG Extra Pszichológia Szalon bemutatja: Autista vagyok

Vendégek:

Oravecz Lizanka autizmus tapasztalati szakértő, informatikus
Dr. Stefanik Krisztina autizmus szakértő
Orosz Ildikó újságíró

Moderátor: Oláh Andrea

A beszélgetés után Lizankával dedikáljuk a Könyvhétre megjelent könyvünket.

Helyszín: MÜPA üvegterem, 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Időpont: szeptember 6. 17:30-19:00
Jegyár: 1900 Ft, melyből 1000 Ft a helyszínen levásárolható HVG Könyvekre

További információ és részletes program az esemény FB oldalán itt
Jegyvásárlás és részletes program itt

Tovább olvasom

A hős, a borbélysegéd, meg a kaméleon – Interjú Nagy Ervin színművésszel

A színpadon és a filmvásznon is számos műfajban bizonyította, hogy az alkatából fakadó amorózó szerepkörénél jóval többre képes. A mai húzd meg-ereszd meg világban, ahogy ő fogalmaz, „ésszel alkuszik”: nem zárkózik el a nyilvános szerepléstől, de távol tartja magát a bulvártól. Fontos számára az ismertség, de az is, hogy ne celebként, hanem művészként tartsák számon. Nagy gonddal őrzi azt a titokzatosságot, amelyre a magánéletével és a családjával kapcsolatban szüksége van.  A MOM Park magazin fotózásán videó is készült.

(Update: Az interjú 2011 őszén készült.)

Tavaly a kislányod születése miatt nem vállaltál premiert, de a futó darabokban sokat játszottál. Idén lesz új bemutatód?

Nagy Ervin: Novemberben mutatjuk be a Katonában a Woyzecket Ascher Tamás rendezésében. Tamburmajort játszom, én szeretem el Woyzeck feleségét. A Vígszínházban a Makrancos Katában Petruchiót alakítom, január végén lesz a premier, a rendező Gothár Péter. Kíváncsian várom, mert ez sikerdarab és ziccerszerep. A Katonában nagy valószínűséggel sosem vennénk elő, mert nem illik a színház profiljába ez a könnyed, filozófiai mélységeket nem feszegető shakespeare-i vonulat. Örülök a felkérésnek, mert így nem megy el mellettem ez a szerep is.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Mi az, ami elment? Harmincöt évesen nagyon sokféle műfajban játszottál, a görög drámától a kortárs darabon és a Bozsik Yvette-féle táncos produkción át az operettig, sőt az operáig – amit nem sok prózai színész mondhat el magáról.

Tényleg nem panaszkodhatom. De azért vannak darabok, amelyeket jó, ha bizonyos életkorban eljátszik egy férfi színész, mert fontos támpontot jelentenek a karrierjében. Ilyen a Don Juan vagy a Macbeth, amelyeket a saját színházam műsorra tűzött, de annyira más volt a művészi koncepció, hogy az én karakterem sajnos nem fért bele. Egy társulaton belül ugyanazt a darabot általában nem veszik elő a következő tíz évben, addigra pedig lehet, hogy már kiöregszik belőle az ember. Ezért érdemes néha más színházakban is játszani.

Hivatásos sportoló szülők mellett, sporttagozatos középiskolai háttérrel, a színészet nem volt evidens pálya.

Sokat kaptam a szüleimtől, és a sport jó táptalajt jelentett, de alapvetően más fából faragtak, mint a családom tagjait. Viszont volt egy pesti nagymamám, aki igazi művészetbarát volt, és rengeteg kulturális eseményre elvitt. Németül tanított, múzeumokba cipelt, mindenképpen valami humán befolyást igyekezett tenni rám – úgy látszik, sikerrel. Nagy fájdalmam, hogy nem érhette meg tiszta tudattal, hogy felvettek a főiskolára, és ennyi ember ismer. Remélem, figyel odafentről…

Gyerekként, fiatalon voltak meghatározó színházi élményeid?

A legelső borzalmas volt: a Szélkötő Kalamona. Rettentő nyomasztó mese, amelyre túl korán vittek el. Hazáig üvöltöttem. Mondjuk, én a Télapótól is féltem. Később, kisgimnazistaként rendszeresen jártam a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházba, ahová Smuk Imre igazgató mindig hívott meg jó nevű színházakból művészeket koprodukciós előadásokra. Két életre szóló élményem volt: az egyik az Akárki, Zsámbéki-rendezésében, Csákányi Eszterrel. Imádtam, legalább nyolcszor láttam, minden szereposztásban. A másik az Éjjeli menedékhely volt a Kaposvári Csiki Gergely Színház előadásában, a nagy színházban. Ez a két darab teljesen beszippantott – persze a koromnál fogva nem értettem őket, de éreztem, hogy nagyon jók.

Már fiatalon játszottál Törőcsik Mari, Garas Dezső és mások mellett. Hogyan viszonyultál a nagy öregekhez?

Élvezem az ilyen helyzeteket, megsokszorozza a játékkedvemet. Azt gondolom: lássuk, ki a legény a gáton! Persze nem akarom otromba módon lejátszani a másikat, de mindent megteszek, hogy ne alárendelt szereplő, hanem méltó partner legyek. Annak idején, a Szent György és a sárkányban csodáltam Törőcsik Marit, de törekedtem arra, hogy a néző tudja, ki az, aki a karjában vitte az „öreganyját”. Inspirál a közös játék, talán nem véletlen, hogy ezért az alakításért díjat is kaptam (POSZT: Legjobb 30 év alatti színész, 2002 – O. I.). De a legnagyobb ilyen élményem a Hídemberben volt, amikor Kossuth Lajosként az országgyűlési jelenetben beszédet kellett mondanom hatvan színész előtt, akik közül kábé húsz Kossuth-díjas volt – miközben ők szerep szerint hallgattak. Kiborotválták a fejemet, megkaptam a nagy állszakállamat, ők meg csak néztek, hogy ki ez a taknyos. Ez volt az én nagy találkozásom a szakmával, olyan volt, mintha egy zsűri előtt állnék. Aztán láttam az arcukon, hogy „na, öcsi, ez egész jó lesz”, úgyhogy átmentem a vizsgán. Azóta persze már más a helyzet, hiszen én sem vagyok már tejfelesszájú, ismeretlen kezdő.

Eddigi szerepeid közül melyiket tartod a Top 3-nak?

A talizmánt nagyon szerettem, és a pályám szempontjából is meghatározó volt. Életem első főszerepe lényegében bukás volt, utána azt hittem, sokáig nem kapok semmit. De az osztályfőnököm, mai igazgatóm, Máté Gábor, egy év elteltével adott még egy lehetőséget, amellyel élni tudtam. Szentendrén mutattuk be A talizmánt, ahol nem aratott tetszést, de miután bevittük a színházba, szárnyalni kezdett. Rengeteget tanultam itt bohózattechnikából – ami azért érdekes, mert nem következik az alkatomból –, olyannyira, hogy ebből a mai napig építkezem. Ráéreztem a siker ízére, hiszen tíz évig játszottuk. Fontos volt a Bakkhánsnők is, amelybe véletlenül kerültem bele, mivel a Dionüszoszt alakító főszereplő, Tóth Anita egy hónap próba után elkiabálta a hangját. Zsótér Sándor váratlanul engem tett meg főszereplővé, úgyhogy gyorsan kellett tehetségesnek lenni. Úgy tűnik, azóta jó beugró vagyok. Az Ivanov óriási szakmai siker volt, amellyel beutaztuk a Földet; és újabban megszerettem az Esőembert is, amellyel országszerte turnéztunk a nyáron. Nem mindennapi élmény vidéki művelődési házakban egy csomó kipirult, lelkes arcot látni a közönség soraiban.

Milyen a jó beugró típus?

Aki meri vállalni, hogy délelőtt megtanulja, és este hiba nélkül előadja a szerepet. Sok legendát hallottam jó beugró színészekről, de eszembe sem jutott, hogy én is közéjük tartoznék. De mostanában volt néhány jó élményem, legutóbb a Cigányokban, ahová valami félreegyeztetés miatt kellett beugrani. Azt nem tudom, hogy milyen szövegmennyiséget tudnék megtanulni, de kisebb szövegekkel elboldogulok egy nap alatt. Talán a sportból ered, hogy a versenyhelyzet és az adrenalin növeli a teljesítményemet.

Többször nyilatkoztad, hogy nem vagy elégedett a Kaméleon végeredményével, pedig ez volt eddigi legnagyobb közönségsikered. Mit hiányoltál?

Valóban rengetegen látták, és nem bántam meg, hogy elvállaltam. Ugyanakkor a forgatás fizikailag és művészileg nagyon kimerítő volt. HD kamerával dolgozunk, a hagyományos filmhez képest sokkal többször forgattunk le egy-egy jelenetet. Napi 250 snitt készült, és én úgy éreztem, hogy ezalatt minden szó és mondat elkopott, kifáradt. Számomra a filmezés csodája éppen az, hogy van egy hihetetlenül fókuszált pillanat, amikor ötven ember, beleértve a rendezőtől a büfékocsiig mindenkit, ugyanarra figyel, minden idegszál egyfelé mutat. Amikor ez megtörténik, és elhangzik, hogy „ennyi”, egyfajta eufóriát él át az ember. Ez a koncentráltság azonban nem ismételhető meg végtelen számú alkalommal.

A legtöbb apuka este 6 és 9 közt találkozik a bébijével, és szakterülete a fürdetés. Neked, aki ebben az időszakban a színpadon vagy, mi a specialitásod?

Sokoldalú vagyok, a legújabb profilom a Dagályban strandolás, kettesben apával. 15 hónapos a kislányom, és már egyedül megy be úszógumival a vízbe. Ügyesen mozog, bukfencezni is tud, amire nagyon büszke vagyok. Abban a korban van, amikor feszegeti a határait. Ha valamit nem kap meg, igazi kis pulyka. Mivel nem vállaltam új bemutatót, ezért napközben sokat tudtam vele lenni, és ki tudtam aludni magamat. Eleinte nagyon kemény éjszakáink voltak, sokszor én keltem és vitézkedtem a visszaaltatásnál. Igyekszem az elején szorosra fűzni a szálakat, mert nem szeretnék – néhány kollégámhoz hasonlóan – lemaradni az első évekről, amikor visszahozhatatlan dolgok történnek.

Egy kisgyerek születése után időbe telik, mire az új család kialakítja a saját ünnepi szokásait. Mit hozol magaddal a régi karácsonyokból?

Nekünk elég abszurd és kapkodós karácsonyaink voltak, ahogy az sok helyen megesik, nálunk is ilyenkor került felszínre a legtöbb konfliktus. Édesapám magas fokon művelte a „hogyan szerezzünk fát az utolsó pillanatban” gyakorlatát, én pedig nem egyszer álltam szenteste a létra tetején, fűrésszel a kezemben. Meghittebb ünnepre vágyom, hosszú és nyugodt rákészüléssel. Szeretnék én is sütni, főzni – a konyha a hétköznapokban sem idegen terep a számomra. Azt hiszem, karácsony tekintetében konzervatív vagyok: elképzelem azt az asztalt, amelyet néhány évtized múlva húszan ülünk majd körül.  

Orosz Ildikó

Névjegy

1976. szeptember 25-én született Dunaújvárosban. Szülei elsőosztályú sportolók voltak, édesanyja kézilabdázó, édesapja labdarúgó; maga is aktívan sportolt. Tizenhat évesen került Budapestre, a középiskolát itt fejezte be. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Budapesti Katona József Színház szerződtette. Rendszeresen lép fel vendégművészként más színházakban is. Prózai színészként és énekes-táncos szerepekben is sikert aratott. A Katonában BozsikYvette János vitéz és Playground című koreográfiájában lépett fel, a Marica grófnőben operettszerepet vitt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2009-ben a Vígszínház és az Operaház közös Varázsfuvola-produkciójában Papagenót énekelte Miklósa Erika és Polgár László mellett. Szinkronszínészként is foglalkoztatott, többek közt Johnny Depp magyar hangja.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Smink: Horacsek Ági
Styling: Holdampf Linda
Videó: Madarász Isti
Művészeti koncepció: Novák András / Aevum

Az interjú és a fotók a MOM Park Magazinban  jelentek meg (2011. ősz), a videó a MOM Park weboldalán.

Tovább olvasom

„Jobban érdekel a teljesség” – Beszélgetés Palya Bea énekessel

„Koncertezik, új lemezt ír, szaunázik, hegyet mászik – magas fordulatszámon pörgő életébe szervesen simul bele a várandósság. Épp csak bemutatta az Ezeregy szefárd éjszaka című, trió formációban készült albumot, de máris újabb lemezzel készül”, írtam a MOM Park magazinban, amikor az első kislányával várandós Palya Beával beszélgettem. A fotózáson videó is készült. 

Gyerekként gyakran álmodoztál a kert végi ribizlibokrok tövében arról, hogy énekes leszel. Hogyan képzelted el ezt a pályát?

Palya Bea: A gyerekkori motivációm az öröm volt, a vágy, hogy rezegtethetem a hangomat. Nem a színpad vonzott, az énekesi pályáról elképzelésem sem volt. Hat-hét évesen bekerültem a Bagi Muharay Népi Együttesbe, és a néptáncpróbákon hallott dalokba szerettem bele. Ez az öröm máig megmaradt: húsz éve vagyok a pályán, de ugyanolyan lelkesedéssel tudok rátekinteni egy-egy dalra, mint gyerekkoromban.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Az Egyszálének lemezen van egy szám: a nagyapád, aki bőgős volt, elkezd egy nótát, amelybe bekapcsolódsz. A régi felvétel megszakad, te fejezed be a dalt. A valóságban is gyakran énekeltetek együtt?

Inkább én énekeltem neki, ő pedig meghallgatott. Neki elsősorban a magyar nótakincs volt a fejében, nekem ez akkoriban még kevésbé. Ehhez el kellett mennem erdélyi, moldvai népzene-gyűjtő utakra, népzenei táborokba. Ma is sajnálom, hogy alig énekeltünk közösen. Pedig ennél a számnál is annyira evidens volt, hogy egyszerre vesszük a levegőt, egyformán csináljuk a nyújtásokat, díszítéseket. Nem kellett többször felvenni a számot a stúdióban, elsőre tökéletes lett.

A népzene mellett mást is hallgattál gyerekként?

Zenei mindenevő voltam: odaültem a Sokol rádiónk mellé, és mindent megjegyeztem, néha le is írtam egy-egy sort. Társaságban ma is alapvető humorforrás, amikor előállok Zoltán Erika meg Csepregi Éva slágerekkel. Nagy kedvencem volt Whitney Houston és Michael Jackson, aki 1982-ben, amikor mi itthon egészen másfajta popzenét hallgattunk, megcsinálta a Thrillert.

Sokféle tradícióból, magyar, cigány, bolgár, török, arab, zsidó népdalokból táplálkozol. Mi az, amit megérint ezekben?

Ezek a dalok nagyon sok lelken és torkon átmentek, mire egy közösség egészére érvényessé érlelődtek. Azt a sort például, hogy „Annyi bánat a szívemen, / Kétrét hajlott az egeken”, mindenki a saját életére tudta alkalmazni. Addig senki nem nyitotta ki a száját, amíg nem volt miért. Én is így tanultam énekelni: előbb volt a szándék, hogy dalban fejezzem ki, ami belül mocorog, és erre jött rá később a zenei grammatika, a mesterség. Amikor kazettáról hallgatom Simon Ferenc Józsefnét, első virtuális mesteremet, aki a moldvai imában azt énekli: „Aludjál el Istennek báránya, / Szeretetből jöttél erre a világra”, akkor látom magam előtt, ahogy közben bölcsőt ringat.

A népdalok mindig valamire valók: születés, felnőtté válás, házasság, anyaság, halál kísérői. Ezek az alapvető rítusok most is léteznek, csak nincs meg a közös dalkincs a kimondásukra. Pedig szerintem a mai individualizmus mellett borzasztóan erős az egyénben a közösséghez tartozás vágya. Ennek a kettősségnek a feloldására kiválóan alkalmas a zene. Engem az izgat igazán, és persze kihívás elé is az állít, hogy a hagyományból merítsek, de közben a saját személyes tartalmaimat is kifejezhessem.

Idén harmadszor volt a kapolcsi Művészetek Völgyében egyhetes Palya-udvar zenével, tánccal, beszélgetésekkel, a közönség bevonásával. Itt mutattátok be az Ezeregy szefárd éjszaka albumot.

Ez a lemez élő koncertfelvételekből állt össze, a trióban társaim Bolya Mátyás kobzos, citerás és Dés András ütős. A szefárd zene igazi kincsesbánya, a Spanyolországból menekülő zsidóság zenéje keveredett görög, török, bolgár dallamokkal. Az anyag apropó volt új, saját számok írására is. Korábban az elérhetetlen szerelemről, a fájdalomról énekeltem, most megjelennek a klasszikus női témák: önátadás a szerelemben, esküvő, altatók – mindez a Kelet minden bujaságával, fűszerességével. A témáim azzal párhuzamosan változtak, ahogy én is megállapodtam: párkapcsolatban élek, gyermeket várok.

Tavaly óta létezik jótékonysági árverés is Kapolcson. Honnan jött az ötlet?

Sok fellépőruhám van, amelyek néhány alkalom után elfáradnak, emellett rengeteg ajándékot kapok. Jó érzés, hogy ilyen sokan szeretnek, de nem tudok hová tenni ennyi holmit. Így született meg az árverés ötlete. Ez egy nagyon vidám esemény, sokat bohóckodunk. Kapolcsra persze nem a leggazdagabb réteg jár, de sok kicsi sokra megy. A kedvezményezettek közt van a Tánceánia művészetterápiás egyesület, a súlyos beteg gyermekek kívánságait teljesítő Csodalámpa Alapítvány, és mások.

A Ribizliálom című könyved egy 21. századi kalandornő külső és belső utazásainak dokumentuma, ahogy egy kritikusod találóan fogalmazott. Tabukat nem ismerve mesélsz magadról, a párkapcsolataidról, miközben lezársz egy életszakaszt. Hogyan viszonyulsz hozzá egy év távlatából?

Örülök, hogy megírtam, bár néha átkozottul nehéz volt, és egy ponton legszívesebben visszahívtam volna a kéziratot a nyomdából. De el akartam engedni dolgokat, ehhez segített a könyv, és utána új életet tudtam kezdeni. Megerősödött bennem az érzés, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen gazdag az életem, ennyit nevettem, utaztam, ilyen sok barátom, élményem van tájakról, emberekről, állatokról, zenékről. Szinte csak pozitív visszajelzést kaptam, rájöttem, hogy azok a „titkok”, amiket megírtam, mindenkivel megesnek, nincs miért szégyenkeznünk miattuk. Készül a folytatás, a Várandós napló, amely jövőre jelenik meg.

Most, hogy ilyen gömbölyű az életed, miként vélekedsz arról a művészetelméleti alapvetésről, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”?

Nehéz kérdés. Én eleve nem teszek különbséget művész és nem művész közt – számomra művészet az is, ha valaki jól elkészít egy rizottót vagy egy interjút, ez csak formailag különbözik attól, hogy én énekelek. Mindenkiben rengeteg kreatív erő van, legfeljebb sok lepel takarja, amit le kell hántani.

A másik, hogy szerintem a pokoljáró dívák, például Whitney Houston, Amy Winehouse, Maria Callas, Josephine Baker, Amália Rodriguez számára általában nincs élet a színpadon túl. Ezért az x-edik születésnapi nagykoncertjük után másnap, egyedül halnak meg egy szállodai szobában. Én nem szeretnék belepusztulni az alkotásba – igaz, jártam már a pokolban is. De aztán úgy döntöttem, hogy kiszállok, megnézem, milyen az élet a zeneiparon túl. Évi 150 koncert után lejöttem a színpadról és elmentem Mexikóba két hónapra, megtanulni lassítani. Ott tisztult le bennem, hogy sokkal jobban érdekel a teljesség, a lényem integritása, mint a színpadi csillogás pillanatszerű örömei.

Ezért mented meg Weöres Sándor Psychéjét is? Az eredeti szövegben a 19. század eleji, kitalált költőnő fiatalon meghal. A lemezeden egy csavarral sikerül boldogulnia az életben.

Így van. Sokat viaskodtam Weöres Sándorral, miért kellett „kivégeznie” ezt a nőt, akit annyira közelállónak érzek magamhoz. Ezért másképp fejeztem be a történetet. Hiszek abban, hogy képes vagyok úgy alakítani a környezetemet, hogy otthonra leljek benne – és olyan emberekre, akik velem tartanak ezen az úton. Hosszú és fáradságos munka, de megéri.

Idén őszre várható még egy lemez, saját szerzésű altatódalokkal. Gondolom, a születendő kislányod ihlette.

Az ötlet régi, mindig szerettem a népi altatókat, és tudtam, hogy szeretnék majd írni hasonlókat. A várandóságom alatt aztán olyan ellenállhatatlan inspirációfolyam indult meg bennem, hogy néha úgy érzem, mintha nem is belőlem jönnének ezek a dalok. A tibeti misztériumokban, ha valaki meghal, a lelke egy ideig kering, mielőtt átkerül a túlvilágra. Lélekvezető segíti, hogy ne tévedjen el. Az elalvás olyan, mint egy kis halál, átlépünk az ébrenlétből egy másik, ismeretlen világba. Ezt az átmenetet szeretném minél gyengédebbé, bensőségesebbé tenni. A főszerep az énekhangé, amelyet néhány hangszeren kísérek, például indiai tanpurán, vagy a legújabb kedvencemen, a szanszulán. Ez egy kis pengetős hangszer, az afrikai kalimba fejlettebb változata. Finoman megszólalnak hangtálak, szélharangok, gongok.

Jó értelemben használható lemez lesz, az altatókat az anyák, apák is megtanulhatják. Nekem kislányom lesz, de a környezetemben sok a fiú, úgyhogy készülnek robotos, űrlényes dalok, és nem feledkeztem meg a nagyszülőkről sem: „Fordul a nagy idő kereke, / Alszik a gyerekem gyereke”. Szeretném, ha a jövő évi koncertekre a közönség készülne egy kicsit, tervezem, hogy ehhez feltöltök segédletet az internetre. Nagy élmény lesz a dalokat együtt megszólaltatni, hiszen a közös éneklés óriási energiákat mozgósít.

Orosz Ildikó

Palya Bea

 1976-ban született. Falujában, Bagon a helyi hagyományőrző egyesületben kezdett népzenét és néptáncot tanulni. Pesten járt gimnáziumba, az ELTE néprajz szakán végzett. A kilencvenes években több formáció tagja: Zurgó, Laokoón, Folkestra, Hólyagcirkusz Társulat. Szólókarrierjének első állomása az Ágról-ágra (2003); meselemez az Álom-álom, kitalálom (2004). A Hangzó Helikon sorozatban jelent meg Weöres Sándor: Psyché (2005). A francia kiadású Adieu les complexes (2008) felkerült a World Music Charts Europe legjobb 20 világzenei albuma közé. Az Egyszálének (2009) a capella lemez, az Én leszek a játékszered (2010) régi idők slágereit dolgozza fel. Több formációja él, játszik szólóban, duóban, trióban, rendszeres partnerei, szerzőtársai: Bolya Mátyás, Dés András, Gryllus Samu, Szokolay Dongó Balázs. Önéletrajzi könyve: Ribizliálom (2011). A La Femme magazin beválasztotta az 50 legbefolyásosabb magyar nő közé. Több mint félszáz országban koncertezett, huzamos ideig élt Franciaországban, Hollandiában, Mexikóban. 

Orosz Ildikó 

Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban (2012. ősz), a videó a MOM Park weboldalán és az Egyéletstílus.hu portálon jelent meg.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Videó: Studinger András

Művészeti vezető: Novák András / Aevum

Smink: Horacsek Ági
Styling: Záray Kata
Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon

Tovább olvasom

„Bohóc típus vagyok, nem tragika” – Beszélgetés Ónodi Eszter színművésszel

Szépsége és tehetsége alapján lehetne akár megközelíthetetlen díva is. Valójában közvetlen, derűs, önironikus személyiség, aki biciklivel érkezik a Katona József Színházba. Mitől lett tele kék-zöld foltokkal az Aglaja forgatásán, miért ragasztott magának egyszer hónaljszőrt és milyen kismama volt – erről beszélgettem vele az egykori MOM Park magazinban. A Petőfi Irodalmi Múzeumban, a fotózáson werkvideó is készült.

Készítettél számvetést a negyvenedik születésnapodon? (Az interjú 2013-ban készült.)

Egyáltalán nem. Sokkal simábban élem meg az átmenetet, mint azt a környezet sugallja. Talán mert idejében felkészültem rá, már tavaly is negyvennek gondoltam magam. Fiatalon az ember azt képzeli, hogy egy negyvenes nő komoly, középkorú asszonyság. Mivel én nem érzem magam annak, nem is értem ezt a felhajtást. Jobban foglalkoztatott annak idején a harminc, talán mert akkor jött ki a Boldog születésnapot! film, amely pont ezt a kérdést járta körül.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Azért csak szembesít az idő múlásával, hogy az Aglaja az első olyan filmed, amelyben a valós korodnál idősebb figurát is alakítasz.

Látod, én inkább arra koncentráltam, milyen fantasztikus, hogy az idősödő, magányos artistanő mellett a csillogó-villogó huszonévest is én játszom. Úgy érzem, ez egy nagyon jó kor, amikor még vagyok olyan fizikai állapotban, hogy fiatalabb és idősebb karaktert is el tudok játszani. Ez mindig nehezebb filmen, mint színházban, ahol a távolság segít. Ráadásul az Aglajában szándékosan nem akartunk mesterséges öregítést alkalmazni, hogy a történet ne arról szóljon, milyen ügyesen ragasztja fel rám egy maszkmester a gumiálarcot.

Több olyan akrobatikus jeleneted van, amelyet eredetileg dublőrrel akartatok felvenni, de végül te csináltad meg. Hogyan készültél?

Nagyon komoly, három hónapos munka volt. Rengeteget próbáltam a filmbeli számomat, jó alapkondíciót adott, hogy napi három órát lógtam a karikán az ötven fokos cirkuszi sátorban. Emellett figyeltem az étkezésre, mindennap tornáztam és súlyzóval a karomon futottam, hogy a felsőtestem még kidolgozottabb legyen. Koreográfus, akrobata és zsonglőr segített, kaszkadőrök biztosítottak, ha melléléptem. Tele voltam kék-zöld foltokkal, nem győztem a tenyeremről levakarni a bőrkeményedéseket. Úgy éreztem magam, mint Robert De Niro, amikor a Dühöngő bikára készült. Az ugrásokat akrobata dublőr csinálta, de a hajlékonyságot, a kígyószerű mozgást igénylő részeket én tudtam szebben előadni.

A film középpontjában egy problémás anya-lány kapcsolat áll. Hoztál valamit az alakításba a saját életedből?

Az alaphelyzet, miszerint egy előadóművész anya görcsösen akarja, hogy a lánya továbbvigye az örökségét, nem passzol a családi hátteremre, édesanyám abszolút reál beállítottságú. Ami a fiammal való kapcsolatot illeti, remélem, nem vagyok olyan rettenetes anya, mint a filmben... Persze, színészként nem az a feladatom, hogy ítéletet mondjak a szereplők felett, hanem hogy megtaláljam azokat a fogódzókat, amelyek alapján ennek a nőnek mindig igaza van. Tehát nem a saját életemből dolgoztam, amikor a féltékenységgel vegyes irigység, ugyanakkor a szeretet és a törődés érzéseit összeraktam. Természetesen, amióta anya lettem, azóta ez az állapot minden szerepemben ott van valahol. Másfelől én magam is gyermeklelkű vagyok. Úgy gondolom, minden színészi játék alapja az a fajta önfeledtség és koncentráció, amely egy gyermeket játék közben jellemez.

Till Attila Pánikjában egy betegesen aggódó anyukát játszottál, éppen akkor, amikor a fiad pici volt. Milyen kismama voltál?

Eminens! Igyekeztem teljes biztonságot teremteni magam körül, minden szakirodalmat elolvastam, az összes tanfolyamot végigjártam. Aztán a szülés olyan gyorsan zajlott, hogy ebből jóformán semmit nem tudtam hasznosítani. Ez is arra tanított, hogy semmire nem lehet teljesen felkészülni, mindig az adott pillanatban kell a lehető legjobban reagálni a színpadon és az életben is.

A színházba való visszatérésem lassan, fokozatosan történt, nem akartam, hogy a gyerekem bármiben hiányt szenvedjen. Hamar rájöttem, hogy nem tesz jót a kapcsolatunknak, ha bűntudatot érzek amiatt, hogy esténként elmegyek. Akkor jöttünk egyenesbe, amikor elkezdtem úgy viselkedni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, amely a foglalkozásommal jár.

Idei kiemelkedő alakításod a Jadviga párnája címszerepe az Orlai Produkcióval. Nagyon sokféle színészi eszköztárat megmozgató női szerep ez, más, mint amit tőled megszoktunk. Könnyen ment?

Semmiképpen nem rázom ki a kisujjamból. Rájöttem, hogy a darab szerkezete és Hargitai Iván rendezői koncepciója miatt egy kicsit a filmezéshez hasonlóan kell játszanom. Egy-egy jelenetnek nincs felfutása, pillanatok alatt kell a lélek különböző bugyraiba beleugrálni. Jadviga egyik percben hárpia, a másikban egy elveszett ember, a harmadikban boszorkány, a negyedikben szerelmes nő, viszont nincs idő, hogy ezeket a lelkiállapotokat az ember hosszasan megtermelje: fényváltás és te jössz. Ez nagyon kihegyezett, intenzív jelenlétet igényel. De nagyon élveztem, jó érzés új kollégákkal, egészen másfajta közegben kipróbálni magamat.

Tettél összehasonlítást a filmes adaptációval?

Egyáltalán nem. A könyv, a film és a színdarab három egészen különböző megközelítést alkalmaz. A regény bonyolultságát semmilyen más forma nem tudja visszaadni, az a legtökéletesebb, minden más csak jópofa kísérlet. A színdarab még a filmnél is sokkal sűrítettebb, stilizáltabb. De annyi idő telt már el a film óta, hogy még Deák Kriszta, a film rendezője is azt mondta, szinte szűz szemmel tudta nézni a darabot. Minden mondat visszacsengett a fülében, de elfogadta, hogy ez egy egészen másfajta koncepció.

Újabban egyre több zenés szerep talál meg: nagy közönségsiker a Musik, Musikk, Musique varieté és a Virágos Magyarország operettparódia is.

Az utóbbi időben a Katona is megpróbál új területeket felfedezni a közönség és a színészei számára. A Musik, Musikkot nagyon jóleső érzés játszani, nem olyan terheket, erőket mozgat meg, mint egy prózai szerep. A Virágos Magyarországot pedig imádja a közönség. Hozzám egyébként közel állna a valódi operett is. Nem az 1960-as évekbeli műmájekodás, hanem egy leporolt, érvényes, mai interpretáció – mint amilyen jó tizenöt éve a kaposvári Csárdáskirálynő volt Mohácsi János rendezésében.

Nemrég egy színházi beszélgetésen szóba került, hogy a saját színházad nem igazán használja ki a szépségedet, nem kapsz emblematikus női szerepeket.

Minden fiatal színésznő álma, hogy szép kosztümökben és rizsporos parókában hódítson a színpadon, de ez a kamaszos álom belőlem már elmúlt. A Jadvigát sem azért szeretem, mert gyönyörű jelmezekben járhatok, hanem azért, mert klasszikus külsőségek közt teljesen hétköznapi, átélhető problémákról beszélünk. Az, hogy a Katonában játszom, együtt jár azzal, hogy tudom, itt már nem fogják újra elővenni, mondjuk, a Három nővért, és nem kapok hagyományos dívaszerepeket. De bízom benne, hogy a többi szerepemben találok olyan örömöt, amit másutt nem találnék. Ilyen most a legújabb premierem, a Mártírok, Dömötör András rendezésében. Ez egy kortárs német darab, amelyben biológia-kémia szakos tanárnőt alakítok.

Évekkel ezelőtt egy interjúban azt mondtad, sokkal többre tartod, ha egy színész képes bohóckodni, mint ha a saját pátoszában fürdik. Komolyodtál azóta?

Alapvetően bohóc típusú színésznek tartom magamat, szemben a nagy hősnők, tragikák archetípusával. Lehet, hogy a Katona hozza ki belőlem ezt a bohócságot, de én egy-egy figurának vagy helyzetnek mindig rögtön a visszáját is látom. Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember megdicsőül önmagától. Ezért is szerettem nagyon Gorkijtól a Barbárokat. Ebben egy álmodozó, kisvárosi dívát játszottam, a hajam gyönyörű Karády Katalinosra befésülve, révedező, szerelmes pillantásokat lövelltem partnerem, Nagy Ervin felé.

A pátosz ellentételezésére erős tájszólásban beszéltem. Ezt később a rendező késérére elhagytunk, de akkor meg kitaláltam, hogy két hatalmas hónaljszőrt ragasztok magamnak. Ez a nő, aki gyönyörűnek és tökéletesnek képzeli magát, nem vesz tudomást arról, mi történik, amikor felemeli a karját, hogy nyújtózkodjon egyet a napon. A jelenet rögtön az előadás elején található, és mi mindig figyeltük, hogyan reagál rá a közönség. Ha nevettek, akkor tudtuk, hogy nem lesz baj, jó este lesz. A hónaljszőr volt a lakmuszpapír.

Orosz Ildikó

Az interjú, a fotósorozat és a videó a MOM Park magazinban és az Egy életstílus.hu-n jelent meg (2013. tavasz).

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Videó: Dimeth Balázs
Styling: Záray Kata, Benedek Berta Flóra
Smink: Horacsek Ági
Haj: Nogli Kornél / Zsidró Szalon
Művészeti vezető: Novák András / Aevum
Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum 1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 16.  www.pim.hu

Ónodi Eszter öltözéke:

MICHAEL MICHAEL KORS - CONCEPT GALLERY / RESERVED

SALAMANDER / LOULOU DESIGN

Tovább olvasom