„Együtt képesek lehetünk a változtatásra” – Beszélgetés dr. Jane Goodall-lal a közös jövőnkről

A 88 éves etológus, csimpánzkutató ma a világ egyik legismertebb környezetvédő aktivistája, a harminc országban jelen lévő Jane Goodall Intézet alapítója. Számos kitüntetése mellett idén neki ítélték a tudomány és a spiritualitás ötvözéséért járó rangos Templeton-díjat – ő azonban legalább ilyen büszke arra, hogy a cherokee indiánoktól megkapta a „Földanya Húga” megtisztelő nevet.

Zoomon értem el a délnyugat-angliai Bournemouthban, abban a házban, amely gyerekkora óta az otthona. Másodszor beszélgetek vele, ezúttal kifejezetten a környezetvédelmi tevékenységéről és ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatairól kérdeztem a HVG Extra A Nő című magazin klímavédelemről szóló tematikus számába. (Korábbi életútinterjúm vele itt olvasható.)

*

A karanténidőszak az ön számára különösen nagy változást jelentett, hiszen azt megelőzően évente 300 napot úton volt. Hogyan élte meg a kényszerpihenőt?

Jane Goodall: Kezdetben nagyon frusztrált, hogy le kellett mondani az összes programom, úgy éreztem, cserben hagyom az embereket. Aztán a munkatársaimmal összedugtuk a fejünket és megalkottuk a „virtuális Jane”-t. Online interjúkat adok, előadásokat tartok, videó és podcast beszélgetéseken veszek részt, naponta minimum egyen, de inkább három-négyen, hétvégente is, néha az időeltolódás miatt este 9-10 órakor. Talán soha nem dolgoztam annyit, mint az elmúlt 18 hónapban, de pozitívum, hogy így sokkal több embert el tudok érni, és a függetlenül működő Jane Goodall Intézetekkel is sokkal aktívabb kapcsolatba tudtam kerülni.

A napokban jelent meg Öntől A remény könyve (The Book of Hope). Ez már nem az első könyve, amelynek címében szerepel a „remény” szó. Milyen új gondolatokat fogalmaz meg benne?

Elgondolkodtam azon, hogy valójában mi a remény. Az igazi remény nem csupán egy áhított esemény bekövetkeztére irányuló vágy, hanem magában foglalja, hogy ezért a célért keményen meg kell dolgozni. Politikai, társadalmi és környezeti értelemben is sötét, baljós időket élünk, de fontos, hogy ne veszítsük el a reményt, máskülönben belesüllyedünk az apátiába. Hiszem, hogy mindazon szörnyűség ellenére, amit a Földünkkel most teszünk, együtt képesek lehetünk megfordítani a folyamatokat.

Honnan ered a rendíthetetlen optimizmusa?

Végigéltem a második világháborút, a bombázások elől ennek a háznak a pincéjébe húzódtunk be. Egy ideig Anglia egymaga nézett szembe a náci Németországgal, Európa többi országát legyőzték, vagy megadták magukat. Nem voltunk felkészülve, nem volt szárazföldi, sem tengeri hadseregünk, csak a légierőnkben bízhattunk, azokban a hősies fiatal pilótákban, akik tudták, hogy bármikor meghalhatnak, mégis minden nap elindultak. Ahogy Churchill mondta, a történelem során „még soha nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Churchillnek sikerült ébren tartania az emberekben a kitartást, és a brit humor is segített. Nem tudták megtörni az országot, és végül még épp időben Amerika is belépett a háborúba – Normandiába tartó csapataik itt állomásoztak tankjaikkal az utcánkban. Az, hogy egy ilyen kilátástalannak tűnő helyzeten, nagy veszteségek árán, de sikerült túljutnunk, segít bíznom abban, hogy az emberiség a mai reménytelennek tűnő helyzetet is képes lesz megoldani.

Felmérések szerint egyre több fiatal él meg komoly stresszt a klímakatasztrófa közeledtével. Mit tehetünk a klímaszorongás ellen?

Szokták mondani, hogy „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan”. Szerintem nem ez a helyes hozzáállás, mert így a depresszió elkerülhetetlen. Legyen a sorrend fordított: először nézzünk körbe magunk körül, és tegyük fel a kérdést, hogy mit tehetek én, itt és most, a saját környezetemben. Érdekel az újrahasznosítás, a hajléktalan emberek sorsa, az állatmenhelyek ügye? Üljünk le néhány barátunkkal, akik hozzánk hasonlóan éreznek, tűrjük fel az ingünk ujját, és cselekedjünk! Csak ezután merjünk globálisan gondolkodni. Nagyon szeretem azokat a személyes történeteket, amelyek azt bizonyítják, hogy együtt képesek lehetünk a változtatásra. A médiának a vészharangok kongatása mellett az is a feladata lenne, hogy bemutassa azokat a fantasztikus embereket és szervezeteket, amelyek másokat inspirálhatnak.

Ebben a szellemben indította el harminc évvel ezelőtt a Roots&Shoots nemzetközi ifjúsági programot, amely ma már több mint 60 országban aktív (lásd írásunkat az interjú végén). Van kedvenc projektje?

Nehéz lenne bármit kiemelni, hiszen ez egy organikus folyamat, amely 12 tanzániai gimnazistával kezdődött, majd fokozatosan kinőtte magát, és olyan formáját terjesztette el az önkéntességnek, ami azelőtt nem létezett. A résztvevő fiatalok Kanadától Kínáig, Bulgáriától az Egyesült Arab Emirátusokig, a saját környezetükben tapasztalt problémák megoldására projekteket indítanak el az emberek, a környezet vagy az állatok helyzetének javítására.

A Kongói Demokratikus Köztársaság legelső projektje nagyon jól szimbolizálja a program szellemiségét. Az ország keleti részén, ahol állandó harcok dúlnak, tizenöt 10-14 éves gyerek odaállt a helyi Roots&Shoots mentor elé, és azt mondták: „Az iskolában tanultunk, hogy az a kopár hegy ott, valamikor erdővel borított szent hely volt. Szeretnénk újra betelepíteni fákkal.” Az ötlet nem tűnt túl reálisnak, a hegy jóval nagyobb és távolabbi volt, mint képzelték. De a mentoruk nem akarta letörni a lelkesedésüket, úgyhogy szerzett facsemetéket, és felkereste az állandóan változó milíciák vezetőjét, hogy engedélyt kérjen. Az ezredes négy jól megtermett fegyveres őrt adott melléjük. A gyerekek a helyszínen már látták, hogy a feladat nehezebb, mint hitték, de a fáikat mindenképpen el akarták ültetni. A legkisebb kislány, talán 9 éves lehetett, nem boldogult a kemény talajjal, és elsírta magát. Akkor az egyik katona letámasztotta az AK47-esét, és megragadta az ásót. Tíz percen belül minden katona letette a fegyverét, és segített a gyerekeknek. Azóta több projekt fut az országban, általában lövöldözéssel a háttérben...

Ön a korát megelőzően kezdett környezetvédelemmel foglalkozni, de egy személyesebb, szelídebb hangot képvisel. Sokak szerint azonban ez ma már nem elég, erőteljesebb, radikálisabb intézkedésekre van szükség a problémák megfékezésére.

Mindenféle megközelítésre szükség van, de kétségtelen, hogy nagyobb politikai elkötelezettség kellene, olyan vezetők, akik be is tartják az ígéreteiket. Ezért néz most mindenki nagy várakozással az ENSZ novemberi klímakonferenciája (COP26) elé, ami itt lesz, Glasgowban. Közben azt is látni kell, hogy egyre több vállalat tesz komoly erőfeszítéseket a fenntarthatóság, az etikus beszerzési láncok, az alkalmazottak méltányos megfizetése terén – mi is ilyen partnerekkel dolgozunk együtt.

Etológusként múlhatatlan érdemeket szerzett a főemlősök viselkedése, és ezáltal önmagunk mélyebb megismerése terén. Természetvédőként mely eredményeire a legbüszkébb?

Talán arra, ami az egyik legelső célunk volt: hogy csimpánzokat ne használjanak orvosi kísérletekhez. Hosszú küzdelem volt, rengeteg ember segített a megvalósításában, de végül sikerült. Ugyanakkor továbbra is harcolunk az illegális vadászat és vadhúskereskedelem ellen. Már afrikai munkánk kezdetén beláttuk, hogy az élőhelyek pusztítása, az erdőirtás megállítása csak a szegénység felszámolásával, az oktatás és az egészségügy komplex fejlesztésével érhető el, ezért indítottuk el holisztikus szemléletű TACARE programunkat Tanganyikában, 1994-ben. Megtanítjuk a helyieket arra, hogyan tudnak hatékony földművelési technikákkal, az elsivatagosodott talaj javításával környezetpusztítás nélkül is boldogulni, mikrohiteleket adunk a nőknek saját fenntartható vállalkozás elindítására. A program ma már további hat országban, 104 faluban működik. A helyiek partnereink a környezet megóvásában, én pedig igyekszem minél több fórumon felhívni a figyelmet a problémákra, pénzt szerezni, és reményt adni az embereknek.

6 villámkérdés dr. Goodallhoz

1. Egy jó emlék Magyarországról, ahol többször is megfordult

Két nyomkövetővel ellátott haragossiklót engedtem szabadon a budai hegyekben, egy élőhelyvédelmi program keretében, 2016-ban.

2. Egy közelmúltbeli hír, amely reménnyel töltötte el

Új-Zéland nemet mondott egy gigantikus mélytengeri bányászati vállalkozásra, amely hatalmas környezeti károkat okozott volna.

3. Ha nem lenne etológus és természetvédő, milyen foglalkozást űzne?

Sosem akartam más lenni. Kisgyerek koromtól csodálom az állatokat, ezért biztos, hogy bármit is csinálnék, a közelükben lennék.

4. A legjobb könyv, amit mostanában olvasott?

Meg Lowman: The Abornaut. A szerző kiváló biológus és környezetvédő, aki a magas lombkoronák eddig ismeretlen, lenyűgöző világát mutatja be, amit a „nyolcadik kontinens”-nek nevez.

5. Egy dolog, ami tetszett önnek, de nem vásárolta meg, mert nem fenntartható

Nem tudnék ilyet. De leginkább akkor veszek ruhát, ha a régi már nagyon lyukas.

6. Mit reggelizik egy átlagos napon?

Általában egy fél pirítóst, fenntartható gazdaságból – a partnereinktől – származó kávéval. Ebédre megeszem a pirítós másik felét némi vegán sajttal, salátával, paradicsommal. Este az unokahúgom vegánt főz, amelyhez hetente egyszer rendelünk helyi alapanyagokat.

Orosz Ildikó

Roots&Shoots Magyarországon

A magyarországi Roots&Shoots (Rügyek és gyökerek) mozgalmat az ELTE biológus hallgatói indították el 15 évvel ezelőtt – ehhez bárki bármikor csatlakozhat, aki kitalál valamilyen helyi környezetvédelmi vagy szociális projektet, és megosztja annak tanulságait. Ebből nőtt ki a Jane Goodall Intézet hazai képviselete, amely nonprofit szervezetként iskolai és céges ismeretterjesztő előadásokat és workshopokat tart, hogy helyi szinten cselekvésre, változtatásra inspirálja az embereket. Aktuális kampányukban („Passzold vissza, Tesó!”) a leselejtezett mobiltelefonok visszajuttatására hívnak fel (akár teljes céges flották leadására is van lehetőség) – ezzel nem csak a környezetet védjük, hanem a szervezet az újrahasznosításból származó bevétellel afrikai kisközösségek életét is támogatja.

A pesthidegkúti Hármashatár-hegyi repülőtérnél három évvel ezelőtt adta át Dr. Jane Goodall a róla elnevezett tanösvényt, amely a fokozottan védett kaszpi haragossikló élőhelyét és a helyi természeti kincseket mutatja be. Ehhez kapcsolódóan tematikus túrákat szerveznek, megismerkedhetünk például a környéken található gyógynövényekkel, és kis szerencsével akár össze is futhatunk e 1,5-2 méteresre is megnövő, veszélyeztetett (nem mérges!) hüllővel. A tanösvényen jövő tavasszal Jane Goodall életéről szóló, egyszemélyes szabadtéri színi előadást mutatnak be Pelsőczy Réka rendezésében. Az óvodásokat célozza a legkisebb ökológiai lábnyom elvén készült, jelenleg is futó magyar-angol nyelvű Rügyek és gyökerek című mini előadás és interaktív foglalkozás a Budapest Bábszínházban.

Orosz Ildikó

Az interjú eredetileg a HVG Extra A Nő magazinban jelent meg (2021/3.) A lapszám közvetlenül a kiadótól még megvásárolható.

Korábbi életút interjúm Jane Goodall-lal itt olvasható. 

Fotók: HVG (1.), Jane Goodall Institute (2.), Orosz Ildikó (3.)

Tovább olvasom

„Gyógyír a méhnek” – Beszélgetés Dr. Sós Endrével, a Fővárosi Állat- és Növénykert főállatorvosával

Az utóbbi néhány évben potyognak a bébik: világszenzáció volt a két orrszarvú, született orangután, gorilla, zsiráf, gyűrűsfarkú maki, rókamanguszta és legutóbb három tigriskölyök. Az állatkerti állatok szaporodásának rejtelmeiről kérdeztük a budapesti állatkert főállatorvosát.

(Az interjú 2011-ben készült, a bébicunami azóta is tart – O. I.). 

Minek köszönhető ez az örvendetes szaporulat?

Sós Endre: Sokéves munkánk gyümölcse érik most be. Több olyan, évekig tartó szaporodásbiológiai vizsgálatot végeztünk el, amelyek célja annak megállapítása volt, hogy alkalmasak-e bizonyos egyedek a szaporodásra, illetve mi az oka, hogy egy-egy párnál évek óta nincs gyermekáldás. Ezután megtettük a szükséges lépéseket, például az egyedek cseréjét. Most jó esélyünk van arra, hogy újabb kicsik szülessenek, például a kihalófélben lévő ázsiai oroszlánoknál vagy az elefántoknál. Utóbbiaknál már a 2001-es felmérés során kiderült, hogy a teheneink nem szaporodóképesek. Többéves lobbitevékenység eredménye, hogy 2009-ben kaptunk egy elefántbikát egy belga állatkertből, tavaly pedig egy tehenet Franciaországból. A tehénnél felmerült, hogy esetleg vemhesen érkezett, aminek nem örültünk volna, ugyanis a küldő állatkertben történt egy kis "malőr": párosodott a saját apjával. De megállapítottuk, hogy nem vemhes, és gondozóink rövidesen megfigyelték a párzást, amelynek eredményét még nem ismerjük.

Gyors szuri Dr. Sós Endrétől (Fotók: zoobudapest.com)

Tehát önök nem stresszelik a kismamákat 12. heti ultrahanggal, ahogyan az az embereknél szokás.

Ahol hosszú a vemhességi idő – ez esetben 660 nap –, és nem látszik azonnal az eredmény, meglehetősen bonyolult meggyőződni a vemhességről. Az ultrahang csak altatásban lehetséges, ilyen invazív vizsgálatokat csak végső esetben végzünk. Léteznek kíméletesebb módszerek, például heteken keresztül széklet- és vizeletmintát kell gyűjteni – ez utóbbihoz azonban az állat együttműködésére is szükség van.

Ezt úgy kell érteni, hogy a vemhes elefánt betanítható arra, hogy kémcsőbe pisiljen?

Az elefánt nagyon értelmes állat, amelynek sokféle gyakorlatot meg lehet tanítani. Ezt a tehenet most, az állatkert történetében először, arra is trenírozzák, hogy egy hosszú póznán benyújtott edénybe ürítsen, hogy hormonvizsgálatra alkalmas, tiszta vizeletmintát nyerhessünk tőle. Tudni kell, hogy az állatkertekben a legtöbb, gondozókat ért halálos baleset az elefántoknál következik be. Épp ezért már egyre elterjedtebb a tartásukban a protected contact módszer: ilyenkor egy rács van az állat és a gondozó közt, de lehetőség van a kontaktusra. Napi többszöri foglalkozással, pozitív kondicionálással, jutalmazással vesszük rá őket a kívánt viselkedésre. Ez egyfelől biztonságosabb, másrészt egy csomó olyan vizsgálatot el tudunk végezni, amelyeket korábban csak altatásban lehetett. Az a tehén, amelyik októberben érkezett hozzánk, és előtte semmilyen tréningen nem vett részt, mostanra nagyon szépen kiadja a fülét a rácson át vérvételre, emeli a lábát a "pedikűrhöz". Az utóbbi időben sok fajnál próbálkozunk a trenírozással, a kooperációnak a gyógykezelés és a szaporodásbiológia területén is nagy jelentősége van.

Az orrszarvúaknál 2007-ben és 2008-ban mesterséges termékenyítést alkalmaztak, és az eredmény világszenzáció volt. Miért van erre szükség? Nem tudják a fogságban tartott állatok, hogy mi a szaporodás természetes módja?

A legtöbb faj képes fogságban szaporodni. Ha mégsem, akkor mi nem tartjuk megfelelően, nem jó az adott párosítás, vagy elkövet az ember valami hibát, amelyről esetleg nincs tudomása. A szélesszájú orrszarvúnál például sokáig ismeretlen volt, hogy a fiatalkoruktól együtt nevelkedett hímek és nőstények közt egyfajta testvérkapcsolat alakul ki, ami meggátolja a szaporodást. Sok állatkert, köztük a budapesti is, a hetvenes-nyolcvanas években fiatal példányokat szerzett be – akkoriban még nagy dél-afrikai farmokról, ahonnét a fiatal orrszarvúak szállítása olcsóbb volt, mint a kifejlett állatoké. Az együtt nevelkedett párok közt a szaporulat minimális volt, és lassan eljutottak a húszas éveik elejére, ami a vastagbőrűeknél kritikus kor: ha az orrszarvúak 20, az elefántok 25 éves korig nem szaporodnak, akkor különböző degeneratív elváltozások miatt erre képtelenek lesznek – noha élettartamuk hosszabb, mint a természetben. Ha viszont az állat vemhesül, az olyan gyógyír a méhnek, amely megelőzi vagy visszafordítja a kóros folyamatokat.

A 90-es évek végén berlini kutatók rájöttek, hogy nagy baj van az európai orrszarvúállománnyal, ezért megkezdték az állatok felmérését, és az idővel versenyfutásban elkezdődtek a mesterséges termékenyítések, amelyekbe Budapest korán és nagy sikerrel kapcsolódott be. Ez esetben tehát a rásegítés feltétlenül szükséges volt, de alapvetően azt valljuk, hogy a szaporodás történjék természetes módon. Ennek érdekében kaptunk most Izraelből egy fiatal orrszarvúbikát, amelyet Luluval és az ő első borjával, Layla Natival szeretnénk párosítani.

Lelki oka is lehet a gyermekáldás elmaradásának?

Erre is van példa. Abban a Tel-Aviv melletti szafariparkban, ahonnan az orrszarvúbikánk érkezett, megfigyelték, hogy öt, egymás közelében tartott bikának jelentősen romlott a spermaminősége a rivalizálás és a stresszhelyzet miatt ahhoz a bikához képest, amelyiket valamilyen okból külön tartották. Elképzelhető, hogy a mi tigriseinknél is szerepet játszottak pszichés okok. Négy évvel ezelőtt német kutatók segítségével felmértük őket, hogy miért nem szaporodnak. Kiderült, hogy a hím spermája megfelelő, viszont a nősténynél egy lezajlott méhgyulladás következtében jóformán esélytelen a vemhesség. Mivel tigrist szerezni nehéz, úgy döntöttünk, megpróbáljuk a kezelését. Európában másodikként, a londoni állatkert orvosának részvételével egy új, bonyolult módszert alkalmaztunk a méh átöblítésére. Mivel ezt követően sem észleltünk viselkedésváltozást, elküldtük a nőstényt a skopjei állatkertbe, mi pedig kaptunk egy másikat Hollandiából. Az új nőstény tavaly ősszel érkezett hozzánk, és tavasszal már meg is születtek a kicsik. Közben a mi meddőnek nyilvánított nőstényünk lebabázott az új helyen. Úgy tűnik, a kezelése sikeres volt, de valamiért mégsem akart itt, ezzel a hímmel párosodni.

Az európai tenyészprogramok (lásd keretes írásunkat - O. I.) célja a beltenyésztés elkerülése?

Gyakorlatilag igen. Az összes komolyabb, ritkább fajra léteznek tenyészprogramok, ezek határozzák meg, kit kivel kell párba állítani, melyik állatkertbe menjen a szaporulat. Nem mi döntjük el, hogy a most született tigriskölykök hová fognak kerülni: jelezzük a programnak a születésüket, és abban a másfél-két évben, amíg nálunk maradnak, találnak nekik megfelelő helyet. Az elhelyezés attól is függ, mennyire fontosak genetikailag, szaporodni fognak, vagy például egy hímcsapatba mennek. A háremszerűen élő fajok esetében a "feles" hímeket megkaphatja például egy olyan állatkert, amelyik nemrég kapcsolódott be a programba, és gyakorlatot kell szereznie a faj tartásában. A tenyészprogramban állatok állatkertek közötti "mozgásának" az utóbbi 6-7 évben nincs anyagi vonzata: csak a szállítást és az adminisztrációs költségeket kell állnia a fogadó félnek.

Fogságban hogyan változik a génállomány?

Cél, hogy az adott faj génállományát a következő száz évben kilencven százalékban megőrizzük. Problémát jelenthet, hogy egyes fajoknál a génállomány egy idő után beszűkül, ezért mindig öröm, ha bekapcsolódik egy amerikai vagy ázsiai tenyészprogram, vagy nagyon ritka állatok esetében az élőhelyről, a természetvédelmi hatósággal való együttműködésben hozhatnak új génállományt. Forradalmi volt, amikor 2008-ban Afrikából, vadon élő orrszarvútól szereztünk spermát német kutatók segítségével. Így anélkül tudjuk biztosítani a genetikai változatosságot, hogy kivennénk az állatot a természetből.

Lulut a párja, majd pedig egy angliai hím spermájával termékenyítették meg. Mi lett az afrikai spermával?

Nem használtuk fel, Lulu éppen a borját nevelte, és nem akartunk a folyamatba egy új vemhességgel belepiszkálni. A spermát átadtuk, egyszer próbálkoztak vele a koppenhágai állatkertben, sikertelenül. Egy adag van még deponálva, ami rendkívül értékesnek számít. Nagyon szerettük volna folytatni a projektet, és Európa orrszarvúsperma-elosztó központjává válni, de nem sikerült elég pénzt szereznünk: a szükséges tíz-húszmillió forint elsőre nem tűnik soknak, de az állatkert költségvetését tekintve jelentős lett volna. Tárgyaltunk lehetséges szponzorokkal, még humán kondomgyártó cégekkel is, de lecsúsztunk a projektről, egy francia állatkert beelőzött.

Az állatok befogása ma már nem elfogadható gyakorlat. Hogyan pótolják azokat a fajokat, amelyek nem hajlandók fogságban szaporodni?

Minden tenyészprogram más, vannak sikeresek és sikertelenek. Előfordul, hogy egy faj megőrzése nem működik állatkerti vonalon. A szumátrai orrszarvú például a hetvenes években több amerikai állatkertben megtalálható volt, de lassan elfogytak. Egyedül Cincinnatiben sikerült őket szaporítani, Malajziában él még kettő, és egy indonéz telepen néhány példány. A természetben is alig száz-kétszázan lehetnek, az élőhelyük rohamosan pusztul. Ez a faj jó eséllyel el fog tűnni.

Milyen szerepük van az állatkerteknek a kihalófélben lévő fajok visszatelepítésében?

Évek óta sikerrel zajlik például a Przewalski lovak visszatelepítése Mongóliában, a tarvarjúé Spanyolországban, kizárólag állatkerti állományból. De sokszor nem a visszatelepítés a tenyészprogramok célja, hanem egy egészséges állatkerti populáció fenntartása, amely védőhálót jelent a faj számára. Fontos, hogy az állatkertek figyelemfelkeltéssel, kampányokkal jelentős pénzeket tudnak összegyűjteni távoli országokban folyó terepi programok számára.

Emellett az állatkertben el tudunk végezni olyan megfigyeléseket, amelyeket terepen is lehet kamatoztatni: például a fokozottan védett rákosi vipera állományerősítését a kunpeszéri központ úgy szeretné megvalósítani, hogy a követhetőség érdekében pici rádióadót tesz majd a kieresztett viperákra. Mi évek óta teszteljük, hogy képes-e ez az állat (illetve egyelőre egy ehhez hasonló faj) együtt élni egy ilyen rádióadóval – úgy néz ki, hogy igen.

Milyen változások várhatók, ha az előzetes híreknek megfelelően bővül az állatkert a Vidám Park területén? Delfinshow?

Ezzel kapcsolatban egyelőre ötletelés folyik, de a magunk részéről első körben a meglévő állatok, főként az elefántok, orrszarvúak, vízilovak életkörülményein szeretnénk javítani. Figyelembe kell venni a fenntarthatósági szempontokat is: ha 7-8 hektár hozzáadódik a jelenlegi 11-hez, az jelentősen megnöveli a költségeket. Delfinshow-t nem tervezünk, a jelenlegi jogszabályok ezt nem is teszik lehetővé, de biztosan lesz új látványosság, amely behozza a látogatókat. Megmaradnának a Vidám Park műemléki elemei, például a régi körhinta, és bővülne az állatokhoz nem kapcsolódó szórakoztatás, ami eddig nem jelent meg nálunk.

Tenyészprogramok

A veszélyeztetett fajok állatkerti védelmének legfontosabb elemét a koordinált fajmegőrző tenyészprogramok jelentik. A Fővárosi Állat- és Növénykert a European Endangered Species Programmes (EEP) fajmegőrző programok közül 35-ben vesz részt (pl. szarvasvarjú, babirussza, perzsa leopárd, ázsiai elefánt, jegesmedve); itt vezetik a mandrill állatkerti szaporításának törzskönyvét. 28 olyan fajjal foglalkoznak, amelyeknek már elkezdődött a törzskönyvezése, de még nincs EEP programjuk; pl. herkulesbogár, smaragdvaránusz, szívenszúrt galamb, nílusi víziló, vörös kafferbivaly.

Névjegy

Amikor 1990-ben elkezdte az egyetemet, még megmosolyogták, hogy vadállatokkal szeretne foglalkozni; ma oktató az egyre népszerűbb egzotikus állatok gyógyászata posztgraduális képzésben. Tudása nagy részét az állatkertben szerezte, ahová rendszeresen bejárt. Szemléletére nagy hatással voltak a Durrell szigetén, a Jersey-szigeten és a Jane Goodall mellett, Gombéban tett tanulmányutak. Ötletgazdája a Magyar Vad- és Állatkerti Orvosok Társaságának. A mai napig dolgozik kisállatrendelőben: "Bizonyos beavatkozások technikailag hasonlóak a háziállatok kezeléséhez, és nem előnyös, ha az ember mondjuk egy húgycsőkatéter felhelyezését a szumátrai tigrisen végzi először."

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2011/31).
Fotók: zoobudapest.com, mme.hu (4)

Tovább olvasom

Kezdetleges kultúra – Beszélgetés Jane Goodall etológussal

Egyszerű gépírónőből vált a világ legelismertebb főemlős-kutatójává. Új fejezetet nyitott a viselkedéstudományban, amikor a csimpánzoknak egyénített nevet adott, és gondolatokat, érzelmeket tulajdonított nekik. Az elmúlt harminc évben, szakmai és emberi hitelét felhasználva, a környezetvédelem és a fenntarthatóság ügyének szentelte életét. 80+ évesen is folyamatosan utazik, lobbizik és előadásokat tart, abban a hitben, hogy az emberiség képes megoldani a saját maga által előidézett problémákat. 2008-ban beszélgettem vele Budapesten.

Az ötvenes évek végén egy szál bőrönddel érkezett Tanganyikába. Milyen érzések kavarogtak önben?

Jane Goodall: Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok Afrikába. Amikor végül sikerült összegyűjtenem az útiköltséget, és hajóra szálltam, leginkább a valószerűtlenség érzése kerített hatalmába. Lassan szoktam hozzá a gondolathoz, hogy ez tényleg megtörténik velem. Később találkoztam Louis Leakyvel. Kezdetben a Serengeti-ásatásokra kísértem el őt és feleségét. Ez a hely ma már világhírű az ott talált emberi maradványokról, de amikor odaérkeztem, még nem volt ott semmi. Később, a Tanganyika-tó melletti Gombéi Nemzeti Parkban imádtam a vadont, de nagy nyomás nehezedett rám: nem akartam cserbenhagyni Leakyt, féltem, hogy kifutunk az időből, mert a pénz csak hat hónapra volt elegendő.

De hol van Budapesten ilyen dzsungel? (Megfejtés a cikk végén.) (Fotók: Természetfilm.hu)

De megtörtént az áttörés. Egyik legfontosabb, tudományos szenzációnak számító felfedezése az volt, hogy a csimpánzok szerszámokat használnak, és átalakítják a tárgyakat, vagyis szerszámokat készítenek. Ezt addig kizárólag az emberre jellemző képességnek tekintették. Könyveiben érzékletesen festi le azt a pillanatot, amikor először látta meg, hogy egy csimpánz egy fűszál segítségével egy termeszvár mélyéről kiszedegeti a hangyákat. Tudatában volt akkor e felfedezés horderejének?

Valószínűleg nem tudatosult volna bennem ennek a megfigyelésnek a jelentősége, de éppen két héttel azelőtt történt, hogy meglátogatott George Scheller, a kiváló gorillakutató, és azt mondta: "Jane, ha meglátod, hogy szerszámot használnak, akkor van értelme folytatni a kutatást." Én addig nem jártam egyetemre, mit sem tudtam ezekről a dolgokról. Úgyhogy amikor először láttam Szürkeszakállú Dávidot, amint szerszámot készít és használ, akkor nehezen hittem el, hogy ez tényleg az. Még többször meg kellett róla győződnöm a saját szememmel, mire értesítettem a mentoromat.

Később, Afrika más részein az eszközhasználat más fajtáit is megfigyelték, amelyek egy-egy közösségben tovább hagyományozódtak. Mi ennek a jelentősége?

Az eszközhasználat úgy működik, hogy valamelyik egyed véletlenül felfedezi a tárgy bizonyos használatának előnyeit, és ez a tudás a közösségben elterjed. A fiatalok elképesztő érdeklődéssel és figyelemmel, az anyjuktól tanulják meg utánzás révén ezt a tudást, ami aztán generációkon át öröklődik. Így az emberszabásúak esetében lényegében egy kezdetleges kultúráról beszélhetünk.

Fontos felfedezés volt az is, hogy a csimpánzoknak is vannak érzelmeik. Mi erre a bizonyíték?

Valószínűleg sosem tudjuk bebizonyítani az érzelmek létezését. Nem bizonyítható, hogy ha ön azt mondja, boldog, akkor ugyanúgy érez, ahogyan én, amikor ugyanezt állítom. Ma már senki sem vitatja, hogy a csimpánzoknak vannak érzelmeik. De amikor először megjelentem Cambridge-ben - Louis Leaky biztatására, aki ragaszkodott hozzá, hogy szerezzem meg a doktori fokozatot -, alaposan letoltak. "Hogy jövök ahhoz, hogy nevet adok a csimpánzoknak, ahelyett, hogy számokkal jelölném őket?" "Milyen alapon állítom, hogy van személyiségük, képesek a gondolkodásra és az érzelmekre?" De a szemem előtt ott lebegett gyerekkori kutyám, Rusty képe, és pontosan tudtam, hogy ezek a professzorok, készítsenek is bármilyen remek statisztikákat, ezúttal tévednek.

Forgatás miatt ülünk ilyen messze egymástól. Az interjú elhangzik a Természetfilm.hu A remény hajtásai című filmjében

Úgy szerzett doktori fokozatot, hogy diplomája sem volt, csak gépírói képesítése. Mit érzett, amikor a tudományos világ megpróbálta hitelteleníteni?

A neves etológus, Robert Hinde lett a konzulensem. Nagyon kimért, precíz ember volt. Aztán, amikor már annyit hallott a csimpánzokról, eljött Gombéba, és azt mondta, hogy egy hét alatt többet tanult, mint egész életében. Ő segített, hogy úgy írjam le a megfigyeléseimet, hogy hű maradjak a meggyőződésemhez, de ne szolgáltassam ki magam, és a többi kutató ne tudjon darabokra tépni. Sosem felejtem el például, hogy a magam naiv módján leírtam, hogy "Fifi féltékeny volt, amikor egy másik kölyök odament, és meg akarta érinteni újszülött testvérét". Robert Hinde azt mondta, ilyet nem lehet mondani, mert nem bizonyítható, hogy féltékeny volt. Írja azt, hogy "Fifi úgy viselkedett, hogy ha egy gyermekről lenne szó, akkor azt mondhatnánk, hogy féltékeny volt". Hát nem zseniális?

1967-ben megszületett a fia. A vadonbeli szervezési nehézségeken túl hogyan változtatta meg a munkáját az anyaság?

Addig semmitől sem féltem, egyáltalán nem zavart, ha a puszta közepén szembetalálkoztam egy hatalmas elefánttal. A gyermekem megszületése után azonban sokkal óvatosabb lettem. De anyaként nagyon sokat tanultam a csimpánzoktól is. Tőlük tanultam meg, milyen fontosak a korai tapasztalatok, ezért az első három évben napi néhány óránál tovább soha nem mentem el a gyermekem mellől, és éjszakára sem hagytam magára. Anyaként sokkal jobban megértettem a csimpánzanyákat, például azt a szinte irracionális dühöt, amit akkor éreztek, ha valaki megijesztette vagy akár csak felébresztette a kicsinyüket.

Gombéban a mai napig folytatódnak a kutatások, de amióta ön nem dolgozik ott, ezekről keveset hallani. Milyen fontosabb eredmények születtek az utóbbi években?

A tudományos technológia fejlődése új kutatási távlatokat nyitott meg. Korábban például soha nem tudhattuk biztosan, melyik kölyöknek melyik hím az apja. Ma egy kis elhullajtott minta segítségével meghatározható a DNS-profil, és ez pontosan megállapítható. Vizsgálni lehet az örökletes hasonlóságokat, a kötődést és egy sor egyéb kérdést. A műholdas technika és a GPS segítségével követhető, hogy az állatok pontosan mikor milyen területeket járnak be, és a vándorlásuk milyen környezeti tényezőkkel áll kapcsolatban. Aztán rengeteg kutatás folyik reprodukciós témákban, köszönhetően annak, hogy csaknem ötven éve követjük az állatokat. Távoli egyetemek kutatói évtizedekre visszamenő feljegyzéseket, adatbázisokat tanulmányozhatnak. Vizsgálhatják például, hogy egy nőstény rangja hogyan befolyásolja hosszú távon utódai számát. Ezek az izgalmas kérdések az emberi faj evolúciója szempontjából is relevánsak.

Kutatásainak fontos szempontja volt, hogy a csimpánzok szociális viselkedését a lehető legkevesebb emberi beavatkozás mellett, természetes környezetében vizsgálják. Ugyanakkor egy időben például banánetetőt állítottak fel, és hagyták, hogy néhány kíváncsi kölyök megérintse a kutatókat.

Megváltozott az ezzel kapcsolatos politika. Ma már egyáltalán nem etetik Gombéban a csimpánzokat. A kutatóknak bizonyos távolságból szabad csak megfigyelniük az állatokat, és igyekeznek kerülni az érintést. Részben azért is, mert ma már tudjuk, hogy az emberszabásúak mennyire fogékonyak az emberi betegségekre, amelyek sokszor végzetesek lehetnek számukra. Nagyon kell vigyáznunk, mivel a nemzeti park körül gyakorlatilag eltűnt az erdő, Gombe ma már csak egy kis sziget, és az emberi közösség közelebb húzódása még több betegséggel fenyeget.

Milyen egyéb veszélyek fenyegetik az emberszabásúakat?

A konkrét problémák mindenütt mások, de általánosságban az emberi népesség megnövekedése és ezzel párhuzamosan az élőhelyek pusztulása a legnagyobb gond. Az ipari méretű erdőirtás nemcsak az élőhelyek csökkenését eredményezi, de hozzájárul a "bozóthús-kereskedelem" virágzásához is. A helyiek korábban is vadászták a vadon élő állatokat a húsuk miatt, a nyolcvanas évek közepétől azonban megjelentek a nagy faipari cégek, amelyek a korábban érintetlen erdők belsejébe is utat vágtak. Így ezek a területek kiszolgáltatottá váltak a vadállatok élelmezési célú, kereskedelmi méretű vadászatának, beleértve a majmokat és az emberszabásúakat is. A vadászok elmennek az út végéig, és mindent lelőnek, ami mozog. Régebben nem lőtték le az anyákat és a kicsinyeket, de ma már ez is megváltozott.

Afrikában a Jane Goodall Intézet fenntartható fejlődést célzó munkája legalább annyira koncentrál az emberekre, mint az állatokra. Mennyiben mások a programjaik, mint a többi afrikai segélyprogram?

Itt van például a TACARE (Lake Tanganyika Catchment Reforestation and Education), amelyet kezdettől holisztikus programként képzeltünk el, belátva, hogy az oktatás, a higiénia, a vízellátás és az összes többi, megoldásra váró probléma csak együtt fejleszthető. A program része a hatékony földművelési technikák meghonosítása, az erősen leromlott, elsivatagosodott talaj helyreállítása, mikrohitelek a nők számára, akik így el tudják indítani saját fenntartható vállalkozásukat, az egészségügyi nevelés. Ösztöndíjakat adunk a lányoknak, tudván, hogy a nők iskolázottságának növelésével csökken a családok mérete. A programban kizárólag tanzániaiak vesznek részt, és nem kívülről jövő, sajnálkozó fehérek mondják meg, hogy mit kellene csinálni. Éppen azért sikeres, mert a helyiek magukénak érzik az egész kezdeményezést. Ahogy a mondás tartja, ha az ember éhes, ne halat adjunk neki, hanem hálót.

Az elmúlt húsz évben a környezetvédelemnek szentelte az életét. Gyakran hangoztatja a személyes felelősség fontosságát. De képes-e személyiségével, kapcsolataival, szakmai hitelével nyomást gyakorolni a döntéshozókra, politikusokra, vállalatvezetőkre is?

Sokan kérdőre vonnak, miért dolgozunk együtt nagy faipari cégekkel, tárgyalunk olajvállalatok vezetőivel. Erre azt tudom mondani, hogy akik ennek az értelmét megkérdőjelezik, azok is vezetnek autót és használják az elektromosságot. A szerves tüzelőanyag használatának nem lesz egyik napról a másikra vége. Az a feladatom, hogy megértessem a nyitottabb cégvezetőkkel és tulajdonosokkal, hogy bizonyos gyakorlatok miért rosszak, és miért fontos, hogy ezen változtassanak. A közvéleményt pedig arról próbáljuk meggyőzni, hogy az etikus cégektől vásároljanak, még akkor is, ha ez egy kicsit többe kerül.

A kutatásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elmosódjék az éles határvonal az ember és az állatvilág között. Ön szerint mi az, ami végső soron emberré tesz bennünket?

Kizárólag az ember képes az árnyalt és összetett nyelvre: tudunk beszélni jelen nem lévő dolgokról, múltbeli eseményekről, el tudjuk tervezni a távoli jövőt, képesek vagyunk a párbeszédre, és egy asztalnál ülve, a tudásunkat összeadva, képesek vagyunk a véleményünk megváltoztatására. Ezért különösen szomorú, hogy a legintelligensebb lény, amely valaha a földön élt, a saját otthonát pusztítja el. Úgy érzem, valahogy megszakadt az összeköttetés a fej és a szív között. Régen az emberek összegyűltek egy-egy fontosabb döntés előtt, és megvitatták, hogy annak hetedíziglen milyen következménye lesz a következő generációkra. Ma sokaknak csak az számít, hogy a döntésüknek milyen következménye lesz aznap.

Orosz Ildikó

Középen Dr. Sós Endre, a Fővárosi Állat- és Növénykert főállatorvosa, aki többször járt tanulmányúton Gombéban.

Életrajz

Jane Goodall 1934-ben született Londonban. Az ötvenes évek végén egy barátnőjét látogatta meg Afrikában, és egy életre ott ragadt. Mentora, Louis Leaky antropológus és paleontológus titkárnőnek vette fel, de látván a lány érdeklődését és tehetségét, az ősemberekkel kapcsolatos kutatásainak támogatására elküldte a tanzánai (akkor Tanganyika) Gombe-völgybe, hogy megfigyelje a ma élő emberek legközelebbi rokonait. Goodall hamarosan korszakalkotó megfigyeléseket tett a csimpánzok életével, szociális viselkedésével kapcsolatban. A témára ráharapott a National Geographic, nem véletlen, hogy Goodallt a tudományos világ kezdetben csak "NatGeo-címlaplányként" kezelte. Első férje a lap fotográfusa, második férje Derek Bryceson, a tanzániai parlament egyetlen fehér képviselője, az ország nemzeti parkjainak igazgatója, aki fontos lelki és diplomáciai támasza volt abban a válságos időben, amikor 1975-ben zaire-i fegyveresek elraboltak négy külföldi diákot a gombéi táborból.

1977-ben alapította a Jane Goodall Intézetet, mely vezető szerepet tölt be a csimpánzok és élőhelyük védelmében. Környezeti nevelési hálózata, a Rügyek és Gyökerek (Roots and Shoots), a világ 97 országában van jelen, három éve Magyarországon is. Számos rangos tudományos elismerést kapott, 2002-ben Kofi Annan az ENSZ békenagykövete címet adományozta neki. Könyvei és a róla készült dokumentumfilmek világszerte népszerűvé tették.

Orosz Ildikó

Fotók: Természetfilm.hu. A fényképek a Fővárosi Állat- és Növénykert Pálmaházában készültek.

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2008/7).

Tovább olvasom