Esténként Batman – Három ifjúságinovella-antológia

Még öt-hat évvel ezelőtt is az volt az uralkodó nézet, hogy a novella halott, aki egyáltalán még vásárol könyvet, annak vaskos regényekre fáj a foga. Azóta viszont, főleg a közösségi média hatására, annyira megváltoztak az olvasási szokások, hogy ismét kelendővé vált a rövid történet, különösen az ifjúsági korosztályban. Amikor generációk nőnek fel úgy, hogy az agyuk a képcunami közepette legföljebb tweetnyi szövegmennyiségre huzalozott, a novella, úgy tűnik, kap még egy utolsó esélyt.

A tematikus antológiák logisztikailag is könnyen elkészülnek: a szerzők egymással párhuzamosan írhatják (vagy ha mázlijuk van, találnak egy témába vágó, félbemaradt regényt a fiókban), a szerkesztők, tördelők is egyszerre dolgozhatnak, és minden szerző hozza magával az olvasótáborát.

Budapest OFF – Kortárs novellák

Vállaltan urbánus antológia, amelynek különféle budapesti helyszínek adják a gerincét Újlipóciától a Belvároson át Pasarétig és Pest­erzsébetig. Ha csak annyit mondanánk róla, hogy helyet kapott benne egy kiváló Időfutár spin-off Tasnádi Istvántól, amely a kies Rákospalotán játszódik, már lenne egy masszív olvasóbázisa – különösen most, amikor rajongók ezrei estek transzba, mert feltámadt és hetedik kötetét morzsolgatja az egyszer már lezárult Gimesi–Jeli–Tasnádi–Vészits-sorozat.

De jóval több ennél a Budapest OFF, hiszen tizenhárom ismert szerző írt bele változatos, de egyenletesen erős műveket: fanyar bohózatot, komor disztópiát, megható drámát. Emlékszünk még, ugye, arra a pesti fiatalemberre, aki azzal került be a sajtóba, hogy esténként Batman-jelmezt húz, és segít a Belvárosban a bajbajutottakon? Berg Judit magasra nőtt tinilány hőse is hasonlóképpen teremti meg a saját mítoszát ismeretleneknek nyújtott apró jócselekedetekkel. Dániel András főszereplője végigjárja első szerelmének helyszíneit a Városligetben – ahogy a kapcsolat is fájdalmasan hirtelen szakadt meg, úgy a romba döntött Liget végnapjait is vele gyászolhatjuk. Kertész Erzsi az Astoriánál, a régi városfal mentén nyit időkaput a múlt századba, Kalapos Éva Veronika csellengő ferencvárosi, Kiss Tibor Noé kulcsos Wekerle-telepi fiatalokról ad emlékezetes pillanatképet. A város néhol mint fakó díszlet, másutt mint karakteres, lakóinak életét alapvetően meghatározó tér jelenik meg, így együtt, Kárpáti Tibor illusztrációival karöltve rajzolja ki ezt a szeretve gyűlölt metropoliszt. Ami azt illeti, jöhetne még egy kötet a nagy kimaradókkal, a Tabántól Kőbányán át Cinkotáig.

(Tilos az Á, 2018, 227 oldal, 2990 Ft)

2050 – Ifjúsági novellák a jövőről

„A nyári szünet első hetében közöltem a szüleimmel, hogy beperelem őket” – így kezdődik az egyik legfordulatosabb történet (Moskát Anita: Gumicukorszív), amelynek narrátora azt hányja szülei szemére, hogy többrendbeli kép-, hang- és illatfelvételeket osztottak meg róla gyerekkorában az engedélye nélkül; továbbá a rózsaszín ruhák és az állandó balettoktatás révén gendersztereotip neveltetésben részesítették. Hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, az apa már nem valós mivoltában, hanem az életbeli tulajdonságai alapján generált digitális „szellem” formájában gyakorolja gondviselői szerepét. A többi novella központi témája is az elidegenedés, az élhetetlen környezet, a retinába ültetett csipek és humanoid robotok térnyerése, és sok minden más, ami ismerős lehet például a Black Mirror című kultikus brit tévésorozatból.

Néhány ismert író mellett többségében ismeretlen szerzők teszik le itt a névjegyüket, nem is rosszul. A kiadó pályázat útján választotta ki őket – akárcsak az antológia két éve megjelent párdarabja, az Év Gyermekkönyve díjat nyert Jelen! esetében. Az a kötet a fiatalok aktuális helyzetéről adott emlékezetes körképet (és nem mellesleg ez nyitotta meg nálunk a kortárs ifjúságinovella-antológiák sorát); a mostani kötet hívószava pedig egy elvileg futurisztikus évszám: 2050. Ha nekünk, múlt századiaknak durván hangzik is, a kettes születési évszámú célközönség számára nem az. Vagy mégis? Látva a technológiai változások sebességét, a legmerészebb jövőkutató sem mondhatja meg, mit hozhat a következő 32 év. Meglehet, az itt vizionált, igencsak hátborzongató történetek közel járnak majd a valósághoz – de még ha mindezt megúsznánk is, tuti, hogy beleveszünk a room tour és az unboxing videók elképesztő tengerébe. Azért egy kis humor jól jött volna legalább itt-ott – még szerencse, hogy Lackfi Jánosra mindig lehet számítani.

(Móra/József Attila Kör, 2018, 222 oldal, 2499 Ft)

Szakítós – Novellák, életek, könnyek

Ez is „párdarab”, a tavaly megjelent Az első című antológia folytatása: míg előbbi az első szex témáját boncolgatta, addig most a szükségszerű vég kerül terítékre. A szakítás kétségkívül hálátlanabb topik, s mert kimenetele jobbára ismert, már az indulásnál ott kísért e kötet felett az egyhangúság veszélye. Szerencsére a húsz szerző (akik közt van ifjúsági, szép- és bulváríró is) nem korlátozta magát a párkapcsolatokra, szakítani lehet például egy gyerekkori baráttal is, akivel nem találjuk a régi összhangot, vagy egy ígéretes kézilabdás karrierrel, ha az edző porig alázza a játékosokat.

A leginvenciózusabban Dragomán György egyperces etűdökből álló írásfüzére mutatja meg, milyen sokféle groteszk pillanat adódhat az életben – a szerszámait ottfelejtő, örökre eltűnő kéményseprőtől a klasszikus „lemegyek gyufáért” típusú lelépésig –, amelyek mindegyike arra a mondatra fut ki: „soha többé nem láttuk egymást”. Ez a változatosság az, ami menti a kötetet, amely azonban a kamasz célközönség szempontjából gyaníthatóan még így is érdektelenségbe fúl. Túl sok a „középkorú narrátor a jelenből visszatekint fiatalságára” alaphelyzetű nosztalgiázó vagy didaktikus szöveg, miközben elvétve jelenik meg a mai kamaszok életstílusa, nyelve, tárgyi kultúrája. A végeredmény meglehetősen vegyes, de általánosságban azt lehet mondani, hogy a szakítás témája nem ihlette meg maradandóan a szerzőket – meglehet, az alapanyag inkább a költők asztalára kívánkozik.

(Menő Könyvek, 2018, 374 oldal, 2990 Ft)

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018/36).

Tovább olvasom

„Nem félek az önfeltárulkozástól” – Interjú Irvin D. Yalom pszichiáterrel

Napjaink egyik legnagyobb hatású pszichiátere jóval nyolcvanon túl is töretlenül dolgozik: délelőttönként ír, délután pácienseket fogad. Legendás szemináriumain generációk nőttek fel, népszerű művein keresztül pedig bárki bepillanthat a pszichoterápia kulisszái mögé. Exkluzív interjú (Megjegyzés: az interjú 2014-ben készült - O. I.)

Az ön neve összefonódik az egzisztenciális pszichológiai irányzattal, melynek lényege, hogy szembe kell néznünk az emberi élet végességével és a végső pillanat magányával. Elég erre egy emberöltő?

Irving D. Yalom: Fontos, hogy elfogadjuk a halandóságunkat, ami az emberi lét meghatározó mozzanata, de érthető, ha ez szorongással tölt el. Valamennyire mindannyian tisztában vagyunk az élet végességével, ám a páciensek egy részét ez olyan fokú rettegéssel tölti el, hogy képtelen felszabadultan élni a hétköznapokban. Első körben persze magának a terapeutának kell egyenesbe jönnie ezekkel a kérdésekkel, hogy nyíltan beszélhessen róluk és valóban tudjon segíteni.

Yalom: "A pszichoterápiában nem gyógyításról, hanem fejlődésről, előrelépésről beszélünk"

Módszerének kulcsa, hogy a terapeuta mélyen elköteleződik a páciens iránt a terápiás folyamatban és a felé irányuló érzéseit is megosztja vele. Ez a maga korában újszerűnek számított – mennyire elfogadott ma?

Már előttem is sokan hangsúlyozták, hogy a terápiás folyamatban a legfontosabb a terápiás kapcsolat minősége, ez Carl Rogers megközelítésében is alapvető. A pályám elején magam is jártam klasszikus, hosszú freudi analízisbe, melynek során a terapeuta sokkal rejtőzködőbb és kizárólag értelmezéseket ad. Úgy éreztem, ez a pszichoterápiás modell nem megfelelő, nyíltabb viszonyulás szükséges. Szerintem ma már nemigen használják a régi, szigorúan távolságtartó megközelítést.

Műveiben megosztja az olvasóval legbelsőbb érzéseit, gondolatait, terapeutaként és emberként is. Soha nem félt attól, hogy kiszolgáltatja magát?

A pályán kezdetén csoportterapeutaként szereztem gyakorlatot, ott tanultam meg, hogy a terapeuta egyszerre résztvevője és megfigyelője a folyamatoknak. Ekkor érlelődött meg bennem, hogy a terapeutának maximálisan el kell köteleződnie. Ott legbelül mindannyian csak emberek vagyunk, ezért a munkámban soha nem félek az önfeltárulkozástól. Ez természetesen nem jelenti, hogy a legsötétebb titkaimat is kiteregetem, de azt feltétlenül, hogy nyíltan megosztom a pácienssel az adott helyzetben megélt érzéseimet.

Első könyvét Minden nappal közelebb címmel egykori páciensével, álnéven Ginny Elkinnel közösen írta. Hogyan tekint rá negyven év távlatából?

Ez volt az első munkám, amelyben igazán el tudtam engedni magam. Az írás során megadtam magamnak azt a szabadságot, hogy ne akarjak megfelelni semmilyen szakmai vagy akadémiai elvárásnak. Úgyhogy végeredményben innen eredeztethető az írói felszabadulásom.

Két magyar vonatkozású műve is van, A magyar macska átka címadó novellája, és a holokauszt témájú kis könyv, a Szólok a rendőrnek. Milyen kötődése van Magyarországhoz?

A kötődésem annyi, hogy egy nagyon közeli barátom, Robert L. Brent Magyarországról származott. Az orvosegyetemen ismerkedtünk meg és életre szóló barátságot kötöttünk. Rengeteget mesélt a múltjáról és az önök országáról. Végül együtt írtuk meg életének és kettőnk barátságának történetét Szólok a rendőrnek című könyvben.

Csoportterápiáról szóló könyveit világszerte használják gyakorló és leendő szakemberek. A csoportterápia nálunk közel sem olyan elterjedt, mint Amerikában. Miben rejlik a csoport ereje?

Lehetőséget ad a tagok számára, hogy megértsék és fejlesszék a másokhoz fűződő kapcsolataikat. Rengeteg ember jön terápiába azért, mert képtelen a tartós kapcsolatok kialakítására és fenntartására. A csoportban a tagok teljes mértékben a másik hat-hét ember felé irányuló érzéseik és tetteik megértésének szentelik magukat. Mindenkinek ez a feladata, ezért a csoport intenzíven fókuszál az "itt és most"-ra. Feltételezzük, hogy azok a problémák, amelyeket a személy a világban a másokhoz fűződő kapcsolatában megtapasztal, a csoporton belül is tükröződnek. Így a csoport rendkívül hatékony eszköze a változásnak, változtatásnak.

Október elején mutatták be Zürichben a Yalom's Cure (Yalom gyógyítása) című életrajzi filmjét. Mit tudhatunk róla?

A svájci Sabine Gisiger három évvel ezelőtt keresett meg, hogy készítsünk közösen filmet. Ismertem egy korábbi, kiváló munkáját, ezért igent mondtam. Azelőtt már egy francia rendezőnő is szeretett volna velem forgatni, de a folyamat forráshiány miatt elakadt. Mire ismét jelentkezett, már belekezdtük a Yalom's Cure készítésébe. Meg kell mondjam, a cím nem az én ötletem, és számomra elég furcsán hat. A pszichoterápiában nem gyógyításról, hanem fejlődésről, előrelépésről, gyarapodásról beszélünk.

Milyen lesz ön szerint a jövő pszichoterápiája, hisz a Skype-on történő analízisben?

Kezdetben nagyon szkeptikusan álltam a Skype-on keresztüli terápiához, úgy éreztem, a terápiás kapcsolat így sokkal kevésbé valóságos és intim. Aztán megkeresett egy páciens, aki a világ távoli szegletében élt, ahol több száz kilométerre nem talált terapeutát. Fenntartásaim ellenére belevágtunk, és a dolog nagyon jól sikerült. Azóta több Skype-os pácienst elvállaltam, akik elszigetelt helyeken élnek.

Ha visszatekint egykori fiatal önmagára, elfogadná magát tanítványának?

Azt hiszem, igen, és meg lennék elégedve azzal, hogy milyen mélyen el akar köteleződni a páciensei iránt. Annak az egykori fiatalembernek valószínűleg éppen az volt az erőssége, hogy valóban érdekelték a páciensei elbeszélései és őszinte kíváncsisággal várt minden egyes találkozást.

Orosz Ildikó

Irvin D. Yalom 

Amerikai pszichiáter, író, a Stanford Egyetem nyugalmazott professzora. Könyvei világszerte több millió példányban keltek el. Regényei, novellái ötvözik a pszichoterápiát, az irodalmat és a filozófiát.
1931-ben született Washingtonban, orosz zsidó bevándorló családba.
Felesége és egyben műveinek szerkesztője Marilyn Yalom történész, feminista író.
Magyarul megjelent: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek, A magyar macska átka, Amikor Nietzsche sírt, A Schopenhauer-terápia, Szólok a rendőrnek, Minden nappal közelebb 

Orosz Ildikó

Az interjú a Nők Lapja Pszichében jelent meg (2014. nov.)

Tovább olvasom

Nem született varázslónak, mégis az lett – Boldog születésnapot, Halász Jutka!

Nemzeti intézmény, szekértáborok felett álló közös nevező, gyerekkori idol. Halász Judit október 7-én ünnepelte 76. születésnapját. Három éve ilyenkor az utolsó simításokat végeztük Nem születtem varázslónak című önéletrajzi könyvén.

Azoknak a generációknak, akik az ő lemezein cseperedtek, a felnőtté válás egyik mutatója rájönni: Halász Judit nem csupán a mindennapjainkat átszövő, kedves dalaink előadója, de csodás színésznő, akit a színpadon és a filmvásznon is legendás szerepekben láthatunk a mai napig.

Szeretjük és ismerni véljük, de valójában keveset tudunk róla, hiszen a nyilvánosság előtt rendkívül szemérmes, vallja, hogy az ember életében lennie kell egy helynek, ahová visszavonulhat, egy ajtónak, amit magára csukhat. Ezért is volt nagy öröm számomra, hogy a Park Kiadó felkérésére együtt dolgozhattam Jutkával önéletrajzi könyvén, amelyben minden addiginál közelebb engedi magához az érdeklődőket.

Feltárul a gyerekkora, édesanyjához fűződő kapcsolata, díjugrató lovas karrierje, és számtalan anekdota a Vígszínház berkeiből, amelynek több mint ötven éve a tagja. Őszintén – de azt a bizonyos ajtót nem sarkig tárva – vall anyaságról, nagymamaságról, betegségéről. Felidéz egy sor mulatságos és megható történetet a gyerekekről, akik negyven éve kitartóan várják a koncertek után. 

Halász Jutkával a Libri Allee közönségtalálkozón 2015 novemberében (Fotó: Göndör Péter)

Kiderül, ki volt Karakán. Miért ordította le a kisművésznő fejét Latinovics Zoltán? Mitől felejti el olykor még a Micimackónak is a szövegét? Hogyan készíti a nevezetes zöld levest? És hogyan csodálkozott rá egyszer egy kislány, hogy Jutka néni tényleg létezik.

Mi az, hogy. Negyveneseket megszégyenítően aktív, játszik a színházban – például az Audiencia című kortárs brit darabban a főszerepet, II. Erzsébet angol királynőt –, és hétvégente koncertezik. Az autója, amelyet mindig maga vezet, szinte már magától eltalál az ország legtávolabbi szegleteibe. Nem született varázslónak, mégis az lett.

Boldog születésnapot, Jutka!

Orosz Ildikó

Néhány olvasói vélemény a moly.hu-n:

Ez a könyv pont olyan, mint a művésznő: kedves, érdekes, megható és néha vicces is. Olyan „halászjutkás” ❤

 *

Történetek szerepekről, színházról, zenéről, dalokról, gyermekversekről, koncertekről. Kedves olvasmány. Megerősít abban, hogy a sorsunkat gyakran nem mi irányítjuk, a dolgok csak úgy megtörténnek velünk méghozzá úgy, ahogyan lenniük kell, hogy valami értékes születhessen. 

 *

Olyan, mint a színésznő: elegáns, finoman távolságtartó. (...) Nem celebkönyv.

 *

Számomra, aki tényleg ismeretlen ismerősként kezdtem róla/tőle olvasni, élményt jelentett a könyv. Mindenről szó esik egészen onnan, amikor ő még kislány volt addig, hogy hívják a nagymamát (amúgy pont nem, mert az unokáknak is csak Jutka). Színházi, filmes, tévéjátékos, koncertes, albumos kulisszatitkok és persze rengeteg dal: olvasmányos, érdekes, mesélős stílusban.

*

Recenzió a Criticai Lapok folyóiratból:

Varga Kinga: Halász Judit és a memoár

Halász Judit – Orosz Ildikó: Nem születtem varázslónak

Criticai Lapok, 2015/7-8.

Olyan gazdag, sokrétű és összetett színészi/előadói pálya számbavételekor, mint amilyen Halász Judité is, nem könnyű megtalálni a módját annak, hogy a hangsúlyok a megfelelő helyre kerüljenek, s a rengeteg adat, a sokféle közelítésmód és sziporkázó ötletlehetőség ne oltsa ki egymást. A létrejött mű, a 285 oldalas, egyes szám első személyben írott szöveg minden csapdát elkerült, könnyen olvasható, kedves, informatív olvasmány, képekkel illusztrálva, vers- és dalszövegekkel kiegészítve. Méghozzá úgy, hogy egy jó humorú, rendkívüli műveltséggel és bölcsességgel rendelkező művészt, színésznőt, megzenésített versek éneklésével műfajt teremtő előadót rajzol meg, akinek hangja tisztán és őszintén szól, s valami különlegeset szólaltat meg a világból, ami úgy hat a gyerekekre, hogy feltehetően később, felnőttként sem tudják majd elfelejteni. A könyv ugyanakkor megmutatja az embert is, aki lényeglátó, nem szereti a túlbonyolítottságot, s könnyen foglal össze elsőre nehéznek tűnő dolgokat. Aki tapasztalatait végiggondolja, és levonja belőlük a racionális következtetést. Mindezzel együtt magáról nem árul el sokat, nem érzeleg, élete eseményeiről, pályája fordulópontjairól tényszerűen és pontosan beszél, mert jellemző rá az általa fontosnak tartott erény, a szemérmesség. Az elmondottakból, a stílusból (mely maga az ember) mégis csak feltárul sok minden, és ez Orosz Ildikó, a kérdező, a szerzőtárs munkáját dicséri, aki nagy beleérző képességgel szólaltatja meg partnerét.

A Park Kiadó Halász Judit-könyve a marketing (az eladhatóság felépítése), a műfaj (két szerzős memoár) és a kultusz (ember és színésznő/előadó kettőssége) szempontjából egyaránt izgalmas és profi vállalkozás.

Marketing

Év végén jelent meg, bemutatóját stílszerűen Halász Judit anyaszínházában, a Vígben tartották. Közvetlenül az ajándékozási láz előtt dobták piacra, hogy a hagyományos novemberi és decemberi vígszínházi Halász Judit-koncertek után az előtérben elhelyezett CD- és DVD pultról, illetve a könyvesboltok polcairól könnyen beszerezhető és ajándékként a fa alá tehető legyen. Borítóján Halász Judit mosolygós, állát összekulcsolt kezeire támasztó mellképe, a szerző neve (Orosz Ildikó), a cím (Halász Judit), az alcím (Nem születtem varázslónak), illetve felső-indexben Radnóti Miklós-idézet, a hátsó borítón két ajánlás Bródy Jánostól és Lukács Sándortól, a belső borítón pedig gyerekrajz: „Szeretünk Jutka néni!” címzéssel. Az egyenként is figyelemfelkeltő elemek együtt zsúfoltság benyomását keltik, azonban megfelelnek az eladhatóság követelményének, a könyv tehát egy bestseller külső jegyeit hordozza magán. Ez a sokféleség, a mindent együtt láttatni akarás a tartalomban már – szerencsésen – nem köszön vissza, a külcsín betölti küldetését: csalogat és felkelti a várakozásokat, hogy azokat később a belbecs beteljesítse.

Műfaj

A műfaj memoárként, visszaemlékezésként meghatározható, hiszen egyes szám első személyben elmesél egy élettörténetet, melynek hitelességét a különböző időszakokból, magánéletből és a pályát megörökítő felvételekből két fényképblokk erősíti. Érdekessége, hogy interjúhelyzetből született, vagyis a kérdező, Orosz Ildikó, a szerzőpáros egyike és a válaszoló, Halász Judit, a másik szerző– ahogy az a könyvbemutatón kiderült – beszélgetések sorozatával hozta létre azt a szöveget, mely a szerkesztéssel kapott végső elrendezettséget, formát. Kollaboratív memoárról van tehát szó, ahol az elbeszélő és/vagy elbeszélt én közvetítőn keresztül született meg, de nyilvánvalóan közös ellenőrzések és javaslatok figyelembe vételével. Nem hagyományos értelemben vett beszélgető könyv, mert az élőszóban elhangzott kérdések hiányoznak, azokat a kronológia és a tematika által tagolt alfejezetek és címszavak helyettesítik. Itt, a szerkesztésben, a dalszövegek és versidézetek elhelyezésében érhető tetten ténylegesen a kérdező Orosz Ildikó szerepe, de természetesen a könyv minden egyes szavában ott van ő is, hiszen partnere szavait és ezen keresztül személyiségét érzékenyen, mint egy áteresztő membrán adja vissza.

Kultusz

A memoár műfajának önmagában is magas szinten megfelelő írás izgalmas elemzési lehetőség a Halász Judit-kultusz szempontjából is. A kötet tudatosan játszik rá erre a kultuszra, ezt bizonyítja a könyvborító és a címválasztás is: Halász Judit mosolygós, aranyszőkén csillogó haja a képen és az általa énekelt Bródy János-dal címe a kötet címeként – „Nem születtem varázslónak” ‒ egyszerre hordozzák a kultuszépítő és a kultuszromboló szándékot. Rávilágítanak arra, hogyan is működik ez a kultusz. Ha nem született varázslónak Halász Judit, akkor ez azt jelenti, hogy ember, de mégis csak varázslóvá vált, ugye? A hátsó borítón szereplő Bródy János-idézet is a kötetben elhangzó három, éppen a kultusz problémáját boncolgató történet egyikét emeli ki, melyben egy kisgyerek nem akar hinni a szemének, amikor Halász Juditot közelről látja, és ezt a Mikulás létezésére is bizonyítéknak tekinti. A másik két történettel közös, hogy a kisgyerek a számára megnevezhetetlen csodát, varázslatot testközelben látva, személyes kontaktusba lépve, kommunikálhatva vele, a döbbenettől valami elvont transzállapotot él át, ahogy a vágyott, elképzelt és a valós találkozik. A különbség annyi, hogy az első történetben a ráismerés pillanata szándékos utánajárás következménye, a kisgyerek Halász Juditot a koncert után megkeresi, míg a másik két esetben az előadóval magánhelyzetben kapcsolatba kerülő gyerek döbben rá arra, hogy tulajdonképpen kivel is beszélget, s ekkor áll elő ez a köztes tudatállapot.

Ezek a történetek az elbeszélő, tehát Halász Judit interpretálásában jelennek meg, aki ezt a hatást művészként létrehozni képes. Az önelemző helyzetekben ez is egy kettősség, mert ő maga is rácsodálkozik erre a hatásra, ahogy további két történetben is, melyek nem előadó-énjéhez, hanem színész-énjéhez kapcsolódnak. A Mirr-Murr mesék felolvasójaként és az Ismeretlen ismerős című film főszereplőjeként azonosították szerepével: az elsőben a tévé képernyőjén az esti mesében elaltatott kisgyereket hitték sajátjának, utóbbiban az egyedülálló színésznővel azonosították, aki örökbe fogad egy kisfiút, és végül kiteljesíti életét azzal, hogy gyerekeknek kezd el koncerteket adni. Nem mellesleg a filmet életbeli férje, Rózsa János rendezte. A könyv igyekszik tisztázni a valós és a színészi helyzeteket, de egyértelmű, hogy az összemosás és a szétválaszthatatlanság magából a működési mechanizmusból adódik. Valamennyi szándékoltság feltételezhető ezeknek a szituációknak az előállításában, de az is biztos, attól, hogy sikeres tévéműsorról és filmről van szó, azok elérték céljukat, és természetes módon vonták magukkal az azonosítást, ami abból adódott, hogy egymáshoz jelentésben közel eső dolgok (valóság és fikció) együtt kezdtek el értelmezési lehetőségeket adni, a nézők számára komoly jelentőséggel bírva.

Az olvasó, aki nagy valószínűséggel a kultusz fenntartásának cinkosa, hiszen Halász Judit az ő számára sem más, mint egy varázsló, esetleg megtorpan, ha a fentieket végiggondolja, mert fájónak érzi, hogy egykori énje, aki szorongva várakozott autogrammért az öltöző előtt, s aki kicsit azt remélte, hogy az egyes szám második személyű megszólítás a dalban csak neki szól, rájön, egy volt csak a nagyon sok közül, akivel lehetetlenség az aláírás meghitt pillanatán túl közelebbi viszonyt kialakítani, és aki generációnként – a tapasztalatok ezt mutatják – újratermelődik. De akinek a titkát, ha egyszer megírta vagy megsúgta Halász Juditnak, ő soha nem adja tovább, mert tudja, mekkora felelősséggel tartozik ezekért a rábízott titkokért.

Az elbeszélő, még ha próbált is korábban távolságot tartani a magáról önmaga kialakította képtől, itt azonosul vele, illetve ekkor derül ki: azonos vele. A könyv ebben a pillanatban a kultusz beteljesítőjévé válik, és az a kísérlet, hogy tisztázza az életműben az előadó által háttérbe szoruló színész helyzetét, egyszerűen feleslegessé válik.

Varga Kinga

Tovább olvasom