A dinó is madár – Interjú Angela C. Milner paleontológus, dinoszaurusz-szakértővel

Mindig úgy tudtad, hogy a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtt kihaltak? Tévedtél. Egy részük tollat növesztett, szárnyra kelt és ma is itt él közöttünk verebek, cinkék és gólyák formájában. A kutatók ma már számos bizonyíték alapján, meggyőződéssel állítják, hogy a madarak a kistermetű, húsevő dinoszauruszok egyenesági leszármazottai. 

Milyen előnyökkel járt a toll a dinók számára? Hogy bírja a őslénykutató, hogy a munkája jórészt a szerencse függvénye? Hogyan lehet leleteket hamisítani? Erről beszélgettem téma szakértőjével. Angela C. Milner a londoni természettudományi múzeum (Natural History Museum) munkatársa, számos cikke jelent meg a világ vezető tudományos folyóirataiban. Ötletgazdája a Tollas dinók című, kínai-brit koprodukciós gigakiállításnak, amelyet a Magyar Természettudományi Múzeumban is láthattunk a 2000-es évek közepén. 

*

Amikor annak idején megnéztem a Tollas dinók kiállítást, az az érzésem támadt, hogy a madarak evolúciója ezeknek az őskövületeknek a megtalálásáig nagyobb talány volt a kutatók számára, mint az emlősöké.

Angela C. Milner: Valójában nem így van. A madarak származásáról azóta folyik parázs vita, hogy az 1960-as években felfedezték az első, a Dromeoszauruszok családjába tartozó, kis termetű húsevő dinoszauruszokat. Olyan fajokról van szó, mint például a Jurassic Parkból is ismert Velociraptor. Ezek csontváza olyan jellegzetes, a madarakkal közös vonásokat mutat, ami a legtöbb kutatót már meggyőzte a kapcsolatról. Logikusnak tűnt a következtetés, hogy a madarak őseinek tekinthető dinoszauruszokat valószínűleg toll borította. Erre azonban eddig nem volt bizonyíték. A kínai Liaoningben talált fajok az utolsó láncszemet jelentik annak bizonyításában, hogy a madarak közvetlen leszármazottai a kistermetű húsevő dinoszauruszoknak.

A "vegetáriánus" madarak is tőlük származnak?

Természetesen.

Valójában hogyan növesztettek tollat a dinók?

Csaknem bizonyos, hogy a kis termetű fajok fejlesztették ki először a tollruhát, méretüknél fogva nekik volt legnagyobb szükségük jó hőszigetelést biztosító kültakaróra. Az állandó testhőmérséklet minden szempontból kedvező: jobb emésztést és életfunkciókat biztosít. Másrészt valószínűleg lehetővé tette, hogy ezek az állatok a hűvösebb hajnali és alkonyati órákban, sőt akár éjszaka is aktívak maradjanak. Tehát nem kell feltétlenül arra gondolni, hogy a klímában lehűlés következett be. A toll óriási előnyt jelentett, minden bizonnyal hozzájárult ezeknek a fajoknak a túléléséhez és evolúciós sikeréhez.

Acheopteryx, vagyis "ősszárny". Repült vagy futkorászott?

A madárrá válás kulcsa a repülés elsajátítása volt. Tudván, hogy a tollas dinóknál nagyobb testű őshüllők is tudtak repülni, adódik a kérdés: miért volt ez olyan nehéz?

A mindenki által ismert óriás repülő őshüllők, a Pteroszauruszok semmilyen rokonságban nincsenek a madarakkal! Az, hogy tudtak repülni, csak felszíni hasonlóság, valójában a szárnyuk és az egész testfelépítésük teljesen más. A repülő őshüllők egyébként 67 millió éve eltűntek a Föld színéről. A kis termetű húsevő dinoszauruszok más utat jártak be. Hogy valójában hogyan és miért keltek szárnyra, egyelőre kérdés. Valószínűleg így könnyebben el tudtak menekülni a ragadozók elől.

Gondolom, a repülés elsajátításának folyamata a kövületekből nem olvasható ki.

Valóban, erre más kutatási területek bevonásával igyekszünk választ adni. Egyik kollégám, Ken Dial, a Montanai Állami Egyetem kutatója például ma élő, földön lakó madarakat, fácánokat, fürjeket vizsgál. Ezek az állatok tudnak repülni, de csak ritkán teszik. Viszont előszeretettel futnak a földön. Ha megtámadja őket egy ragadozó, többnyire odaszaladnak a legközelebbi fához, és felfutnak rá, miközben hevesen csapkodnak a szárnyukkal. Ez nem igazi repülés, a mászásban segíti őket. Lehet, hogy a kis termetű dinoszauruszok is hasonlóan menekültek. Ha ez igaz, akkor a mellső végtagjaik felületének növekedése gyorsabb futást tett lehetővé, ami szelekciós előnyt jelentett számukra. Természetesen sokáig kezdetleges, repülésre alkalmatlan tollazat borította ezeket a majdani szárnyakat. Egy másik elképzelés szerint a szárnyak kialakulásával a dinoszauruszok a fáról siklórepülésben tudtak leszállni, és így tanultak meg repülni. Mindez azonban egyelőre feltételezés, talán sosem tudjuk meg az igazi választ.

A szenzációs kövületek a kínai Liaoning tartományból kerültek elő. Ki ismerte fel az értéküket?

Az első fosszíliák a kilencvenes évek elején kerültek elő, a helyi földművesek véletlenül bukkantak rájuk. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy értékes, szokatlanul jó állapotban megőrződött leletekről van szó. Hamar felfigyeltek rájuk a kínai tudósok. A helyiek most már több mint egy évtizede szinte nagyüzemben tárják fel a területet különböző kvalitású kutatócsoportok segítségével. Sok helyi számára a fosszíliák jelentik a megélhetést. Rengeteg ember dolgozik a területen, és meglehetősen kaotikus politikai állapotok uralkodnak. A különböző csoportok, az újonnan felállított kis helyi múzeumok és a nagyobb városok tudományos intézetei, beleértve Pekinget is, keményen versengenek egymással. Ahelyett, hogy együttműködnének.

Ilyen körülmények közt nyilván virágzik a csempészet.

Sajnos... A kínai kormány szigorú rendeletekkel tiltja, hogy a kövületeket kivigyék az országból, ennek ellenére rengeteg értékes darab kerül a feketepiacra. Ezt kivédeni lehetetlen, de igyekszünk minden erőnkkel meggyőzni az érintetteket, ne hagyják, hogy az emberiség közös öröksége magángyűjtők fiókjába kerüljön.

A kiállításon látható egy "idegen tollakkal" ékeskedő, hamisított dinoszaurusz is. Mennyire súlyos probléma a hamisítás?

Rengeteg a hamisítvány, de a többségük elég kezdetleges. Tény azonban, hogy dolgozik Liaoningben néhány olyan ember, akinek megvan a szakértelme, hogy úgy rakjon össze dolgokat, hogy az elsőre érdekesnek tűnjön. Körülbelül két éve történt egy eset: új fajra bukkantak, amelynek az Archeoraptor nevet adták. A leletről azután bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Két külön faj részeit gondosan összeillesztették. A kínai és kanadai kutatókból álló csoport nem vette észre a csalást, és természetesen publikálni akarták eredményeiket. A vezető tudományos folyóiratok, a brit Nature és az amerikai Science, azonban szakértők tanácsára nem fogadták el a kéziratot. A kutatók figyelmeztetése ellenére a National Geographic lehozta a cikket.

Legalább a két rész külön-külön használható volt?

Történetesen mindkét rész értékesnek bizonyult. Az eleje egy valódi madár elülső része volt, a hátulja pedig egy Microraptor nevű pici dinoszaurusz. A vállalkozó kedvű ismeretlen az evolúciós fejlettség magasabb fokán álló első részt egy primitívebb hátsóval rakta össze. Az eset óta még óvatosabban bánnak az új felfedezésekkel.

A londoni természettudományi múzeum négy évre, 2006-ig bérelte ki a tollas dinoszauruszokat a tulajdonos pekingi geológiai múzeumtól. Önök modern eljárásokkal konzerválták a maradványokat és vándorkiállítást készítettek. Nem hátráltatja a kiállítás a kutatást?

A kiállított példányok mostanra már nagyon jól dokumentáltak. Van köztük egészen friss lelet, a többségüket azonban már 1996-97-ben leírták, közzétették. A tudományos vita azóta is tart, maga a kutatás azonban igazából befejeződött, nincs szükség rá, hogy ezek a darabok "kézben" legyenek. Ezért is engedélyezték számunkra a kiállítást a kínaiak. Eddig Londonban, Edinburghban és Belfastban mutattuk be az anyagot. Magyarország után Lisszabon következik, és folynak a tárgyalások, hogy mi legyen a következő cél.

Mennyibe került a múzeumnak a bérlés joga?

Ez az információ nem publikus.

Van-e olyan alternatív elmélet a madarak eredetére vonatkozóan, amelyet a most bemutatott leletek megcáfolnak?

Néhány kutató még ma is azon az állásponton van, hogy a madarak egy sokkal régebbi állatcsoportból fejlődtek ki, amely a krokodilokkal rokon. Tény, hogy a madarak ma élő legközelebbi rokonai a krokodilok. A leszármazásra azonban jelenleg nincs elég kézzelfogható bizonyítékunk. A bizonyítékok többsége azt támasztja alá, hogy a madarak a dinoszauruszokból fejlődtek ki.

Milyen kövületeket látna még szívesen, hogy teljesebb legyen a kép?

Tudjuk, hogy a Németországban talált, 147 millió éves Archeopteryx ("ősszárny", a képen balra - O. I. ) igazából már átlépi a dinoszauruszok és a madarak közti határt: a mai madarakhoz hasonló tollazata és szárnya volt, valamennyire tudott repülni. A legfrissebb kutatásaim szerint már a madarakra jellemző, a repülésre alkalmas agyi felépítése és az egyensúlyozáshoz elengedhetetlen belső fülszerkezete volt. Ez tehát a legősibb ismert madár. Azt azonban még mindig nem tudjuk, mikor léptek a dinoszauruszok a madárrá válás útjára. Ehhez újabb bizonyítékokra lenne szükségünk korábbról, úgy 200 millió évvel ezelőttről.

Hogyan bírja, hogy a munkája ennyire ki van szolgáltatva a véletlennek?

Hát, néha elég frusztráló. De ha csak azt nézzük, hogy az utóbbi tíz évben milyen gazdag lelőhelyek és milyen értékes maradványok kerültek elő, akkor nem lehet okunk panaszra. A dinoszauruszokról és a madarakról való ismereteink forradalmi fejlődésen mentek át, egyrészt az új leleteknek, másrészt a rendelkezésünkre álló modern technológiáknak köszönhetően. Az Archeopteryx például már 1862 óta van a múzeumunk tulajdonában, de sok vonására csak napjainkban derül fény. A már említett agyszerkezeti kutatásokat csak CT segítségével tudtam elvégezni. (Az eredményeket Angela C. Milner a múlt hónapban tette közzé a Nature-ben - O. I.)

Mennyiben változtatták meg az életét a kínai leletek?

Az én kutatómunkámra közvetlenül nem hatott ez a felfedezés - bár az Archeopteryxszel kapcsolatosakat közvetve elősegítette. De a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor a legelső liaoningi lelet előkerült. Épp egy megbeszélésen voltam a New York-i természettudományi múzeumban 1995-ben. Egy új fotográfia járt a kutatók közt kézről kézre. A Sinosauropteryx prima ("az első kínai sárkányszárny" - O. I. ) egy fiatal példányát ábrázolta, amelyen már jól látszanak a kezdetleges tollpihék. Óriási volt az izgalom. "Végre, előkerült az első tollas dinoszaurusz!" John Ostrom, az a nagyszerű amerikai kutató, aki a Dromeoszauruszokkal kapcsolatos kutatásai alapján a legkorábban arra az álláspontra jutott, hogy a madarak a kis termetű dinoszauruszok leszármazottai, szóval amikor John meglátta ezt a fényképet, elkezdtek potyogni a könnyei. Csodálatos pillanat volt!

Orosz Ildikó

*

A Tollas dinók kiállításról (Magyar Természettudományi Múzeum, 2004)  

Az északkelet-kínai Liaoning tartományból származó tollas dinoszauruszok egy nagy múltú tudományos feltételezés végső bizonyítékai. Ennek lényege, hogy nem minden dinoszaurusz pusztult ki a földtörténet során: a kis termetű húsevő dinoszauruszok egy része az évmilliók során tollat növesztett, és szárnyra kelt, s ma rigók és verebek formájában itt repked közöttünk. A kiállítás középpontjában 13 kínai őskövület áll, amelyek a 90-es évektől kezdve kerültek elő, és eredeti formájukban lehet őket megcsodálni. Némi csalódással nyugtázzuk, hogy a legősibb ismert madár, az Archeopteryx csak másolatban érkezett hozzánk. Angela C. Milner elmondta, hogy azért nem hozták el, mert rendkívül vékony és törékeny, így alkalmatlan a szállításra. 

A képzőművészeti alkotásokkal is felérő, látványos leletekhez frappáns feliratok, interaktív magyarázatok kapcsolódnak. Ezzel együtt az ősmadarak történetét nem könnyű befogadni. A levegőben keringő, amúgy lenyűgöző Pteroszauruszok kapcsán érdemes lett volna kiemelni, hogy ezeknek a monumentális őshüllőknek a látszólagos hasonlóság ellenére semmi közük a madarakhoz. Ugyanez vonatkozik az új magyarországi leletre, a Bakonyból származó, 90 millió éves repülő őshüllő maradványaira. De mindenképp érdemes kétszer körbesétálni, hogy végül összeálljon a kép. 

A kiállítás a Magyar Természettudományi Múzeumban vendégeskedett 2004-ben. Kiegészítették a kicsiket elszórakoztató, repüléssel kapcsolatos játékok, Nagy Szilvia viaszból készült ősállatszobrai, valamint Frans Lanting, a National Geographic világhírű fotósának képei. 

A múzeum a megelőző évek legnagyobb múzeumi beruházásának eredményeként kibővítve várta az érdeklődőket, a megszokott és megszeretett interaktivitás szellemében. Kedvencünk az igen szemléletes földtörténeti időösvény, melyen 1 méter 100 millió évet jelöl. A kanyargó szalag mellett haladva táblák jelzik a nagyobb változásokat: a Föld keletkezése: 4600 millió év, első életjelek: 3500 millió év stb. A kezdeti hosszú szünetek után egyre sűrűsödnek a táblák, már egymás hegyén-hátán tolonganak, mire 25 ezer évvel ezelőtt (más megközelítésben a huszonnegyedik óra utolsó percében) végül megjelenik a mai ember. Vegyük észre, hogy a véletlen folytán pont mellé került egy múzeumi szemeteskosár.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg "Az utolsó láncszemek" címmel (2004/38). 

Tovább olvasom

Horrorral a jobb oktatásért – Nevelj jedit! A képzelet pedagógiája

Hogyan állná meg a helyét egy roxforti tanár a magyar pedagógiai minősítő rendszerben? Milyen pedagógiai programja lehetne az X-Men mutánsiskolának? Milyen kurrikulummal támogatható meg a sárkányirtástól a sárkányszelídítésig ívelő kulturális paradigmaváltás a Hibbant-szigeten? 

Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ ez a nem szokványos tanulmánykötet, amely a popkultúra népszerű műveiből kiindulva tárgyal neveléstudományi kérdéseket. Poroszos iskola vs. reformpedagógiák, tehetséggondozás, motiváció, bullying, szegregáció és integráció: a szerzők – a filozófia, esztétika, kulturális antropológia vagy éppen a közgazdaságtan terén is jártas pedagógiai szakemberek – igyekeznek a sci-fi, a fantasy és a horrorfilmek világán keresztül bemutatni ezeknek a kérdéseknek az elméleti hátterét.

A képzelt világok előnye – ahogy az Nagy Ádám szerkesztő utószavából is kiderül –, hogy tisztán mutatnak fel tankönyvi kategóriákat, tehát az egyes társadalmi-pedagógiai konstrukciók jobban kirajzolódnak; másrészt nem kell figyelembe venni különböző érzékenységeket, aktuális vélt vagy valós érdekeket; végül pedig, ismert történetekről lévén szó, mindenki tud hozzájuk viszonyulni (hasonló megfontolásból született korábban a popkult univerzumokat politológiai szempontból elemző Fantasztikus világok című tanulmánykötet).

Adja magát, hogy a jediket a japán szamurájok, a Trónok harcát a középkori lovagok, a Csillagközi inváziót pedig a spártai katonák nevelésével állítsuk párhuzamba – ezen a téren nagy meglepetés nem ér, de érdekes információmorzsákat azért fel lehet csipegetni: ki gondolta volna, hogy a katonai képzésre alkalmatlannak ítélt, a Taügetoszra kitett gyerekek a közvélekedéssel ellentétben legtöbbször nem haltak meg, hanem örökbe fogadták őket?

Az X-Men-mutánsok elkülönített képzésének apropóján szó esik a tehetséggondozásról, valamint a szegregációval járó előnyökről és buktatókról (pl. homogén csoportokban könnyebb kialakítani a tantervet, viszont az elszigeteltség beszűküléshez és torz világképhez vezethet). Érdekes, hogy mivel az életbeli teljesítmény nagyrészt az iskolai időszak utánra esik, a legkorszerűbb szakirodalomban ma már nem szokás az iskoláskorúak esetében „tehetségről” beszélni, sokkal inkább „tehetségígéretről”, amely később vagy realizálódik, vagy sem.

A bullying többször előkerül a Harry Potter-sorozat és Stephen King művei, kiváltképpen az Az kapcsán. Megismerjük a zaklatók, csatlósok és bystanderek (passzív szemlélők) működését és az áldozattá válás folyamatát, különös tekintettel a különböző szerepek újratermelődésére. Maga a jelenség régóta ismert – a The Times már az 1880-as évek közepén beszámolt arról, hogy egy 12 éves fiú társai szisztematikus szekálása miatt lelte halálát –, de sokáig az iskolai élet velejárójának tartották. Ma már tudjuk, hogy a bullying nem néhány gyerek hibája, hanem rendszerszintű probléma, amit csak komplex megközelítéssel, pozitív iskolai légkör kialakításával, a rivalizálás mérséklésével, a frontális oktatási helyzet helyett a közös projektek és a kooperatív technikák alkalmazásával lehet csökkenteni.

A kötet számos pontján felmerül, hogy a mai oktatási szemlélet szerint minden gyereknél meg lehet találni azt a területet, ahol másoknál gyorsabban sajátít el új dolgokat (mindenkiben ott a tehetséget meghatározó „mutáns gén”), és a nevelési-fejlesztési stratégia részeként a személyiséget ezen a legtöbbet ígérő pontján kellene megragadni – nem pedig a frusztráló „mi nem megy” típusú deficitszemlélettel. Ehhez kapcsolódik, hogy maga az intelligencia sem egydimenziós, Howard Gardner szerint legalább hét (másutt nyolc vagy kilenc) típusa létezik: a nyelvi-verbális, logikai-matematikai, képi-téri-vizuális, zenei-ritmusos, testi-kinesztéziás, személyes és társas-interperszonális intelligencia. Sajnos az iskola, kiváltképpen a magyar, szinte kizárólag az első kettőt értékeli, a többiről tudomást sem vesz – ez az, amit mások mellett Vekerdy Tamás olyan sokszor kifogásol.

Szintén az egész kötetet áthatja, hogy az oktatás a fejlett világban az „ismeretátadás pedagógiája” felől (amely a gyerekeket passzív edénynek tekinti, amelybe bele kell tölteni a tudást), az aktív „cselekvés pedagógiája” és az ún. empowerment felé tart – utóbbi fogalom a vezetéselméletben régóta ismert, de a pedagógiában csak az ezredfordulón került fókuszba. Lényege, hogy a hatékony tanulás érdekében sokkal több felhatalmazást, felelősséget kellene adni a diákoknak a saját tanulási folyamatuk alakításában, és bátrabban lehetne őket olykor magukra hagyni ebben. Az 1990-es évek végén a híres Hole in the Wall című kísérlet során Újdelhi egy utcáján a falba süllyesztettek egy számítógépet úgy, hogy elhelyezése miatt csak a gyerekek számára legyen hozzáférhető. Egy hónap alatt a gyerekek, akik addig sosem láttak ilyesmit, felnőtt segítsége nélkül alapszinten megtanulták használni az eszközt. Ma sokan úgy gondolják, hogy a tanári beavatkozás minimalista szemlélete a jövőbe mutató (egyébként ezzel párhuzamosan a gyereknevelésben is egyre több híve van az új minimalizmusnak, szemben a 20. század második felében eluralkodó „mindent megadok a gyerekemnek, és mindent elintézek helyette” attitűddel, amelyből egyenes út vezet a helikopterszülőséghez).

Bár a könyv az előzetes ígéretéhez képest néhol kissé száraz és kevéssé gyakorlatias, összességében érdekes olvasmány, elsősorban a gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozók számára. Csüggedt tanerők akár hitet is meríthetnek az effajta szép gondolatokból: „Az oktatás és a nevelés nem a tudás, a viselkedés vagy az ismeretek reprodukálásáról szól, hanem valami új teremtéséről, alkotásról, amelyet nem a tanár, hanem a tanítvány lesz képes létrehozni, akár évekkel, évtizedekkel később.”

Más szóval, ha a tanítás igazán jó, akkor a tanítvány mindig felülmúlja mesterét – és mint a hollywoodi filmekben, akár még a világot is megmentheti.

Athenaeum, 2018, 350 oldal, 3699 Ft

Orosz Ildikó

A cikk szerkesztett változata a Magyar Narancsban jelent meg (2018/41).

Tovább olvasom

„Olló, gyógyszer, szemüveg” – Bertók László: Valahol, valami

Bertók László irányzatokkal és kortársi törekvésekkel nehezen rokonítható, öntörvényű költői pályájának egyik jellegzetessége az állandó megújulásra való képesség. Az elmúlt évtizedekben többször is átrendeződött ez a líra, új motívumok, beszédmódok és formák jelentek meg benne, hogy néha minden folytatás nélkül elhamvadjanak, máskor meg hosszú évek költői bíbelődésének tárgyává váljanak – írtam a Valahol, valami kötet megjelenésekor, és ez tulajdonképpen ma is igaz. Recenzió a győri Műhely folyóiratból, annak apropóján, hogy Bertók Lászlót 2018-ban Prima Primissima-díjra jelölték. 

Bertók egyik legradikálisabb költői megújulásnak a szonettkorszak lezárása után lehettünk tanúi. A Három az ötödiken kötet jelentős teljesítmény, valójában költői tett volt. Bertók kilenc év alatt a végsőkig feszítette a forma maga szabta határait, szinte szétírta a szonettet, miközben a forma legalább ilyen intenzitással vette birtokba őt. A korszak lezárása óta immár a harmadik kötet jelenik meg.

A Valahol, valami különösen jól szemlélteti a bertóki megújulás dinamikáját. Három ciklusa közül az első mintegy visszacsatol a megelőző kötetekhez, a második tapogatózásként, útkereséseként fogható fel, a harmadik pedig egy új hang megtalálásának a dokumentuma (persze jó érzékkel elrendezett kötetkompozíció ez, nem kronológia).

Az első ciklus, a Lyukas korsó az utolsó két könyv világának a meghosszabbítása. Mintha a Deszkatavasz zaklatott, néha túlságosan is meghökkentő képzettársításai a Februári kés letisztult hangján szólnának itt. A rideg, a Deszkatavaszból kölcsönzött szóval „fémízű” tárgyak és szokatlan asszociációk már az első sorokban megjelennek: „Maréknyi vékony huzal, /  kusza vonalas grafika, idegvezeték, tél, / elnagyolt táj. Fejmagasságban / kalauz röpül végig a kocsin” (Táj).

Másutt a régi nyarak ízét a jelen hóesésével összeöltő fura szerkezettel a „lekvárvarrógéppel” találkozunk. Nyomasztó, idegenszerű holmikkal zsúfolt világ rajzolódik ki, amely a tudat szürreális tájképeire emlékeztet Chirico, Dalí stílusában (Golyó, Zsombék, Holnapra, Tű). Az alapélmény az idő múlása, mely ebben a ciklusban tragikus tapasztalatként jelenik meg. A lírai én egész lényével megéli a időt a Homokóra című versben, ahol a test válik időmérővé:

Vizes homok. Először az agyában.

Az agy alsó, hátsó részében. Aztán

a nyakában, a vállában, a karjaiban.

Ahogy megszorul, lefolyik, nehezedik

a lábaiban. Ahogy hirtelen

megfordítja valaki, s csorogni kezd

visszafelé. (…)

Érdemes megfigyelni két régebbről ismert Bertók-motívum átértelmeződését az idő függvényében. A Mintha maga is című versben egy régi játszma megfáradt szereplőiként, menthetetlenül összenőve – talán ugyanazon lírai személyiség két oldalaként? – jelenik meg üldöző és üldözött: „Valaha vaktában lőtt, s úgyszólván / véletlenül esett el egy-egy. (…) Most / ott áll veled szemben, látni ahogy / vacakol, körülményeskedik, / rád emeli, elvéti, leereszti.” Mintha az egész pályát végigkísérő félelem- és fenyegetettség-érzés törne meg ennek a talányos vadásznak a figurájában. A másik motívum az „arrébb tenni” mozzanata, ami többször felbukkan az életműben, de most a könyv egyik legszebb darabjának versszervező elemévé is válik. A Kék a változás, a változtatás nehézségét verseli meg, azt, hogy idővel egyre nehezebb a dolgokat egyszerűen csak arrébb tenni (N.b.: Külön tanulmányt érdemelne a pakolás, rakosgatás, összerakás, arrébb tevés motívumainak vizsgálata Bertóknál).

Az első rész sötét tónusával kontrasztban a második ciklus könnyedebb, kísérletező kedvről árulkodik. A címhez hűen, mint Felhőből a hold bukkanak elő limerickek, hangzójátékok és alkalmi versek, de ebben a ciklusban kaptak helyet a régebben felfedezett haikuk is. A háromkák, ahogyan Bertók a saját képére formált, rímes-hangsúlyos japán formát nevezni szereti, több ágon rokonai a szonetteknek. Először azért, mivel ez a kötött forma is nagy fegyelmet, és számolást igényel.

Érdekes, hogy míg a Három az ötödiken kötethez a megszokottól eltérő számszimbolika kapcsolódott (vö. a 243-as szám, mint az elsőre értelmezhetetlennek tűnő teljesség), addig a bertóki számmisztika az utóbbi években klasszicizálódni látszik. A Februári kés óta Bertók az ötödik hatványnál egyszerűbb matematikai műveletekben gondolkodik, de továbbra is a hármas számra épít. Az újabb könyvek három ciklusa és a 18 verset tartalmazó ciklusok esetenkénti belső hármas tagolódása mellett a számszimbolika leginkább mégis a háromsoros haikukban folytatódik, melyeket Bertók eleve kilences csoportokba rendez.  Utóbbi két kötetébe kilenc-kilenc ilyen „fürt” került bele, és valószínű, hogy újabb darabok is készülnek.

Másrészt a haikuk azoknak a szonetteknek a hagyományát folytatják, amelyek apró hétköznapi eseményekből indítottak. Az évszakok témájára felfűzött háromkákban a vershelyzet jellemzően egy fűnyírás, hóesés, madáretetés: „Virágot ültet. / Színt, formát, illatot ír / néma betűknek.” (Bokor). A Bertók-líra mindig közel állt a természethez – „Én azelőtt fák és füvek, / végtelen voltam, kapcsolat” írta egy régi szonettben –, azonban a transzcendentális természetfelfogás helyett most az önmagukra mutató természeti képek dominálnak, a médium-költő szerep ellenében az ásóval, kapával és hangyákkal bizalmas viszonyban lévő, kertjében prücskörésző (pásztor-)költő képe kerekedik felül.

A harmadik ciklus, a Köszönni kellene a legújabb költői hang kiteljesítése. Az eddig leginkább csak Bertók lírai naplójából (Dongó a szobában, 1998. ) ismert személyesség, az önfeltárulkozás, a folyamatos reflexió versei ezek. Noha mindig jelen volt az életműben az önreflexió, eddig többnyire a költői tevékenységgel számot vető, ars poetica-szerű megszólalásokkal találkoztunk. Most viszont beemelődnek a mindennapok apró-cseprő ügyei és nyavalyái, szüntelen tevés-vevésben képeződik le a világ. Ennek megfelelően felerősödik az önirónia hangja:

Toporog, sziszeg, előre-hátra

húzogatja a bevásárlókocsit, jobbra-

balra tekintget, s ha valamelyik

szomszédos pénztárnál rövidebb

vagy rövidebbnek látszó a sor,

rögtön kivág, átgurul (…)  (Mintha az élete)

A meghatározó élmény továbbra is az idő múlása, a korosodás tapasztalata, de az idő most nem annyira tragikus, mint inkább zavarba ejtő tény, olyan új dimenzió, ami a megszokott koordinátákat is elbizonytalanítja: „Képtelen visszaemlékezni rá, hogy bedobta-e / tegnap a levelet, amit a garázsba menet / magához vett, hogy a postaládába bedobja.” (Agyából a levél). Az új költői nyelv jellegzetes szavai a vacakolás, kecmergés, bosszankodás, nyelvtani képzője a gyakorítás: számolgat, mondogat, köszönget, kapcsolgat, több tucat ilyen tétova igeformával találkozhatunk. Megszaporodnak a kérdő- és zárójelek, és jellemző alakzatok a kanyargó listák apró-cseprő tárgyakról, részletező leírások rutintevékenységekről, gépiessé vált mozdulatokról. „Fogpiszkáló, olló, gyógyszer, szemüveg / zsebrádió, radír, telefon, levelek,  s persze / ceruzák, tollak, papírok” (Ó, ennivaló szörnyetegeim).

A látszólagos dilik, bogarak, listák mögött valójában a rend, valamiféle rendszer, szabályszerűség megtalálásának a vágya áll. Bertók költészetében alapvető kérdés egy ilyen képlet megtalálása, mint a lírai személyiség széthullásának egyedüli alternatívája. Korábban a szonett, ez a Parti Nagy kifejezésével élve „belül tág jambikus kaloda” tartotta egyben a tudatot: „csak találd meg a rímeit / s az utolsó szóig kitarts // a többi tégla meg habarcs / mély lélegzet aprócska hit” (Ahogy botorkálsz magadig). Most pedig ugyanilyen elszántsággal kapaszkodik a hétköznapok apróságaiba.

A megszokott tárgyak, tevékenységek olyan mintázatot alkotnak, amire lehet támaszkodni. Ezért retteg attól, hogy megbotlik, hogy kiloccsan a tej, hogy nem dobja be a levelet, ezért fél, hogy a padláson kutakodva a megszokott tárgyak, ismerős zugok közt:

(…) nem veri-e meg az ajtóval szemben

porosodó dobokat hirtelen valaki (a kamaszkor

szelleme? a kaszás?), kigyullad-e a kezében

szorongatott zseblámpa (…)

A napi rutinból való kizökkenés maga lenne a kizökkenő idő: „Úgy érzi, meghal, pedig csak / ott felejti az aprót” (Apró).

Érdekes lenne összehasonlítani, hogy a Bertók-líra új személyessége mennyiben tér el a kortárs Tandori „személyiségkultuszától”. Úgy tűnik, a bertóki személyesség nem csak öniróniával, de egy kis elégedetlenséggel is vegyül, a napi a szöszmötölés elfecsérelt időnek tetszik. „Többnyire az ilyen helyeken, helyzetekben / múlt el az élete, veszett el a <nagy mű>” (Mintha az élete), és: „Miért takarod le, akarod elzárni /(magad elől is) (…) ha körülírsz, / lefetyelsz az egyenes beszéd helyett” (Jót is akarhat).

A bertóki személyesség hátterében a lírai én többszörös megújulásának, építésének hosszú története áll. Az ív anagy egésztől az apró részletek, a grandiózus látomásoktól a szemüvegkeresgélése felé húzódik. A legújabb kötet szép foglalata a poétikai hangsúlyok szüntelen eltolódásának, a különböző irányból ugyanabba a pontba mutató költői törekvéseknek, bizonyság arra, hogy Bertóknak mindig vannak újabb poétikai tartalékai.

Magvető Kiadó, 2003.

Orosz Ildikó

A cikk a Műhely folyóiratban jelent meg (2003/4).
Fotó: Magvető kiadó honlapja

Tovább olvasom