Esténként Batman – Három ifjúságinovella-antológia

Még öt-hat évvel ezelőtt is az volt az uralkodó nézet, hogy a novella halott, aki egyáltalán még vásárol könyvet, annak vaskos regényekre fáj a foga. Azóta viszont, főleg a közösségi média hatására, annyira megváltoztak az olvasási szokások, hogy ismét kelendővé vált a rövid történet, különösen az ifjúsági korosztályban. Amikor generációk nőnek fel úgy, hogy az agyuk a képcunami közepette legföljebb tweetnyi szövegmennyiségre huzalozott, a novella, úgy tűnik, kap még egy utolsó esélyt.

A tematikus antológiák logisztikailag is könnyen elkészülnek: a szerzők egymással párhuzamosan írhatják (vagy ha mázlijuk van, találnak egy témába vágó, félbemaradt regényt a fiókban), a szerkesztők, tördelők is egyszerre dolgozhatnak, és minden szerző hozza magával az olvasótáborát.

Budapest OFF – Kortárs novellák

Vállaltan urbánus antológia, amelynek különféle budapesti helyszínek adják a gerincét Újlipóciától a Belvároson át Pasarétig és Pest­erzsébetig. Ha csak annyit mondanánk róla, hogy helyet kapott benne egy kiváló Időfutár spin-off Tasnádi Istvántól, amely a kies Rákospalotán játszódik, már lenne egy masszív olvasóbázisa – különösen most, amikor rajongók ezrei estek transzba, mert feltámadt és hetedik kötetét morzsolgatja az egyszer már lezárult Gimesi–Jeli–Tasnádi–Vészits-sorozat.

De jóval több ennél a Budapest OFF, hiszen tizenhárom ismert szerző írt bele változatos, de egyenletesen erős műveket: fanyar bohózatot, komor disztópiát, megható drámát. Emlékszünk még, ugye, arra a pesti fiatalemberre, aki azzal került be a sajtóba, hogy esténként Batman-jelmezt húz, és segít a Belvárosban a bajbajutottakon? Berg Judit magasra nőtt tinilány hőse is hasonlóképpen teremti meg a saját mítoszát ismeretleneknek nyújtott apró jócselekedetekkel. Dániel András főszereplője végigjárja első szerelmének helyszíneit a Városligetben – ahogy a kapcsolat is fájdalmasan hirtelen szakadt meg, úgy a romba döntött Liget végnapjait is vele gyászolhatjuk. Kertész Erzsi az Astoriánál, a régi városfal mentén nyit időkaput a múlt századba, Kalapos Éva Veronika csellengő ferencvárosi, Kiss Tibor Noé kulcsos Wekerle-telepi fiatalokról ad emlékezetes pillanatképet. A város néhol mint fakó díszlet, másutt mint karakteres, lakóinak életét alapvetően meghatározó tér jelenik meg, így együtt, Kárpáti Tibor illusztrációival karöltve rajzolja ki ezt a szeretve gyűlölt metropoliszt. Ami azt illeti, jöhetne még egy kötet a nagy kimaradókkal, a Tabántól Kőbányán át Cinkotáig.

(Tilos az Á, 2018, 227 oldal, 2990 Ft)

2050 – Ifjúsági novellák a jövőről

„A nyári szünet első hetében közöltem a szüleimmel, hogy beperelem őket” – így kezdődik az egyik legfordulatosabb történet (Moskát Anita: Gumicukorszív), amelynek narrátora azt hányja szülei szemére, hogy többrendbeli kép-, hang- és illatfelvételeket osztottak meg róla gyerekkorában az engedélye nélkül; továbbá a rózsaszín ruhák és az állandó balettoktatás révén gendersztereotip neveltetésben részesítették. Hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, az apa már nem valós mivoltában, hanem az életbeli tulajdonságai alapján generált digitális „szellem” formájában gyakorolja gondviselői szerepét. A többi novella központi témája is az elidegenedés, az élhetetlen környezet, a retinába ültetett csipek és humanoid robotok térnyerése, és sok minden más, ami ismerős lehet például a Black Mirror című kultikus brit tévésorozatból.

Néhány ismert író mellett többségében ismeretlen szerzők teszik le itt a névjegyüket, nem is rosszul. A kiadó pályázat útján választotta ki őket – akárcsak az antológia két éve megjelent párdarabja, az Év Gyermekkönyve díjat nyert Jelen! esetében. Az a kötet a fiatalok aktuális helyzetéről adott emlékezetes körképet (és nem mellesleg ez nyitotta meg nálunk a kortárs ifjúságinovella-antológiák sorát); a mostani kötet hívószava pedig egy elvileg futurisztikus évszám: 2050. Ha nekünk, múlt századiaknak durván hangzik is, a kettes születési évszámú célközönség számára nem az. Vagy mégis? Látva a technológiai változások sebességét, a legmerészebb jövőkutató sem mondhatja meg, mit hozhat a következő 32 év. Meglehet, az itt vizionált, igencsak hátborzongató történetek közel járnak majd a valósághoz – de még ha mindezt megúsznánk is, tuti, hogy beleveszünk a room tour és az unboxing videók elképesztő tengerébe. Azért egy kis humor jól jött volna legalább itt-ott – még szerencse, hogy Lackfi Jánosra mindig lehet számítani.

(Móra/József Attila Kör, 2018, 222 oldal, 2499 Ft)

Szakítós – Novellák, életek, könnyek

Ez is „párdarab”, a tavaly megjelent Az első című antológia folytatása: míg előbbi az első szex témáját boncolgatta, addig most a szükségszerű vég kerül terítékre. A szakítás kétségkívül hálátlanabb topik, s mert kimenetele jobbára ismert, már az indulásnál ott kísért e kötet felett az egyhangúság veszélye. Szerencsére a húsz szerző (akik közt van ifjúsági, szép- és bulváríró is) nem korlátozta magát a párkapcsolatokra, szakítani lehet például egy gyerekkori baráttal is, akivel nem találjuk a régi összhangot, vagy egy ígéretes kézilabdás karrierrel, ha az edző porig alázza a játékosokat.

A leginvenciózusabban Dragomán György egyperces etűdökből álló írásfüzére mutatja meg, milyen sokféle groteszk pillanat adódhat az életben – a szerszámait ottfelejtő, örökre eltűnő kéményseprőtől a klasszikus „lemegyek gyufáért” típusú lelépésig –, amelyek mindegyike arra a mondatra fut ki: „soha többé nem láttuk egymást”. Ez a változatosság az, ami menti a kötetet, amely azonban a kamasz célközönség szempontjából gyaníthatóan még így is érdektelenségbe fúl. Túl sok a „középkorú narrátor a jelenből visszatekint fiatalságára” alaphelyzetű nosztalgiázó vagy didaktikus szöveg, miközben elvétve jelenik meg a mai kamaszok életstílusa, nyelve, tárgyi kultúrája. A végeredmény meglehetősen vegyes, de általánosságban azt lehet mondani, hogy a szakítás témája nem ihlette meg maradandóan a szerzőket – meglehet, az alapanyag inkább a költők asztalára kívánkozik.

(Menő Könyvek, 2018, 374 oldal, 2990 Ft)

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018/36).

Tovább olvasom

Kamaszadó – Három ifjúsági és gyerekkönyv

Az első (kortárs antológia)

„Tizenöt író, tizennégy történet arról, amiből csak egy lehet”, így a szemérmes alcím, ami kevésbé virágnyelven azt jelenti, hogy ebben az antológiában kortárs szerzők írnak az első szexről. Írnak, és nem vallanak, ez pedig jó hír, mert talán nem vagyok egyedül, akit őszintén nem érdekel, hogyan vesztette el úgy igazából a szüzességét Dragomán György, Karafiáth Orsolya, Fiala Borcsa vagy Lakatos Levente. Szerencsére nem a hálószobájukba kukkolunk be, hanem egy novellagyűjteménybe, amelynek egy-egy darabján átsejlik a személyes indíttatás, de a lényeg mégis a hangok és stílusok sokfélesége.

A panteon változatos, a szerzők közt van huszonéves és 50 pluszos, József Attila-díjas és bestsellerszerző. A némileg hatásvadász téma ellenére a végeredmény kívül-belül ízléses, és ha nem is tabudöntő, azért mindenképpen fontos kísérlet. Van itt plátói és csíkoskönyveket idéző szerelem, sutaság és tévedések vígjátéka, ismerkedés egy óvszerrel, és durva beavatás a nőgyógyászati székben; első alkalom megfontoltan és hebehurgyán, szépszerével és erőszakkal.

Ezzel együtt a történetek túlnyomó többsége egy visszahozhatatlanul naiv és infantilis világban, az internet előtti őskőkorban játszódik, amikor a legkiműveltebb főket is édes-bús fantáziák és óriási kérdőjelek töltötték meg – másfelől viszont nem torzította a végletekig a tinédzserek önértékelését és a szexualitással kapcsolatos elvárásait az online pornó. Az ezzel kapcsolatos kötetszintű reflektálatlanság nem kis hiányérzet kelt, hisz a Manó könyvek új ifjúsági kiadója, a Menő Könyvek 17 és ¾ évtől ajánlja az antológiát. Én bátran odaadnám már 16 évtől, úgy is, mint kultúrtörténeti érdekességet, amely talán elindíthatja a generációk közti párbeszédet, ha mással nem, hát azzal, hogy „anyám/apám, ti tényleg ilyen lúzerek voltatok?”
Menő Könyvek, 2017, 216 oldal, 2990 Ft


Kertész Erzsi: Panthera. A hógömb fogságában

„Ezt olvasd a Rumini után és az Időfutár előtt”, javasolja a kiadó, felismerve, hogy az olvasás iránti elköteleződés szempontjából kulcsfontosságú korosztálynak, a 10-14 éveseknek még nincs meg az a magyar szerzésű, kultikus regényfolyama, amit a kisebbek számára a Rumini, a nagyobbak számára az Időfutár jelent. Most mintha valóban egy ilyen jól sikerült széria születésének lehetnénk tanúi, hiszen a Panthera a sokadik utánnyomásnál tart, és a Könyvfesztiválon már a folytatását lehet kézbe venni.

Kertész Erzsi már a Labirintó című mesekönyvével is bizonyította, hogy egészen eredeti vizuális képzelőerővel megáldott történetmesélő. A Panthera kis túlzással egy kortárs magyar Verne-regény, amelyben benne van mindaz, amiért a francia írót szeretjük, ugyanakkor hiányzik belőle, amiért egy mai gyerek számára nehézkes, nehezen érthető vagy unalmas lehet. Azok kedvéért, akik nem rajonganak a téli sportokért, ezért talán vonakodva vennék kézbe a könyvet a címe miatt: a hógömb nem egy lavina, hanem az a kis üveg giccs, amibe havas vagy csillámporos tájat, házikót, emberkéket telepítenek, aztán lehet rázni és bambulni. Egy ilyen hógömb fogságába kerülnek gyerek hőseink egy komplett ellopott hegy társaságában, miután a főgonosz mindőjüket lekicsinyíti egy ördögi gépezettel.

Remek karakterek, valódi jellemfejlődés és intelligens humor. Kiskamasz szemmel szokatlanul hathat a jelenből visszatekintő én-elbeszélés, és kétségtelenül elvesz a „live show” izgalmából. De van annak előnye is, hogy már kezdettől tudjuk, hogy a gyerekek túlélik az amúgy igencsak hajmeresztő kalandokat. Például este, amikor az olvasó gyerek kénytelen letenni a könyvet, nem csinálja össze magát a takaró alatt.
Pagony, 2016, 224 oldal, 2990 Ft


David Williams: A nagy szökés

Témáját tekintve hiánypótló gyerekregény, hiszen nagypapák és unokák kapcsolatáról nem sok mű születik. A nagypapák egyébként is alulreprezentáltak, nincs könnyű dolguk, amikor helyüket keresik a sokkal körülírtabb társadalmi szerepek mentén tüsténkedő, piskótasütő, sapkahorgoló nagymamák mellett. Ám aki ismeri a szerző – brit komikus és népszerű celeb – korábbi könyveit, kivált a jelen művel leginkább párhuzamba állítható Gengszter nagyit, sejtheti, hogy ez nem lesz egy szokványos történet. Ott egy unalmas, káposztaszagú, sűrűn pukizó nagymamáról derül ki, hogy valójában visszavonult, nemzetközi hírű ékszertolvaj, aki unokájával közösen megcsinálja az utolsó nagy dobást. A hülye angol humorral és londoni turista-látványosságokkal bőven meghintett, fordulatos történet világszerte sikert aratott.

A nagy szökés nem éri utol. Itt a (kimondatlanul is) Alzheimer-kórban szenvedő nagypapa azt képzeli, hogy ismét a brit légierő tisztje az 1940-es években, és a hazáját védi a német Luftwaffe ellen. Elkóborol az éjszaka közepén, templomtornyok tetejéről kell összeszedni, s végül kénytelenek elhelyezni egy idősotthonban. Az egyetlen, aki szót ért vele, a 12 éves unokája, aki rajong a repülőkért, szabadidejében repülőmodelleket épít és imádja a régi háborús sztorikat – ő fogja kiszabadítani az öreget az idősotthonnak álcázott bűnszervezet karmai közül.

Jó pontot kap a sok rajz, nagy betűk, tipográfiai játékok és a Gengszter nagyiból már ismert migráns trafikos, Rádzs alakja. De a cselekmény igencsak kiszámítható és nyúlik, mint a bugyigumi, amin az öregek az otthonból menekülni próbálnak. Humora (mint az előző példánkból is látszik) nem kacsint ki a 8-12 éves regiszterből, ami nem jelenti, hogy ez a kis idétlen korosztály ne szórakozna rajta jól. Ugyanakkor ez a történet is, mint a nagymamás párja, a nagyszülő elvesztésével ér véget, így érzelmileg jóval összetettebb olvasmányélmény, mint az Egy ropi naplója-féle (amúgy helyénvaló) ökörködés.
Kolibri, 2017, 472 oldal, 3499 Ft

Orosz Ildikó

A cikk szerkesztett formában a Magyar Narancsban jelent meg (2017/29.)

Tovább olvasom

„Tudtam, hogy egy város szét fog égni” – Interjú Dragomán György íróval

Ősszel megjelent regénye, a Máglya az eladási listák élén indított, és a Narancs irodalmi sikerlistájának kritikus szavazóinál is felért a második helyre. A második regény, A fehér király nemzetközi siker, hamarosan film készül belőle. Most pedig új kiadásban itt az első könyve, az eddig csak szűk közönséghez eljutott A pusztítás könyve.

Hogyan látod tizenhárom év távlatából A pusztítás könyvét? Nem egy embert ismerek, akinek ez a kedvence tőled, holott ez a filozofikus akció­thriller kifejezetten nehéz olvasmány.

Dragomán György: Jó volt ismét egyben elolvasni az új kiadáshoz, látni, hogy nem hiába tettem bele azt a rengeteg munkát annak idején, mert még mindig pontosan és szépen működik, és éppen annyira vállalható, mint amikor írtam. Már ott is nekimentem olyan dolgoknak, amiket később újra és újra igyekeztem megcsinálni, direkten és erőszakosan próbáltam szembenézni a történelmi bűn kérdésével, érdekelt, hogy miként lehetséges szembeszállni a hatalommal, és van-e, lehetséges-e a feltámadás.

Fotó: Sióréti Gábor

Alapkérdések a diktatúra idején játszódó A fehér királyban, és a rendszerváltás utánra időzített Máglyában is. Előbbiben egy 11 éves fiú, utóbbiban egy 13 éves lány az elbeszélő. Melyik volt könnyebb?

Egyik se, elég nehezen írok. A Máglya azért volt nehezebb, mert összetettebb struktúrát, több szereplőt, idősíkot, helyszínt mozgat. Emma hangja mellett a nagymamáét is halljuk. A fehér királyban egy hangot kellett megtalálni és működtetni, viszonylag egyszerű szerkezetben. Belekezdtem ott a nagyapa hangjának megírásába is, de azt végül kihagytam, mert nem működött. Azzal majd mostanában kezdek valamit.

Több szövegen dolgozol párhuzamosan, ezért telt el kilenc év a Máglyamegjelenéséig. Hogy van ez, reggel felkelsz, és amilyen a hangulatod?

A technikai részek, egy-egy jelenet megírása általában eltart pár hétig. Közben előfordul, hogy olyasmit kezdek látni vagy hallani, ami egyszerűen nem illik oda. Ezt néha félrerakom, néha pedig megírom, és lesz belőle egy novella. Van, hogy hetekig máson dolgozom, ami egyáltalán nem optimális stratégia. De nem tudom előre eldönteni, mit fogok látni, és ami megjelenik, azt nehezen verem ki a fejemből. Ezért a Máglyával egy időben összeállt egy novelláskötet, és majdnem kész két mesegyűjtemény.

Jelentek meg részek egy készülő regényből is, amelyben egy kisebb gyerek beszél. Ez A fehér királlyal és a Máglyával egy trilógia lesz?

Annyiban igen, hogy ez a három könyv koherensen meséli el az én fiktív világom történelmét. Ugyanakkor mindegyik önmagában is kerek. A Mesék a palotában munkacímű regényben egy hatéves gyerek hangját halljuk. Mostanra megismertem őt annyira, hogy látom, milyen ember lesz huszonöt év múlva – az ő felnőttkori hangja lesz a másik szál. Ennek megtalálásához talán kellett az, hogy közben máson is dolgozzam. Ma már tudom, hogy képes vagyok szimultán írni, nem esek annyira kétségbe, ha váratlanul megjelenik egy oda nem illő kép, hanem mérlegelem: biztos kell ez nekem? De azért az elmúlt kilenc év nagyon durva volt. Egyébként szerintem minden író organikusan épül fel, ezért én szeretem a műveket kronologikusan olvasni, és megértő vagyok a rossz könyvekkel, mert néha ezeken át vezet az út a remekművekhez.

Például milyen oda nem illő képek jelennek meg váratlanul?

Már A pusztítás könyvénél tudtam, hogy egy város szét fog égni. Nagyon vonzott, hogy ott megcsináljam, de ellenálltam a kísértésnek. A tűznek végül a Máglyában jött el az ideje. De a Máglya egész mágikus vonalát sem terveztem el előre. Először a lisztbe rajzolást láttam, és csak később értettem meg, mi a jelentése. A halott nagyapa szellemalakja úgy került be mint harmadik szereplő, hogy az arca megjelent a könyvszekrény üvegén belülről, pára formájában, amelyen Emma vonásai tükröződnek. Fél évig tartott, mire elfogadtam, hogy nekem együtt kell élnem ezzel a varázsos-gótikus szállal.

A Máglyából hiányzik A fehér királyra jellemző groteszk.

Ez egészen más világ. Dzsátá rendszeresen kerül kilátástalan, ellentmondást nem tűrő helyzetekbe, amelyekből nehéz kikecmeregni, és ebből totális hülyeség sül ki. Emmát nem lehet ilyen helyzetekbe kényszeríteni, ő annál szabadabb. Nem hiszek a fiús/lányos látásmód alapvető különbségében, de arra hamar rájöttem, hogy ennek a hangnak a tulajdonosa lány. Valahogy másképp vette a levegőt. Dzsátá hadaró, siető figura, állandóan rohan valami elől. Emma is fut, de ő inkább valami után. Számára fontosabb a magány, van ideje részletesen megfigyelni a dolgokat. Ennyiben jobban hasonlít rám, én is sokat voltam egyedül, és mindent aprólékosan megfigyeltem, mert az ő korában már írni akartam.

Honnan ered ez a nagyon erős vizualitás? Úgy tudom, Romániában B filmeken nőttél fel.

Nemcsak B-ken, hanem C-ken, D-ken, E-ken, F-eken és csillagos A-kon. Volt az életemben egy nagyon szép, de nagyon nehéz időszak, mielőtt kivándoroltunk. Beadtuk a papírokat, és utána majdnem három évig vártunk az útlevélre. Ezalatt a szüleim tanárként, orvosként többé-kevésbé munkanélkülivé váltak. Nagyjából ekkorra szűnt meg Romániában a mozi, az emberek megelégelték, hogy vetítés közben rendszeresen elveszik a villanyt, és ülhetünk a sötétben. 1985 körül beköszöntött a videó-korszak. A mozikba, bábszínházakba tévéket tettek be állványokon, és a legújabb amerikai filmek mentek akkumulátorról, cenzúra nélkül. Máig nem értem, hogy volt lehetséges. Óriási volt az igény, pedig az 1,50-es mozijegyhez képest 15 lej volt a beugró. Verekedtünk az első helyekért. Három hónap múlva betiltották, de folytatódott a feketepiacon. Bizonyos lakásokban befizettél 8 lejt, és egész éjjel filmeket nézhettél. Én akkor már tudtam angolul és németül, odaültem a tévé mellé, és fordítottam. Ez volt az első munkám, cserébe ingyen nézhettem a filmeket.

Hány éves voltál?

Tizenkettő. Elképzelni se tudom, miket mondhattam. Aztán nagyapámék minden pénzüket összetették, és vettek egy videót. Úgy nézett ki egy napunk, hogy csomagok közt éltünk, eljártunk az ócskapiacra eladni, és minden délután megnéztünk két filmet. Nagyapám földrajztanár volt a református kollégiumban, pár tanítványa benne volt a videóbizniszben. Teljesen véletlenszerűen érkeztek a felirat nélküli feketekazetták, sosem tudtuk, éppen mi. Police Academy 1., Amerikai nindzsa, Kubrick, Godard, sorozatok, horror. Néha ugyanaz még egyszer. Az Egy amerikai farkasember Londonbant például nem bírtam végignézni, a felénél kimentem – igaz, azt nem nagyon kellett fordítani. Valami 1700 filmet néztünk meg, nagyapám dolgai között talán még megvan a lista. Másnap külön műsorszám volt, hogy elmeséltem a suliban az előző napi filmeket. Az egész gyerekkorom meséléssel telt.

Miután kijött a Máglya, megjelentél a Facebookon, és elképesztően aktív vagy. Tárcákat, novellákat, recepteket posztolsz, minden olvasói kérdésre reagálsz, csakúgy, mint feleséged, Szabó T. Anna költő. Miért fontos ma egy írónak ez az online pezsgés?

Rájöttünk Annával, hogy van egy csomó kisebb írásunk, ami egyszer majd megjelenik kötetben, de addig gyakorlatilag elérhetetlen, mert annyira megváltoztak az olvasói szokások, hogy pár éves folyóiratközléseket már senki sem olvas. Viszont ha megosztjuk ezeket, szinte frissként hatnak, több ezren olvassák őket egyik napról a másikra. Meglepően népszerűek a viccesen dörgedelmes, moralizáló írásaim a veszekedésről, házasságról, válásról, sokan szeretik a receptjeimet meg a zenés novelláimat is. Egyelőre élvezem ezt a közvetlen kapcsolatot az olvasókkal, még a szülinapi ajándékpólóm is kiposztoltam a múltkor.

Rendszeresen publikálsz külföldi lapokban. Milyen témákban és hogyan zajlik egy ilyen felkérés?

A New York Times a vörös­iszap-katasztrófa idején hívott fel, mert valaki ajánlott annak alapján, hogy A fehér királyban megjelenik, hogyan bánik a tájjal a kommunizmus. Mivel apósomnak van egy kis szőlője Somlón, és amúgy is elég mérges voltam az egész miatt, írtam egy publicisztikát. A Le Monde a médiatörvény kapcsán kért elemzést több szerzőtől. Általában nem politizálok, de kivételt tettem. A Neue Zürcher Zeitung „írók zenéről” sorozatába egy novellát küldtem egy kézzel festett heavy metalos pólóról, amit mindig irigyeltem, de nekem sosem volt. Többször írtam német lapoknak Európáról, ott erről élénk diskurzus folyik, és rendszeresen kérik az értelmiség véleményét.

Londonban előrehaladtak A fehér király filmes előkészületei. Az adaptáció harminc év diktatúra után játszódik brit földön, valahol a jövőben. Dzsátá anyját Carice van Houten(Trónok harca) alakítja. Mit lehet még tudni?

Alex Helfrecht rendező és férje, Jörg Tittel színházat csinál a West Enden, emellett eddig kisfilmeket készítettek. Alex a lengyel származású Fudakowski producer házaspár megbízásából kutatott kelet-európai történetek után, és több mint hetven könyv közül szeretett bele A fehér királyba. Közben Fudakowskiék rájöttek, hogy mégis inkább Joseph Conradot adaptálnának, Alex pedig úgy döntött, megcsinálja A fehér királyt a férjével. Az effekteket a Chimney Group (például Suszter, szabó, baka, kém – O. I.) készíti. A forgatókönyvet Alex írta, én erre nem lettem volna képes, de angolul van annyi távolság a mondataimtól, hogy más szemmel tudok ránézni. Nagyon örülök, hogy tehetséges alkotók első nagyjátékfilmje lesz, ez beleillik a könyv eddigi karrierjébe. A tervek szerint május végén kezdenek forgatni, részben talán Magyarországon, a búzamezők miatt. Már tudom, ki játssza a Nagymamát meg Dzsátá apját, de egyelőre nem mondhatom el.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy sokan dolgoztak önzetlenül A fehér király sikeréért. Hogy kell azt érteni, hogy önzetlenül?

Ez a könyv nem csak nekem jelentett áttörést, többeknek volt első vagy egyik első munkája. Az amerikai ügynököm, Chris Parris-Lamb második eladott könyve volt, ennek köszönhetően léptették elő. A holland fordítóm, Rebekka Herman Mosters első munkája volt, azóta már lefordította Bánffy Erdély-trilógiáját. De ha visszanézünk az indulásra: Olchváry Pali annak idején saját, önzetlen lelkesedésből kezdte angolra fordítani, mert tetszett neki. Miután öt fejezetet megcsinált, felvetettem, hogy küldjük el a nagy lapoknak, mit veszíthetünk. Egyedül a Paris Review válaszolt, ahol – mint később megtudtam – első körben önkéntesek válogatnak sok ezer kézirat közül. Többkörös szűrés után jelent meg a második fejezet, amely elindította a regényt külföldön. Minden kiadómon azt látom, hogy szinte fanatikusan küzdenek ezért a könyvért. Persze a könyvkiadás is vállalkozás, de azért nem a tőzsde, az vág bele, akinek ez tényleg fontos. Akit csak a pénz érdekel, annak ott a Wall Street.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2015/14).

Fotó: Sióréti Gábor

Tovább olvasom

Retró és posztmodern – Három mesekönyv magyar szerzőktől

Ki ne irigyelte volna gyerekként a Kockásfülű nyulat, amiért minden áldott nap legálisan alhat bőröndben? Aki emellett sajnálta is, gondolván, hogy anyátlan-apátlan árva, az örömmel konstatálhatta, hogy a 7. Gyermekirodalmi Fesztivál fővédnöke maga a nyúlpapa, Richly Zsolt volt.

Richly Zsolt: A kékpöttyös elefánt

Az idén hetvenesztendős animációsfilm-rendező és grafikus számos nagy sikerű filmet és sorozatot jegyez a Nyúlon innen és túl (Kíváncsi Fáncsi, Háry János, Medvetánc). A kékpöttyös elefánt képregénysorozat 1968 és 1971 között jelent meg a Kisdobos újságban. A közelmúltban a művész pincéjéből előkerültek az eredeti rajzok - egy időre ki is állították őket a Ráday utcai Két Egér könyvesboltban -, ezekből gyűjtött egybe húsz történetet a kiadó.

A hatkockás kis etűdökben nevezett elefánt különféle állatokkal keveredik mulatságos kalandokba. Annak idején szöveg nélkül jelentek meg, most azonban Marék Veronika írt hozzájuk néhány mondatos, szövegbuborék jellegű, de hagyományosan tördelt párbeszédeket. Bölcs kiadói döntés, így szélesedik a célkorosztály, mi pedig takarék üzemmódú szülői agyműködés esetén sem jövünk zavarba. A használatban az is kiderül, hogy ez a forma milyen sokféle készséget fejleszt spontán módon: a nagyobbak azonnal, a kisebbek néhány mesélés után önállóan "olvassák" és szívesen játsszák el egymás közt a 2-3 szereplős, dramatikus jeleneteket (abszolút favorit a csökönyös szamár és a sárban fetrengő vadmalac szerepe). Az lenne csak a jó móka, ha kártya alakban is megjelenne, ahol a képkockák összekeverhetőek, gyűjthetőek, sorba rendezhetőek lennének. Addig is marad egy kellemes könyv, amelyet a címszereplő testi adottságai miatt jól kamatoztathatunk tavaszi bárányhimlőjárvány idején.

(Szöveg: Marék Veronika. Vivandra, 2011, 41 oldal, 2400 Ft)

Lackfi János (szerk.): Nini néni és a többiek

A célkitűzés nemes: hetven rövid, esti mesének is ideális történetet kapunk kortárs magyar íróktól, akik közt található mindenki által ismert klasszikus, fiatal profi és a mesék tengerén alkalmi ladikosnak számító szerző is. Néhány név a közel negyvenből: Lázár Ervin, Mosonyi Aliz, Kiss Ottó, Máté Angi, Both Gabi, Dragomán György; és a legrégebbi "kortársak", Mészöly Miklós és Nemes Nagy Ágnes. A szerkesztő, Lackfi János amellett, hogy remek író, költő és tanárember, ráadásul - még kimondani is rettenet! - ötszörös gyakorló apa. Nagyot nem tévedhetünk tehát ezzel a gyűjteménnyel - amely azonban a Benedek Eleken és Grimmen szocializálódott vasárnapi nagymamák kezébe azért csak módjával adható. Van a mesék közt vicces és könnyfakasztó, didaktikus és csali, kurta és furcsa. Megismerjük többek közt a címadó néni űrhajóvá avanzsált kotyogóját, megtudjuk, hogyan kell kőmorzsás vízzel és ágsöprűvel autót suvickolni, és milyen sms-t ír a hóember. Megállapítjuk, hogy a Petiket a mesékből is kiszorították a Barnik. Ha ezen túlmenően van egy olyan igényünk, hogy egy mese, legyen bármennyire nyelvjátékos és posztmodern, azért végződjék valamiféle fel- vagy megoldással, akkor helyenként csalódni fogunk. Hogy a feloldást nem mindig a mese szövetében kell keresni, hanem a határtalan gyermeki fantáziában? No, persze. De valami fogódzó akkor is kell, hogy jó szívvel olthassuk le a villanyt.

A modern szövegeket szépen ellenpontozzák Csilléry Orsolya hagyományos vonalvezetésű, részletgazdag illusztrációi; a minden oldalon körbefutó sorminta viszont jelentősen rontja az összképet. Figyelemre méltó, hogy e sok tekintetben hiánypótló kortárs magyar mesegyűjteményt a Thomas, a Barbie, a My Little Pony és minden Disney-könyvek hazai kiadója jelentette meg - többször is megengedhetnének maguknak effajta kitérőt.

(Egmont, 2011, 92 oldal, 3999 Ft)

Móra Ferenc: A didergő király

Végül egy olyan könyv, amelyet bízvást nyomhatunk a hagyományosabb ízlésű nagymamák kezébe is, nem fog a fejük tetejére szaladni a szemüveg. Nekünk pedig jól jöhet olyankor, amikor nincsen cérnánk egy három perc alatt felolvasható mesét fél órában megbeszélni (lásd az előbbi kiadvány egyik-másik darabját), hanem bevállaljuk a hosszabbat, amelyikhez viszont nem kell lábjegyzet. Igaz, hogy harminc fokban nem könnyű azonosulni a didergő királlyal, ugyanakkor tekinthetjük ezt akár nehezített érzelmi intelligenciagyakorlatnak is: "Tudod, kisfiam/lányom, ez a király bácsi annyira nem tudott szeretni, hogy még most, ebben a dögmelegben is fázott volna."

Ennél több nem kell, hátradőlünk, harapjuk az ízes nyelvet, és a végkifejlet felől is nyugodtak lehetünk. Kass János összetéveszthetetlen, vertcsipkére emlékeztető illusztrációi minden generáció emlékképei közé bevésődnek. (A tavaly, 87 évesen elhunyt grafikusművész ezer szállal kötődött a gyerekirodalomhoz, de az kevéssé ismert, hogy egy békebeli első osztályos ábécéskönyvet, illetve alsós olvasókönyv-sorozatot is illusztrált jóval hetven felett, a 2000-es évek elején.) A sokadik kiadást megért nosztalgiakönyv végén helyet kapott Móra Ferenc két rövidebb, szintén nagyon fülbemászó verses meséje, a Kecskebál és a Csalimese is.

(Móra, 2011, 14 oldal, 1890 Ft)

Tovább olvasom