Nyalogassuk kölykeinket! – Hat könyv a gyereknevelésről

A gyereknevelés olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, és mindenki jobban. A magyar ember kiváltképp futball- és gyerekszakértő, a legújabb nevelési szakirodalmat csak merő kíváncsiságból veszi kézbe, így, karácsony táján, amikor már tényleg agyára megy a családja.

Kevin Leman: Péntekre új gyerek

Amikor leszállnak az angyalok, a gyerekekből előbújik az ördög. Erős a vágy, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljunk a nemkívánatos viselkedési formáktól. Ez a borító egy szutykos, pimaszul vigyorgó kiskölköt mutat hétfőn, akiből kimosógépezett, szelíd cukipofa válik péntekre. A csábító alcím: „Hogyan változtasson gyermeke hozzáállásán és viselkedésén 5 nap alatt?”

Tekinthetnénk ezt marketingfogásnak vagy gyereknevelési hacknek is, csakúgy, mint a felütést: „Összeesküvés zajlik Ön ellen, méghozzá a saját otthonában. Az apróhad kiskatonáinak és a lázadó kor minden partizánjának egytől egyig megvan a maga haditerve, mellyel garantáltan elérik, hogy Ön a falra másszon.” Ám hamarosan kiderül, hogy a szerző nem tréfál: tényleg hadba szólít gyerekeink ellen, mondván, „mesterei a manipulációnak”, és annál jobb, „minél előbb megtanulják, hogy az életben semmit sem adnak ingyen.” Szerinte jó (az egyetlen jó) megoldás a bevásárlóközpontban hisztirohamban fetrengő kisgyereken szó nélkül átlépni, és otthagyni, a mosakodást hanyagoló kamasznak meg beírni az üzenőjébe, hogy tisztelt tanárnő, a fiam ma azért késett el, mert bűzlött, és elzavartam zuhanyozni, kérem, szabja ki rá a méltó büntetést.

Leman doktor ujját a sliccén át kilobogtató, anyaszomorító kölökből lett az anyák megmentőjeként tetszelgő provokatív megmondó ember. Isten őrizz, hogy komoly gond esetén hozzá forduljunk, mentségére legyen mondva, hogy ahol nincs probléma, ott nem is kreál: a bili, a cumi és az evés kérdését egy mondatban elintézi. Sajnos túl jól ír, ezért – főként, ahol saját szülői bénázásainkat ostorozza –, egészen szórakoztató tud lenni. Eredményességét viszont leginkább azzal a levéllel lehet érzékeltetni, melyben egy szülő hálát mond, mert csemetéje, aki addig rendszeresen „adjál csipszet” felkiáltással fordult feléje, a Leman-módszer bevezetése után imigyen szólott: „kérek csipszet”.

(Fordította: Hamerli Nikolett. Harmat, 2013, 292 oldal, 2500 Ft)

Jan-Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát

Ez az egyszerű, sokrétű cím szépen kifejezi, hogy a gyerekek számára az ésszerűen és következetesen kijelölt korlátok nem terhet, hanem biztonságot jelentenek: „A korlát óvja a gyereket, időt és teret enged számára ahhoz, hogy önállósodjék, öntudatos személyiséggé váljék. Ugyanakkor egyértelműen jelez egy határt, biztos keretet ad, de kihívás is a gyereknek, hogy nekifeszüljön vagy áthágjon rajta. Mert hiszen leghőbb vágya, hogy megtudja, mi lesz, ha nem tartja magát a megbeszélt szabályokhoz, szertartásokhoz és megállapodásokhoz.” Testvérféltékenység, öltözés, leckeírás, zsebpénz, a hétköznapi rutint átíró nyaralás: megannyi téma, amit nem lehet elégszer végigzongorázni.

A szerző figyelmeztet a túlságosan szabadjára eresztett nevelés veszélyeire, és arra, hogy egyre több gyereket vonnak be túl korán a döntéshozatalba. Kivált érdekesek a párbeszédes esettanulmányok, melyeknél már a közlés módja is hat az olvasóra. Nem véletlenül ért meg húsz év alatt több, immár átdolgozott kiadást, rengeteg jó gondolat és humor sűrűsödik a lapjain – bár olykor túlságosan bő lére eresztve, és egy gyerekszoba rendetlenségét idéző formában. Bettelheim és Winnicott óta tudjuk, hogy a szülőnek nem kell tökéletesnek lennie, megfelel az is, ha „elég jó”. Rogge ebben a szellemben biztat, hogy engedjük el a maximalizmust, hiszen a nevelés minden, csak nem aprólékosan előre tervezhető folyamat. És ahogy nincs tökéletes szülő, sem pedig mindentudó tanácsadó, úgy érjük be avval, hogy ez a könyv „elég jó”.

(Fordította: Lendvay Katalin. Park, 2013, 273 oldal, 2900 Ft)


Szülők iskolája (szerk. Árvay N. Tivadar)

Amit szükségképp hiányoltunk az előbbi, 90-es évek eleji német kiadványból – hogy közvetlenebbül reagáljon a legújabb jelenségekre és a magyar valóságra –, azt megtaláljuk a Waldorf Pedagógiai Intézet gyereknevelési előadás-sorozatából szerkesztett kötetben. Bácskai Júliától Herczog Márián át Karkus Ottóig ismert és kevésbé ismert szakemberek járnak körül egy-egy témát az élőbeszédszerűségből fakadó, könnyen emészthető stílusban.

Vekerdynek két Goethe- és Rudolf Steiner-idézet közt mindig vannak új, imádnivaló sztorijai (lásd mit tesz a szülő, ha belemegy a gyerek fülébe a víz), miközben ismét előkerülnek mára már szállóigévé lett intelmei. Anyák, ne vasaljatok!; olyan, hogy nevelés nincs, csak hiteles együttélés van; jó menedzser nem abból lesz, aki már óvodás korában különórákra járt, hanem abból, aki sokat játszott, sok mesét hallgatott, később pedig lehetett merengő, lusta kamasz.

Nem ússza meg a hazai iskolarendszer, amely E. Szabó László fizikus szavaival „ítélkezési dühben” szenved, és kizárólag a verbális és lexikális tudásra fókuszál. Hiába tud egy gyerek „fúrni, faragni, építeni, fütyülni, táncolni, mesélni, az iskolát ez nem érdekli”. Nem állítható, hogy minden szöveg egyformán érdekes, de feltétlenül kiemelendő még kettő: Gyarmathy Éva pszichológus arra keresi a választ, hogy a valóság mely változásaival magyarázható, hogy egyre több a „disz-pinty”, vagyis a diszlexiás, diszgráfiás, hiperaktív, SNI-s gyerek. Kökéndy Ákos Waldorf-pedagógus pedig a mélyére néz a hazai reálbunkóság eredetének: miért lett nálunk generálisan unalmas, érhetetlen tárgy a kémia, és hogyan vehetjük fel ez ellen a harcot hamuval meg káposztalével.

(Saxum, 2013, 146 oldal, 1800 Ft)


Stefanie Glaschke: A patchwork család

„A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.” Sokan ismerik Karinthy Frigyes örökbecsűjét, de azt kevesebben tudják, ki volt a gyepa tárgya: a Böhm Arankával kötött második házasságából született közös gyerek, Karinthy Ferenc. Gyerekkora, ahogy később ő fogalmazott, afféle „cifra bohém vircsaftban” telt, de „ebéd, vacsora, ruha, nyaralás, bicikli” mindig került.

E kellékek ma is adottak lehetnek, ám ezzel együtt a legtöbb patchwork vagy mozaikcsalád élete nem mindig egyszerű. Az elvált szülők – egyik, másik vagy mindkettő – új családalapítása bonyolult kapcsolatrendszert hoz létre vér szerinti és nevelőszülők, saját és közös gyerekek közt, s mindezt féltékenység, értékrendi súrlódások, logisztikai nehézségek tetézhetik. A békés együttélés alapja a nyitott kommunikáció, amely tekintettel van a tagok sebezhetőségére, hiszen mindenki a saját múltjával, történetével érkezik, a szülőknek pedig nem tanácsos rágörcsölniük, hogy bebizonyítsák, mindenképp sikeresek lesznek az új családjukban.

A mozaikcsalád, amely talán a jövő társadalmának családmodellje lesz, nem is annyira új képződmény, gondoljunk az ősközösségre, ahol a különböző gyerekeket közösen nevelték, vagy a közelmúltban a háborúk, betegségek tizedelte csonka családok újraformálódására. Inkább kezdőknek ajánlható zsebkönyv ez, néhány jópofa, családon belüli csapatépítő gyakorlattal. Gyengéje, hogy elég rapszodikusan váltogatja a nézőpontját, ezért néha nehezen követhető, ki kinek a kicsodája. De ez már csak egy ilyen téma.

(Fordította: Farkas Tünde. Saxum, 2013, 144 oldal, 1800 Ft)


Debenedet-Cohen: Hancúrozni jó! Apás játékok otthon és a szabadban

Amikor először kinyitottam, azt gondoltam: erős váll, pihent agy. Itt kérem, részletes leírásokat olvashatunk ábrákkal, nyilakkal arról, hogyan kell párnacsatázni, gyereket pörgetni, hintáztatni, dögönyözni, és mire használható egy bot. Aztán, ahogy belemélyedtem, egyre jobban megtetszett. Igazán sok gondoskodással és szeretettel van megírva, például: „Harc közben mindig a cipzáras vagy gombos felénél kell megragadni a párnát, és csak a puhább részével szabad ütlegelni az ellenfelet, hogy megelőzzük egymás szemének kiverését”, vagy a görög katapult nevű játéknál: „körülbelül 30-45 fokos szögig nyújtsa előre a lábait, nehogy a gyermek önre essen vissza”.

Az előszóban személyes motivációinak megvallásával azonnal levesz a lábunkról a szerzőpáros (két férfi). Egyiküknél mindennapos volt a játékos bokszolás, birkózás, és apaként ő is sok fizikai játékot játszott a gyerekeivel. A másiknál ilyesmi soha nem fordult elő, számára gyerekként a birkózás egyet jelentett azzal, hogy nagyobb társai jól elagyabugyálták. Aztán, amikor a lánya megszületett, és látta, hogy ő mennyire szereti a hancúrozást, az iránta való imádatból kényszerítette magát, hogy beszálljon, és tudatosan képezze magát. Később megjelent az életében egy tízéves nevelt fiú, akivel szemben új szabályokat kellett kialakítani, alapvetően azért, hogy ő maga ne sérüljön meg.

A játékok közt rövid elméleti részek kaptak helyet arról, hogy a vadulás nem csak örömet okoz, de fejleszti többek közt a tanulási képességet, az érzelmi intelligenciát, jótékony hatású a szülő-gyerek kapcsolatra, erősíti az ön- és az egymás iránti bizalmat, a szülőnél pedig késlelteti a demenciát. Érdemes hát bőszen gyakorolni a tomboló elefántot, az alvó denevért, a spanyol lépcsőt meg a Houdinit.

(Fordította: Kelemen László. Libri, 2013, 208 oldal, 2690 Ft)


Paul Tough: Segítsük kibontakozni gyerekeinket!

Kinek sikerül, és kinek nem? Miért teljesítenek egyesek kiválóan, és miért botladoznak mások? Mit tehetünk mi mindannyian azért, hogy egy bizonyos gyermeket vagy gyermekek egész generációját távol tartsuk a kudarctól, és a siker felé tereljük? Ne számítsunk gyors és könnyű válaszokra, ez nem egy nevelési egyszeregy, hanem egy oktatásszociológiai riportkönyv, amelynek vannak családon belüli vonatkozásai.

A szerző – saját bevallása szerint „újságíró és aggódó apa” – alapos neurobiológiai, pszichológiai és társadalomtudományi érvekkel, kutatásokkal és statisztikákkal megtámogatott dolgozatot kanyarított. Szocioriport-szerű felvezetése Chicago szegénynegyedeitől, a bűnözés melegágyától, a hagyományos oktatási struktúra csődjétől indul (nem kell különösebb erőfeszítés, hogy a hátrányos helyzetű, traumatizált suhancok helyébe magyar szereplőket képzeljünk), és eljut oda, hogy a kudarckerülés a rendszer felső csúcsán is megjelenik: a mai tipikus Harvard-diplomást „inkább hajtja a sikertelenségtől való félelem, mint valamilyen meghatározott vágy, hogy ezt vagy azt szeretné csinálni”.

Szó esik többek közt tanult optimizmusról, a nem kognitív készségek szerepéről, valamint a fejlesztésükre irányuló oktatási programokról. Persze ez is ott kezdődik, mint minden: a születés körül. Hogy mást ne mondjak, azok a patkánykölykök, akiket rendszeresen nyalogat és tisztogat az anyuk (legyen vér szerinti vagy gondozó), könnyebben kitalálnak a labirintusból, bátrabban fedezik fel az új területeket, jobban esznek, kevésbé szoronganak és érdeklődőbb, egészségesebb felnőttek lesznek. Szaporán, elő a nyelvekkel!

(Fordította: Szalai Virág. HVG Könyvek, 2013, 300 oldal, 3500 Ft)

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/21).

Tovább olvasom

Nem az apja fia – Zak Ebrahim: A terrorista fia. Történet a választás szabadságáról

Fogadj örökbe egy terroristát, és imádkozz érte. Erre biztat az Adopt a Terrorist for Prayer nevű amerikai nonprofit szervezet, melynek webgalériájában körözött és büntetésüket töltő fanatikus iszlamisták rövid életrajzzal kísért portréja közt böngészhet az, aki a jézusi tanítás szellemében szeretni akarja ellenségeit.

A bizarr panteonban ott van az 59 éves, egyiptomi születésű El Sayyid Nosair is, akinek lelki üdvét jelenleg nyolcan viselik a szívükön. E mérsékelt érdeklődés átlagosnak mondható, csupán két személyt fogadtak örökbe ennél jóval többen. Az egyik a bostoni maratoni robbantás szinte még gyerek vádlottja. A másik a Dzsihad Jane-ként elhíresült szőke amerikai nő, aki egyebek mellett a svéd Lars Vilks ellen szervezett merényletet Mohamedet kutyaként ábrázoló rajzai miatt – ez az öt évvel ezelőtti, meghiúsult ­tá­madás volt az első a Charlie Heb­do szerkesztőségéig vezető eseménysorban.

Nosairt 1990-ben tartóztatták le a világ egyik legmegosztóbb, ult­raortodox rabbija, a Zsidó Védelmi Liga alapítója, Meir Kahane megölése miatt. Fia, jelen könyv szerzője, 7 éves volt ekkor. Az apát később bűnösnek találták több terrorcselekmény megtervezése és a World Trade Center elleni első, 1993-as támadás megszervezésében (a robbantásban hatan haltak meg, és több mint ezren megsebesültek). Hogyan élte át Zak kisgyerekként apja radikalizálódását? Milyen személyes frusztrációk és nemzetközi politikai események hatására vált a „tréfás kedvű, meleg szívű apa” amerikai földön kinevelődő terroristává? Zsebkönyvnyi mérete ellenére meglepően sok információt sűrít a TED-előadásokhoz kapcsolódó, új zsebkönyvsorozat nyitó darabja, amely az eredetivel csaknem egy időben jelenik meg magyarul.

Zak felnőve megszakította a kapcsolatot az apjával, aki élete végéig börtönben lesz. (Fotó a könyvből)

Zak története valóban sokkal több és érdekesebb annál, mint ami egy tízperces szóbeli előadásba beleférhet. Anyja pittsburgi születésű fehér amerikai, aki egy rossz házasság után, a kereszténységből kiábrándulva talál vigaszt az útkeresőket szívesen fogadó iszlám közösségben. A Korán elvei mentén elrendezett második házassága kezdetben valódi boldogságot jelent. Ám a mérnök Nosair (aki nem sokkal korábban vándorolt ki Egyiptomból Amerikába) nehezen viseli, hogy egy üzemi baleset következtében megroppan családfenntartói tekintélye. Az 1980-as években járunk, az apa bekapcsolódik egy radikalizálódó mecset életébe, amely utóbb a „jerseyi dzsihádiroda” néven vonul be az FBI aktáiba. A kínai kifőzde felett található, málladozó falú maszdzsid a világ minden tájáról fogad sejkeket és vallási vezetőket, akik azzal a céllal érkeznek az Egyesült Államokba, hogy a muszlimokat afgán testvéreik megsegítésére mozgósítsák. A hidegháború forró pillanatai ezek: a Szovjetunió intervenciójára válaszul Amerika a szaúdiakkal karöltve dollármilliókkal támogatja az afganisztáni dzsihadistákat.

Hogy az agitátorok tevékenysége nem korlátozódik az afganisztáni helyzetre, annak tanulságát majd csak jó két évtized múlva (a 2001. szeptember 11-diki terrortámadások után) vonja le a világ. Érdekes módon Nosairt kezdetben magányos elkövetőnek tartják: a lakásukban lefoglalt 47 doboznyi iratot évekig még csak le sem fordítják, gondolván, hogy azok csupán „arab versek”. Csak az ikertornyok elleni első támadás után fejtik fel, hogy itt valójában az első, laza terrorista sejtek szerveződtek, a „versek” pedig hidak, magas épületek és zsidó célpontok elleni támadások vázlatai.

Fontos a társadalompolitikai hát­tér, de a főszereplő mégiscsak az a Tini Nindzsa Teknőcökért rajongó, riadt fiúcska, akinek ki­egyensúlyozott gyerekkora egy csapásra véget ér apja letartóz­tatásával. Az iszlámellenes indulatok és a fanatikus muszlim kisebbség ünneplése kereszttüzébe kerül, és egyedül kell feldolgoznia azt, hogy apja a fél világ szemében a megtestesült ördög, egy szűkebb közösség számára viszont hős és mártír. A radikális hívek 163 ezer dollárt gyűjtenek Nosair bírósági védelmére, Oszama bin Laden egymaga 20 ezret küld. Ám a támogatás idővel elapad, a börtönben ülő Nosair családjának sorsa a megvetettség, a zaklatás és az anyagi lecsúszás lesz. Nevet változtatnak, tíz év alatt hússzor költöznek, igyekeznek új életet kezdeni. Zak rendszeres iskolai bántalmazás célpontja, de akárcsak egy Dickens-regényben, ennél is van lejjebb.

Nem áruljuk el, miként lesz ebből a zárt, megfellebbezhetetlen vallási és erkölcsi dogmák közt nevelkedő gyerekből az erőszak elutasítását hirdető aktivista, de a folyamat lassú és keserves. Nem sok fájdalmasabb dolog lehet annál egy fiúcska számára, mint rájönni, hogy az apja soha többé nem focizik vele, mert helyette az értelmetlen erőszakot választotta.

Zak – pontosabban szerzőtársa, a profi újságíró Jeff Giles – hatásosan ír, van dramaturgiai érzéke és humora, a könyv végének didaxisa és békepropagandája miatt pedig kár lenne fanyalogni: hozzátartozik a TED szellemiségéhez. És ez jól is van így, még akkor is, ha az al-Kái­da kiképző központjaiban nem ez lesz a kötelező olvasmány.

Fordította: Garamvölgyi Andrea. HVG Könyvek, 2014, 98 oldal, 1990 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2015/3).

Tovább olvasom

A hős, a borbélysegéd, meg a kaméleon – Interjú Nagy Ervin színművésszel

A színpadon és a filmvásznon is számos műfajban bizonyította, hogy az alkatából fakadó amorózó szerepkörénél jóval többre képes. A mai húzd meg-ereszd meg világban, ahogy ő fogalmaz, „ésszel alkuszik”: nem zárkózik el a nyilvános szerepléstől, de távol tartja magát a bulvártól. Fontos számára az ismertség, de az is, hogy ne celebként, hanem művészként tartsák számon. Nagy gonddal őrzi azt a titokzatosságot, amelyre a magánéletével és a családjával kapcsolatban szüksége van.  A MOM Park magazin fotózásán videó is készült.

(Update: Az interjú 2011 őszén készült.)

Tavaly a kislányod születése miatt nem vállaltál premiert, de a futó darabokban sokat játszottál. Idén lesz új bemutatód?

Nagy Ervin: Novemberben mutatjuk be a Katonában a Woyzecket Ascher Tamás rendezésében. Tamburmajort játszom, én szeretem el Woyzeck feleségét. A Vígszínházban a Makrancos Katában Petruchiót alakítom, január végén lesz a premier, a rendező Gothár Péter. Kíváncsian várom, mert ez sikerdarab és ziccerszerep. A Katonában nagy valószínűséggel sosem vennénk elő, mert nem illik a színház profiljába ez a könnyed, filozófiai mélységeket nem feszegető shakespeare-i vonulat. Örülök a felkérésnek, mert így nem megy el mellettem ez a szerep is.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Mi az, ami elment? Harmincöt évesen nagyon sokféle műfajban játszottál, a görög drámától a kortárs darabon és a Bozsik Yvette-féle táncos produkción át az operettig, sőt az operáig – amit nem sok prózai színész mondhat el magáról.

Tényleg nem panaszkodhatom. De azért vannak darabok, amelyeket jó, ha bizonyos életkorban eljátszik egy férfi színész, mert fontos támpontot jelentenek a karrierjében. Ilyen a Don Juan vagy a Macbeth, amelyeket a saját színházam műsorra tűzött, de annyira más volt a művészi koncepció, hogy az én karakterem sajnos nem fért bele. Egy társulaton belül ugyanazt a darabot általában nem veszik elő a következő tíz évben, addigra pedig lehet, hogy már kiöregszik belőle az ember. Ezért érdemes néha más színházakban is játszani.

Hivatásos sportoló szülők mellett, sporttagozatos középiskolai háttérrel, a színészet nem volt evidens pálya.

Sokat kaptam a szüleimtől, és a sport jó táptalajt jelentett, de alapvetően más fából faragtak, mint a családom tagjait. Viszont volt egy pesti nagymamám, aki igazi művészetbarát volt, és rengeteg kulturális eseményre elvitt. Németül tanított, múzeumokba cipelt, mindenképpen valami humán befolyást igyekezett tenni rám – úgy látszik, sikerrel. Nagy fájdalmam, hogy nem érhette meg tiszta tudattal, hogy felvettek a főiskolára, és ennyi ember ismer. Remélem, figyel odafentről…

Gyerekként, fiatalon voltak meghatározó színházi élményeid?

A legelső borzalmas volt: a Szélkötő Kalamona. Rettentő nyomasztó mese, amelyre túl korán vittek el. Hazáig üvöltöttem. Mondjuk, én a Télapótól is féltem. Később, kisgimnazistaként rendszeresen jártam a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházba, ahová Smuk Imre igazgató mindig hívott meg jó nevű színházakból művészeket koprodukciós előadásokra. Két életre szóló élményem volt: az egyik az Akárki, Zsámbéki-rendezésében, Csákányi Eszterrel. Imádtam, legalább nyolcszor láttam, minden szereposztásban. A másik az Éjjeli menedékhely volt a Kaposvári Csiki Gergely Színház előadásában, a nagy színházban. Ez a két darab teljesen beszippantott – persze a koromnál fogva nem értettem őket, de éreztem, hogy nagyon jók.

Már fiatalon játszottál Törőcsik Mari, Garas Dezső és mások mellett. Hogyan viszonyultál a nagy öregekhez?

Élvezem az ilyen helyzeteket, megsokszorozza a játékkedvemet. Azt gondolom: lássuk, ki a legény a gáton! Persze nem akarom otromba módon lejátszani a másikat, de mindent megteszek, hogy ne alárendelt szereplő, hanem méltó partner legyek. Annak idején, a Szent György és a sárkányban csodáltam Törőcsik Marit, de törekedtem arra, hogy a néző tudja, ki az, aki a karjában vitte az „öreganyját”. Inspirál a közös játék, talán nem véletlen, hogy ezért az alakításért díjat is kaptam (POSZT: Legjobb 30 év alatti színész, 2002 – O. I.). De a legnagyobb ilyen élményem a Hídemberben volt, amikor Kossuth Lajosként az országgyűlési jelenetben beszédet kellett mondanom hatvan színész előtt, akik közül kábé húsz Kossuth-díjas volt – miközben ők szerep szerint hallgattak. Kiborotválták a fejemet, megkaptam a nagy állszakállamat, ők meg csak néztek, hogy ki ez a taknyos. Ez volt az én nagy találkozásom a szakmával, olyan volt, mintha egy zsűri előtt állnék. Aztán láttam az arcukon, hogy „na, öcsi, ez egész jó lesz”, úgyhogy átmentem a vizsgán. Azóta persze már más a helyzet, hiszen én sem vagyok már tejfelesszájú, ismeretlen kezdő.

Eddigi szerepeid közül melyiket tartod a Top 3-nak?

A talizmánt nagyon szerettem, és a pályám szempontjából is meghatározó volt. Életem első főszerepe lényegében bukás volt, utána azt hittem, sokáig nem kapok semmit. De az osztályfőnököm, mai igazgatóm, Máté Gábor, egy év elteltével adott még egy lehetőséget, amellyel élni tudtam. Szentendrén mutattuk be A talizmánt, ahol nem aratott tetszést, de miután bevittük a színházba, szárnyalni kezdett. Rengeteget tanultam itt bohózattechnikából – ami azért érdekes, mert nem következik az alkatomból –, olyannyira, hogy ebből a mai napig építkezem. Ráéreztem a siker ízére, hiszen tíz évig játszottuk. Fontos volt a Bakkhánsnők is, amelybe véletlenül kerültem bele, mivel a Dionüszoszt alakító főszereplő, Tóth Anita egy hónap próba után elkiabálta a hangját. Zsótér Sándor váratlanul engem tett meg főszereplővé, úgyhogy gyorsan kellett tehetségesnek lenni. Úgy tűnik, azóta jó beugró vagyok. Az Ivanov óriási szakmai siker volt, amellyel beutaztuk a Földet; és újabban megszerettem az Esőembert is, amellyel országszerte turnéztunk a nyáron. Nem mindennapi élmény vidéki művelődési házakban egy csomó kipirult, lelkes arcot látni a közönség soraiban.

Milyen a jó beugró típus?

Aki meri vállalni, hogy délelőtt megtanulja, és este hiba nélkül előadja a szerepet. Sok legendát hallottam jó beugró színészekről, de eszembe sem jutott, hogy én is közéjük tartoznék. De mostanában volt néhány jó élményem, legutóbb a Cigányokban, ahová valami félreegyeztetés miatt kellett beugrani. Azt nem tudom, hogy milyen szövegmennyiséget tudnék megtanulni, de kisebb szövegekkel elboldogulok egy nap alatt. Talán a sportból ered, hogy a versenyhelyzet és az adrenalin növeli a teljesítményemet.

Többször nyilatkoztad, hogy nem vagy elégedett a Kaméleon végeredményével, pedig ez volt eddigi legnagyobb közönségsikered. Mit hiányoltál?

Valóban rengetegen látták, és nem bántam meg, hogy elvállaltam. Ugyanakkor a forgatás fizikailag és művészileg nagyon kimerítő volt. HD kamerával dolgozunk, a hagyományos filmhez képest sokkal többször forgattunk le egy-egy jelenetet. Napi 250 snitt készült, és én úgy éreztem, hogy ezalatt minden szó és mondat elkopott, kifáradt. Számomra a filmezés csodája éppen az, hogy van egy hihetetlenül fókuszált pillanat, amikor ötven ember, beleértve a rendezőtől a büfékocsiig mindenkit, ugyanarra figyel, minden idegszál egyfelé mutat. Amikor ez megtörténik, és elhangzik, hogy „ennyi”, egyfajta eufóriát él át az ember. Ez a koncentráltság azonban nem ismételhető meg végtelen számú alkalommal.

A legtöbb apuka este 6 és 9 közt találkozik a bébijével, és szakterülete a fürdetés. Neked, aki ebben az időszakban a színpadon vagy, mi a specialitásod?

Sokoldalú vagyok, a legújabb profilom a Dagályban strandolás, kettesben apával. 15 hónapos a kislányom, és már egyedül megy be úszógumival a vízbe. Ügyesen mozog, bukfencezni is tud, amire nagyon büszke vagyok. Abban a korban van, amikor feszegeti a határait. Ha valamit nem kap meg, igazi kis pulyka. Mivel nem vállaltam új bemutatót, ezért napközben sokat tudtam vele lenni, és ki tudtam aludni magamat. Eleinte nagyon kemény éjszakáink voltak, sokszor én keltem és vitézkedtem a visszaaltatásnál. Igyekszem az elején szorosra fűzni a szálakat, mert nem szeretnék – néhány kollégámhoz hasonlóan – lemaradni az első évekről, amikor visszahozhatatlan dolgok történnek.

Egy kisgyerek születése után időbe telik, mire az új család kialakítja a saját ünnepi szokásait. Mit hozol magaddal a régi karácsonyokból?

Nekünk elég abszurd és kapkodós karácsonyaink voltak, ahogy az sok helyen megesik, nálunk is ilyenkor került felszínre a legtöbb konfliktus. Édesapám magas fokon művelte a „hogyan szerezzünk fát az utolsó pillanatban” gyakorlatát, én pedig nem egyszer álltam szenteste a létra tetején, fűrésszel a kezemben. Meghittebb ünnepre vágyom, hosszú és nyugodt rákészüléssel. Szeretnék én is sütni, főzni – a konyha a hétköznapokban sem idegen terep a számomra. Azt hiszem, karácsony tekintetében konzervatív vagyok: elképzelem azt az asztalt, amelyet néhány évtized múlva húszan ülünk majd körül.  

Orosz Ildikó

Névjegy

1976. szeptember 25-én született Dunaújvárosban. Szülei elsőosztályú sportolók voltak, édesanyja kézilabdázó, édesapja labdarúgó; maga is aktívan sportolt. Tizenhat évesen került Budapestre, a középiskolát itt fejezte be. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Budapesti Katona József Színház szerződtette. Rendszeresen lép fel vendégművészként más színházakban is. Prózai színészként és énekes-táncos szerepekben is sikert aratott. A Katonában BozsikYvette János vitéz és Playground című koreográfiájában lépett fel, a Marica grófnőben operettszerepet vitt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2009-ben a Vígszínház és az Operaház közös Varázsfuvola-produkciójában Papagenót énekelte Miklósa Erika és Polgár László mellett. Szinkronszínészként is foglalkoztatott, többek közt Johnny Depp magyar hangja.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Smink: Horacsek Ági
Styling: Holdampf Linda
Videó: Madarász Isti
Művészeti koncepció: Novák András / Aevum

Az interjú és a fotók a MOM Park Magazinban  jelentek meg (2011. ősz), a videó a MOM Park weboldalán.

Tovább olvasom