„A tehetséges gyerek nem karikatúra” – Interjú Joan Freeman pszichológussal

Miért tűnnek el a csodagyerekek felnőtt korra? Hogyan változott a tehetség és a kreativitás megítélése az elmúlt évtizedekben? Melyek ma a tehetséggondozás fő kérdései? Erről beszélgettünk a londoni professzorral, aki hazai szakmai szervezetek meghívására járt Budapesten.

Az utóbbi évtizedekben sokat változott a tehetségről, a kreativitásról való gondolkodásunk. Ha visszatekint a pályája elejére, mi jelentette akkor a legfőbb kihívást?

Joan Freeman: A kultúránként változó, de egyformán makacs sztereotípiák. A hagyományos európai elképzelés szerint a tehetséges gyermek magányos, szemüveges, régimódian öltözködő, esetleg hegedülni tudó, hangsúlyozottan fiú, aki komoly kommunikációs problémákkal küzd, nincsenek barátai és a szüleinek rettentő nehéz vele. Amerikában a tehetség szintén fiú, de magas, szőke, kék szemű és kiváló sportoló. Igazi vezéregyéniség, rengeteg barátja van, akik mind rá akarnak hasonlítani. Megint más országokban a tehetség egyet jelent az átlag feletti memóriával. Az iszlámban ma is nagy tisztelet övezi az egész Koránt fejből tudókat, ugyanakkor nem feltétlenül erény a tanultakra való rákérdezés. Mára a nyugati társadalmakban ezeket a sztereotípiákat jórészt sikerült meghaladni.

Ehhez képest milyen nehézségekkel kell szembenézni ma a tehetséggondozásban?

Nagy kérdés, mihez kezdjünk azokkal, akik már három évesen olvasnak, egyszerűbb matematikai műveleteket végeznek és hosszan képesek társalogni mindenféléről. Ha a szülők jó anyagi helyzetben vannak, akkor ez nem probléma, egy színvonalas magániskolában a gyerek megkapja a szükséges egyéni figyelmet. Ám ha nincs anyagi fedezet, akkor ezek a gyerekek a normál oktatási rendszerbe bekerülve szörnyen boldogtalanok lesznek.

Ennek áthidalására szokott felmerülni az osztályugrás, amit az írásai alapján ön nem tart jó megoldásnak.

Hosszú távú kutatásaink szerint 5-6 éves korban az osztályugrás viszonylag zökkenőmentes, azonban idővel kiéleződik a korkülönbség a tehetséges gyerek és a társai közt. Különösen a fiúk önbizalmára lehet romboló hatással, ha a többieknél sokkal kisebbek, hiszen hogy mást ne mondjak, rendre alul maradnak a tornaórákon. Ha pedig zuhanyzó is van, akkor egy-két év korkülönbség valóságos dráma lehet! Általában tehát nem támogatom az osztályugrást, de ahogy más kérdéseknek, ennek is egyéni megítélés alá kell esnie. Ha a gyerek magas, fizikailag fejlett és az iskolában semmilyen külön foglalkozás nincs, akkor előfordulhat, hogy nem marad más lehetőség, mint feljebb léptetni.

Legismertebb kutatásában negyven éve követi tehetséges és nem tehetséges gyerekek sorsának alakulását. Mit emelne ki a legfontosabb eredmények közül?

Meglepően egyszerűen hangozhat, de a leglényegesebb, hogy a tehetséges gyerekek éppen olyan emberi lények, mint a társaik. A legtöbbet azzal tehetjük, ha nem úgy tekintünk rájuk, mint egy karikatúrára, ha nem csupán egy túlfejlett agyat vagy virtuóz ujjakat látunk magunk előtt, hanem az egész gyereket, a maga teljességében. Az ő életüket épp úgy befolyásolják a rajtuk kívül álló események, és ilyenkor mit sem számít a tehetség, kizárólag a személyiségtől függ, hogyan birkóznak meg a nehéz helyzetekkel.

Hadd mondjak egy megtörtént esetet. Adott két 17 éves, egyformán kiváló képességű fiú, hasonló családi háttérrel. Pontosan három héttel az érettségi előtt mindkettejük apja elköltözik otthonról. Most mondjam azt, hogy ilyet egy szülő nem csinál? Az egyik srác erre úgy reagál: „gyűlölöm az apámat, csak azért is megmutatom, hogy nélküle is végig tudom csinálni!” Háromszoros erővel veti bele magát a tanulásba és egyenesen besétál a legjobb egyetemre. A másik kamasz azonban teljesen összeomlik, sokáig zokog a papája után és mélyen maga alatt teljesít. Sajnos nem ritka, hogy a tehetséges fiúkkal az apák nehezen jönnek ki.

Joan Freeman Budapesten vette át a nemzetközi Mensa társaság életműdíját 2015-ben 

Kutatásából kiderül, hogy a fiúk tehetségét kétszer olyan gyakran ismerik fel, mint az azonos képességű lányokét, mivel feltűnőbb, harsányabb viselkedésükkel jobban magukra irányítják a környezet figyelmét. Hogyan lehet elősegíteni a tehetséges lányok kilépését az árnyékból?

Ezen a területen óriási változások zajlanak azokban az országokban, ahol erőfeszítéseket tesznek az lányokért, például Nagy-Britanniában, Hollandiában, Ausztráliában. Nálunk létezik a tanfelügyeleti rendszer, amelynek keretében egyebek mellett azt is vizsgálják, miként viszonyulnak a pedagógusok a fiúkhoz és a lányokhoz. Arányosan szólítják-e fel őket jelentkezésnél, kapnak-e a lányok is annyi dicséretet, mint a fiúk, és egyáltalán: hogyan helyezkednek el az osztályban a gyerekek. Kimutatható ugyanis, hogy ha egy vegyes osztályban a gyerekek választhatják meg az ülésrendet, akkor sokkal több fiú kerül középre, ahová több tanári figyelem irányul, míg a lányok inkább a szélekre húzódnak.

Apróság, de sokat jelent a számonkérés formája. Egyre kevésbé használjuk a kizárólagos, év végi háromórás írásbeli dolgozatokat, amelyek kedveznek a lógósabb fiúknak, akik csak a vizsgákra „gyúrnak”. A folyamatos év közbeni értékelés előnybe hozza a lányokat, akiknek kiegyensúlyozottabb a szorgalma és a teljesítménye. Érdekes, hogy jóllehet a közvélemény úgy tartja, a fiúk természettől fogva tudományos, a lányok pedig humán beállítottságúak, a valóságban azok a 17-18 éves lányok, akik mégis a tudományt választják, kimutathatóan jobban teljesítenek, mint a fiúk. Közismert, hogy ma már a világon mindenütt több nő végez egyetemen, mint férfi, és egyre több nő vállalkozik. Hogy felső vezetői szinteken továbbra is alig találni nőket, nem a képességek, hanem a társadalmi berendezkedés megoldandó kérdése.

Mennyire kiszámítható a tehetségek életpályája? Rengeteg csodagyerek idővel eltűnik az élet süllyesztőjében.

Lehet valaki sok területen kiemelkedő, azonban minden borulhat, amikor a formális oktatásból kilép a való világba. Az élet kegyetlen, van, aki képes küzdeni, mások a könnyebb utat, a konvencionálisabb életpályát választják. A sikerhez nem csupán tehetség, de rengeteg motiváció, kreativitás és kitartás szükséges. A tehetség ajándéka című könyvemben is szerepel egy zongorista lány igen tanulságos története. Egy kis katolikus iskolában figyeltek fel a hangjára, és hét évesen átíratták egy zenei iskolába, ami megváltoztatta az életét. Ragyogó zongoratehetségnek bizonyult, megnyerte a BBC rangos, az Év Fiatal Zenésze versenyét. Felvételt nyert Oxfordba, lett egy komoly párkapcsolata, minden csodálatosan alakult. Aztán az ismétlődő, fokozott terhelés következtében súlyos kézsérülést szenvedett. Még megfésülködni sem tudott egyedül. Az orvos azt tanácsolta, örökre hagyjon fel a zongorázással. Teljes depresszióba zuhant. Felmerült, hogy változtasson pályát, vállaljon gyerekfelügyeletet. Végül az anyós elvitte egy csontkovácshoz, akinek sikerült helyreraknia, de így is egy évet kihagyott, ami a zenei pályán nagyon sok idő. Mégsem nem adta fel! Óriási kitartással átképezte magát énekessé és ma egy remek csapatban járja a világot.

Említette a kreativitást. Ez mennyiben előfeltétele vagy mutatója a tehetségnek?

Van a két halmaznak közös metszete, de léteznek a kreativitásnak sajátos, mérhető jegyei. A kreatív személyiségek általában kevésbé szabálykövetőek, és egy kreatív gyerek a tanárok szempontjából nagyon idegesítő tud lenni. Ezek a gyerekek teljesen másképp gondolkodnak, szokatlan válaszaik olykor butaságnak vagy udvariatlanságnak tűnhetnek. Nem szükségszerű, de gyakori, hogy a kreatív gyerekek kimondottan rosszul teljesítenek az iskolában, nem ritkán „lógnak” és a társaik közé is nehezen tudnak beilleszkedni. 

Ezzel összefügg, hogy napjainkban egyre több tehetséges és/vagy kreatív, de több-kevesebb társas vagy magatartási problémával küzdő gyerek kap valamilyen orvosi diagnózist. Aggodalomra adhat okot, ha ilyen esetekben kizárólag a gyerek gyengébb képességének "felzárkóztatására" figyelnek, miközben elmarad a másik oldalon esetleg kiemelkedő képesség kibontakoztatása.

Sajnos igaza van. Egyre többször állítanak fel megfelelő képzettséggel nem rendelkező személyek, akár óvónők, pedagógusok mindenféle „diagnózist”. Ha egy gyerekre egy laikus ráakasztja a figyelemzavaros hiperaktivitás vagy az Asperger-szindróma címkét, az visszahat a gyerek viselkedésére és személyiségére. Pedig gyakran azok, akik a szüleik jelenlétében vagy az osztályban állandóan izegnek-mozognak, egy kétszemélyes helyzetben igenis képesek a koncentrált figyelemre és az átlagon felüli teljesítményre, márpedig ez nem hiperaktivitás. Ha fiatalabb lennék, biztosan csinálnék erről egy kutatást. A diagnózisok trendje alapvetően Amerikából gyűrűzik be, de már nálunk is érezhető. Könnyebb egy gyereknek Ritalint (a figyelemzavar kezelésére alkalmazott, az idegrendszerre ható gyógyszer – O. I.) adni, mit foglalkozni vele.

Ön szerint mi lehetne a jövő útja a tehetséggondozás, a kreativitás fejlesztése terén?

A kreativitás az első naptól kezdve életünk végéig fejleszthető. Ehhez már kicsi korban rengeteg biztatásra, a szokatlan megoldások ösztönzésére van szükség. A tehetség nem vész el, de ha sokáig nem használják, berozsdásodik, a gazdája elveszíti vele a kapcsolatot. Tévedés, hogy „úgyis megtalálja az útját”, lehetőség nélkül a legnagyobb tehetség is elvész. Manapság a tehetséges gyerekek képzéséről szinte kizárólag felnőttek: szülők, pedagógusok, szakemberek döntenek. Pedig fontos lenne, hogy maguk a gyerekek nagyobb felelősséget kapjanak ebben a folyamatban. Persze vannak unalmas dolgok, amelyeket úgy is meg kell tanulni, de hatékonyabb lenne a jövőben a képességek kibontakoztatása, ha az érintettek többet foglalkozhatnánk azzal, ami őket érdekli. A tehetséges gyerekek jó érzékkel tudják, mi a jó nekik, és ha kedvvel csinálhatnak valamit, akkor valósággal szárnyakat kapnak.

Orosz Ildikó

Joan Freeman Tehetséggondozással és kutatással foglalkozó brit pszichológus professzor. Az Európai Tehetségtanács (European Council for High Ability, ECHA) alapító elnöke, több nemzetközi és brit szakmai szervezet prominens tagja, kitüntetettje. 17 könyv és számos tanulmány szerzője, rendszeresen szólal meg a médiában. Leghíresebb kutatásában 1974 óta követi nyomon 210 tehetséges és nem tehetséges gyermek sorsának alakulását. Erről is szól a közelmúltban magyarul megjelent könyve: A tehetség ajándéka (Gifted Lives).

Az interjú szerkesztett változata a HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg, "Könnyebb egy gyereknek gyógyszert adni, mint foglalkozni vele" címmel (2015/3.)

Kép: joanfreeman.com (1), tehetseg.hu (2)

Tovább olvasom

„Úgy hívjuk, stricitanszék” – Julie Bindel újságíró, feminista aktivista

Julie Bindel egy olyan nemzetközi bűnöző után nyomozott a Szeged melletti Balástyán, akiről hosszú éveken át minden vád lepergett. Mr. Teflon – ahogy a hatóságok nevezték John Daviest – májusban ugyan rács mögé került nagy összegű csalás miatt, de Bindel szerint a történet ezzel nem ért véget. A neves brit újságíró, aktivistát aktuális küldetése mellett jogvédő tevékenységéről és egy leszbikus átnevelőterápia tapasztalatairól is kérdeztük.

Fotó: Németh Dániel Julie Bindel – Névjegy Szabadúszó, a Guardian állandó szerzője, a Lincolni Egyetem vendégkutatója, korábban a Leedsi Egyetem erőszak, bántalmazás és gender központjának helyettes vezetője. Szakterülete a nők elleni erőszak, a prostitúció és emberkereskedelem, a meleg/leszbikus jogok és a vallási fundamentalizmus. Radikális, provokatív, megosztó személyiség, például ellenzi a melegházasságot, de vádolták már transzfóbiával is. 54 éves, az Independent Pink listáján a 101 legbefolyásosabb meleg/leszbikus brit egyike.

Járt már korábban is Magyarországon?

Julie Bindel: Igen, amikor a nemzetközi szexkereskedelemről szóló, készülő könyvemhez gyűjtöttem anyagot. Magyarország azért fontos, mert a nemzetközi szexkereskedelemben egyszerre tölti be a küldő és fogadó ország szerepét. Jól prosperál a szexpiac és az ide irányuló szexturizmus, mivel a kapitalizmus mellett patriarchális viszonyok uralkodnak. A mostani utazásom célja elsősorban John Davies ügyeinek feltárása (lásd A fehérgalléros balástyai rém című keretes írásunkat), mivel meggyőződésem, hogy emberkereskedő.

Miért érdekes Davies még azután is, hogy 12 évre lecsukták?

1999-ben egy prostitúcióval és emberkereskedelemmel foglalkozó konferencián odajött hozzám két europolos nyomozó, hogy vannak-e információim róla. Kelet-európai gyerekkereskedelemmel gyanúsították. Davies világszerte migrációs szakértőként lépett fel, és azt képviselte – ami ma egyetemi körökben is terjedő nézet –, hogy az emberkereskedelem nem olyan nagy probléma, csak a keresztények meg a feministák keltik a morális pánikot, és a szexmunkások „migrációja” még mindig jobb a nőknek, mint a vécépucolás.

Davies akadémiai karrierjét súlyos bűncselekmények elfedésére is használta, amelyek egy részéért egyelőre nem vonták felelősségre. Európa-szerte hamis alapítványokat hozott létre, és a jelek szerint román, ukrán, albán és más balkáni, főként szegény sorsú roma nőkkel és gyerekeikkel kereskedett. 2009-ben részt vettem egy brit tárgyaláson, ott a múltban elkövetett kétrendbeli gyermekbántalmazással vádolták: a vád szerint egy hatéves gyereket szexuálisan molesztált, egy nyolcévest pedig megerőszakolt. Bizonyítékok hiányában felmentették, ahogy ejtettek egy másik vádat is, mely szerint két nőt erőszakolt meg Magyarországon gyerekkorukban.

Davies felmentése után írtam egy levelet a Sussexi Egyetem migrációkutató tanszékének, kérdőre vontam őket az emberkereskedelmet tagadó, a feminista bírálatokat diszkreditáló hozzáállásuk miatt. Azért írtam nekik, mert erről a tanszékről, amit „stricitanszéknek” is nevezünk, számos szexmunkát és a szexmunkások „migrációját” támogató személy került ki. Itt szerezte doktoriját Davies, itt dolgozott a fia, Benjamin és munkatársa, Olsi Vullnetari (ma mindhárman börtönben ülnek csalás, illetve pénzmosás miatt); valamint Olsi testvére, Julie Vullnetari, aki Davies szeretője volt. Meggyőződésem szerint ő szintén részt vett albániai nők kereskedelmében.

Davies többször fenyegette rágalmazási perrel azokat, akik nyilvánosan firtatták az ügyeit, köztük engem is, de sikertelenül. Ráadásul miután elmélyedtem a témában, sokkal többre bukkantam, mint amire számítottam. Ezért szeretném, ha jelentkeznének az egykori áldozatok, illetve tanúk Magyarországról is, és az ő vallomásuk, illetve az új bizonyítékok segítségével Daviest és bűntársait – köztük elismert tudósokat – felelősségre vonnák. Kutatásaim egy részét nyilvánosságra hoztam, illetve később szeretném megjelentetni, de természetesen a nyomozó hatóságoknak is át fogom adni.

Vannak a sussexi „stricitanszékhez” hasonló műhelyek máshol is Nagy-Britanniában?

Nincsenek. A Sussexi Egyetem híres a posztmodern, liberális hozzáállásáról a szexualitás és a szexuális kisebbségek kutatásában. Azt hangoztatják, hogy a prostitúció a nők választása, amivel nincs semmi gond, a világ egy nagy piac, ahol az emberek a veséjüket is eladják. Vagyis problémamentesnek állítják be a szexipart, kizárólag a szegény nők pénzkereseti lehetőségeként jellemezve.

John Davies – A fehérgalléros balástyai rém John Davies 58 éves brit állampolgárt idén májusban 12 évi börtönbüntetésre ítélték, mert kamu jótékonysági alapítványokon keresztül 5 millió fontot csalt el. Bűntársaival (egyikük a saját fia) szegény sorsú nők és gyerekek megsegítésének ürügyén loptak el milliókat a brit államtól és az adakozó emberektől, amit 15 ország bankszámláin átfuttatva mostak tisztára. Az elsíbolt pénz legnagyobb része a Szeged melletti Balástyán, Daviesék lakhelyén landolt, a teljes összegből eddig csak mintegy 800 ezer font került elő. A doktori fokozattal rendelkező, migrációkutatóként elismert Davies letartóztatásáig számos támogatóval rendelkezett, rendszeresen adott elő nemzetközi konferenciákon, egyetemeken, és kampányolt a szexmunka és a szexkereskedelem legalizálása mellett. 1993-ban nemzetközi botrányt kavart, amikor romániai nőket rávett, hogy az ottani örökbefogadási szabályozást megkerülve Magyarországon szüljék meg és hagyják el gyermeküket, ő pedig 28 csecsemőt közvetített amerikai örökbefogadók felé, fejenként 20 ezer dollárért. Az 1990-es évektől több országban nyomoztak utána emberkereskedelem, gyerekkereskedelem, illetve nők és kiskorúak sérelmére elkövetett erőszak gyanújával, de rendre felmentették bizonyítékok hiányában. Ezzel együtt legalább két országból kitiltották (Egyesült Államok, Románia), Horvátországban pedig egyszer le is tartóztatták, de tisztázta magát.

Az  Amnesty International idén májusban szintén azzal állt elő, hogy a szexmunka dekriminalizálását tartják üdvösnek, bár továbbra is elítélik az emberkereskedelem és a bántalmazás minden formáját.

Én is kiállok amellett, hogy szexet pénzért árulni nem bűncselekmény. Csakhogy az Amnesty – ahogy ők fogalmaznak – a szexipar „minden működési aspektusának” dekriminalizációja mellett kampányol, és ezzel már mélységesen nem értek egyet, hiszen innentől kezdve az emberkereskedőket és striciket egyszerűen átkeresztelhetnénk menedzsereknek és ügynököknek. Úgy gondolom, hogy valóban békén kell hagyni azt a csekély kisebbséget, aki tökéletesen boldog a szexmunkával, de támogatni kell azokat, akik ki akarnak szállni, és fel kell számolni a stricik és az escortügynökségek világát, az emberkereskedelmet, a szexturizmust, a szexuális bántalmazást. Jónak tartom a prostitúcióval kapcsolatos ún. északi modellt, amely dekriminalizálja a szexuális szolgáltatást nyújtókat, de lesújt a futtatókra és a vásárlói oldalra.

Az Amnesty szerint is csak azt lehet szexmunkásnak tekinteni, aki szabadon döntött erről, nem kényszer hatására.

És közben olyan kifejezéseket használnak, mint „fiatalkorú szexmunkás”! Ráadásul az a kisebbség, amelyik elégedett a maga szexmunkás életével, nem reprezentálja a többséget, akik azért kényszerülnek áruba bocsátani a testüket, hogy ne haljanak éhen vagy enni adhassanak a gyerekeiknek.

Ön alapítója a Justice for Women jogsegélyszervezetnek. Legismertebb védencük, Emma Humphreys esete precedenst teremtett a brit joggyakorlatban. Mi volt ennek a lényege?

1990-ben hoztuk létre a szervezetet; azokat a nőket képviseljük, akik sorozatos bántalmazás és provokáció után, végső kétségbeesésükben megölik a bántalmazójukat. A bírák többsége nem mutat együttérzést ezekkel a nőkkel, azt kérdik, miért nem léptek ki a kapcsolatból, miért nem fordultak segítségért. Kevés ilyen eset van, Angliában és Walesben évente 10-12, ezzel szemben hetente két nő hal meg családon belüli erőszak miatt, s a háttérben évekre visszanyúló bántalmazás áll. Ilyenkor a bíróság enyhítő körülményként veszi figyelembe, hogy a férfi „feldúlt” volt, mert a nő – igaz vagy sem – megcsalta; vagy állandóan perlekedett vele. Fel sem merül, hogy a férfi is odébbállhatott volna. A legtöbbször emberölésért ítélik el a férfiakat, amiért enyhébb büntetés jár, a nőket viszont a súlyosabb gyilkosságért.

Emma Humphreys 16 éves volt, amikor megölte a bántalmazóját. Gyerekkorától rendszeres családon belüli erőszak szemtanúja, majd áldozata volt. 12 évesen megszökött otthonról, kezdetben fedélért prostituálta magát, aztán egy futtató lecsapott rá. Egy éjjel csoportosan megerőszakolták, és utána a stricije is megtámadta. Végső kétségbeesésében felkapott egy kést. Már hét éve ült börtönben, amikor megtalált bennünket. A partnerem – aki filmesből képezte át magát ügyvéddé – három éven át minden második héten bement hozzá, hogy megismerje az egész élettörténetét. Végül sikerült elérnünk, hogy a bíróság figyelembe vegye mindazt, ami idáig juttatta. Azóta létezik a „kumulatív provokáció” mint hivatkozási alap, vagyis hogy ezek a kétségbeesett nők nem gyilkosok.

Három évig harcoltunk a bíróságon, Emma fantasztikusan képviselte a kampányunkat, szabadulásakor rengeteg újságíró várta, címlapokon tárgyalták az esetét. Törékeny, sebezhető, és mégis erős nő volt. Sajnos az anorexiáját és a börtönben szerzett gyógyszerfüggőségét nem sikerült kezelni, és három év múlva meghalt. Az emlékére létrehoztunk egy díjat, amit olyan személyek, illetve csoportok kaphatnak meg, akik hasonló ügyekben sokat tettek. Várjuk a magyar jelölteket is!

Ön radikális feministának vallja magát. Genderkérdésekben hogyan tekint az utóbbi időszakra?

Az elmúlt 10 évben minden idők legnagyobb visszalépését látom. Egy új, liberális vonulat dominál, amelyben erősen privilegizált helyzetű, a radikális feminizmustól rettegő férfiak és nők amellett kardoskodnak, hogy például a prostitúció egyenlő a nők felszabadításával. A feminizmus egyre inkább az individuális jogokra koncentrál, ahelyett, hogy minden nő kollektív mozgalma lenne. Igen, radikális feminista vagyok, és nem hiszek az egyéni szintű politikában! Most például minden arról szól, hogy Hillary Clinton, vagyis egy nő lesz-e az elnök, de elfelejtkezünk a társadalom legalján élő, kiszolgáltatott nők millióiról. Az üvegplafont döngetjük, miközben tömegek fuldokolnak a pincében. Nekem fontosabb, hogy egy nőnek legyen mit ennie, és elmehessen egy menekülttáborban a latrinára anélkül, hogy megerőszakolnák.

Egyszer részt vett egy leszbikus átnevelőterápián az Egyesült Államokban. Miért ment oda, és mit tapasztalt?

Először is le kell szögeznem: a terápia az esetemben nem járt sikerrel! A Straight Expectations (Heteró elvárások) című könyvemhez gyűjtöttem anyagot inkognitóban az USA-ban. Azért ott, mert Angliában felismertek volna. Olyan boldogtalan leszbikusként jelentem meg a terápián, aki hajlamai miatt elvesztette a családját és a vallását. A célom annak az aljas és veszélyes keresztény hozzáállásnak a feltárása volt, mely szerint a homoszexualitás bűnös, gonosz dolog.

Nos, a terápián megtudtam magamról, hogy bizonyára bántalmaztak szexuálisan és elhanyagoltak gyerekkoromban, a bátyáim elnyomtak, de az is lehet, hogy egyszerűen fejre ejtettek. A mentorom azt javasolta, hogy esténként maradjak otthon, ne nézzem meg turistaként a várost, ne találkozzak senkivel, hanem imádkozzak és gondolkozzak. Úgyhogy esténként elővettem egy üveg gint, iszogattam magamban és tévéztem.

Annak ellenére, hogy csak szerepet játszottam, rettentően megviselt érzelmileg ez az egész: még hazafelé, a coloradói repülőtéren is elsírtam magam. Beszállásnál az egyik utaskísérőnek elmeséltem, honnan jövök. Teljesen kiakadt, hogy létezik ilyen átnevelőterápia. Odahívta az egyik kollégáját, egy fiatalembert, akiről kilométerekről látszott, hogy meleg, és együtt szörnyülködtek. Mire felocsúdtam, már az első osztályon találtam magam a turistajegyemmel.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel

A cikk és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2016/37).

Tovább olvasom

Diszkrét koloniál – Rudyard Kipling: Kim, az ördöngös

A nálunk jóformán csak A dzsungel könyve szerzőjeként ismert Kipling a maga korában módfelett termékeny és népszerű író volt. A sors azonban úgy hozta, hogy könyvtárnyi műve mára sokkal inkább a társadalmi, mint az irodalmi emlékezet részévé vált. A brit imperializmus bárdját a korszellemmel összhangban az a meggyőződés fűtötte, hogy az emberiség értékesebb, civilizált felének küldetése a világ csekélyebb, Törvény nélkül való népeinek felemelése, tűzön-vízen át.

A "fehér ember terhe", ahogy e nemesnek vélt, áldozatokat is követelő miszsziót nevezte, most újra slágertéma az angolszász világban, hiszen láthatóan száz éve alatt sem sikerült megnyugtatóan választ adni a kérdésre, hogy vajon meddig terjed a nyugat felelőssége, keleti irányban. "Igenis sovén imperialista, morálisan érzéketlen, esztétikailag viszolyogtató író, jobb, ha ezt máris beismerjük" - vonta meg szegény Kipling életművének mérlegét Orwell. De csak félig volt igaza. Hiszen Kipling sikerültebb művei éppenséggel az Indiát a maga módján szerető, ám saját brit árnyékát átugrani képtelen ember paradox helyzetének dokumentumai.

Ebből a szempontból is egyik legjobb regénye a Kim, egy India utcáin felcseperedő, ír származású árva fiú identitáskeresésének története. Kimball O'Hara, vagy ahogy a szimbolikusan az egész világra nyitott fiút sokatmondóan nevezik, a Világ Kis Barátja a klasszikus nevelődési regény szabályainak megfelelően, egy tibeti láma tanítványaként beutazza és nem utolsósorban ravasz trükkökkel koldulja végig egész Indiát. A laza pikareszk szerkezetben felvonul a nyüzsgő szubkontinens megannyi kasztja, nyelve és kismillió istensége, és izgalom is akad, a brit titkosszolgálat ugyanis a függetlenedni vágyó (korabeli szemmel lázongó) maharadzsák és orosz ellenkémek lebuktatására beszervezi soraiba a különleges képességekkel megáldott fiút. Miután egy tisztességes helyi angol kollégiumban megzabolázták, Kim visszatér a szívének kedves, otthonos dzsumbujba, hogy a regény végére valamiféle derűs egyensúlyt találjon racionális száhib és ezotériára hajlamos indiai énje közt.

Az új magyar fordítás egy kis kiadótól szokatlan sikertörténet: Sári Júliát eredetileg az 1920-ban megjelent Bartos Zoltán-féle magyarítás szerkesztésével bízták meg, ám hamarosan kiderült, hogy mindenki jobban jár egy teljesen új szöveggel. Így most egy valóban igényes, értő jegyzetanyaggal, sőt utószóval is bővített kötetet vehetünk a kezünkbe. Ez utóbbiban Sári László megállapítja, hogy a Kim különleges helyet foglal el az életműben. Mintha Kipling kiesne korábban és később is következetesen vállalt szerepéből: nem kioktatja és pellengérre állítja a bennszülötteket, hanem valósággal India himnuszát írja meg. Az persze túlzás, hogy ezért a könyvéért kapta volna meg az irodalmi Nobel-díjat, ahogy azt a kötetre erősített papírszalag sugallja. De az biztos, hogy a Kim határozottan szórakoztató olvasmány, amelyben jó és rossz oldalon egyaránt találunk feketét, fehéret, tarkát. A gyarmatosítók jóindulatú paternalizmusa, a helyiek függése és az egész regényt átlengő diszkrét orientalizmus pedig legfeljebb nagykorú felügyelete mellett lepleződik le.

Orosz Ildikó

Kelet Kiadó, 333 oldal, 2950 Ft, fordította: Sári Júlia, a verseket fordította: Tandori Dezső

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2007/15).

Tovább olvasom

Fordításaim: Paul Krugman: A liberális lelkiismeret (könyv)

Az egyik legismertebb és legbefolyásosabb amerikai politikai kommentátor (a 2008-as közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje) száz év amerikai történelmét tekinti át, s egy újabb reformkor szükségessége mellett érvel. Programjában az általános egészségügyi biztosítás éppúgy szerepel, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése és egy olyan új politikai koalíció szükségessége, amely a társadalmat nemcsak igazságosabbá, hanem demokratikusabbá is teszi. A kötetet a kortárs történelem, politika és politológia iránt érdeklődőknek ajánljuk.

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret

Gondolat Kiadói Kör, 2010

Fordította: Orosz Ildikó

Eredeti cím: The Conscience of a Liberal

DEMOS KÖNYVEK sorozat
348 oldal
Kötés: karton

Ár: 2890 Ft

Almási Miklós a Mozgó Világban a könyvről (2010. október):

Almási Miklós: Beszólás középről

Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta szeretem, mégis amikor ez a könyve megjelent (2007), csak átfutottam, na jó, mondtam, ilyen már volt. Aztán jött a Nobel-díj (2008), meg a válság, és a sok oldalról beindult kíméletlen támadás Obama elnök ellen – és a szövegek felforrósodtak, véres aktualitást nyertek. Ma úgy olvasom, mint valami haditudósítást. (Az amerikai társadalmi-gazdasági reformháborúk állásáról. És persze úgy is, ahogy az ember a tengerentúli csatározások elemzéseit óhatatlanul a magyar tükörben is látja.)

Krugman nem csak ökonómiai tényeket prezentál: amit mond, azt szociológiai (netán pop-kulturális divatokból) rakja össze: a kép, amit nyújt, multidimenziós. Az 1985-tel elinduló radikális konzervatív fordulatot pl. egy Rambo-film (First blood, 1982) átütő sikerével (széles közvélemény-formáló), hatásával is jelzi. (A film egyértelmű üzenete az volt, hogy „megnyertük volna a vietnami háborút, ha nem gáncsolnak a nyafi keleti parti értelmiségiek, a liberálisok és a meleg,rock-and-rollos drogosok”.) Vagyis úgy használja a pop-kultúra elemeit, mint az egyik irányjelző és trendalakító tényezőt… Ez a fajta látásmód egyedülálló az irodalomban: Krugman sikerrel törte át a közgáz zárt szakmai területét, össztársadalmi analízist ad.

Mai olvasatban két topic ragad meg igazán Krugman Amerika-interpretációjából: a társadalmi egyenlőtlenség és az egészségügy igazságtalansága. Az elsőben arra a különös történelmi szituációra keres rá, hogy bár Amerikában mindig is voltak milliárdosok, a New Deal és a háború utáni fellendülés idején – 1965-ig – a kiegyenlítés volt a jellemző politika (gazdaságban és társadalomban egyaránt). A hetvenes, de még inkább a nyolcvanas évektől beindul egy radikális republikánus fordulat: a középosztály jövedelme stagnál (vagy leszakad), az alsó két decilis szegénysége növekszik, viszont a legfelső 1 százalék vagyona-jövedelme hihetetlen méreteket ölt. Kialakult a világ egyik leginkább egyenlőtlenségre épülő társadalma. Ezt nem tudja elviselni a „liberális lelkiismeret”. Főképp, mert tudja, hogy korábban a dolgok jobban mentek – egy kiegyenlítettebb társadalmi struktúrával, széles, gazdagodó középosztállyal, mobilitásperspektívával Amerika vezérlő csillag lehetett. Ezek a vívmányok azonban Reagan és főképp George W. Bush alatt eltűntek. A fellendülésből csak a társadalom 10 százaléka részesül, a 90 százalék életnívója stagnál vagy hanyatlik, a középosztály – Amerika gerince – megroppan. Ugyanakkor a legfelső 0,1 százalék körében káprázatos jövedelemrobbanás tanúi lehetünk. 10–40 milliárdos menedzserfizetések és -bónuszok óriási felháborodást keltettek már a válság előtt is (Richard Grasso, a NY-i tőzsde egykori elnöke legendás 200 milliós kompenzációja szinte robbantotta e korszak erkölcsei elleni tiltakozást). Aztán a válság idején kiderült, hogy volt ennél felháborítóbb javadalmazás is. Ma az USA egyike a leginkább egyenlőtlen társadalmaknak. (Nemcsak a bónuszok és fizetések miatt – a középosztályt lesöprő adózási rend, a társadalmi mobilitás leállása mind az egyenlőtlenség fokozása felé nyomott. Ami nagy baj: hisz ma már léteznek olyan felmérések is, miszerint azoknak a társadalmaknak nagyobb a fejlődési potenciáljuk, ahol kisebb az egyenlőtlenség, más szóval: a társadalmi igazságosság kihat a GDP-növekedésre.) A liberális elv, az egyenlőtlenség szélsőségei elleni küzdelem tehát nem(csak) morális jellegű: legfőbb gazdaságpolitikai téma.

Van azonban itt egy talány. Legalább két választási cikluson át ugrásszerűen nőtt a társadalmi egyenlőtlenség, azaz romlottak a középosztály és a szegények életfeltételei, és ezzel párhuzamosan ezer százalékkal nőttek a szupergazdagok jövedelmei, ami mindenki számára (fájón) nyilvánvaló volt. Ugyanakkor a jónépet mégis rá lehetett venni, hogy nyolc éven át erre az igazságtalan jövedelem- és adópolitikára – a republikánus koncepcióra – szavazzon. Ez volt a 2000-es évek nagy megtévesztése, és Krugman azt nyomozza, mivel lehetett rávenni a jónépet, hogy alapvető érdekei ellenében szavazzon. Krugman szerint a megtévesztés legfőbb eleme a déli államok fehér választóinak félelme volt: ha az állam „kiegyenlíti” az óriási jövedelemkülönbségeket, segíti a szegényeket, akkor a színes bőrűek járnak jól, azaz úgy gondolták, a demokraták által javasolt adózási program (a „jóléti állam” visszaállítása) a fehérektől veszi el a pénzt. Hihetetlen következtetés: évtizedek múltak el a faji diszkriminációk eltörlése óta, de egészen tegnapig ez a mélyen ülő rasszista előítélet befolyásolta a választásokat. Ezzel lehetett elterelni a figyelmet az iraki háború hiábavalóságáról, Amerika Kínával szembeni fokozatos függőségéről, és ami a legfontosabb: a középosztály életszínvonalának végzetes romlásáról, a szupergazdagok állami támogatásáról (az adórendszere elsősorban a legfelső decilisnek kedvezett…).

Itt ugyan szkeptikus vagyok a könyv olvasása közben – a „rasszista” képlet túl egyszerűnek látszik. Bármint van is: a republikánus adminisztráció (elsősorban a neokonok vezényletével) zseniális tömegámítást hozott össze. Az ébredés csak a válság közeledtével érett meg a közvéleményben. Ekkor született a jelszó: „elég volt”. És jött Obama.

Ez bizony szociológiai szempontból is jelentős felfedezés: ki hitte volna, hogy „a népet nem lehet becsapni” közkeletű tézisével szemben a társadalom többségét évtizedeken át rá lehet venni, hogy ne mérlegelje saját – és környezete – anyagi helyzetének romlását, hogy elhiggye: fontosabb pl. az abortuszügy, az iraki háború vagy hogy igaza van-e Darwinnak, mint a szocioökonómiai alaptrendek vagy még inkább a családi büdzsé összeomlása. Vagyis hogy a fél ország egy képzelt világot tartson valósnak, s ne vegye észre, hogy önmagát gáncsolja. Mit mondjak, e jelenségelemzésben jó adag abszurd üzenet van számunkra, magyarok számára is… Ámításban, vakulásban, öncsalásban fel tudjuk venni a versenyt Amerikával…

A könyv másik fő tézise, hogy Amerikának évtizedek óta legfontosabb – ám rejtegetett – sebe a felemás egészségügy. (A lakosság kb. 20–30 százalékának nincs vagy csak töredékes biztosítása van, miközben a beteg-, ill. öregségi ellátás árai húsz év alatt az egekbe szöktek.) Ezért nem csoda, ha „a felmérések rendre azt mutatják, hogy a szavazók számára az egészségügyi ellátás valójában a legfontosabb belpolitikai kérdés… A liberális kormányzati intézkedések azt jelentenék, hogy csökkentenék mind az egyenlőtlenséget, mind a bizonytalanságot. A reform az új New Deal kulcskérdése.” A könyv itt gyújtja be igazi patronjait, itt derül fény arra, hogy mivel és miért folytatja élethalálharcát Obama elnök.

Krugman azzal nyit, hogy a republikánusok harminc év óta próbálják eltörölni a még megmaradt egészségügyi támogatást és a nyugdíjak rendszerét (legalább három elnök bicskája törött bele e tarthatatlan helyzet megreformálásába), miközben az USA „a gazdagabb országok közt az egyetlen, amely nem biztosítja állampolgárai számára az alapvető egészségügyi ellátást”. Snassz, gondolta Krugman – könyve voltaképp kiáltvány e berögzült osztálypolitika oldására: úgy értem, a „szupergazdagok” befolyásának ellensúlyozására.

A könyv meghökkentő paradoxonba fut: Krugman, a liberális – konzervatívnak nevezi magát. Igaz, csak a stílusfordulat kedvéért. Mert a konzervatív nála azt jelenti, hogy vissza kell hozni a roosevelti New Deal vívmányait (egy új New Deal nevében) és renoválni a „középosztály Amerikáját”, amit az egyenlőtlenség gazdaságpolitikája lepusztított. Krugman itt éles hangot üt meg: azt bizonygatja, hogy vegyük tudomásul, hogy Amerikában nem létezik esélyegyenlőség. Egy felmérést említ, amit általános iskolát végzők körében végeztek. Két tesztsor volt: az egyik a tehetséget mérte, a másik a szülők társadalmi besorolását vizsgálta. Kisült, hogy a tehetséglistán magas pontszámot elértek közül a jómódú gyerekek tízszer többen jutottak felsőbb képzési formákba, mint a tehetségesek, de csóró szülői házból valók. Fordítva: a tehetségtelenek közül a „gébégyések” – azaz a „gazdagék buta gyerekei” – ugyancsak tízszer többen léptek feljebb. (Lábjegyzet: a „gébégyések” fordítási bravúr, és mivel ilyen bravúrral másutt is találkozol, kalapemelés érte Orosz Ildikónak.) Itt, a könyv finisében olykor az emberben megáll az ütő, olyan „komcsi” szövegekbe ütközik: a kormányzati korrupciót a nagypénzűek által teremtett légkör okozza; a gazdagok Amerikán belül egy másik országot építettek maguknak – külön lakóvidékkel, külön közlekedéssel (magán-jet), külön orvosi ellátással, miközben azt hirdetik, hogy ma már nincs különbség milliomos és átlagember között…

Komolyra fordítva a szót, reveláció olvasni, hogy Krugman a szélsőséges egyenlőtlenség társadalmának felszámolásában az egészségügyet látja kulcsfeladatnak. Mi ezt idehaza – vagy akár Európában – nem tudjuk elképzelni. Errefelé szinte hihetetlen, hogy egy betegség egy alsó középosztálybeli családot is földhöz vághat, rámegy apu banki kontója, állása, lakása, mindene. De az egyenlőtlenség elleni „magánküzdelembe” a középosztálybeli Amerika úgy általában is belerokkan: merthogy gyerekeit a legjobb iskolákba akarja járatni, de ezek az iskolák messze vannak, oda kell költözni, ott viszont jóval drágább az élet, a biztosítás, a közlekedés – ami mind megemeli a családi kiadásokat. És emellett bírni kell a versenyt a tehetősebb gyerekek igényeivel – illetve a saját gyerekek nyafogásával: „anyúúú nekem miért nincs olyan…” stb. (ismerjük, nálunk is így van). Krugmannál ezek csak apró példák, melyekkel felvezeti javaslatát: vissza kell térni a negyven évvel korábban még elfogadott adózási rendhez: fizessenek a gazdagok. (Egy medián középosztálybeli adótétele kb. 35 százalékos, a tőkebefektetéssel rendelkezők erre vonatkozó – kedvezményes – adórátája csak 15 százalék. Hát persze hogy padlóra kerül az apuka, ha ezzel akar versenyezni.) Krugman tehát igazságosabb adózást javasol. És bár tanácsa – az adóemelés arányossága – körül van bástyázva, de hogy a közvélemény ezt le tudja-e nyelni, abban erősen kételkedem. Pláne most, hogy Obama ebbe az irányba tart: programjának egyik sarkalatos pontja az egészségügyi reform mint az egyenlőtlenség felszámolásának kezdete, bankok megregulázása, a középosztály (és a szegények) felkarolása. Hát: nehéz…

Ha idáig eljutsz e krimi olvasásában, rájössz, hogy Krugman Obama „titkos tanácsosa” (bár lapjában sokszor élesen kritizálja az elnököt…). Akárhogy is: Barack Obama ezen az úton indult, és ezzel a liberális iránytűvel akar továbbmenni. Pedig most nagyon kell kapaszkodnia: jön a félidős választás (november 2.) és az ún. „teadélutánok” (republikánus polgári körök) árnyékában necces, hogy az elnököt (ill. a demokratákat) e reform megindításáért ne szavazzák ki a Kongresszusból és a Szenátusból. (Ahol most többségük van.) Névlegesen persze nem ezért szavaznak ellene, hanem mert szoft Afganisztánban, mert „szovjet rendszert” akar bevezetni az orvoslásban, mert felkarolja a kisebbségeket, mert nem tud odavágni (ahova köll), ahogy elődje tette, hanem demokratáskodik a hatalmi szférában…

Bár ne legyen igazam.

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.

Tovább olvasom