Fordításaim: Paul Krugman: A liberális lelkiismeret (könyv)

Az egyik legismertebb és legbefolyásosabb amerikai politikai kommentátor (a 2008-as közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje) száz év amerikai történelmét tekinti át, s egy újabb reformkor szükségessége mellett érvel. Programjában az általános egészségügyi biztosítás éppúgy szerepel, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése és egy olyan új politikai koalíció szükségessége, amely a társadalmat nemcsak igazságosabbá, hanem demokratikusabbá is teszi. A kötetet a kortárs történelem, politika és politológia iránt érdeklődőknek ajánljuk.

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret

Gondolat Kiadói Kör, 2010

Fordította: Orosz Ildikó

Eredeti cím: The Conscience of a Liberal

DEMOS KÖNYVEK sorozat
348 oldal
Kötés: karton

Ár: 2890 Ft

Almási Miklós a Mozgó Világban a könyvről (2010. október):

Almási Miklós: Beszólás középről

Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta szeretem, mégis amikor ez a könyve megjelent (2007), csak átfutottam, na jó, mondtam, ilyen már volt. Aztán jött a Nobel-díj (2008), meg a válság, és a sok oldalról beindult kíméletlen támadás Obama elnök ellen – és a szövegek felforrósodtak, véres aktualitást nyertek. Ma úgy olvasom, mint valami haditudósítást. (Az amerikai társadalmi-gazdasági reformháborúk állásáról. És persze úgy is, ahogy az ember a tengerentúli csatározások elemzéseit óhatatlanul a magyar tükörben is látja.)

Krugman nem csak ökonómiai tényeket prezentál: amit mond, azt szociológiai (netán pop-kulturális divatokból) rakja össze: a kép, amit nyújt, multidimenziós. Az 1985-tel elinduló radikális konzervatív fordulatot pl. egy Rambo-film (First blood, 1982) átütő sikerével (széles közvélemény-formáló), hatásával is jelzi. (A film egyértelmű üzenete az volt, hogy „megnyertük volna a vietnami háborút, ha nem gáncsolnak a nyafi keleti parti értelmiségiek, a liberálisok és a meleg,rock-and-rollos drogosok”.) Vagyis úgy használja a pop-kultúra elemeit, mint az egyik irányjelző és trendalakító tényezőt… Ez a fajta látásmód egyedülálló az irodalomban: Krugman sikerrel törte át a közgáz zárt szakmai területét, össztársadalmi analízist ad.

Mai olvasatban két topic ragad meg igazán Krugman Amerika-interpretációjából: a társadalmi egyenlőtlenség és az egészségügy igazságtalansága. Az elsőben arra a különös történelmi szituációra keres rá, hogy bár Amerikában mindig is voltak milliárdosok, a New Deal és a háború utáni fellendülés idején – 1965-ig – a kiegyenlítés volt a jellemző politika (gazdaságban és társadalomban egyaránt). A hetvenes, de még inkább a nyolcvanas évektől beindul egy radikális republikánus fordulat: a középosztály jövedelme stagnál (vagy leszakad), az alsó két decilis szegénysége növekszik, viszont a legfelső 1 százalék vagyona-jövedelme hihetetlen méreteket ölt. Kialakult a világ egyik leginkább egyenlőtlenségre épülő társadalma. Ezt nem tudja elviselni a „liberális lelkiismeret”. Főképp, mert tudja, hogy korábban a dolgok jobban mentek – egy kiegyenlítettebb társadalmi struktúrával, széles, gazdagodó középosztállyal, mobilitásperspektívával Amerika vezérlő csillag lehetett. Ezek a vívmányok azonban Reagan és főképp George W. Bush alatt eltűntek. A fellendülésből csak a társadalom 10 százaléka részesül, a 90 százalék életnívója stagnál vagy hanyatlik, a középosztály – Amerika gerince – megroppan. Ugyanakkor a legfelső 0,1 százalék körében káprázatos jövedelemrobbanás tanúi lehetünk. 10–40 milliárdos menedzserfizetések és -bónuszok óriási felháborodást keltettek már a válság előtt is (Richard Grasso, a NY-i tőzsde egykori elnöke legendás 200 milliós kompenzációja szinte robbantotta e korszak erkölcsei elleni tiltakozást). Aztán a válság idején kiderült, hogy volt ennél felháborítóbb javadalmazás is. Ma az USA egyike a leginkább egyenlőtlen társadalmaknak. (Nemcsak a bónuszok és fizetések miatt – a középosztályt lesöprő adózási rend, a társadalmi mobilitás leállása mind az egyenlőtlenség fokozása felé nyomott. Ami nagy baj: hisz ma már léteznek olyan felmérések is, miszerint azoknak a társadalmaknak nagyobb a fejlődési potenciáljuk, ahol kisebb az egyenlőtlenség, más szóval: a társadalmi igazságosság kihat a GDP-növekedésre.) A liberális elv, az egyenlőtlenség szélsőségei elleni küzdelem tehát nem(csak) morális jellegű: legfőbb gazdaságpolitikai téma.

Van azonban itt egy talány. Legalább két választási cikluson át ugrásszerűen nőtt a társadalmi egyenlőtlenség, azaz romlottak a középosztály és a szegények életfeltételei, és ezzel párhuzamosan ezer százalékkal nőttek a szupergazdagok jövedelmei, ami mindenki számára (fájón) nyilvánvaló volt. Ugyanakkor a jónépet mégis rá lehetett venni, hogy nyolc éven át erre az igazságtalan jövedelem- és adópolitikára – a republikánus koncepcióra – szavazzon. Ez volt a 2000-es évek nagy megtévesztése, és Krugman azt nyomozza, mivel lehetett rávenni a jónépet, hogy alapvető érdekei ellenében szavazzon. Krugman szerint a megtévesztés legfőbb eleme a déli államok fehér választóinak félelme volt: ha az állam „kiegyenlíti” az óriási jövedelemkülönbségeket, segíti a szegényeket, akkor a színes bőrűek járnak jól, azaz úgy gondolták, a demokraták által javasolt adózási program (a „jóléti állam” visszaállítása) a fehérektől veszi el a pénzt. Hihetetlen következtetés: évtizedek múltak el a faji diszkriminációk eltörlése óta, de egészen tegnapig ez a mélyen ülő rasszista előítélet befolyásolta a választásokat. Ezzel lehetett elterelni a figyelmet az iraki háború hiábavalóságáról, Amerika Kínával szembeni fokozatos függőségéről, és ami a legfontosabb: a középosztály életszínvonalának végzetes romlásáról, a szupergazdagok állami támogatásáról (az adórendszere elsősorban a legfelső decilisnek kedvezett…).

Itt ugyan szkeptikus vagyok a könyv olvasása közben – a „rasszista” képlet túl egyszerűnek látszik. Bármint van is: a republikánus adminisztráció (elsősorban a neokonok vezényletével) zseniális tömegámítást hozott össze. Az ébredés csak a válság közeledtével érett meg a közvéleményben. Ekkor született a jelszó: „elég volt”. És jött Obama.

Ez bizony szociológiai szempontból is jelentős felfedezés: ki hitte volna, hogy „a népet nem lehet becsapni” közkeletű tézisével szemben a társadalom többségét évtizedeken át rá lehet venni, hogy ne mérlegelje saját – és környezete – anyagi helyzetének romlását, hogy elhiggye: fontosabb pl. az abortuszügy, az iraki háború vagy hogy igaza van-e Darwinnak, mint a szocioökonómiai alaptrendek vagy még inkább a családi büdzsé összeomlása. Vagyis hogy a fél ország egy képzelt világot tartson valósnak, s ne vegye észre, hogy önmagát gáncsolja. Mit mondjak, e jelenségelemzésben jó adag abszurd üzenet van számunkra, magyarok számára is… Ámításban, vakulásban, öncsalásban fel tudjuk venni a versenyt Amerikával…

A könyv másik fő tézise, hogy Amerikának évtizedek óta legfontosabb – ám rejtegetett – sebe a felemás egészségügy. (A lakosság kb. 20–30 százalékának nincs vagy csak töredékes biztosítása van, miközben a beteg-, ill. öregségi ellátás árai húsz év alatt az egekbe szöktek.) Ezért nem csoda, ha „a felmérések rendre azt mutatják, hogy a szavazók számára az egészségügyi ellátás valójában a legfontosabb belpolitikai kérdés… A liberális kormányzati intézkedések azt jelentenék, hogy csökkentenék mind az egyenlőtlenséget, mind a bizonytalanságot. A reform az új New Deal kulcskérdése.” A könyv itt gyújtja be igazi patronjait, itt derül fény arra, hogy mivel és miért folytatja élethalálharcát Obama elnök.

Krugman azzal nyit, hogy a republikánusok harminc év óta próbálják eltörölni a még megmaradt egészségügyi támogatást és a nyugdíjak rendszerét (legalább három elnök bicskája törött bele e tarthatatlan helyzet megreformálásába), miközben az USA „a gazdagabb országok közt az egyetlen, amely nem biztosítja állampolgárai számára az alapvető egészségügyi ellátást”. Snassz, gondolta Krugman – könyve voltaképp kiáltvány e berögzült osztálypolitika oldására: úgy értem, a „szupergazdagok” befolyásának ellensúlyozására.

A könyv meghökkentő paradoxonba fut: Krugman, a liberális – konzervatívnak nevezi magát. Igaz, csak a stílusfordulat kedvéért. Mert a konzervatív nála azt jelenti, hogy vissza kell hozni a roosevelti New Deal vívmányait (egy új New Deal nevében) és renoválni a „középosztály Amerikáját”, amit az egyenlőtlenség gazdaságpolitikája lepusztított. Krugman itt éles hangot üt meg: azt bizonygatja, hogy vegyük tudomásul, hogy Amerikában nem létezik esélyegyenlőség. Egy felmérést említ, amit általános iskolát végzők körében végeztek. Két tesztsor volt: az egyik a tehetséget mérte, a másik a szülők társadalmi besorolását vizsgálta. Kisült, hogy a tehetséglistán magas pontszámot elértek közül a jómódú gyerekek tízszer többen jutottak felsőbb képzési formákba, mint a tehetségesek, de csóró szülői házból valók. Fordítva: a tehetségtelenek közül a „gébégyések” – azaz a „gazdagék buta gyerekei” – ugyancsak tízszer többen léptek feljebb. (Lábjegyzet: a „gébégyések” fordítási bravúr, és mivel ilyen bravúrral másutt is találkozol, kalapemelés érte Orosz Ildikónak.) Itt, a könyv finisében olykor az emberben megáll az ütő, olyan „komcsi” szövegekbe ütközik: a kormányzati korrupciót a nagypénzűek által teremtett légkör okozza; a gazdagok Amerikán belül egy másik országot építettek maguknak – külön lakóvidékkel, külön közlekedéssel (magán-jet), külön orvosi ellátással, miközben azt hirdetik, hogy ma már nincs különbség milliomos és átlagember között…

Komolyra fordítva a szót, reveláció olvasni, hogy Krugman a szélsőséges egyenlőtlenség társadalmának felszámolásában az egészségügyet látja kulcsfeladatnak. Mi ezt idehaza – vagy akár Európában – nem tudjuk elképzelni. Errefelé szinte hihetetlen, hogy egy betegség egy alsó középosztálybeli családot is földhöz vághat, rámegy apu banki kontója, állása, lakása, mindene. De az egyenlőtlenség elleni „magánküzdelembe” a középosztálybeli Amerika úgy általában is belerokkan: merthogy gyerekeit a legjobb iskolákba akarja járatni, de ezek az iskolák messze vannak, oda kell költözni, ott viszont jóval drágább az élet, a biztosítás, a közlekedés – ami mind megemeli a családi kiadásokat. És emellett bírni kell a versenyt a tehetősebb gyerekek igényeivel – illetve a saját gyerekek nyafogásával: „anyúúú nekem miért nincs olyan…” stb. (ismerjük, nálunk is így van). Krugmannál ezek csak apró példák, melyekkel felvezeti javaslatát: vissza kell térni a negyven évvel korábban még elfogadott adózási rendhez: fizessenek a gazdagok. (Egy medián középosztálybeli adótétele kb. 35 százalékos, a tőkebefektetéssel rendelkezők erre vonatkozó – kedvezményes – adórátája csak 15 százalék. Hát persze hogy padlóra kerül az apuka, ha ezzel akar versenyezni.) Krugman tehát igazságosabb adózást javasol. És bár tanácsa – az adóemelés arányossága – körül van bástyázva, de hogy a közvélemény ezt le tudja-e nyelni, abban erősen kételkedem. Pláne most, hogy Obama ebbe az irányba tart: programjának egyik sarkalatos pontja az egészségügyi reform mint az egyenlőtlenség felszámolásának kezdete, bankok megregulázása, a középosztály (és a szegények) felkarolása. Hát: nehéz…

Ha idáig eljutsz e krimi olvasásában, rájössz, hogy Krugman Obama „titkos tanácsosa” (bár lapjában sokszor élesen kritizálja az elnököt…). Akárhogy is: Barack Obama ezen az úton indult, és ezzel a liberális iránytűvel akar továbbmenni. Pedig most nagyon kell kapaszkodnia: jön a félidős választás (november 2.) és az ún. „teadélutánok” (republikánus polgári körök) árnyékában necces, hogy az elnököt (ill. a demokratákat) e reform megindításáért ne szavazzák ki a Kongresszusból és a Szenátusból. (Ahol most többségük van.) Névlegesen persze nem ezért szavaznak ellene, hanem mert szoft Afganisztánban, mert „szovjet rendszert” akar bevezetni az orvoslásban, mert felkarolja a kisebbségeket, mert nem tud odavágni (ahova köll), ahogy elődje tette, hanem demokratáskodik a hatalmi szférában…

Bár ne legyen igazam.

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.