Fordításaim: Arthur P. Wolf: Milyen erős a kötelék (tanulmány)

A múlt század közepéig Dél-Kína számos vidékén bevett gyakorlat volt, hogy a nők odaadták csecsemő- vagy kisgyermekkorban lévő lányaikat más családoknak, s helyettük idegen kislányokat neveltek fel fiaik számára jövendőbeli feleségül. Több észak-tajvani közösségben, Kvangtung északi, Kiangszi déli részén, valamint Fukien belső hegyvidékein az ilyenformán elrendezett házasságok (amelyeket “kiskorú házasságoknak” nevezek), az összes frigy több mint felét tették ki. Egy 1910 körüli, a szokásjogokat felmérő hivatalos jelentés szerint az észak-fukieni Szung-csang tartományban “tíz házasságból nyolc- kilenc” ilyen módon köttetett (a Kínai Köztársaság Legfelső Bírósága, 1918: 1525). Egy 1951-ben megjelent beszámoló szerint – amely a házassági reformmozgalom részeként született – az észak- kvangtungi Fengsun tartományban a kiskorú házasságok aránya elérte a 80 százalékot (Nan-fang Erh-pao, 1951. dec. 7). A legbiztosabb adat Észak-Tajvanról származik, ahol a legtöbb vidéki településen a kiskorú házasságok aránya 30–40 százalék volt (Chuang és Wolf, 1995).

Kínai család 1875 körül

Korábbi munkáimban (lásd Wolf és Huang 1985 és Wolf 1995) megvizsgáltam a kis korban összeadott házaspárok viselkedését, hogy próbára tegyem Edward Westermarck (1922, 3. kötet: 192) állítását, miszerint “a korai gyermekkortól együtt élők közt láthatóan hiányzik a szexuális vonzalom”. Dolgozatom a kiskorú házasságokat más szempontból vizsgálja: a szintén a rokoni kapcsolatok körébe tartozó, a továbbiakban “anyai érzéseknek” nevezett jelenséget járja körül. Ahol szokásban volt a kiskorú házasságok intézménye, ott a nők a lánygyermekek többségét csecsemő- vagy kisgyermekkorban örökbe adták más családoknak. Valószínűleg túloz egy 1951-es jelentés, mely szerint néhány észak-kvangtungi faluban a kiskorú házasságok aránya elérte a 80 százalékot, azt azonban a későbbiekben látni fogjuk, hogy Tajvan északi részén az ilyen esetek aránya ténylegesen csaknem 70 százalékot tett ki. Vajon minek a következménye lehetett mindez? Talán az ínség vitte rá a szegény parasztok asszonyait, hogy túladjanak a lányokon, mert így tudtak jobban gondoskodni a fiaikról? Vagy a velük egy háztartásban élő, náluk nagyobb tekintéllyel bíró após és anyós kényszerítette őket, hogy “haszontalan lánygyermekeiktől” megváljanak? Meglátásom szerint nem erről volt szó. A következőkben amellett fogok érvelni, hogy az anyai érzések korántsem olyan erősek, mint ahogy az a köztudatban él.

A nyugati társadalomfilozófia csaknem bármely pontján elkezdhetném dolgozatomat: David Hume, Adam Smith, Adam Ferguson, Jean- Jacques Rousseau, Herbert Spencer, Charles Darwin és természetesen Sigmund Freud mind markáns véleményt fogalmaztak meg az anya– gyermek kapcsolatról. Én mégis elsősorban Edward Westermarckra szeretnék utalni, mivel nála az anyai érzések szorosan kapcsolódnak az incesztus elkerüléséről vallott elmélethez, és így szinte kínálja magát e két, hagyományosan a család alappillérének tartott érzelem összehasonlítása. Napjainkban a biológusok és antropológusok többsége elfogadja Westermarck izraeli és tajvani adatokra támaszkodó következtetéseit az incesztus elkerüléséről (lásd Talmon 1964, Shepher 1971 és Wolf 1995). Kérdés, hogy igaza volt-e az anyai érzésekkel kapcsolatban is.

Westermarck (1922, 2. kötet: 188) szerint az “anyai ösztön” eredete “a jobbik túlélésében, a természetes szelekció egy változatában” gyökerezik. Ugyanakkor azt is állítja, hogy az ilyen gyűjtőnév alatt összefoglalható érzések “legegyszerűbb formái nem a vérrokonság tudásán alapulnak” (205), hanem – hasonlóan az incesztus elkerülését irányító érzésekhez – a szoros együttélésben keresendők, egy adott fejlődési szakaszban. Ezt Westermarck legvilágosabban akkor fogalmazta meg, amikor Herbert Spencer (1898: 623–624) állítására reagált, mely szerint a szülői ösztön nem csupán “valamely élőlény utódja iránti vonzalmában mutatkozik meg”, de minden olyan esetben, amikor valaki “viszonylagos gyengeséggel és gyámoltalansággal találkozik”. Westermarck (1926: 28–29) szerint Spencer elmélete nem ad kielégítő magyarázatot arra a “vitathatatlan tényre, hogy különbség mutatkozik az anyai szeretet és a puszta gyámoltalanság iránti szeretet között”:

Még a csordában élő fajoknál is igaz, hogy az anyák különbséget tesznek saját és fajtársaik utódai közt. Ezért feltételeznünk kell, hogy az anyai érzésekért a gyámoltalanság mellett más ingerek is felelősek, amelyek létrehozzák, vagy legalábbis megerősítik az anya ösztönös válaszreakcióját. Ez az inger nézetem szerint a külső kapcsolatban rejlik, nevezetesen abban, hogy a gyámoltalan utód kezdettől fogva az anyja mellett tartózkodik, egész kicsiny korától szoros közelségben van vele.

Westermarck nem fejtette ki alaposabban ezt a nézetet (bár rendszeresen hivatkozott rá), álláspontja azonban így is egyértelmű. Ahogy a beltenyészet veszélyei miatt kiválasztódott valamiféle képesség, amely a korai szoros kapcsolat következtében gátolja a szexuális vonzalmat, éppúgy kiválasztódott az újszülötteknél az a képesség, amely a tartós közelségben sikeresen felébreszti az anyai gondoskodást. Ez az okfejtés egyformán fontos szerepet tulajdonít az emberi természet evolúciós örökségének és a környezeti adottságoknak. Nem állítja, hogy a nők alkati okokból, automatikusan gondoskodnának saját csecsemőjükről vagy másokéról. Csak annyit állít, hogy alkati okokból jellemzően gondoskodnak bármely csecsemőről, amellyel “egész kicsiny korától szoros közelségben” élnek.

Arthur P. Wolf (1932-2015) antropológus, a Stanford Egyetem professzora

Westermarck anyai érzésekről vallott nézete egyértelműen előrevetíti John Bowlby és Sarah Hrdy ismertebb, és jóval nagyobb hatású elméletét. Bowlby (1988: 165) Westermarckhoz hasonlóan úgy vélte, hogy “a kicsinyekről való altruisztikus gondoskodás érthető, hisz az utód túlélését segíti elő… vagyis az egyén saját génjeinek továbbélését”. A különbség annyi, hogy Bowlby figyelmen kívül hagyta, hogy az általa “gondoskodásnak” nevezett viselkedés feltételes: az anya és a gyermek közti szoros közelség függvénye egy különösen fogékony időszakban. Későbbi munkáiban a gondoskodást teljesen vagy csaknem teljesen ösztönös viselkedésként értelmezte: “A szülői viselkedés, akárcsak a kötődési viselkedés… bizonyos mértékben programozva van” (1984: 271). A Biztos alap (A secure base) című munkájában a gondoskodást az “emberi természet egyik legfontosabb összetevőjeként” említi (1988: 165). Láthatóan feltételezte, hogy – a normálistól eltérő fejlődésen keresztülment nőket kivéve – a természetes szelekció törvényei garantálják gondoskodást.

A Bowlby elmélete nyomán kibontakozó pszichológiai iskola az anyai érzéseket csak annyira tartja erősnek, mint “bármely másikat, amelyet az egyén élete során megtapasztal”. Jude Cassidy (1999: 11) szerint “az első gyermek születését (amely a felnőttet szülővé avatja) gyakran kíséri öröm; a gyermeket fenyegető veszélyek aggodalmat keltenek; a gyermek halála mély gyászt eredményez”. Az ilyen érzelmek végső forrása, hogy képesek növelni a reprodukciós sikert, közvetlen forrása pedig a terhesség, a szülés és a szoptatás során kialakult biológiai alap. A nemrégiben megjelent Kézikönyv a kötődésről (Handbook of Attachment) számos tanulmányt közöl, amelyek bizonyítják, hogy a szülővé válást intenzív hormonális és idegi változások kísérik, s ezek különösen fogékonnyá teszik a nőket gyermekeik igényei iránt (lásd például George és Solomon 1999).

Hrdy írásai az általa “Bowlby utáni korszaknak” nevezett időben születtek. Hrdy szerint semmi automatikus vagy ösztönös nincs az újszülött gyermekre adott anyai válaszokban. Szülés után az anyai kötődés még bizonytalan:

A feltétlen kötődés a csecsemőhöz, függetlenül annak nemétől vagy más fizikai jellemzőjétől, az egyik legfontosabb különbség a majmok és az emberszabásúak, illetve az ember között. (1999: 179).

A majmokkal és az emberszabásúakkal ellentétben az emberanya osztályoz és kalkulál. Jól megvizsgálja újszülöttjét, esetleges fizikai hiányosságait, gyenge egészségi állapotát, és alaposan meggondolja, alkalmasak-e a körülmények, hogy a gyermekbe fektesse energiáit. Csak akkor dönt mellette, ha a gyermek esélyei megfelelőek, és az egyéb körülmények is alkalmasak az energiabefektetésre. Pamela Wells (2000: 3) Hrdy-recenziójában úgy fogalmaz: “rettenetes, de igaz”, hogy “annál a fajnál, ahol az újszülött meglehetősen intenzív gondozást igényel, a kicsinyek egy részének túlélése reproduktív belátást is igényel”. Wells szerint “ez finoman szólva annyit tesz, hogy dönteni kell, ki maradhat életben, és kinek kell pusztulnia”.

Urna és anyja (Arriving at the horizon/flickr)

Hrdy anyai érzésről vallott átfogó nézetei mégsem állnak olyan távol Westermarcktól, ahogy a fentiek alapján gondolhatnánk. Hrdy elismeri, hogy az anyai érzéseket a szüléskor és a dajkaságkor kiváltott hormonális változások is kiválthatják. Ezen a ponton okfejtését akár Westermarck is magáénak vallhatná. Hrdy szerint ugyanis:

Valószínű, hogy a szülés után a csecsemővel együtt töltött idő az anyát a jutalmazó viselkedés folytatására ösztönzi. A folyamatban, amelynek során megismeri gyermekét, megtanulja a szagát, és különösen, ha elkezd szoptatni, megváltozik az anya pszichológiai állapota. Néhány nappal a szülés után már kezd kialakulni az anya és csecsemő közti kapcsolat. Miután az anya közel került a csecsemőhöz, már nem könnyen fordul visszájára a folyamat. Épp ezért a szülés utáni szoros fizikai kontaktus csökkenti annak valószínűségét, hogy az anya esetleg eltávolodik gyermekétől. (Hrdy 1999: 487)

Hrdy következtetése szerint

a fejlettebb fajok esetében, beleértve az embert is, ha az anya elhagyja újszülöttjét, az szinte kivétel nélkül az első 72 órában történik… Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy létezik egy olyan kritikus időszak a szülés után, amikor, ha nem alakul ki az anyai kötődés, már nem is fog. Inkább azt jelenti, hogy ebben az időszakban a csecsemővel való szoros közelség olyan érzelmeket vált ki az anyában, amelyek a gyermek elhagyását elviselhetetlenné teszik (316).

Hrdy szerint

még mostoha körülmények közt is igaz… hogy az anya és csecsemő közti intenzív kapcsolat (különösen, ha az anya szoptat) a legerősebb gyakorlati megfontolásokat is felülírja (315).

Bowlby szerint egy egészséges nő számára az anyai érzések felébredéséhez elegendő a terhesség és a szülés megélése. Hrdy szerint ez az élmény nem szükséges és nem is elégséges feltétel. A nő olyan gyermekhez is kötődhet, akinek nem a szülőanyja (lásd Hrdy 1999: 407–508), akinek pedig szülője, ahhoz csak akkor fog kötődni, ha meggyőződött arról, hogy a gyermek életben maradási esélyei jók, és az anya körülményeinek is megfelel. Ha ebben a meggyőződésben elkezdi dajkálni a gyermeket, akkor a kezdeti számításokat már felülírják a kötődéssel járó érzelmek. A különbségek Bowlby és Hrdy, illetve Westermarck és követői közti számottevőek, egy fontos kérdésben azonban mindegyikük egyetért. Valamennyien úgy vélik, hogy az újszülöttre leselkedő számos veszély miatt a természetes szelekció az emberi faj nőegyedeit a gyámoltalan utódhoz való kötődéssel ruházta fel. E beállítódás jellemzője, hogy ha az érzelmek egyszer kialakultak, akkor a kapcsolat megszakítása mind az anya, mind a gyermek számára traumatikus élményt jelent.

Ezt az állítást a magam részéről megkérdőjelezem. Nem azért, mintha elutasítanám a darwini alapvetést, amelyen az állítás nyugszik. Munkám nagy részét épp annak szenteltem, hogy bebizonyítsam, az incesztus elkerülésének magyarázatához szükségesek a darwini feltételezések. Én csak a fenti állítást kérdőjelezem meg, éspedig azért, mert nem felel meg az incesztus elkerülésével kapcsolatos kutatásaim során felgyűlt egyéb bizonyítékoknak. Tapasztalataim azt mutatják, hogy Westermarck, Bowlby és Hrdy téved. Tekintélyromboló álláspontom alapja 11 észak-tajvani falu és 2 kisváros nőlakosainak viselkedése 1905–1945 között.1 Ugyanazokról az asszonyokról van szó, akik viselkedése igazolta számomra a westermarcki állítást, miszerint a gyermekkori tartós közelség gátolja a szexuális vonzalmat. 1906 és 1930 közt ezek a nők 6201 leánygyermeket hoztak a világra – az ő sorsuk e tanulmány tárgya.

A kiindulópont az, hogy az 1906 és 1910 között született 1094 lány esetében az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,547; 2 éves korban 0,620; 3 éves korban 0,678; 5 éves korban 0,736; 15 éves korban pedig megdöbbentően magas: 0,807 volt. 1910 után a japán megszállók által kezdeményezett változások aláásták a hagyományos kínai rokonsági viszonyokat. Az örökbeadás valószínűsége fokozatosan csökkent, azonban más társadalmak normáihoz képest még mindig feltűnően magas maradt. Az 1926–1930 között született 1559 lány esetében az örökbeadás valószínűsége 15 éves korban még mindig 0,6 volt.

Az általam vizsgált tajvani közösségek örökbeadási gyakorlata nem példa nélküli. Az 1930-as években japán, illetve Japánban képzett kutatók kimutatták, hogy egy leánygyermek örökbeadásának esélye az észak-tajvani falusi közösségekben pontosan akkora volt, mint az általam vizsgált Hai-san régióban. Juzuru Okada 1929-ben (1929: 8) 148 jómódú parasztcsaládot vizsgált a Tajpej külvárosához tartozó Sih-linben, és 100 saját lánnyal szemben 110 örökbeadottat talált. Micsijosi Kadzsivara (1941: 81–83) 1941-ben kilenc északi faluban 839 parasztcsaládot vizsgált, és 100 saját lánnyal szemben 119 örökbeadott lánnyal találkozott.2 Újabb adatok azonban azt bizonyítják, hogy ez az arány a Penghu-szigeteken még magasabb volt. Számítások szerint 1906– 1910 között a Penghu-szigeteken az örökbeadás valószínűsége 15 éves korban jóval 0,8 fölött volt.

Hrdy szerint, ha az anya elhagyja gyermekét, az szinte kivétel nélkül az első 72 órában történik. Szerinte ez az anyai kalkuláció eredménye, az intenzív kapcsolat azonban olyan érzéseket vált ki, amelyek “felülírják a gyakorlati megfontolásokat”. Fontos megjegyezni, hogy jóllehet a tajvani lányok többségét csecsemőkorban adták örökbe, ám nagyon kevésszer az első 72 órában. Az örökbeadás aránya a szülés utáni első hónapban igen alacsony volt, a második hónapban hirtelen megnőtt, a harmadik, negyedik, ötödik hónapban tetőzött, azután fokozatosan csökkent. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb tajvani asszony az örökbeadás előtt több hónapig dajkálta gyermekét. És mivel az újszülöttekről a túlélés érdekében gondoskodni kell, szoptatós dajkák pedig nemigen akadtak, szinte bizonyos, hogy a gyermekről való gondoskodás a szoptatást is magában foglalta. Feltételezhető, hogy a terhesség, a szülés és a szoptatás ugyanolyan hormonális változásokat idézett elő, mint bármely amerikai vagy európai anyánál. Hogyan lehetséges, hogy mégis ilyen sok tajvani asszony volt képes megválni csecsemőkorú lányától?

Úgy tűnik, hogy noha a szülés és szoptatás alatti változások egyetemesek, ám nem mindig elegendőek a Wells által “reproduktív belátásnak” nevezett kalkuláló attitűd ellensúlyozására. Láthatóan kevés érzelem társul azokhoz a tajvani döntésekhez, hogyan kell megválni egy lánygyermektől. Leginkább a testvérek összetételén múlt, hogy egy lánygyermeket örökbe adtak vagy sem. Azt a lányt, aki szerencséjére olyan családba született, ahol nem volt más életben maradt gyermek, a helyi normáknak megfelelően csak igen ritkán adták örökbe újszülött korban. Aki balszerencséjére olyan családba született, ahol már öt vagy annál is több testvér volt, szinte mindig elajándékozták. Beszédes különbség mutatkozik a testvér nélküli, és az egy idősebb testvérrel rendelkező lányok közt. Előbbiek esetében az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,213; utóbbiak esetében, ha az idősebb testvér lány, akkor 0,430, ha fiú, akkor 0,609 volt.

Már egyetlen idősebb testvér jelenléte is eldönthette egy lány sorsát: ha a szülőknek egy fiút sem sikerült házasuló korba felnevelni, akkor olyan házassági szerződést eszközöltek ki a lányuk számára, hogy annak utódai vigyék tovább az apai örökséget. Így egy egyedüli lány is értékesnek minősült, biztosíték volt arra az esetre, ha esetleg egy fiút sem sikerül felnevelni. Épp ezért a fiúgyermek nélküli idősebb szülők olykor két lányt is felneveltek, bár a később születettet többnyire “haszontalannak” tartották – hiszen ha felnő, úgyis kiházasodik a családból. Egy idős tajvani asszony kérdésemre, hogy miért adta örökbe a legtöbb lányát, így válaszolt:

A lány, akit megszülsz, nem egészen a tiéd. Valaki máshoz tartozik. Akkor meg minek felnevelni?

Nyilvánvaló, hogy a lányok örökbeadásának motivációja nem csupán gyakorlati hasznuk hiányában keresendő. A másik oldalon ugyanis ott van az idegen lányok befogadásának ténye. Enélkül a nemkívánatos lányok nagy száma miatt a rendszer összeomlott volna. Az örökbefogadás célja az volt, hogy az asszonyok saját fiaik számára neveljenek fel feleséget. A legtöbb tajvani család számára a megfelelő feleség kiválasztása igen nehéz feladatnak bizonyult, hiszen mire fiuk házasulandó korba ért, addigra a lányok többsége már elkelt. Másrészt egy fiatal fiú vagy lány kiházasítása költséges vállalkozás volt, általában többe került, mint egy parasztcsalád egész évi jövedelme. Ennek következtében az vált vonzó stratégiává, hogy a saját lányokat örökbeadták, és helyettük felnevelték fiuk jövendőbelijét. A férfiaknak többnyire mindegy volt, milyen korú a gyermek, feltéve, hogy egészséges, a nők azonban szívesebben fogadtak örökbe csecsemőt, mondván: “a lány, akit magad nevelsz, felnőve olyan lesz, mint a sajátod, és hallgatni fog rád”. Mindez azt eredményezte, hogy a nem elsőszülött lánygyermekek többségét csecsemő korban örökbe adták, helyükre másikat fogadtak be. Így a lányok örökbeadásának valószínűsége két fiúgyermekkel rendelkező, másik lány nélküli családok esetében 1 éves korban a legnagyobb (0,748). Ezeket a lányokat a két fiúgyermek mellett egyetlen feleségjelöltet sem nevelő anyák adták örökbe, akik maguk akarták felnevelni menyüket.

Már akkor tisztában voltam az észak-tajvani lányok örökbeadásának gyakorlatával, amikor harminc évvel ezelőtt első tanulmányaimat publikáltam a kiskorú házasságokról. Akkoriban azonban még nem ismertem fel, milyen kihívást jelent ez az anyai érzésekről szóló elméletek számára. Akkor úgy gondoltam, hogy legalább három oka is lehet, amiért a tajvani nők örökbeadják lányaikat. A legvalószínűbbnek az tűnt, amit Nancy Scheper-Hughes (1992: 342– 343) a brazil nyomornegyedeket vizsgálva “jó szándékú elhanyagolásnak” nevez. Scheper- Hughes szerint könnyebb megmenteni egy gyermeket a hasmenés vagy a kiszáradás okozta korai haláltól, mint “meggyőzni az anyát, hogy érdemes megmenteni azt a gyermeket, akit ő élhetetlennek tart, vagy úgy gondolja, úgyis halálra ítéltetett”. Az ok pedig a szegénység. “Amiről beszélek, azok nem átlagos életek. Legtöbbjük rövid, erőszakos, éhes élet”.

Bár a szóban forgó tajvani családokat túlzás lenne “rövid, erőszakos, éhes élettel” jellemezni, többségük valóban szegény volt, néha elkeserítő mértékben. Kulik, szekérhúzók, földművesek, napszámosok asszonyai voltak, ezért úgy gondoltam, a szükség vitte rá őket, hogy az anyai érzések ellenére is örökbe adják lánygyermekeiket. Választaniuk kellett, hogy a fiút nevelik fel, aki idős korukban majd gondjukat viseli, vagy a “haszontalan” lányt, aki úgyis kiházasodik a családból és a férje szüleinek szenteli magát.

Ehhez képest igencsak meglepődtem, amikor a kiskorú házasságokkal kapcsolatos kutatásaim során újabb adatok birtokába jutottam. Ezek szerint, elvárásaimmal ellentétben, a jómódú családok éppolyan gyakran adták örökbe lányaikat, mint a szegények. Az egyetlen lényegi különbség az volt, hogy a gazdagabbak hamarabb hozták meg ugyanezt a döntést. A legszegényebb sorba született 2862 lány közül – akik családja földnélküli lévén nem fizetett földadót – az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,446; 15 éves korban 0,684 volt. Ugyanebben a közösségben a jómódú – 30 jen vagy még több földadót fizető – családokba született 467 lány esetében az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,508; 15 éves korban 0,628 volt.

Számos adat bizonyítja, hogy a jómódú kínai házaspároknak több gyermekük született, mint a szegényeknek. Ez a saját kutatásaimban részt vevő családokra is igaz, amennyiben a feleség nem a férj családjában nevelkedett (Wolf 1984: 290). Adataim alapján azonban a jómódú családba született lányokat a szegényekénél nagyobb eséllyel adták örökbe csecsemőkorban, függetlenül attól, hogy a szülőknek hány gyermeke volt.

“Jómódú családokon” nem a tajvani társadalom elitje értendő. Vidéki földbirtokosok, vagyonos bolttulajdonosok, néhány köztisztviselő és mindenekelőtt a kínai kommunisták által “kuláknak” minősített gazdag parasztok tartoztak ebbe a kategóriába. Ezek a családok nem pompás villában laktak, csinos kerttel és mesterséges tóval, de amennyiben úgy döntenek, anyagi körülményeik lehetővé tették volna lányaik felnevelését. Nem a szükség diktálta, hogy újszülött lányaik kétharmad részét mégis örökbe adják. Mindez csakis azt jelentheti, hogy a terhesség és a gyermekgondozás keltette érzelmek ritkán voltak képesek ellensúlyozni a gyakorlati szempontokat. A jómódú családok bizonyára úgy gondolták, nincs értelme olyan gyermekre pazarolni a forrásaikat, aki felnőve úgyis elhagyja a családot. Egy idős férfi megfogalmazásában: “lányt felnevelni annyi, mint tolvajt engedni a házba. A lány csak elvesztegetett pénz.”

A második magyarázat, amely a tajvani nők örökbeadási gyakorlatát látva felmerült, bennem az volt, hogy mindez esetleg a hagyományos hierarchikus tajvani családmodell következménye. A legtöbb szülőkorban lévő nő olyan családban élt, amelynek élén a szülei vagy férje szülei álltak (lásd Wolf 1984). Az újszülött gyermekek a kínai állam által garantált jogoknak megfelelően a család legidősebb tagjához tartoztak (Wolf é. n.). A nagyszülőknek jogukban állt, hogy a család (és a saját) érdekeiknek leginkább megfelelő módon helyezzék el unokáikat. A legtöbb nőnek volt némi befolyása a férjére közös gyermekükkel kapcsolatban, de csak kevesen tudtak ellenszegülni a szülők vagy a férj szülei által hozott döntéseknek. Ez a tekintélyelvűség elméletben maximálisan, gyakorlatban pedig csaknem kivétel nélkül működött.

Emiatt – anélkül, hogy alaposabban utánajártam volna – feltételeztem, hogy a nők többsége lánycsecsemőjét azért adta örökbe, mert rákényszerítették. Az a tény, hogy az örökbeadások száma csökkent, miután a japán megszállás alatt bevezetett intézkedések visszaszorították a szülői autoritást, igazolni látszott ezt a feltevést. Épp ezért újabb meglepetésként értek az alaposabb kutatás eredményei. Eszerint azok az asszonyok, akik haláleset, vagy a család különválása miatt felszabadultak a szülői tekintély nyomása alól, éppolyan gyakran adták örökbe lányaikat, mint a szülői autoritás alatt élők. Olyannyira, hogy a gyermektelen, illetve egy életben maradt gyermekkel rendelkező családba született lányok örökbeadásának esélye mindkét nagyszülő hiánya esetén még magasabb is volt, mint a nagyszülők jelenlétekor. Ennek ugyan fordítottja látható a két- vagy többgyermekes családba született lányok esetén, ám a nagyszülő nélküli családok előnye nem jelentős. Az örökbeadás valószínűsége 1348 nagyszülő nélküli családba született lánynál, 15 éves korban még így is 0,813. Nem helytálló tehát a magyarázat, hogy az anyák a szüleik vagy a férjük szüleinek nyomására adták örökbe a lányokat.

Felmerülhet, hogy a nagyszülői hatás nem szűkíthető le arra az esetre, amikor a nagyszülők egy háztartásban élnek a szülőkkel, hisz a nagyszülők a család különválása után is ugyanabban a faluban, a közelben éltek. Ez igaz, ám csak akkor, ha a család különválása még a nagyszülők életében történt, ami azonban igen ritkán esett meg, ugyanis az együttélésnek többnyire a nagyszülők halála vetett véget (Wolf és Chuang 1999). Ha mégis a nagyszülők életében történt a különválás, akkor viszont a feleség saját tűzhelyhez és pénztárcához jutva jelentős önállóságra tett szert. Kizárható tehát, hogy a nők szülői kényszer hatására adták örökbe lányaikat, adataink ugyanis azt mutatják, hogy mindkét nagyszülő hiánya többnyire azok halálát jelenti, ahol pedig nem, ott az anya függetlenedett az idősebb generációtól.

Természetesen ekkor még mindig fennáll a lehetőség, hogy férjeik kényszerítették a nőket a lányok örökbeadására. Többek szerint a kínai patriarchális családmodell mellett valószínűbb, hogy az örökbeadás az apa döntése volt, semmint közös szülői elhatározás. Ez elméletben igaz, a gyakorlatban azonban nem. A kínai ideológia megadja a nős férfinak a gyerekek feletti rendelkezés jogát, a gyakorlatban azonban a férfiak ezt a jogot átruházták a feleségükre. Ezt többek közt az is bizonyítja, hogy az örökbeadással és házassággal foglalkozó közvetítők szinte mindig nők. A későbbiekben látni fogjuk, a kiskorú házasság intézménye olyan női stratégia volt, amely segítette az asszonyokat a patriarchális társadalomban való boldogulásban. A kínai család patriarchális jellege nem jelentette, hogy a férfiak a családi élet minden aspektusa felett ellenőrzést gyakoroltak.3

A harmadik magyarázat, amelyet a tajvani nők viselkedésére találtam, Bowlbyhoz nyúlik vissza. Saját elbeszélése szerint sok nő traumaként élte meg, hogy kiskorú házasságra adták. Gyűlölték az anyjukat azért, mert örökbe adta őket, és kétségbeesetten ragaszkodtak leendő anyósukhoz, még akkor is, ha rosszul bánt velük (lásd M. Wolf 1972 és A. Wolf 1995). Valószínű, hogy Bowlby értelmezésében a tajvani nők azért tudták elviselni, hogy örökbe adják saját lányaikat, mert őket magukat is örökbe adták csecsemőkorukban:

Az emberi természetben mélyen gyökerezik az a tendencia, hogy úgy kezeljünk másokat, ahogyan velünk is bántak (1988: 91).

Számos pszichológiai probléma visszavezethető az anyával kapcsolatos veszteség élményére, a “legkomolyabb” azonban a “szülői magatartásra és végső soron a következő generációra tett hatás” (37). Ez oda vezethet, amit Michael Rutter (1981: 199) “generációk közti hátrányos körforgásnak” nevez, vagyis amikor az egyik generációban elszenvedett veszteség a következő generációt is sújtja.

Lehetséges volna tehát, hogy a kiskorú házasságok rendszere hozta létre ezt a generációk közti körforgást? Eszerint az elvárás, hogy a menyasszonyokat csecsemő- vagy kisgyermekkorban át kell adni, intézményesítette az anyai veszteséget, és létrehozott egy olyan társadalmat, amelyben az anyai érzések csökevényes formában fejlődtek ki. Ha ez igaz lenne, akkor a tajvani nők gyakorlata nem kérdőjelezné meg az anyai érzésről alkotott hagyományos fogalmakat. Csak arra volna bizonyság, hogy léteznek nők, akiket gyermekkorukban megfosztottak az anyjuktól, ezért hajlamosak rá, hogy ne köteleződjenek el saját gyermekük mellett. Ők tehát nem lennének fogékonyak azokra az érzésekre, amelyek más nők számára csaknem lehetetlenné teszik a gyermektől való megválást.

A Bowlby és munkatársai által gyűjtött bizonyítékok látszólag jó magyarázatot szolgáltatnak a tajvani gyakorlatra is. Valójában azonban ez a magyarázat is ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint a másik kettő (mely szerint a tajvani nők a szegénység, vagy a saját illetve férjük szüleinek kényszerítő hatására adták örökbe lányaikat). Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy azok a nők, akik maguk is átélték az örökbe adást, valamivel kevésbé voltak hajlamosak örökbe adni lányukat, mint azok, akiket nem adtak örökbe. Nagy biztonsággal kijelenthetjük tehát, hogy az anya gyermekkori élménye nem befolyásolta a saját csecsemője sorsát.

A tajvani asszonyokat tehát nem a szegénység vagy a szülői nyomás, és nem is a saját örökbeadásuk miatti érzelmi trauma motiválta. Lássuk, mi a helyzet a mérleg másik oldalán. Elképzelhető, hogy a lányok örökbe adásának olyan előnyei voltak, amelyek szükségszerű stratégiává avatták a folyamatot. Amikor megkérdeztem néhány nőt, miért adta oda gyermekét, gyakran kaptam azt a választ: “jobb felnevelni a fiad feleségét, mint később befogadni egy másik családból való lányt, mert a lány, akit magad nevelsz, hallgatni fog rád”. Egy másik indoklás szerint: “azért jó felnevelni a menyedet, mert így nem fog mindenfélét mondani a hátad mögött a fiadnak”. Egy harmadik nő, aki minden menyét maga nevelte, így magyarázta döntését:

Jobb felnevelni a fiad feleségét, mint később befogadni egy idegen lányt. A nevelt lány jellemét jobban meg lehet ismerni, a hibáit könnyebb kijavítani. Egy másik családból érkező lány megsértődik, ha megpróbálod kijavítani, aztán mindenféléket mond a férjének, és viszályt szít a fiú és a szülei közt.

Az efféle magyarázatok arra utalnak, hogy a nők számára lányuk örökbeadása olyan stratégia volt, amellyel saját jövőjüket igyekeztek biztosítani. A kínai patriarchális társadalom körülményei közt egy nő biztonsága azon múlott, hogy a házassága kezdetén mennyire tudta befolyásolni a férjét, később pedig a fiait. A fiatal és az idős asszonyok, menyek és anyósok egymással versenyezve igyekeztek befolyásolni a férfit, aki egyiküknek férje, a másiknak fia volt. Mindennapi találkozásaik során mindkét nő számára kielégítő volt a felszínes magyarázat, válsághelyzetben azonban felszínre került a valódi konfliktus oka. Egyszer egy idősebb nő, akit 1957–1960 közötti első kutatásaim során ismertem meg, egy különösen agresszív mennyel szembekerülve nem a lány lustaságát vagy hozzá nem értését rótta fel neki, hanem azt, hogy “megpróbálja tőlem elrabolni a fiamat”. A kínai szülők legnagyobb félelme, hogy

felneveled a gyereked, és miután felnő, máshoz tartozik. A lányod a férjéhez, a fiad a feleségéhez. Különösen azok a fiúk, akik mindig a feleségükre hallgatnak. Ha két szónál többet mondasz a menyednek, a fiatalok megsértődnek és elköltöznek a családtól.

Ebben a kontextusban kell tehát értelmezni azt a kijelentést, hogy “jobb felnevelni a menyedet, mert hallgatni fog rád, és nem mond majd mindenfélét a hátad mögött a fiadnak”. A régi tajvaniak a “párna szellemének” nevezték azt, amikor egy fiatal asszony a hálószoba intimitását kihasználva nyeri el férje bizalmát. A tajvaniak számára menyük felnevelésével kifüstölhető a párna szelleme. Egyrészt a folyamat semlegesíti a feleség szexuális vonzerejét, mivel olyan körülményeket teremt, amelyek gátolják a szexuális vonzalom kialakulását. Másrészt azáltal, hogy az anyós dajkálja a jövendőbelit egy olyan időszakban, amikor tartós kötődés alakul ki, a meny de facto a lányává válik (lásd Wolf 1968). Ezért akarják a nők maguk felnevelni a menyüket – számukra a dajkaság nem egy stratégiai döntés felülírása, hanem maga a rafinált stratégia.

Nem állítom, hogy a tajvani nők a kiskorú házasság intézményét a patriarchátus gondjainak kezelésére találták volna ki. A kiskorú házasság inkább a szülői védekezési stratégia része volt, és azért alakulhatott ki, mert a szülők féltek, hogy nem lesznek versenyképesek az “élénk házasodási piacon” – ahogy Chuang és jómagam neveztük (1995: 792–793). Nézetem szerint azt történt, hogy a folyamat, amelynek célja eredetileg a feleség biztosítása volt a fiú számára, később a fiú lojalitásának garanciája lett az anyák számára.

Mondhatnánk: jóllehet a tajvani nőket nem kényszerítették lányaik eladására, mégis nyomós okok álltak döntésük hátterében. Ez nem mentené Hrdy nézetét, hogy a nők, ha már megkezdték a gondozást, “elviselhetetlennek” tartják a gyermek elhagyását, de megengedné, hogy az anyai érzések mégis alapvetőek. A bizonyítás sarkpontja az volna, hogy a kínai patriarchális körülmények közt a nőknek örökbe kellett adniuk lányaikat, mert minden lehetőséget meg kellett ragadniuk, amellyel erősíthették a saját életük önálló irányítását. Mindez azt is jelentené, hogy a nők többsége vonakodott odaadni a lányát, mégis megtette, mivel csakis fia feleségének felnevelésével tudta ellensúlyozni a patriarchális viszonyokat.

A fenti okfejtés gyenge pontja, hogy az implikációkkal és saját indoklásukkal ellentétben a legtöbb nő nem azért adta örökbe a lányát, hogy helyet csináljon jövendőbeli menyének. Megvizsgáltuk, hogy az örökbe adott lányok helyét milyen gyakorisággal foglalta el egy éven belül egy menyjelölt, és úgy találtuk, hogy a lányok több mint 60 százalékát nem helyettesítették. Ha a szegények azért adták örökbe lányaikat, mert nem tudták őket etetni, akkor érthető, miért nem fogadtak be másik lányt. Csakhogy nem csupán a földnélküli zsellérek adták örökbe lányaikat egy másik befogadása nélkül, sőt: a hierarchia csúcsán álló gazdag parasztok és földbirtokosok körében ez gyakoribb volt. Utóbbiakat annyira nem érdekelte lányaik sorsa, hogy sokszor saját béreseiknek adták a csecsemőket. Az egyik legszegényebb nő, akit megismertem, valójában a környék leggazdagabb földesurának lánya volt. Elmondta, hogy soha nem látogatta meg az igazi szüleit, mert olyan nagyon gazdagok voltak.

A tajvani nők örökbeadási szokása sokkal inkább az alkalom, mint a szükség fogalmával jellemezhető. Az 1920-as évek végéig a kiskorú házasságok intézménye azt jelentette, hogy igény mutatkozott az ilyen típusú házasságokra. Olyannyira, hogy abban az időben nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat (lásd Wolf és Huang 1980: 21. fejezet). A nagy kereslet nem avatta a kislányokat értékes áruvá (egy csecsemőkorú menyasszony ára legfeljebb 1 jen volt), azonban lehetővé tette, hogy kényelmesen és viszonylag humánus módon meg lehessen tőlük szabadulni. Az idősek azt mesélték, hogy egy lány születésekor a közvetítők már másnap az ajtóban álltak, készen arra, hogy elintézzék az örökbeadást. “Hívni se kellett őket, jöttek maguktól.”

Összefoglalva: a lányokat azért adták örökbe, mert “haszontalannak” tartották őket, és mert volt kereslet a menyjelöltekre. Mindez annyi előnnyel járt, hogy nem kellett egy olyan lány felnevelésével bajlódni, aki kevéssel járul hozzá a család jólétéhez. Ilyenformán az, hogy a legtöbb lányt örökbe adták, aligha engedi meg az anyai érzések jelenlétét. Ha ezek az érzések olyan erősek lettek volna, ahogyan azt Westermarck és követői állítják, akkor azok a jómódú nők, akik nem akartak befogadni menyjelöltet, felnevelték volna a saját lányukat. A valóságban azonban, ha volt fiúgyermekük, akkor éppúgy megváltak a lányuktól, mint a szegények. A családok csak akkor kezdték felnevelni lányaikat, amikor a japán megszálló hatalom véget vetett a kiskorú házasságoknak, és ezáltal megszűnt az igény a csecsemőkorú menyjelöltekre.

Mivel a hagyományos menyasszonyi ruha színe a piros, az örökbe adott kislányok általában úgy érkeztek az új családba, hogy volt valami piros a ruhájukon. Ezt leszámítva semmilyen különösebb ceremónia nem kísérte státusuk megváltozását. Eltávozásuk és megérkezésük mindenfajta szertartás, megemlékezés vagy ünnepség nélkül zajlott. Ez azért lényeges, mivel jelzi, bármennyire elszomorító is lehetett a gyermek számára a váltás, az anya számára láthatóan nem volt az. Az ismétlődő, erős érzelmeket kiváltó eseményeket az emberiség általában igyekszik valami módon szabályozni, hogy érzelmeit elviselhető keretek közt tartsa.

Ahhoz, hogy nagy biztonsággal kijelenthessük: a tajvani nők lányuk örökbeadását nem élték meg különösebben lesújtóan, meg kellene vizsgálnunk az átadás utáni viselkedésüket. Erre nem volt lehetőségem, mivel amikor 1957-ben Tajvanban jártam, az örökbeadás már igen ritka volt, és nem a hagyományos módon történt. Azonban több olyan asszonnyal beszélgettem, aki korábban örökbe adta a lányát, és az volt a benyomásom, hogy számukra ez nem okozott veszteségérzést. Tisztában voltak vele, hogy a lányok megszenvedik a dolgot, de kevesen mondták, hogy ők maguk is szenvedtek volna. Beszámolóikban az uralkodó érzelem inkább a jól végzett munka feletti büszkeség volt. Egy asszony például kifejezett elismerést várt, amikor elmesélte, hogyan adta örökbe öt lányát, hogy a helyükbe feleségeket hozzon a fiai számára.

Nincs értelme felnevelni a lányokat, a fiúk feleségeit viszont fel kell nevelni. Úgyhogy eladtam az öt lányomat és helyettük felneveltem a menyeimet Ezzel öt hozományt plusz öt menyasszony árát spóroltam meg, és tíz házasság összehozásával járó gondot is.

Tapasztalataimra torzítóan hathat, hogy a legtöbb adatközlőm tíz-húsz év távlatából tekintett vissza az eseményekre. A fájdalom, amit korábban érezhettek, addigra talán már elmúlt, vagy elfojtódott. Az egyetlen támpontot a háztartási nyilvántartásokból származó adatok jelentik. Nem szólnak arról, hogy mit éreztek az asszonyok, de arról igen, hogy mit csináltak. A körülmények ismeretében ez a legmegbízhatóbb információ, hiszen mentes az ideológiáktól, és az önigazolás, a racionalizálás igényének hatásaitól. 592 lányt vizsgálva, akik két vagy több fiúgyermekkel rendelkező családba születtek, az örökbeadás valószínűsége 1 éves korban 0,747; 15 éves korban 0,924 volt. Más szóval ritka kivétel volt az, aki két fiúgyermek mellett a lányát is felnevelte. Az összes többi asszony örökbe adta a lányát, társadalmi státustól, vérmérséklettől és gyerekkori tapasztalataitól függetlenül. Bizonyíthatóan az alkalom, és nem kényszer hatása alatt cselekedtek.

Egy időben az európai nők is odaadták más családoknak gyermeküket, amire a tajvaniaknál semmivel sem volt több okuk (sőt inkább kevesebb). Egy 15. századi olasz utazó (Relation 1847: 24–25) feljegyezte: “az angolok szeretethiánya jól tükröződik a gyermekeikhez való viszonyban”:

A gyermekek 7–9 éves korukig nagyrészt otthon nevelkednek, majd a fiúkat és lányokat egyaránt kihelyezik más családokhoz szolgálni, ahol általában újabb 7–9 évig élnek. Ezt inaséveknek hívják, és ilyenkor a gyermekek alantas cselédsorban élnek. Csak kevés kivétel van ez alól, mert mindenki, legyen akármilyen gazdag, elküldi a gyermekét más családba, és cserébe idegen gyerekeket fogad a saját házába.

Amikor az olasz utazó rákérdez “e szigor okára”, azt a választ kapja az angol szülőktől: “a cél az, hogy a gyerekek jó modort tanuljanak”. Az olasz nem hisz nekik, és így kommentálja a dolgot:

a magam részéről úgy gondolom, azért csinálják, mert ki akarják élvezni a kényelmüket, márpedig az idegenek jobban kiszolgálják őket, mint saját gyerekeik tennék.

Ma már tudjuk, hogy Európa északnyugati részén bevett gyakorlat volt az úgynevezett “életciklus-szolgálat” (Hajnal 1982). Sőt azt is tudjuk, hogy a gyermekekkel szembeni “szeretethiány” az olasz városokban éppoly gyakori volt, mint Angliában. Christiane Klapsich-Zuber (1985: 135) kimutatta, hogy Firenzében “a fizetett vagy rabszolgasorban lévő dajka volt az uralkodó gyakorlat, legalábbis a 15. századtól kezdve”. A legtöbb gyermek számára ez egyben az anyjától való tartós elszakítottságot is jelentette.

A több mint 400 dajka mellett, akiről elegendő dokumentum áll rendelkezésünkre, úgy számolhatunk, hogy 1300 és 1500 között egy olyan dajkára, aki közös háztartásban élt a gyermek szüleivel, négy olyan jutott, aki saját otthonába vitte a gyermeket.

Firenze nem számított egyedi esetnek. Pier Paolo Viazzo (2001: 172) “városi hiperfunkcionalitásnak” nevezi a jelenséget, melynek során az európai városokban élő nők vidéki dajkáknál helyezték el gyermekeiket. Egy párizsi rendőrségi jelentés szerint 1780-ban a fővárosban anyakönyvezett 20 ezer gyermeknek mindössze 5 százalékát gondozta a saját anyja (lásd Sussman 1982), a többit jobbára a városon kívül élő dajkáknak adták. Egy kevésbé ismert jelentés szerint, amelyet ugyanebben az évben készítettek, Lyonban évente 6000 gyermek látta meg a napvilágot, és közülük “több mint 4000 meghalt a dajkáknál való elhelyezés után” (lásd Garden 1975: 63). “A legkirívóbb eset” Viazzo szerint (2001: 172, idézi Hunecke 1982-t) a 19. század közepén Milánóban történt, amikor is a milánói munkásosztály asszonyai “tömegesen hagyták ott gyermekeiket a lelencház kórházában, ahonnét a csecsemők vidéki dajkákhoz kerültek”.

Dolgozatom címében ott a kérdés: milyen erős a kötelék? Az európai adatok nem adnak kielégítő választ, mivel ritkán tudható, hogy az anya gondozta-e előzetesen a gyermekét, s ha igen, mennyi ideig. Az a tény, hogy a milánói nők “tömegesen hagyták ott gyermekeiket”, nem feltétlenül bizonyítja anyai érzéseik gyöngeségét. Talán csak annyit jelent, hogy ebben az esetben ezek az érzések nem fejlődtek ki teljesen. A tajvani adatok nagy erénye, hogy tudjuk: szinte minden asszony hónapokig dajkálta és gondozta a lányát örökbeadás előtt. Így az a tény, hogy bár nem álltak kényszer alatt, mégis odaadták a lányukat, arra utal, hogy az anyai érzések még teljes kifejlődésük után is gyengébbek, mint például az incesztus elkerülésének hátterében álló érzések.

Ennek a következtetésnek az egyetlen alternatívája az lehet, hogy a gyermek világrahozatala, dajkálása és gondozása önmagában nem elegendő az anyai érzések kialakulásához. Valami másra, többre van szükség, amiről egyelőre nincs tudomásunk. Meg kell találnunk ezt a valamit, de közben komolyan számolnunk kell azzal az eshetőséggel, hogy ez a valami nem is létezik. Westermarck, Bowlby és Hrdy (és még sokan mások) talán tévednek, amikor az anyai érzéseket “az emberi természet egyik legfontosabb összetevőjeként” értelmezik. Adataim alátámasztják Hrdy (1999: 316) azon nézetét, miszerint “az anya érzelmi elköteleződése csecsemője iránt erősen függ a gazdasági, történelmi körülményektől”. Azt azonban nem támasztják alá, hogy ezek a körülményeknek csupán az első 72 órában lenne hatásuk. A Hrdy által leírt kalkuláló attitűdnek, úgy tűnik, nincsenek természetes határai, vagy ha mégis, akkor előttünk a feladat, hogy megtaláljuk őket.

FORDÍTOTTA OROSZ ILDIKÓ

A tanulmány a 2000 folyóiratban jelent meg magyarul (2006/2.)
Mottója:
De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony?
És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől?
(Ézsaiás 49:15)
Kép: Flickr/Ralph Repo (1), Stanford.edu (2)