Lékelés – Bratka László: Felhős

Bratka Lászlónak, az orosz irodalom egyik legkiválóbb fordítójának, a groteszk-fantasztikus irányzat, Mandelstam, Jerofejev és Nabokov, legutóbb pedig Viktor Pelevin hiteles átültetőjének önálló költői-írói pályája meglehetősen visszhangtalan. Talán mert nyelvi fantasztikumokkal tűzdelt, könnyednek tetsző, valójában azonban filozofikus indíttatású szövegei lényegében társtalanok a magyar irodalomban. 

„nem kell piros rongyot kötni a szavak végére, hiszen úgyis mindenki a más szájába adott saját szavaiba rohan bele”

(Bratka László: Kilenchatvan – mondja a baba)

Pedig éppen az orosz eredetiből „magyarított”, mégis egészen Bratka sajátjának tekinthető lágermese a legfényesebb bizonyíték arra, hogy szükségünk van a világ csodás és virgonc bratkai értelmezésére. A Hagyjállógva, Vászka filmen vitte sikerre Bratka szövegét, és a mese nyelve legalább olyan magával ragadó volt, mint Gothár Péter rendezése. Emlékszünk még a pityeri tolvajra, aki az Állami Bank tetején a vérehullató szardíniakulccsal vágott lyukon keresztül, a vezérfonalon ereszkedik alá?

Ahogy Vászka és Ványka története, úgy Bratka önálló művei – prózába hajló versei, lirizált prózaszövegei, illetve korábban keletkezett párbeszédes-dramatikus elbeszélései – is a nyelv, valamint a műfajok határait feszegetik. Bratka pályája időben előre haladva szervesen építkezik, egészen a legutóbb megjelent kötetig. A Felhős a szerző legfrissebb, különböző irodalmi folyóiratokban részben már publikált, összegyűjtött kisnovelláit tartalmazza. Az idáig vezető út valójában a kilencvenes éveken ível át, hiszen Bratka első verseskötetének megjelenése után (Verseim idegen tájban, 1981.) egy évtizeden át csak műfordítóként tevékenykedett. 1992-ben megjelent újabb kötete már a szerző mai írásai felé mutató darabokat tartalmaz. A mohóság hajtotta, a titkok szomja… című, korlátozott példányszámban megjelent füzetkében rövid prózaversek kaptak helyet. A sokszor asszociációkra felfűzött, szójátékokra épülő művek visszatérő témája az idő mitikus körforgása, az élet örökös újrakezdődése (Megy, mendegél a vitéz szabólegény, Brehm REHM-e).

A következő kötet, a Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében az ismétlődő címek, szereplők révén már a Felhőshöz hasonló nagyobb kompozicionális egésszé áll össze. Előtérbe kerül benne a filozofikum és az explicit, a szerző egész életművét meghatározó művészi hitvallás: „szavakkal metszed szakszerűen a fordított perspektíva vonalait, összekötöd a metszéspontokat és a hálóban pókként figyelsz, hogy hol, mi mozdul a világban, tudásodat tápláló prédaként” (Szavak még nem voltak). Ezt követően a hangsúly a filozófia felől a mítosz irányába tolódott: az Ecce volt, hol nem volt kötet rendezőelve az archetípusokra épülő világmagyarázat, a varázstörténetek és -mondókák logikája. Ez különösen igaz a könyv legnagyobb részét kitevő, allúziókkal teli párbeszédes mesére (Ferhád pasa gyűrűje, avagy a nagy sztambuli zarándoklat).

Bár megfigyelhetők bizonyos hangsúlyeltolódások, mégis, mintha Bratka mindig ugyanazokat a köröket tenné meg írásaiban. Erre enged következtetni az is, hogy motívumok, szavak, mondatok, sőt teljes művek újra beemelődnek Bratka későbbi köteteibe. A Felhősben például önreflexióként idéződik be a régebbi keletű írás, a Mintha a fémes téli szürkületből…, mely egy bekezdésben tágul kocsma előtti utcarajzból kozmikus kérdéssé. De a múltból bukkan fel a Hiába volt minden, vagy az Angyal panírban című novella is, utóbbi a megismerés korlátairól szól groteszk-csúfondáros formában. A tudás megszerezhetősége a témája A mohóság hajtotta, a titkok szomja… című írásnak is, mely szintén többször felbukkan az életmű során.

Ezek a visszatérő művek a pálya hosszanti irányú kapcsolódási pontjaiként szolgálnak. Még erősebb azonban a legújabb kötet vertikális kohéziója: a Felhős regénnyé összeálló novellafüzér. A könyv beleilleszkedik a magyar vidéki lét ábrázolásának reneszánszát élő hagyományába, azon belül is leginkább talán a fiatal Cserna-Szabó András, Ficsku Pál és Szálinger Balázs – korántsem homogén – írásaival rokonítható. Egy Pápa melletti falu mulattató és groteszk élete bontakozik ki a kvázi-folklorisztikus történetekben, az ötvenes évek „ántivilágától” egészen napjainkig. Hálás írói mikrokörnyezet ez az Isten háta mögötti, de folyamatosan a Rekordok Könyvébe készülődő falu, melyben egy fél évszázad minden változása és abszurditása szemléltethető.

Jelenet a Hagyjállógva Vászka című Gothár Péter-filmből, melynek Bratka írta a szövegkönyvét

Egyetlen példa: régi időkben a gyerekek fő szórakozása a gyulakémezés volt, tudniillik Gyulának, a falu kikiáltott kémének a cukkolása, akit egyébként „teljesen hülyére kellett verni ahhoz, hogy beismerje, hogy titkos rádióadón kiküldi az imperialistáknak tejszínt, a vajat, plusz hét ellenséges hatalomnak kémkedik” (Gyula, kém). Manapság viszont Guzsalyka néni nem tudja megérteni, hogy lehet, hogy a Csömödér Nikolett, a helyi betelefonálós rádió műsorvezetője, „egyetlen nap alatt annyit liheg, nyögdécsel, burukkol, sikkantgat a mikrofonba, amennyit ő egész életében összesen sem a két elhalt férjének (…) amikor úgy voltak” (Gyuzsalyka néni dilemmában). Sójáró Cézár Krisztián, aki szippantóskocsijából öt köbmétert pumpál a lakodalmas házba, amiért lecsapták a kezéről a menyasszonyt, vagy Pöczök Mester, a helyi női kézilabdacsapatra gerjedő edző-menedzser, Skatulyovics doktor, Toklász Terus és Adupássz bácsi – mind megannyi gyönyörködtetően karikírozott szereplő.

A szerző, aki mindig vonzódott a meséhez, a mítoszhoz, most a feje tetejére állítja ezt a hagyományt. A legenda helyét átveszi a legendásítás, a mese helyét a csalimese. Az állítólag, „illetve nem is állítólag, hanem állítólag tényleg” (Posztmodern). A legkisebb fiú, aki elindul szerencsét próbálni, maffiózóként tér vissza. Szerepelnek sárkányok, sőt, akárcsak valami mágikus indián mesegyűjteményben még maga a Szél is, viszont az is megesik, hogy egyszerűen nem érkezik meg az időjárás. Jönnek ellenben a Liberátorok, akik elpotyogtatják a pápai reptérre menet a bombáikat. Akár idő és tér nélküli, akár pedig könnyen beazonosítható vidéken járunk, egy biztos: ez a világ nagyon ismerős. 

A kavargó egyvelegben nem kaphatunk megnyugtató választ arra, hogy mégis melyik jobb: az ántivilág, vagy ez a mostani. Mert amott legalább adott volt három biztos pont: a templom, a temető, a kocsma, létezett a közösség és az akolmeleg. Ma viszont „egyenlőség van, mindenki csak egy pittyenés az istenke információs jászolához kötve” („Húzz innen, te köcsög!…”). Bratka rengeteg ötlettel és humorral láttatja a faluközösség felbomlását, miközben szereplőivel együtt maga is elszántan keresi a széthullásban a biztos pontot, az „ősnyelvet”, az „origók origóját”. De amíg korábbi könyveiben még felfedezhető valamiféle tanulság, szerepelnek ars poetica jellegű megszólalások, és megszerezhető némi illékony ismeret, addig a Felhősben csak a sanda abszurditás marad. Hiába az égi jelek, hiába a mindentudó Guszti kecske: amikor végre megtudhatnánk valamit, mikor már éppen okosabbak lehetnénk, akkor mindig közbejön valami – kitakarja az angyalt egy lisztfelhő, a mindentudó Guszti kecske figyelmét meg elvonja a legelészés.

Bratka erőssége a „felhőkönyv” tanúsága szerint is a szellemes, a világ jelenségeit a megnevezés által gyarapító, újszerű nyelvhasználat. Nem afféle erőszakolt neológia ez, pusztán a használatban – a szerző egy korábbi hasonlatával élve – spárgaként elványadó szóvilágunk frissítése. Emlékezetes, amikor „kipitypangolnak” a repülőgépből az ejtőernyősök, amikor Tűzkő gazda agyában kihuny a „zápszikra”, könnyen belátható, milyenek a mai „napkerepli bölcsek”, és napnál világosabb társadalombírálat rejlik abban, hogy a „speciálmachinációk” korában nem légbőlkapottak, hanem „légbetoltak” a hírek. A játékos verbalitás szinte feledteti, hogy a könyv valójában szomorkás végkifejletbe torkollik. A falu jámbor bolondjának, aki egyben a „felhőket pásztoroló babérkoszorús” a könyv elején még megadatik az ihlet, tudniillik „verssé csomózódik a szavak kukoricaháncsa” (Ihlet és valóság). De végül mégsem nem találja meg a helyét ebben a furcsán megváltozott, felgyorsult világban, ezért az utolsó fejezetben el is száll az égbe kedves kutyája pórázán csüngve.

A Felhős korántsem felhőtlen tónusú könyv. Humora, ha nem is igazán fekete, de amolyan szürke humor: borongós, mint az őszi ég. Bratka László felcsillanó nyelvi leleményei úgy vágnak léket ezen a piszkosszürke, felhős égen, mint a vérehullató szardíniakulcs az Állami Bank tetején.

Széphalom Könyvműhely, 2001.

Orosz Ildikó

A recenzió a győri Múhely folyóiratban jelent meg (2001/6).