Fordításaim: Jacek Kochanowitz: Jobbkanyar. A lengyel politikai szcéna a 21. század első évtizedében (tanulmány)
Jarosław Kaczyński a huszonöt évvel ezelőtti szolidaritási
mozgalom helyszínén, a gdański hajógyárban tartott novemberi nagygyűlésen a
következőket mondta híveinek: “mi most is ugyanott állunk, ahol egykor. Ők viszont
ott, ahol régen a ZOMO”. Mi alatt természetesen pártját, a Jog és
Igazságosság (PiS) pártot, és a PiS vezette kormányt értette; ők alatt
pedig az ellenzéket. A ZOMO a hírhedt kommunista rohamrendőrség nevének
rövidítése, amely szimbólumává vált az 1981-ben, a Szolidaritás elnyomásakor
bevezetett szükségállapotnak. Kaczyński kijelentése heves tiltakozást váltott
ki azok körében, akik a kommunizmus alatt tagjai voltak az ellenzéknek,
ugyanakkor ma szembenállnak a PiS politikájával. Kaczyńskit azonban láthatóan nem zavarja, hogy többek szerint
ismét túllőtt a célon. A lengyel miniszterelnök újra és újra becsmérlő,
kategorikus kijelentésekkel támadja az ellenzéket, hívei pedig buzgón követik.
A PiS bírálatának fő célpontja a liberális értelmiség, a sztrájkoló orvosok, az
újságírók és jogászok, sőt, néha egyenesen arra céloznak, hogy maguk az
alkotmánybírák gördítenek akadályokat az ország érdekében álló változások elé.
Jatzek Kochanowitz (1946-2014) lengyel gazdaságtörténész |
A
PiS-vezetők nem válogatják meg a szavaikat: megosztó, olykor kifejezetten sértő
retorikájuk szerint az ellenzék becstelen, hazafiatlan, és kizárólag önös
anyagi és politikai érdekei vezérlik. Ugyanakkor ez nem pusztán
szóhasználatbeli kérdés, hanem rávilágít a PiS politikájának lényegére. Ez a
politika a világ dichotomikus felosztására épül, ahol ami egyenlő a jóval,
az ők pedig maga a gonosz. Küldetéses politika ez, a misszió lényege
pedig nem más, mint a lengyel állam és közélet átszabása a PiS-vezetők
ízlésének megfelelően. A PiS hazafias, elkötelezetten antikommunista és szociálisan
érzékeny konzervatív pártként jeleníti meg magát, és a felmérések szerint
jelentős, 30 százalék körüli támogatottságot élvez. Körülbelül ugyanekkora
bázissal rendelkezik a magát jobboldalinak nevező Polgári Platform (PO). A
baloldal mindössze 10 százalékos támogatottságú, a liberálisok pedig
gyakorlatilag láthatatlanok a felmérésekben. Vagyis a lengyel politikában
kifejezett jobbra tolódás figyelhető meg, legalábbis azóta, hogy az évtized
elején zuhanásnak indult az akkori kormányzópárt, a Baloldali Demokratikus
Szövetség (SLD) viszonylagos népszerűsége (1. táblázat: A Szejm összetétele a
2001-es és 2005-ös választások után). Vajon minek tudható be ez a jobbra
tolódás? A válaszhoz szükségesnek látszik a lengyel jobboldal céljainak és
belső felépítésének részletesebb áttekintése.
A morális megújulás
A PiS a “morális megújulás” jelszava alatt került hatalomra,
ami szerintük elengedhetetlen a Negyedik Köztársaság (Czwarta Rzeczpospolita)
létrejöttéhez. A Negyedik Köztársaságnak az 1989- ben kikiáltott, a PiS szerint
megfeneklett Harmadik Köztársaságot kellene felváltania. Ismeretes, hogy a
pártvezető Kaczyński-fivérek felmenői aktívan részt vettek az ellenállásban a
náci uralom idején, ők maguk pedig az 1989 előtti ellenzéki mozgalom fontos
szereplői voltak. Szerintük a demokratikus átalakulás még nem fejeződött be,
ugyanis a Harmadik Köztársaság lehetővé tette az államszocializmusból eredő
kétes kapcsolatrendszerek továbbélését. Azért virágozhat a korrupció, a
fehérgalléros bűnözés és a szervezett bűnözés, mert nincs meg a kellő
elszántság a kommunista múlttal való leszámolásra. Jarosław Kaczyński a PiS
legmeghatározóbb figurája, akinek a párttagok jelentős része személyes
lojalitással tartozik. Több vezető PiS-politikus részt vett a kommunizmus alatt
az ellenzéki mozgalomban, túlnyomórészt vidéken. Az elmúlt néhány évben azonban
sokan háttérbe szorultak, mivel a két Kaczyński nem csupán a korábbi
kommunistákkal áll szemben, de Wałęsa körével, és a balközép Szabadság Unióval
is. A konzervatív arculat és az elszánt korrupcióellenesség olyan fiatal
aktivistákat is a párthoz vonzott, akik a kommunizmus alatt még gyerekek
voltak.
Jarosław
Kaczyński beszédeiben és nyilatkozataiban előszeretettel használja az układ (‘berendezkedés,’
‘hálózat’) szót, melyen egyes politikusok, titkosszolgálati vezetők,
üzletemberek és bűnözők rejtett, informális kapcsolatrendszerét érti – és
természetesen akkor használja, ha negatív színben akarja feltüntetni politikai
ellenfeleit. A PiS-politikusok a kritikára, miszerint az układ vádját
konkrétumok említése nélkül, alaptalanul használják, rendre azzal válaszolnak,
hogy az efféle kétes ügyletek nehezen megfoghatók, s épp ez bizonyítja mélyen
beágyazott, titkos és szervezett természetüket. Hatalomra kerülésekor a PiS az
egész privatizációt gyanúsnak találta, meggyőződésük szerint a folyamat
haszonélvezői kizárólag egykori kommunisták voltak. Felvetették, hogy minden
1989 utáni vagyongyarapodást ki kellene vizsgálni, a választások után azonban
már nem hozakodtak elő ezzel az ötlettel. Ugyanakkor kiterjedt korrupciót
sejtve kezdeményezték egy, a bankprivatizáció folyamatát vizsgáló parlamenti
bizottság felállítását. A bizottság szimbolikus célpontja Leszek Balcerowicz
volt, aki azonban megtagadta a vallomást, arra hivatkozva, hogy a bizottság nem
kapott teljes körű mandátumot, ezért alkotmányellenesen működik – ezt a tényt
egyébként később az Alkotmánybíróság is megerősítette.
A
titkosszolgálatok, kivált a katonai hírszerzés és elhárítás (WSI, Wojskowe Służby
Informacyjne, Katonai Felderítő Szolgálat) központi helyet foglal el a
Kaczyński-fivérek elképzelésében a Harmadik Köztársaságban rejtőző gonoszról.
Mivel 1989 után ezen a területen nem történtek meg az átvilágítások és a
reformok, ezért szerintük ez a rejtett hálózatok melegágya, amely behálózza az
üzleti életet és a médiát is, és egyeseket gazdasági és politikai előnyökhöz
juttat. A PiS programjának központi eleme a WSI feloszlatása, új katonai
hírszerzés és elhárítás létrehozása, és egy új korrupcióellenes ügynökség
felállítása. Papíron már mindkét kezdeményezés megvalósult. Lengyelországban
tehát nem csupán a kommunista politikai rendőrség vélt vagy valós ügynökeinek
szidalmazása szerepel állandó napirenden, mint Közép-Kelet-Európa legtöbb
országában, de a rendszerváltás utáni titkosszolgálatok is
rendszeresen megkapják a magukét.
Mindazonáltal
igazságtalan volna a PiS egész programját a történelmi összeesküvés elméletére
redukálni. Figyelembe véve a párt hivatalos okmányait, az új alkotmányra
vonatkozó, a parlament összetétele miatt megvalósíthatatlan választási
ígéreteit, illetve a 2005-ös kormányra kerülés óta hozott intézkedéseit, egy
tágabb értelemben vett nemzeti-konzervatív programról beszélhetünk. A PiS
szerint a társadalom összetartóereje a hazaszeretet és a katolikus hit
hagyományain nyugvó morál; büszkék nemzeti történelmükre és igyekeznek
kiharcolni Lengyelország helyét az Európai Unió szuverén államainak sorában. A
párt nem EU-ellenes – ez amúgy sem volna bölcs dolog, tekintetbe véve, hogy az
ország a közeljövőben jelentős EU-pénzekhez juthat, és mivel a lengyel
társadalom nagyobbik része EU-párti –, azonban erős fenntartásokat fogalmaz meg
az európai partnerek motivációit illetően, és türelmetlen az unió tényleges
egyesítő folyamataival szemben. Programjuk fontos mozzanata a
“történelempolitika” (polityka historyczna), a nemzeti identitást és közös
célokat erősítő folyamatos múltelemzés és múltértelmezés. Lech Kaczyński már
Varsó polgármestereként nagy népszerűségre tett szert, amikor létrehozta az
1944-es náciellenes felkelésnek emléket állító Varsói Felkelés Múzeumát. A párt
hatalomra kerülése után a Kulturális Minisztérium neve Kulturális és Nemzeti
Örökség Minisztériumára változott, amelybe PiS-közeli fiatal értelmiségieket
toboroztak.
A PiS-től
távol áll a hagyományos liberális politikai ideológia és értékrend. Kevéssé
toleráns a kisebbségekkel, különösen a szexuális mássággal szemben,
érzéketlenek a nőkkel kapcsolatos kérdésekben, türelmetlen a civil
szervezetekkel, és általában a civil társadalommal, és előnyben részesíti az
erős központi irányítást. Az emberi és állampolgári jogok védelme és
kiterjesztése nem szerepel előkelő helyen a programjában. Nem úgy a
törvényszegőkkel szembeni kíméletlen fellépés, ami szerinte alapvető. Az
igazságszolgáltatás, ahogy képviselői fogalmaznak, legyen gyors és szigorú,
hiszen a törvénynek az áldozatot és nem az elkövetőt kell megvédenie. A PiS
több vezetője, maga Lech Kaczyński elnök is nyíltan nehezményezi, hogy az
EU-normák miatt nem alkalmazható halálbüntetés. Szerintük a bűnösnek büntetés
jár, nem rehabilitáció. Az igazságszolgáltatás megszigorítása miatt a
büntetésvégrehajtási intézetekben komoly problémává vált a túltelítettség,
olyannyira, hogy Lengyelországot már több európai testület elmarasztalta a
börtönökben uralkodó, az embertelenség határát súroló állapotok miatt.
Megosztott jobboldal
Támogatottságát tekintve a második legnagyobb párt a Polgári
Platform (PO), amely jórészt osztja a PiS által vallott konzervatív értékeket,
azonban kevésbé nacionalista, és vezetői árnyaltabb formában fejezik ki vallási
preferenciájukat, mint a PiS, amely rendszeres vendége a szélsőséges vallási
nézeteiről ismert jobboldali kábeltévének, a Trwamnak. A PO kifinomultabb,
urbanizáltabb, civilizáltabb arculattal jellemezhető, valószínűleg azért, mert
más társadalmi réteget céloz meg. 2001-ben alakult meg, azután hogy jelenlegi
elnöke, Donald Tusk, elvesztette a Szabadság Unió vezetéséért folytatott
választási küzdelmet, és néhány hívével együtt elszakadt a párttól. Többségében
a Liberális Demokrata Kongresszus (Kongres Liberalno-Demokratyczny, KLD)
emberei követték, amely párt 1994-ben a Demokrata Unióval összeolvadva hozta
létre a Szabadság Uniót. Szintén csatlakozott a PO-hoz az 1997 és 2001 között
kormányzó koalíció, az AWS (Akcja Wyborcza Solidarność, Szolidaritás Választási
Akció) néhány tagja. A párt irányultsága kereszténydemokrata, bázisuk pedig a
kommunistaellenes, a Szabadság Uniónál konzervatívabb szavazók, akik ugyanakkor
támogatják a piacgazdaságot, az általános modernizációt és a viszonylagos
kulturális nyitottságot. A PO különösen népszerű a vállalkozók és az
értelmiségiek egy részének körében.
A két nagy
párt közt a legnyilvánvalóbb különbség a gazdaságpolitikában érhető tetten. A
PO nyitott és radikálisan piacpárti: választási kampányának fő mondanivalója az
alacsony jövedelemadó és az általános adócsökkentés volt, jelszavuk pedig a
“3×15”, vagyis a személyi jövedelemadó, a vállalkozási adó, és az áfa is legyen
15 százalékos. (Mondanunk sem kell, hogy egy ilyen adócsökkentés a legtöbb
közgazdász szerint teljesen valószerűtlen lett volna.) Noha a Polgári Platform
gazdasági téren közel áll a liberalizmushoz, emberjogi kérdésekben sokkal
kevésbé rugalmas. Ezt bizonyítja többek közt az egykori ügynökök
átvilágításával kapcsolatos álláspontjuk, amely még a PiS-nél is távolabb
helyezi a pártot a politikai liberalizmustól. (Az átvilágítás kérdése egyébként
is problematikus, ezért erről később még részletesen szólunk.)
A két nagy
párt elveinek rokonsága miatt a 2005-ös választások előtt kinyilvánította, hogy
győzelem esetén kormánykoalícióra lép. Ám csalódniuk kellett azoknak, akik csak
azért szavaztak rájuk, hogy hozzájáruljanak egy ilyen jobbközép koalíció
létrejöttéhez, mert a koalíció mégsem valósult meg. Hogy miért nem, az a mai
napig kérdés. Az eltérő gazdaságpolitikai nézetek bizonyára szerepet
játszottak. A PiS-vezetők sosem érdeklődtek különösebben a gazdasági kérdések
iránt, és nem rendelkeztek jelentős gazdasági szakértői gárdával, már ha
egyáltalán volt ilyen szakemberük; kampányukban a társadalmi szolidaritást
hangsúlyozták. A választások után a PiS lefékezte a privatizációt, és megkezdte
a kormány gazdasági pozícióinak megerősítését, kivált a többségi állami
tulajdonban maradt vállalatokban. Ezzel együtt a két párt szakítása a
választásokat követően más okokra vezethető vissza. Az elnökválasztás
közvetlenül a parlamenti választások után következett, és Lech Kaczyński a PiS,
illetve Donald Tusk a PO vezetője közt rivalizálás alakult ki az államfői
posztért. A két párt ádáz harcba bonyolódott, amelyben semmilyen érzelmi és
személyes következménytől nem riadtak vissza. A PiS egyik propagandafőnöke
például azzal vádolta Tuskot, hogy el akarja titkolni, hogy a nagyapja a
második világháború idején a Wehrmachtban szolgált – ami természetesen egyet
jelentett azzal, hogy Tusk nem elég jó lengyel az elnöki posztra. Ahogy azt már
több független szakértő megállapította, a lengyel politika még mindig nem
professzionális, amennyiben a személyes gyűlölködés továbbra is meghatározó.
Másfelől az is elég valószínű, hogy miután az autoriter vezetőként ismert
Jarosław Kaczyński rájött, hogy pártjának csupán orrhossznyi előnye van a
PO-val szemben, inkább úgy döntött, hogy nem a nagy vetélytárssal, hanem
kisebb, gyengébb pártokkal osztja meg a hatalmat. Így találta meg a populista,
antikapitalista Önvédelem (Samoobrona) pártot, és a szélsőjobboldali Lengyel
Családok Ligáját (LPR). Ez utóbbi feje, Roman Giertych, az Összlengyel
Ifjúságot (Młodzież Wszechpolska) is vezette, amely amellett, hogy nevét egy
világháború előtti antiszemita mozgalomtól kölcsönözte, retorikáját és
rituáléit tekintve erősen fasisztoid szervezet volt. Andrzej Leppernek, az Önvédelem
vezetőjének a meghívása a koalícióba kockázatos lépés volt Jarosław Kaczyński
részéről, hiszen Lepper és környezete igen rossz fényt vet a PiS-re. Az
Önvédelem vezetése hírhedten cinikus politikai nézeteket vall, többüket már
elítéltek politikai huliganizmus miatt, néhányukat csalásért is. Az utóbbi
időben olyan hírek is érkeztek, miszerint a párt aktivista munkát kínált nőknek
szexuális ellenszolgáltatás fejében, és nyílt szexuális zaklatás is történt.
Lepper ugyanakkor, mivel neki magának csekély a támogatottsága, minden lózung
ellenére végsősoron azt teszi, amit Kaczyński elvár tőle. Az LPR felé történő
közeledés ennél összetettebb jelenség, valószínűleg egy átfogó, a teljes
lengyelországi jobboldal konszolidálására törekvő terv része volt. Jarosław
Kaczyński többször kinyilvánította, hogy létre kíván hozni egy széles politikai
mozgalmat vagy pártot, amely a képviselné a konzervatív és kereszténydemokrata
értékeket, valamint az ellenzéki liberális és balközép politikai erőket. Tehát
célja nem kizárólag az LPR bevonása volt, hanem a lengyel társadalmi-politikai
élet egy jelentős szegmensének, a Radio Maryja hallgatóságának a
megnyerése is. Ez, a Tadeusz Rydzyk atya által vezetett, társadalmi mozgalommá
szélesedett műsorszolgáltató meglehetős népszerűségnek örvend az alacsony
iskolázottságú, vidéki idősek körében.
Átvilágítás
Lengyelországban, akárcsak a legtöbb posztkommunista
országban, az átvilágítás az egyik olyan kérdés, amely leginkább megosztja az
értelmiséget, a politikát, és egyre inkább a katolikus egyházat is. Csaknem
minden hónapban felröppen a sajtóban egy-két új név, akikről azt állítják, hogy
a kommunista titkosrendőrség ügynökei voltak. Egészen a tavalyi évig két
törvény szabályozta az átvilágítást. Az egyik, a Nemzeti Emlékezet Intézetére
(IPN) vonatkozó törvény, megengedte az áldozatoknak (jogi értelemben azoknak,
akiket a kommunista titkosrendőrség megfigyelt), hogy betekintsenek a róluk
szóló aktákba, és megtagadta a hozzáférést a titkosszolgálati emberek és a
kollaboránsok számára (1. lábjegyzet). Kutatók
és újságírók is hozzáférhettek az iratokhoz. A másik törvény kötelezte a
közszereplők egy részét, hogy nyilatkozzanak múltbeli szerepvállalásukról. A
kommunista titkosszolgálattal való együttműködés önmagában nem minősült bűncselekménynek,
azonban a hamis nyilatkozat igen (lex retro non agit).
Az
átvilágítás-pártiak szerint azonban ez kevés. Szerintük csak úgy lehetséges a
múlttal való szembenézés és a valódi igazságszolgáltatás, ha kiterjesztik az
átvilágítandó személyek körét, nyilvánosságra hozzák az ügynökök nevét, és a
biztonsági aktákat mindenki számára hozzáférhetővé teszik. Úgy vélik, a besúgás
morálisan elítélendő bűne alól csak a teljes őszinteség és az ezt követő
megbocsátás oldozhat fel – némelyek egyenesen Jézus szavait idézik, mondván “az
igazság szabaddá tesz”. Az átvilágítást ellenzőket jobb esetben erkölcsi
kétszínűséggel, a múlt eltorzításával vádolják, rosszabb esetben azzal, hogy
közösséget vállalnak a bűnösökkel. (A Gazeta Wyborcza napilap az
efféle kritikák állandó célpontja.)
Az
átvilágítást ellenzők viszont rávilágítanak az igazságos átvilágítás
lehetetlenségére, amenynyiben a kommunista titkosszolgálatok által készített
dokumentumok természetüknél fogva elfogultak, ráadásul hiányosak is (ugyanis a
rendszerváltás közeledtével a titkosszolgálatok vezetőinek utasítására rengeteg
iratot megsemmisítettek). Szerintük a kommunista rezsimmel való kapcsolat, de
még az együttműködés is nagyon sokféle lehetett, ezért az egyes esetek és
összefüggéseik gondos elemzése nélkül nehéz ítéletet alkotni. Az ellenzők több
folyamatban lévő átvilágítási procedúrát kifogásolnak, mivel ezekben sérül a
törvény előtti egyenlőség és az ártatlanság vélelmének alapjoga. Erkölcsileg
elfogadhatatlannak tartják a vélt vagy valós ügynökök médiabeli leleplezését és
meghurcolását, hisz ezeknek az embereknek lehetőségük sincs a védekezésre, így
a folyamat inkább “átvilágítási lincseléshez” hasonlít. Az ilyen
leleplezéseknek kevés közük van a valósághoz, sokkal inkább a mindennapos
politikai harcok eszközei, céljuk pedig az ellenfél táborának lejáratása,
legyen szó élőkről vagy akár holtakról. Az átvilágítást ellenzők szerint a
“felejtés és megbocsátás” lenne a helyes magatartás.
Az
átvilágítást támogatók és ellenzők tábora nagyjából megfelel a jobb és
baloldalnak (pontosabban a liberális baloldalnak), ennél azonban egy fokkal
bonyolultabb a helyzet. Az egykori kommunisták ellenzik az átvilágítást,
ugyanakkor ez számukra nem érzelmi kérdés, hiszen párttagokat ritkán szerveztek
be, róluk pedig úgyis mindenki tudja, hogy támogatták a rezsimet. Az egykori
ellenzék tagjai közül pedig nem csak a liberális baloldali érzelműek ellenzik
az átvilágítást, de olyanok is, akik a rendszeres letartóztatások során saját bőrükön
tapasztalhatták meg a beszervezésnek való ellenállás nehézségét.
A katolikus
egyház, és főként az egyházi vezetés végképp paradox helyzetbe került.
Közismert a lengyel egyház nyílt szembenállása a kommunista rezsimmel, ami –
különösen az 1970-es és 1980-as években – erősen hozzájárult az állami
ellenőrzésen kívüli nyilvános szféra és később a civil társadalom
kialakulásához. Politikai értelemben az egyház természetesen közelebb áll a
jobboldalhoz, mint a liberális baloldalhoz, amelyet erkölcsi relativizmussal
vádol. Az egyházi vezetés, bár meglehetősen enigmatikusan és metaforikusan
fogalmaz a témában, azért egyértelműen ellenzi az átvilágítást, kivált a saját
berkein belül. Ez nem meglepő, tudván, hogy az egyházi személyek állandó
megfigyelésnek és zaklatásnak voltak kitéve. Másfelől viszont folyamatos
kapcsolatban álltak a hatóságokkal, és becslések szerint körülbelül 10
százalékuk jelentett is. A vonakodás ellenére az egyház átvilágításának
problémája egyre inkább előtérbe kerül. Történészek és újságírók az IPN
archívumai alapján egyre több olyan esetet tárnak fel, amelyekben papok
jelentettek. Szokatlan álláspontot képvisel az egyházon belül Tadeusz
Iaskowicz-Zaleski atya, aki kulcsszerepet játszott a ’80-as évek ellenzéki
mozgalmában, amiért keményen üldözték, és fizikailag is súlyosan bántalmazták.
Az atya, felettesei nyomása ellenére könyvet ír a titkosszolgálatok és az
egyház viszonyáról, bírálva az egyházi vezetést azért, hogy igyekszik szőnyeg
alá söpörni a problémát (a könyv hamarosan megjelenik). Az atya szerint a múlt
eltorzítása káros az egyházra nézve, mivel rombolja hitelét. Bizonyság erre a
közelmúlt nagy vihart kavart eseménye, Stanisław Wielgus egynapos érseksége. A korábban Płock érsekeként működő Wielgus
január 7-én, vasárnap, felavatásának napján mondott a le varsói egyházmegye
érseki tisztéről, miután kiderült, hogy eltagadta a ’60–’70-es évekbeli
ügynökmúltját. Az esemény drámaiságát fokozta, hogy az érsek a gyülekezet
előtt, teljes ceremoniális díszben olvasta fel lemondó beszédét, és hívei közül
többen sírva fakadtak. A lemondást minden bizonnyal az előző éjszakai
egyeztetések során kényszerítette ki a Vatikán, a lengyel egyház – és talán
maga a lengyel elnök. Wielgus többször is úgy nyilatkozott, hogy nem írt alá
egyezséget a belüggyel, amivel nemcsak a lengyel nyilvánosságot vezette félre,
de a pápát is. Mivel a vonatkozó iratokat megsemmisítették, ezért nincs
kézzelfogható bizonyíték arra, hogy tartós együttműködése a belüggyel okozott-e
bárkinek tényleges kárt. Ám az, hogy a megállapodás részeként külföldi
útlevelet kapott, nem vall túl erős egyéniségre. Felettébb kínosak voltak az
elmúlt időszak magyarázkodásai és hazugságai, és az, hogy Wielgus az utolsó
pillanatig ragaszkodott a varsói érseki poszthoz. A Wielgus-ügy remélhetőleg
ráébreszti az egyházat, hogy létszükséglet számára a hitelesség visszaszerzése,
és talán növeli az átvilágítást támogatók táborát is.
Visszatérve
a szűkebb értelemben vett politikához, a PiS és a PO is támogatja az
átvilágítást, és olyan megoldást sürget, amely továbbmegy annál, mint amit a
’90-es évek törvényei megengednek. Azonban a PO radikálisabb álláspontot
képvisel: a teljes nyilvánosság számára lehetővé tenné a korlátlan hozzáférést
a titkosszolgálati aktákhoz, tekintet nélkül a magánélet védelmére, a
megszerzett információk felhasználási céljaira stb. Bár a PO nincs beszélő
viszonyban PiS-szel, mégis nekik köszönhető, hogy 2005-ben végül elfogadták a
két korábbi törvényt kiváltó, új átvilágítási törvényt. Az új törvény, amelyet
fiatal PiS-tisztségviselők terjesztettek be, igen széles politikai és szakmai
kör, körülbelül 400 ezer ember számára teszi kötelezővé az átvilágítási
procedúrát. Azoknak, akik beletartoznak ebbe a körbe, és 1972 augusztusa előtt
születtek, kérniük kell az IPN-től a múltjukról szóló igazolás kiállítását.
Ha a
titkosrendőrségi aktákban fellelhető bármely, vélhetően az átvilágított
személytől származó információ, úgy az illető “személyes informátornak”
minősül, függetlenül attól, hogy tudatában volt-e, mikor, kinek adott
információt. Az illető nevét nyilvánosságra hozzák, és ártatlanságának
igazolására, illetve az IPN-minősítés cáfolatára kizárólag polgári jogi perben
van lehetőség. A törvény a teljes nyilvánosság számára hozzáférhetővé teszi az
átvilágítás alatt álló személyek aktáit – s mint ilyen, nem teszi lehetővé az
ártatlanság vélelmét, a törvény előtti egyenlőséget és a magánélet védelmét. A
törvényt megszavazták, noha széles körben bírálták, a liberális értelmiségiek
mellett olyan korábbi ellenzékiek is, akik áldozatai voltak a kommunista
üldözésnek. Végül még Lech Kaczyński is elbizonytalanodott a döntés helyességét
illetően, és a törvény aláírását követően bejelentette, hogy ő maga fog
benyújtani egy módosító javaslatot.
Folt az imázson
A kormány megalakulása után a PiS igyekezett megszilárdítani
a hatalmát, még bizonyos törvények megkerülése árán is – példa erre a független
médiafelügyelet átszabása a párt igényeinek megfelelően. A PiS-kormány jelentős
személyi változtatásokat hajtott végre a közigazgatásban – ehhez el kellett
törölnie az útjában álló közigazgatási törvényt –, és a többségi állami
tulajdonban maradt cégek igazgatótanácsaiban. A személycserék lényegében a PiS-hez
való lojalitás alapján történtek. A közelmúltan például Lech Kaczyński a
Nemzeti Bank elnöki posztjára Sławomir Skrzypeket nevezte ki, aki ugyan nem
rendelkezik a szükséges végzettséggel, viszont régóta működik együtt
Kaczyńskivel mint varsói főpolgármester-helyettes. A PiS nem csinált titkot a
személycserékből, és ahogy az már lenni szokott, a kormány körül megjelentek az
opportunista, karrierista elemek. A nyilvánvaló központosító intézkedések, és
kivált az Önvédelemmel és az LPR-rel kötött koalíció csúnyán belerondított a
morális megújulást hirdető párt imázsába.
Amilyen
hatékonynak bizonyult a PiS a konszolidációban, olyan kevéssé jeleskedik a
kormányzásban, és az ország előtt tornyosuló kérdések megválaszolásában. A PiS
külpolitikája és gazdaságpolitikája, és általában véve a modernizációval
kapcsolatos álláspontja éles bírálatok tárgya. Ami a külügyet illeti,
megromlott a kapcsolat Németországgal, Lengyelország legfontosabb uniós
partnerével. Ezután hiába hangsúlyozza a PiS a lengyel–amerikai kapcsolatok
fontosságát, hisz Amerika érdeklődése érezhetően lanyhult a Németországgal
rossz viszonyban álló Lengyelország iránt. A PiS-nek valójában nincs
értékelhető külpolitikája, csupán időről-időre tett hangzatos kijelentésekre
futja.
Nincs ez
másként a gazdaságpolitikával sem. A vezetők gazdasági kérdésekben homályosan
fogalmaznak, és nem látni körülöttük olyan embert, akinek határozott
elképzelése volna a jövőt illetően. Zyta Gilowska pénzügyminiszter, egykori
PO-tag, sem áll a helyzet magaslatán gazdaságstratégiai kérdésekben. A
fejlesztéssel, például a kutatással, innovációval kapcsolatos kérdések fel sem
merülnek. Ami a gazdaságpolitikát illeti, elhalasztották a költségvetés
reformját, amelyre pedig égető szükség volna. Úgy tűnik, mintha a modernizációs
politika kizárólag az EU-s pénzek lehívására alkalmas projektek kidolgozására
korlátozódna. Választási kampányában a párt hangsúlyozta a társadalmi
szolidaritást, valójában azonban alig tesz valamit a szociálpolitika terén, és
az egészségügyi reform is megakadt.
Alapvető probléma a kompetens személyek hiánya. A
Kaczyński-fivérek modern államról alkotott elképzelése meglehetősen idejétmúlt,
leginkább a múlt század első felének félautokrata modelljeire emlékeztet. Lech
Kaczyński érdekfeszítő interjút adott a Gazeta Wyborczának az 1926.
májusi Piłsudski-féle puccs 80. évfordulója alkalmából (2. lábjegyzet). Nagy kár,
hogy a jelennel és a jövővel kapcsolatban érezhetően kevesebb mondanivalója
akad.
A Kaczyński-ikrek
sohasem érdeklődtek különösebben a világ dolgai iránt, idegen nyelveket nem
beszélnek; nem véletlen, hogy a The Economist egyszer “jóravaló, de
provinciális” emberekként jellemezte őket. Kevés kivételtől eltekintve ugyanez
igaz többi PiS-vezetőre. Az ő respektjük azonban még mindig fényévekkel
nagyobb, mint koalíciós partnerüké, különösen az Önvédelemé. Felettébb kínos,
hogy a PiS tisztogatási akcióját a közszférában legalább annyira motiválta az
előző kormányhoz közeli tisztviselőkkel szembeni bizalmatlanság, mint a
hataloméhes koalíciós partner nyomása. Számos kulcspozícióba megfelelő
tapasztalat nélküli embereket kerültek, a szervezetek pedig intézményi
emlékezet nélkül maradtak.
Az erkölcsi
csorba és a vitatható kormányzati tevékenység ellenére a PiS a szavazók nagy
hányadának bizalmát élvezi, felmérések szerint 30 százalék körüli a
támogatottságuk. A magyarázat részben gazdasági: az elmúlt évben Lengyelország
magas fejlődési mutatókat produkált, az ország érzi a beáramló EU-s pénzek
kedvező hatását. A PiS fő jobboldali riválisa, a PO szintén meglehetős népszerűségnek
örvend, azonban a két párt szavazótábora kissé eltér. A felmérések és a 2006.
novemberi helyhatósági választások alapján a PiS támogatói az idősebb,
alacsonyabb iskolázottságú vidéki szavazók, míg a PO-t inkább a fiatal,
magasabb iskolázottságú, a világ és a modernizáció kérdései iránt nyitottabb
városi rétegek támogatják. A PiS a nagyvárosok többségében elvesztette a
polgármesteri székért folytatott harcot. Különösen nagy veszteség Varsó, ahol
Hanna Gronkiewicz-Waltz a PO színeiben megverte Kazimierz Marcinkiewicz korábbi
PiS-miniszterelnököt, az ország legnépszerűbb politikusát. Az eredmény
alátámasztja, hogy a provinciálisabb PiS-szel szemben a PO nyitottabb a
világra.
Miért jobbkanyar?
A két nagy párt támogatottsága, illetve a Radio Maryja és
az LPR népszerűsége arra utalhat, hogy a lengyel társadalomban a jobboldali
szavazásra hajlamosító értékek és attitűdök uralkodnak. Ezen értékrend
központjában a közösségi kötelékek, mint a család, a nemzet, a katolikus
valláson alapuló társadalmi szolidaritás és a tényleges igazságszolgáltatás
áll, szemben a formális jogi folyamatokkal. A felvilágosodás eszméjében fogant
Nyugatot többnyire erkölcsi relativizmussal vádolják, csekély szerepet tulajdonítanak
az állampolgári jogok, és az egyéni szabadság védelmének, valamint a formális
jognak a modern társadalmak működésében. Általános liberalizmusellenesség
jellemzi a mindennapokat és a politikát is. Ez a mentalitás egyenlőtlenül
oszlik el, és nem szükségképpen takar jól artikulált ideológiai nézeteket, de
elég erős ahhoz, hogy tükröződjék a választói preferenciákban, és a
próba–visszacsatolás módszerével alakuló politikában. A megállapítás, miszerint
a lengyel társadalom jobbra tolódott, nyilvánvalóan elméleti, bizonyítása
empirikus adatokat igényelne. De tegyük fel, hogy a kijelentés valóban igaz.
Adódik a kérdés, hogy mi lehet ennek az oka. Az egyik magyarázat a mélyen
húzódó, a múltból eredő okokat hangsúlyozza: a társadalmi tradíciókat, az agrárjelleget
és a vallást. Elvégre az 1950-es évek iparosításáig ez egy paraszti társadalom
volt, a konzervatív nézetek pedig főleg a vidéket és a kisvárosokat jellemzik.
Lengyelország Európa legvallásosabb országainak egyike. A katolikus egyház
szerepe, különösen vidéken igen erős, és a lengyel katolicizmus túlnyomó
részben rituális és anti-intellektuális természetű. Ez bizonyos fokig tudatos
egyházi munka eredménye, mivel az egyház ebben a közegben tudta leginkább
átvészelni a kommunizmust. Eszerint a magyarázat szerint Lengyelország hirtelen
nyitása a Nyugat felé, az ezt követő felgyorsult társadalmi változások,
valamint a nyugati tömegkultúra beáramlása mind hozzájárult a hagyományos
értékek és attitűdök újbóli megszilárdulásához.
A másik
magyarázat kiindulópontja, hogy a lengyel társadalom a gazdasági
átalakulásokért szociális értelemben nagy árat fizetett. A lakosságot
érzékenyen érinti a magas munkanélküliség, az egyenlőtlen jövedelmek, a
társadalmi kirekesztődés és a növekvő szegénység. Szociológiai felmérések
szerint a lengyel társadalom egyre inkább megosztott, nemcsak a jövedelmek
tekintetében, de abban is, hogy az egyes rétegek milyen eséllyel képesek
bekapcsolódni a fejlődésbe, és hasznukra fordítani a modern életformát. A
leszakadók és önjelölt vezéreik, többek közt, Lepper, mindezért a gazdasági
változásokat és azok végrehajtóit okolják. Az első számú célpont Leszek
Balcerowicz. A populisták, főleg az Önvédelem, megállás nélkül skandálja, hogy
“Balcerowicz mondjon le”. Egy másik, durvább fordulat volt régebben a
“Balcerowicz a lengyel gazdaság Dr. Mengeléje”. Ezek a szólamok megtalálják a
maguk közönségét. Másfelől, a liberalizmus fogalmának (és a liberális jelző és
főnév jelentésének) teljes legitimitásvesztése a lengyel politikai diskurzusban
az 1990-es évek elejéig nyúlik vissza, amikor a gazdasági liberalizmus és a
sokkterápia következtében a viszonylagos szociális biztonságban élők széles
rétegei érezték úgy, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj.
A kétféle
értelmezés természetesen nem zárja ki egymást, és egyik sem alkalmazható
mechanikusan vagy automatikusan. Végsősoron az attitűd, a percepció és az
értékrend legalább annyira formálódik a közvetlen tapasztalat, mint a
kimondott, leírt és elektronikus formában közvetített ideológiák által.
Márpedig az elmúlt években ez utóbbiak is érezhetően jobbra tolódtak. Populáris
vonalon ott a már említett Radio Maryja, amely nem csak rádiócsatorna,
hanem újság, kábeltévé (Trwam-“Kitartok”) és magánegyetem is. Jóval
kifinomultabb jobbratolódás figyelhető meg az értelmiség körében: egy egész új
tudósgeneráció írja tanulmányait és könyveit a közösségi, köztársasági és
konzervatív értékrend jegyében – számukra, képletesen szólva, fontosabb
hivatkozási pont Platón és Carl Schmidt, mint Locke és Mill. Míg a Gazeta
Wyborcza a liberális és baloldali irányt képviseli, addig a két másik nagy
napilap, az újonnan alapított Dziennik, és főként a Rzeczpospolita a
konzervatív jobboldalhoz áll közel. A PiS kormányra kerülése óta a jobboldali
értelmiség nagyobb teret kapott a közszolgálati médiumokban is. És amióta Roman
Giertych LPR-vezető megkapta az oktatási tárcát, az iskolákban is terjedni
kezdtek a konzervatív nézetek. Ennek szélsőséges példája a közelmúltból, hogy
Mirosław Orzechowski oktatási miniszterhelyettes támadást indított Darwin tanai
ellen a kreacionizmus jegyében. Giertych szerint a lengyel iskolák fő
problémája diákok körében dúló erőszak, ami ellen ő az egyenruha és szigorú
fegyelmezési módszerek újbóli bevezetésével kíván harcolni.
A jobbra
tolódás nem jelenti, hogy a “másik oldal”, a középtől balra elhelyezkedő
politikai csoportok elnémultak volna, vagy hangjuk kizárólag a Gazeta
Wyborczavezércikkeire korlátozódna. A nyitottabb irányzatok hetilapja a Polityka,
és kisebb részben az egyházközeli heti magazin, a Tygodnik Powszechny. A
centrista irányzatokat képviseli a TVN magántelevízió. Baloldalinak számít
a Trybuna napilap és a Przegląd hetilap. Mindazonáltal a
liberális baloldalnak két fő problémája van. Az egyik a jól körvonalazott
társadalmi program hiánya. Harminc évvel ezelőtt ez lehetett volna a jóléti
állam, mostanra azonban ez nemigen járható út, hiszen ez a vonal több
rombolással járna, mint építéssel. Ezt az ideológiai űrt a baloldal Nyugaton és
Közép-Európában is valamiféle homályos, az általános rendezettségről,
nyitottságról, az emberi jogok, a másság és a kisebbségek tiszteletéről szóló
üzenettel próbálja kitölteni. Mindez természetesen szemben áll a jobboldali
értékek többségével, s emiatt a jobboldal erkölcsi relativizmust, és a saját
közösség lenézésének szándékát szimatolja. A másik probléma, hogy a balközép
értelmiségi diskurzusban megfogalmazott eszmék nem jelennek meg a felmérésekben
és a választási eredményekben. A liberális Demokrata Párt (a korábbi Szabadság
Unió) 2001-ben és 2005-ben sem érte el a parlamenti bejutáshoz szükséges 5
százalékos küszöböt, és gyakorlatilag eltűnt a politika színpadáról. Az ok
részben a sokkterápiában betöltött szerepük, részben a tömegkommunikációban
való járatlanságuk volt. A Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD – a
“posztkommunisták”) 2005-ben csupán a szavazatok 11 százalékát tudta
megszerezni, más kisebb baloldali pártok, például az SLD-ből kivált
Lengyelországi Szociáldemokraták, pedig be sem került a parlamentbe. Az SLD a
többi kormányzópárthoz hasonlóan csak egy ciklus erejéig tudta megtartani a
hatalmat. Látványos, 40 százalékról történő bukásuk több okra vezethető vissza.
Egyrészt identitásválsággal küzdöttek: miközben szociáldemokratának kiáltották
ki magukat, a neoliberalizmushoz közel álló politikai gyakorlatot folytattak.
Másrészt tevékenységüket beárnyékolta a korrupció és a cinizmus, különösen
Leszek Miller elnöksége alatt, és valójában ez okozta, hogy végleg kikerültek a
jelentős politikai erők sorából. Több korrupciós botrány is kipattant, az egyik
ilyen, amikor a párt regionális vezetői fülest adtak bűnözőknek közelgő
letartóztatásukkal kapcsolatban. A legnagyobb vihart kavaró ügy Rywingate néven
vált ismertté. (2002-ben Lew Rywin, az ismert filmproducer, felkereste aGazeta
Wyborcza napilapot is kiadó Agora médiacsoportot, és arra célzott, hogy
befolyásos kormányzati körök küldték, akik segítségével kedvező médiatörvényt
tud keresztülvinni – 17,5 millió dolláros megvesztegetési díj fejében. Rywin
ezért végül letöltötte börtönbüntetését.) Az ügy kivizsgálására parlamenti
bizottságot állítottak fel, s bár a kihallgatások során – amelyeket hónapokon
át, napi több órában lehetett követni a televízióban –, nem sok minden derült
ki magáról az esetről, azonban az SLD tagjai a közvélemény szemében arrogáns, cinikus
és erkölcstelen emberek benyomását keltették. A botránysorozat megosztotta az
SLD-t, amelyből végül kivált egy új párt, a Lengyelországi Szociáldemokraták,
az SLD-t pedig alapjaiban átszervezték. A dolgok pillanatnyi állása szerint a
baloldal szervezetlen, szétszórt, alig mobilizálható, és képtelen világossá
tenni a céljait. Mindezek figyelembevételével nehéz megmondani, hogy a jobbra
tolódás menynyiben reflektál a lakosság nézeteinek és attitűdjének változására,
és mennyiben a nemzeti-konzervatív program alternatívájának a hiányára adott
válasz.
Záró megjegyzések
Összességében a nemzeti-konzervatív program népszerűsége
magyarázható azzal, hogy a lengyel társadalom jelenéről és jövőbeli
lehetőségeiről nincs meggyőző alternatív elképzelés. A társadalmi programok,
amelyek az államszocializmus végfázisának és összeomlásának idején egyesítették
és mozgósították a lengyel társadalmat, mára elhasználódtak. Az első ilyen
program az 1980–81- ben létrejött, majd 1988–89-ben rövid időre újra
feltámasztott szolidaritás programja volt, amely a piac, a társadalmi
felelősségvállalás és a jóléti állam valamiféle keverékét javasolta. Ezt 1989
második felében gyors ütemben felváltotta a korszak neoliberális eszméinek
pontos másolata, az átalakulás programja, amely a ’90-es évek elejének fő
mozgatóereje volt. Bár a gazdasági változások pozitív hatásai aligha
vitathatók, azonban az átalakulás nagy vérveszteséggel és csalódással járt,
ezért hamar népszerűtlenné vált. Ezt követte a csatlakozási program. Tíz éven
át, az 1990-es évek közepétől 2004-ig a lengyel társadalom fő feladata az uniós
csatlakozáshoz szükséges különféle követelmények teljesítése volt. Végül
elérkezett a nagy nap, Lengyelország az Európai Unió tagja lett.
Azonban az
út végén sokszor nem csupán öröm vár, de valamiféle csalódás is, különösen, ha
az út veszélyekkel járt: a célhoz érve a valóság földhözragadtabb, mint ahogy
az álmainkban elképzeltük. Ez történt az EU-csatlakozással is. Ráadásul
Lengyelország és a többi kelet-európai ország éppen akkor lépett be az Unióba,
amikor mintha Európa is egy kicsit bizonytalan volna saját jövőjét illetően,
ezért nem sok iránymutatást tud nyújtani az új tagállamoknak. Ám a hezitáló
Európa nem az egyedüli probléma. Napjainkban a világnak sokkal súlyosabb
problémákkal kell szembenéznie a globalizáció, a környezetvédelem, és a
nemzetközi biztonság terén, s mindez az egyéneket és a társadalmakat is
aggodalommal és félelemmel tölti el. Mivel ezekre a kihívásokra napjainkban
kevés adekvát válasz létezik, így nem meglepő, ha sokan úgy tesznek, mintha
ezek a problémák nem is léteznének, és inkább egy képzelt közösség
akolmelegében keresnek menedéket.
FORDÍTOTTA OROSZ ILDIKÓ
A tanulmány a 2000 folyóiratban jelent meg (2007/2).
Képek: iwm.at
Lábjegyzetek:
1. Az IPN hármas feladata: a kommunista titkosügynökség
archív dokumentumainak őrzése
(ez körülbelül 90
km hosszú iratmennyiséget jelent), a "lengyel
nemzetellenes bűntettek",
vagyis a náci és kommunista bűnök esetében az ügyészségi
munka támogatása; valamint
kutatóköz−pontként a kommunista és náci diktatúrával
kapcsolatos dokumentumok és
monográfiák köz−zététele.
2. Józef Piludski (1867−1935), marsall, a független
Lengyelország megteremtője. 1926.
májusában sikeres katonai államcsínyt hajtott végre.
1926−28−ban és 1930−ban
miniszterelnök, haláláig a hadsereg vezetője, az ország első
embere. Személyi diktatúrát
vezetett be, mellyel célja a Németország és a Szovjetunió
ütközési zónájában fekvő ország
nemzeti egységének és belső stabil−itásának biztosítása. (A ford.)
1. táblázat: A szejm összetétele a 2001-es és a 2005-ös
választások után
Párt vagy pártkolalíció
|
2001
|
2005
|
AWS
|
5,60
|
már nem létezett
|
LPR
|
7,87
|
7,97
|
PD
|
még nem létezett
|
2,45
|
PiS
|
9,50
|
26,99
|
PO
|
12,68
|
24,14
|
PSL
|
8,90
|
6,96
|
Samoobrona (Önvédelem)
|
10,20
|
11,41
|
SDPL
|
még nem létezett
|
3,89
|
SLD (2001-ben koalícióban az UP-vel)
|
41,04
|
11,31
|
UW
|
3,10
|
PD néven indult
|
Forrás: Państwowa Komisja Wyborcza (Országos
Választási Bizottság)
Figyelem: A parlamenti bekerülés küszöbe a szavazatok 5
százaléka
AWS – Akcja Wyborcza Solidarność (Választási Szolidaritás
Akció)
LPR – Liga Polskich Rodzin (Lengyel Családok Ligája)
PD – Partia Demokratyczna-demokraci.pl (Demokrata Párt); a
Szabadságunió (UW) új neve.
PiS – Prawo i Sprawiedliwość (Jog és Igazság)
PO – Platforma Obywatelska (Polgári Platform)
PSL – Polskie Stronnictwo Ludowe (Lengyel Parasztpárt)
SDPL – Socjaldemokracja Polski (Lengyelországi
Szociáldemokraták). Az SLD-ből vált ki 2004-ben.
SLD – Sujusz Lewicy Demokratycznej (Baloldali Demokratikus
Szövetség)
UP – Unia Pracy (Munkaunió)
UW – Unia Wolności (Szabadságunió), 2005-től Demokrata Párt
(PD) néven.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése