elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. december 18., vasárnap

Egy csodálatos elme gyerekkora – Kristine Barnett: A szikra

Jacob Barnett. Érdemes ezt a nevet megjegyezni. Jake 15 éves, és a világ egyik legígéretesebb asztrofizikus-palántája, 170-es IQ-jával a köztünk élő kis Einstein. Egyetemen tanul, fizetett kutató, és egy olyan eredeti elmélet kidolgozásán munkálkodik, amelyért a hozzáértők (és nem csupán a média) szerint egyszer Nobel-díjat kaphat.


Nem volt ez mindig így. Két és fél évesen autizmussal diagnosztizálták, úgy vélték, soha nem fog beszélni, és a cipőjét sem lesz képes bekötni. Története, mint a legtöbb különleges képességekkel rendelkező savanté, alapvető kérdéseket vet fel az emberi elméről, a zsenialitás eredetéről és mibenlétéről. Míg háromévesen arra próbálták rávenni, hogy golyókat pakoljon egy dobozba, és nézzen a másik ember szemébe, addig az agya szemlátomást teljesen más dimenziókban mozgott: a fény és az idő természetéről végzett megfigyeléseket, bonyolult matematikai rendszerekben gondolkozott.
Kivált izgalmas, hogy kibontakozását egy olyan ember szemével követhetjük, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A diagnózis után anyja, Kristine óriási erőfeszítéssel éri el, hogy fiának legyenek barátai, korának megfelelő közösségi élményei, focizzon, játsszon az öccseivel, és normál általános iskolában kezdhesse meg a tanulmányait. De amilyen nagy érzékenységgel követi az igényeit, be kell látnia, hogy Jake egész egyszerűen máshol tart, és nem kizárólag azok a dolgok teszik boldoggá, mint a többi gyereket. Ne vezessen hát félre az alcím - "egy anya története a zseninevelésről" -, mert itt nem egy Polgár László-féle, előre kitervelt programról van szó. Ez az indianapolisi óvónő nem a saját ambícióit plántálja gyerekébe, amikor bocsánatkérő ábrázattal beül vele az első egyetemi kurzusra.
De ez a könyv nem csak Jake-ről szól, aki képességei alapján az egy a tízmillióhoz tartományba esik. Kristine jóval többet vállal, mint amit az élet rótt rá: autista gyerekeknek tart motiváló foglalkozásokat, sportközpontot gründol, szülőközösséget épít, és minden őrültségben benne van, csak hogy felszikrázzon a hite szerint minden gyerekben ott szunnyadó szikra. Mindemellett élvezetesen ír, jó érzékkel láttatja a kitartás és a csüggedés, a dráma és a humor egymásra torlódó pillanatait.

Jake és az anyja, Christine
Jacob Barnett neve ma már brand, Kristine-nel alapítványt hoztak létre az autizmussal élőkért. Jacob célja, hogy tudását az emberiség hasznára fordítsa, de közben több fronton igyekszik megszerettetni kortársaival a matekot. Tudjuk, hogy a csodagyerekek jelentős része néhány év után eltűnik, összeroppan a rá nehezedő elvárásoktól, vagy különleges képességeiért súlyos egészségi, szociális árat kell fizetnie. Nem így Jacob. Autisztikus vonásai ma már szinte észrevétlenek: imádnivaló, kissé csodabogár kamasz, sajátos humorral - amint erről bárki meggyőződhet, aki megnézi pár évvel ezelőtti TEDx-előadását vagy FB-oldalát, ahol tök normális áhítattal fényképezkedik Stephen Hawking irodája előtt, és linkel vicces videókat. Van egy strandpapucsa, amelyhez télen-nyáron, otthon és a CBS stúdiójában is ragaszkodik. És van egy anyja, aki ragaszkodik a boldogságához. Reméljük, nagy baj nem történhet.
Fordította: Komáromy Rudolf. Európa, 2013, 400 oldal, 3290 Ft
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2014/6).
Fotó: ctwnews.ca

2016. december 17., szombat

"Hagyjuk őket játszani békében vagy harcban" – Interjú Jesztl József játékpedagógussal

Aki szeret társasozni, annak a gondolkodása rugalmasabbá, nyitottabbá válik. Az élmény megerősíti a gyereket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó. A játék olyan készségeket is felszínre hoz, melyek a hagyományos oktatási rendszerben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerek közösségben elfoglalt helyére. Interjú Jesztl Józseffel, a hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakjával többek között arról, hogy ki az a playworker.

A hazai társasjáték-kultúra óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi években. Nálunk is van már Év Társasjátéka-díj, országos bajnokság, különféle események. Mit adhat a társas az iskolában, az élményen túl?
Jesztl József: A játék jól körülhatárolt, saját szabályai és törvényszerűségei szerint működő univerzum, amelyben a gyerekek kockázat nélkül kipróbálhatják, amit a világról éppen gondolnak. Maga a játék ad visszajelzést arról, hogy ez működik-e. Védett közeg, tehát a gyereknek nem kell félnie attól, hogy rossz döntése miatt a való világban veszély fenyegeti. Alapbölcsesség a tanulásról, hogy „mondd el, és elfelejtem”; „mutasd meg, és megjegyzem”; „engedd, hogy csináljam, és megértem”. Utóbbira kiválóan alkalmas a játék. Aktivizálja azokat a passzív ismereteket, amelyeket a hagyományos oktatási rendszer kínál.
Jesztl József: "Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát" Fotók: Túry Gergely
Az iskolában általában az lesz sikeres, aki szorgalmas, tanul és megcsinálja a leckét. A modern társasjátékokban azonban, ahogy az életben is, sokféle sikeres stratégia létezik. Sikeres lehet például az, akinek jó a taktikai érzéke, és ügyesen észreveszi a lehetőségeket. De szerepe lehet ezen felül a meggyőző erőnek, a kockázatvállalásnak és az intuíciónak – számos olyan készségnek, amit az iskola nem feltétlenül díjaz. Ugyanakkor fontos, hogy a játék az iskolába bekerülve is megmaradjon játéknak. Ahogy a jó mesét sem kezdjük el a végén megmagyarázni, kicsontozni, a játékot is hagyni kell magában hatni.

Mondana példát olyan játékra, amit gyakran használ, és fontos készségeket lehet benne kipróbálni?
A közoktatásban a mai napig egy szó sem esik a pénzkezelésről. Leérettségizhet valaki úgy, hogy fogalma sincs, mi az a megtakarítás, betét, licit vagy tőzsde. Aztán csodálkozunk, hogy rosszul gazdálkodik, rossz befektetések mellett dönt. A Medici (a képen balra) régi kedves játékom, amely szórakoztatóan és társasági módon szól a pénzkezelésről. Középkori környezetben, három kereskedői napon próbálunk meg javakat vásárolni ötféle termékből. A cél, hogy minden nap végén értékes rakománnyal legyen tele a hajónk, és egy-egy terméktípusból mi vigyünk el többet, mert a játék a monopolhelyzetet is díjazza.

Sokszor vesszük elő a For Sale-t is. Ebben mindenki azonos pénzösszeggel indul, először körlicit formájában ingatlanokat vásárolunk, majd a második körben vaklicitben megpróbáljuk ezeket visszaváltani pénzre, de nem tudjuk, ki mekkora ingatlant tesz be. Néhány parti után a gyerekek maguktól jönnek rá, hogyan oszthatják be a pénzüket, és tehetnek szert nagyobb nyereségre. Sőt akár ki is szoríthatják egymást a licitálás lehetőségéből, ami agresszív stratégia, de van létjogosultsága.

Ma már tudnak izgalmasak lenni az új fejlesztésű kvízjátékok is, amelyekben régen kizárólag a jó memória számított.
Fauna például az állatok világába kalauzol. Feljön egy kártya, mondjuk a vörös panda, és ennek jellemzőit – hol él, mit eszik, mekkora a súlya, a hossza – kell minél pontosabban megmondani. Sorban megyünk, egyszerre mindenki csak egy adatot tippelhet, ami annál többet ér, minél pontosabb. Megbecsülhetünk olyan jellemzőt is, amivel más már próbálkozott. Tehát nem az nyeri agyon magát, aki mindent tud, hanem sikeres lehet az is, aki okosan méri fel a többiek képességeit. Az iskolában általában büntetik, ha mások tudása alapján próbálunk információkat szerezni, holott az életben ez hasznos készség. Ráadásul, mivel több körön át masszírozzuk a vörös pandát, jó eséllyel tanulunk is róla valamit. A magyar változat jelenleg hiánycikk, de akár házilag is elkészíthető. Egy csomó játékhoz nem kell semmiféle kellék, a mechanizmus átültethető – egyebek mellett ebben segíthet a játékpedagógus. A Pictionary vagy a Tabu akár étteremben, a blokkokon is játszható.
Nem vitás, hogy játszani jó. De nem tűnik ettől még unalmasabbnak a hagyományos tanulás?
Ellenkezőleg, azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek motivációs spirálba kerülnek. A gondolkodásuk rugalmasabbá, nyitottabbá válik, órán is nagyobb kedvvel oldanak meg komplex feladatokat. A mai társasok bonyolultak, el kell sajátítani a szabályokat, megérteni a törvényszerűségeket, fél óráig, óráig vagy tovább komoly szellemi erőfeszítést kell tenni. De az élmény megerősíti a gyerekeket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó.

A játék sokszor felszínre hoz olyan készségeket, amelyek a hagyományos oktatási környezetben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerekek közösségben elfoglalt helyére is. Volt egy kissrácom, aki 7-8. osztályban fizikailag fejletlenebb volt a társainál. Külsőre negyedikesnek nézett ki, de belül sok tekintetben a többiek előtt járt. Azáltal, hogy jól vette észre a helyzeteket és ügyesen nyilvánult meg a társasjátékokban, idővel megemelkedett a státusa. Kiérdemelte a társaitól a Babyface Killer becenevet. Márpedig aki ilyen nevet kap, annak már nem adnak többé tockost a folyosón.
Jesztl József
A hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakja. Országszerte segített játékokat, társasjátékokat meghonosítani az iskolákban. A Tudor Alapítvány munkatársaként részt vett alternatív oktatási programok kidolgozásában, pedagógusok játékismereti képzésében és hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozásában. A Soteria Alapítványnál pszichiátriai betegek körében használta sikerrel a játékokat. Privát kollekciója félezer társasból áll. Jelenleg a gyermekvédelemben dolgozik.
Rengeteg jó játék több száz- vagy ezeréves múltra tekint vissza, például a sakk, a dáma, a go vagy a backgammon. Mi hívta életre a modern társasjátékokat?
A pénzkezeléssel kapcsolatos játékok az 1800-as évek végétől jelentek meg, amiben fontos szerepe volt annak, hogy a pénz elkezdett önálló életet élni. A második világháború után kettéhasadt a piac. A fejlesztésben élen járó németeknél – érhető okokból – nem voltak kedveltek a háborús játékok, így az ott népszerűek szerepe, hogy befolyást szerezzünk, kereskedjünk, alkudozzunk, akciópontokat kezeljünk. Amerikában hosszú ideig megmaradtak a háborús játékok, amelyekben általában két haderő küzd egymással, és a győzelem a jó haditerven és a kockadobásokon múlik – a magas szerencsefaktor miatt nevezik ezeket néha „Ameritrashnek”, azaz amerikai szemétnek. Ami egyébként nem jelenti, hogy ne kellene a véletlenre épülő játékokat is tanítanunk a gyerekeknek, hiszen azokon keresztül tudnak megítélni valószínűségeket. Kiváló példa a backgammon, amiről sokan nem tudják, hogy sorozatban játsszuk, és az győz, aki ügyesebb a nyerési esélyek latolgatásában.

De visszatérve a modern játékokhoz: 1979-től óriási lökést adott a fejlesztésnek a német Spiel des Jahres, az Év Játéka-díj, amelynek ma már számos alkategóriája van. Az úgynevezett gémer játékoknál erősen gondolkozunk, komoly matematikai feladatokat oldunk meg, sokfelé kell beosztani az erőforrásainkat. A családi játékok átláthatóbb mechanizmusokkal, rövidebb idő alatt nyújtják ugyanazt az élményt, ezért legkönnyebben ezek költözhetnek be a napközibe vagy a tehetséggondozásba. Melléjük oda lehet tenni néhány gémer játékot, már a felsős korosztályban.
Egyre több iskolában használnak játékokat, ugyanakkor a rosszul bemutatott játék rossz élményt is okozhat. Hogyan lehet ezt elkerülni?
Alapvető, hogy a játék ne legyen kötelező, ne váljék tantárggyá, és véletlenül se jusson eszébe senkinek leosztályozni. A Szovjetunióban a kötelező sakkoktatás világklasszisokat termelt ki, de senki sem szól a sakk áldozatairól, akik egy életre megutálták az egészet. A játékpedagógus külön szakma, jó lenne, ha minden iskolában megjelenhetne, hogy utat mutasson a pedagógusoknak. Nem kell azon aggódni, fejleszt-e a játék. Manapság óriási a nyomás a pedagógusokon, de a szülőkön is, hogy állandóan „fejlesszék” a gyerekeket. Holott leginkább arra volna szükség, hogy hagyjuk őket játszani békében, vagy harcban.
Ehhez képest sok szülő járatja öt-hat különórára a kisgyerekét, és lassan már születésnap sincs animátor, vagyis hivatásos foglalkoztató nélkül.
Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát. Angolszász országokban régóta létezik az úgynevezett playworkerek képzése pedagógusok és önkéntesek számára. Nálunk most a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány indított ilyet. A playworker – szemben az animátor jó szándékú buzgalmával – csupán megteremti a játék lehetőségét, klímáját, aztán hagyja, hogy a gyerekek feltalálják magukat. Jelen van, felelősséget vállal, de csak vészhelyzetben avatkozik közbe. Játékértő ember. Léteznek játszóházak, ahol önmagukban semmire se jó textilek, szivacsok, labdák, lécek, deszkák találhatók, ezekből a gyerekek spontán építenek bunkert, kalyibát.

Nálunk elítélik azt a pedagógust, aki csak úgy begurít egy labdát a gyerekek közé. Holott ezzel a gesztussal máris döntések sorozata elé állítja a társaságot: ki kell találni, mit játsszanak, hogyan, ki milyen szerepet vállaljon. Érdemes mindenkinek végiggondolnia, mi volt gyerekkora kedvenc játéka. Kimutatták, hogy a legmaradandóbb élményekben szinte soha nem szerepel felnőtt. A táblás játékoknál is higgyünk abban, hogy a gyerek szeret játszani, legközelebb is lesz kedve hozzá, és indirekt módon okul belőle.
Orosz Ildikó

Az interjú szerkesztett változata a HVG Extra Pszichológia magazinban (2015/2.) és a hvg.hu-n jelent meg. Fotók: Túry Gergely (1, 3)

2016. december 15., csütörtök

Békát a falhoz – Boldizsár Ildikó: Meseterápia (könyv)

Még a magas ingerküszöbbel rendelkező hazai média is felkapta, hogy az Üveghegyen túl és az Óperencián innen, a Balaton-felvidéki Paloznakon megnyílt a világ első Meseterápia Központja. Az alapítványi pénzből festői környezetbe álmodott intézmény kilenc hónapig épült; szeptember 30-án, a magyar népmese napján – Benedek Elek születésnapján – adták át.

Ekkorra időzítették a majdan itt folyó munka szellemi alapköveként definiált Meseterápia című könyv bemutatóját is, amelyet szintén kilenc hónap alatt "hordott ki" a mágikus számokhoz láthatóan vonzódó szerző. (Update: Ez 2010-ben történt, azóta Boldizsár Ildikó kivált a paloznaki központból és saját meseterápiás központot alapított – O. I.)

Persze Boldizsár Ildikó kapcsolata a mesékkel ennél jóval régebbi keletű: több mint húsz éve kutatja, gyűjti, elemzi őket, és állítja, hogy a népmesék archaikus, a mai ember számára elfeledett, de több-kevesebb erőfeszítéssel előhívható komplex tudás hordozói. Boldizsár nevéhez számos tanulmány, iskolai olvasókönyv, díjnyertes saját mese fűződik. Legutóbb szerkesztőként jegyzett egy négyrészes mesegyűjtemény-sorozatot nőkről férfiaknak, férfiakról nőknek, anyáknak és apáknak. Most elénk teszi, ami ezekből a kötetekből hiányzott: hogy mihez is kezdhetünk az olvasottakkal.
A meseterápia a paloznaki központ unikalitása ellenére nem magyar találmány. Világszerte gyakorolják pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek és pedagógusok a pszichoterápiák kiegészítéseként az oktatásban és önismereti csoportokban. Hazánkban viszonylag ismeretlen, mert nálunk a művészetterápia (amely alá a meseterápia is tartozik) még mindig úri huncutságnak számít. Ráadásul a zene, a tánc és a képzőművészet mellett különösen háttérbe szorul a biblioterápia, az írott művek bevonása a gyógyításba. Elszigetelt példák azért vannak: nemrég az Idegen Nyelvű Könyvtár indított biblioterápiás sorozatot, a Mosoly Alapítvány pedig évek óta mesél beteg és traumát átélt gyermekeknek.
Boldizsár Ildikó tehát egyszerre vállalkozott arra, hogy lefektesse egy itthon viszonylag ismeretlen terület elméleti alapjait, és összefoglalja saját gyakorlati tapasztalatait. Az általa kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszer lényege a mesék segítségével "elvezetni az embert odáig, hogy felismerje és megvalósítsa mindazt, amire vágyik (...), és működővé tegye maga körül azt, ami nem működik". Abból kiindulva, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja, a terápia során megkeresik az adott életszituációhoz tartozó mesét, amelynek hőse ugyanazt szeretné magában kibontakoztatni, mint a páciens, de vele ellentétben nem akadt el a folyamatban. Nem közvetlen megfelelésekről van szó; a mese helyszínei belső tájak, szereplőit, konfliktusait a személyiségen belül értelmezik - nem kell ahhoz valódi mostoha és mérgezett alma, hogy üvegkoporsóban találjuk magunkat, vagy bűbáj, hogy kővé dermedjünk. Fontos, hogy a boldogságért, az egyensúlyi állapotért a mesehősöknek is keményen meg kell küzdeniük, így jó eséllyel ösztönzik a mesehallgatót/olvasót saját sorsának kézbevételére: arra, hogy végül "király(nő) lehessen a saját országában".
Érdekes pszichológiai, kultúrtörténeti, néprajzi kalandozásban lehet részünk, amennyiben sikerül felülemelkednünk azon, hogy a könyv tárgyalásmódja meglehetősen vegyes: a szakszerű tipologizálás, a tudományos igényű okfejtés bizonyos részeknél erősen metaforikus diskurzusba csap át. Áttekinthetjük a különböző közösségek rituális mesemondó alkalmait (a mesék a 19. századig felnőtt közönséghez szóltak!), a par excellence magyar ősmítosz rekonstruálására irányuló sikertelen erőfeszítéseket és hogy milyen típusú mesék milyen jellegű problémák kezelésében lehetnek sikeresek; a szerző Jungtól Marie-Louise von Franzon át V. J. Proppig megidézi a nagy meseelmélészeket (Egy ilyen volumenű munkánál, amely a laikusok érdeklődésének kielégítésén túl a referenciakönyv státuszát is ambicionálja, jól jött volna a tárgymutató, de legalább egy bibliográfia).
A művészetterápia, beleértve a meseterápiát, nem egzakt tudomány, viszont évszázadok óta létező gyakorlat: gondoljunk a Dávid királynak hárfázó Saulra vagy Seherezádéra, aki 1001 éjszakán át balzsamozta történeteivel a szerelmi bánatában túlzásba eső Sahriár király szívét. Az eredményesség nehezen mérhető és soktényezős, mások mellett függ a terapeuta személyiségétől és módszereitől is. Boldizsár Ildikó évek óta vezet egyéni és csoportos terápiákat. Elemzései és esettanulmányai segítségével újragondolhatjuk Hófehérke, a csillagszemű juhász és Csipkerózsika történetét; táltosokkal égbe, boszorkányokkal pokolra szállhatunk. Megérthetjük, miért udvariaskodik a sárkány a hőssel (- Mivel küzdjünk? Karddal-é vagy birokkal?), és elmélázhatunk azon, milyen következményekkel járhat, hogy lányok generációi nőttek fel avval a tudással, hogy a békát meg kell csókolni, hogy királyfivá váljék, holott az eredetiben a falhoz kellett vágni.
Külön figyelmet és alaposabb feldolgozást érdemel az az anyag, amelyet a szerző tíz év alatt gyűjtött össze: rendszeresen meséli befejezetlen formában A fák titkos szíve című afrikai népmesét, és kéri hallgatóit, pácienseit, hogy írjanak befejezést a történethez. Tanulságos látni, milyen megoldásokkal állnak elő a különböző korú és társadalmi helyzetű gyermekek: a teljes családban élők például hajlamosabbak jó útra téríteni, megjavítani a mesebeli hazug és mohó hiénát, míg az állami gondozott gyermekek drasztikusabb véget, gyakran pusztulást szánnak neki. A paloznaki meseközpont célkitűzése szerint kiemelten foglalkozik majd ez utóbbi csoporttal – talán új véget érhetnek az ő meséik is.
Orosz Ildikó
Magvető, 2010, 368 oldal, 3490 Ft
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2010/44.)

2016. december 2., péntek

Csapra verve – A cinkotai asszonyirtó nyomában


Nem egyszerű Budapest peremkerületében városnéző sétát szervezni, de talán könnyebb, ha az apropót az első magyar sorozatgyilkos munkássága szolgáltatja. Kiss Béla rémtettei leszorították a címlapokról az I. világháború híreit, bár ezenkívül is történt egy és más Cinkotán az elmúlt ezer évben.
1916. május 14-én a Kis Újság nyitó oldalán a következő szalagcímeket lehetett olvasni: „A franciák véres kudarca a verduni arcvonalon”, „Az olaszok újabb súlyos veszteségei”, „A cinkotai szörnyeteg hat áldozatát felismerték”.
A címlap kétharmadát kitöltő grafikán kakastollas csendőrök, gyászruhás asszonyok és kalapos férfiak gyűrűjében hét deszkakoporsó, bennük félmeztelen női testek görcsös pózban. A részletes képaláírás: „A cinkotai temetőben a vadállatias Kiss szomorú áldozatainak tetemnézése a borzalmas bűnper egyik megindító jelenete volt”. Azt a pillanatot látjuk, amint „Csaplárné egy piros alapon sárga mintás blúzban és egy fodros hímzett alsószoknyában felismerte Pesadik Juliska ruháit, ki mint [Kiss Béla] felesége szerepelt s aztán eltette láb alól”.
A magyar bűnügyi krónika legbizarrabb esete némileg beárnyékolja a napos őszi délutánt, amelyen nekivágunk, hogy megismerjük az ezeréves Cinkotát. Kalauzunk Benedek Ágnes Kertvárosi Időutazó néven tizenhárom éve vezet helytörténeti sétákat a 16. kerületben. A találkozási pont a HÉV cinkotai megállójában kiállított régi mozdony. Cinkota Budapesthez csatolásáig önálló település volt, melyet már 1888-tól gőzüzemű HÉV kötött össze a fővárossal – ezzel közlekedett Kiss Béla bádogosmester is. Sokáig itt volt a végállomás, csak 1911-ben hosszabbították meg a vonalat Gödöllőig, és a villamosítás is akkor fejeződött be. Múltidéző járat ez, legalább két okból: egyrészt Nagyicce állomás nevében őrzi a cinkotai kántor nevezetes történetét, aki igen szerette a jóféle bort, ezért Mátyás király három furfangos kérdésére megfelelve azt kérte jutalmul, hogy Cinkotán legyen nagyobb az icce.

A másik régiség, hogy ezek a vonatok a mai napig a menetirány szerinti bal oldalon közlekednek. A háború után e viszonylag épségben megmaradt vonal esetében ugyanis túl költséges lett volna az átalakítás az 1941-ben országosan bevezetett jobb oldali irányra. Rossz ómen, hogy emiatt rendszeresen történnek itt halálos balesetek.
Benedek Ágnes Kiss Béla arcképével
Benedek Ágnes a HÉV cinkotai állomásánál, Kiss Béla arcképével. (Nem archív fotók: Göndör Péter)
Az állomáson Benedek Ágnes jókora, kemény táblás fotóval illusztrálja az egykorú tanúvallomásokat, miszerint Kiss Béla megnyerő külsejű, hetyke legény volt. 1898-tól, 21 éves korától adott fel apróhirdetéseket, mondván, hogy jóravaló iparosemberként házasodni akar. Levelezése alapján több mint 170 nő jelentkezett nála, és legalább hetvennek házasságot ígért. Ám miután pénzüket kicsalta, lelépett, és nem volt tanácsos utánamenni: „Felhajszoltam újra, mondtam, ne tegyen szerencsétlenné, ha már nem szeret, legalább az apám jussát adja vissza, megrugdalt nagyon… a pénzemet pedig nem adta vissza” – vallotta egyik első, túlélő áldozata, aki szemlátomást olcsón megúszta.
Egy "czinikus ember"
A cinkotai bádogost tisztességes, ámbár mulatozásra hajlamos embernek ismerték, aki hölgyismerőseinek nagy számát azzal magyarázta, hogy „a szerelmükkel üldözik a nők”. Nem tudjuk, azért költözött-e ki Budapestről, mert volt valami a rovásán, de tény, hogy ekkoriban sok olyan személy élt a jó közlekedésű Cinkotán, akit a fővárosból kitiltottak. Bérelt háza és műhelye az állomással szemben, a Kerepesi út túloldalán, az egykori Kossuth (ma Vidámvásár) utca sarkán állt. Átvágunk a forgalmas kereszteződésen, és egy Reál ABC előtt állva eltűnődünk, melyik polc helyén lehetett a fáskamra meg a disznóól, ahol 1916-ban megtalálták azt a hét különböző méretű, gondosan lecinezett bádoghordót, melyekbe Kiss az áldozatait gyűjtötte. Ha a balvégzetű ház nem is, de vele szemben az egykori Weisz-féle vendéglő és szálloda (ma gyógyszertár) ma is áll, és Kiss bizonyára megfordult a Tulipánkerthez címzett fogadóban is, melynek elhíresült szlogenje szerint „csúnya a magyar, ha józan”.

A tettes nem volt ott, amikor a hordókat megtalálták. 1914-ben bevonult, és állítólag hastífuszban meghalt, ám ezt sohasem sikerült bizonyítani. Könnyen lehet, hogy elcserélte iratait a kórházban egy elhunyt társával, és identitást váltott. Több mint száz nyomozót állítottak az ügyre, orosz hadifoglyokkal ásatták föl az udvart, újabb hordók után kutatva. Kiss elmeállapotáról maga Ferenczi Sándor, a hazai pszichoanalízis atyja, Freud munkatársa készített elemzést. Szerinte nincs szó kéjgyilkosságról, és semmi nem utal arra, hogy Kiss beszámíthatatlan lett volna. Inkább afféle „czinikus ember”, az a típus, aki jókedvű és vidám, ám „a statáriális ítéletek végrehajtásánál, amikor nincs kéznél hóhér, az első felszólításra önként jelentkezik, hogy elvégzi az akasztást”. Ilyen ember sok van, teszi hozzá Ferenczi.
Sétánk a csendesebb kertvárosi mellékutcákon folytatódik, húszfős csoportunk egy kivétellel kerületi. Benedek Ágnes szerint – aki a helytörténeti gyűjtemény munkatársa és a Kertvárosi Helytörténeti Füzetek alapítója is –, nehéz idecsábítani a távolabbról érkezőket, pedig árai jóval a belvárosé alatt maradnak (a 3 órás séta 900, diákoknak/nyugdíjasoknak 700 Ft). Kínálatában szerepel több sashalmi, cinkotai, mátyásföldi és rákosszentmihályi séta, biciklis és buszos túrák, valamint a kerületi iskolásokra szabott helytörténeti kirándulás – az utóbbit idén az önkormányzat is támogatja.

Árva leányok jótevője
„Gyerekkoromban ezen az utcán végig tótok laktak”, meséli valaki, majd a kertek alatt feltűnik egy kis buddhista templom, mutatván, hogy változik a környék népessége. A hajdani Edison mozi, a falusias kisposta és a művház mellett elhaladva folyamatosan emelkedik az út: ez már a Gödöllői-dombság. Az ősparkkal körülvett Szerb Antal Gimnázium környékén már-már hegyi levegőt szívhatunk. A vöröstéglás épület eredetileg árva leányok nevelőintézetének készült 1906-ban, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesülete kezdeményezésére. Az egylet aktív tagja, Bat­thyány Ilona cinkotai kastélyának kertjét ajánlotta fel az építkezésre.
A grófnő életét a jótékonykodás töltötte ki, talán mert a sors nem bánt vele kegyesen. Hét­éves volt, amikor apját, Batthyány Lajost kivégezték. Első házassága megromlott, ezután a környék urához, Beniczky Gáborhoz ment feleségül, aki olyannyira nagy sportember és gavallér volt, hogy 1884-re majd’ minden vagyonát eltékozolta, és öngyilkos lett.

A legnagyobb gyászt mégis kislánya, a három­éves Lea elvesztése jelentette számára. A park egy csendes zugában megkeressük a közelmúltban felújított 1883-as síremléket. (A grófnő halálakor, 1929-ben Lea maradványait is áthelyezték a Batthyány-mauzóleumba.)
Az I. világháború végén sikeresen mentették át az épületbe a pozsonyi tanítóképzőt. Az öntudatos igazgatónő, Tabódy Ida nem adta át a cseh katonáknak a pozsonyi kulcsokat, hanem magával hozta őket, és gyászszalagon őrizték Cinkotán. A rangos intézményben Bartóktól Bárdosi Lajoson át Auguszta főhercegnőig számos arisztokrata, politikus és művész megfordult.
Nem csak a gimnáziumot köszönhetik a helyiek Batthyány Ilonának. Még élt Beniczky, amikor birtokaikon megkezdődött a mátyásföldi nyaralótelep kialakítása: a patinás villanegyed ma is a főváros éke. A grófnő az I. világháború alatt kórházat alapított, a sebesültek gondozásában személyesen is részt vett. Kiss Bélával is dolgoztatott, akit másokhoz hasonlóan ő is megbízható embernek ismert.

Hétszer felakasztani
1916 májusában a közszemlére tett holttestek azonosítására sorra érkeztek az eltűnt rokonaik után kutatók, és valóságos népvándorlás indult a temetésre. „A helyiérdekű vasút fennállása óta annyi ember még nem ment ki Czinkotára, mint ma… Nyolc különvonatot kellett indítanom… Máskor minden félórában indul egy vonat Czinkota felé, ma délután tizenöt percenként indultak a villamosok, és az utasok heringek módjára szorongtak”, nyilatkozott az Ujságnak a HÉV budapesti állomásvezetője.
Az eseményekről minden országos és helyi lap beszámolt. A szenzáció tálalásán túlmenően kisebbfajta társadalmi vita bontakozott ki arról, vajon miért nem szúrt szemet senkinek egy csomó cselédlány eltűnése. Miért nem mozdították a hatóságok tíz éven át a fülük botját sem, holott az egyik szomszéd már 1906-ban feljelentést tett, mert sikolyokat és hörgést hallott kiszűrődni a házból? Az okok közt felmerült a nők, kivált a cselédek alacsony megbecsültsége. A Népszava álláspontja szerint Kiss Béla „menyasszonyai” végeredményben a magántulajdon áldozatai, hisz’ „a mai társadalmi rend kezére járt a paráznának, amikor nemileg kiéhezett, férfibolond, az első szóra magát rongyként odavető nőket nevel, és kezére járt a gyilkosnak, amikor megteremtette a cselédet. A cselédnek a lichthof a barátja, munkatársa a mosogatórongy, szerelmese a konyha hideg kövére dobott szalmazsák.”
A riporterek közt ott volt az Ujság számára tudósító Karinthy Frigyes, aki a temetésen tapasztalt lincshangulatot („ha most itt lenne a gyilkos, le kellene ütni, ízekre szedni, hétszer felakasztani, kitépni a beleit és a nyaka köré tekerni”) ironikus ugródeszkaként használta pacifista eszmék terjesztésére, mondván, a bosszú újabb vérontást szül, és az erőszak folytatódik „az idők végezetéig”. Figyelemre méltó, már-már eretnek gondolat volt ez egy olyan háború közepén, amely Ferenc Ferdinánd halálát indult megbosszulni.
Utunk a katolikus templomhoz vezet, melynek bádogozásán annak idején Kiss Béla is szorgoskodott. Rajna László helytörténész tart itt előadást, stílusosan a bűnbánat témájára felfűzve. A templomot 1747-ben Mária Terézia rendeletére építtette penitencia gyanánt az egyik Beniczky gróf, amiért korábban elhajtott a kapujából egy kolduló szerzetest. Nem véletlen, hogy a „parasztbarokk” templom bűnbánó Mária Magdolnáról kapta a nevét, és a faragott oltár hiányos öltözetű főalakja is a megdicsőült parázna asszony, míg egy térdeplő mellékalakban a töredelmes grófot ismerhetjük fel. Ezen a ponton Benedek Ágnes új oldaláról mutatkozik be: elmélyülésünket (és meglepetésünket) fokozandó felszökken a karzatra, és játszik nekünk egy kis Bachot az orgonán.
A plébánia hímzett falvédőgyűjteményének megtekintése után, már szürkületben érjük el Cinkota legmagasabb pontját, az erődített támfalakkal körülvett műemléki evangélikus templomot. Az ezeréves Cinkota legrégibb emléke ez, elődjének építését Szent István rendelte el, majd a tatárjárás után pusztulni kezdett. Egy ideig reformátusok használták, majd az 1699-ben betelepített, zömében szlovák evangélikusok rendbe hozták, és elnyerte mai formáját. A templom mögötti, elhagyott Öreg temetőben már elemlámpával és telefonjaink fényében teszünk egy kis kört. A sírkertet birtokba vette az erdő, fák törik át a köveket, a súlyos fedlapok egy része félretolva, alattuk tátongó sírgödör. Minden út ide vezet: megtaláljuk néhány Beniczky uraság feledésbe merült sírját és Tabódy Ida felújított emlékhelyét, de valahol itt nyugszanak Petőfi anyai ági rokonai (a cinkotai Hrúz-ház helyén, ahol a költő is megfordult, ma emléktábla van) és nem utolsósorban Kiss Béla áldozatai is.
A „cinkotai kékszakáll” története már a maga korában kultikussá vált, szárnyára vette a krajcáros ponyvairodalom, a józsefvárosi búcsúban széltében-hosszában énekelték a szomorú dalokat az árusok. A legendák szerint több tucat áldozata lehetett; segédje, akiről nem sikerült bizonyítani, hogy bűntársa volt, egyszer azzal dicsekedett, hogy gazdája ismeretlen címekre küldött el lezárt hordókat. Külföldi karrierjét elősegítette, hogy neve angolul „csókot” jelent; német területen Bela Küssként híresült el. Évekkel később is felfedezni vélték a Margit hídon, a Francia Idegenlégióban, a Time Square-en. A szemfülesek szerint 1936-ban a hatvanas éveiben járó Kiss házmester a New York-i Hatodik sugárút egy bérházában.

Orosz Ildikó

A cikk és a második fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/45).
Nem archív fotók: Göndör Péter (2,4,6)
Ezzel, és két másik írásommal (itt és itt) Zsigmond Márta médiadíj kaptam 2015-ben.




Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból és könyvszerkesztésekből.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.