Karrierváltásból jeles – Pályaelhagyók és újrakezdők régen és ma

A kisgyerek szerepjátékok sorában készül fel az életre, és minden gond nélkül változik át doktor néniből balerinává, aszfaltozóból űrhajóssá. Számára még minden foglalkozás egyformán értékes, és közöttük könnyű az átjárás. Felnőve már jóval nehezebb a váltás – de korántsem lehetetlen.

„Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni” – ezeket a sorokat Görgey Artúr (balra) vetette papírra.

Kevéssé ismert, hogy a szabadságharc tábornoka és hadügyminisztere vegyész szeretett volna lenni, de apja katonai pályára kényszerítette. Az apa halála után rögvest félretette a kardot, és régi álmának megfelelően kémiát kezdett tanulni. Jelentős tudományos eredményeket ért el, előkelő folyóiratokban publikált, ám éppen akkor, amikor megpályázta a Műegyetem tanszékvezető professzori állását, a történelem közbeszólt. A szabadságharc után még közel hetven évig figyelemmel kísérte a kémia fejlődést, de tudományos karrierjét már nem folytathatta.

Változni, váltani

Az élet kisebb-nagyobb változások sorozata: összebútorozás, szétválás, új élet egy másik városban, másik országban. Gyermek születik, iskolába megy, kirepül. Váltunk parfümöt és nőgyógyászt, elvesztünk egy fontos embert, befogadunk egy gazdátlan kutyát. Előléptetnek, elbocsátanak, vállalkozunk, elegünk lesz. Egy jelentősebb váltás új világokat nyithat meg, más kapuk örökre bezárulhatnak.

 „Változni, váltani, megújulni – ez nagyon ősi, archaikus vágya az embernek. Életünk során folyamatosan változunk, de ritka az, aki igazán nagyon tud és mer váltani. Ennek hátterében az áll, hogy az ismert helyzet mindig ad egyfajta biztonságérzetet, amit nem szívesen hagyunk ott bizonytalanért, még akkor sem, ha a régi esetleg nem elégít ki tökéletesen. Van, aki könnyebben vált, van, aki nehezebben, ami részben alkat, részben a tanult minták, a szocializáció a függvénye” – mondja Szőke Katalin pszichológus (a képen jobbra). A karrierváltás hátterében számos tényező állhat, például a kiteljesedés vágya, gazdasági kényszer, magánéleti krízis vagy valamilyen trauma, például betegség.

Festőből diktátor, grófból taxisofőr

A világtörténelem bővelkedik olyan példákban, amikor valaki egészen máshonnan indult, mint ahová – saját akaratából, vagy a sors szeszélye folytán – megérkezett. Dávid király eredetileg pásztor volt, akit kedvezőtlen testalkata miatt nem engedtek harcolni, mégis Júdea egyik legnagyobb uralkodója lett. Nem mellékesen ügyesen bánt a hárfával, és ihletett zsoltárokat hagyományozott az utókorra. Csontváry patikussegéd volt, bár mindig festő akart lenni. A szimbolista költő, Arthur Rimbaud a nagy abbahagyók táborát erősíti: irodalmi karrierje mindössze huszonegy éves koráig tartott, ezután zsoldosnak állt a holland gyarmati seregbe, beutazta a világot, kávéval, bőrrel, fegyverrel kereskedett, és soha többé nem írt egy sort sem.

Nem minden pályamódosítással járt jól a világ. Hitler festőnek készült, akvarelljei ma is rendszeresen felbukkannak különböző aukciósházak kínálatában. Miután a bécsi Művészeti Akadémia kétszer is elutasította, képeslapokat gyártott, építkezéseken dolgozott segédmunkásként, és hajléktalanszállón is lakott. Csak amikor művészi ambíciói végképp megfeneklettek, próbált szerencsét a bajor hadseregben.

Ez a Hitler-akvarell 162 ezer dollárért kelt el egy árverésen 2014-ben.
1914-ben készült, a régi müncheni városházát ábrázolja.

A grúz Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit pedig anyja komoly áldozatok árán papi szemináriumba íratta, de végül nem öltötte fel a reverendát, hanem Sztálinként csinált acélos karriert. Míg az ő csillaga felemelkedett, másoké leáldozott: az 1917-es forradalom után az orosz arisztokrácia életben maradt (és életképes) tagjai a legkülönbözőbb polgári foglalkozásokban kezdtek új életet – toposszá vált az orosz grófból lett párizsi taxisofőr esete.

Több lábon

Felmérések szerint a magyarok mobilitási hajlandósága rendkívül alacsony, pedig napjainkban egye nagyobb szükség lenne a munkaerő-piaci rugalmasságra. Kulcsszó az élethosszig tartó tanulás, és a több lábon állás. Professzionális tanácsadó cégek, személyi coach-ok segíti azokat, akik szabad választásukból, vagy kényszerűségből szakmát szeretnének váltani.

Juhos Andrea karriertanácsadó, a DBM Magyarország vezető partnere (a képen jobbra) szerint a karrierváltás ideális esetben folyamatosan valósul meg. „Akkor érdemes elkezdeni az orientálódást egy új terület felé, amikor az embernek biztos állása van, és jól érzi magát a bőrében, nem akkor, amikor már nyomás nehezedik rá, hogy váltson. Ha szeretnénk egy hobbit pénzkereső tevékenységre váltani, akkor erre alaposan fel kell készülni” – mondja a szakember. Ha valaki pénzügyi menedzserként érdeklődik az értékes szőnyegek iránt, érdemes elvégeznie egy ezzel kapcsolatos tanfolyamot, és mindent megtanulnia a szőnyegekkel kapcsolatban. Így könnyebben kezdhet bele, mondjuk; egy szőnyegbecsüs karrierbe, ha egyszer ehhez támad kedve vagy a szükség úgy hozza.

A szakember szerint egy komplett karrierváltás 2,5-3 évet vesz igénybe, ennyi idő alatt remélhető, hogy az új hivatásból körülbelül olyan szinten meg lehet élni, ahogy az előzőből. Ez természetesen rövidebb, ha valaki csak munkakört vált, például az értékesítésben eltöltött évek után marketing területen akar elhelyezkedni, és hosszabb, ha a korábbitól eltérő ágazatban próbál szerencsét. Egy új szakma megtanulása, egy önálló vállalkozás beindítása nem csak éveket vesz igénybe, de jelentős anyagi áldozattal is jár.

Juhos Andrea megrendelői főként olyan multinacionális vállalatok, amelyek személyre szabott álláskeresési tanácsadást biztosítanak jól teljesítő, önhibájukon kívül leépített alkalmazottaiknak. Ez az ún. outplacement gyakorlata, amely hazánkban is kezd meghonosodni, bár egyelőre inkább csak a nagy nemzetközi cégek engedhetik meg maguknak. Az elbocsátott alkalmazottak néhány hónaptól egy évig terjedő karriertanácsadási programon vehetnek részt, ahol minden téren segítik az átállásukat: a motivációk, vágyak feltérképezésétől az önéletrajz elkészítésén át egy esetleges új vállalkozás üzleti tervének megvitatásáig. Az elbocsátott közép- és felső vezetők nem ritkán tanácsadóként kezdenek dolgozni, megvásárolnak egy franchise-t, vagy létrehozzák egy külföldi cég magyar szervezetét, de volt már gyógyszercégtől elbocsátott értékesítési menedzser, aki biogazdálkodásba fogott Zalában, egy kisebb multi vezetője pedig saját pékséget nyitott.

Az életpálya mint patchwork

Érdekes, hogy míg a DBM statisztikái szerint a karrierváltás előtt állóknak az Egyesült Államokban körülbelül 30-35 százaléka, Európában pedig 20 százaléka gondolkodik önálló vállalkozás elindításában, addig Magyarországon ez az arány mindössze 2 százalék. Ennek részben történelmi okai vannak: itt negyven éven át nem létezett vállalkozói kultúra; egy másik ok pedig a kedvezőtlen adózási rendszerben keresendő. Emellett a magyarok többségének csekély a vállalkozói létformához szükséges bizonytalanság-tűrő képessége, ezért szívesebben marad alkalmazotti státuszban.

Pedig ma már nagyon ritka, hogy valaki elszegődik egy vállalathoz, és onnan megy nyugdíjba. Egyre inkább a rugalmas foglalkoztatás a cél, az életpálya pedig gyakran nem a megszokott módon építkezik, hanem olyan, mint egy patchwork: az ember néhány évet eltölt egy helyen, aztán vált, kipróbálja magát külföldön, visszajön, gyereket szül, megtanul egy új szakmát, és így tovább. Juhos Andrea szerint mindenki profitál abból, ha a munkavállaló időről-időre vált: kipróbálja magát alkalmazottként és vállalkozóként, külföldön és belföldön, a közszférában, a versenyszférában és a civileknél.

Ifjan Humphrey Bogart mellett színészkedett az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan.

A karriertanácsadó öt legfontosabb kérdése

1.    Mi volt eddigi szakmai karrierjének 3 legemlékezetesebb pillanata, és miért? Ez a kérdés arra ösztönzi a karrierváltásban gondolkodót, hogy megfogalmazza saját magának azokat a feladatokat, projekteket, leírja a környezetet, a szervezetet, ahol leginkább ki tudta bontakoztatni képességeit és ahol a legjobban érezte magát.
2.   Mi az az öt dolog, amire a legbüszkébb a szakmai életében, és mi tette ezeket lehetővé? A sikertörténetek, az eredmények felsorolása nagyban segíti a résztvevőt abban, hogy ezek révén pontosítsa magában erősségeit, kiemelkedő képességeit és kompetenciáit.  Ezekre építve fogalmazhat meg magának egy jövőképet.
3.    Jelenlegi tevékenységei, feladatai közül melyeket szeretne a jövőben is végezni és mit szeretne mindenképp abbahagyni? Ez a kérdés abban segít, hogy mindketten lássuk: nagy karrier váltásra készül-e az illető vagy csak inkább valamilyen más közeget, részben más feladatokat képzel-e el magának.
4.    Ha egyáltalán nem volna szüksége pénzre, hogyan és mivel töltené az idejét? Ebből a kérdésből a vágyakról, a szenvedéllyel és kedvvel végzett tevékenységekről kap képet a tanácsadó.
5.    Képzelje el magát 5 év múlva, egy Ön számára ideális környezetben.  Hol van, mit lát, ki van Ön körül, milyen tevékenységeket végez? A pszichológia gyakran használja a vizualizáció eszközét: a beszélgetőtársat arra kérjük, képzelje el álmai megvalósulását.  Ez a kérdés abban segíti a karrierváltót, hogy megfogalmazza magának, mit is szeretne valójában.

Bye-bye, multi!

Az utóbbi években egyre több példát látunk arra, hogy sikeres vezetők otthagyják a nagyvállalatokat. Azok, akik a rendszerváltás után nagyobb, jellemzően multinacionális cégekhez szegődtek, és gyorsan vezető pozíciókba kerültek, 15-20 év elteltével már nem ritkán vágynak valami újra, miközben nincs továbblépési lehetőségük. Ennek a generációnak a tagjai közt nem ritka motivációvesztés, a kiégés. A nagyvállalatokat elhagyók egy része önálló vállalkozásba kezd korábbi területén, más része elsajátít egy régen vágyott új szakmát, és egyre vonzóbb terep a lassan felnőtt korba lépő hazai civil szféra is.

Molnár Attila, a Bátor Tábor ügyvezetője tizenöt évig multinacionális nagyvállalatoknál töltött be nemzetközi vezetői pozíciókat, majd 2010-ben új kihívásokra vágyva csatlakozott az alapítványhoz. Ma tapasztalatát a daganatos és krónikusan beteg gyermeket élményterápiája érdekében hasznosítja. Fontos volt számára, hogy az alapítvány célkitűzése szerint éppen olyan professzionális szervezetként működik, mint egy nagyvállalat, csak a cél nem a profit, hanem egy nemes ügy. 

16 és 50+ között

Egy közelmúltban készült kutatás során 51, jelentős karrierváltáson átment vezetővel készítettek életút interjút. Megkülönböztették a multinacionális cégeket elhagyókat, a multikba lépőket, az eredeti szakmájukhoz visszatérőket, az „ugrálókat”, a civil szférába váltókat és a civil szférát elhagyókat (Karrierváltók kutatás 2007-2009).  Kimutatták, hogy a váltások gyakran magánéleti eseményhez, illetve jellemző életszakaszokhoz köthetőek. A 16–25 évesek még keresik a nekik való pályát, ilyenkor a váltás oka többnyire az, ha valaki nem tanulhatja a vágyott szakmát vagy nem tud elhelyezkedni. Előfordul, hogy elhagyják a szülői nyomásra vagy tiszteletből választott szakmát. Érdemes megemlíteni, különösen idén, az Önkéntesség Európai Évében: külföldön bevett gyakorlat, hogy a fiatalok a középiskola után, az egyetem előtt egy ideig – jellemzően egy évig – önkéntes munkát vállalnak. Ez jelentősen csökkenti a karrierbizonytalanságot, vagyis annak valószínűségét, hogy valaki a továbbtanulásnál rosszul dönt. A fiatal pályaelhagyók problémája nem csak személyes ügy: jelentős terhet ró a társadalomra képzésük, átképzésük.

A 25-30 évesek legtöbbször kiábrándulásból startolnak át másik vágányra, 30 és 35 év között pedig a magánéleti krízis kerül előtérbe. A karrierváltás szempontjából kiemelt időszak a 35-40 éves kor, az életpálya-középi válság ideje, amikor a legtöbb váltás történik, különösen a multikat elhagyó vezetők körében. Az újra, másra vágyó menedzsernek ekkor már van elég pénze és kapcsolati tőkéje egy kiugráshoz, de elege van a mókuskerékből és fél, hogy később nehezebb dolga lesz. Ebben az életszakaszban fontos motiváció a perspektívakeresés és a függetlenség iránti vágy. Negyven-ötven éves korban zárulnak a karrierívek, de még nem késő belevágni egy régen áhított szakmába.

A kiégés persze nem csak a felsővezetőket sújthatja, hanem nagyon gyakran a szociális munkásokat, a tanárokat és a segítő szakmákban dolgozókat is – nem ritka, hogy ők is lemerülnek és pályaelhagyók lesznek, akár úgy, hogy a „kiugrókkal” ellentétes folyamatban belépnek az üzleti szférába.

Arthur Rimbaud, pályaelhagyó szimbolista költő.
21 évesen letette a lantot, zsoldos, majd kávé- és fegyverkereskedő vált belőle.

Sosem késő

Ma is tartja magát az a nézet, hogy legalább hétévente munkahelyet kell váltani, mert az frissen tartja a szellemet. Szőke Katalin pszichológus szerint a többszörös karrierváltás nem jelent problémát, ha organikusan következik a személyiség fejlődéséből, az igények, motivációk változásából. Az azonban mindenképpen sérült vagy bizonytalan személyiségre vall, ha valaki minduntalan valami újba fog, de semmi sem tudja tartósan kielégíteni.

Kutatások alapján a férfiakat gyakrabban vezérlik egzisztenciális, érvényesülési okok, a nőket pedig a munka és magánélet összeegyeztetésének nehézsége készteti váltásra. Juhos Andrea szerint annak ellenére, hogy a nők inkább a biztonságra szocializálódtak, mégis jobban tűrik a karrierváltással járó nehézségeket, mint a férfiak. Könnyebben meg tudják osztani aggodalmaikat családjukkal, barátaikkal, és bátrabban kérnek szakmai segítséget is. A nők számára a gyermekszülés időszaka jó alkalom lehet a tanulásra, és egy esetleges váltás előkészítésére is. A kismamák egy része már a gyerekvállalás idén belevág bizonyos – olykor csak átmenetinek tekintett – tevékenységekbe, például a természetgyógyászat, a multi-level marketing (Amway és társai) vagy akár a babaruha-kereskedés területén.

Tőlünk nyugatra természetes, hogy az emberek nyugdíjasként is aktív, tartalmas életet élnek, képesek váltani és kiteljesedni különböző hobbikban. Amerikában senki nem lepődik meg, ha valaki 70 évesen beül az iskolapadba, hogy megtanuljon valamit, amire korábban nem jutott ideje. Nálunk sajnos még mindig általános, hogy aki kilép a munkaerő-piacról, azt az egész társadalom „leírja”. Mindannyiunk felelőssége, hogy az új élet lehetősége idős korban se vesszen el.

A munka szerencsés esetben nem pusztán pénzkereset, hanem az önmegvalósítás eszköze és örömforrás. Ha nem így érzünk, akkor mindenképpen érdemes elgondolkoznunk, hogy a megfelelő irányba tartunk-e. A sikeres karrierváltás alapja az érdeklődés, a nyitottság, az önbizalom, és a hit abban, amit csinálni szeretnénk.

Orosz Ildikó

Kiből lesz a cserebogár?

• Gautama Sziddhárta királyfi huszonkilenc évesen döntötte el, hogy otthagyja kényelmesen kipárnázott életét, feleségét és gyermekét, hogy az igazság keresésének szentelje magát. Hat év múlva megvilágosodott, és kiérdemelte a Buddha nevet. 

• Állástalan tanárként álmodta meg Harry Potter figuráját J. K. Rowling, Bartos Erika pedig építészből vált a legismertebb hazai gyerekkönyv-íróvá. 

• Joseph Conrad, a lengyel születésű angol író húsz évig tengerészként kereste a kenyerét, majd otthagyta a nagy kékséget, leült az íróasztalhoz és remekműveket alkotott. Az írás mellett az orvoslást is magas fokon művelte Németh László, Csáth Géza, Csehov és Bulgakov. 

• Humprey Bogart mellől, a filmvászonról katapultált az Egyesült Államok elnöki székébe Ronald Reagan. 

• Az írás mellett az orvoslást is magas fokon művelte Csehov és Bugakov; Ljudmila Ulickaját viszont politikai okokból bocsátották el genetikusi állásából, ahová többé nem térhetett vissza.

• Pataki Ági, Magyarország első szupermodellje, a Fabulon arca, sikeres üzletasszony lett: előbb divatüzletet nyitott, ma pedig filmproducer.  

• Nem hagyta abba a zenélést Grandpierre Attila asztrofizikus, aki két és fél évtizeden át volt a Vágtázó Halottkémek frontembere.  

• Méhes Marietta, a 80-as évek underground énekesnője, az Eszkimó asszony fázik főhőse, ma New York-ban él, webdesignnal, grafikával foglalkozik. 

• Herendi Gábor filmrendező sikeres fogorvosból lett először reklámszakember. Még kreatív igazgatóként is kezelte a pácienseit, végül teljesen átállt a reklámra, majd a filmezésre.

• Képzőművészként végzett Szabó Győző. A színészetet formálisan sohasem tanulta.

• Tóth Krisztina költő, író sokáig ólomüveg ablakok készítéséből teremtette meg alkotói szabadsága anyagi feltételeit, és ma is ez a legfőbb hobbija. 

• Egy ideig párhuzamosan működött idegsebészként és XyberWolf néven techno dj-ként, de végül maradt az emberéletek mentésénél Dr. Farkas István. 

Lelki út önmagunkhoz

• Baritz Sarolta a kilencvenes évek közepén a Pepsi kereskedelem-fejlesztési menedzsereként dolgozott. Édesanyja elvesztése után úgy érezte, át kell gondolnia élete értelmét. Felismerve igazi hivatását, szerzetesnő lett belőle. Laura nővér úgy érzi, jól döntött, amihez bizonyára hozzájárul, hogy eredeti szakmájával nem szakított teljesen: rendszeresen publikál és ad elő keresztény elvek mentén kidolgozott, nem a haszonra, hanem az értékekre építő közgazdaságtani témákban. 

• Bábel Gabriella, a Microsoft telekommunikációs szektor kiemelt ügyfelekért felelős vezetője 32 évesen tett karrierjében egy két és fél éves kitérőt. Az útkeresés része volt többek közt a spanyolországi zarándoklat, az El Camino és egy külföldi magánéleti kanyar is. 

Orosz Ildikó

A cikk a Stahl magazinban jelent meg (2011. tavasz)

Fotók: felvi.hu (4), whitehouse.gov (5)  

Tovább olvasom

Kutya vagy macska? – Interjú Nancy Minshew autizmus szakértővel

A Pittsburghi Egyetemen működő autizmusközpont igazgatójának több évtizedes munkássága jelentősen hozzájárult az autizmus megértéséhez, a terápiás lehetőségek javításához. A szakemberrel a Budapesten megtartott Nemzetközi Autizmus Kongresszuson beszélgettünk a legújabb kutatásokról, terápiákról és a Kiss együttes tüzet lövellő gitárjáról.

A konferencián tartott előadását két autizmussal élő felnőttnek, Richardnak és Jeffnek ajánlotta. Kik ők, mit érdemes tudni róluk? 

Nancy Minshew: Richard 62 éves, harminc éve ismerem. Korábban skizofréniával diagnosztizálták, tévesen. Mindig tudták, hogy ő más, de nem ismerték az okát - még azelőtt született, hogy Leo Kenner leírta volna az autizmust. Viselkedésproblémái miatt egyre több gyógyszert kapott, szenvedett a mellékhatásoktól. Normál súlyának csaknem kétszeresére, 150 kilóra hízott. Rengeteg emberrel lakott együtt, néha hatodmagával egy szobában; önellátásra képtelen, alapból nehéz, zajos, tolakodó emberekkel, akik gyakran rászálltak.

Nyugalomra volt szüksége, mert képtelen kezelni az intenzív társas helyzeteket. Akkoriban nem volt semmilyen lehetőség "csak" autista felnőttek részére. Csökkenteni kezdtem a gyógyszeradagját, hagytam, hogy bejöjjön az irodába, és csak üljön ott csendben, heti négy alkalommal. Így tudtuk elkerülni, hogy kórházba vigyék. Találtunk egy intézményt, ahol biztosított az állandó felügyelet, de csak egy lakótársa van. Ismét 80 kiló, részmunkaidőben dolgozik egy védett munkahelyen, harminc-negyven év után újra templomba jár. Imádnivaló, gyermeklelkű személyiség. Annak ellenére, hogy milyen kevés jut neki az életből, mindig jókedvű. Bejön, körbejár, elmondja azt a két-három mondatot, amit akar, beszélgetni nem lehet vele. "Helló, Nancy J. Minshew, már csak 32 nap van az őszi találkozónkig." Mindig kapok tőle születésnapi üdvözlőkártyát, általában három hónappal korábban. Valószínűleg megírta a karácsonyi lapokat is.

Jeff 45 éves. 14 évesen került a klinikánkra, az anyja rákos lett, ő depressziós. Ekkorra már rengeteg diagnózisa volt, de az autizmus nem szerepelt köztük. Rajong a sportért, 30-40 ezer sportolói kártyája van, mindenkiről tud minden adatot. De ha megkérdezem, hogyan kell például kosárlabdázni, zavarba jön. Minden részletet tud, de a lényeget nem látja. Ö elég jól teljesített az iskolában, mérnöki diplomát szerzett, de mivel társas helyzetekben elveszett, soha nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Most egy bankban pénztáros, eljár az autizmussal kapcsolatos segítő és tájékoztató programokra, beszél az autizmusról. Nemrég kaptam tőle egy fényképet: egy autizmusnapon, egy baseballpálya szélén mosolyog.

Az autizmus népességen belüli aránya nagyon megnőtt az elmúlt években, jelenleg egy százalékra tehető. Ez a nagyobb társadalmi tudatosság eredménye?

Nagyon fontos, hogy elkezdtük felismerni: a jó beszédképességű személyek között is vannak autisták. Harminc évvel ezelőtt, ha valaki beszélt, az eleve nem lehetett autista. Ha megölelte az anyját, akkor sem. Újra kellett definiálni az autizmusspektrum fogalmát. Ma olyan tinédzserek és felnőttek is megkapják a diagnózist és a segítséget, akikről egész életükben nem tudták, mi a problémájuk.

Az ön kutatócsoportjához köthető a "gyenge konnektivitás hipotézis", mely szerint az autizmus hátterében az agy bizonyos területeinek gyenge kapcsolata áll. Mit jelent ez pontosan, és mennyire elfogadott elmélet?

Az agyunk egyes területei nem egymástól elszigetelten, hanem egymással rendkívül szoros összeköttetésben működnek. Egy adott szituációban egyszerre több terület aktiválódik, minden előzetes tudás, emlék, amit arról a helyzetről addig megtanultunk, bekapcsolódik, és ennek alapján dől el, mit teszünk vagy mondunk. Kollégám, Marcel Just tízévi munkával kidolgozott egy eljárást, amely bizonyítja, hogy autizmus esetén az agy részterületei nem működnek együtt, gyenge a magasabb szintű információfeldolgozásért felelős agykéreg tevékenysége. Ez ma már általánosan elfogadott, számos, funkcionális agyi képalkotó eljárással alátámasztott vizsgálat bizonyítja.

Léteznek olyan elképzelések is, hogy miközben az egyes területek távolsági összeköttetése gyenge, addig a helyi kapcsolatok száma átlagon felüli lehet.

Valóban szoktak erről beszélni, hiszen ezek az emberek elképesztő fogékonyságot mutatnak a részletek iránt. A mi agyunk úgy van berendezve, hogy a nagy egészet lássuk. Észreveszünk részleteket, de alapvetően a globális megértésre vagyunk beállítódva. Az autizmussal élőknél ez fordítva működik, a feldolgozásuk lokális. A technológia egyelőre nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy nagyobb lenne az egyes területeken belüli kapcsolatok száma, ez így valószínűleg leegyszerűsítés. De az biztos, hogy a kéregben gyengék a kapcsolatok, és emiatt egy-egy részlet a legalapvetőbb értelemben részlet marad. Ezért is van, hogy az autizmussal élők számára nagyon nehéz a kategóriák létrehozása. Ismeri Temple Grandint? (Lásd Az ölelőgép című keretes írást - O. I.)

Most olvasom a Thinking in Pictures [Képekben gondolkodva] című könyvét, ami hamarosan megjelenik magyarul is (Update: Már megjelent, és én fordítottam – O. I.).

Remek! Grandin leírja, hogy gyerekként micsoda nehézséget jelentett számára a kutyák és a macskák megkülönböztetése. Először azt hitte, a méret számít, de ez megdőlt, miután a szomszédjukban megjelent egy öleb. Hosszas vizsgálódás után arra jutott, hogy a kutyák megkülönböztető jegye, leszámítva az ugatást, amit nem mindig hallunk: az orr formája. Ám később, amikor meglátott egy kutyát ábrázoló képet vagy szobrot, ahol az orr nem látszik, elölről kellett kezdenie az egész kategorizálást. Holott ez olyasmi, amit már az egészen kicsi gyerekek is tudnak: látnak pár képet egy mesekönyvben, néhány kutyát a játszótéren, és az agyuk minden nehézség nélkül létrehoz egy prototípust. Ezután minden állatról el tudják dönteni, hogy beletartozik-e ebbe a kategóriába. Az autistáknál ez a prototípus nem jön létre.

Grandin szerint aggasztó, hogy a jó képességű Asperger-szindrómás gyerekek esetében gyakran csak a gyengeségeket említik, ezért elmaradhat a tehetséggondozás. Ön szerint nem vesztenek többet a "szürke zónában" lévők az autista címkével, mint amennyit nyernek?

A tapasztalatok szerint a szülők számára a helyes diagnózis nagyon sok erőt ad, rengeteg információhoz és segítséghez juthatnak. Ezeken a gyerekeken úgyis látszik, hogy furcsák, ezt nem lehet sokáig eltitkolni. Én személy szerint szeretem a furcsa embereket, érdekesnek találom őket. De az a lényeg, hogy ha helyesen azonosítjuk őket, akkor sokkal többet tehetünk a képességeik kibontakoztatásáért és a társadalomba való integrálásukért. Valóban többet kell foglalkozni a tehetséggel, különösen a reál tantárgyak, a matematika, a számítástechnika területén. Megfelelő környezetben egy csomó feladatot kiválóan, megbízhatóan el tudnak végezni, akár precízebben is, mint az átlag - pontosan azért, mert ők látják azokat a bizonyos részleteket. Nemrég megkeresett a CBS médiatársaság, hogy működjünk együtt egy autista személyeket foglalkoztató informatikai cég létrehozásában. Valószínűleg egy érintett szülő állhat emögött, egyre többször találkozunk ilyesmivel. Ha a szülők tudatosabbak, egyre több munkahely nyílhat.

Az előadásában említette, hogy a társas és kommunikációs készségek tanítását, amiben az autisták gyengébbek, be kellene építeni a normál iskolai tananyagba is. Miért?

Rengeteg olyan ember él körülöttünk, aki nem autisztikus, mégsem tudja kontrollálni az indulatait. Fogalma sincs arról, hogyan lehet hatékonyan kommunikálni, és mi a jó modor. A fiataloknak nincsenek meg a munka világához való készségeik, diplomás felnőttek nem tudják, hogyan kell felöltözni vagy beszélni egy munkahelyen; hogy nem teszünk fel olyasmit a Facebookra, ami az állásunkba kerülhet. Mi éppen ezeket próbáljuk megtanítani az autistáknak, miközben a normál társadalom jelentős része sem így viselkedik.

Mint mondta, létre kellene hozni egy olyan kategóriát, amely tanulási zavarként definiálja ezen készségek elsajátításának nehézségét.

Meg kell különböztetni azokat, akik olyan szociokulturális környezetből jönnek, ami eleve nem teszi lehetővé számukra, hogy elsajátítsák ezeket a készségeket, nincs megfelelő szülői minta. Másfelől ott vannak azok, akik számára adott a háttér, rengeteg jó példát látnak, de egyszerűen nem értik, nem tudják automatikusan leutánozni. Ezek az emberek - nem feltétlenül diagnosztizált autisták - nem igazán tudják, hogyan juttassák érvényre, amit szeretnének. Például úgy mondják el a véleményüket, hogy az bántó másoknak. Nem az, amit mondanak, hanem az, ahogyan. Ez ugyanolyan részképességzavar, mint a diszlexia, csak a társas készségeket, a kommunikációt, a problémamegoldást érinti. Mint a többi tanulási zavar, ez is akadályozza a képességek kibontakozását, de megfelelő eszközökkel fejleszthető.

Milyen módszerekkel lehet az agyban a hiányzó kapcsolatokat kiépíteni? Létezik például egy új eljárás, a TMS.

Rengeteg jól bevált módszer van - például a korai viselkedésterápia -, amelyek bizonyítottan megváltoztatják az agy szerkezetét. Nagyon sokat tehetnek a kortársak is: ha megtanítunk nekik bizonyos dolgokat, rengeteget tanulhatnak tőlük az érintettek, sőt kognitív programokkal felnőttkorban is tanítható az agy. A TMS (Transcranial Magnetic Stimulation - koponyán keresztül történő mágneses stimuláció) egy új, fájdalommentes eljárás. Ilyenkor gyenge mágneses impulzusokkal lokálisan ingerlik az agy meghatározott területeit, ezáltal aktiválódhatnak azok az idegpályák, amelyek valamiért nincsenek használatban. Így bizonyos készségek előhívhatók.

Mennyire tartós a hatása?

Hónapokig tart, bár egy idő után - változó mértékben - gyengül. Kognitív és viselkedésterápiás módszerekkel kombinálva igyekszünk tartósan beágyazni az aktiválódott készségeket. Ma már az Egyesült Államokban több helyen alkalmazzák ezt a kezelést, és meg is ismételhető. A legelső kutatások arra irányultak, hogyan lehet aktiválni azokat területeket, amelyek az emberi arcon megjelenő érzelmek felismerését teszik lehetővé. Ha erre valaki nem képes, akkor teljes sötétségben tapogatózik az emberi kapcsolatokban, fogalma sincs, hogyan reagáljon egy-egy interakcióban. A kutatást Bostonban végezték, ahol John Robinson az elsők között végeztette el magán a kezelést.

Ki az a John Robinson?

Egy elég ismert aspergeres személyiség, amúgy szenzációs figura, meg kellene hívni a következő autizmuskonferenciára. Kimaradt a középiskolából, nincs semmilyen végzettsége, autodidakta módon tanult elektronikát. A nyolcvanas években olyan nagy együtteseknek csinálta a teljes hang- és színpadtechnikáját, mint a Kiss. Gitárból kilövő tűz és így tovább, később - míg elege nem lett a kormányzati alkalmazásból - kísérleti atomrobbantásokon az elektronikai eszközök védelmi pajzsát készítette. Ma egyebek mellett egy luxus nosztalgiaautókat felújító vállalkozása van. Három könyvet írt, ezekben a fiáról is beszél, aki szintén autizmussal él - ő a robbanószerek iránt érdeklődik. Egy időben otthon, a frizsiderben tartotta a hozzávalókat, és a városszéli szeméttelepen kísérletezett. Elég ügyetlen módon kirakta a Facebookra az eredményeit, úgyhogy hamarosan megjelent az iskolájában az FBI és a CIA. Robbantási szakértőként szerették volna alkalmazni.

De mi lett az idősebb Robinsonnal a TMS elvégzése után?

A beavatkozás után - életében először - képessé vált felismerni az emberi arcokon az érzelmeket. Hazament, és rájött, hogy a felesége rendkívül ingerült és depressziós, ő pedig ezzel nem tud együtt élni. Utána egy évig azt mondta: soha többé nem szeretné, hogy az agyához nyúljanak, mert ennek válás a vége. De azután eltelt még egy év, újra megnősült. Boldog, és a TMS lelkes híve.

Orosz Ildikó

Az ölelőgép  

Temple Grandin az állattudományok doktora, mérnök, 66 éves autizmussal élő nő. Viselkedéstani kutatásai és az általa tervezett műszaki berendezések megreformálták az állattartást - az USA állattartó telepeinek és vágóhídjainak kétharmada az ő műszaki tervei alapján készült. Gyerekként nem bírta elviselni, ha megölelik, de vágyott a szorítás érzésére, ezért épített egy bizarr, marhakalodára emlékeztető eszközt, amelybe négykézláb mászott bele, és maga tudta szabályozni a testét érő nyomást, ami rendkívüli módon megnyugtatta. Az évek során tökéletesítette az ölelőgépet, amelyet ma is sikerrel használnak autizmussal élő, hiperérzékeny gyerekek megnyugtatására. Több könyvet írt autizmusáról, a Thinking in Pictures [Képekben gondolkodom] magyarul is megjelenik (Update: Már meg is jelent.). Életéről kiváló film is készült.

Orosz Ildikó 

Fotó: Galló Rita

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/42).

Tovább olvasom

Nem nyomják el – Önsegítés hanghallással és pszichotikus zavarral élők számára

A hanghallás újszerű megközelítése világszerte új reményt és eszközt adhat a felépüléshez a pszichotikus zavarokkal, illetve szkizofrénia diagnózissal élő emberek számára. Öt éve már Magyarországon is működnek hanghalló csoportok.

„Meg fogsz dögleni! Nekünk te nem kellesz. Vagyunk, akik vagyunk. Mitől félünk? Nem félünk! Mi vagyunk a titkosszolgálat. Azt nem hisszük. Pont azt hisszük! Ezt nem akarhatod. Akaszd fel magad!” – csak néhány azok közül a hangok közül, amelyeket Nándi leggyakrabban hall, mintha több rádiócsatorna szólna körü­lötte (a cikkben minden érintett személy keresztnevét megváltoztattuk – O. I.). A hangok 42 éves korában jelentkeztek először. Addig vezető beosztásban dolgozott a szállodaiparban, látszólag könnyed, gondtalan életet élt a „szex, drogok, rock and roll” jegyében. Egy nap arra tért haza, hogy élettársa öngyilkosságot követett el: őt sikerült megmenteni, Nándi azonban összeomlott. Pszichotikus állapotba került, vagyis elveszítette a kapcsolatot a valósággal, amit erős gyógyszerekkel kezeltek, de egyéb segítséget, például „beszélgetős” pszichoterápiát nem kapott. Munkáját elvesztette, barátaitól elszigetelődött. Néhány hónap után eljutott az Ébredések Alapítványhoz, és immár két éve jár a hanghalló önsegítő csoportba. Itt olyan emberek gyűlnek össze kéthetente, akik hosszabb-rövidebb ideje hangokat hallanak. Ki egyet, ki többet, ki időszakosan, ki a nap 24 órájában. Nándi a „non-stopperek” közé tartozik, de mostanra az újszerű módszernek hála sikerült olyan stratégiákat kialakítania, amelyekkel többé-kevésbé kordában tudja tartani a fejében visszhangzó szólamokat.

Az Ébredések Alapítvány udvara (Fotó: Makovics János)

Mit üzennek a hangok?

Több mint húszan ülünk körben, férfiak és nők, a huszonévestől a hatvanasig. Van, aki szívesen kapcsolódik be a beszélgetésbe, mások csendben, behunyt szemmel üldögélnek. A csoportot Mérey Zsolt kísérő szakértő, valamint két sorstársi segítő (hivatalos néven tapasztalati szakértő) vezeti. A résztvevők megbeszélik, ki hogyan érzi magát, milyen hangokat hall. A cél az, hogy egy komplex önismereti folyamat részeként mindenki dolgozzon a saját hangjaival: megfigyelje, mikor, milyen körülmények közt jelentkeznek, milyen jellegűek (például kommentálnak, utasítanak, becsmérelnek, támogatnak); mitől lesznek intenzívebbek, mikor húzódnak vissza, és ami a legfontosabb: mit üzennek?

„A hanghallás és a pszichotikus betegségek esetében a biomedikális megközelítés, a problémák agyi rendellenességként való leírása komoly korlátokba ütközik” – mondja dr. Harangozó Judit pszichiáter, a Semmelweis Egyetemhez is kapcsolódó Ébredések Alapítvány vezetője, a hanghalló csoport működésének szakmai felelőse. Az alapítvány a közösségi pszichiátria legfontosabb hazai szolgáltató intézménye, ahol a mentális problémával élőket nem egymagukban tekintik, hanem egy rendszer részeként, a környezetükkel, kapcsolati hálózatukkal együtt, és a hozzátartozók, barátok erőforrásait is igyekeznek mozgósítani a rehabilitáció érdekében. Harangozó szerint a leg­újabb gén- és környezetvizsgálatok és a modern stresszkutatások visszaigazolják, ami tapasztalatból régóta tudható: a belső történéseink folyamatos kölcsönhatásban állnak a külvilággal, és mindez beleíródik a génjeinkbe is.

A hagyományos orvosi megközelítésben igyekeznek gyógyszerekkel elnyomni a hallucinációkat, nem foglalkoznak a hangok, látomások tartalmával. „Sokáig én sem kérdeztem rá, mit mondanak a hangok; arra törekedtünk, hogy megszabadítsuk a klienseket ezektől a kellemetlen élményektől, amelyek később a gondolkodásukat is téves irányba indíthatják el” – magyarázza Harangozó Judit.
A szakember tíz éve ismerkedett meg a hanghallómozgalommal, ami alapvetően változtatta meg a szemléletét. Ebben a megközelítésben nem nyomják el a hangokat, hanem egyfajta szimbolikus nyelvként fogadják el, és igyekeznek megkeresni a háttérben álló aktuális vagy múltbeli problémákat, traumákat. Ez egy önsegítő csoport, amely erősíti a résztvevők önbizalmát és felépülésbe vetett hitét. Az önsegítés mozzanata rendkívül fontos a pszichiátriai rehabilitációban, hiszen a cél nem csupán a tünetek megfékezése, hanem az is, hogy az érintettek minél jobban a saját kezükbe tudják venni az életüket, és ne egy szakember irányítsa őket.

Dr. Harangozó Judit (Fotó: Ébredések FB oldala)

Fenyeget, támogat

A hanghallómozgalom (Hearing Voices Movement) Hollandiából indult 1984-ben. Marius Romme holland pszichiáter egyik páciense, Patsy mindenképpen választ akart kapni arra, miért éppen azt mondja neki egy makacs hang, amit. Romme összehozta őt más hanghalló pácienseivel, hogy beszéljék meg egymás közt az élményeiket, és meglepve tapasztalta, hogy a módszer jól működik. Később Romme és munkatársa – egyben felesége –, Sandra Escher felhívásban kerestek hanghallókat. Rövid idő alatt több mint 700-an jelentkeztek, ami nem csak azt tette nyilvánvalóvá, hogy sokkal több ember hall élete bizonyos szakaszában hangokat, mint ahány pszichiátriára kerül, hanem azt is, hogy a hangokkal akár együtt is lehet élni. Számos pozitív példa létezik erre, sőt, előfordul, hogy maga a hanghallás segít egy probléma megoldásában.

A hanghallás egyidős az emberiséggel, számos korban és kultú­rá­ban különleges vagy egyenesen szakrális képességnek tekintették, tekintik. A modern antropológiai kutatások szerint a nyugati féltekén élő emberek hangjai tartalmukban sokkal negatívabbak, fenyegetőbbek, mint például Indiában, ahol gyakran ártalmatlan vagy kifejezetten pozitív, támogató hangokról számolnak be az érintettek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a mentális problémákat a nyugati világban sokkal nagyobb társadalmi megbélyegzés övezi és a következmény gyakrabban lesz lecsúszás, elszigetelődés. Ráadásul a mi kultúránkban a semleges vagy támogató hangok sokszor éppen a pszichiátriai ellátórendszerbe való bekerüléskor válnak ijesztővé vagy fenyegetővé – ami összefügghet azzal, hogy az elvileg segítő rendszer sokszor önmagában is traumatizáló.

Romme és Escher 2009-ben tette közzé az Élet a hangokkal – 50 felépüléstörténet című kiadványt, amely iránymutatásként és inspirációként szolgál a hanghallóhálózatok számára – ilyenekből ma már 35 országban több mint 400 létezik. Az első budapesti csoport 2012-ben indult az Ébredéseknél – csak itt mintegy 300-an megfordultak azóta. Jelenleg hét csoport működik országszerte, például Székesfehérváron és Kecskeméten, és megindult a tapasztalati szakértők képzése is. A sortársi segítők nálunk egyelőre alkalmi megbízással vagy önkéntesen, tőlünk nyugatabbra azonban sokszor már fizetésért dolgoznak az egészségügyben. Hollandia és az Egyesült Királyság egyes centrumaiban a hanghallómódszert a pszichiátriai ellátás részeként finanszírozzák.

Te csak egy hang vagy

„Megölöm az apádat! Mire hazaérsz, apád halott!” – ezzel fenyegeti mostanában egy hang a 24 éves Lillát. „Ilyenkor felhívom az apukámat, és ha nem veszi fel, akkor nagyon ideges leszek. Egyszer már a munkahelyemről is haza kellett mennem emiatt.” Lilla 15 éves korától hall hangokat, akkor kezdődött édesanyja elhúzódó daganatos betegsége. Anyja halála óta egyedül él az édesapjával. Három különböző hangot szokott hallani; egy kamasz lányét, illetve két férfiét. Több éve jár a csoportba, itt talált párkapcsolatra is. Egy ideje jobban van, néhány hónapja egy alapítványnál dolgozik megváltozott munkaképességűként.

Gallai István tapasztalati szakértő emlékeztet az alaptézisre: a hangokat nem szó szerint kell érteni, hanem jelképes értelemben. „Ha például a hang azt mondja: öld meg magad, az legtöbbször azt jelenti, hogy valamilyen változásra, változtatásra van szükség az életedben. A hang, még ha utasít, fenyeget is, segíteni akar a problémáink, elakadásaink megoldásában, ha meg tudjuk fejteni az üzenetét.”

Elgondolkodott-e már Lilla azon, vajon mire utalhat az új hang, amit mostanában hall? A kialakuló beszélgetésben hamar kikristályosodik, hogy Lilla rendkívül szorong attól, mi lesz vele, ha édesapja, akitől anyagilag függ, már nem lesz. „Én csak 70 ezer forintot keresek, apu szerint abból két hétig tudnám eltartani magamat” – mondja.

Mérey Zsolt azonban átkeretezi mindezt: „Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy félig tele van az a bizonyos pohár, hiszen Lilla most már legalább dolgozik, hozzájárul a családi kasszához, tehát mindenképpen jó úton halad.” Nándi szerint meg lehet próbálni figyelmen kívül hagyni a hangot, vagy akár keményebben „visszaszólni” gondolatban: „Te csak egy hang vagy, nem te mondod meg, mi lesz az apámmal.”

Mérey Zsolt évekkel ezelőtt, egy hozzátartozója érintettsége okán került kapcsolatba az Ébredések Alapítvánnyal, és nyugdíjba vonulása óta teljes egészében a hanghallómozgalomnak szenteli magát. Csoportokat vezet, külön a hozzátartozók részére is, és számos forrásmunkát fordított magyarra, például a Romme-féle 50 felépüléstörténetet, amelyből minden csoportülés végén felolvasnak és megbeszélnek egyet; illetve a brit tapasztalati szakértő, Ron Coleman munkafüzetét. Cole­man története jól példázza az újszerű megközelítések létjogosultságát a pszichiátriai rehabilitációban. Krónikus szkizofrénia diagnózissal kezelték több mint tíz éven át, nagy dózisban kapott antipszichotikumokat és negyvenszer elektrosokk-terápiát is, de durva, őt szidalmazó hangjai nem múltak el. A hanghallóhálózat munkájába Manchesterben kapcsolódott be 1991-ben, és ezután látványos javulásnak indult. Sikerült megbirkóznia az agresszív hangokkal – amelyek egy súlyos gyermekkori szexuális bántalmazás (egy pedofil pap abuzálásának) lenyomatai voltak –, és mára teljesen felépült. Családot alapított és segítőként dolgozik, Magyarországon is tartott már workshopot érintettek és pszichoszociális dolgozók számára.

Mérey Zsolt, jobbra hátul Gallai István (Fotó: Makovics János)

A gyerekkori szexuális bántalmazás a magyar hanghalló csoportban is visszatérő motívum. Dénes ma először van itt, a barátnője hozta el. A fiatalember becsmérlő hangokkal és agresszív kitörésekkel küzd. Az elfogadó légkörben, a tapasztalati szakértők kérdései nyomán körvonalazódik, hogy nyolcéves korában szexuális abúzus érte egy családi ismerős részéről. Senkinek nem tudott beszélni róla, 25 évig hordozta magában, a szüleinek is csak fél éve mondta el. Mindeddig semmilyen segítséget nem kapott a feldolgozásban, úgyhogy hosszú út áll még előtte.

Sokkal előrébb tart János, aki két éve maradt el a csoportból, miután jobban lett. Nyolc hónapja dolgozik, és mindeközben gyönyörű képeket fest Seurat stílusában az alapítvány művészetterápiás csoportjában. Kisgyerekkora óta hall hangokat, ami összefügg azzal, hogy édesanyjával együtt súlyos családon belüli fizikai bántalmazást élt át. Kissé nagyzoló téveszméi is ennek jelenthetik egyfajta kompenzációját – mosolyogva meséli, hogyan találkozott Schwarzeneggerrel és levelezett éveken át Michael Jacksonnal. „Az utóbbi időben 47 kilót fogytam, részben a munkahelyi stressz miatt, meg azért is, mert kevesebb antipszichotikumot szedek” – mondja büszkén. A testsúly kérdése sokakat foglalkoztat, hiszen az ilyen gyógyszerek egyik mellékhatása a kóros elhízás.

Harangozó Judit hangsúlyozza, hogy akut pszichotikus állapotban a jól szervezett, személyre szabott antipszichotikus kezelés rendkívül hatásos, életmentő lehet, ám a hosszan tartó gyógyszerhasználat körül sok a kérdőjel. „Ez egy forró pont a pszichiátriában. Sokáig az volt a javaslat, hogy a visszaesések megelőzésére folyamatosan kell szedni, de meggyőződésem, hogy ez a protokoll felülvizsgálatra szorul. Rengeteg mellékhatás keseríti a páciensek életét, a súlyos elhízás például olyan biológiai reakció, amely kifejezetten ront a mentális tüneteken. Nagyon jó lenne, ha minél többen kaphatnának pszichoszociális segítséget, és ezzel párhuzamosan személyre szabottan, kisebb adagokban gyógyszert. A hozzánk érkezők szinte mind krónikus gyógyszerszedők, de megfelelő pszichoterápia, családgondozás és közösségi gondozás mellett a mennyiség jelentősen csökkenthető. A klienseink kb. 20 százalékánál el lehet érni a teljes gyógyszermentességet, de ha ez nem sikerül, akkor sem mindegy, hogy valaki 500 mg-ot szed vagy 25-öt.”

A saját életproblémák mellett, úgy tűnik, létezik a többgenerációs trauma jelensége is, amikor előző generációk sérüléseit visszük tovább. Ezt eddig inkább csak a pszichoanalitikusok és a családterapeuták gondolták így, például a magyar-amerikai Böszörményi-Nagy Iván, illetve a családállítás módszere is erre épül. Újabban a modern tudomány is ezt látszik alátámasztani, egyes kutatásokban például a harmadik generációs holokauszt-túlélőknél igazolták a felmenők traumája nyomán a sérültséget.

Júlia öt évvel ezelőtt került először pszichotikus állapotba, miután egy hosszú betegség végén elvesztette szeretett apai nagymamáját, majd a férjét is. Nem sokkal korábban agykontroll tanfolyamot végzett, amelyről ma már úgy gondolja, hogy nem rossz technika, de neki „nem volt való, mert megbolygatta a tudatalattit”. A pszichózis állapotában sikolyokat hallott, emellett úgy érezte, figyelik az utcán, és üzennek neki a tévéből, a rádióból. Az orvosi diagnózis: paranoid szkizofrénia. Júlia 40 évesen tudta meg, hogy félig zsidó, és az anyai nagymamája auschwitzi túlélő, aki férje öngyilkossága után ismeretlen okból eltűnt a családból. Júlia anyját 3 éves korától a nagynénje nevelte, a vér szerinti, soát túlélő nagymamáról nincs semmi információ, még egy árva fénykép sem.

„A sikolyok a hanghallómódszer nemzetközi tapasztalatai alapján gyakran holokauszttraumához kapcsolódnak. Nagyon nehéz ezek földolgozása, amikor már alig van kinyomozható információ a családban” – mondja Harangozó Judit. Megemlít egy másik esetet is, amikor a pszichózist megtapasztaló kliens szintén egy a holokausztban érintett családból származott, és ott is tabusítás, hallgatás övezte a múltat. Őt az a tévképzet (látomás) gyötörte, hogy az ő élő családtagjai zsidó embereket ölnek meg. Ennek hátterében jelképesen az állt, hogy a család a hallgatással mintegy megsemmisítette ezeket a személyeket. „A titokkultúra ártalmas, ezeket a traumákat nem lehet kitörölni, hiszen a tudattalanban megjelennek, és a genetikánkba is beleíródnak. Ilyenkor a cél az, hogy átéljük a meg nem élt érzéseket, és együtt tudjunk érezni azokkal a hozzátartozóinkkal, akik ilyen igazságtalan és gyötrelmes sorsot voltak kénytelenek elszenvedni.”

A felépülés fázisai

Ron Coleman nyomán manapság a hanghallásból való felépülés három fázisát különböztetik meg. Az elsőt a hangoktól való félelem, az elkeseredett visszautasítás jellemzi. Az érintett a zaklató, utasítgató hangok uralma alá kerül, képtelen a hangjelenségeit értelmezni. A második szakaszban megfigyeli a hangokat, elkezdi azokat az életproblémákra szimbolikusan utaló üzenetekként értelmezni, és különböző technikák segítségével megtanulja kezelni. A harmadik szakaszban visszaveszi életének irányítását, a hangok visszahúzódnak, illetve a korábban zaklató hangok tanácsadó, támogató hangokká válnak.

Pontosan ez történt a negyvenes éveiben járó Fruzsival, akire az egész budapesti csoport büszke. Fruzsi egy időben aktív tag volt, de ma csak azért jött el, hogy a többieknek erőt adjon. Mentális problémái, hanghallásai huszonévesen kezdődtek, emiatt az egyetemet sem tudta befejezni. „Húsz évembe telt, mire talpra tudtam állni, és ebben meghatározó szerepe volt az utolsó három évnek, amikor a csoportba jártam. Megértettem, hogy a kihangosodott gondolataim, még ha kritizálnak is, alapvetően segíteni akarnak. Lassanként átfordult bennem a dolog, és azt vettem észre, ahogy másként kezdtem látni a hangokat, a hangok is elkezdtek megszelídülni.” Fruzsi ma már ritkán észlel hangjelenségeket, és azok is inkább segítőek. Nemrég beiratkozott a hittudományi főiskolára, tapasztalatiszakértő-képzésben vesz részt és franciaórákat ad. Egyelőre csak hetente kétszer, de úgy érzi, egyre többre képes. „Sok mindenről lemaradtam, saját gyerekem már biztosan nem lesz. De azért még nagyon sok minden áll előttem.”

*

A szkizofrénia felszámolása

A hanghallás a leggyakoribb pszichotikus tünet, a legtöbbször szkizofrénia diagnózishoz vezet. A szkizofrénia szó használatát sokan vitatják, mondván, azt a régi keletű, téves elképzelést erősíti az érintettekben, környezetükben, sőt a szakemberekben is, hogy egy élethosszig tartó, progresszív (romló) állapotról van szó – ez a megközelítés pedig önmagában is gátolja a rehabilitációt. Valójában az érintettek jelentős része csak átmenetileg vagy epizodikusan tapasztalja meg a pszichózist, és elérhető a jelentős állapotjavulás, sőt a teljes felépülés. A holland pszichiáter-kutató, Jim van Os egyike azoknak, akik nemcsak a szót szeretnék a kukába dobni, hanem a mögötte álló, szerinte tudományosan nem egzakt betegségkategóriát is. Megalapozottabb és kevésbé stigmatizáló például a „pszichózis spektrumzavar” elnevezés, amely azt is kifejezi, hogy a pszichiátriai zavarok esetében a tünetek mindig egy skálán értelmezhetőek. A felépülésbe vetett hitet fejezi ki a magyar hanghallók szótalálmánya: a hagyományos pszichiátriai nómenklatúra szerint szkizofréniával, paranoid, üldöztetéses vagy más tévképzetekkel élő emberek saját élethelyzetüket Goámának, vagy­is gondok miatt átmenetileg megváltozott állapotnak nevezik.

*

Egy csodálatos elme

John Nash, a játékelmélet Nobel-díjas megalapozója hosszan tartó, látomásokkal és hanghallással járó mentális zavarból tudott felépülni.Gyerekkorától gúnyolódás céltáblája, hol zseninek, hol bolondnak tartották. A katonaságnak végzett munkája során üldözési mániája elmélyült, meggyőződése volt, hogy földönkívüliek igyekeznek kerékbe törni a karrierjét. Kiválasztottnak hitte magát, tíz éven át próbálta bizonyítani Isten létezését. Párkapcsolataiban sokáig volt bántalmazó. Hogy állapota nem csupán biokémiai eredetű volt, arra bizonyság, hogy az életében bekövetkezett válságok idején súlyosbodott a betegsége, ezek elmúltával azonban elindult a felépülés útján. Hosszú időn át ragaszkodott a hangjaihoz, mint afféle társakhoz, ami nem ritka a magányosan élő hanghallók körében. Az ötvenes éveiben járt, amikor elkezdett vitába szállni a hangjaival, illetve megtanulta figyelmen kívül hagyni őket. (Bővebben erről a témáról Csontos Erika és Mérey Zsolt írt a Lege Artis Medicinae folyóiratban).

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2017/51.).

Tovább olvasom