Ha nem áll a fa és késik a bejgli – Vekerdy Tamás pszichológus a karácsonyról

Hol rontjuk el és hogyan lehetne jobban csinálni a karácsonyt? – sok más mellett erről beszélgettem Vekerdy Tamással 2015-ben, pár hónappal azután, hogy nyolcvan éves lett. Az alábbiakban a beszélgetés ünnepekre vonatkozó része olvasható, mellyel az idén elhunyt pszichológusra emlékezem. A teljes interjú, amely leginkább az oktatási rendszerről szólt, itt található.

A karácsony afféle katalizátor, amely a családban a jót és a rosszat is felszínre hozza.

Vekerdy Tamás: Valóban gyakran robbannak a dolgok, megszaporodnak az elköltözések, szakítások, öngyilkosságok, nagy a feszültség. Ahelyett, hogy az emberek karácsony előtt kivennének egy kis szabadságot, hogy kipihenjék magukat, rohannak, mindent letudnak, nem beszélve arról a marhaságról, hogy sokan úgy érzik, hat órára állnia kell a fának, ki kell sülnie halnak, el kell készülnie a bejglinek. Ettől meg lehet őrülni. Természetesen az ünnepeknek lenne egy mélyebb, ha úgy tetszik, kozmikus értelme, amely összefügg a napjárással. A karácsony egybeesik a téli napfordulóval, a legsötétebb nap után elkezd világosodni, és „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – kérdezi Shelley. Az ünnepeknek fontos szerepük volt az emberek életében, ritmizálták az évet. A paraszti életet nyáron kemény munka jellemezte, télen jött a kiengedés, kukoricamorzsolás, mesélés. A bolygók járásához kapcsolódó ünnepek, a karácsony, a húsvét, de a kínai újév, a ramadán is arra figyelmeztetnek, hogy van összefüggés köztünk és a világegyetem közt, és erre a testünk biológiailag is reagál.

Tudjuk, hogy nem kéne befeszülni, sokszor mégsem sikerül. Hol rontjuk el?

Ott kezdődik, hogy egyáltalán nem vesszük komolyan, és nem is tudjuk, miről van szó. Az evangéliumokat például senki nem olvassa egy országban, amely magát kereszténynek nevezi. Idézhetném, hogy jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mondja Jézus, mire a tanítványok tiltakoznak, de Jézus azt feleli, ha egyet nem fogadtatok be a legkisebbek közül, akkor engem nem fogadtatok be. Hol van ez az evangéliumi magatartás a menekültpolitikánkban? Jó, Beer Miklós váci püspök emlegeti, hogy ez talán nincs rendben, de Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök szerint egyenesen meg van tévedve a pápa.

Saját családjában sikerült megvalósítani a stresszmentes ünnepet?

Nem hajszoltuk és nem gyötörtük önmagunkat karácsony ürügyén, és ez ma is így van. Persze szokott lenni bejgli, mert a gyerekek – akik mára felnőttek – vágynak rá. De ahhoz csak valamikor karácsony és újév közt, vagy az új évben jutunk el. Emlékszem, milyen békés ünnepünk volt néhány nappal karácsony után, a második fiunk születésekor. Akkor jöttek haza a kórházból, és miért ne lehetne a karácsonyeste másnap vagy harmadnap?

Kisgyerekes szülők dilemmája, hogy ki hozza az ajándékot: Jézuska, angyalka, Mikulás, vagy legyen prózai verzió? Úgy látom, a gyerek maga dönti el, meddig akar hinni a csodában.

Pontosan. A kisgyerek megtudja a nagyobb testvérétől vagy az óvodában, hogy nincs Mikulás, de a Mikulás kell! Arra is van normális válasz, ha idővel rákérdez, hogy: Tényleg ti veszitek az ajándékot? El lehet mesélni, hogy élt egyszer egy Miklós nevű püspök, aki segített egy szegény családon, amelyik éhezett – az eredeti történet szerint egyébként a lányok már el akartak menni prostituáltnak. A püspök aranyat dobott be az ablakukon, és megmentette őket. Mi négy gyerek mellett nem sokat lacafacáztunk, a nagyokkal viszonylag hamar közösen vettük meg a fenyőt. Egy darabig igyekeztünk úgy letenni, hogy a legkisebb ne nagyon lássa, de ha meglátta, az se volt baj. Az olyan történetek, hogy Jézuska átrepül a szobán, és beteszi a fa alá az ajándékot, szerintem ennek a személyiségnek a megalázása, rossz polgári konvenció. Persze a kisded születése szép és fontos történet. Lényeg, hogy minél természetesebben vegyük az egészet; ha nem feszengjük túl, a gyerekek belenőnek.

Említette az ünnepek mentálhigiénés szerepét. Hogyan hat a társadalmi lelki egészségre, hogy már a legnagyobb nemzeti ünnepeken is megosztott az ország?

Ez katasztrófa. Lásd Babits Petőfi koszorúi című zseniális versét: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek!” Mármint hogy a hatalom 1922-ben Petőfit ünnepli, de mi köze hozzá? Semmi. És ez mindig így van. Életem legnagyobb élménye volt 1956, sok mindent tudtam volna régebben mesélni róla. Ma már meg sem akarom említeni, olyan pokolivá tették az egészet. Olyan emberek bukkantak fel hősként, akikkel soha semmilyen közösséget nem vállalnék. 

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban (2015/49.) jelent meg egy nagyobb beszélgetés részeként, amelynek tárgya a hazai oktatási rendszer helyzete volt. A teljes interjú itt olvasható.

Fotó: Németh Dániel

Tovább olvasom

Így ne – Vári György beismeréséhez

Vári György irodalomtörténész, volt képviselőjelölt és újságíró Facebook-oldalán tette közzé, hogy tizenöt évvel ezelőtt középiskolai tanárként visszaélt hatalmi helyzetével és diáklányokkal érzelmileg és szexuálisan kihasználó, bántalmazó viszonyt folytatott, amelyért vállalja a felelősséget és bocsánatot kér.

Posztja párhuzamosan olvasandó az áldozatok, az egykori diákok elbeszélésével, ami 2015-ben az Üvegplafon blogon jelent meg, és eddig csak szűk körben volt ismert. Az Üvegplafont már annak idején is Vári kereste meg a Sipos- meg a pannonhalmi iskolai visszaélések napvilágra kerülését követően, mondván, nyilvánosan, névvel szeretné megvallani bűneit. Ám a lap szerkesztői úgy találták, vallomása „kicsit furcsa volt (…) semmi olyat nem gyónt meg, amit meg kellene gyónni”, ezért megkeresték az áldozatokat. Ők vonakodva bár, de a hasonló esetek megelőzésének érdekében végül elmondták, hogyan élték meg mindezt. A végeredmény egy rendkívül megrázó cikk lett a tanár-diák viszonyokról, szexuális kihasználásról, bántalmazásról és manipulációról, és a viszonyokat elnéző iskolai közegről – csak erős idegzetűeknek.

Várit megdöbbentette ez a váratlan szembesítés azzal, milyen súlyos károkat okozott, és bár neve ekkor még nem került nyilvánosságra – hiszen az áldozatok kérésére mindenki anonim maradt –, a cikk megjelenése után visszavonult a közélettől, beszüntette újságírói és politikai tevékenységét. Sokan a közeli ismerősei közül is csak most tudták meg, hogy miért.

 *

Vári hosszú posztjának első felében felfedi, hogy ő az elkövető, és saját szempontjából meséli el újra a történetet, az azóta eltelt négy év továbbgondolásával. Jogi vonzat nincs, a cselekmények el­évültek, és az elkövetés idején a jogszabályi környezet is más volt. Mégis jelentőségteljes a pillanat, hiszen ez az első eset, hogy a hazai nyilvánosságban egy ismert ember elismeri bántalmazó magatartását, feltárja motivációit, és bocsánatot kér. Elmondja, milyen frusztrált, gátlásos ember volt akkor, a húszas évei közepén, aki élvezte diákjai rajongását, magát pedig laza, jó fej, liberális tanárnak gondolta, aki igazán megérti a diákok problémáit és egyenrangú félként bánik velük. „A határokat egy darabig, úgy éreztem, együtt, egymást biztatva lépjük át. Ez természetesen nem volt igaz, már csak azért sem lehetett az, mert az én feladatom és felelősségem volt arra vigyázni, hogy ne lépjünk túl ezeken a határokon.”

Itt van tehát egy ember, aki beismeri bűnösségét és bocsánatot kér. Örülhetnénk, megkönnyebbülhetnénk, követhetné a megbánást akár valamiféle társadalmi szintű katarzis is.

De nem. Az egész inkább végtelenül lehangoló, meg persze dühítő is. Először, mert Vári közzétételi szándékáról tájékoztatta az áldozatokat, akik a szöveg megjelenésével nem értettek egyet. Nem tudjuk, miért, az előzmények ismeretében vélhetően anonimitásukat szerették volna őrizni, de talán más okuk is volt. Egy biztos, az akaratuk ellenében történt közlés nem volt sem etikus, sem elegáns. Vári ismét semmibe vette egykori áldozatai kérését, ugyanúgy átgázolt rajtuk, saját önös érdekét szem előtt tartva, mint egykor.

„Amikor egy ilyen történetről beszélünk – áll a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vonatkozó közleményében –, fontos, hogy tiszteletben tartsuk az áldozatok jogát az integritásukhoz és különös figyelemmel legyünk arra, hogy az erről való kommunikáció érzékenyen érinthet sokakat, a kontrollvesztés újraélésével re­traumatizáló lehet.” A Patent egyesület szerint pedig: „Az elkövetés idején fennállt hatalmi helyzet újra létrejön: az egykori áldozatok újra megélik, hogy nincs beleszólásuk abba, ami velük (is) történik. Egy a tetteit valóban megbánt elkövető nem hoz létre ismételten ugyanilyen helyzetet.”

Vári azonban, sajnos, létrehozta. Nem mentség, hogy járatlan úton haladt, mert előtte senki hasonló vallomást sem tett. Nagy kapcsolati hálóval rendelkező köz­életi szereplőként, volt újságíróként egy mozdulatába került volna felemelni a telefont, és tanácsot kérni vallomásának lehetséges kevésbé ártalmas módjáról. Úgy tűnik, ez nem jutott eszébe.

Természetesen pozitív, hogy Vári sok év elteltével, a metoo-mozgalom kontextusában, gondolkodó, író emberként és családapaként átértékelte egykori viselkedését. Belátta, hogy amit elkövetett, nem tartozik a „kis aljasságaink, amiket elkövetünk, mielőtt meghalunk” kategóriába (ez az Üvegplafon-cikk címe, idézve tőle). Sokan nem jutnak el ide. Az is érthető igény, hogy könnyíteni akart a lelkén, tiszta vizet önteni a pohárba, nemcsak a szűkebb környezete, hanem a nyilvánosság előtt is, annál is inkább, mert az Üvegplafonon megjelent cikk után a neve bármikor kipattanhatott.

De miért éppen most szánta el magát?

 *

Vári nem hagy illúziót az időzítés felől: posztjának második felében ugyanis, amit sokan talán már el sem olvastak, vagy azért, mert beérték a bocsánatkérés tényével, vagy egyszerűen képtelenek voltak befogadni a szöveg émelyítően terjengős stílusát –, szóval Vári a poszt második felében arról tájékoztat, hogy rabbinak tanul, hamarosan saját közösséget épít, és reméli, hogy lesz, aki ezek után is bizalmat szavaz neki. Hosszan fejtegeti, hogyan nem akar ő hatalommal rendelkezni új, közelgő hivatásában, miképpen számolná fel közösségében nem vezetőként, hanem egyfajta „munkatársként” a hierarchiát.

Ám a bűnbánatot saját közelgő tevékenységünk promotálásával egybecsomagolni ízléstelen árukapcsolás. Olyan, mintha Marton László nevezetes szűkszavú bocsánatkérő közleményét kiegészítette volna azzal, hogy egyébként szeretettel várja az érdeklődőket legújabb színházi bemutatójára. Nem tisztem eldönteni, hogy Vári jelen élethelyzetében alkalmas-e rabbinak – remélem, bölcsen dönt majd erről a saját közössége. Az viszont nem mellékes, hogy egy közösség szellemi és erkölcsi iránymutató személyisége (vö. a rabbi szó jelentését: tanító, nagy, kimagasló tudású stb.) szükségképpen hierarchikus viszonyban áll a közösség többi tagjával szemben. Így azt vizionálni és ígérni reménybeli híveinek, hogy ő majd megszünteti ezt az aszimmetriát, hiú ábránd (vagy grandiózus küldetés?) – és kísértetiesen emlékeztet arra a hajdani, magát jó fejnek képzelő tanárra, aki egyenlősdit játszott a diákjaival.

Vári hosszú önismereti munkára hivatkozik, ami eljuttatta ide, ahol most tart. Nem vonom kétségbe, hogy sokat gondolkodott, gyötrődött is, de még hosszú út áll előtte, mert narcizmusa (amelyről ő maga is ír, de csak múlt időben, mint ami régen volt rá jellemző) továbbra is súlyosnak látszik. Miközben simán „beáldozta” áldozatait, mindvégig érzelmileg manipulálja az olvasót – még azt sem állítom, hogy tudatosan. Túlhabzó önostorozása és apró kis önfényei („szuggesztív voltam” régen; „vannak bizonyos képességeim” ma) igencsak visszatetszőek, de a legnagyobb baj, hogy a nagy teatralitásban nemigen látni valódi, megélt érzelmet. „Amikor mindez történt, kizárólag rólam szólt az életem. Ez az írás azért szólt rólam, hogy ezentúl valóban és őszintén másokra figyeljek, Rátok, ha szeretnétek”, zárul az egykori szigorú irodalomkritikus pátoszba hajló dolgozata, amely inkább tekinthető egyfajta nagyszabású, öntisztázó székfoglalónak.

Sajnálom Vári áldozatait, és – egészen másképpen természetesen – sajnálom őt magát is. Sajnálom azért, amit tett, és azért, ahogyan ezt elmondta. Nem értem, miért nem szólt neki senki a környezetétből, kiváló író embe­rek, hogy Gyuri, ezt így ne.

Biztos, hogy sokan fogják még tanulmányozni a vallomását a bántalmazó kapcsolatok működésmódjának megismeréséhez, és ezzel összefüggésben a narcisztikus személyiség tankönyvi pél­dá­jaként. Mi azonban lépjünk eggyel hátrébb, és tekintsük az írás társadalmi dimenzióját. Vári érintőlegesen hivatkozik (becsületére mondva: nem felmentés gyanánt) a szexuális közeledés koronként változó elfogadottságú formáira. Egyáltalán nem tesz azonban említést az intézményi háttérről, amely elnézte a határátlépéseit.

*

Márpedig erről beszélni kell: a tanár-diák kapcsolatokról és a határátlépésekről. Változik a világ, változik a társadalmi megítélés.

A romantizált tanár-diák szerelemről ma már sok tekintetben másképpen gondolkodunk. Csakúgy, mint a „kavarásról”, illetve a tanár-diák viszony átszexualizálásáról. Épp ezért világosan le kell fektetni a határokat, amelyeket egy tanárnak nem szabad átlépnie. Ez nem kizárólag jogi, hanem szemléletbeli kérdés is, hiszen könnyű átcsúszni bizalomból bizalmaskodásba, rajongásból érzelmi függésbe. A határok kérdése különösen fontos a liberális szellemű iskolákban, ahol kötetlenebb, partneribb a tanár-diák viszony, laposabb a hierarchia. Kivált fontos a fiatal, pályakezdő tanárok alapos felkészítése – hozzátéve, hogy a sérült személyiség, az önértékelési zavar, a kiégés, ami kockázatot jelenthet a határátlépésre, nem életkorfüggő. Ki kell kidolgozni szakemberek, pszichológusok, gyermekjogászok segítségével a protokollokat az esetleges visszaélések kiszűrésére, és mindenekelőtt olyan légkört teremteni, amelyben a határátlépés valószínűsége minimalizálható.

De van itt még valami. Az a fránya múlt. Iskolai szexuális visszaélések tekintetében a helyzet valószínűleg jóval súlyosabb, mint hinnénk. Sokunknak vannak megrázó, felzaklató, dühítő történetei. Jogilag elévült vagy nem támadható, de morálisan elfogadhatatlan tettek, melyek egy része nem is olyan régi. Minden tettet a maga súlya szerint, a maga kontextusában kell megítélni – de ehhez beszélni kell egymással. Nőknek, férfiaknak, generációknak.

A bocsánatkérés nagyon fontos, még ha az áldozat nem is tartozik azt elfogadni. Legyen bármilyen szűkszavú vagy éppen terjengős, a semminél biztosan jobb. Megrendítő volt azt olvasnom Vári posztja alatt, a felbőszült kommentek áradatában, hogy valaki azt írta: örül ennek a beismerésnek, mert úgy érzi, hozzá is szól. Ő maga régóta vár egy hasonló levelet egykori tanárától, aki 50 évesen szexuális viszonyt kezdett vele, amikor ő 14 éves volt. Ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy vannak, akik számára egy ilyen beismerés, illetve az, hogy ők saját fájdalmukat ennek nyomán kibeszélhetik, mégis jelenthet valamiféle elégtételt.

Ha innen nézem, bármennyire öncélú és kifogásolható is Vári megszólalása, követ dobott az állóvízbe. Hogy lesz-e ennek társadalmi haszna, kialakul-e olyan nyilvános vagy kisebb közösségeken belüli diskurzus, amelyben áldozatainak sérelme hosszú távon átértékelődik valami nagyobb közjó érdekében, azt egyelőre nem tudhatjuk. Reméljük a legjobbakat.

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2019/40).

Tovább olvasom

„A háború az utolsó lap” – Sárközy Miklós történész Irán és Amerika konfliktusáról

Kiéleződött az amerikai–iráni viszony, az iráni atomprogramot korlátozó nemzetközi alku az Egyesült Államok kilépése miatt széteséssel fenyeget. Mindennek politikai és társadalmi hátteréről, az iráni reformisták és keményvonalasok harcairól és az ország regionális hatalmi törekvéseiről beszélgettünk.

A 2015-ös JCPOA atomalku mérlege a bírálói szerint nem volt egyensúlyban: Irán kevés engedményt tett, miközben jelentős gazdasági haszna származott a szankciók feloldásából.

Sárközy Miklós: Ha egy ország a dúsított uránjának 90 százalékáról lemond, uránprogramját és ezzel a szuverenitása jelentős stratégiai részét nemzetközi ellenőrzés alá helyezi, és ezt a világ nagyhatalmai garantálják, akkor ez még mindig sokkal kedvezőbb a „nem kommunikálunk, elzárkózunk, nem adunk fel semmit” álláspontnál. Az amerikai republikánusok, Izrael, Szaúd-Arábia és az Emírségek bírálták az alkut, de Oroszország, Kína és az EU szerint a megállapodás előremutató.

Én is így gondolom, annál is inkább, mert fölcsillant mögötte a remény, hogy néhány közel-keleti konfliktust békés módon lehet rendezni, és az amerikai–iráni viszony hosszú távon oldható. Az amerikaiak betehették volna a lábukat Iránba, ami nemcsak a szénhidrogénigényeiket kiszolgáló új útvonalat biztosította volna, hanem éppenséggel az általuk óhajtott iráni politikai változásokat is ösztönözte volna. A nyugati tőke beáramlásának legnagyobb haszon­élvezője ugyanis az erősen szekularizálódó, nem túlzottan rendszerbarát iráni középosztály lett volna.

Az atomalku

2015-ben Barack Obama elnöksége alatt jött létre a Joint Comprehensive Plan of Action (JCPOA) Irán, az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és az Európai Unió között, amelynek értelmében Irán fokozatosan leépíti urándúsítási programját, cserébe feloldják az országot sújtó nemzetközi szankciókat. Donald Trump 2018 májusában felmondta a megállapodást, új szankciókat vezetett be, és a világ nagyhatalmait is erre szólította fel.

Idén májusban Irán felmondta az alku egyes részeit, és bejelentette az urándúsítás arányának növelését 3,67-ről 5 százalékra. A fenyegetés inkább szimbolikus, hiszen az atomfegyverekhez 90 százalékos koncentrációra van szükség. Washington súlyos következményeket helyezett kilátásba, amire a befolyásos Kermani ajatollah válaszolt: ellenük irányuló támadás esetén „vörösre változtatják a Perzsa-öböl vizét” – de egyébként nem akarnak atombombát, mert az ellentétes az iszlámmal.

A volt amerikai nagykövetség kerítésére festett nevezetes freskók ma is láthatóak Teheránban,
bár némileg megkoptak az 1979-es iszlám forradalom óta. Fotó: Göndör Péter

Trump már a kampányában is lebegtette az alku felmondását, mégsem következett be azonnal. Vajon miért?

Trump Irán-politikája retorikai szinten hasonlít az Észak-Korea-politikájához: az egyik héten azt mondja, olyan megállapodást kötök, hogy az iráni nemzet fel fog virágozni, a következő héten háborúval fenyeget, a harmadikon tárgyalni hív, majd ismét fenyeget. Szerintem nem az ő személye a fontos, hanem az, hogy 2018 eleje óta radikálisabb republikánusok kerültek pozícióba, elsősorban Mike Pompeo külügyminiszter és John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó személyében.

Amíg Rex Tillerson és Herbert Raymond McMaster töltötte be ezeket a tisztségeket, addig Trump sem volt ennyire Irán-ellenes, és ha vonakodva is, de meghosszabbította Amerika JCPOA-tagságát. Hivatalos magyarázat a mai napig nincs a felmondásra, az iráni állam az alkuban vállalt kötelezettségeinek eleget tett, ahogy azt a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is megállapította. Más kérdés persze, hogy van egy ballisztikus rakétaprogram és Irán szíriai jelenléte, ezek viszont nem részei a megállapodásnak. Azonban lehetséges, hogy az amerikaiaknak ezekben a súlyos kérdésekben is több esélyük lehetett volna hatni Iránra, ha bent maradnak az alkuban.

Sárközy Miklós történész, iranista, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense, korábban az ELTE és a PTE munkatársa. Szakterülete a késő ókori, kora iszlám kori közép-ázsiai történelem, iráni filológia, vallástörténet. Kutatott Teheránban, Nápolyban és Londonban; számos publikációja jelent meg magyar, angol és perzsa nyelven. 1999 óta rendszeresen jár Iránba.

Említette a rendszerkritikus iráni középosztályt – mennyire számottevő ez a réteg, és mennyire van elnyomva?

Az Iránról való ismereteink a nyugati világban többnyire toposzokon alapulnak: diktatúra, elnyomás, nők jogfosztása… Valójában Irán most körülbelül olyan, mint a késő Kádár-kori Magyarország. Ami azonban a Trump-féle szankciók miatt most inkább visszafelé tolódik a ’60-as, ’70-es évek felé. Irán az egész Közel-Kelet legnyugatosodottabb muszlim társadalma. Függetlenül attól, hogy 1979-ben teljes politikai irányváltáson ment keresztül, az elmúlt 30–40 évben szorosan követte a modern világ összes technológiai forradalmát.

A 83 milliós lakosság több mint 50 százaléka aktív internethasználó, a nagymamák is whatsappolnak. Jelentős az urbanizáció, a lakosság 60–70 százaléka városban él. Ezek az emberek nem túlzottan vallásosak, a választásokon általában a nyugatosabb, kompromisszumkészebb politikai elitekre szavaznak. A szankciók leg­inkább az ő pénzüket csapolják meg, őket gyengítik. Azokat, akikkel lehetne tárgyalni, akikben megvan a potenciál, hogy, mondjuk, tíz éven belül képesek legyenek egy teljesen másfajta politikai berendezkedést teremteni.

Tehát ön szerint elképzelhető, hogy ha a 2015 után elinduló gazdasági-társadalmi folyamatok kifuthatták volna magukat, akár rendszerdöntő lehetett volna ez középosztály?

A döntés szót nem használnám, de a változtatást igen. A ’79-es elit öregszik, az ország élén álló legfelsőbb vallási vezető, Ali Hámenei 79 éves, Hasszán Rohani elnök 71. Meghatározó, számottevő kormányközeli politikus 60 év alatt jóformán nincsen. A legitimációjuk még mindig ’79-hez kapcsolódik, de tíz év múlva már nem lesznek hatalomban.

És nem termelődik újra ez a réteg? Hiszen érdekeltek a hatalom fenntartásában, az iszlám köztársaságot „védő” Forradalmi Gárdához például az iráni gazdaság 20–50 százaléka köthető, ami óriási arány.

A Forradalmi Gárdát ne úgy képzeljük el, mint az észak-koreai hadsereget! A gárda a legfelsőbb vallási vezetés felé lojális – papíron. De ma már szembehelyezkednek az egyházzal is, ha az érdekük úgy kívánja. Vezetőik zömmel az ötvenes éveikben járnak, megvannak a saját vállalkozásaik, hajógyáraktól kezdve a hotelláncokon át a turizmusig; ők intézkednek Szíriában, Irakban. Külön légi, szárazföldi, tengeri alakulatokkal és jelentős kibersereggel rendelkeznek, akik a „normál” hadsereggel szemben nem a haza, hanem a rendszer védelmére esküdtek fel.

Milliós tömegekről beszélünk, bár az állandóan fegyverben lévők száma csak pár száz­ezer. A Forradalmi Gárda azonban változik. Az utóbbi időben sikeresen maszkírozza át magát úgy, hogy az ideológiai bázisát jelentő vallási fundamentalizmus helyét egyre inkább átveszi a nacionalizmus, a patriotizmus, a honvédő sereg ideoló­giája. Az a benyomásom, hogy az egész iráni rendszer a nacionalizmus felé mozdul az iszlamizmussal szemben, mivel a társadalom egyre kevésbé vallásos. Maga Hámenei mondta pár hónappal ezelőtt egy nyilvános beszédében: „Nem baj, ha nem vagytok a rendszer feltétlen hívei, csak legyetek hozzá lojálisak.”

Aki nincs ellenünk, az velünk van?

Az iráni politikára mindig nagyon jellemző volt a pragmatizmus és egyfajta rugalmasság. Akármennyire monolitnak tűnik a rendszer, nem az. Az egyik ok, hogy nem egyszemélyes, nincs egy Kim Ir Szen. Úgy lehet elképzelni, hogy Irán ma három „alállamból” tevődik össze. Ezek a következők: a síita egyház és csápjai; aztán a Forradalmi Gárda és érdekeltségeik; végül pedig a Nyugat-barát, progresszív kormány és támogatói. Mindhárom ág saját médiakonszernnel is rendelkezik.

Miben mutatkozik meg a kormány progresszivitása, és kik támogatják?

Irán 2015-ben tárt karokkal fogadta a német, brit, olasz, orosz tőkét, ami tökéletesen ellentmond a ’79-es alapító atyák filozó­fiájának, akik kiutasítottak minden külföldit. Rohani kifejezetten neoliberális gazdaságpolitikát indított, elkezdte visszavonni a hatalmas szubvenciókat, leépíteni a gondoskodó államot, és átadni feladatait a piaci szereplőknek. Trump szankciói ezt a folyamatot is keresztülhúzták – pedig Rohani már olyanokat is mondott, hogy „megadóztatjuk a Forradalmi Gárdát”. Az államfő és körének támogatói a városi középosztály, a vidéki etnikai kisebbségek és a fiatalok.

Sirázban, a 13. századi perzsa költő, Szádi mauzóleuma előtt alkalmi barátaink, egy fiatal iráni házaspár szíves érdeklődésére szexuális tanácsadást tartok 2002-ben. Fotó: Göndör Péter

A hétköznapi emberek mennyire sínylik meg a szankciókat – egyáltalán, jó módszer-e ez Iránnal szemben?

Egyes amerikai elképzelések szerint minél szigorúbb szankciókat vezetnek be, annál elégedetlenebb lesz az iráni lakosság, kivonulnak majd az utcára, és szépen megdöntik vagy reformra kényszerítik a rendszert. Ez azonban nem jön össze. Húsz éve járok Iránba, nincsenek ilyen indíttatású tüntetések.

Természetesen létezik nélkülözés, de ha szankciókkal sújtom, mondjuk, az iráni gyógyszeripart – most például emiatt nem lehet rákgyógyszert kapni, és antibiotikumokban is hiány van, amit magam is tapasztaltam –, attól nem fognak a tömegek fellázadni. Az iráni rendszernek bőven vannak tartalékai, legálisan, féllegálisan tud még eladni olajat, és az emberek számára a hiánycikkek többsége is beszerezhető, igaz, drágábban, és részben illegális csatornákon keresztül.

Végtére is hogyan hat Iránban az Egyesült Államok keményebb hangütése és az atom­alku felbomlása?

Egyértelműen a Forradalmi Gárda és a radikálisok malmára hajtja a vizet. Én egyébként nem látom be, mi abban a stratégia, hogy folyamatosan konfrontatívak Iránnal. Hiszen az biztos, hogy nem tudják úgy lerohanni, mint Irakot vagy Afganisztánt. Tetszik vagy sem, Irán jelentős közel-keleti hatalom, erős a befolyása Izraeltől, Palesztinától kezdve Szírián, Libanonon át Afganisztánig és az Öböl-térségig.

Az atomalku egyik politikai következménye azt lett volna, hogy az amerikaiak ezt az erős állást valamilyen szinten elismerik. Most azonban igyekeznek Iránt visszatenni abba a kategóriába, ahol Mahmud Ahmadinezsád elnöksége alatt volt: a rossz fiúk közé. Ugyanakkor nem látom, ki lenne az a politikai alternatíva, akit Trumpék szívesen látnának Irán élén. Marginalizált emigráns csoportok, amelyek 40 éve elszakadtak az iráni valóságtól? Monarchisták már nincsenek, a sah fiával senki nem számol, ott éldegél Washington külvárosában, van pár tízezernyi híve, de súlytalan.

Akiket Trumpék leginkább támogatnak, azok a népi modzsáhedek: egy iszlám maoista csoport. A 60-as években amerikai bázisok elleni támadásokkal kezdték a karrierjüket. ’79-ben részt vettek a forradalomban, Homeini oldalán, a sah ellen. Aztán Homeini két év alatt leszalámizta az ellenzékét, beleértve őket is, mire átmentek Irakba, és Szaddám Huszein szolgálatába álltak – ami az irániak szemében egyet jelent a hazaárulással.

A népi modzsáhedeket sokáig az Egyesült Államok is terrorszervezetként tartotta számon, de pár éve levették őket a listáról, gondolván, hogy hátha lehetne őket használni a fennálló iráni rendszerrel szemben, elvégre perzsául beszélnek, itt-ott vannak alvó csoportjaik… Csakhogy egyáltalán nincs tömegbázisuk.

Iránnak nyilvánvaló középhatalmi törekvései vannak a régióban, különösen feszült a viszonya Izraellel. Hogyan befolyásolja ezt, hogy az Egyesült Államok csökkenti a Közel-Keleten a katonai jelenlétét, beleértve Szíriát is?

A Közel-Keleten az nem úgy megy, hogy ha ők csökkentik a jelenlétüket, akkor majd a másik fél is lovagias lesz – abba a vákuumba készségesen lépnek be mások. Nem véletlen, hogy Izrael kétségbeesetten tiltakozott e lépés ellen. Jelenleg ott tartunk, hogy Szíriában egy orosz–török–iráni koalíció lesz a győztes. Nem vagyok katonai stratéga, de nézzük meg, hogy Amerika a 2003-as iraki háborúval végül kit hozott helyzetbe! Nem saját magát, hanem Iránt. Irak ma erős iráni befolyás alatt áll, különösen a déli, síita része, de a többi csoport is.

Afganisztánban a tálibok meggyengítésének – akik 1999-ben már majdnem megtámadták Iránt – szintúgy Irán lett a politikai haszonélvezője. Teherán okosan csinálta: átadta az amerikaiaknak Szaddám Huszein bázisainak műholdfelvételeit; átengedte a légterén az Afganisztánba tartó vadászgépeket – aztán köszönte szépen, hogy kilőtték az ellenfeleit.

Ezen területek nagy része történelmileg Iránhoz tartozott. Ma vannak revizionista törekvései?

Elcsatolni, határokat tologatni nem akarnának, a befolyásszerzés egyéb formáit preferálják. Akármilyen meglepő, Irán politikai-katonai kultúrájában a háború az utolsó lap – utoljára 1854-ben támadta meg nyíltan egy szomszédját. Az első és a második világháborúban nem volt hadviselő fél, az egyetlen modern háborús traumája az irak–iráni háború a 80-as években, de azt az irakiak kezdték.

Kétségtelen, hogy az iráni biroda­lom­építő tevékenység legneuralgikusabb pontja a Golán, ahol az irániak megjelenése és közvetlen érintkezése Izraellel másfél év óta – amikor Izrael egy iráni drón bereptetése és kilövése után bombázni kezdte Irán damaszkuszi bázisait – súlyos probléma. Izrael joggal tart attól, hogy ha Irán tartósan megveti a lábát Szíriában, akkor a Hezbollah-hoz hasonló bábokat tud kiképezni.

Egyébként az iráni reformista médiában többször elhangzott az üzenet a Forradalmi Gárda felé, hogy „túl mohók voltunk Szíriában”, a gárda túl gyorsan akart nagyot harapni, és Trump mellett ez a „mohóság” ásta meg a JCPOA sírját. A reformisták szerint a rakétaprogramot sem kellett volna olyan hirtelen beizzítani. Valójában Izrael sem annyira az iráni atomprogramba köt bele, mint inkább a rakétaprogramba, a szíriai jelenlétbe és persze a Hamásszal fenntartott kapcsolatba. Éppen Irán középhatalmi erősödése hozta most egy táborba Izraelt és Szaúd-Arábiát.

A szíriai szerepvállalás több volt, mint mohóság, Irán jelentős katonai-anyagi és egyéb segítséget nyújtott Bassár el-Aszad elnöknek, ezáltal felelőssége van az ott elkövetett kormányoldali háborús bűnökben is.

Nem teljesen osztom ezt a moralizáló megközelítést. Irán történetében az ókor óta mindig érzékelhető a nyugati irányú katonai terjeszkedési vágy, ez jellemző az 1979 előtti monarchiára is, amikor Mohammad Reza Pahlavi sah a Földközi-tenger és az Indiai-óceán közti hatalmi szférát akarta uralni. A mostani iráni állam, ideológiai különbségei dacára, valójában ugyanezt a geopolitikai teret akarja betölteni.

Aszad finoman szólva sem egy angyal – de kik voltak többségében Aszad és Irán szíriai ellenfelei? Bizonyos Öböl-beli arab államok szponzorálta szunnita iszlamista szélsőséges csoportok, köztük az ISIS. Összességében Szíria szomorú terepe a nagyhatalmak önzésének, amelynek következtében egy egész ország tönkrement. Azért azt is látni kell, hogy Irán fontos szerepet játszott az ISIS és más szunnita iszlamista csoportok kiűzésében. Irán, főleg a Forradalmi Gárda révén saját hatalmi törekvéseire használja ki a helyzetet és hosszú távra tervez Szíriában.

Ez talán katonai stratégia is részéről: a fegyveres konfliktusokat minél messzebb akarja vinni a saját határaitól. Ám ez jelentős anyagi és politikai terheket ró Teheránra, ezért ez a szíriai iráni jelenlét nem népszerű az iráni lakosság többsége szemében – főleg a mostani gazdasági helyzetben.

Mi várható a jövőben? Június végén Irán kilőtt egy amerikai drónt az Öböl felett, állítása szerint saját légterében, az amerikaiak szerint nemzetközi légtérben. Trump elrendelte a válaszcsapást, de gyorsan vissza is vonta. Rohani a napokban Macron francia elnöktől kérte, hogy segítsen legalább részben egyben tartani az atomalkut.

Az iráni politika valószínűleg nem fog tárgyalni az amerikaiakkal a jövő évi amerikai elnökválasztásig. Nem biztos, hogy nem akarnak új alkut kötni, de most kivárnak. Ha Trump marad, akkor nyilván másképp matekoznak, de addig megpróbálják tartani az állásaikat a JCPOA-n belül. Ez az EU-nak is fontos: német, francia, olasz cégek tömegei lennének érdekeltek a gazdasági kapcsolatokban. Ne feledjük, hogy Orbán Viktor is az atomalku megkötése után ment Iránba.

Egyébként Irán már azt is belengette, hogy ha kitör a káosz a Közel-Keleten, akkor nem tudja garantálni, hogy az a több millió afgán menekült, aki jelenleg Iránban tartózkodik, ne induljon el Nyugatra. Talán csak blöff, de 5 millió emberről beszélünk; az EU-val megy az alkudozás, Amerikával a szkanderezés. Egy biztos: az EU, Oroszország, Japán, India, Kína nem mutat különösebb érdeklődést a konfliktus iránt. Az Öböl-beli arab országokat sem lehet egy kalap alá venni, ők sem mind a szaúdiak elkötelezett szövetségesei.A síita–szunnita ellentét ebben a történetben inkább csak jó ideológiai ürügy, amelyet elő lehet húzni, a lényeg a geopolitikai érdekellentét.

Végül van ennek a dolognak egy olyan olvasata is, hogy a háttérben az amerikai–kínai gazdasági rivalizálás áll. Kínának végtelen mennyiségű szénhidrogénre van szüksége, és Irán Kína egyik fő szénhidrogén-exportőre. Már India és Törökország is elállt a vásárlástól, de Kína látványosan nem tartja be az amerikai olajszankciókat. Hosszú távon számol az iráni kapcsolatokkal – most például gyorsvasutat akar építeni Iránig.

Meglehet, Irán csak mellékhadszíntere egy globális kínai–amerikai konfliktusnak. De nagyon úgy fest, hogy Irán megint Nyugat-ellenes, radikális irányba fog kilengeni. Azzal azonban mindenki tisztában van, hogy egy véres háborúval inkább veszíthet. Az a benyomásom, hogy a JCPOA-t kellene valahogyan feltámasztani, szigorúbb szabályozásokkal az iráni ballisztikai programokra.

Orosz Ildikó

Az iráni nyugatellenesség történelmi gyökereiről

Irán elmúlt 200 évének története a nagyhatalmak fenyegetésében telt. Soha nem volt gyarmat, de kvázi félgyarmati státuszban leledzett, hol a britek, hol az oroszok, hol az amerikaiak, hol a szovjetek fenyegették megszállással. Ennek a mélypontja 1953, a Moszaddeq-ellenes puccs, amelynek ismerete fontos az iráni nyugatellenesség megértéséhez. 1950 és 53 között Iránban egy demokratikusan megválasztott, el nem kötelezett, szekuláris miniszterelnök, Mohammad Moszaddeq (a képen balra) és kormánya állt. Alkotmányos monarchiát akartak, és fel akarták számolni a britektől való függést, hiszen a koncessziók jegyében az olajbevételek 90 százalékát a britek nyelték le, amit a nemzetállami fejlődés, a modern nemzettudat már nem tűrt el. Moszaddeq első lépésével államosította az olajipart, mire a britek blokád alá vonták Iránt. A miniszterelnök pacifista, demokratikus felfogást képviselt, de a hidegháború közepén rávetült a kommunistabarátság árnyéka. 1953. aug. 19-én a brit és amerikai titkosszolgálat és az Iránon belüli sahpártiak puccsot hajtottak végre a CIA koordinálásával. Elmozdították Moszaddeqet, visszahozták a sahot a római száműzetésből és restaurálták hatalmát. A sah minden ellenzéki csoportot betiltott, amivel a radikálisok malmára hajtotta a vizet. 1979 iránya az 53-as események miatt lett ennyire radikálisan nyugatellenes és véres. Van egy fejlődő nemzetállam, amelyik bevezet egy nyugatiasnak tűnő politikai rendszert, amelyet elsöpör maga a Nyugat – ez olyan frusztrációt idézett elő, amelynek hullámai napjainkig elérnek. Amikor Trump vagy Bolton háborúval fenyegeti Iránt, előhívja ezeket a történelmi előképeket, és ahelyett, hogy erősítené a nyugatbarát hangokat, inkább felkorbácsolja a nemzeti érzést és összezárja a társadalmat.

Orosz Ildikó

Fotók: 1., 3. kép: Göndör Péter. Sárközy Miklós portréja: Almavia.hu, Moszaddeq portréja: Wikipedia
Az interjú eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2019/29).

Tovább olvasom

Anyák és lányok – Rivális, mártír, istenasszony

Anya nem csak egy van: az egyik barátnő, a másik zsarnok. Stabil támasz, elérhetetlen ideál, örök manipulátor. Tyúkanyó, rivális, mártír. Istenasszony. A legtöbb nő önmeghatározásának szerves része az anyjához fűződő kapcsolata.

Megjegyzés: Ezt a cikket régen írtam, azóta dr. Hajduska Marianna pszichiáter, terapeuta és B., az egyik megszólaló már nincs közöttünk. Nyugodjanak békében.

A képes magazinokban sugárzóan boldog anyákról és lányokról olvashatunk, lágyító szűrővel készített fotók illusztrálják, hogy anya és lánya: két test, egy lélek. A szombat esti vígjátékokban a fiatalos anya és felnőtt lánya együtt indulnak hódító körútra, cinkosan passzolgatják egymásnak a férfiskalpokat. De a kollektív nosztalgiával szemben rengeteg nő érzi úgy, hogy az anyjától/lányától nem azt kapja, amire vágyik. Szeretet, frusztráció, harag és bűntudat keveredik mindkét oldalon. Az anyák csalódottak, ha a lányuk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem értik, hová lett a mosolygós kislányuk. A lányok sértettek, ha az anyjuk tizenkét évesen lesöpörte őket, mondván, ne ülj az ölembe, nagylány vagy már. Vagy ellenkezőleg, negyvenévesen sem ereszti őket, még akkor is meg akarja mondani, milyen bugyit vegyenek fel.

"Imádtam az anyámat, szinte fetisizáltam. Mégis rosszul alakult a kapcsolatunk – mondja B., 48 éves újságíró. – Anyám mindent feladattá tett a számomra. Egyre feljebb és feljebb tette a lécet, és ezt nekem mindig meg kellett ugranom, különben jött az érzelmi zsarolás. Negyvenhét éves koromban, ha színházba mentem, anyám még mindig rosszalló hangsúllyal kérdezte: kötelező? Vagyis megírom-e az előadást, mert különben minek megyek. Persze ő imádott szórakozni. Számomra a mai napig a legapróbb dolog is elvégzendő feladat." B. többször került kórházba idegkimerültség miatt. "Tudom, hogy anyámnak sem volt könnyű. A nagyanyám látszólag mindent ugyanúgy megadott neki, mint a nővérének: együtt mehettek tánc-iskolába, cukrászdába. Eközben azonban a nővérét Aranyszépének becézték, anyámat meg Lólábú Szörnyetegnek. Mert 37-es lába volt, a nővérének meg csak 35-ös. Anyámat folyamatosan zsarolta és manipulálta az anyja meg a nővére. Nem tudom megbocsátani, hogy ő ugyanezt tette velem."

A legtöbb nő kitartóan rágódik az anyjával való kapcsolatán. Van, aki egy idő után megbékél, már nem bosszankodik, ha néha kicsúszik a száján valamelyik anyai fordulat. De van, aki sohasem jut dűlőre az anyjával.

A pszichológusok szerint az anya és lánya közti kapcsolat önmagában véve semmivel sem kitüntetettebb vagy szorosabb, mint bármely más családi reláció. Sőt, az ellenkező nemű szülővel való kapcsolat sok szempontból erősebb. Bár erről nincs statisztika, a megkérdezett szakemberek véleménye, hogy jóval neuralgikusabb szokott lenni az anyák és fiuk közti kötelék. Ugyanakkor természetes, hogy biológiai, fiziológiai okokból a lányok nevelkedésében az anya előrébb való modell. "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!" Tekintsünk el a férfiboldogulás ősi receptjének felszínes olvasatától, és lássuk be a régi bölcsesség igazságát.

"Mindig olyan akartam lenni, mint ő." "Nem fogadott el olyannak, amilyen vagyok." "Csak magával törődött." "Megfojtott a szeretetével." Akár azonosulunk, akár nem, akár hasonlítani akarunk hozzá, akár teljesen máshogy képzeljük el az életünket, az anyánk alapvető minta értékrendünk, normáink kialakításában, kapcsolataink, konfliktusaink kezelésében, és ha úgy hozza az élet, a saját lányunkhoz fűződő viszony alakításában.

Kislány a zongoránál

A várandós nő elképzeli, milyen lesz születendő gyermeke, illetve önmaga az anyaszerepben. Külön kutatások foglalkoznak ezekkel az anyai reprezentációkkal. Daniel Stern pszichiáter szerint míg az első hónapokban a magzat rohamosan fejlődik, addig a vele kapcsolatos képzelgések csak szórványosak. Amikor azonban a baba megmozdul, léte felfoghatóbbá válik, az anyában élő babakép is gyors fejlődésnek indul. A fantáziák a hetedik hónapban élik virágkorukat, az utolsó két hónapban csökkennek: az anya így védi magát az elképzelt és az igazi baba közti eltérés okozta csalódástól.

"Nem szokás beismerni, de a legtöbb szülő az első gyerek esetében a saját nemét várja: az anyák inkább lányt, az apák inkább fiút szeretnének (bár előfordul, hogy a nők a férfiak elvárásaihoz igazodva fiút remélnek) – mondja dr. Hajduska Marianna pszichiáter. – Ennek az a magyarázata, hogy úgy gondoljuk, a saját nemünket jobban ismerjük. Ez persze nem igaz, az önismeret nemtől független. Szülés után az anya-lány kapcsolat stabilizálódik. Ha nagy a disszonancia a várt és a megszületett baba között, vagy az indulás zökkenőkkel teli, az később a problémákhoz vezethet."

A "nem felé terelés" már a csecsemőknél elkezdődik, óvódás korban pedig határozott üzeneteket kapunk arról, hogy anyánk szerint milyennek kell lennie egy nőnek. Manapság erősen differenciálódott a lányok szocializációja. Nem csak azt értékelik, ha csendben babáznak és sütik a homoksüteményeket: a lányok is jóval intellektuálisabb, teljesítményorientáltabb üzeneteket kapnak (toronyépítés, fiúk helyrerakása), de látványos mozzanat az öltöztetés és a játékvásárlás is. A teljes női arzenállal felruházott, fodrok, szalagok közt fuldokló tíz hónapos csecsemő az egyik véglet. De az is sokat mondó, ha egy lányra a praktikum jegyében mindig kisnadrág kerül, fiús játékokat kap, a haját is fiúsra nyírják.

Ha nagyon vártak egy fiút, és ehelyett több lány is születik, akkor az egyikük, többnyire a legidősebb, elkezdi megvalósítani a fiú szerepet. Elindulnak felé olyan üzenetek, amelyek megerősítik benne a vagányabb, teljesítménycentrikusabb, szociális helyzetekben erélyesebb, agresszívebb viselkedést. Meghatározó, hogy az anya hogyan viszonyul a saját női szerepéhez, hogy a szüléskor kész, érett személyiség-e, jól működő női szerepekkel, ismeri-e a saját értékeit stb. Megesik, hogy a fiúsan nevelt lány boldogan viseli a nadrágot. Tudunk olyan 82 éves tántiról, aki egész életében vígan elvezényelte a famíliát, és a mai napig mindenki úgy hívja: Sanyi néni. Rosszabb esetben egy nő sosem barátkozik meg női mivoltával, és elégedetlenségét a lányára is rávetíti.

J. 30 éves, egyedülálló üzletkötő. Kamaszkorától kezdve hangsúlyozottan nőiesre vette a figurát: miniszoknya, parfümfelhő, kéthavonta más hajszín. "Anyám iszonyatos jeleneteket rendezett. Tudni kell, hogy ő borzasztó fiúsan néz ki, fiatalabb korában előfordult, hogy azt hitték, a bátyám. Legjobban az fájt, hogy rendszeresen kinevetett. Valószínűleg azért, mert a nagyapám soha nem fogadta el őt. Borzasztó merev, autoriter ember volt, csak a fiát tartotta valamire. Anyám egyfolytában azon erőlködött, hogy bebizonyítsa, ér valamit. Fára mászott, karatézni tanult. Nagyon közel állt az anyjához, épp velem volt terhes, amikor meghalt. Mindig úgy éreztem, hogy valamiért haragszik rám, az öcsémet viszont isteníti. Mostanában igyekszem erősíteni anyám nőiességét. Elnézem neki, hogy minden pasimat lehülyézi."

Dühöngő ifjúság

A gyerekek fejlődésében kritikus időszak a 3-6 éves kor, amikor elkezdenek vonzódni az ellenkező nemű szülőhöz. Ilyenkor egy kislány alig várja, hogy hazajöjjön az apja, séta alkalmával az ő kezét fogja meg, "tessék, mami, edd meg ezt a szép mérgezett almát, akkor meghalsz, és én feleségül mehetek apuhoz" típusú kijelentésekkel borzolja az idegeket. Az anya ekkor éli át először a lánya elvesztését. Ezen átlendíti a stabil párkapcsolat, de komoly lelki sérüléssel járhat az istenített aputól való válás – márpedig a statisztikák szerint a családok egyre gyakrabban mennek szét ebben a szakaszban.

A 3-6 éves kortól a kiskamaszkorig tartó időszak viszonylag csendes, ilyenkor az lehet konfliktusforrás, hogy az anya mennyire elfogadó, mennyire értékeli a gyerek – nem feltétlenül rendszerhez kötött – teljesítményét. Az igazi fordulópont a kamaszkor, amely ma már 12-13 évesen elkezdődik. Az egyéni értékrend kialakítása, az első leválási törekvések miatt ez amúgy is kritikus időszak, de különösen nagy próbatétele az anya-lány kapcsolatnak.

"A helyzet nem sokat javult azóta, hogy a beatnemzedék lányai sokkolták az anyjukat: a mai fiatal anyák már a modernizációban nőttek fel, ennek ellenére nagyon rosszul viselik, amikor a lányuk egy sor új elképzelést visz haza arról, hogy szokásokban, öltözködésben milyen az ideális nő – mondja dr. Hajduska Marianna. – Valószínűleg azért, mert minden anya számára kihívás, amikor a lánya elindul a rivális nő szerepe felé. Az az anya, aki sokféle területen ki tud bontakozni, könnyebben viseli, hogy át kell adnia a női kellékeket, privilégiumokat, elismerő pillantásokat a lányának. De akinek a legfontosabb, esetleg kizárólagos szerepe volt a vonzó nő, annak ez traumatikus élmény lehet." Az az anya is összeomolhat, aki mindent a gondoskodó, önfeláldozó anya-szerepre tett fel, hiszen kamaszkorban egyre kevésbé van szükség az "ellátó" funkciókra.

Serdülőkorban dől el, hogy kialakul-e életre szóló intimitás anya és lánya közt. Ebbe belefér a vita, a kiabálás, de a nagyobb tüskéket később nehéz kihúzni. Ideális esetben a viszony már a lány főiskolás-egyetemista évei alatt vagy a korai munkába állásakor szimmetrizálódik, s az anya egyenrangú partnerként bánik a lányával.

"Anyám nekem mindig az, amire éppen szükségem van." Z., 28 éves tanár. A szülei elváltak, az anyja vidéken él. "Ha el akarom sírni neki a bánatom, akkor éjjel 2-ig beszélget velem egy üveg bor mellett. Ha meg arra van szükségem, hogy egyedül legyek, akkor nem hív. Nem hiszem, hogy ez valamiféle hetedik érzéknek vagy anyai ösztönnek tulajdonítható. Kommunikáció kérdése. Egyszer egy nagy szakítás után voltam, és az anyám kitalálta, hogy feljön Pestre megvigasztalni engem. Már a pályaudvarról telefonált, hogy itt van. Megmondtam, hogy én most nem akarok vele találkozni. Szó nélkül felült a következő vonatra és hazament. Az anyám mindig kész meghallgatni engem, de soha nem akarta helyettem megoldani a problémáimat. Néha meg ő kér tőlem tanácsot."

Ha a serdülőkor végére nem sikerül megvalósítani anya és lánya közt a kötődés és leválás egyensúlyát, akkor a későbbi kapcsolatot gyakran harag, feszültség és bűntudat jellemzi. A legtöbb anya a szíve mélyén azt reméli, hogy a lánya hasonló lesz hozzá, és egy kicsit mindenben meg is haladja őt. Megvalósítja, amit az anyja elmulasztott, és nem követi el ugyanazokat a hibákat. A lányok többsége igyekszik megfelelni az anyja elvárásainak, miközben hajtja a függetlenség iránti vágy. A nők aktív korszakának kitolódása miatt akár húsz-harminc év is lehet az az időszak, amikor az anya mellett a lánya is saját élettel, karrierrel, családdal rendelkező, önálló személyiség.

Két nő

A mindkét fél számára frusztráló, de nem reménytelen anya-felnőtt lány kapcsolatokról a Susan Jonas–Marilyn Nissenson pszichológus anyapáros írt könyvet. Az Anyák és lányaik egy csomó középosztálybeli amerikai anyával készített interjú alapján járja körül az oldás és kötés problémáját. Szerintük a jó kapcsolatban az anya – bármilyen erős a kísértés – nem tekinti önmaga tükrének vagy meghosszabbításának a lányát. Lehetnek álmai vele kapcsolatban, de nem szabad személyes elutasításként megélnie, ha a lánya másképp dönt. Azt tanácsolják, hogy az anya minden időben erősítse lánya függetlenedési törekvéseit, tisztelje autonómiáját, és óvakodjék attól, hogy örökös kritizálással aláássa a kompetenciaérzését. A könyv valóságos békejobb Susan Forward Mérgező szülők című, "megvilágosodást okozó" olvasmánya után. Hogy micsoda érzelmeket, indulatokat fakaszt, azt könyvtári példányunk is bizonyítja: megannyi aláhúzás, kiemelés, dupla felkiáltójel.

Mi az oka annak, hogy ha valami félresiklik, akkor a lány haragja az anyja felé irányul? Miért olyan sebezhetőek az anyák, miért éreznek sokszor bűntudatot? A válasz a nők szocializációjában rejlik. Kutatások vizsgálták, hogy az emberek hogyan reagálnak a mások életében bekövetkezett negatív eseményekre. Kiderült, hogy a nők hajlamosak azt hinni, hogy befolyásolhatták volna az eseményt, ezért magukat hibáztatják. A férfiak könnyebben tartják az eseményt ellenőrzésükön kívülre esőnek, inkább másokat hibáztatnak. A nőket tehát arra nevelik, hogy felelősséget vállaljanak mások jóllétéért. A társadalom, beleértve a nőket is, sokszor önzőnek bélyegzi azt az anyát, aki a saját szempontjait is érvényesíti a gyermekével való kapcsolatban. Pedig nem az a jó anya, aki teljes önfeladással neveli a gyermekét. És nem az a jó lány, aki mindenben megfelel az anyja elvárásainak. Anya és felnőtt lánya kiegyensúlyozott kapcsolatának alapfeltétele, hogy mindketten kifejezésre juttassák a saját igényeiket.

Az anyának krízishelyzetben, párkapcsolati válság vagy munkanélküliség idején úgy kell segítenie a lányát, hogy ne minősítse vissza a kapcsolatukat. Még ha a lányok maguk is úgy érzik: gyerekek, akik fölött anyáskodni kell.

"Mindig nagyon anyás voltam, de mostanában még erősebben érzem, hogy szükségem van a mamámra." B., 29 éves jogász. Négy éve külföldön él, most átmenetileg hazaköltözött. A nővérének két gyereke van. "Nálunk a családban kialakult az a szereposztás, hogy a nővérem folyamatosan anyát szekálja. Ő pedig örök mártír, aki agyondolgozza magát, mindenben segít, minden szabad idejét az unokáinak szenteli. Imádom a nővérem gyerekeit, de mostanában zavar, hogy minden körülöttük forog. Ha egyet köhintenek, anyám máris rohan velük a kórházba. Én meg a nyakamat szegem, mire anyám csak legyint."

Ha több lány is van a családban, akkor általában csak az egyikük válik az anya számára "női társsá", azzá, aki őt igazán megérti. Ez különösen gyakori ott, ahol a szülők közt nem jó a viszony. Erre az intim szerepre szükségképp nem lehet két lányt választani, és a testvérek maguk is természetes módon ellenpontozzák egymást. Gyakran megesik azonban, hogy a szülők közti konfliktus miatt az anya túlzottan a lányára támaszkodik érzelmi szükségletei kielégítésében, védőpajzsként használja őt a férje ellen. Az apa elleni állóháborúra berendezkedett anya és lánya kapcsolatból nagyon nehéz kitörni, az ilyen lány talán soha nem lesz képes elszakadni az anyjától, és a saját párkapcsolatai is rendre kudarcba fulladnak.

A túlóvó, rátelepedő, szeretetével megfojtó anyai bánásmód és a másik véglet: az elutasító (szélsőséges esetben a lányát elhagyó), szeretethiányos, túl elengedő anyai magatartás minden életszakaszában destruktívan hat. Az elhúzódó "titokzatos" betegségek, a lányokat leginkább sújtó evészavarok (kóros diétázás, súlyos esetben anorexia, bulimia) hátterében nemritkán olyan komplex pszichés problémák állnak, melyek részben az anyával való kapcsolatra vezethetők vissza. Anyakomplexusok és elfojtások tekintetében elég felidézni A zongoratanárnő című filmet, melyben az extrém módon kontrolláló anyai magatartás a lánynál súlyos dependenciát, érzelmi visszamaradottságot és szexuális aberrációt eredményez. Anya és a vele egy ágyban alvó "felnőtt" lánya közt a filmtörténet legtragikusabb ágyjelenete zajlik.

Másfelől a szeretett anya halálát gyakran egy életen át sem sikerül feldolgozni. A korán elvesztett anya örökre meghaladhatatlan ideállá nőhet a lány szemében. N. 58 éves, három lány anyja: "Anyám csodálatos asszony volt, de sajnos korán itt hagyott engem. Még csak 16 éves voltam, amikor meghalt. Mindig igyekeztem őt utolérni, megadni a lányaimnak mindazt, amit én megkaptam anyámtól. De rettegve vártam azt, hogy a legidősebb lányom elérje a 16 éves kort. Tudtam, hogy ezután nem lesz minta a kezemben. Csak elképzelni tudtam, hogyan alakult volna ezután anyámmal a kapcsolatom. Sajnos épp ezért sok hibát követtem el, és különösen a nagyobb lányommal nagyon nehéz időszakot kellett átélnünk, amely a mai napig érződik, pedig lányaim már mindannyian felnőttek."

Azoknak a nőknek, akiknek az anyjával való kapcsolata nem volt sikeres, különösen nagy kihívást jelent az anyaság. Miközben az anyai elutasítás okozta fájdalom feldolgozásán munkálkodnak, azon igyekeznek, nehogy saját lányuknak hasonló sérüléseket okozzanak. Akik pedig úgy érzik: az anyjuk túlzottan magához köti őket, azon küzdenek, hogyan hagyják a lányukat szabadon élni, miközben azért kimutatják a szeretetüket.

"Amikor egy lány elindul a klasszikus női karrier útján, akkor még a viszonylag takaréklángon működő anya-lány kapcsolatok is felélednek. Az anya úgy érzi, adódik egy újabb pozíciólehetőség: ő mint anya jobban tudja, nagyobb tapasztalata van stb. Nem szerencsés, ha az anyák újabb kontrollt és beleszólási lehetőséget szereznek, mert a szerepek összekeveredése a lány saját családját gyengíti"- mondja a szakember. Az utolsó lehetőség, hogy anya és lánya kapcsolata kiegyenlítődjék, amikor a lány is gyereket szül. Addig az anya kezében egyfajta monopólium az anyaság. Ha ekkor sem sikerül egyensúlyba jönni, akkor erre már nemigen lesz lehetőség.

Kapcsolatuk történetében nem feltétlenül az a hepiend, ha újra nagyon közel kerülnek egymáshoz. Egy jól működő kapcsolatban az anya ilyenkor hátralép, nem akar újra mindentudó, mindenben kompetens figura lenni. Régen faluhelyen ezt nagyon okosan szabályozták: egy szülő nő egy hétig volt gyermekágyas. Ezalatt odajöttek a falu asszonyai, és mindent megcsináltak neki: megfőzték a levest, ellátták a házimunkát. Egy hét után azonban szépen elmentek a dolgukra. A fiatal anya kapott egy kezdő segítséget, de megtartották a határokat.

Orosz Ildikó

Egy tojás genealógiája

"Nagyanyám sosem tanította meg főzni a lányát. Anyám 26 évesen úgy ment férjhez, hogy azt hitte, a tojás főzéskor előbb kemény, aztán lesz lágy. Vért izzadt a házimunkák elsajátításával, és utálta az egészet. Természettől fogva intelligens nő volt, de nem taníttatták. A saját aspirációt látta bennem megvalósulni, ezért gyakorlatilag kitiltott a konyhából, mondván: inkább tanuljak. Úgyhogy később én is megküzdöttem a főzéssel. Anyám sosem örült, ha felnőttként elkészítettem valami különleges ételt, számomra pedig minden egyes alkalom diadal volt: látod, mégis meg tudom csinálni! Aztán úgy alakult, hogy én sem engedtem a lányomat a fazékhoz. Egyrészt mindenre allergiás volt, másrészt gyorsan túl akartam lenni az egészen. Teljesen öntudatlan folyamat volt, akkor jöttem rá, amikor a lányom férjhez ment. Most büszke vagyok rá, ha felhív, hogy elkészített egy rakott krumplit. Sokáig ő is azt hitte, kapcsolat van a rántott hús és a rántotta között."

Anyabeszéd

Az elbeszélés módja, ahogyan valaki az anyjáról beszél, legalább olyan fontos, vagy még fontosabb annál, amit mond. Kutatások vizsgálták, hogyan befolyásolja egy anya kötődését csecsemőjéhez a saját anyjához való viszonya. Azt találták, hogy ha egy nő csodálatos gyerekkori élményekről számol be az anyjával kapcsolatban, de érzelmileg nem vonódik be abba, amit mond, és a gondolatai inkoherensek, kuszák, akkor nagy valószínűséggel bizonytalanul kötődik majd a saját gyerekéhez. Ám ha egy nő az anyját szörnyű, inadekvát anyaként jellemzi, miközben mélyen bevonódik az elbeszélésbe, és a mondandója rendezett, koherens, az a csecsemőjével biztonságos kötődési mintát alakít ki. A narratív koherencia mindenféle múltbeli igazságnál jobban előrevetíti a kötődést.

Háztáji evolúció

Köztudomású, hogy az egy háztartásban élő nők havi ciklusa összehangolódik. Kevésbé ismert az evolúciós pszichológia Mark Flinn nevéhez fűződő elmélete. Ő egy trinidadi faluközösségben a felnőttkori anya-lánya konfliktust vizsgálva azt találta, hogy azok a nők, akik más "reproduktív" (gyermeket szülő) nőkkel élnek egy háztartásban, szinte sohasem lesznek terhesek, annak ellenére, hogy szaporodóképes korban vannak, és szexuálisan aktívak. Azok a felnőtt lányok, akik egy vagy több kistestvérrel élnek egy háztartásban, 4-5 évvel később szülik meg első gyereküket, mint azok, akiknek nincsenek kistestvéreik. Az anyák pedig előbb befejezik szaporodásukat, ha a velük együtt élő lányuk várandós. Van egy olyan időszak, amikor anya és lánya reproduktív érdeke ellentétben áll egymással. A reproduktív elfojtás azt jelenti, hogy a család egyik nőtagja gátolja a másik termékenységét. Funkciója: biztosítani az aktuálisan gyereket szülő és nevelő nőnek a legközelebbi rokon támogatását.

Orosz Ildikó

Fotó: Pixabay

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2004/28.).

Tovább olvasom

„Alapból nem előítéletesek” – Interjú Király Ildikó pszichológussal, az ELTE Babalabor vezetőjével

A CEU Határtalan tudás ismeretterjesztő előadás-sorozatának legutóbbi eseményén a CEU és az ELTE Babalaborjaiban folyó munkába pillanthattak be az érdeklődők. A „budapesti iskola” világviszonylatban is élen jár a csecsemők és kisgyermekek tanulásának, gondolkodásának empirikus kutatásában. Király Ildikó pszichológussal, az ELTE Babalabor vezetőjével beszélgettem.

Kisebb babalaborok másutt is működnek az országban, de a CEU-n és az ELTE-n folyik a legkiterjedtebb kutatás. Ön hogyan jutott el a gyerekekhez?

Király Ildikó: Kezdetben emlékezetkutatással foglalkoztam, az érdekelt, hogy ez a komplex folyamat mitől emberi, és milyen kölcsönviszonyban áll társas lény mivoltunkkal. Egy ponton rájöttem, hogy felnőtteket vizsgálva nem tudok erre választ adni. Ekkor találkoztam Gergely Györggyel, aki akkor még az MTA-n végzett csecsemőkutatásokat, az ő hatására, vele közösen kezdtem el gyerekekkel foglalkozni.

Ráhangolódó játék előzi meg a babalaborokban a rövid, játékos vizsgálatokat, mindvégig a szülő jelenlétében. Mi más jöhetne a végén, mint egy kis levezető játék. (Fotó: ELTE Babalabor)

A csecsemőkutatás nemcsak arról szól, hogy egyes jelenségeket más életkorban vizsgálunk, hanem arról is, hogy megpróbáljuk megérteni bizonyos emberi képességek eredetét. Korai életszakaszban az emlékezés egészen más hangsúlyokkal működik, elsősorban arra szolgál, hogy kiszűrjük a különböző információkból azokat az általánosítható elemeket, amelyek a közösségünk kultúrájának alapját képezik. Csak azután, hogy ezt megszereztük, válunk képessé arra, hogy saját, egyedi emlékeket idézhessünk fel.

Hogyan illusztrálná az általános tudást és az egyedi emlékezetet?

Megmutatom önnek, hogyan kell elültetni egy virágot. Fogok egy cserepet, földet teszek bele, elültetem a növényt, a végén kicsit megtisztítom a cserepet, lefújom a leveleket. Mi, felnőttek könnyen meg tudjuk különböztetni, mi tartozik elengedhetetlenül a virágültetés folyamatához – cserép, föld, virág –, a tisztogatás-lefújás nem, az csak az én egyedi igényem. Megnéztük, hogy egy 2 éves gyerek, aki még soha nem ültetett virágot, és nem látott ilyet, hogyan emlékszik ezek után az ültetésre. Mit gondol?

Ha csak egyszer látott ilyet, akkor valószínűleg a tisztogatást is az ültetés részének fogja tartani.

És nem! Nem kell több ilyen eseményt látnia, hogy pontosan kiválogassa az általánosan érvényes információkat. A felnőtteket vizsgálva sokáig az volt az elképzelés, hogy ha például többször megyünk étterembe, akkor ebből a több alkalomból szűrjük le az étterembe járás scriptjét, és választjuk ettől külön a kizárólag az egyes alkalmakra jellemző tapasztalatokat. Valójában nem ez történik, eredendően fel vagyunk vértezve az ún. bejósló értékű információk szelektálására.

A CEU-n a csecsemőket vizsgálják, míg önök, az ELTE-n a nagyobbakat, a 2–5 éveseket. Milyen módszerekkel?

A nagyobbak esetében az egyszerű utánzásra építünk. Arra, hogy amit viselkedéses formában bemutatunk, azt a gyerek egy gondolati szimbólum, a reprezentáció után saját viselkedésére tudja fordítani. Mi pedig igyekszünk megérteni ezt a reprezentációs folyamatot. Az előző példánál maradva, bemutattunk a gyerekeknek olyan, körülhatárolt forgatókönyvre épülő eseményeket, mint a virágültetés. Aztán olyat, amikor vannak szükséges lépések, de a sorrend nem számít – például össze kell rakni egy teknős formájú játékot.

Azt figyeltük meg, hogy az önkényes rakosgatásra nem emlékeznek a gyerekek, a célirányos folyamatokra azonban igen, és nagy biztonsággal elhagyják az általunk rafináltan beszúrt, lényegtelen lépéseket. Az időbeli sorrendet is csak akkor jegyzik meg, ha van jelentősége: a virágültetésnél igen, a teknősnél nem. Tehát az általánosítható információk kiválogatásához elégséges pusztán az, hogy tudom, mi a másik ember cselekvésének célja. Elemi elv, hogy mások viselkedésének célokat, szándékokat tulajdonítunk, ezt hívják cél-oksági elvnek, vagy teleológiai hozzáállásnak.

Ez csak az emberre jellemző?

Az alapelvet a főemlősök is használják, de csak akkor, ha az itt és most nagyon jól látható célokra irányul. Az ember azonban ezt térben és időben ki tudja terjeszteni, nem látható dolgokra és hosszú távra is, a múltra és a jövőre – ez a rendkívül tág használat nézetem szerint kizárólag emberi sajátosság. Erre épül számos magas rendű megismerési formánk: az emlékezés, a problémamegoldás vagy mások tudatának megismerése – ezért a kutatásaink idővel kibővültek ezek integratív modellezése felé. A tudományos világban vita folyik arról, hogy vajon mindez az életünk során időben későbbi fejlemény-e – a „budapesti iskola” egyik fő hozzájárulása a témához, hogy a cél-oksági elv már az első életévben tetten érhető.

A csecsemővizsgálatok alapja, hogy ha a baba egy neki mutatott képet néhány másodperccel tovább néz, akkor az számára újszerű, meglepő; ha pedig rövidebben, az nem újdonság neki, úgymond, „megtanulta”. Nagyon nehéz elhinni, hogy néhány másodperces különbségekből messzemenő következtetéseket lehet levonni.

A nézési idő mérése 18 hónapos kor alatt (néha 2 éves korig) klasszikus, nemzetközileg elfogadott módszer, mi harminc éve hasz­náljuk. Tény, hogy a viselkedés és az interpretáció közti tér, amelyet a kutató tölt ki a maga következtetéseivel, nagyobb, mint a viselkedéses vizsgálatoknál. Ez az egyik ok, amiért én egy kicsit nagyobbakkal foglalkozom, számomra túl sok a nézési idő méréséhez társuló szubjektív elem.

A módszer védelmében a kontrolláltság hozható fel: tudjuk, mit tanítunk meg a csecsemőnek, néhányszor bemutatunk egy számára új tárgyat vagy eseményt, majd utána minimális változtatást teszünk, és a kettő közti különbséget mérjük. Azonban érdemes ezeknek az eredményeknek a validitását másfajta módszerekkel is igazolni – a CEU-val való együttműködésünk többek közt abban áll, hogy bizonyos kérdéseket ők a csecsemők nézési idejének mérésével, mi pedig az utánzással tudtunk megmutatni.

Kinek hisznek jobban a gyerekek: a felnőtteknek vagy a saját szemüknek? – ez volt a Határtalan tudás rendezvényen az előadásuk címe. Számos vizsgálatuk alapján a válasz az, hogy a felnőtteknek. A korai életszakaszban a felnőttektől megszerzett tudás felülírja akár a gyerekek saját tapasztalatát is (lásd keretes írásunkat). Mi ennek a jelentősége?

Azt eddig is tudtuk, hogy alapvetően kétfajta tanulás létezik: az egyéni tapasztalás – individuális exploráció – útján történő, illetve a másoktól szerzett tudáselsajátítás. Mi most azt is megmutattuk, hogy nagyon másképp kezeljük ezt a kétféle tanulási módot. A CEU labor alapítóinak, Csibra Gergelynek és Gergely Györgynek a munkássága is megmutatta, hogy már csecsemőkortól nagyon erős nyitottság él bennünk a másik, hozzánk forduló, tanító személy kommunikációjára. A másoktól kapott tudás előnye, hogy gyorsan, könnyen használható, hamar bevezet minket az adott megismerési közösségbe.

A kisgyerek sokáig korlátozottan képes mozogni, felfedezni, a világ pedig bonyolult, egy konnektor – vagy épp egy erdei bogyó – megjelenésén nem látszik, milyen veszélyt rejt, a pontos működést elmagyarázni nincs mód, de nincs is értelme bizonyos életkor alatt. Másrészt ide, a társaktól tanult, szabályalapú tudáskörbe tartozik az is, hogy például illik köszönni, amit a másik viszonoz. Ezek a mindenki által osztott tudások jelentik egy közösség kultúráját, amit társas közegben sajátítunk el. Természetesen a másik fajta, egyéni felfedezés útján történő tanulás is fontos, de ez lassabb, nagyobb erőfeszítést, mélyebb megértést igényel. Az, hogy a gyerekek korai életszakaszban hűségesen, mondhatni „vakhittel” tanulnak a felnőttektől, lehetővé teszi, hogy ki tudják használni a társas közeg mint tanulási forrás minden lehetőségét. Hogy a másik válláról tudják nézni a világot.

Ugyanakkor, ahogy az előadásban is elhangzott, a másoktól „olcsón” szerzett ismereteknek „ára van”: ez a tudásunk rugalmatlanabb, nehezen fogadjuk be az ebbe nem beleilleszthető új információkat. Hogyan függ ez össze az előítéletekkel?

A másoktól szerzett tudás könnyen beépíthető, jól alkalmazható eszköztár, ugyanakkor vannak korlátai, afféle „kétélű fegyver”. Erre a tanulásunkra gyakorol idővel egyfajta kontrollt a jóval rugalmasabban kezelt, lassabban elsajátított individuális ismeretszerzés. Megtanuljuk a kapott kulturális tudást rugalmasan kezelni, már nem hiszünk el mindent, amit mondanak nekünk. A gyerekek 2,5–3 éves kortól mérlegelik, hogy kitől milyen információt fogadnak el, például egy idegen nyelvű tanítótól származó információt kritikusabban fogadnak.

Ez azonban korántsem előítélet, pusztán leszűkítése annak a körnek, amelyben az adott ismeret érvényes. Az, hogy én villával eszem, a másik meg pálcikával, csupán kulturális változat, nem társul mellé értékítélet. A gyerekek alapból nem előítéletesek, akkor válhatnak azzá, ha nem tanulják meg a környezetük támogatásával integrálni a másoktól szerzett tudást a saját, individuális tanulásuk kritikájával.

Belefér? (Fotó: CEU)

Az MTA kapcsán sikerült a közvélemény felé kijátszani egymással szemben a tudomány két ágát, az alapkutatást és az innovációt. Önnek milyen érvei vannak: miféle gyakorlati haszna lehet az itt folyó alapkutatásoknak?

Az egyetemek hasonló alapkutatási normatíváját már évekkel ezelőtt elvették, csak az nem kapott ekkora publicitást. Nem örülünk, hogy mi is ugyanazokra a pénzekre pályázunk, így éppen azokat versenyeztetik, akiknek a leg­inkább együtt kellene működniük. Az alapkutatásokat el kell végezni, hogy az innovációhoz ne kelljen mindent a legelejéről kezdeni. Ez két szakma, ami egymást szolgálja ki. A mi esetünkben alapkutatás kell annak belátásához, hogy valóban létezik ez a fajta, társaktól tanult, gyorsan aktiválható, ám merev kulturális tudásátadás; körül kell írni, meg kell nézni, mik az előnyei, korlátai.

Az iskolai pedagógiai gyakorlatban erre alapozva lehetne hatékonyabb oktatási formákat kidolgozni – vannak is erre törekvések, konzultálunk pedagógusokkal. A másik: ha tudom, hogy a társas kategorizációnak létezik értékítélet-mentes előzménye, és meg tudom mutatni, milyen helyzetekben csap ez át magamat felértékelő, a másik csoportot leértékelő magatartásba, akkor erre célzott preventív programokat lehet építeni. A következő évtizedek extrém kihívása, hogy tanuljunk meg együtt élni másokkal, és megfelelően tudjuk kezelni a migráció ügyét, ami az aktuális bevándorlási politikáktól függetlenül mindannyiunkat érint.

Orosz Ildikó

Golyókilökő, banánhámozó: két kísérlet

1. Kétéves kisgyereknek adnak egy lyukas dobozt – benne egy érdekes golyóval – és mellé különböző eszközöket. A gyerekek ügyesen kiválasztják azt az eszközt, ami a legalkalmasabb a golyó kipiszkálására, és megszerzik azt.

Ha azonban előbb egy felnőtt megmutatja nekik, hogy a golyót melyik eszközzel lehet kiszedni, akkor utána a tanultakhoz leginkább hasonló eszközzel próbálkoznak – még akkor is, ha az szemlátomást jóval nagyobb vagy más módon alkalmatlan a célra. A felnőttől elsajátított kvázi kulturális tudást próbálják alkalmazni annak ellenére is, hogy az saját tapasztalatuknak ellentmond.

2. Egyéves babának egy videofelvételt mutatnak egy „készülékről”, amit ha ráborítanak egy banánra, az meghámozódik. Többszöri ismétlés után egy másik felvételt mutatnak: egy hámozott banánt, amelyet ugyanez a készülék visszahéjasít. Ha a baba előzőleg csak a videót látta hangkíséret nélkül, akkor könnyebben elfogadja a visszahéjasítást mint új jelenséget, amit onnan lehet tudni, hogy kevesebb ideig nézi. Talán valami olyasmi koncepciója alakul ki, hogy „ez egy banánmanipulátor, hol hámoz, hol héjasít, ez így oké”.

Ez a saját tapasztalata, ami rugalmasabb tudást eredményez. De ha a videóhoz hang is társul, amelyben egy felnőtt egyszerű szavakkal elmondja a banánhámozó működését, akkor a gyermek a visszahéjasításon jobban megütközik (tovább nézi), nehezebben fogadja el az új jelenséget, mert az ellentmond a felnőttől tanultaknak. Ez a felnőttől kapott tudása rugalmatlanabb.

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2019/21).
Fotók: ELTE Babalabor (1,2), CEU Babylab (3)

Tovább olvasom