Kudarcparti, konfettieső – Három gyerekkönyv

Az első és a harmadik könyv már nem kapható, de érdemes kivenni könyvtárból. Kertész Erzsi művei folyamatosan elérhetőek a boltokban is.

Caleb Krisp: Állítsátok meg Ivyt!

Tisztában vagyok vele, hogy udvariatlan dolog egy trilógia második kötetét ajánlani, mégis megteszem, mert ritka az a könyv, amit egymás kezéből tépnek ki a gyerekeim. A 9 éves lányok és a 12 éves fiúk érdeklődési köre közismerten divergens, a közös metszetbe Bud Spenceren, Pamkutyán és a hagymás csipszen kívül nem sok minden tartozik – de most már ide sorolható Ivy Pocket, a nagyszájú angol szobalány hajmeresztő és mulatságos kalandfolyama is. Tovább gyűrűzik a kalamajka a rejtélyes óralánc körül, ami átjárást biztosít egy másik világba, csak most még penetránsabb a hullaszag, ugyanis hősnőnket egy temetkezési vállalkozó házaspár veszi magához, amely szemlátomást érdekelt a gyors és csendes elmúlásban. (A trilógia bizarr humora és cselekményszövése miatt 9 éven aluliaknak nem ajánlott.)

Ivy különleges tüneménye a gyerekirodalomnak, mindent elsöprő szívjósága és mérsékelt belátó képessége megingathatatlan önbizalommal párosul; ő az, akitől isten óvja Angliát, mert ahol jár, ott ember nem marad megváltatlan, hiába is könyörög, hogy hagyják már békén. Ivy teljességgel öntörvényű, ráadásul nem is száz százalékig evilági figura – ezért is vettem tőle rossz néven, hogy az első kötetben folyamatosan szitokszóként használja másokra az „elmebeteg, őrült, tébolyodott, féleszű, háborodott” kifejezések valamelyik – amúgy Pék Zoltánnak hála igencsak sokféle – szinonimáját. Ezt mostanra kinőtte, de megtartotta jó szokását az abszurdba hajló szentenciák képzésére. Ami az illusztrációkat illeti, hősnőnknek némileg groteszkebb, elrajzoltabb fizimiskát képzelnék, de a többi figura nagyon rendben van. (Fordította: Pék Zoltán, illusztráció: John Kelly. Kolibri, 2017, 304 oldal, 2499 Ft) 

Kertész Erzsi: Göröngyös úti iskola – Lássatok csodát!

Kertész Erzsi napjaink egyik legsokoldalúbb gyermek- és ifjúsági írója, több korosztály számára különböző műfajokban alkot, és termelékenysége különös módon nem megy a minőség rovására, ami sajnos nem mondható el minden kortárs sikerszerzőnkről. Eddig leginkább az általa teremtett világok eredetiségével tűnt ki (Panthera, Labirintó, Fény Sebestyén), a Göröngyös úti iskola érdekessége viszont az, hogy éppen olyan, mint bármelyik iskola. Nyilván pocsék a menza (vagy ha mégsem, akkor is illik szidni), lehetetlen megtartani a mindennapos testnevelést (nincs hol), és titokban kell becsempészni a fénymásoló papírt (hogy a „klikk” meg ne tudja). Ez mind egészen nyilvánvaló, de minderről nem esik szó a Cerkabella kiadó alsó tagozatosoknak szánt sorozatában, mert ezek a könyvek a gyerekközösségek sokkal mélyebb és archaikusabb problémáit mutatják be egy-egy különálló, magában is kerek egész történetben.

Az első könyv, a Helló, felség! főszereplője a 2.b osztályba érkező új fiú volt, aki naphosszat koronával a fején, palásttal a vállán jött-ment, és meg volt róla győződve, hogy ő egy igazi király. Míg az a könyv az el- és befogadás, az egyéniség és betagozódás kérdései körül forgott, addig a Lássatok csodát! a népszerűségvágy és a másoknak való megfelelni igyekvés útvesztőibe kalauzol egy hangsúlyosan lányos közegben, szivárványszínű radírok és mosómedvés hajcsatok világában. Arika élénk fantáziával megáldott kislány, aki az osztálybeli népszerűségi indexét emelendő
kiötöl magának egy csodálatos élménybirtokkal rendelkező, gazdag svájci nagynénit, akihez hamarosan elmehet látogatóba, és magával viheti a legjobb barátját is. Egy csapásra beindul a rivalizálás és taposás Arika figyelméért, ám a füllentéslufi, ahogy az várható, hamarosan kipukkad. Az igazi kérdés az, hogy mi történik ezután. Kedves humorral és empátiával megírt történet, amelyben sok gyerek magára ismerhet, miközben az alapvetően jó szándékú felnőttek felelőssége sincs elkenve – remek kiindulópont egy erkölcstan­órához vagy otthoni beszélgetéshez. (Illusztráció: Metzing Eszter. Cerkabella, 2017, 120 oldal, 2950 Ft) 

Helaine Becker: Ne izgulj!

Világszerte riasztó mértékben növekszik a gyerekek körében a szorongás, a depresszió és más hangulatzavarok előfordulása, amihez jórészt hozzájárul az itthon sokat kárhoztatott, de egyébként a nyugati országok többségére jellemző, teljesítménycentrikus oktatási rendszer. Bármennyire kényelmes áthárítani a felelősséget, erre szülőként sokszor mi is ráteszünk egy lapáttal kimondatlan elvárásainkkal, kismillió különórával és a gyerekek percre beosztott napirendjével, amelybe a Vekerdy-féle termékeny álmodozás és semmittevés még véletlenül sem fér bele. Épp ezért minden olyan igyekezet, amely szelepet kínál az új generációkban felgyűlt feszültség levezetésére, rendkívül fontos.

Ez a kis könyv alcíme szerint „trükköket, tanácsokat, praktikákat” kínál gyerekeknek, „hogy ne legyenek stresszes felnőttek”. Nem világos, milyen korosztályhoz szól pontosan, a tanácsok egy része kamasz (sőt akár felnőtt) olvasót feltételez, más ötletek már 10 éves kor alatt működhetnek. Táncolj, pörögj, mint egy búgócsiga, fogadd el és köszönd meg a dicséretet, írd fel egy papírra és zárd befőttesüvegbe a gondjaidat, keress magadnak egy sima felületű, jó fogású „nyugikövet” – ilyesmi praktikus módszereket, relaxációs és attitűdformáló gyakorlatokat gyűjt össze, és bár némelyik nyilvánvalóan a „könnyű azt mondani” kategóriába tartozik, azért kár lenne kihajítani. Már az is egy lépés a jó irányba, ha nem idegesítjük fel magunkat a „vedd elő a partikellékeket, fújd meg a trombitát és dobálj konfettit, így ünnepeld a kudarcaidat, mert minél többet hibázol, annál többet tanulsz” típusú bölcsességeken. Hanem ráhagyjuk a gyerekre, hogy esetleg megfontolás tárgyává tegyen egy olyan szemléletet, amelyhez mi már túl fásultak vagyunk, de a Szilícium-völgyben – ahol komoly cégek díjazzák a leg­kreatívabb hibákat, mondván, ezeken át vezet az út a sikerhez – teljességgel alap. (Fordította: Kiss Enikő Hajna. Manó Könyvek, 2017, 96 oldal, 1990 Ft) 

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018. március 15.)

Tovább olvasom

MEGJELENT! Labancz Dániel – Orosz Ildikó: Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására

Megjelent a Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására, Labancz Dániel klinikai szakpszichológus, oktató, trénerrel közösen jegyzett könyvünk. Fő témái, tabuk nélkül: drogok, szex és pornó, virtuális világ, mozaik családok, lázadás és szülői kontroll, az identitás kialakítása, (klíma)szorongás, figyelemzavaros hiperaktivitás (ADHD), hátrányos helyzet.

Ajánljuk: 

- kamasz gyereket nevelő szülőknek 

- azoknak, akik még előtte állnak gyermekükkel ennek a szeretet-próbáló időnek, ahogy Vekerdy Tamás nevezte a serdülőkort

- és mindazoknak, akik egyszerűen csak érdeklődnek a mai tinédzserek problémái, kétségei, kérdései és álmai iránt.

Könyvbemutató: június 6. kedd, 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. További részletek itt.

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Részlet a könyvből:

A serdülő olyan, mint a járni tanuló kisgyerek: amikor a tipegő az első lépéseit teszi, eltávolodik a szülőtől, hogy felfedezze a világot, hogy aztán egy idő után visszajöjjön hozzá, és némi érzelmi tankolás után megint eltávolodjon tőle. A kamasz ugyanezt teszi: ha van egy biztonságos háttér, ahova vissza lehet menni, ahol az elfogadó szeretet mellett a saját véleménynek is helye is van, akkor a serdülő úgy működik, mint a kisgyerek. Csak éppen ő nem a szoba távolabbi sarkában, a szülőtől hat lépésre matatgat a játékaival, hanem a nagyvilágot, a kapcsolatokat, a felnőtté válás útját fedezi fel. Szülőként nagyon nehéz ebben jól lavírozni, tudni eldönteni, mikor van rám szükség, és mikor hagyhatom hibázni, akár pofára esni. De alapvetően azt kell fokozatosan elengedni, hogy ezeknél az eltávolodásoknál utánanyúljak – inkább bízzak benne, hogy visszajön, de akkor viszont legyek ott, hogy kérdezhessen, mesélhessen. 

Ajánló a borítóról:

A Nyugi! élvezetes és hasznos segítség szakembereknek és kamaszokat nevelő szülőknek egyaránt. Közérthetően megfogalmazva teszi lehetővé, hogy kicsit jobban rálássunk a kamaszokat érintő tipikus problémákra, és megértsük ennek a korosztálynak a nehézségeit, küzdelmeit, felmerülő kérdéseit. Ebben az életkori szakaszban már természetszerűleg nem oszt meg mindent a gyerek a szülővel, ezért különösen nagy segítséget jelent, hogy témakörönként bepillanthatunk a szakember munkájába is, ízelítőt kapunk a rendelőben elhangzó párbeszédekből és hangulatból, így akár konkrét eszközöket is megismerhetünk, melyek segítségével megnyílik az út egy újrahangolt párbeszéd felé.

Dr. Almási Kitti klinikai pszichológus, író, előadó

Szerzők:

LABANCZ DÁNIEL (1981) klinikai szakpszichológus, egyetemi oktató, előadó, tréner. Tizenkét évig dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház serdülőosztályán. Jelenleg pszichoterápiás praxisában kamaszokat, fiatal felnőtteket és családokat fogad. Hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatalokat mentorál az Élményakadémia Egyesület és az UNICEF Magyarország programjaiban. Kisfia ötéves, nevelt nagylánya kilenc. 

OROSZ ILDIKÓ (1975) budapesti újságíró, szerkesztő, fordító. Több tényirodalmi könyv társszerzője vagy háttérírója. Elsősorban társadalmi és lélektani témákkal foglalkozik. Antistigma-díjas, Zsigmond Márta-médiadíjas. Két kamasz gyereke van.

Park Kiadó, 2023, 296 oldal, füles, kartonált, 4499 Ft

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Könyvbemutató: Nyugi!

Szeretettel várjuk az érdeklődőket könyvbemutatónkon: 

2023. június 6. 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. 

Fiala Borcsa beszélget velünk, és ha minden igaz, lesznek igazi kamaszok is az esten. 

Semmit róluk nélkülük! További információk a könyvről itt. 

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Így ne – Vári György beismeréséhez

Vári György irodalomtörténész, volt képviselőjelölt és újságíró Facebook-oldalán tette közzé, hogy tizenöt évvel ezelőtt középiskolai tanárként visszaélt hatalmi helyzetével és diáklányokkal érzelmileg és szexuálisan kihasználó, bántalmazó viszonyt folytatott, amelyért vállalja a felelősséget és bocsánatot kér.

Posztja párhuzamosan olvasandó az áldozatok, az egykori diákok elbeszélésével, ami 2015-ben az Üvegplafon blogon jelent meg, és eddig csak szűk körben volt ismert. Az Üvegplafont már annak idején is Vári kereste meg a Sipos- meg a pannonhalmi iskolai visszaélések napvilágra kerülését követően, mondván, nyilvánosan, névvel szeretné megvallani bűneit. Ám a lap szerkesztői úgy találták, vallomása „kicsit furcsa volt (…) semmi olyat nem gyónt meg, amit meg kellene gyónni”, ezért megkeresték az áldozatokat. Ők vonakodva bár, de a hasonló esetek megelőzésének érdekében végül elmondták, hogyan élték meg mindezt. A végeredmény egy rendkívül megrázó cikk lett a tanár-diák viszonyokról, szexuális kihasználásról, bántalmazásról és manipulációról, és a viszonyokat elnéző iskolai közegről – csak erős idegzetűeknek.

Várit megdöbbentette ez a váratlan szembesítés azzal, milyen súlyos károkat okozott, és bár neve ekkor még nem került nyilvánosságra – hiszen az áldozatok kérésére mindenki anonim maradt –, a cikk megjelenése után visszavonult a közélettől, beszüntette újságírói és politikai tevékenységét. Sokan a közeli ismerősei közül is csak most tudták meg, hogy miért.

 *

Vári hosszú posztjának első felében felfedi, hogy ő az elkövető, és saját szempontjából meséli el újra a történetet, az azóta eltelt négy év továbbgondolásával. Jogi vonzat nincs, a cselekmények el­évültek, és az elkövetés idején a jogszabályi környezet is más volt. Mégis jelentőségteljes a pillanat, hiszen ez az első eset, hogy a hazai nyilvánosságban egy ismert ember elismeri bántalmazó magatartását, feltárja motivációit, és bocsánatot kér. Elmondja, milyen frusztrált, gátlásos ember volt akkor, a húszas évei közepén, aki élvezte diákjai rajongását, magát pedig laza, jó fej, liberális tanárnak gondolta, aki igazán megérti a diákok problémáit és egyenrangú félként bánik velük. „A határokat egy darabig, úgy éreztem, együtt, egymást biztatva lépjük át. Ez természetesen nem volt igaz, már csak azért sem lehetett az, mert az én feladatom és felelősségem volt arra vigyázni, hogy ne lépjünk túl ezeken a határokon.”

Itt van tehát egy ember, aki beismeri bűnösségét és bocsánatot kér. Örülhetnénk, megkönnyebbülhetnénk, követhetné a megbánást akár valamiféle társadalmi szintű katarzis is.

De nem. Az egész inkább végtelenül lehangoló, meg persze dühítő is. Először, mert Vári közzétételi szándékáról tájékoztatta az áldozatokat, akik a szöveg megjelenésével nem értettek egyet. Nem tudjuk, miért, az előzmények ismeretében vélhetően anonimitásukat szerették volna őrizni, de talán más okuk is volt. Egy biztos, az akaratuk ellenében történt közlés nem volt sem etikus, sem elegáns. Vári ismét semmibe vette egykori áldozatai kérését, ugyanúgy átgázolt rajtuk, saját önös érdekét szem előtt tartva, mint egykor.

„Amikor egy ilyen történetről beszélünk – áll a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vonatkozó közleményében –, fontos, hogy tiszteletben tartsuk az áldozatok jogát az integritásukhoz és különös figyelemmel legyünk arra, hogy az erről való kommunikáció érzékenyen érinthet sokakat, a kontrollvesztés újraélésével re­traumatizáló lehet.” A Patent egyesület szerint pedig: „Az elkövetés idején fennállt hatalmi helyzet újra létrejön: az egykori áldozatok újra megélik, hogy nincs beleszólásuk abba, ami velük (is) történik. Egy a tetteit valóban megbánt elkövető nem hoz létre ismételten ugyanilyen helyzetet.”

Vári azonban, sajnos, létrehozta. Nem mentség, hogy járatlan úton haladt, mert előtte senki hasonló vallomást sem tett. Nagy kapcsolati hálóval rendelkező köz­életi szereplőként, volt újságíróként egy mozdulatába került volna felemelni a telefont, és tanácsot kérni vallomásának lehetséges kevésbé ártalmas módjáról. Úgy tűnik, ez nem jutott eszébe.

Természetesen pozitív, hogy Vári sok év elteltével, a metoo-mozgalom kontextusában, gondolkodó, író emberként és családapaként átértékelte egykori viselkedését. Belátta, hogy amit elkövetett, nem tartozik a „kis aljasságaink, amiket elkövetünk, mielőtt meghalunk” kategóriába (ez az Üvegplafon-cikk címe, idézve tőle). Sokan nem jutnak el ide. Az is érthető igény, hogy könnyíteni akart a lelkén, tiszta vizet önteni a pohárba, nemcsak a szűkebb környezete, hanem a nyilvánosság előtt is, annál is inkább, mert az Üvegplafonon megjelent cikk után a neve bármikor kipattanhatott.

De miért éppen most szánta el magát?

 *

Vári nem hagy illúziót az időzítés felől: posztjának második felében ugyanis, amit sokan talán már el sem olvastak, vagy azért, mert beérték a bocsánatkérés tényével, vagy egyszerűen képtelenek voltak befogadni a szöveg émelyítően terjengős stílusát –, szóval Vári a poszt második felében arról tájékoztat, hogy rabbinak tanul, hamarosan saját közösséget épít, és reméli, hogy lesz, aki ezek után is bizalmat szavaz neki. Hosszan fejtegeti, hogyan nem akar ő hatalommal rendelkezni új, közelgő hivatásában, miképpen számolná fel közösségében nem vezetőként, hanem egyfajta „munkatársként” a hierarchiát.

Ám a bűnbánatot saját közelgő tevékenységünk promotálásával egybecsomagolni ízléstelen árukapcsolás. Olyan, mintha Marton László nevezetes szűkszavú bocsánatkérő közleményét kiegészítette volna azzal, hogy egyébként szeretettel várja az érdeklődőket legújabb színházi bemutatójára. Nem tisztem eldönteni, hogy Vári jelen élethelyzetében alkalmas-e rabbinak – remélem, bölcsen dönt majd erről a saját közössége. Az viszont nem mellékes, hogy egy közösség szellemi és erkölcsi iránymutató személyisége (vö. a rabbi szó jelentését: tanító, nagy, kimagasló tudású stb.) szükségképpen hierarchikus viszonyban áll a közösség többi tagjával szemben. Így azt vizionálni és ígérni reménybeli híveinek, hogy ő majd megszünteti ezt az aszimmetriát, hiú ábránd (vagy grandiózus küldetés?) – és kísértetiesen emlékeztet arra a hajdani, magát jó fejnek képzelő tanárra, aki egyenlősdit játszott a diákjaival.

Vári hosszú önismereti munkára hivatkozik, ami eljuttatta ide, ahol most tart. Nem vonom kétségbe, hogy sokat gondolkodott, gyötrődött is, de még hosszú út áll előtte, mert narcizmusa (amelyről ő maga is ír, de csak múlt időben, mint ami régen volt rá jellemző) továbbra is súlyosnak látszik. Miközben simán „beáldozta” áldozatait, mindvégig érzelmileg manipulálja az olvasót – még azt sem állítom, hogy tudatosan. Túlhabzó önostorozása és apró kis önfényei („szuggesztív voltam” régen; „vannak bizonyos képességeim” ma) igencsak visszatetszőek, de a legnagyobb baj, hogy a nagy teatralitásban nemigen látni valódi, megélt érzelmet. „Amikor mindez történt, kizárólag rólam szólt az életem. Ez az írás azért szólt rólam, hogy ezentúl valóban és őszintén másokra figyeljek, Rátok, ha szeretnétek”, zárul az egykori szigorú irodalomkritikus pátoszba hajló dolgozata, amely inkább tekinthető egyfajta nagyszabású, öntisztázó székfoglalónak.

Sajnálom Vári áldozatait, és – egészen másképpen természetesen – sajnálom őt magát is. Sajnálom azért, amit tett, és azért, ahogyan ezt elmondta. Nem értem, miért nem szólt neki senki a környezetétből, kiváló író embe­rek, hogy Gyuri, ezt így ne.

Biztos, hogy sokan fogják még tanulmányozni a vallomását a bántalmazó kapcsolatok működésmódjának megismeréséhez, és ezzel összefüggésben a narcisztikus személyiség tankönyvi pél­dá­jaként. Mi azonban lépjünk eggyel hátrébb, és tekintsük az írás társadalmi dimenzióját. Vári érintőlegesen hivatkozik (becsületére mondva: nem felmentés gyanánt) a szexuális közeledés koronként változó elfogadottságú formáira. Egyáltalán nem tesz azonban említést az intézményi háttérről, amely elnézte a határátlépéseit.

*

Márpedig erről beszélni kell: a tanár-diák kapcsolatokról és a határátlépésekről. Változik a világ, változik a társadalmi megítélés.

A romantizált tanár-diák szerelemről ma már sok tekintetben másképpen gondolkodunk. Csakúgy, mint a „kavarásról”, illetve a tanár-diák viszony átszexualizálásáról. Épp ezért világosan le kell fektetni a határokat, amelyeket egy tanárnak nem szabad átlépnie. Ez nem kizárólag jogi, hanem szemléletbeli kérdés is, hiszen könnyű átcsúszni bizalomból bizalmaskodásba, rajongásból érzelmi függésbe. A határok kérdése különösen fontos a liberális szellemű iskolákban, ahol kötetlenebb, partneribb a tanár-diák viszony, laposabb a hierarchia. Kivált fontos a fiatal, pályakezdő tanárok alapos felkészítése – hozzátéve, hogy a sérült személyiség, az önértékelési zavar, a kiégés, ami kockázatot jelenthet a határátlépésre, nem életkorfüggő. Ki kell kidolgozni szakemberek, pszichológusok, gyermekjogászok segítségével a protokollokat az esetleges visszaélések kiszűrésére, és mindenekelőtt olyan légkört teremteni, amelyben a határátlépés valószínűsége minimalizálható.

De van itt még valami. Az a fránya múlt. Iskolai szexuális visszaélések tekintetében a helyzet valószínűleg jóval súlyosabb, mint hinnénk. Sokunknak vannak megrázó, felzaklató, dühítő történetei. Jogilag elévült vagy nem támadható, de morálisan elfogadhatatlan tettek, melyek egy része nem is olyan régi. Minden tettet a maga súlya szerint, a maga kontextusában kell megítélni – de ehhez beszélni kell egymással. Nőknek, férfiaknak, generációknak.

A bocsánatkérés nagyon fontos, még ha az áldozat nem is tartozik azt elfogadni. Legyen bármilyen szűkszavú vagy éppen terjengős, a semminél biztosan jobb. Megrendítő volt azt olvasnom Vári posztja alatt, a felbőszült kommentek áradatában, hogy valaki azt írta: örül ennek a beismerésnek, mert úgy érzi, hozzá is szól. Ő maga régóta vár egy hasonló levelet egykori tanárától, aki 50 évesen szexuális viszonyt kezdett vele, amikor ő 14 éves volt. Ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy vannak, akik számára egy ilyen beismerés, illetve az, hogy ők saját fájdalmukat ennek nyomán kibeszélhetik, mégis jelenthet valamiféle elégtételt.

Ha innen nézem, bármennyire öncélú és kifogásolható is Vári megszólalása, követ dobott az állóvízbe. Hogy lesz-e ennek társadalmi haszna, kialakul-e olyan nyilvános vagy kisebb közösségeken belüli diskurzus, amelyben áldozatainak sérelme hosszú távon átértékelődik valami nagyobb közjó érdekében, azt egyelőre nem tudhatjuk. Reméljük a legjobbakat.

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2019/40).

Tovább olvasom

„Úgy nyerj, hogy legyen következő parti” – Beszélgetés Jesztl József szociálpedagógussal a társasjátékokról

Jobb lenne a világ, ha többet játszanánk. Rugalmasság, kreativitás, önérdek-érvényesítés és kooperativitás – a mai komplex társasjátékok az élmény mellett sokféle, az életben nélkülözhetetlen kompetenciát fejlesztenek, ezért jól használhatók a tehetséggondozásban, a felzárkóztatásban és a rehabilitációban. Jesztl József szociálpedagógussal többek közt arról beszélgettünk, miért kezdett a táblajátékok mellett társasokat használni, mi az a drámafaktor és hogyan csomagolta be a dobozba az ördögöt egy kockázatelemzőből lett játékfejlesztő.

Miért érdemes bevinni a társasjátékokat az iskolába?

Jesztl József: A játék a gyerek saját közege, neki van kitalálva. Amikor bemutatok egy játékot, deklarálom, hol az eleje, hol a vége, világosak a szabályok. A gyerek látja, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel indul. Számára a játék mint probléma relevanciaszintje magas, ugyanakkor a kockázat alacsony. Nem olyan, mint az iskola, ahol egy hibának súlyos következménye lehet. A mai, modern társasjátékok meglehetősen bonyolultak, a gyerekek észrevétlenül oldanak meg komplex problémákat, és nem érzik tehernek, sőt kérik a következőt - holott a legtöbb iskola arra szocializál, hogy kerüld el, úszd meg a nehéz feladatokat. Pedig a mai világban a legfontosabb a rugalmas gondolkodás, az ismeretek konvertálása, nem lehet leélni egy életet egy végzettség megszerzésével. A tapasztalat szerint a rendszeresen játszó gyerekek nyitottak, és ami a legfontosabb: motiváltak. A pozitív élmények megerősítik őket, hogy érdemes kipróbálni új helyzeteket.

Jesztl József: "A társasjátékok sokféle készséget kinyitnak" (Fotó: Sióréti Gábor)

Sokat hallunk mostanában a sakk pedagógiai hasznáról, hiszen számos képességet fejleszt: logika, türelem, memória, stratégiai gondolkodás. Miben tudnak mást vagy többet a mai társasjátékok?

A sakk gyönyörű játék évezredes evolúcióval, és a saját univerzumán belül verhetetlen. De nem old meg mindent. A többi absztrakt játékhoz hasonlóan a kognitív (értelmi) funkciókat dolgoztatja meg. Az absztrakt játékoknál gyakorlatilag rejtett formában matekozunk, a lehető legjobb lépések követik egymást. Az lesz eredményes, aki több sémát ismer fel, vagy mélyebbre lát az időben. Absztrakt játék a malom, ami nagyon vacak játék, a skála másik végpontján pedig a nagyon bonyolult sakk – a kettő közt legalább háromszáz jól kipróbált játék van.

A társasjátékoknál viszont a kognitív funkciók mellé bekapcsolódik egy sor egyéb személyes és társas kompetencia: önérdek-érvényesítés, önvédelem, empátia, kölcsönösség, a másik szándékainak felismerése, együttműködés, közösségtudat és így tovább. Több példát tudnék mondani, amikor másodikos gyerekem egy egyszerű esélylatolgatós játékban könnyedén vert egy sakkmesterjelöltet.

Tehát a társasok jobban közelítenek az élethez, hiszen a való világban sem elég a boldoguláshoz a jó logika?

Így van. A társasjátékokban többféle attitűddel lehet eredményesnek lenni, míg az absztrakt játékoknál kőkeményen ki kell számolni a legjobb lépést. Kezdetben én is csak absztrakt játékokat használtam a tehetséggondozásban, de egy idő után elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, rigiddé válik a gyerekek gondolkodása. Soha nem felejtem el az egyik tanítványom arcát, amikor elé toltam egy egyszerű licitemelős játékot: magyar bajnok volt dámajátékban, de erre összeráncolta a homlokát, és kikérte magának a helyzetet! Ekkor jöttem rá, hogy nem szeretnék szakbarbár gyerekeket, és elkezdtem az absztrakt játékok mellé odatenni olyan társasokat, amelyek más készségeket is kinyitnak.

Hogyan működik egy ilyen licitemelős játék, amit az imént említett, és milyen, az életből ismert helyzeteket modellez?

A licitálós játékokban okosan kell vásárolni és eladni, a műveletek licitek formájában valósulnak meg. Azzal kell operálni, hogy nekem valamennyire megéri egy dolog, de sokan ülünk az asztalnál, nem tudhatom, hogy a másiknak mennyire éri meg. Fontos, hogy beleérezzem magam a másik helyzetébe, kiismerjem az attitűdjét, felmérjem, mennyire agresszív vagy épp konfliktuskerülő, és ennek függvényében kell döntéseket hozni. Szerepe van az intuíciónak is. A licitálós játékok remekül modellezik a mai világban a pályázati rendszert: a vállalkozónak önrészt kell felmutatnia, meg kell mutatnia, miből mennyire van szüksége, és árajánlatot tesz. Nyilvánvaló, hogy ezt nem a puszta számolás dönti el, mindenki azon agyal, hogy a másik mit ígérhetett.

Egyébként ma már arra is van példa, hogy bizonyos cégek nem a jelölt papírját kérik az állásinterjún, hanem elé tesznek két ötperces szabálymagyarázatú, húsz perc alatt lejátszható társasjátékot, amelyben gazdasági döntéseket kell hozni a másik döntései alapján, és ezután választanak.

És aki nem szereti a pénzügyi manőveres játékokat?

Rengeteg jó játék van ezeken kívül is. A Dixit például asszociációs játék egy gyönyörű kártyapaklival, amit állítom, hogy száz év múlva is játszani fognak. Festmények vezérlik az asszociációkat, és bele kell helyezkedni a másik gondolkodásába. Egy idő múlva tökéletesen mindegy, ki hányadik helyen áll, és a játék után senki nem emlékszik már arra, hányadik helyen végzett. Arra viszont igen, hogy milyen bravúrokat kellett megoldani.

Az iskolai kereteket tekintve melyek a jó játékok?

Az absztrakt játékok előnye, hogy kevés a szabály. Három percben elmondom, a gyerek öt perc múlva játszik, tíz perc múlva már talál egy adódó törvényszerűséget. A modern társasjátékok hátránya, hogy sok szabály van. Igyekszünk egyszerűbbeket használni, és olyat, ahol a játékidő legfeljebb 45-60 perc. Ma már nagyon szép repertoárt lehet összeállítani ilyen játékokból.

Pedagógiai szempontból nagyon fontos a drámafaktor, ami játékos meghatározásban azt jelenti, hogy reménytelennek látszó helyzetből is van lehetőség a nyerésre. Ilyenkor a játékos csinál egy olyan "motort", ami javakat termel neki, vagy előnybe hozza, és aki addig nem volt tényező, a játék végére az lesz. Ez lényeges, hiszen léteznek olyan játékok – ilyen volt például a Monopoly –, amelyekben ha rosszul indultál el, akkor két órán keresztül asszisztálhattál a nyertesnek.

Már értem, miért nem vonzott soha a Monopoly...

Ezek vacak játékok, és sokban tehetnek arról, hogy rossz híre van a társasoknak, hiszen ezeken nőttünk fel. Kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan, fontos új utakat mutattak a fejlesztésben, de a játékmenet nem állta ki az idő próbáját. Mi értelme egy olyan játéknak, ahol valaki több órára beleragad egy rossz helyzetbe? Ennél sokkal szebb mechanizmusok léteznek, ma már arra is figyelnek a fejlesztők, hogy ne húzzon nagyon szét a mezőny – csak nagyon buta játékkal lehet végletesen leszakadni.

Azt szokták mondani, hogy a játék azért is jó, mert megtanít veszíteni.

Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanítson nyerni. Ma Magyarországon az emberek nem tudnak nyerni. A győztesek mindent letarolnak, és igyekeznek elintézni, hogy soha többé ne kelljen megmérkőzniük senkivel. A politikában ellenségek vannak, nem ellenfelek. Ezzel szemben a játék arra tanít, hogy légy szíves úgy nyerj, hogy legyen kedvem még egyszer leülni veled. Hogy legyen lehetőség egy következő partira. Ezt a legegyszerűbb absztrakt játék is tudja, de könnyebben hozza egy társasjáték, ahol nemcsak egy vesztes és egy győztes van, hanem köztük több helyezés is. Nagyon lehet örülni egy második, harmadik helynek, a vesztést pedig könnyen el lehet simogatni, el lehet nevetni.

A hazai oktatási rendszer nagy hibája, hogy a gyerekek elvétve találkoznak olyan problémákkal, amelyeket együtt kell megoldaniuk. Hogyan segítenek a társasjátékok a kooperativitás kialakításában?

Kevés jó és sok rossz kooperatív társasjáték létezik, jóra példa a Pandemic, vagy az idei fejlesztésű Hannabi. De az együttműködést nem kizárólag a célzottan kooperatív játékok segítik elő. Az egyik kedvenc szerzőm a német Reiner Knizia, aki banki kockázatelemzőből lett főállású játékfejlesztő. Az általa kitalált Quo vadis esetében először azt éreztem, hogy becsomagolta a dobozba az ördögöt.
A játéktábla bizottságokat ábrázol, nincs kártya, se dobókocka. Egy-, három- és ötfős bizottságokból úgy lehet továbbkerülni a szenátusba, ha rád szavaznak a többiek. Az előrejutás bizonyos pénzösszeggel jár. Az nyer, aki bejut a szenátusba, és eközben a legtöbb pénze lesz.

Ehhez egyezségre kell jutni a többiekkel, és bármit lehet ígérni, pénzt, szavazatot a következő bizottsági ülésen, vagy akár játékon kívüli dolgokat is, de a játékszabály szerint az összes ígéretet csak egy körön át kell betartani. Tehát feloldom a 10-12 éves gyereket az alól, amit a szájába rágnak, hogy tartsa be a szavát. Csakhogy a játékot szériában játsszuk: általában táborban mutatom be, elmondom, hogy sokat fogjuk játszani, és aki az elején lerabolja azokat, akikkel egy asztalnál ül, azzal a következő kanyarban senki nem fog együttműködni. És csodák csodája, nem lesz káosz, egy végletesen versengő szabály mellett nem fog mindenki eszetlenül dezertálni. (A dezertálás a játékelméletben versengő magatartás, amikor megígérek valamit, de elállok tőle - O. I.) Nem kötelező, mégis betartják az ígéreteiket. Nem az lesz eredményes, aki becsapja a másikat, és kialakul az együttműködés. Persze ha nincs jól bevezetve a játék, vagy nem sorozatban játsszák, fordítva is elsülhet. Ezért is fontos a pedagógusképzés.

Manapság a társasjáték-kultúra felfutóban van. Mennyire sikerült bejutnia az iskolákba?

Egyre több a jó kezdeményezés, szaporodnak a klubok, először csak néhány játékkal, amelyet a résztvevők magukkal hoznak. Ideális esetben idővel létrejön egy könyvtárhoz hasonló, folyamatosan bővülő játéktár. A Nebuló Alapítvány írt ki az iskolák számára olyan pályázatot, amelyben játéktárat és képzést lehetett nyerni a Gémklub támogatásával. A társasjátékok ára nem borzalmas, összehasonlítva egy mozijeggyel, de nem elvárható, hogy a szülő mindig új játékot vegyen. Márpedig egy játékban van néhány mechanizmus, játszunk vele ötször, tízszer, megtanuljuk belőle, amit meg lehet, aztán felkerül a polcra. Jól pörög a társasjátékok másodlagos piaca is.

Az sem elhanyagolható edukációs vonal, hogy miként vagyunk fizikailag jelen egy játékban, eszünk-e fölötte, mellétesszük-e a poharunkat, ami egy idő után biztosan ráborul. Az én játékaimat nagyon sokan használják, egy agyonhasznált játék elég kiábrándító. A gyerekek számára az jelent élményt, ha úgy veszem ki a dobozból, mintha új lenne, ekkor érzik, hogy közösen fedezünk fel egy új világot.

Mit nyerhet a felnőtt a játékból?

 Amikor szembetalálkozunk valami újjal, kétféle folyamat történhet: ha már láttunk hasonlót, berakjuk a fejünkben arra a polcra, ahova az addigi ismereteink alapján való. Ez az asszimiláció. A másik az akkomodáció, amikor rájövök, hogy hú, a fenébe, nem működik, amit idáig gondoltam, új polcokat kell gyártanom. Ez rettentő fájdalmas, és felnőttkorban nagyon kevésszer csináljuk. A felnőtt a játékba pont fordítva megy bele, mint a gyerek, számára a relevanciaszint alacsony, a kockázat viszont magas: gyakorló tanárként esetleg gratulálnom kell a Dezsőkének? Ez rémületes. Ügyesen át kell hangolnunk a pedagógus érzelmeit, és védett környezetben, műhelymunkában lehetőséget adni a játékrutin megszerzésére. Ha felnőttként el tudjuk engedni, hogy a játék veszélyes, lehetőséget kapunk, hogy kiszakadjunk a rögzült gondolkodási sémákból. Hogy ne kelljen kidobnunk azokat a könyveket, amelyek nem férnek fel a polcainkra.

Orosz Ildikó

Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/51).

Tovább olvasom

„Kedves kolléga, ezt a tantervet ne tartsa be” – Interjú Vekerdy Tamás pszichológussal

Vekerdy Tamás (1935-2019) 80 éves volt, amikor ezt az interjút készítettem vele.

Az ország legnépszerűbb pszichológusa mindig sokat ostorozta a magyar iskolarendszert, de az utóbbi évek oktatáspolitikai fejleményeit egyenesen katasztrofálisnak tartja. 

A legfrissebb adatok szerint az egy tanulóra jutó ráfordításunk az alapképzéstől a diplomáig az OECD-átlag fele. Nálunk a legalacsonyabb a pedagógusok fizetése a más hasonló képzettségű szakmákhoz képest is (Megjegyzés: az interjú 2015-ben készült, a benne levő adatok nem frissültek).

Vekerdy Tamás: Jelenleg az oktatás – és az egészségügy, szociális ügy, menekültügy – kezelése dilettáns és embertelen. Ellenzékben még minden párt azt mondja, hogy nézzétek meg a finneket, a dél-koreaiakat, a szingapú­riakat: a lehetőségeikhez képest az oktatásra rengeteg pénzt fordítottak, és lám, feljött a gazdaságuk. Ugyanez a párt kormányra kerül, és az első 60-70 milliárdot, majd további 100-200-at az oktatásból kanalazza ki. Közoktatást így lerogyasztani, egészségügyet így elrohasztani, szociális ügyet így megsemmisíteni… Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez nemzetrontás. Ezen a területen nyugszik egy közösség jövője.

Kik találják ezt ki, hol vannak a szakemberek? Sehol. Hiába kéri fel a kormány Klinghammer professzort, hogy dolgozza ki a felsőoktatási stratégiát, amelyet el is fogadnak, egyetlen ellenszavazat, a kereskedelmi és iparkamara elnökéé (Parragh László – O. I.) elég, hogy a kormányfővel karöltve megfúrják az általuk megrendelt, elfogadott straté­giát. Pedig ez tényleg nem pártpolitikai ügy. Ki mondta ki először, hogy az új köznevelési törvény rossz? A Fidesz oktatási kabinetjének elnöke, Pokorni Zoltán, akkor még az Országgyűlés oktatási bizottságának elnöke is. Ugyanő megállapította, hogy a Nemzeti alaptanterv túlzsúfolt és taníthatatlan, és konferenciát szervezett Pálinkás Józseffel, az Akadémia elnökével Mit mondanak a tények címmel, amely lényegében arról szólt, hogy a tények ellentétben állnak az új köznevelési törvénnyel és a NAT-tal.

Ordító dilettantizmus tombol, aminek a gyerekek és az ország látja kárát. Az egyetlen értelme, hogy felülről, egyetlen gombnyomással, az íróasztalról irányíthassák az egészet. Gróf Széchenyi István éles szavakkal tiltakozott, amikor a Bach-rendszer kultuszminisztere, gróf Thun Leo egységesítette a tantervet a birodalom középiskoláiban és teletömte tanulnivalóval. Tudós hülyéket fogunk nevelni, nem pedig felelős állampolgárokat, mondta Széchenyi, mert nem nagy tananyagra van szükség, hanem diszkusszióban fejlik a karakter – ezért vannak nagy államférfiai a szabad népeknek, és csak tudós hülyéi a rab népeknek.

Ha ad absurdum felkérnék oktatáspolitikai tanácsadónak, milyen intézkedéseket tartana a legsürgetőbbnek?

A Fazekas-gimnázium most nyugdíjba ment, kitűnő igazgatója, Hámori Veronika mondta, amikor erről kérdezték, hogy egy évig nem csinálna semmit, és erről biztosítaná a pedagógusokat. Fontos lenne nyugalmat teremteni. Ugyanakkor a rendszer nyilvánvalóan működésképtelen. Vissza kell adni az iskolákat az önkormányzatoknak, csak a szegény településeknél szükséges állami segítség. Nem kell mindent egy kaptafára szabni, finoman igazodni kell az igényekhez. Finnországban is van alaptanterv, de ehhez tartozik egy miniszter asszonyi levél, amely úgy szól, hogy kedves kolléga, ezt a tantervet ne tartsa be, alakítsa a mindenkori helyhez, időhöz és az egyes gyerekekhez!

A differenciálás a modern pedagógia alapszava, amely 27 fős osztályban is lehetséges, de ezt is meg kell tanulni. Le kell vonni a világ 25 legjobban működő iskolarendszeréről szóló McKinsey-jelentés konzekvenciáit. Ezekben az országokban a kezdő pedagógusok bére azonos a versenyszféra kezdő bérezésével. Nem kell borzasztó sokat adni, de rögtön az elején magasról kell indítani, még ha utána nem is emelkedik olyan mértékben, mint a versenyszférában.

A másik: ezekben az országokban rendkívül magas presztízsű a pedagógusi pálya. Óvónőnek, tanítónak, tanárnak nehéz bejutni az egyetemre, végzés után azonban óriási szabadságot kapnak. Finnországban a tanár szabad pálya, mint az orvos, ügyvéd, építész: azt csinál, amit akar. Amikor 2001-ben, a nevezetes PISA-felmérésből kiderült, hogy a finnek milyen jól teljesítettek, mi pedig milyen gyatrán, akkor mi azt mondtuk: rossz a mérés! A németek, akik sokkot kaptak attól, hogy a középmezőnyben végeztek, azonnal repülőre ültek, és mentek Helsinkibe. Egyik első kérdésük az volt: Hogyan működik nálatok a tanfelügyelet, hogy ilyen kiváló eredményt tudtatok elérni? A finn válasz: nálunk nincs tanfelügyelet. Nem igaz, hogy mindent ellenőrizni kell!

Egy kitűnő nyugatnémet pedagógus, iskolaalapító barátom mondta, hogy a világ leggonoszabb mondata: megbízni jó, ellenőrizni még jobb. Ezek állítólag Lenin szavai. Eszerint a jelenlegi oktatásunk lenini alapokon nyugszik.

Nem talál olyan elképzelést, amivel egyet tud érteni? Például a közösségi szolgálat az érettségi előtt személyiségfejlesztő és kapcsolódást jelent a való világhoz. A 9 évfolyamos általános iskola, bár egyelőre csak ötlet, megerősíthetné az alapkészségeket.

Persze, jó a közösségi szolgálat, de ha központi nyomásra hirtelen elrendelik, akkor olyan lesz, mint amikor a szocialista brigád színházba ment. Ki volt töltve, de senki nem volt ott, söröztek, egy ember lepecsételtette a papírokat a színházzal. Kilencosztályos iskola? Igen, az északi államok többségében is az van – de míg ott minden iskolában töltött évvel csökken a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége, addig a magyar iskolában minden évvel nő. Most akkor nőjön kilenc évig, amíg ott kilenc évig csökken?

Ezek az elgondolások önmagukban semmit nem jelentenek, belső szemléletbeli változásra lenne szükség. Mérei Ferenc (balra, a képen) mindig azt mondta: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Mindenki hőbörgött, hogy tanár úr, az élet nem kerti ünnepély, fontos a monotóniatűrés, a feladattartás. Mérei makacs ember volt, ilyenkor mindig megismételte: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Mert az élet, a világ, az ember nem unalmas. Ha úgy beszélnek róla, hogy unod, vagy rosszul mondják, vagy te nem vagy elég érett, fölöslegesen ülsz ott. Szegény Mérei nem érhette meg, hogy 1996–97-ben az agyfiziológusok kimutatták – és ezt Freund Tamás agykutató mindig elmondja –, hogy öröm, vagyis pozitív érzelmi hangoltság nélkül nincs hatékony tanulás.

A magyar iskola egyhez ért: szorongást kelt. Nem azt kérdezi, mint egy boldogabb északi: Mit tudsz, kisfiam? Fütyülni, táncolni, faragni? Nagyszerű! Hanem azt kérdezi, mit nem tudsz. Karácsony Sándor a két háború közt találóan állapította meg, hogy az iskola abszurd hely: az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolni, aki nem tudja. Ez máig így van. Holott a nagyszerű pedagógusok pontosan tudják, hogyan lehetne elérni, hogy a gyerek szeressen járni, jól érezze magát, ne szorongjon. Nem kell felelni, rengeteg időnk van, nem osztályozlak, de tudom, hol tartasz! Csodálatos, ahogy Winkler Mártánál, Lányi Mariettánál a harmadikos gyerekek pontosan tudják értékelni magukat és egymást. Mi ezt mind nem hisszük el, és a gyerekek ellenében próbáljuk működtetni az iskolákat.

Ez mélyről jön, nem írhatja kizárólag a jelenlegi kormány számlájára.

Nem is írom, de azt, hogy ennyire zsúfolt, vacak alaptantervet írtak, azt igen. Még a nyolcvanas években Dunakeszin, egy évnyitón felállt egy nagyszerű tanító néni, és elmondta, lakótelepen tanítunk, a gyerekeink beszélgetni szeretnének, és tudjuk, hogy erre volna szükségük, de nem tehetjük, mert hajt a tananyag. Mire az igazgató felugrott, Jolikám, eszedbe ne jusson beszélgetni, a tanács művelődési osztálya a tananyagot kéri számon! Pedig igen­is beszélgetni kéne. A kevesebb több, tudja ezt a finn iskola, ahol 4 órát tanulnak naponta a gyerekek, nincs nulladik meg hetedik-nyolcadik óra. Mi csodálkozunk, hogy a 85 éves bácsi mennyi mindenre emlékszik a gimnáziumból, a fiatal meg, aki tavalyelőtt érettségizett, nem tud semmit. Persze, mert a 85 éves bácsi sokkal kevesebbet tanult. A kevés, jól strukturált információ orientál és maradandó; a nagy tömegű, strukturálatlan információ dezorientál és felejtésre ítéltetik.

De a legutóbbi PISA-méréseken visszaestek a finnek, az élen kizárólag ázsiai országokat találunk, ahol teljesen más a módi: hosszabb tanulási idő, kevés szünet, éjszakába nyúló leckék, különórák. Az angolszász országok pánikolnak, hogy elvesztik a versenyképességüket. Egyedül a kreativitás terén jobbak a nyugati gyerekek, mint az ázsiaiak.

Épp ez a kérdés! Olyan gyerekeket akarunk-e kiképezni, akik jól működő fogaskerekek lesznek egy nagy gépezetben – nevezzük őket alattvalóknak –, vagy kreatív, vállalkozásra kész embereket készítünk elő? Hadd mondjak egy példát! Az első PISA-méréseken volt egy feladat: számítsd ki az Antarktisz területét! Megadták a térképet, a méretarányt, talán egy 100 km-t jelölő vonalkát. Mit csinál a magyar gyerek? Hozzá sem fog, mert az Antarktisz egy csipkés izé, nem téglalap, nem kör, nem háromszög, ő ezt nem tanulta. Mit csinál a finn gyerek? Berácsozza 100×100-as hálóval, megszámolja a teli négyzeteket, a feleket, és ahol csak egy pici van, összeadja, és jó közelítéssel megbecsüli a területet, amit a feladat megenged és elfogad. Azt kell látni, hogy nem japán töltőtollakat gyártanak Amerikában, hanem amerikaiakat Japánban. Legalábbis egyelőre.

Már megint a finnek. Update 2016: És most már az észtek is. (Fotó: Smithsonian.com/Stuart Conway)

Mindennapos testnevelés, több ének és rajz, és most tekintsünk el attól, hogy a felmenő rendszerben emiatt több órája van egy elsősnek, mint egy negyedikesnek. De ezek a készségek ön szerint is fontosak.

Elsőtől negyedikig semmi szükség testnevelésórára. Rengeteg mozgásra igen. Miért olyan nagy a kisgyerek feje a testéhez képest? Mert felnőttagyveleje van. Tüdőlebenyének felszíne viszont csak egyötöde a felnőttének. Ezért 4-5 órát üvöltve kéne a szabad levegőn töltenie ahhoz, hogy az agya elég oxigénhez jusson. Fogócskázzon, bújócskázzon, kidobósozzon, hintázzon, ugrálókötelezzen! Nagyon kell a mozgás, de nem az irányított tornaóra.

Elsülhet ez jól is. Mivel nincs elég tornatermi kapacitás, kicsapják a gyerekeket az udvarra, és mindenki boldog, nem?

Sajnos ritkán történik így. Nemrég mesélte egy szülő, hogy náluk az iskola körül futtatják a gyerekeket – szigorúan tornasorban! Rendszeresen sírva jön haza a kislány, mert ő a legmagasabb, neki kell elöl futnia. Közvetlen mögötte egy kövérkés kislány lihegi: „Viki, lassabban!” Utána egy cingár kisfiú: „Viki, gyorsabban!” Ezek az őrületek magukon viselik a központból elrendelt, militáns szakszerűtlenség minden bélyegét. Ami a kötelező énekórát illeti: Sopronban végeztek egy kísérletet, 11 óvodai csoportban kötelező ének-zenei foglalkozás volt, egyben nem, de ott szabad játék, séta, kertészkedés közben lehetett énekelni az óvó nénivel. Ahol kötelező volt, ott a gyerekek kizárólag a foglalkozáson énekeltek. Ahol nem volt, ott háromszor-ötször annyit énekeltek spontán módon. Nem lehet mindent kötelezővé tenni és központilag meghatározni. Úgyis összecsiszolódnak a dolgok. Ha a nagyjából azonos életkorú gyerekeket teljesen rá­bízom az azonos kultúrában tanító tanárokra, hogy mit tanítanak (volt ilyen vizsgálat), akkor kiderül, hogy néhány dolgot mindegyik megtanít. Ez az egységesítési mánia minden szellemi tevékenységre ártalmas. Nincs irányított szellemi élet, nincs irányított művészet, nincs irányított iskola.

A korábbi kormányok oktatáspolitikájával tudott azonosulni?

Mindig sokat kritizáltam a magyar iskolarendszert, már a Kádár-korban is, aztán végig a rendszerváltás után. De tény, hogy 1985-től, amikor Gazsó Ferenc és munkatársai létrehoztak egy reform közoktatási törvényt, sok jó dolog történt. Különösen 1990 után, amikor bejöttek a modern módszerek, a reggeli beszélgetőkörtől a kooperatív tanuláson és a projektmódszeren át a témahétig. Megjelentek az alternatív pedagógiák, köztük a nemzetközileg ismert Montessori, Waldorf, Freinet, és olyan egyéni alternatívák, mint Winkler Mártáé (a Kincskereső Iskola alapítója – O. I.), a Lányi Marietta Gyermekek Háza, Horn Györgyék AKG-je vagy a Politechnikum. Mindez elkezdte gyerekközpontúvá formálni a magyar közoktatást. A gyerekközpontú nem azt jelenti, hogy szeretem a gyerekeket, bár ez sem árt, hanem azt, hogy kíváncsi vagyok, milyenek valójában, mikor mire van szükségük, és ezt hogyan lehet közvetíteni feléjük. Ma már úgy látom, az általam sokat kritizált, rendszerváltozás utáni első húsz év jó volt, noha természetesen akkor is adódtak problémák.

Például?

Jó dolgok hirtelen kimentek, mint jelszavak. „Integrálás!” Csakis integrálva lehet oktatni, ezt Ausztráliától Svédországon át Amerikáig mindenki tudja. De ezt is meg kell tanulni. Nem mondhatja egy önkormányzat, hogy nagyobb lesz a normatíva, gyerekek, integráljatok, miközben az érintetteknek fogalmuk nincs, hogy kell ezt csinálni. Ez rossz annak, akit integrálnak, rossz az osztálynak, szörnyű a pedagógusnak, és lejáratja az ügyet. Nem lehet a semmibe kipöccinteni ilyen jelszavakat és gyorsan elintézni.

Erről eszembe jut, hogy a jelenlegi kormány egyik első intézkedése volt a buktatás visszaállítása. A buktatásról a legalaposabb vizsgálatot Worth és munkatársai készítették, magyarul is hozzáférhető, Nagy József, a kitűnő szegedi professzor többször ismertette. Osztályismétlésre szánt gyerekek egy csoportját megbuktatták, a másikat továbbengedték. Egy év múlva tizenkét faktort mértek, nyolcban semmi különbség nem volt, háromban a továbbengedettek egyértelműen jobban teljesítettek, és csak egyetlen faktorban, a mechanikus számolásnál mutattak minimálisan jobb eredményt az osztályismétlő gyerekek. Pontosan tudjuk, hogy nem megoldás a buktatás, más módszerekre van szükség. Például pedagógiai asszisztensekre.

A gondolatai sok szülőével rezonálnak, de vannak, akik önre hivatkozva olyasmit kérnek számon a tanárokon, amiről ők nem tehetnek. Ez nem könnyíti meg a munkájukat.

Fontos, amit mond, és ha így van, az nagy baj. Csodák csodája, a magyar iskolarendszerben még mindig vannak nagyszerű tanárok. Már rég el kellett volna menekülniük, de itt vannak, mert igazán érdeklik őket a gyerekek. A szülőknek tudniuk kellene, hogy a pedagógusok, sokszor jobb meggyőződésük ellenére, irtózatos nyomás és egzisztenciális fenyegetettség alatt állnak. Sok év elkötelezett munka után portfóliót kell írniuk, amit senki nem fog elolvasni. Emlékszem, egyszer a győri helyi rádióban hallottam, hogy óvodásokat kérdeztek: Miért van az, hogy két hete csak a dadusok vannak veletek? Mire egy élénk kisfiú: „Mert az óvó nénik a minőségüket biztosítják.” Egyre több az adminisztráció, és egyre kevesebb idő jut a gyerekekre. Volt egy barátom, aki az 1970-es években az mondta: „Nem akarok orvoshős lenni, egyszerűen csak orvos akarok lenni.” Kicsit hasonló a helyzet ma az oktatásban. Vannak tanárhősök, akik mindent megpróbálnak a gyerekek érdekében.

Ünnep, oly szép (Az interjú 2015 karácsonya előtt készült – O. I.)

A karácsony afféle katalizátor, amely a családban a jót és a rosszat is felszínre hozza.

Valóban gyakran robbannak a dolgok, megszaporodnak az elköltözések, szakítások, öngyilkosságok, nagy a feszültség. Ahelyett, hogy az emberek karácsony előtt kivennének egy kis szabadságot, hogy kipihenjék magukat, rohannak, mindent letudnak, nem beszélve arról a marhaságról, hogy sokan úgy érzik, hat órára állnia kell a fának, ki kell sülnie halnak, el kell készülnie a bejglinek. Ettől meg lehet őrülni. Természetesen az ünnepeknek lenne egy mélyebb, ha úgy tetszik, kozmikus értelme, amely összefügg a napjárással. A karácsony egybeesik a téli napfordulóval, a legsötétebb nap után elkezd világosodni, és „késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” – kérdezi Shelley. Az ünnepeknek fontos szerepük volt az emberek életében, ritmizálták az évet. A paraszti életet nyáron kemény munka jellemezte, télen jött a kiengedés, kukoricamorzsolás, mesélés. A bolygók járásához kapcsolódó ünnepek, a karácsony, a húsvét, de a kínai újév, a ramadán is arra figyelmeztetnek, hogy van összefüggés köztünk és a világegyetem közt, és erre a testünk biológiailag is reagál.

Tudjuk, hogy nem kéne befeszülni, sokszor mégsem sikerül. Hol rontjuk el?

Ott kezdődik, hogy egyáltalán nem vesszük komolyan, és nem is tudjuk, miről van szó. Az evangéliumokat például senki nem olvassa egy országban, amely magát kereszténynek nevezi. Idézhetném, hogy jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mondja Jézus, mire a tanítványok tiltakoznak, de Jézus azt feleli, ha egyet nem fogadtatok be a legkisebbek közül, akkor engem nem fogadtatok be. Hol van ez az evangéliumi magatartás a menekültpolitikánkban? Jó, Beer Miklós váci püspök emlegeti, hogy ez talán nincs rendben, de Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök szerint egyenesen meg van tévedve a pápa.

Saját családjában sikerült megvalósítani a stresszmentes ünnepet?

Nem hajszoltuk és nem gyötörtük önmagunkat karácsony ürügyén, és ez ma is így van. Persze szokott lenni bejgli, mert a gyerekek – akik mára felnőttek – vágynak rá. De ahhoz csak valamikor karácsony és újév közt, vagy az új évben jutunk el. Emlékszem, milyen békés ünnepünk volt néhány nappal karácsony után, a második fiunk születésekor. Akkor jöttek haza a kórházból, és miért ne lehetne a karácsonyeste másnap vagy harmadnap?

Kisgyerekes szülők dilemmája, hogy ki hozza az ajándékot: Jézuska, angyalka, Mikulás, vagy legyen prózai verzió? Úgy látom, a gyerek maga dönti el, meddig akar hinni a csodában.

Pontosan. A kisgyerek megtudja a nagyobb testvérétől vagy az óvodában, hogy nincs Mikulás, de a Mikulás kell! Arra is van normális válasz, ha idővel rákérdez, hogy: Tényleg ti veszitek az ajándékot? El lehet mesélni, hogy élt egyszer egy Miklós nevű püspök, aki segített egy szegény családon, amelyik éhezett – az eredeti történet szerint egyébként a lányok már el akartak menni prostituáltnak. A püspök aranyat dobott be az ablakukon, és megmentette őket. Mi négy gyerek mellett nem sokat lacafacáztunk, a nagyokkal viszonylag hamar közösen vettük meg a fenyőt. Egy darabig igyekeztünk úgy letenni, hogy a legkisebb ne nagyon lássa, de ha meglátta, az se volt baj. Az olyan történetek, hogy Jézuska átrepül a szobán, és beteszi a fa alá az ajándékot, szerintem ennek a személyiségnek a megalázása, rossz polgári konvenció. Persze a kisded születése szép és fontos történet. Lényeg, hogy minél természetesebben vegyük az egészet; ha nem feszengjük túl, a gyerekek belenőnek.

Említette az ünnepek mentálhigiénés szerepét. Hogyan hat a társadalmi lelki egészségre, hogy már a legnagyobb nemzeti ünnepeken is megosztott az ország?

Ez katasztrófa. Lásd Babits Petőfi koszorúi című zseniális versét: „Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére – kőnek!” Mármint hogy a hatalom 1922-ben Petőfit ünnepli, de mi köze hozzá? Semmi. És ez mindig így van. Életem legnagyobb élménye volt 1956, sok mindent tudtam volna régebben mesélni róla. Ma már meg sem akarom említeni, olyan pokolivá tették az egészet. Olyan emberek bukkantak fel hősként, akikkel soha semmilyen közösséget nem vállalnék. Ott voltam a Szent István körúton az egyetemista menetben, amikor Szabó Sipos Tamás kivágta a zászlóból a címert egy erkélyen, meglengette, aztán lerohant a menetbe. Akkor fantasztikusnak találtam, de mára megutáltam a lukas zászlót, annyira visszaélnek mindennel. Megszüntették, kivégezték, elvették tőlem 1956 emlékét. Egyszer kaptam három papír 500-ast az általam addig ismeretlen, nagyszerű textilművésztől, Székely Júliától. Akkoriban 1956 emlékére kiadtak olyan 500-asokat, amelyeken lukas zászló volt, a művész ezt piros, fehér illetve zöld textil darabkákkal beszőtte, és elküldte nekem postán.

Nem próbálta meg visszavenni 1956 emlékét azoktól, akik kisajátították?

Írtam erről egy utólagos naplóféleséget, amely a Zsidó könyv című provokatív kis könyvecskémben jelent meg. Jegyzetek formájában azt is beleírtam, ki mit mondott bizonyos eseményekről később. Úgyhogy a magam részéről megpróbáltam – ahogy maga fogalmaz – visszavenni ezt az emléket. Régi bölcsesség, hogy van, aki száján hordja hitét és hazáját, van, aki a szívében – az elsőnek egy szavát se hidd.

Orosz Ildikó

Névjegy

1935-ben született, a pszichológia előtt jogot is végzett. Volt házi tanító, színházi statiszta, nevelési tanácsadóban pszichológus, egyetemi docens. 1983-tól az Országos Pedagógiai Intézet főmunkatársa, 1998-tól a pedagógus-továbbképzési módszertani központ alternatív továbbképzési igazgatója. Fontos szerepet vállalt a Waldorf-intézmények meghonosításában. 1989 és 1995 között az iskolázás szabadsága európai fórumának kelet-európai szóvivője, majd alelnöke, 1998–2002-ig az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság elnöke. Sok éve aNők Lapja rovatvezetője, közel harminc könyv szerzője; legismertebb a Kicsikről nagyoknak, legújabb a Nagy családkönyv és a Jól szeretni – Tudod-e, hogy milyen a gyereked?Országszerte tart előadásokat szülőknek, pedagógusoknak.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel (1)

Az interjú és az (1) fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2015/50).

Tovább olvasom