„Úgy nyerj, hogy legyen következő parti” – Beszélgetés Jesztl József szociálpedagógussal a társasjátékokról

Jobb lenne a világ, ha többet játszanánk. Rugalmasság, kreativitás, önérdek-érvényesítés és kooperativitás – a mai komplex társasjátékok az élmény mellett sokféle, az életben nélkülözhetetlen kompetenciát fejlesztenek, ezért jól használhatók a tehetséggondozásban, a felzárkóztatásban és a rehabilitációban. Jesztl József szociálpedagógussal többek közt arról beszélgettünk, miért kezdett a táblajátékok mellett társasokat használni, mi az a drámafaktor és hogyan csomagolta be a dobozba az ördögöt egy kockázatelemzőből lett játékfejlesztő.

Miért érdemes bevinni a társasjátékokat az iskolába?

Jesztl József: A játék a gyerek saját közege, neki van kitalálva. Amikor bemutatok egy játékot, deklarálom, hol az eleje, hol a vége, világosak a szabályok. A gyerek látja, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel indul. Számára a játék mint probléma relevanciaszintje magas, ugyanakkor a kockázat alacsony. Nem olyan, mint az iskola, ahol egy hibának súlyos következménye lehet. A mai, modern társasjátékok meglehetősen bonyolultak, a gyerekek észrevétlenül oldanak meg komplex problémákat, és nem érzik tehernek, sőt kérik a következőt - holott a legtöbb iskola arra szocializál, hogy kerüld el, úszd meg a nehéz feladatokat. Pedig a mai világban a legfontosabb a rugalmas gondolkodás, az ismeretek konvertálása, nem lehet leélni egy életet egy végzettség megszerzésével. A tapasztalat szerint a rendszeresen játszó gyerekek nyitottak, és ami a legfontosabb: motiváltak. A pozitív élmények megerősítik őket, hogy érdemes kipróbálni új helyzeteket.

Jesztl József: "A társasjátékok sokféle készséget kinyitnak" (Fotó: Sióréti Gábor)

Sokat hallunk mostanában a sakk pedagógiai hasznáról, hiszen számos képességet fejleszt: logika, türelem, memória, stratégiai gondolkodás. Miben tudnak mást vagy többet a mai társasjátékok?

A sakk gyönyörű játék évezredes evolúcióval, és a saját univerzumán belül verhetetlen. De nem old meg mindent. A többi absztrakt játékhoz hasonlóan a kognitív (értelmi) funkciókat dolgoztatja meg. Az absztrakt játékoknál gyakorlatilag rejtett formában matekozunk, a lehető legjobb lépések követik egymást. Az lesz eredményes, aki több sémát ismer fel, vagy mélyebbre lát az időben. Absztrakt játék a malom, ami nagyon vacak játék, a skála másik végpontján pedig a nagyon bonyolult sakk – a kettő közt legalább háromszáz jól kipróbált játék van.

A társasjátékoknál viszont a kognitív funkciók mellé bekapcsolódik egy sor egyéb személyes és társas kompetencia: önérdek-érvényesítés, önvédelem, empátia, kölcsönösség, a másik szándékainak felismerése, együttműködés, közösségtudat és így tovább. Több példát tudnék mondani, amikor másodikos gyerekem egy egyszerű esélylatolgatós játékban könnyedén vert egy sakkmesterjelöltet.

Tehát a társasok jobban közelítenek az élethez, hiszen a való világban sem elég a boldoguláshoz a jó logika?

Így van. A társasjátékokban többféle attitűddel lehet eredményesnek lenni, míg az absztrakt játékoknál kőkeményen ki kell számolni a legjobb lépést. Kezdetben én is csak absztrakt játékokat használtam a tehetséggondozásban, de egy idő után elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, rigiddé válik a gyerekek gondolkodása. Soha nem felejtem el az egyik tanítványom arcát, amikor elé toltam egy egyszerű licitemelős játékot: magyar bajnok volt dámajátékban, de erre összeráncolta a homlokát, és kikérte magának a helyzetet! Ekkor jöttem rá, hogy nem szeretnék szakbarbár gyerekeket, és elkezdtem az absztrakt játékok mellé odatenni olyan társasokat, amelyek más készségeket is kinyitnak.

Hogyan működik egy ilyen licitemelős játék, amit az imént említett, és milyen, az életből ismert helyzeteket modellez?

A licitálós játékokban okosan kell vásárolni és eladni, a műveletek licitek formájában valósulnak meg. Azzal kell operálni, hogy nekem valamennyire megéri egy dolog, de sokan ülünk az asztalnál, nem tudhatom, hogy a másiknak mennyire éri meg. Fontos, hogy beleérezzem magam a másik helyzetébe, kiismerjem az attitűdjét, felmérjem, mennyire agresszív vagy épp konfliktuskerülő, és ennek függvényében kell döntéseket hozni. Szerepe van az intuíciónak is. A licitálós játékok remekül modellezik a mai világban a pályázati rendszert: a vállalkozónak önrészt kell felmutatnia, meg kell mutatnia, miből mennyire van szüksége, és árajánlatot tesz. Nyilvánvaló, hogy ezt nem a puszta számolás dönti el, mindenki azon agyal, hogy a másik mit ígérhetett.

Egyébként ma már arra is van példa, hogy bizonyos cégek nem a jelölt papírját kérik az állásinterjún, hanem elé tesznek két ötperces szabálymagyarázatú, húsz perc alatt lejátszható társasjátékot, amelyben gazdasági döntéseket kell hozni a másik döntései alapján, és ezután választanak.

És aki nem szereti a pénzügyi manőveres játékokat?

Rengeteg jó játék van ezeken kívül is. A Dixit például asszociációs játék egy gyönyörű kártyapaklival, amit állítom, hogy száz év múlva is játszani fognak. Festmények vezérlik az asszociációkat, és bele kell helyezkedni a másik gondolkodásába. Egy idő múlva tökéletesen mindegy, ki hányadik helyen áll, és a játék után senki nem emlékszik már arra, hányadik helyen végzett. Arra viszont igen, hogy milyen bravúrokat kellett megoldani.

Az iskolai kereteket tekintve melyek a jó játékok?

Az absztrakt játékok előnye, hogy kevés a szabály. Három percben elmondom, a gyerek öt perc múlva játszik, tíz perc múlva már talál egy adódó törvényszerűséget. A modern társasjátékok hátránya, hogy sok szabály van. Igyekszünk egyszerűbbeket használni, és olyat, ahol a játékidő legfeljebb 45-60 perc. Ma már nagyon szép repertoárt lehet összeállítani ilyen játékokból.

Pedagógiai szempontból nagyon fontos a drámafaktor, ami játékos meghatározásban azt jelenti, hogy reménytelennek látszó helyzetből is van lehetőség a nyerésre. Ilyenkor a játékos csinál egy olyan "motort", ami javakat termel neki, vagy előnybe hozza, és aki addig nem volt tényező, a játék végére az lesz. Ez lényeges, hiszen léteznek olyan játékok – ilyen volt például a Monopoly –, amelyekben ha rosszul indultál el, akkor két órán keresztül asszisztálhattál a nyertesnek.

Már értem, miért nem vonzott soha a Monopoly...

Ezek vacak játékok, és sokban tehetnek arról, hogy rossz híre van a társasoknak, hiszen ezeken nőttünk fel. Kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan, fontos új utakat mutattak a fejlesztésben, de a játékmenet nem állta ki az idő próbáját. Mi értelme egy olyan játéknak, ahol valaki több órára beleragad egy rossz helyzetbe? Ennél sokkal szebb mechanizmusok léteznek, ma már arra is figyelnek a fejlesztők, hogy ne húzzon nagyon szét a mezőny – csak nagyon buta játékkal lehet végletesen leszakadni.

Azt szokták mondani, hogy a játék azért is jó, mert megtanít veszíteni.

Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanítson nyerni. Ma Magyarországon az emberek nem tudnak nyerni. A győztesek mindent letarolnak, és igyekeznek elintézni, hogy soha többé ne kelljen megmérkőzniük senkivel. A politikában ellenségek vannak, nem ellenfelek. Ezzel szemben a játék arra tanít, hogy légy szíves úgy nyerj, hogy legyen kedvem még egyszer leülni veled. Hogy legyen lehetőség egy következő partira. Ezt a legegyszerűbb absztrakt játék is tudja, de könnyebben hozza egy társasjáték, ahol nemcsak egy vesztes és egy győztes van, hanem köztük több helyezés is. Nagyon lehet örülni egy második, harmadik helynek, a vesztést pedig könnyen el lehet simogatni, el lehet nevetni.

A hazai oktatási rendszer nagy hibája, hogy a gyerekek elvétve találkoznak olyan problémákkal, amelyeket együtt kell megoldaniuk. Hogyan segítenek a társasjátékok a kooperativitás kialakításában?

Kevés jó és sok rossz kooperatív társasjáték létezik, jóra példa a Pandemic, vagy az idei fejlesztésű Hannabi. De az együttműködést nem kizárólag a célzottan kooperatív játékok segítik elő. Az egyik kedvenc szerzőm a német Reiner Knizia, aki banki kockázatelemzőből lett főállású játékfejlesztő. Az általa kitalált Quo vadis esetében először azt éreztem, hogy becsomagolta a dobozba az ördögöt.
A játéktábla bizottságokat ábrázol, nincs kártya, se dobókocka. Egy-, három- és ötfős bizottságokból úgy lehet továbbkerülni a szenátusba, ha rád szavaznak a többiek. Az előrejutás bizonyos pénzösszeggel jár. Az nyer, aki bejut a szenátusba, és eközben a legtöbb pénze lesz.

Ehhez egyezségre kell jutni a többiekkel, és bármit lehet ígérni, pénzt, szavazatot a következő bizottsági ülésen, vagy akár játékon kívüli dolgokat is, de a játékszabály szerint az összes ígéretet csak egy körön át kell betartani. Tehát feloldom a 10-12 éves gyereket az alól, amit a szájába rágnak, hogy tartsa be a szavát. Csakhogy a játékot szériában játsszuk: általában táborban mutatom be, elmondom, hogy sokat fogjuk játszani, és aki az elején lerabolja azokat, akikkel egy asztalnál ül, azzal a következő kanyarban senki nem fog együttműködni. És csodák csodája, nem lesz káosz, egy végletesen versengő szabály mellett nem fog mindenki eszetlenül dezertálni. (A dezertálás a játékelméletben versengő magatartás, amikor megígérek valamit, de elállok tőle - O. I.) Nem kötelező, mégis betartják az ígéreteiket. Nem az lesz eredményes, aki becsapja a másikat, és kialakul az együttműködés. Persze ha nincs jól bevezetve a játék, vagy nem sorozatban játsszák, fordítva is elsülhet. Ezért is fontos a pedagógusképzés.

Manapság a társasjáték-kultúra felfutóban van. Mennyire sikerült bejutnia az iskolákba?

Egyre több a jó kezdeményezés, szaporodnak a klubok, először csak néhány játékkal, amelyet a résztvevők magukkal hoznak. Ideális esetben idővel létrejön egy könyvtárhoz hasonló, folyamatosan bővülő játéktár. A Nebuló Alapítvány írt ki az iskolák számára olyan pályázatot, amelyben játéktárat és képzést lehetett nyerni a Gémklub támogatásával. A társasjátékok ára nem borzalmas, összehasonlítva egy mozijeggyel, de nem elvárható, hogy a szülő mindig új játékot vegyen. Márpedig egy játékban van néhány mechanizmus, játszunk vele ötször, tízszer, megtanuljuk belőle, amit meg lehet, aztán felkerül a polcra. Jól pörög a társasjátékok másodlagos piaca is.

Az sem elhanyagolható edukációs vonal, hogy miként vagyunk fizikailag jelen egy játékban, eszünk-e fölötte, mellétesszük-e a poharunkat, ami egy idő után biztosan ráborul. Az én játékaimat nagyon sokan használják, egy agyonhasznált játék elég kiábrándító. A gyerekek számára az jelent élményt, ha úgy veszem ki a dobozból, mintha új lenne, ekkor érzik, hogy közösen fedezünk fel egy új világot.

Mit nyerhet a felnőtt a játékból?

 Amikor szembetalálkozunk valami újjal, kétféle folyamat történhet: ha már láttunk hasonlót, berakjuk a fejünkben arra a polcra, ahova az addigi ismereteink alapján való. Ez az asszimiláció. A másik az akkomodáció, amikor rájövök, hogy hú, a fenébe, nem működik, amit idáig gondoltam, új polcokat kell gyártanom. Ez rettentő fájdalmas, és felnőttkorban nagyon kevésszer csináljuk. A felnőtt a játékba pont fordítva megy bele, mint a gyerek, számára a relevanciaszint alacsony, a kockázat viszont magas: gyakorló tanárként esetleg gratulálnom kell a Dezsőkének? Ez rémületes. Ügyesen át kell hangolnunk a pedagógus érzelmeit, és védett környezetben, műhelymunkában lehetőséget adni a játékrutin megszerzésére. Ha felnőttként el tudjuk engedni, hogy a játék veszélyes, lehetőséget kapunk, hogy kiszakadjunk a rögzült gondolkodási sémákból. Hogy ne kelljen kidobnunk azokat a könyveket, amelyek nem férnek fel a polcainkra.

Orosz Ildikó

Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/51).

Tovább olvasom

„Hagyjuk őket játszani békében vagy harcban” – Interjú Jesztl József játékpedagógussal

Aki szeret társasozni, annak a gondolkodása rugalmasabbá, nyitottabbá válik. Az élmény megerősíti a gyereket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó. A játék olyan készségeket is felszínre hoz, melyek a hagyományos oktatási rendszerben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerek közösségben elfoglalt helyére. Interjú Jesztl Józseffel, a hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakjával többek között arról, hogy ki az a playworker.

A hazai társasjáték-kultúra óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi években. Nálunk is van már Év Társasjátéka-díj, országos bajnokság, különféle események. Mit adhat a társas az iskolában, az élményen túl?

Jesztl József: A játék jól körülhatárolt, saját szabályai és törvényszerűségei szerint működő univerzum, amelyben a gyerekek kockázat nélkül kipróbálhatják, amit a világról éppen gondolnak. Maga a játék ad visszajelzést arról, hogy ez működik-e. Védett közeg, tehát a gyereknek nem kell félnie attól, hogy rossz döntése miatt a való világban veszély fenyegeti. Alapbölcsesség a tanulásról, hogy „mondd el, és elfelejtem”; „mutasd meg, és megjegyzem”; „engedd, hogy csináljam, és megértem”. Utóbbira kiválóan alkalmas a játék. Aktivizálja azokat a passzív ismereteket, amelyeket a hagyományos oktatási rendszer kínál.

Jesztl József: "Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát" Fotók: Túry Gergely

Az iskolában általában az lesz sikeres, aki szorgalmas, tanul és megcsinálja a leckét. A modern társasjátékokban azonban, ahogy az életben is, sokféle sikeres stratégia létezik. Sikeres lehet például az, akinek jó a taktikai érzéke, és ügyesen észreveszi a lehetőségeket. De szerepe lehet ezen felül a meggyőző erőnek, a kockázatvállalásnak és az intuíciónak – számos olyan készségnek, amit az iskola nem feltétlenül díjaz. Ugyanakkor fontos, hogy a játék az iskolába bekerülve is megmaradjon játéknak. Ahogy a jó mesét sem kezdjük el a végén megmagyarázni, kicsontozni, a játékot is hagyni kell magában hatni.

Mondana példát olyan játékra, amit gyakran használ, és fontos készségeket lehet benne kipróbálni?

A közoktatásban a mai napig egy szó sem esik a pénzkezelésről. Leérettségizhet valaki úgy, hogy fogalma sincs, mi az a megtakarítás, betét, licit vagy tőzsde. Aztán csodálkozunk, hogy rosszul gazdálkodik, rossz befektetések mellett dönt. A Medici (a képen balra) régi kedves játékom, amely szórakoztatóan és társasági módon szól a pénzkezelésről. Középkori környezetben, három kereskedői napon próbálunk meg javakat vásárolni ötféle termékből. A cél, hogy minden nap végén értékes rakománnyal legyen tele a hajónk, és egy-egy terméktípusból mi vigyünk el többet, mert a játék a monopolhelyzetet is díjazza.

Sokszor vesszük elő a For Sale-t is. Ebben mindenki azonos pénzösszeggel indul, először körlicit formájában ingatlanokat vásárolunk, majd a második körben vaklicitben megpróbáljuk ezeket visszaváltani pénzre, de nem tudjuk, ki mekkora ingatlant tesz be. Néhány parti után a gyerekek maguktól jönnek rá, hogyan oszthatják be a pénzüket, és tehetnek szert nagyobb nyereségre. Sőt akár ki is szoríthatják egymást a licitálás lehetőségéből, ami agresszív stratégia, de van létjogosultsága.

Ma már tudnak izgalmasak lenni az új fejlesztésű kvízjátékok is, amelyekben régen kizárólag a jó memória számított.

A Fauna például az állatok világába kalauzol. Feljön egy kártya, mondjuk a vörös panda, és ennek jellemzőit – hol él, mit eszik, mekkora a súlya, a hossza – kell minél pontosabban megmondani. Sorban megyünk, egyszerre mindenki csak egy adatot tippelhet, ami annál többet ér, minél pontosabb. Megbecsülhetünk olyan jellemzőt is, amivel más már próbálkozott. Tehát nem az nyeri agyon magát, aki mindent tud, hanem sikeres lehet az is, aki okosan méri fel a többiek képességeit. Az iskolában általában büntetik, ha mások tudása alapján próbálunk információkat szerezni, holott az életben ez hasznos készség. Ráadásul, mivel több körön át masszírozzuk a vörös pandát, jó eséllyel tanulunk is róla valamit. A magyar változat jelenleg hiánycikk, de akár házilag is elkészíthető. Egy csomó játékhoz nem kell semmiféle kellék, a mechanizmus átültethető – egyebek mellett ebben segíthet a játékpedagógus. A Pictionary vagy a Tabu akár étteremben, a blokkokon is játszható.

Nem vitás, hogy játszani jó. De nem tűnik ettől még unalmasabbnak a hagyományos tanulás?

Ellenkezőleg, azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek motivációs spirálba kerülnek. A gondolkodásuk rugalmasabbá, nyitottabbá válik, órán is nagyobb kedvvel oldanak meg komplex feladatokat. A mai társasok bonyolultak, el kell sajátítani a szabályokat, megérteni a törvényszerűségeket, fél óráig, óráig vagy tovább komoly szellemi erőfeszítést kell tenni. De az élmény megerősíti a gyerekeket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó.

A játék sokszor felszínre hoz olyan készségeket, amelyek a hagyományos oktatási környezetben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerekek közösségben elfoglalt helyére is. Volt egy kissrácom, aki 7-8. osztályban fizikailag fejletlenebb volt a társainál. Külsőre negyedikesnek nézett ki, de belül sok tekintetben a többiek előtt járt. Azáltal, hogy jól vette észre a helyzeteket és ügyesen nyilvánult meg a társasjátékokban, idővel megemelkedett a státusa. Kiérdemelte a társaitól a Babyface Killer becenevet. Márpedig aki ilyen nevet kap, annak már nem adnak többé tockost a folyosón.

Jesztl József

A hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakja. Országszerte segített játékokat, társasjátékokat meghonosítani az iskolákban. A Tudor Alapítvány munkatársaként részt vett alternatív oktatási programok kidolgozásában, pedagógusok játékismereti képzésében és hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozásában. A Soteria Alapítványnál pszichiátriai betegek körében használta sikerrel a játékokat. Privát kollekciója félezer társasból áll. Jelenleg a gyermekvédelemben dolgozik.

Rengeteg jó játék több száz- vagy ezeréves múltra tekint vissza, például a sakk, a dáma, a go vagy a backgammon. Mi hívta életre a modern társasjátékokat?

A pénzkezeléssel kapcsolatos játékok az 1800-as évek végétől jelentek meg, amiben fontos szerepe volt annak, hogy a pénz elkezdett önálló életet élni. A második világháború után kettéhasadt a piac. A fejlesztésben élen járó németeknél – érhető okokból – nem voltak kedveltek a háborús játékok, így az ott népszerűek szerepe, hogy befolyást szerezzünk, kereskedjünk, alkudozzunk, akciópontokat kezeljünk. Amerikában hosszú ideig megmaradtak a háborús játékok, amelyekben általában két haderő küzd egymással, és a győzelem a jó haditerven és a kockadobásokon múlik – a magas szerencsefaktor miatt nevezik ezeket néha „Ameritrashnek”, azaz amerikai szemétnek. Ami egyébként nem jelenti, hogy ne kellene a véletlenre épülő játékokat is tanítanunk a gyerekeknek, hiszen azokon keresztül tudnak megítélni valószínűségeket. Kiváló példa a backgammon, amiről sokan nem tudják, hogy sorozatban játsszuk, és az győz, aki ügyesebb a nyerési esélyek latolgatásában.

De visszatérve a modern játékokhoz: 1979-től óriási lökést adott a fejlesztésnek a német Spiel des Jahres, az Év Játéka-díj, amelynek ma már számos alkategóriája van. Az úgynevezett gémer játékoknál erősen gondolkozunk, komoly matematikai feladatokat oldunk meg, sokfelé kell beosztani az erőforrásainkat. A családi játékok átláthatóbb mechanizmusokkal, rövidebb idő alatt nyújtják ugyanazt az élményt, ezért legkönnyebben ezek költözhetnek be a napközibe vagy a tehetséggondozásba. Melléjük oda lehet tenni néhány gémer játékot, már a felsős korosztályban.

Egyre több iskolában használnak játékokat, ugyanakkor a rosszul bemutatott játék rossz élményt is okozhat. Hogyan lehet ezt elkerülni?

Alapvető, hogy a játék ne legyen kötelező, ne váljék tantárggyá, és véletlenül se jusson eszébe senkinek leosztályozni. A Szovjetunióban a kötelező sakkoktatás világklasszisokat termelt ki, de senki sem szól a sakk áldozatairól, akik egy életre megutálták az egészet. A játékpedagógus külön szakma, jó lenne, ha minden iskolában megjelenhetne, hogy utat mutasson a pedagógusoknak. Nem kell azon aggódni, fejleszt-e a játék. Manapság óriási a nyomás a pedagógusokon, de a szülőkön is, hogy állandóan „fejlesszék” a gyerekeket. Holott leginkább arra volna szükség, hogy hagyjuk őket játszani békében, vagy harcban.

Ehhez képest sok szülő járatja öt-hat különórára a kisgyerekét, és lassan már születésnap sincs animátor, vagyis hivatásos foglalkoztató nélkül.

Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát. Angolszász országokban régóta létezik az úgynevezett playworkerek képzése pedagógusok és önkéntesek számára. Nálunk most a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány indított ilyet. A playworker – szemben az animátor jó szándékú buzgalmával – csupán megteremti a játék lehetőségét, klímáját, aztán hagyja, hogy a gyerekek feltalálják magukat. Jelen van, felelősséget vállal, de csak vészhelyzetben avatkozik közbe. Játékértő ember. Léteznek játszóházak, ahol önmagukban semmire se jó textilek, szivacsok, labdák, lécek, deszkák találhatók, ezekből a gyerekek spontán építenek bunkert, kalyibát.

Nálunk elítélik azt a pedagógust, aki csak úgy begurít egy labdát a gyerekek közé. Holott ezzel a gesztussal máris döntések sorozata elé állítja a társaságot: ki kell találni, mit játsszanak, hogyan, ki milyen szerepet vállaljon. Érdemes mindenkinek végiggondolnia, mi volt gyerekkora kedvenc játéka. Kimutatták, hogy a legmaradandóbb élményekben szinte soha nem szerepel felnőtt. A táblás játékoknál is higgyünk abban, hogy a gyerek szeret játszani, legközelebb is lesz kedve hozzá, és indirekt módon okul belőle.

Orosz Ildikó

Az interjú szerkesztett változata a HVG Extra Pszichológia magazinban (2015/2.) és a hvg.hu-n jelent meg. Fotók: Túry Gergely (1, 3)

Tovább olvasom

Matt a sakknagyúrnak – Berg Judit: Alma – A sötét birodalom; Rumini a Fényvizeken

Az már eleve figyelemre méltó, ha a legnépszerűbb meseírónk összehajol minden idők legjobb női sakkozójával, és a két Judit, Berg és Polgár elénk tesz egy ifjúsági sakkregényt. Kaland, izgalom, bölcselkedés és sakkfeladványok – ilyen még tényleg nincs a rohamosan táguló gyerekkönyv-univerzumban.

Pedig sakkozni ma már sokkal coolabb, mint húsz-harminc éve, és ez részben épp a versenyzésből hátrébb lépő, a játék népszerűsítése felé forduló Polgár lányoknak köszönhető. Írtak már könyvet Tandorival közösen, iskolai oktatási programokban vesznek részt, és megafesztiválokon örömsakkoznak.

Az alaphelyzet legalább olyan ősi, mint maga a játék: Alma kiskamasz lány, aki egy hétköznap délután, három másik sráccal együtt átkerül egy ismeretlen világba. Rá kell jönniük e különös dimenzió működési elveire, meg kell fejteniük a talányait, és ki kell jutniuk belőle. Míg a felnőttek körében virágkorát éli a szabadulószobák és szerepjátékok műfaja, addig egy mai gyerek számára továbbra is a kétnapos osztálykirándulás jelenti a csapatépítés netovábbját – ehhez képest Dharma úr birodalmában életveszélybe kerülni, kiállni az együttműködés, a bátorság és a leleményesség próbáját, maga a gyönyörűség.

Bár a csapatból csak Anna sakkozik, a többiek képességeire is szükség van. A feladványokat az egylépéses mattoktól a trükkösebbekig Polgár Zsófi készítette, míg az utolsó nagy csata Judit Anand elleni, 1999-es győzelmét képezi le. Ezzel együtt az élményhez és az olvasáshoz egyáltalán nincs szükség sakktudásra – határozottabb szerkesztésre viszont lett volna. Bár a szándék az „életben semmi sem fekete vagy fehér” üzenet közvetítésére respektálható, ám a regényvégi fordulat mégis kissé kényszeredetten hat. Az első könyves Bernát Barbara fametszetszerű, dinamikus textúrájú illusztrációi bátran mernek tisztán fekete-fehérek lenni, és határozottan vonzóvá teszik a könyvet. Nem véletlen, hogy azóta egy kortárs olvasásnépszerűsítő iskolai program, a Betűfaló is beemelte a regényt az ajánlott olvasmányok közé, és tanítási segédanyagot is készített hozzá.

Ehhez képest azt hihetnénk, hogy Rumini-ügyben nincs új a nap alatt: minden furmányos kaland megvolt, a tengereket ától cettig bejárta a Szélkirálynő, és a varázskütyük terén sem várható újítás. Voltaképp így is van, a Rumini a Fényvizeken szám szerint a hetedik kötet, amelyben kevés személyi és tárgyi meglepetés ér – a műfaji játéknak köszönhetően mégis az egyik legszórakoztatóbb kötetet vehetjük kézbe. Berg Judit sikerszerzőként fontosnak tartja, hogy a gyerekeket bevezesse a különböző műfajokba: írt már dráma és napló formájú Ruminit, most pedig egy levélregényben tereli össze eddigi szereplőit.

Miközben a régi egérarcok Sajtos Rozitól Szkander Bobon át Balikóig keresztül-kasul leveleznek egymással, kibontakoznak a megelőző kötetekből úgymond „kimaradt” részek és néhány új epizód. Az akcióról a reflexióra helyeződik a hangsúly, a többféleképp elmesélt kalandok nem csupán a valóság sokféle értelmezhetőségére, de a kortárs kommentkultúrára is reflektálnak, habár itt nem elektronikus, hanem hagyományos sirály- és palackpostás mailek repkednek.

A leveleket pandúrsági jegyzőkönyvek és újságcikkek egészítik ki, melyekben az 5–12 évesek számára befogadható módon érintjük a szövegromlás, a szövegek szándékos manipulálása, sőt a médiaetika kérdéseit is. Miután Egérváros szurikátamegszállása után az Egérvárosi Hírmondó bejelenti névváltozását Szurikáta Szócsőre, komolyan azt várjuk, hogy a pockok mindjárt elefántléptékű stadiont avatnak. Kapunk némi csillagászati továbbképzést a nap járásáról, régi és új parabogarak, fabatkák, prizmanók és hangpiócák sürögnek – a „hivatalos” Rumini-illusztrátor, Kálmán Anna rajzaival. Az egyetlen, olvasói szempontból kifogásolható eljárás, hogy ehhez a könyvhöz – az eddigiekkel ellentétben – feltétlenül ismerni kell a megelőző hatot.

Alma – A sötét birodalom, Ecovit, 2013, 269 oldal, 3360 Ft

Rumini a Fényvizeken, Pagony, 2013, 317 oldal, 2990 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a magyarnarancs.hu-n jelent meg (2014. május 14.)

Tovább olvasom

Mit mondtál? Makk? – Polgár Judit: Sakkjátszótér

Ha már egyszer minden gondolata a huszárok, a lovagok és a harc körül forog, legalább annyi szerencsénk lehet, hogy képes ezt a vágyát 80 decibel alatti formában is szublimálni... Amikor egy mindenre elszánt ötéves kitúr a szekrényből egy sakktáblát, és talál hozzá valakit, aki elhiszi, hogy tényleg ezt akarja, akkor már csak a Jóisten állíthatja meg – de Polgár Judit biztosan nem fogja. Sakkozni ráadásul társadalmilag is sokkal elfogadottabb, mint szitává lőni az óvó nénit vagy fejbesomni a kistesót bármely fegyvernek látszó tárggyal.

Ha sosem látott még sakkot, úgy is jó, ha ügyesen lépeget már, akkor a könyv elejét csak átlapozni kell. Nevet adunk a mezőknek, és megtanuljuk, merre hány lépés: a bástya kis könyveket gyűjt össze egyenes vonalban, a vezér minden irányban virágot szed, a király pedig a célközönség ízlésének megfelelően nyalókákért száll síkra.

Az igazi fordulópontot az jelenti, amikor pár olyan feladvány után, ahol sakkot kell adni és kivédeni, máris rátérünk a lényegre: "Mit mondtál? Makk? / Nem! Azt, hogy matt!" Tapasztalatunk szerint a szülők többsége legfeljebb lépni és ütni tanítja meg a gyermekét, és ritkán jut el a végkifejletig. Pedig nem árt az elején tisztázni, hogy a játék nem feltétlenül akkor ér véget, ha már csak két király kergeti egymást a pályán.

A Sakkjátszótér gondosan fel van építve: az elején lehet színezni, pöttyöket összekötni, később villát, nyársat, felfedett sakkot, majd pedig két-három lépéses mattot adni. A végére egy komplett játszma is bekerült az 1988-as sakkolimpiáról (Chilingirova ellen), hogy lássuk, van még mit tanulni: "Tizenkét évesen játszottam – / mondják, trükkös tündér voltam".

Tandori Dezső ültette át magyarra Polgár Judit angolul megírt szövegeit. Nagyon szeretnivaló rigmusok születtek, s még ha verstanilag néhol kissé csikorgósak is, igazán közel hozzák a játékot a gyerekekhez. Valószínűleg örökre megmarad, hogy "Villával nem csak eszünk: / két bábot is fenyegetünk", vagy az, hogy "Sarokba szorult a király: / körülötte túl sok híve áll!" Arról nem is beszélve, hogy mennyivel nagyobb élmény azt mondani: "Kél a nap, jön hajnalod: / indulj el hát kis gyalog", mint azt, hogy "gyalog e4". A könyv végén, kedves gesztus, elolvashatjuk az idős költő megható köszönőlevelét: "Nem hittem, hogy mostanság (egy ilyen inkább kipihenni-szánt, öreg időmben) valami lelkesedés engem így elsodorjon!!"

Örülhetünk tehát, hogy a sakk-királynő babázik – ajánlás Hannának és Olivérnek –, mert remek kiadvány született, amelynek remélhetőleg mihamarabb jön a folytatása is. Viszont nem lehet elhallgatni, hogy a profi tartalom igencsak amatőr formában búsong. A munkafüzet mint műfaji meghatározás nem mentség arra, hogy a tipográfia bumfordi, korrektor egy szál se, Polgár Zsófia rajzkészsége pedig messze elmarad sakktudásától (ehhez képest a Maszat-hegyet illusztráló Varró testvér, Zsuzsa a ceruza ördöge volt). Pedig biztosak vagyunk abban, hogy kiváló grafikusok sorban álltak volna, hogy megálmodhassák a "nagyhatalmú király úr" meg a "bátor gyalog" figuráját, és a nevüket adják egy ilyen nemes vállalkozáshoz.

A fülszöveg szerint a tanulásban Polgár papa módszerét követjük, ami kellemes emlékeket idézett fel a munka során a lányokban. Nekünk pedig akkor is érdemes ezt az utat végigjárnunk, ha nem akarunk zsenit nevelni, csak éppen jól szórakozni. Ja, és persze megadni a gyereknek a lehetőséget, hogy ha nagyon akar, hadd váljék belőle mégis géniusz.

Orosz Ildikó

Magyarra rímelte: Tandori Dezső. Rajzolta: Polgár Zsófia. Cityvet Kft., 2010, 111 oldal, 2500 Ft

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2011/7).

Tovább olvasom

„Ne okozzon lelki törést” – Interjú Berg Judit íróval

Az egyik legsikeresebb gyerekkönyvszerző, több sorozat (Rumini, Maszat, Cipelő cicák, Panka és Csiribí, Két kis dinó, Lengemesék) írója, József Attila-díjas. A Rumini-szériából több mint százezer példány kelt el, rajongói klubok tárgya, alsó tagozatban sok helyen házi olvasmány. Társasjáték készült belőle, a Rumini Ferrit-szigeten pedig telt házzal fut a Magyar Színházban. Nemritkán popsztárokhoz illő fogadtatásban részesül az iskolákban és könyvtárakban. A meseíró dilemmáiról, önzetlen mecenatúráról, csalánnal verekedő fiúkról és egy új sakkregényről beszélgettünk.

Ma már nehéz elképzelni, hogy a Pagony kiadó, amelynek sikere párhuzamosan bontakozott ki a Rumini-sorozatéval, nem harapott rá azonnal a vagány matrózegér kalandjaira. Miért gondolták meg magukat?

Berg Judit: A Ruminit eredetileg karácsonyi ajándéknak írtam a lányomnak, Lilunak, hogy ne kelljen minden este hullafáradtan új történeteket kitalálnom neki. Négy-öt fejezet hosszúra terveztem, de megállíthatatlanul jöttek az újabb ötletek. Akkoriban a Pagony kezdő kiadónak számított, inkább az ovis korosztálynak szóló könyvekben gondolkoztak, alapvetően könyvesboltként határozták meg magukat. Nagyjából egyszerre adtam oda a Micsoda idő! és a Rumini kéziratát, előbbire azonnal igent mondtak, ebből lett a Panka és Csiribí-sorozat. A Rumini nem illett a képbe, nagyobbaknak szólt. Bizonytalan nemet mondtak rá. Aztán egy nap átjöttek hozzánk Eszterék (Kovács Eszter, a Pagony szerkesztője - O. I.), és a lányom lelkendezve mesélte, mennyire jó a Rumini. Én meg odaadtam nekik a karácsonyra kinyomtatott példányt, amit már úgyis elolvastunk. Elkezdték otthon mesélni a fiuknak, Bálintnak, akire elementáris erővel hatott, kitört rajta az a fajta Rumini-láz, amit azóta nagyon sok gyereken tapasztaltunk. Az ötödik fejezet után felhívtak, hogy mégis kiadják.

Berg Judit: "Kamaszként balhés tag lettem" (Fotó: Sióréti Gábor)

Rumini és több más hősöd is előszeretettel szegi meg a szabályokat, igaz, ebből végül mindig valami jó sül ki. Te is lázadó gyerek voltál?

Általános iskolában kitűnő tanuló voltam, de állandóan belekeveredtem mindenféle verekedésbe, volt bennem egyfajta dac és túlfejlett erkölcsi érzék. A lakótelepen én voltam a lánycsapat vezére. Egyszer a fiúk foglyul ejtettek, és azt mondták, addig vernek csalánnal, amíg el nem ismerek valami megalázó, pitiáner dolgot. Nem ismertem el. Nyár volt, vállpántos póló és kisnadrág volt rajtam. Hólyagosra vertek. Később, kamaszként borzasztó balhés tag lettem, sok olyat megcsináltam, amitől ma rettegek, nehogy a gyerekeim kipróbálják.

Négy gyermeked közül az első nagyon korán született, még az egyetem alatt. Bezárult a világ, és a mesékben élted ki a kalandvágyadat?

Az első mesék tétje a mindennapos túlélés volt. Lilu egy gyorsan véget ért első házasságból született, hamar egyedül maradtam vele, se diploma, se pénz, se munka. Zűrös volt az életünk, sajnáltam őt, és megpróbáltam kárpótolni. Rájöttem, hogy nem azért hisztizik, hogy velem kiszúrjon, hanem nincs más választása: olyan lelki helyzetekbe kerül, amelyeket képtelen megoldani. A mesék kirántották a kezelhetetlen pillanatokból, ezért mesélni kezdtem neki hozzá hasonló gyerekekről, akik szintén nem akarnak felöltözni, bölcsődébe menni, aludni, vagy bevenni az orvosságot. Így született meg a Hisztimesék, amely a visszajelzések alapján a mai napig sok szülőnek segít megoldani a nehéz helyzeteket.

Nemcsak regény, de napló és dráma formájú Ruminit is írtál. Tudatosan törekszel arra, hogy megismertess a gyerekekkel különböző műfajokat?

A gyerekek annyira nyitottak, ha valamit szeretnek, akkor nem zavarja őket, ha egy picit másképpen olvasandó szövegként találkoznak vele. A Rumini színdarab kiadásánál valóban bennünk volt a szándék, hogy tanuljanak meg a gyerekek drámát olvasni. Ne az Antigoné legyen az első, ahol ezzel szembesülnek, mert ha valaki már korábban elsajátítja ezt a készséget, sokkal inkább örömét leli a klasszikusokban is. Fejben már rakosgatom össze a következő Ruminit, amelynek a formája levélregény lesz (Update: A Rumini a Fényvizeken című kötet azóta már megjelent). Azt az élményt próbálom átadni, amit nekem, mondjuk, a Veszedelmes viszonyok vagy a Daniel Stein, tolmács olvasása jelentett. A levélregény jó alkalmat ad arra is, hogy egy könyvbe tereljem a régebbi Rumini-szereplőket, és megmutassam, kinek hogyan alakult a sorsa. Íróként nagy kihívás, hogyan tudom fenntartani a gyerekek érdeklődését ezekkel a műfajokkal.

Újabban a gyerekirodalom sokak számára nem alkalmazott műfaj, gyakran csak a felnőtteknek tetsző gyerekkönyvek születnek.

Számomra alapvető, hogy meghatározzam, kinek írok. Nem mindegy, milyen szókincset, milyen összetettségű mondatokat használok, milyen mögöttes gondolatokra építek. Egy tizennégy éves a haját tépi unalmában, ha nincs szerelmi szál, egy hatévest fölösleges ezzel terhelni. Kérdés, mennyire engedhetek meg magamnak övön aluli helyzeteket - olyan erkölcsi dilemmákat, amelyeket a gyerekek bizonyos életkor alatt nem tudnak feldolgozni. A Rumini Datolyapartonban például van egy szituáció: Balikó halálos skorpiócsípést kap, az ellenmérget a gonosz varázsló csak akkor hajlandó odaadni, ha Rumini cserébe ellopja a ripacsok törzsét éltető szent követ. Ebben a helyzetben Rumini számára nincs jó megoldás, vagy hagyja meghalni a barátját, vagy meglop és tönkretesz egy csomó erdei lényt, akik szintén a barátai. Két hónapig gondolkoztam, kitehetem-e a gyerekeket egy ilyen dilemmának, beszélgettem Marék Veronikával, a kiadómmal és másokkal. Végül az alapszituáció benne maradt a könyvben, de különböző írói fogásokkal úgy hidaltam át, hogy ne okozzon lelki törést egy tíz év alatti gyereknek.

Ma már több kiadóval szerződésben állsz, számos sorozatot viszel. Előfordul, hogy úgy érzed, ezen még lehetett volna dolgozni, de már muszáj leadni?

Írás közben ezernyi kétely merül fel bennem, hogy elég jó-e, amit csinálok, de biztosan tudom, hogy mikor van készen egy könyv. Ha valamiről azt gondolnám, hogy nem üti meg a mércét, nem adnám ki a kezemből. A Rumini Datolyaparton esetében megírtam 16 fejezetet, és utána pihentettem egy darabig. Amikor két hónap után újraolvastam, megállapítottam, hogy az utolsó öt fejezet nem elég izgalmas, és elment olyan irányba, amit nem igazán akartam. Vettem egy nagy levegőt, és nyomtam öt delete gombot. Ezzel együtt léteznek kompromisszumok. A Galléros Fecó naplóját például annyira szerettem írni, hogy szinte fájt, amikor be kellett fejezni. Még legalább két kaland bennem maradt, de már így is 350 oldal volt a szöveg, úgyhogy a kiadó azt mondta: "Judit, kérlek, fejezd be, hadd jelenjen meg!"

A Két kis dinó és a Lengemesék első kötete után sokan csalódtak, hogy ezek a könyvek nagyon hirtelen érnek véget, mintha direkt sorozatnak készültek volna. Ez belőled jött, vagy ügyes marketingfogás?

A Két kis dinó első és második részét eredetileg egyben írtam. A kiadóval közösen döntöttünk úgy, hogy kettéválasztjuk, mert a szöveg alkalmas arra, hogy viszonylag kezdő olvasók önállóan is megbirkózzanak vele. Ehhez azonban belátható terjedelemre, sok szép képre és megfizethető árra volt szükség. Ezért kellett félbevágni. A Lengemesékből eleve csak a tavaszi kalandot akartam megírni, mert minden évszaknak külön kötetet szántunk. Nagyon szerettem dolgozni vele, és talán egy kicsit lehetett volna hosszabb, de szorított az idő, mert váratlanul beütött egy hónapokig tartó alkotói válság.

Kifogytál az ötletekből?

Nem, hanem képtelen voltam írni. Nehéz időszakon mentem keresztül előtte, egyszerre zúdult rám egy csomó lelki és fizikai teher. Készült a színdarab, ami hatalmas élmény volt, de a vártnál több feladatot rótt rám. Méhes László rendező gyakran húzott ki jeleneteket, mert nem lehetett technikailag megvalósítani, ilyenkor éjszaka írtam a másnapra kért változásokat. Közben elvesztettem több embert, akiket nagyon szerettem. A premier után annyira kimerültem, hogy két hónapig a nevemet sem tudtam leírni.

Rumini a Magyar Színházban. Nem akarnak egérnek látszani.

A Rumini színházi előadását egy titokzatos magánszemély támogatta, akiről semmit sem lehet tudni.

A próbák előtt néhány nappal derült ki, hogy kevés a pénz, sok mindenről le kell mondani díszletben, jelmezben, ráadásul hiányzott a rendező díja. Végső elkeseredésemben felhívtam egy Rumini-rajongó ismerőst, aki már korábban jelezte, hogy szívesen támogatná Ruminit, mert a szívügye. Elmondtam, hogy a rendező szerint 10 millió forintból meg lehetne csinálni, a színháznak van másfél, kihez fordulhatnék. Másnapra megbeszélték a férjével, hogy beleteszik a hiányzó pénzt, plusz kifizetik a rendezőt. Klasszikus mecenatúra, ami manapság egyáltalán nem létezik: a magánvagyonukból áldoztak az előadásra, és nem igényelték, hogy a nevük megjelenjen. Hihetetlen, de ilyen is van, ez életem egyik nagy ajándéka.

Két héttel ezelőtt ott voltál a sakkfesztiválon a Polgár Judit elleni VIP-csapatban. Sakkozol, vagy más szél fújt arra?

Alapszinten tudok játszani, viszont jelenleg egy nagyon izgalmas projekten dolgozunk a Polgár lányokkal és az Ecovit Kiadóval, amely az első könyvemet, a Hisztimeséket gondozta. Ifjúsági sakk-kalandregényt írok 10 éven felülieknek, amely mellé sakkszoftvert is fejleszt a kiadó (A regény azóta megjelent, Alma – A sötét birodalom címmel. Itt lehet róla bővebben olvasni.) A történet javarészt egy Sakk Nagyúr kastélyában játszódik, főszereplője négy gyerek. Judit megéreztette velem a sakkvilág varázsát, emellett rengeteg szakkönyvet olvastam Kaszparovtól Bobby Fischeren át En Passant felügyelőig. Szinte minden fejezetben lesz egy Polgár Zsófi által készített sakkfeladvány, amely szorosan összefügg a történettel. Sok olyan mögöttes gondolatot beépítek, amelyre már fogékony ez a korosztály – a legfontosabb, hogy az emberi tulajdonságok és élethelyzetek sokféleképpen értelmezhetőek, semmi sem egyértelműen jó vagy rossz, semmi sem fekete-fehér.

Orosz Ildikó

Fotó: Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/48).

Tovább olvasom