„Hagyjuk őket játszani békében vagy harcban” – Interjú Jesztl József játékpedagógussal

Aki szeret társasozni, annak a gondolkodása rugalmasabbá, nyitottabbá válik. Az élmény megerősíti a gyereket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó. A játék olyan készségeket is felszínre hoz, melyek a hagyományos oktatási rendszerben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerek közösségben elfoglalt helyére. Interjú Jesztl Józseffel, a hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakjával többek között arról, hogy ki az a playworker.

A hazai társasjáték-kultúra óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi években. Nálunk is van már Év Társasjátéka-díj, országos bajnokság, különféle események. Mit adhat a társas az iskolában, az élményen túl?

Jesztl József: A játék jól körülhatárolt, saját szabályai és törvényszerűségei szerint működő univerzum, amelyben a gyerekek kockázat nélkül kipróbálhatják, amit a világról éppen gondolnak. Maga a játék ad visszajelzést arról, hogy ez működik-e. Védett közeg, tehát a gyereknek nem kell félnie attól, hogy rossz döntése miatt a való világban veszély fenyegeti. Alapbölcsesség a tanulásról, hogy „mondd el, és elfelejtem”; „mutasd meg, és megjegyzem”; „engedd, hogy csináljam, és megértem”. Utóbbira kiválóan alkalmas a játék. Aktivizálja azokat a passzív ismereteket, amelyeket a hagyományos oktatási rendszer kínál.

Jesztl József: "Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát" Fotók: Túry Gergely

Az iskolában általában az lesz sikeres, aki szorgalmas, tanul és megcsinálja a leckét. A modern társasjátékokban azonban, ahogy az életben is, sokféle sikeres stratégia létezik. Sikeres lehet például az, akinek jó a taktikai érzéke, és ügyesen észreveszi a lehetőségeket. De szerepe lehet ezen felül a meggyőző erőnek, a kockázatvállalásnak és az intuíciónak – számos olyan készségnek, amit az iskola nem feltétlenül díjaz. Ugyanakkor fontos, hogy a játék az iskolába bekerülve is megmaradjon játéknak. Ahogy a jó mesét sem kezdjük el a végén megmagyarázni, kicsontozni, a játékot is hagyni kell magában hatni.

Mondana példát olyan játékra, amit gyakran használ, és fontos készségeket lehet benne kipróbálni?

A közoktatásban a mai napig egy szó sem esik a pénzkezelésről. Leérettségizhet valaki úgy, hogy fogalma sincs, mi az a megtakarítás, betét, licit vagy tőzsde. Aztán csodálkozunk, hogy rosszul gazdálkodik, rossz befektetések mellett dönt. A Medici (a képen balra) régi kedves játékom, amely szórakoztatóan és társasági módon szól a pénzkezelésről. Középkori környezetben, három kereskedői napon próbálunk meg javakat vásárolni ötféle termékből. A cél, hogy minden nap végén értékes rakománnyal legyen tele a hajónk, és egy-egy terméktípusból mi vigyünk el többet, mert a játék a monopolhelyzetet is díjazza.

Sokszor vesszük elő a For Sale-t is. Ebben mindenki azonos pénzösszeggel indul, először körlicit formájában ingatlanokat vásárolunk, majd a második körben vaklicitben megpróbáljuk ezeket visszaváltani pénzre, de nem tudjuk, ki mekkora ingatlant tesz be. Néhány parti után a gyerekek maguktól jönnek rá, hogyan oszthatják be a pénzüket, és tehetnek szert nagyobb nyereségre. Sőt akár ki is szoríthatják egymást a licitálás lehetőségéből, ami agresszív stratégia, de van létjogosultsága.

Ma már tudnak izgalmasak lenni az új fejlesztésű kvízjátékok is, amelyekben régen kizárólag a jó memória számított.

A Fauna például az állatok világába kalauzol. Feljön egy kártya, mondjuk a vörös panda, és ennek jellemzőit – hol él, mit eszik, mekkora a súlya, a hossza – kell minél pontosabban megmondani. Sorban megyünk, egyszerre mindenki csak egy adatot tippelhet, ami annál többet ér, minél pontosabb. Megbecsülhetünk olyan jellemzőt is, amivel más már próbálkozott. Tehát nem az nyeri agyon magát, aki mindent tud, hanem sikeres lehet az is, aki okosan méri fel a többiek képességeit. Az iskolában általában büntetik, ha mások tudása alapján próbálunk információkat szerezni, holott az életben ez hasznos készség. Ráadásul, mivel több körön át masszírozzuk a vörös pandát, jó eséllyel tanulunk is róla valamit. A magyar változat jelenleg hiánycikk, de akár házilag is elkészíthető. Egy csomó játékhoz nem kell semmiféle kellék, a mechanizmus átültethető – egyebek mellett ebben segíthet a játékpedagógus. A Pictionary vagy a Tabu akár étteremben, a blokkokon is játszható.

Nem vitás, hogy játszani jó. De nem tűnik ettől még unalmasabbnak a hagyományos tanulás?

Ellenkezőleg, azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek motivációs spirálba kerülnek. A gondolkodásuk rugalmasabbá, nyitottabbá válik, órán is nagyobb kedvvel oldanak meg komplex feladatokat. A mai társasok bonyolultak, el kell sajátítani a szabályokat, megérteni a törvényszerűségeket, fél óráig, óráig vagy tovább komoly szellemi erőfeszítést kell tenni. De az élmény megerősíti a gyerekeket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó.

A játék sokszor felszínre hoz olyan készségeket, amelyek a hagyományos oktatási környezetben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerekek közösségben elfoglalt helyére is. Volt egy kissrácom, aki 7-8. osztályban fizikailag fejletlenebb volt a társainál. Külsőre negyedikesnek nézett ki, de belül sok tekintetben a többiek előtt járt. Azáltal, hogy jól vette észre a helyzeteket és ügyesen nyilvánult meg a társasjátékokban, idővel megemelkedett a státusa. Kiérdemelte a társaitól a Babyface Killer becenevet. Márpedig aki ilyen nevet kap, annak már nem adnak többé tockost a folyosón.

Jesztl József

A hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakja. Országszerte segített játékokat, társasjátékokat meghonosítani az iskolákban. A Tudor Alapítvány munkatársaként részt vett alternatív oktatási programok kidolgozásában, pedagógusok játékismereti képzésében és hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozásában. A Soteria Alapítványnál pszichiátriai betegek körében használta sikerrel a játékokat. Privát kollekciója félezer társasból áll. Jelenleg a gyermekvédelemben dolgozik.

Rengeteg jó játék több száz- vagy ezeréves múltra tekint vissza, például a sakk, a dáma, a go vagy a backgammon. Mi hívta életre a modern társasjátékokat?

A pénzkezeléssel kapcsolatos játékok az 1800-as évek végétől jelentek meg, amiben fontos szerepe volt annak, hogy a pénz elkezdett önálló életet élni. A második világháború után kettéhasadt a piac. A fejlesztésben élen járó németeknél – érhető okokból – nem voltak kedveltek a háborús játékok, így az ott népszerűek szerepe, hogy befolyást szerezzünk, kereskedjünk, alkudozzunk, akciópontokat kezeljünk. Amerikában hosszú ideig megmaradtak a háborús játékok, amelyekben általában két haderő küzd egymással, és a győzelem a jó haditerven és a kockadobásokon múlik – a magas szerencsefaktor miatt nevezik ezeket néha „Ameritrashnek”, azaz amerikai szemétnek. Ami egyébként nem jelenti, hogy ne kellene a véletlenre épülő játékokat is tanítanunk a gyerekeknek, hiszen azokon keresztül tudnak megítélni valószínűségeket. Kiváló példa a backgammon, amiről sokan nem tudják, hogy sorozatban játsszuk, és az győz, aki ügyesebb a nyerési esélyek latolgatásában.

De visszatérve a modern játékokhoz: 1979-től óriási lökést adott a fejlesztésnek a német Spiel des Jahres, az Év Játéka-díj, amelynek ma már számos alkategóriája van. Az úgynevezett gémer játékoknál erősen gondolkozunk, komoly matematikai feladatokat oldunk meg, sokfelé kell beosztani az erőforrásainkat. A családi játékok átláthatóbb mechanizmusokkal, rövidebb idő alatt nyújtják ugyanazt az élményt, ezért legkönnyebben ezek költözhetnek be a napközibe vagy a tehetséggondozásba. Melléjük oda lehet tenni néhány gémer játékot, már a felsős korosztályban.

Egyre több iskolában használnak játékokat, ugyanakkor a rosszul bemutatott játék rossz élményt is okozhat. Hogyan lehet ezt elkerülni?

Alapvető, hogy a játék ne legyen kötelező, ne váljék tantárggyá, és véletlenül se jusson eszébe senkinek leosztályozni. A Szovjetunióban a kötelező sakkoktatás világklasszisokat termelt ki, de senki sem szól a sakk áldozatairól, akik egy életre megutálták az egészet. A játékpedagógus külön szakma, jó lenne, ha minden iskolában megjelenhetne, hogy utat mutasson a pedagógusoknak. Nem kell azon aggódni, fejleszt-e a játék. Manapság óriási a nyomás a pedagógusokon, de a szülőkön is, hogy állandóan „fejlesszék” a gyerekeket. Holott leginkább arra volna szükség, hogy hagyjuk őket játszani békében, vagy harcban.

Ehhez képest sok szülő járatja öt-hat különórára a kisgyerekét, és lassan már születésnap sincs animátor, vagyis hivatásos foglalkoztató nélkül.

Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát. Angolszász országokban régóta létezik az úgynevezett playworkerek képzése pedagógusok és önkéntesek számára. Nálunk most a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány indított ilyet. A playworker – szemben az animátor jó szándékú buzgalmával – csupán megteremti a játék lehetőségét, klímáját, aztán hagyja, hogy a gyerekek feltalálják magukat. Jelen van, felelősséget vállal, de csak vészhelyzetben avatkozik közbe. Játékértő ember. Léteznek játszóházak, ahol önmagukban semmire se jó textilek, szivacsok, labdák, lécek, deszkák találhatók, ezekből a gyerekek spontán építenek bunkert, kalyibát.

Nálunk elítélik azt a pedagógust, aki csak úgy begurít egy labdát a gyerekek közé. Holott ezzel a gesztussal máris döntések sorozata elé állítja a társaságot: ki kell találni, mit játsszanak, hogyan, ki milyen szerepet vállaljon. Érdemes mindenkinek végiggondolnia, mi volt gyerekkora kedvenc játéka. Kimutatták, hogy a legmaradandóbb élményekben szinte soha nem szerepel felnőtt. A táblás játékoknál is higgyünk abban, hogy a gyerek szeret játszani, legközelebb is lesz kedve hozzá, és indirekt módon okul belőle.

Orosz Ildikó

Az interjú szerkesztett változata a HVG Extra Pszichológia magazinban (2015/2.) és a hvg.hu-n jelent meg. Fotók: Túry Gergely (1, 3)